Lengyel atrocitások a német kisebbség ellen Lengyelországban 1/2Összeállította és kiadta a külügyminisztérium rendeletére a Volk und Birodalom Verlag Berlin, második javított kiadás, 1940, 311 oldal. Volk und Birodalom Verlag jelkép. Németek: kínzott kisebbség!
I. Több mint 58,000 halott és eltűnt.
Furcsa elv, lehet hogy soha nem hallott róla. De megtörtént. Az atrocitásról készült fényképeket soha nem fogja bemutatni a történelmi TV csatorna (történelem Channel). "Lengyelország háborút akar Németországgal, és Németország akkor sem tudja azt elkerülni, ha akarja (A lengyel marsall, Rydz-Smigly a Daily Mailból, 1939 augusztus 6-án. ) Hitler álláspontját lásd a lap alján levő utalásban. A történelmi följegyzés, ahogy a német kormány annak idején bemutatta, a Brombergi "véres Vasárnap" és azzal kapcsolatos esetek- 58 ezer ember halt meg vagy tűnt el 1940 februárjában. A német invázió 1939 szeptember elsején volt, de fontos megérteni, hogy sok kihágás megelőzte a német inváziót. Ezt a halottak oszlásának előrehaladási vizsgálata igazolja. Így ezeket az atrocitásokat nem lehet egyszerűen azzal igazolni, hogy ezek a német invázió következményei, ami semmiképpen sem lenne igaz. Az atrocitások 19 éves lányok arcának szétverését, amputációkat, kibelezéseket, lövéseket a szemen keresztül, szüléseket a haláltusában, és más dolgokat foglalnak magukban. Lengyelek kedélyesen mindent és mindenkit lemészároltak, aki és ami német volt már 1939 áprilisától kezdve, kisebb esetek az I. világháború vége óta előfordultak, melyeket a tömegmédiák nem hoztak nyilvánosságra, és azt a tényt sem, hogy ezek az atrocitások voltak a fő oka a lengyelországi német inváziónak, olyan dolog, mely a németek szerint helyi megoldást jelent egy helyi problémára. Németország, helyesen esetek tucatjaiban írt és tiltakozott a népszövetségnél. A népszövetség semmit nem tett, de a problémát meg kellett oldani.
A német inváziót követően Nagybritannia háborút üzent Németországnak, de pár héttel ezután a Szovjetunió megszállta a Kelet-lengyel területeket, és Nagybritannia nem üzent háborút a Szovjetuniónak. Miért nem, ha Lengyelország területi épsége annyira fontos neki? Érdeklődő elmék szeretnék ezt megérteni. Ezeket az eseteket használva ürügyként (A valódi ok Németország elleni pusztítás vágya, mint gazdasági versenytárs és ősi Új-világrend ellenző), Nagybritannia bombázni kezdte a Ruhr-vidéket egy nappal azután, hogy Churchill hivatalba lépett (1940 május 10-én), civil területeket célozva ipari és katonai célok mellett. A maradék történelem - szégyenletes és kificamodott.
A Brombergi véres vasárnapon németek ezreit mészárolták le disznóként egy úton, mert a "lengyelek" többsége (A szláv, nem germán típusok, valójában török-ugor, hun, tatár és mongol maradványok a régi hódítások "sötét korából") (fordító: ezt a megjegyzést nem támasztja alá semmi igazából) tudták, hogy teljesen büntetlenül megtehetik ezt. Pilsudski marsall meghalt (fordító: 1935-ben egy máig sem tisztázott repülőbaleset áldozata lett), és Nagybritannia vezetői feltétel nélküli garanciákat adtak Lengyelországnak, hogy Kelet-Európában maximális feszültséget hozzanak így létre, hogy így szolgálják Szovjetoroszország érdekeit. Lengyelek hivatalos pozíciókban nyilvánosan igényt jelentettek be ősi német területekre, a legdurvább agyatlan fegyvercsörtetést mutatták be, határsértéseket provokáltak és azzal hencegtek, hogy három héten belül Berlinbe vonulnak (vagy napok alatt, a sercegő agy fantáziái szerint). Lengyelország még egy darab "csehszlovák" területet is ellopott 1939 elején.
Mi van a számokkal? Túlzottak ezek? Lehet, de nem nagyon, biztosan messze vannak attól ahogy lengyelek és zsidók eltúlozzák halottaik számát. Ezeket a történelmi tényeket a keletnémet történész, Theodor Bierschenk 1954-ben jóváhagyta, a szociáldemokrata újságíró, Otto Heike 1955-ben a lengyel dokumentumok alapján. 12,857 azonosított halott volt a brombergi területen, és sokkal több halott máshol, sok nem azonosított halottat jelentve ott, és sokkal több halottat másutt. Mind Hoggan (az erőltetett háború) mind de Zayas (Wehrmacht háborús bűnök irodája) alapvetően egyetértenek ezekkel a következtetésekkel. * * * * * Ma kevesen siratják ezeket az ártatlan embereket. Tom Brokaw nem nézi a képeket olyan arckifejezéssel, mintha éppen egy halom citromot evett volna meg. Charles Kurrault nem mesél népieskedő anekdotákat róluk, melyek "nem kedveseim, nem fogunk benneteket elfelejteni"-vel végződnek. Richard D. Haffner, Ph.D. nem emeli föl professzionális szemöldökét, mikor PBS programjában beszél róluk. Nem, nem fogunk ezekről az elfelejtett áldozatokról hallani irányított, talpnyaló médiáinkban. Ezek a fájlok segítenek abban, hogy ellensúlyt adjanak a "hivatalos" ábrázolásokhoz. Ha a "hivatalos" változat érdekli, kapcsolja be TV készülékét vagy menjen be egy nagy könyvesboltba. Mindent megtalál ott. "A (NATO) bombázó háború szintén megsérti és semmibe veszi az ENSZ leiratát és más szerződéseket és szabályokat; Jugoszlávia megtámadása a legpimaszabb agresszió a nácik Lengyelországi támadása óta, mert a nácik azért támadtak, hogy megelőzzék a 'lengyel atrocitásokat' (a szerző macskakörmei) a németek ellen" - mondja Walter J. Rockler, aki a Nürnbergi perek ügyésze volt, egy levélben a Chicago Tribunehoz, 1999 május 10-én. Walternek mélyebben be kellene hatolnia az anyagba ügyészi rosszindulat vagy előítélet nélkül. Rockler csodálatos éleslátása Jugoszlávia illegális bombázását illetően nem terjedt túl az esetleg birtokolt Németországot illető hasonló leleplezésekre. Walt-ot egy életrajza "Oroszországi bevándorlók" gyermekének nevezte, e mögött általában zsidó áll. Most nézzük hát meg az anyagot, amit a helyi könyvtárban találunk a tárgyról, vagy másutt a témáról. Minden teljes szöveggel, és teljes grafikákkal. Abszolút semmit sem hagytunk ki. JR, 2001 június 9-én. I, II és III. rész. Címkép 1-32 oldal.
A IV és V részek 172 oldalnyi dokumentációt tartalmaznak -- összefoglalók és kivonatok vallomásokból (majdnem mind szöveg)
A VI és VII rész 100 oldalnyi törvényszéki dokumentáció -- fényképek, boncolási jegyzőkönyvek fényképekkel, bűnügyi jelenetek fényképei, cikkek helyi újságokban, melyek elveszett családtagokról kérnek információt. Minden fénykép leírással szó szerint a könyvből van. A VI (b) és (c) részek grafikusak, és jó idegek kellenek olvasásukhoz. A VII részben halottkémek fényképei vannak, megdöbbentőek, ezért csak jó idegzetűeknek ajánljuk megtekintésüket. Figyelem, ez nem vasárnapi iskola, hanem valóságos élet.
VI. Illusztrációk (208 o. üres/209 o. fejléc/210 o. üres )
VIII. Áttekintés térkép a legfontosabb gyilkossági helyekről ( 310 o. üres)
"Egy németnek sem volt fegyvere, mert a körülmények ezt lehetetlenné tették. Elegendő volt egy gyutacsos gyerekpisztolyt találni egy gyilkosság igazolására. (22. oldal) 1917-1919-ig a világháborúban harcoltam. Sok mindent láttam és sokat szenvedtem. Soha azelőtt nem láttam olyan torz arcokat gyűlöletet és bestialitást sugározva, mint védtelen családom elleni támadásnál. Ezek biztosan megszűntek emberek lenni (Paul Zembol tanúvallomása, 123. oldal)
"A fegyverviselést tiltó törvények csak azokat fegyverzik le, akik nem hajlanak bűncselekményekre. Az ilyen törvények rosszabbá teszik a dolgokat a megtámadottnak, és javítják a támadók esélyeit. Inkább bátorítanak, mint megelőzik a gyilkosságokat, mert egy fegyvertelen embert könnyebb üldözni, mint egy fegyverest."
Cesare Beccaria, bűnügyi szakértő idézi művében 1764-ben "Bűnözésről és büntetésről".
Tanulság a történetből:
Meg van híva, hogy megtekintse a fényképeket "Igazolják a fényképek a zsidók megsemmisítését?" és hasonlítsa azokat össze az itt bemutatott képekkel. Valamint tekintse meg a teljes könyvet egy szinttel följebb "A holokauszt boncolása" címen. Jó lenne olvasni és újra olvasni a németek képét a lengyel irodalomban. Az a tanulmány jól összeköti a II. részben bemutatott elveket, melyek a lengyel atrocitásokat kiváltották.
Hitler képét ennek a kornak a történéseiről jól adja vissza beszéde a danzigi Langer Markt-on 1939 szeptember 19-én.
Jegyzet a "propagandáról". "Nem hátrálok meg olyan vallomás tevése elől sem, mely nem tesz engem népszerűvé Németországban. Ha a németek Európát újra destabilizálják, így vagy úgy, akkor nem felosztásukat kell fenntartani, de azt az országot le kell törölni a térképről, tisztán és egyszerűen. Keletnek és nyugatnak elég fegyvere van ennek kivitelezésére. -- Lech Walesa, lengyel miniszterelnök és 1983-as Nobel díj nyertes, egy 1990 április 7-i interjúban a holland Elsevier hetilapnak, 45. oldal. Walesat sokszor úgy írják le, mint az "emberi jogok ügyvédjét".
Más példák nemes Nobel-díjasokra:
Nelson Rolihlahla Mandela, a tempu törzs kiváló és egyenes tagja 1993-ban nyerte el a Nobel-díjat. Specialitása zsúfolt vasútállomások felrobbantása volt, mely százakat ölt meg, nőket és gyerekeket. Ő volt a "nyaklánc" technológia kitalálója Firestone kerékgumi használatával (égő kerékgumit tenni az áldozat nyaka köré- fordító). Forrás: F.A.E.M., 2001 június 13. Nyilvánvaló, hogy ennek a díjnak az elnyerésénél nem hátrány, ha valaki az erőszak barátja, és csal, szemforgató és hazudozó. Ezek az emberek nem magukat tüntették ki a díjjal: a Nobel bizottság tüntette ki őket, melyé az elsőrendű felelősség. Csak érdekes, hogy a fenti kritériumok nem vezetnek a díj elnyerésénél automatikus kizáráshoz. Menachem Beginről: (Oroszországban született (1913-1992), Izrael miniszterelnöke volt 1977 - 1983) Palesztina felosztása törvényellenes, soha nem fogjuk elismerni. Jeruzsálem örökké a mi (a zsidók) fővárosa lesz. Izrael földje Izrael népéé lesz. Teljesen és örökre. - miután az ENSZ megszavazta Palesztina felosztását.
A palesztinokat szöcskeként morzsoljuk fel: a fejüket sziklákon és falakon zúzzuk szét.
"A palesztinok két lábon járó bestiák"- Menachem Begin beszéde a Kneszetben, idézet Amnon Kapeliouk-tól "Begin és a bestiák", a New Statesman újságban 1982 június 25-én. Hát igen, akkor már biztonságban volt a díj kezei között! Begin volt az első a listán felül, balra. Gépre vitte: http://www.JRBooksOnline.com 2001 áprilisában. Lengyelországi atrocitások a lengyelországi német kisebbség ellen. A külügyminisztérium rendeletére kiadva, dokumentált tényeken alapul. Második, javított kiadás. Berlin, 1940. Összeállította Hans Schadewaldt. Nép és birodalom (Volk und Birodalom) kiadó, Berlin. Minthogy a józan ész kívánja, hogy az erkölcstelenséget, mely minden népben természetesen előfordul, kemény törvényekkel kell féken tartani, mint Lengyelországban a barbár kegyetlenséget és csalárdságot, ahol ezek szokásban vannak." Író: Sir George Carew, Lengyelország viszonya a korona egyesült területeihez, 1598-ban.
Essen el ellenségünk, a német!
Haljon meg az ellenség fájdalmak között
Lengyel gyűlölethimnusz az 1848-as forradalom idejéből. ".. Ők (a lengyel hatóságok) megkínozzák azokat, akik nem vallanak, olyan módon, hogy a középkori inkvizíció semmiségnek tűnik azok mellett a szenvedések mellett, melyeknek a lengyelek kiteszik foglyaikat Vilnában és annak közelében. Pierre Valmigčre: "És holnap? Franciaország, Németország és Lengyelország. " Minél mélyebben mész be Lengyelországba, annál több fosztogatást és gyilkosságot látsz. Orosz közmondás. "Egy szláv nép, a lengyelek sajnálatos kivétel. Történetükben végighúzódik az erőszak és intolerancia." Danilewsky: Oroszország és Európa. "Az ukrán kisebbség elnyomása Lengyelországban minden nap rosszabb lesz. Lehet, hogy unalmas az elnyomó akciók fölsorolása, ... az ilyen följegyzések igencsak hosszúak lennének. De vannak olyan dolgok, amelyeket föl kell jegyezni, amelyeket a kulturált világnak meg kell ismernie- a szörnyű és embertelen barbárságot, mellyel az ukrán politikai foglyokkal szemben alkalmaznak lengyel börtönökben, és amelyek a háború része, melyet a lengyel diktatúra az ukrán kisebbség ellen folytat. " A "Manchester Guardian" -ból 1931 december 12-én: "Ukránok elnyomása. A középkori módszerek tovább élnek Lengyelországban." Lembergi (Keletgalícia) jelentés. "Ameddig a lengyelekben van valamennyi belátás és számuk nem túl nagy, kormányozhatók és alkalmazkodóak. De ha megtaláltak egy gyönge pontot és uralomra tettek szert, önfejűek, arrogánsak és kegyetlenek lesznek. Az engedékeny környezet, melyben élnek és törvényeik, melyek szinte minden bűnt megengednek, kivéve párat, melyeket pénzzel meg lehet váltani, a valódi oka annak a ténynek, hogy a gyilkosság nagyon gyakori Lengyelországban." A fríz nemesember, Ulrich von Werdum naplójából 1671-72-ből. Honfitársaim és fivéreim, akik, mint magam szerencsétlenségetekre megismerkedtetek a lengyelekkel, egyesüljetek velem azért, hogy egyszer és mindenkorra megszüntessük ennek a népnek a rosszindulatát és hamisságát. Tudja meg minden fivérünk, minden visszhangozza, hogy a lengyel nem ismer törvényt és igazságot, és hogy a tatár szó százszor jobb, mint minden Lengyelországban aláírt szerződés." Methée: Az állítólagos lengyelországi forradalom története, Párizs, 1792, 184. oldal (Histoire de la Prétendue Révolution de Pologne). "Ez a paraszti nép hajlik az ivászatra, a veszekedésre, a rossz bánásmódra és a gyilkosságokra; Nehéz lenne ennyi gyilkost találni más népben. "
Richard Roepell: Lengyelország története, I. kötet, Hamburg, 1840.
Georg Forster: Forster levelei, I. kötet, 467 oldal. Lengyel röpirat, mely a csőcseléket gyilkosságra buzdítja: "Miért nem tudunk úgy cselekedni, mint a spanyolok? Mindenki, aki csak tud, fogjon fegyvert, és vonuljon az ellenség ellen. A nők, fiúk és öreg férfiak gyilkolják meg a beszállásolt ellenséges katonákat. Ha csapataik a városon vonulnak keresztül, öntsenek rájuk forró vizet és dobjanak rájuk köveket! Rejtsünk el minden élelmiszert előlük. A mezőn dicsőséges lengyel hadseregünk fog velük harcolni. Meg fogjuk látni, hogy ellenségeink, mind a hárman képesek-e a harcra néhány hónapig ellenünk szent lengyel földünkön. Nem, nem fogják olyan hosszan állni a csatát. Akik megmenekülnek fegyvereinktől, menekülnek a határ felé. " A lengyel röpiratból: "Igaz szavak a lengyel nép számára." Nyomták Nagyasszonyunk, Lengyelország védőszentjének támogatásával 1848-ban. "De Lengyelország közvetlen szomszédai ismerték ezeket a csodálatos ígéreteket régóta, és nem hittek bennük. " Tapasztalatból gyanították, hogy a lengyelek új függetlenségük keretein belül a rendet nagymértékben nem fogják fönntartani és mint megbízhatatlan és felelőtlen anarchisták fognak viselkedni. Mivel szomszédaik a lengyeleket bosszúvágyó, haragos és veszekedős népnek ismerik, attól tartanak, hogy kormányuk erőszakos, ügyetlen, intoleráns és zsarnoki lesz. " D'Etchegoyen, Olivier: Lengyelország, Lengyelország c művéből, 1925, Párizs. "A lengyelországi kisebbségeknek el kell tűnniük, és a lengyelek irányvonala az, hogy nemcsak papíron tűnjenek el. Ezt az irányvonalat kegyetlenül és a külföld véleményének teljes mértékű figyelmen kívül hagyásával követik, a nemzetközi szerződéseket és a nemzetek ligáját beleértve. A lengyel uralom alatt álló Ukrajna pokol, és Fehéroroszország méginkább pokol. A lengyel irányvonal célja a nemzeti kisebbségek eltűnése, mind papíron, mind a valóságban. " A "Manchester Guardian"-ból 1931 december 14-én (különjelentés Varsóból). Francia tiltakozás a lengyel rendőrség terrorja ellen. "Terrorhullám söpör át Lengyelországon e pillanatban. A sajtó nem tud egy szót sem szólni, mert elnémították. Rendőrkormány minden szörnyűségével és vad intézkedéseivel fojtogatja az országot. Ma a köztársaság börtöneiben több mint 3000 politikai fogoly van, akikkel fogvatartóik kegyetlenkednek, megalázzák őket, övekkel és botokkal ütlegelik őket. Életük olyan nyomorúságos, hogy sok börtönben a rabok inkább a halált kívánják, mint a mindennapos lassú kínzásokat." Paul Painlevé, Edouard Herriot, Léon Blum, Paul Boncour, Séverine, Romain Rolland, Victor Basch, Georges Pioch, Pierre Caron, Charles Richet, Aulard, Hadamard, Bouglé, F. Herold, Mathias Mornardt, Jean-Richard Bloch, Pierre Hamp, Charles Vildrac, Lucien Descaves, Henri Béraud, Michel Corday, Léon Bazalgette, Paul Colin, Albert Crémieux, Henri Marx, Paul Reboux, Noel Garnier. Tiltakozás a kisebbségek terrorizálása miatt, francia politikusok és levelezők tollából, 1924. Több mint 58 ezer halott és eltűnt. A német kisebbség ennyi embert vesztett Lengyelországban azokban a napokban, mikor felszabadulása folyamatban volt a lengyel bilincsből, mai szemmel ez a szám bizonyos. A lengyel nép minden időben felelős marad ezért a szörnyű tömeggyilkosságért, mely a lengyel terrorkormány ideje alatt történt. 1939 november 17-ig, ezen a dokumentum első kiadása írásának lezárásáig 5,437 gyilkosságot követtek el lengyel katonák és lengyel civilek a német kisebbséghez tartozó férfiakon, nőkön és gyerekeken, ez kétséget kizáróan bebizonyított tény. Már akkor teljesen nyilvánvaló volt, hogy a tényleges gyilkosságok száma ezt magasan meghaladta, és 1940 február 1.-én a német kisebbség azonosított holttesteinek száma 12,857-re nőtt. Hivatalos vizsgálatok a német-lengyel háború kitörése után kimutatták, hogy a 12,857 halotthoz 45 ezer eltűnt személyt kell hozzáadni, akiket szintén halottnak kell tekinteni, mivel eltűnésük óta semmi nyomukat nem lehetett föllelni. Így ma a német kisebbség áldozatainak száma Lengyelországban 50 ezer fölött van. Még ez a megdöbbentő szám sem fejezi ki megközelítőleg sem a német kisebbség veszteségeinek számát. Nem lehet kétségünk afelől, hogy a most folyó vizsgálatok sok ezer halott és megsebesített áldozatra fognak bukkanni. A lengyel atrocitások következőkbeni leírása nem csak a gyilkosságokat és csonkításokat írja le, de más erőszakos cselekményeket is, mint kínzás, nemi erőszak, rablás, gyújtogatás csak kis részei a szörnyű eseményeknek, melyeknek cáfolhatatlan hivatalos bizonyítékait gyűjtöttük össze. Információforrások és magyarázatok A német kisebbség ellen Lengyelországban elkövetett atrocitások leírásának alapja a Brombergi és Pózeni (Poznan) különleges bíróságok büntetőeljárásainak aktái, a katonai parancsnokság egészségügyi osztálya szakértőinek vallomásai és a katonai bizottság nemzetközi jogi albizottságának vizsgálatai. Az egyes esetekre vonatkozó leírt tényanyag az említett forrásokból származik. A Brombergi és pózeni különleges bíróságok olyan bíróságok, melyek eljárásai és igazságszolgáltatása a német birodalmi jogon alapul, és melyek a birodalom legfelsőbb bírósága jogi eljárásainak vannak alávetve, és melyek minden esetben a német büntetőjog elvei alapján dolgoznak. Az ítéletek indoklását és a német és lengyel tanúk vallomásait használja ez a mű. Ezeket 1939 november 15-ig terjedően használtuk föl. A nyomozóhatóságok jelentéseit dokumentumait és fényképeit a mellékelt eredeti aktákból vettük. A vallomások, fényképek és tárgyi bizonyítékok másolatai, valamint a közös visszaemlékezés bizonyítékai, melyek az áldozatok boncolásának eredményeképpen jöttek létre, az orvosszakértők vallomásaiból származnak. A szemtanúk esküvel bizonyított vallomásai, melyeket a katonai hatóságok előtt tettek le, főleg a hadsereg nyomozóhatóságaitól származnak. Ezek alapja a parancsnokság jogi osztályának könyvei a tárgyban, az első kötet címe: "Lengyel atrocitások kisebbségi németek és hadifoglyok ellen Brombergben, Plessben, Stopanicán", a másodiké: "Lengyel atrocitások kisebbségi németek és hadifoglyok ellen Pózenben", melyekből vallomásokat vettünk ki. Az iratok a német kisebbséghez tartozó egyének személyes tapasztalatát írják le, akiket börtönbe zártak, kínoztak és elraboltak, valamint a kisebbségi németek elleni számos atrocitást, melyek a lengyel hadsereg katonái és lengyel civilek követtek el (pl. gyilkosságok, csonkítások és gyújtogatás). A fényképek az áldozatok fényképeinek másolatai, akiket agyonvertek vagy megcsonkítottak, és a helyszínek képei, ahol a bűnöket elkövették és megtalálták az áldozatokat. Az olyan képeket, melyek eredetiségét nem tudtuk megállapítani, nem vettük föl a gyűjteménybe. Mellékeltük a "halott és eltűnt" jelentések fényképreprodukcióját. Ezek hetekig naponta jelentek meg a brombergi és pózeni újságokban. 10. oldal. A szövegben a katonai vizsgálóbizottság megállapításait idézzük W.R. I. és W.R. II szám alatt, és a különbíróságokét Sd. K. Ls vagy Sd. Is név alatt, aktaszámmal. A különleges rendőrségi bizottság, a birodalmi rendőrség osztályának jelentései RKPA jellel vannak megjelölve, és a boncolások és halál utáni vizsgálatok eredményei OKW. HS, Br vagy P. jellel. Az atrocitásokról készült anyag terjedelme olyan nagy volt, hogy nem volt lehetséges minden esetben az esküvel bizonyított vallomások teljes visszaadása. Ezek némelyike az eredeti változatban van kinyomtatva. Mások lényegileg vannak visszaadva, ahogy a szemtanúk elmondták azokat. Ugyanezen okból kihagytuk a kisebbségi németek betegségeinek felsorolását, melyeket a sebesülések okoztak, melyeket a kényszervonulások során kaptak Lengyelország területén. Ezek a tények a pózeni református diakónia kórházában és a német katonai kórházban valamint a brombergi városi kórházban vannak összegyűjtve, és ott elolvashatók további vizsgálatok céljából. Csak a fényképmásolatok egy részét használtuk ebben a könyvben. Az itt visszaadott dokumentumok és bizonyítékok a berlini központi hivatalok irodáiban vannak eltéve. Ez a könyv kizárólag a kisebbségi németek elleni lengyel erőszakcselekményekkel foglalkozik. A nemzetközi jog lengyelek általi megsértését német hadifoglyok esetén és németek megölését bizonyító iratok máshol vannak biztonságba helyezve, és nem részei ennek a könyvnek, és nem részei a kisebbségi németek ellen elkövetett számos atrocitás sem, melyek a háború előtt történtek. Nyilatkozat. A német-lengyel helyzet a háború kitöréséig. Európa megkönnyebbült, amikor a német-lengyel egyezményt 1934 január 26-án aláírták. A realisztikus békeszándéknak, mely Adolf Hitlert vezette, együtt Pilsudski Marsallal, aki államférfiúi bölcsességről tett tanúbizonyságot, közös alapja a kölcsönös kívánság új állami kapcsolatokra közvetlen kapcsolat révén Németország és Lengyelország között, és az alapgondolat a tartós béke és biztonság megalapozása volt a két ország között. Mindenki számára, aki látta a folytonos feszültséget Németország és Lengyelország között világos volt, hogy ez Európa békéjét veszélyezteti, és a két politikus ilyen építő együttműködése egész Európa érdeke. Németország és Lengyelország legkomolyabb szándéka volt a 10 éves szerződés pontjainak betartása és biztos és barátságos viszony kifejlesztése. Egy ilyen barátsági szerződésnek nyitva kellett hagynia a lehetőséget a megmaradt vitás kérdések békés és elfogadható rendezésére a két szomszédos ország között. Nem volt kétséges, hogy voltak nyitott kérdések a két ország között. Világos volt, hogy a feltételek és határok, melyeket a Versaillesi szerződés állapított meg Németország számára, lehetetlenek és elfogadhatatlanok voltak. Lengyelország becsületes szándékától függött, hogy mennyire képes egy közelebbi megértés a két ország között Németország és a békét akaró barátok reményeit megvalósítani. Már akkor bizonyos idegen erők külföldön aktívan próbálták a megegyezés munkáját akadályozni Németország és Lengyelország között. A Harmadik Birodalom ellenségei a legcsekélyebb mértékben sem voltak érdekelve a feszültségek csökkenésén Németország és Lengyelország között; titokban és nyíltan erősítették a németellenes propaganda örökre égő lángját Lengyelországban Németország és minden ami német ellen. A Berlin és Varsó közti egyesség nem illett terveikbe. Emellett Lengyelország közeledése szomszédaihoz nem illett a versaillesi szerződés alkotóinak szándékához, akik azt akarták, hogy Lengyelország Németország örök ellensége maradjon, és így a birodalom bekerítésének aktív eszköze. Ennek eredményeképpen Németország és Lengyelország barátságos közeledésének ellenségei kezdettől megpróbáltak minden értelmes politikai kapcsolatot, és minden kísérletet Németország és Lengyelország békés egymás mellett élésére megfojtani, felelevenítve a régi viszályokat és gyanakvást. Szélsőséges lengyel szervezetek és a sajtó segítségével, melyet zsidók ellenőriztek, a kibékülés szabotőrei nagyon hamar felülkerekedtek. Az németellenes propaganda erősödő hadjáratának nőtt befolyása a közvéleményre és heccelt Németország és a Lengyelországban élő német kisebbség ellen. Lengyel tisztek és katonai körök befogadták a németellenes tevékenységet. A birodalom kormányának erőfeszítései arra, hogy meggyőzzék a Varsói közvéleménykialakítás felelőseit arról, hogy az 1934. február 24-i egyezmény szellemében tevékenykedjenek, és erkölcsi lefegyverzést hajtsanak végre, a szerződés szellemének értelmében sikertelenek maradtak. Versailles óta a Németország és Lengyelország közti barátságtalan politikai helyzet soha nem javult meg lényegesen. Ellenkezőleg, a német elem jogai a volt porosz tartományokban olyan holtsúlyt képeztek a német-lengyel kapcsolatokban, hogy a világ közvéleménye mindig kételkedett a német-lengyel szerződés sikerében. A német vélemény szerint Pilsudski erős személyisége önmagában garantálta, hogy a megértési folyamatban a közvélemény meg fog változni, és a széles társadalom ellenséges viszonya a német kisebbséggel szemben csökkenni fog. A Führer véleménye szerint minden akadály ellenére meg kell kísérelni a német-lengyel együttműködést, és azt addig kell fejleszteni, míg a kívánt eredmény meg nem születik. Véleményét fönntartotta a német kormány csalódása ellenére, mely a gátlástalan lengyel módszerek miatt alakult ki a kisebbségi politika terén, és a folyamatos németellenes sajtókampány miatt, nem engedte, hogy ezek aláássák reményét a jó kapcsolatok elérésére. Noha már Pilsudski életében világosan látszott, hogy a marsall tekintélye önmagában nem elegendő az alárendelt lengyel hivatalnokok rábírására a német kisebbség igazságos kezelésére. A túlzott lengyel hazafiasság kissé mérséklődött de nem tűnt el. Az elnyomás nem szűnt meg, hanem alattomosabbá vált. A régi jelszókon alapuló rendszer, mely minden német eredetűt ki akart irtani, akadály nélkül tovább élt; ezért teljes mértékben a lengyel kormány volt felelős. Pilsudski marsall halála után teljesen levetették az álarcot. Agresszív tevékenység a bekebelezés szándékával és az ilyen szándék nagyon hamar kifejlődött szóban és írásban. Németország folyamatos erőfeszítései, hogy elviselhető kapcsolatok jöjjenek létre a német kisebbség és a lengyel nép között nem vezettek eredményre. A lengyel kormány terméketlen viselkedése gátat vetett ezeknek. Lengyelország elutasító magatartása, melyet a német-lengyel szerződés pontjainak folyamatos megsértése fémjelzett és a kisebbségek védelme elvének folyamatos figyelmen kívül hagyása, noha Lengyelország 1935 november 5-én aláírta az erre vonatkozó megállapodást teljesen nyilvánvaló lett, amikor a két ország központi irányító szerveinek képviselői 1939 február 27-én találkoztak Berlinben, hogy a kisebbségekkel kapcsolatos kérdéseket megvitassák. Ezek a sikertelen viták mutatták, hogy Lengyelország nem szándékozott betartani Pilsudski marsall világosan körülvonalazott béke és barátsági irányvonalát német szomszédjával. A Führer kívánságát, hogy próbálják megoldani Danzig kérdését, és a folyosó kérdését Keletporoszország és a Birodalom között folyamatosan előhozta a Birodalom a lengyel kormánnyal szemben a legbékésebb módon. Beck ezredes kitérő viselkedése egyre világosabbá tette, hogy a lengyel hatóságok folyamatosan hátat fordítanak a Németországgal való megegyezés minden céljának. (15. oldal) Lengyelország növekvő ellenállása a versaillesi szerződés igazságtalanságainak változtatására vagy akár csak enyhítésére Németország keleti határait illetően, valamint a lengyel irányvonal a német kisebbséget illetően és a lengyelországi sajtó erősödő soviniszta hangja közvetlen kihívás volt a Birodalommal szemben. Még 1939 tavaszán is egyre világosabbá vált, hogy Lengyelország külpolitikájának változását két erő támogatta és mozgatta. A lengyel közvélemény, melyet a kormány által eltűrt németellenes propaganda befolyásolt, át volt hatva minden német elleni ellenségességgel és gyűlölettel. A német kisebbség mindennapi életével kapcsolatos minden véleménnyilvánítást ellenségesnek nyilvánítottak a lengyel állammal szemben, és ennek következményeképpen a német eredetű dolgok irtása hazafias kötelességként haladt előre. Nyilvánvaló volt, hogy a német kormány tartózkodását ezzel a degenerációval és gyűlölködéssel szemben a lengyel hatóságok gyengeségként fogták föl. Ez a végzetes hiba volt a Németország elleni erőteljes támadások alapja, mely olyan túlzott kívánságokban fejeződött ki, mint német területek elfoglalása, és csúcsát a megalománia olyan nevetséges kinyilatkoztatásaiban érte el, mint az Elba folyó kijelölése határfolyóként, mint a lengyel nemzeti kívánság kielégítésének feltétele. A lengyel kormány szabad kezet adott az ilyen háborús hódítási gondolatoknak, és a nyugati területeken a német kisebbség elleni erőszaknak, melyet a helyi hatóságok szítottak és segítettek. Ennek a lázas hangulatnak a létrejötte a lengyel kormány hibája volt. Ennek eredményeképpen erkölcsi zűrzavar uralkodott a városokban és falvakban, és a német kisebbség védtelen és ártatlan tagjainak különbség nélküli irtását eredményezte lengyel katonák és felfegyverzett civilek által. Fölvetődött a kérdés, hogy hogyan engedhette meg a lengyel kormány, hogy ilyen veszélyes érzelmek kerítsék hatalmukba az országot, és hogyan engedhette meg, hogy német eredetű polgárait a legaljasabb lengyel degeneráltak fogják körül, akiknek ölési vágya olyan erős volt, hogy figyelmen kívül hagyták az alkotmányt, a törvényt, az erkölcsöt és az emberiességet. Továbbá, hogyan tudták a felelős lengyel kormánytagok megengedni, hogy mind mélyebbre és mélyebbre süllyedjenek egy kijavíthatatlan feszültségbe Németországgal, anélkül, hogy felelősségükre gondoltak volna az állammal és a néppel szemben, ha emiatt fegyveres harc tör ki Németországgal? Erre a válasz egy másik erőre mutat, amely kívülről befolyásolta Lengyelországot és azt hitette el vele, hogy nem kell törődnie a német kisebbséggel és a Birodalommal. Anglia volt ez az erő, a brit kormány garantálta segítségét Lengyelországnak, és az aktív brit befolyás Lengyelországot eszközként használta a brit körülkerítésre, olyan alaposan, hogy a háború lángjait szította föl - egy olyan háborúét, melyet hosszan terveztek előre, mely szándékos volt, és amely Danzig és a folyosó kapcsán tört ki. Amikor Anglia garantálta ezt az ördögi cselszövényt, Varsó úgy vélte, hogy nem szükséges tartózkodás vagy megfontoltság a következmények elkerülésére, hiszen Anglia garantálta Lengyelország épségét! A brit ígéret Lengyelország megsegítésére az utóbbit a faltörő kos szerepével ruházta föl. Azóta, és ennek tudatában Lengyelország megengedte magának, hogy kihívja a Birodalmat minden lehető módon, és álmaiban "győzelmes csatákról álmodozott Berlin falai alatt". Ha a brit háborús klikk nem támogatta volna folyamatosan Lengyelországot csökönyös ellenállásában a Birodalom ellen, és nem hitt volna az angol hitegetésnek, melyeknek tökéletesen hitt, nagyon kétséges, hogy Lengyelország valaha is megengedte volna, hogy eddig fajuljanak a dolgok, és hogy megadta volna a jelet a lengyel hadseregnek és felfegyverzett polgároknak arra, hogy legyilkolják és bestiálisan lemészárolják a német polgárokat. A brit kormánynak tudnia kellett, figyelembe véve a nemzeti sajátságokat, és a szélsőségekre és a politikai megalomániára való hajlamot a németellenes propagandáról és a sajtó évek óta tartó propagandájáról, mely hónapokkal a háború előtt működött Németország és a német kisebbség ellen, és amely erőszakos vérszomjasságot eredményezett. Tudnia kellett, hogy aktív érdekeltsége Lengyelország háborúra törő politikájában, támogatva a segítségi szerződéssel szükségszerűen nemzeti gyűlöletet eredményez, mely járványként terjed, és német polgárok hihetetlen mérvű véres irtását eredményezi. Ha a brit kormány nem fogta föl a segítségi szerződés eszeveszett hatását Lengyelországra, mely a szörnyű következményekért felelős, akkor úgy tűnne, hogy a lengyel atrocitások bestialitásának mértéke még bűnösebbé teszi Angliát a vérontás előidézésében. Csak az, aki lengyelek közt volt ezekben a meghatározó hetekben, képes fölmérni Chamberlain garanciájának romboló hatását a lengyel mentalitásra és lélekre. Nagybritannia Lengyelországnak adott blankócsekkje nélkül az utóbbi nem zárkózott volna olyan könnyelműen a Führer kompromisszumos ajánlatától, melyről az 1939 április 28-i beszédben szólt, és nem indította volna el háborús gépezetét, amellett lehetőséget adva a vidéki kormányzóknak a német kisebbség megsemmisítésére. A lengyelországi német kisebbséget ezek után elhallgattatták és minden jogától megfosztották. A német veszteségek Lengyelországban lengyel uralom alatt a következő számokkal illusztrálhatók, melyek a kivándorlást, vagyonelkobzást, német iskolák bezárását jelzik: 1939 közepéig 1.4 millió német vándorolt ki lengyel hatóságok nyomása miatt Pózenből, Nyugatporoszországból ás Felsősziléziából. Német telepesek 1,263,288 hold földet vesztettek el, ebből 265,288 holdat egyoldalú agrárreformok miatt, melyek németek ellen irányultak, 998000 holdat elhagyás és elárverezés miatt. 1925-ben 657 német iskolából (1927-ben 498) csak 185 maradt az 1938-39-es iskolaév kezdetére, ebből 150 Pózenben és Nyugatporoszországban, 35 Felsősziléziában. Német vállalatok és független német üzletek ezreit tették tönkre megrendelések visszamondásával, bojkottal, kemény adóztatással, koncessziók visszavonásával, elkobzással és a földvásárlási engedély megtagadásával. Számtalan német munkás és alkalmazott, nagy részük idősebb, megbízható emberek, voltak tömeges felmondás áldozatai, politikai faji megkülönböztetés áldozatai, és szüntették meg szokott munkalehetőségeiket, a nyomor szintjére süllyesztve őket. Az agrárreform egyoldalú alkalmazása és a határmenti területek szabályai a német telepeseket emigrációra kényszerítették. Lerombolták a német egyházi intézményeket, elvették egymás után a német újságokat. A német nyelv használata lehetetlenné vált az utcán, az üzletekben és éttermekben. Az országban mindenütt támadták a németeket, otthonukban és földjeiken. 1939 májusától tiltó rendelkezések és büntetések esőjét zúdították rájuk. Iskolák, óvodák, könyvtárak és német klubok bezárása, a szövetkezetek megszüntetése, a kulturális és jótékonysági szervezetek megszűnése, és minden egyénre fenyegetés nehezedett, melynek mértéke elképzelhetetlen mértékűvé nőtt, teljes ellentétben az alkotmány garantálta jogokkal. A lengyel atrocitási irányvonal. A lengyel uralom húsz éve alatt a lengyelországi németek hozzászoktak a sérelmekhez és a szükséghez. Megfosztva minden jogtól és védelemtől föl voltak készülve rá, hogy helyzetük fenyegetőbb lesz és még tűrhetetlenebb nyomás fog rájuk nehezedni, ahogy a német-lengyel kapcsolatok elmérgesedtek. A háború kitörése előtti utolsó hetekben olyan nyomás alatt álltak, és magánéletüket olyan folyamatosan figyelték lengyel kémek, hogy már érezték a veszélyt, melyet a titkos és nyilvános lengyel források árasztottak. A legpesszimistább sem látta azonban a kiterjedt fenyegetéseket, támadásokat és erőszakos cselekményeket, melyek folyamatosan nőttek, és végül elérték azt a pontot, hogy a gyilkosságok száma elérte a szörnyű 58 ezres számot. Érezhető volt a lengyelek feneketlen gyűlölete minden ellen, ami német. A gyűlöletet a németellenes sajtó, rádió és szóbeli propaganda szította. Varsó urai nap mint nap bizonyítékát adták ellenségességüket minden becsületes megértéssel szemben. Ez az alárendelt állásokban is látszott, ahol minden németet kémnek és az állam ellenségének tartottak. Ismert volt, hogy a nyugati egyesületek, lázadók és felfegyverzett csapatok rosszat forralnak, és hogy a lengyel fiatalok szervezeteit, mindenek előtt a cserkészfiúkat rendszeresen tanították katonai felügyelet mellett a lőfegyverek használatára. A faji propaganda kinövéseit lehetett olvasni a lengyel sajtóban. ugyanúgy, ahogy a nyilvános agitátorok provokációit minden héten jobban lehetett érezni, ahogy elindult, és mind mélyebben járta át a lengyel lakosságot. Ennek eredményeképpen az értelmesebb lengyelek is belekerültek az örvénybe, ami minden értelmes gondolatot és erkölcsi érzést kimosott a német kisebbséggel szemben, akiket már kínoztak és gyilkoltak. Politikai pszichózis alakult ki, mely minden lengyelnek azt az érzést adta, hogy bármilyen gazemberséget, a legszörnyűbbet is elkövetheti a német kisebbség tagjaival szemben, és ennek a legkisebb következménye sem lesz.
1939 augusztusának utolsó heteiben a falvakban nyíltan fenyegették a németeket: "Mészároljuk le őket" (1)
A városokban a németek áldozatai voltak az ostoba heccnek, melynek eredménye bojkott, terror és közvetlen életveszély volt, amit a varsói kormány támogatott és bátorított. A koncentrált dühöngés és lengyel nemzeti szenvedélynek ez a kitörése, mely minden német ellen irányult és a lengyel hatóságok hívták elő, elkerülhetetlenné tette, hogy véget vessenek a tűrhetetlen feszültségnek Lengyelország és Németország között. Amikor 1939 szeptember 1-én a lengyel provokációk és támadások lavinája elleni védekezésből, melynek során lengyel katonák német területre vonultak át, a német csapatok belépésével Lengyelországba csúcsosodott, az állami fegyelem utolsó oszlopai is összeomlottak a lengyel állami vezetők megfutamodásával. Szörnyű vérontási hullám söpört végig a német férfiak és nőkön. Ezek tisztában voltak védtelenségükkel, (2) de nem voltak gyávák, mert szilárdan hittek közelgő kiszabadulásukban. (2) Tényleges aggodalom uralkodott, és senki sem bízott életben maradásában... Egész éjjel a ház körül ólálkodtak, és ez a titkos ólálkodás, az tényleges veszély közelsége nagyon nehezen volt elviselhető"-- így ír a rektor felesége, Frau Lassahn Bromberg-Schwedenhöhe-ből, jellemzi a súlyosan terhelt rossz sejtelmek légkörét, a Brombergi "véres vasárnap" előtt. (Frau L. szemtanújelentése). A 32 éves kisebbségi német, Gerhard Grieger hasonlóképpen fejezi ki magát, röviddel mielőtt bestiálisan legyilkolják: "Rettenetes érzésem van, úgy érzem, mintha folyamatosan megfigyelnének, és úgy érzem, valahogy ki kellene jutnom ebből." A nyugállományú bíró, Klabin Brombergből megerősíti, hogy "mindenütt körülöttünk ólálkodtak és figyeltek bennünket." ... (A Nowitzki és mások elleni büntetőeljárás aktáiból, Sd. K. Ls. Pózen 28/39). (3) Tragikus a Mogilnoi pap, Reder esete, aki internálási parancsa idején szabadságon volt Zoppotban, így jó lehetősége volt a menekülésre. Ennek ellenére eleget tett a parancsnak, hogy hívei között lehessen a bajban. A parancsnok a Glodnoi vasútállomáson pisztollyal lelőtte, majd pár ütés után a puskatussal egy lengyel katonai kísérő adta meg neki a "kegyelemdöfést". (OKW. HS. Ins. Br. 80). Néhányuknak valóban sikerült időben biztonságba menekülni a határon keresztül a Birodalomba vagy Danzigba. Az ismételt lengyel állítások ellenére, hogy háború esetén minden németet meg kell gyilkolni és minden német gazdaságot föl kell égetni, a legtöbb német ragaszkodott otthonához és tulajdonához, melyet őseiktől örököltek, vagy becsületesen megvettek évszázadokkal azelőtt, mert nem tudták elhinni, hogy a halálos fenyegetéseket ki fogják vitelezni. Miért vett minden lengyel osztály részt a németek elleni kilengésekben? Miért nem védte meg a németeket a törvénytelenségek ellen a lengyel lakosságnak az a része, mely békében élt a németekkel? Miért támadtak rá lengyelek minden kiváltó ok nélkül - ismert és ismeretlen- németekre, miért voltak hajlandóak résztvenni az atrocitásokban? Minderre az a válasz, hogy minden németellenes akciót előre, gondosan megterveztek, és kifejezetten megparancsoltak. Itt jön a kérdés: A keresztény és vallási elvek egy ilyen mélyen katolikus országban hogy nem voltak elegendőek arra, hogy az erkölcsöt biztosítsák és gátat emeljenek az ilyen felelőtlen kihágások elé? Ellenkezőleg, a protestáns papságot gyilkolták, a protestáns plébániákat lerombolták, felégették és kifosztották a protestáns templomokat (4), és ez nyilvánvalóan mutatja, hogy a régi szólás: - protestáns német, katolikus lengyel- a vallási különbségeket a politikai gyilkosság eszközévé és támogatójává tette. Sok esetben elég volt a letartóztatáshoz az, hogy valaki protestáns és német volt. (1) (1) Kube tanú, Bromberg 13, Bergkolonie eskü alatt vallotta, hogy egy katona, aki erőszakkal belépett lakásába, megkérdezte unokaöccsét, Karl Braunt, hogy mi a neve és a vallása. (!). Mikor Karl Braun bevallotta, hogy protestáns, elfogták és elhurcolták. Mivel azóta sincs nyoma, úgy látszik, hogy agyonlőtték (Sd. K. Ls. Bromberg 32/39). Németország tisztelete vagy német kapcsolatok elegendőek voltak. Katolikus németeket is irgalmatlanul üldöztek és megöltek, katolikus papokat is ütlegeltek a németséghez való tartozásuk miatt. Egy német esetében, aki gyerekét német iskolába küldte, és a húsz évnyi lengyel uralom alatt nem tanult meg elég jól lengyelül, ez elég volt ahhoz, hogy megöljék. (2) (2) Szemtanúk elmondták, hogy a Kala/Keller kardorfi gyilkossági esetben (Sd. Is. Pózen 42/39) Jan Lewandowski ellen (Sd. K. Ls. Bromberg 85/39). Aki jól tudott lengyelül és képes volt magát lengyelül megértetni, vagy akár azt állította, hogy lengyel, azt nem gyilkolták meg. (3) (3) Ferdinand Reumann kisebbségi német Schulitzban azzal menekült meg attól, hogy elhurcolják és meggyilkolják, hogy azt állította, ő lengyel, és lengyelül beszélt a katonákkal. Ő volt az egyetlen túlélő 13 német közül (Sd. K. Ls. Bromberg 31/39). Ez bizonyítja, hogy német életekre és tulajdonra fájt a gyilkosok foga. További bizonyíték, hogy a hordák, lengyel katonák társaságában vagy anélkül csak németek otthonait, padlásait és pincéit kutatták át. Az utcára vitték őket, és ahol nem voltak németek, ott elhagyták a helységet, és lengyeleknek egy hajszálát sem görbítették meg. (4) (4) A lengyel tanúk, Maria Szczepaniak és Luzia Spirka vallomása Brombergből, akik egy légoltalmi pincébe menekültek németekkel együtt. (Sd. K: Ls. Bromberg 12/39). A németeket gyilkolták, függetlenül koruktól, hitüktől, vallásuktól, foglalkozásuktól, parasztokat, tanítókat, papokat, orvosokat, kereskedőket, munkásokat és gyárosokat, egyetlen osztály vagy csoport sem volt kivétel. Az áldozatokat tárgyalás nélkül lőtték le - nem volt semmiféle jogi ok a németek gyilkolására. Lelőtték őket, halálra kínozták őket. verték és ütlegelték teljesen ok nélkül őket. (5) (5) "Soha azelőtt nem láttam olyan dühödt, gyűlölködő arcokat gonosz kifejezéssel- biztosan megszűntek emberi lények lenni-" a plessi Paul Zembol szemtanú vallomása (WR I). És legtöbbjüket a legbestiálisabb módon megcsonkították. Ezek a gyilkosságok szándékosak voltak, és legnagyobb részben lengyel katonák követték el őket, de felfegyverzett civilek, iskolás fiúk és tanoncok (P.W.O.N.) (6). (6) P. W. = Przysposobienie Wojskowe, a fiatalok katonai jellegű oktatására létesített szervezet. O. N. = Obrona Narodowa, tartalékos katonák, akiket később hívnak be. Egyenruhás lázadók, a Nyugati menetelők társasága, fegyveres csapatok, vasutasok és elengedett bűnözők voltak a vegyes tömegben, mely résztvett a gyilkosságokon. (7) Néhol fegyencek is résztvettek a németek elleni atrocitásokban, de az az állítás, mely lengyel oldalról jön, hogy kiszabadult vagy szökött fegyencek a fő elkövetők, és hogy a németek elleni atrocitások például Bromberg környékén alapvetően kiszabadult fegyencek számlájára írandó, akik Crone-a-Brahe-mellett-ből szabadultak ki, vagy hogy hasonló atrocitások németek ellen Thorn környékén, Fordonból kiszabadult bűnözők tettei- visszautasítandók, mivel azokon a helyeken alig voltak rablók vagy tolvajok fogvatartva, valamint mert az elkövetőket névszerint azonosították és azok cinkosait is, és ezeket az adatokat a kivizsgálás során hihető tanúk tanúsították. A hibás és célzatos lengyel állítás, hogy fegyencek és más csőcselék bujtotta föl a katonákat és civileket erőszakra, teljesen ellentmond a jogi eljárások eredményeinek. Mindenütt módszeresség irányította az eljárást, melyből következtethető (20. oldal), hogy központosított gyilkossági eljárásról volt szó. (1) (1) A 17 éves lengyel, Bernhard Kokoczynski vallomása, akit a brombergi törvényszék hallgatott ki és vádolta erőteljes rendzavarással, 1939 szeptember 27-én azt vallotta (Sd. K. Ls. Bromberg, 24/39), hogy azzal bízták meg, hogy vadásszon kisebbségi németekre, és ezt többször egymás után megerősítette, és más gyilkossággal vádolt lengyelek is ezzel igazolták tettüket. A gyilkosok és cinkosaik tehát parancsra cselekedtek. Ezzel párhuzamosan majdnem minden gyilkos és cinkosaik alapvetően ezt állítják, hogy a németek kezdték el a lövöldözést, és emiatt tettek ellenük lépéseket. Ezt egyetlen esetben sem sikerült nekik bebizonyítaniuk. Ennek az állításnak az egyhangúsága arra utal, hogy egy központi iroda adhatta ezt nekik a szájukba, mint az akció okát. Hogy ezek a hallatlanul kegyetlen egyének és tömeggyilkosok így cselekedtek, ezt a lengyel mentalitás magyarázza, és a lengyel szokás a kegyetlenségre és kínzásokra. A lengyel közmondásos bátorsága társul szintén közmondásos ravaszságával és csalási hajlamával. Számtalan lengyel gyilkos szemünkben erős, vérszomjas figurának tűnik. Feljelentés és árulás a lengyel nemzeti jelleg részei, és ezekből ered a brutális mentalitás és a gyilkossági kedv. Az 1939 szeptemberében történtek Brombergban, Pózenban és Plessben csupán ismétlései a Felsősziléziai vérontásnak az 1920-21-es lengyel felkelések idején, mely akkor az egész kulturált világot megdöbbentette. A kisebbségi németekre való vadászat városokban és falvakban többé-kevésbé a következő rendszer szerint folyt le, az 59 -es parancs értelmében (2) (2) A lengyel kormány rádióadása 1939 szeptember 1.-én az egyik legfontosabb tény, mely bizonyítja, hogy a németek elleni erőszak kampányjellegű volt, amit hivatalosan szerveztek és irányítottak. Weisené, a Pózeni diakónusok kórháza igazgató főorvosának felesége Dr. Reimannal együtt hallotta a rádió adását, és a következő szöveget hallotta: "Halló, Halló, Németek, csehek és csehországiak! teljesítsétek a .. számú parancsot egyszerre!" A két tanú nem biztos a pontos számban. Szóbeli vallomásban Konrad Kopiera, a varsói Schicht tröszt igazgatója a számra mint 59-re emlékszik. Klusseckné Pózenból, a Hohenzollern utca 24-ből a következőt hallotta szeptember elsejének délutánján: "Halló, Halló, minden bíróságnak, ügyésznek és más elöljárónak. Ismételt szám ... témája..." ami után valamiféle kódolt üzenet következett, melyre Klusseckné nem tudott pontosan visszaemlékezni, de többé-kevésbé így hangzott: -- 824,358 X 5 + 9/4 -- "-t rögtön ki kell vitelezni!" További nyomozás szükséges az ismételt szám és a kódolt szöveg megfejtésére. A varsói kormány szeptember 1.-én ismételten közvetítette adásában, és ezt a működési módot előzetesen megbeszélték a helyi elöljáróságokkal, a helyi kormányerők utasították a helyi rendőrséget a parancsok véghezvitelére, azaz az előzőleg elkészített és aláírt letartóztatásokat végrehajtani a német kisebbség tagjaival szemben. Az utóbbi pár héten újonnan érkezettek nem szerepeltek a listákon, ami azt bizonyítja, hogy ezeket már jóelőre elkészítették. (3) (3) Háromféle letartóztatási felhatalmazás volt: vörös letartóztatásra és házkutatásra, rózsaszínű: internálásra (ezt feltehetően elsősorban németekre alkalmazták), sárga: elszállítás egy adott helyről és utazási engedély egy közép vagy kelet-lengyelországi célállomással, a vezetőség utasításától függően. Ezeket a színeket egyforma súllyal alkalmazták, azaz az enyhébb sárga kilakoltatási utasításokat ugyanúgy hajtották végre, mint a rendőrségi irányítással történő emberrablásokat (az utasításik fényképmásolata az RKPA 1486/8. 39 sz. archívumokban található.) Ezekkel a parancsokkal összhangban a kisebbségi németeket minden ok nélkül tartóztatták le és szállították el a rendőrségre a lehető legrövidebb idő alatt. Néhányat kikérdeztek, (másokat nem), azzal a céllal, hogy vallomást kényszerítsenek ki arra nézve, hogy aktívan kémkedtek és az állam ellenségei. Vagy bebörtönözték őket, vagy hazaengedték, mintha szabadok lennének. Gyakran minden azonosítási papírjukat elvették a rendőrségen; kiengedésükkor nem adták vissza papírjaikat, mondván, hogy később újra behívják őket. Ez a "később" igazából "soha" volt. Vagy soha nem hívták őket, vagy ha igen, mégsem tudtak jönni, mert időközben meggyilkolták őket. (1) (1) A Lemke fivérek legyilkolása Bromberg, Nakeler utca alatt, (Sd. K. Ls. Bromberg 33/39). Komolyan bántalmazták őket a rendőrségre vezető úton és börtöncellájukban. Rúgták, puskatussal ütötték, leköpték őket és a legszörnyűbb kínzásokat alkalmazták rájuk. Akiket nem zártak börtönbe, internáltak vagy raboltak el, pontos listák segítségével kihurcolták otthonukból és vagy agyonverték vagy lelőtték a katonák, rendőrök vagy felfegyverzett civilek, akiket rosszhírű figurák vezettek, teljesen németellenes beállítottságúak. (2) (2) A listáknak nagyon fontos szerepük volt a lengyel atrocitások előkészítésében. Gertrud Becker szerint, egy kiszolgáló Bromberg-Jägerhofon, és tanú a Schröder és Köhke (WR I) perben, "Minden személy nevét, akiket a pincébe zártak, egy listáról olvasták fel". A helyi lázadó szervezetek parancsnokainál "halállisták" voltak, melyek a németek elleni tömeggyilkosságot elindították. A Landsbergi (Rybniki kerület) Litwa vendéglősének eskü alatti vallomása mutatja, hogy a lázadó Kwioteknél 150 kisebbségi német listája volt, "akiket egy kedvező pillanatban meg akartak ölni" (SG. in Kattowitz 19/39). Elvira Diesner asszony Ciechocinekben (WR II) eskü alatt vallotta, hogy "az egész városi elöljáróság résztvett a feketelisták felállításában". Paul Rakette tanú, Schokkeni pap (WR II) azt vallotta, hogy a listák készítése a helyi elöljáróságok kezében volt. Egy lengyel rendőrőrmester azt mondta a vendéglős Ewald Thou tanúnak, hogy a feketelistát "magas állású személyek" állították össze (WR II). Erwin Boy tanú, Ostburgi szabómester véleménye szerint a lengyel falu elöljárója volt felelős a listák írásáért; ilyen listák nélkül "lehetetlen lett volna, hogy a katonák papírról olvassák föl a neveket". A beírások mint "gyanús" a szolgálatra behívható kisebbségi németek katonai igazolványában, vagy elbocsátási papírjaiban ugyanilyen fontosak voltak. Minden ilyen esetben az ilyen papírok tulajdonosait (egy kivétellel, Eugene Hoffmann) megölték Brombergben 1939 szeptember 4-én. Az a szokás alakult ki, hogy a lengyel hatóságok rendeletben adták ki, hogy az ilyen papírok tulajdonosait le kell lőni (részletek erről a RKPA 1488/22. 39 és 1486/24. 39 dokumentumokban) A tények, melyek megmutatják, hogy a lengyel akciót a kisebbségi németek ellen hivatalos helyen tervezték és szervezték ellentmond a lengyel emigránsok állításának, mely szerint ezek egyfajta "megtorlás" voltak, és a német csapatok elleni menekülésükkor a lengyel csapatok a német kisebbség tagjait magukkal vitték, és a hogy a helyzet egyre romlott, "elkeseredésükben ölték meg őket." A valóság az, hogy a kisebbségi németeket internálták, elrabolták otthonaikból, kegyetlenkedtek velük majd megölték őket egy előzetesen alaposan kitervelt terv alapján. Nem volt szó spontán akcióról, melyet a német csapatok bejövetele váltott ki. Aki megkérdezte, hogy mi az oka az ilyen üldözésnek, vagy miért zárták be, azt válaszul agyonlőtték, a puskatussal megverték vagy megszurkálták bajonettükkel. Általában az erőszakkal elhurcolt emberek lakásait átkutatták fegyvereket, titkos adóvevőket és gyanús iratokat keresve. Egyetlen németnél sem voltak fegyverek, mivel a körülmények ezt évek óta lehetetlenné tették. Elég volt egy játékpisztoly megtalálása ahhoz, hogy igazoljon egy gyilkosságot. (1) (1) Charlotte Korth (WR I) tanú szóbeli vallomása. Megtörtént, hogy azzal vádoltak valakit, hogy fegyvert találtak nála; valójában a fegyvert lengyelek rejtették el a házkutatás előtt vagy közben. A rejtett lőszert illetően ezt kutatás alatt tették be a szekrénybe; ennek megtalálása volt aztán a bűnösség "bizonyítéka". (2) (2) Herbert Schlicht Brombergi és Anna Krüger Jägerhofi tanúk vallomása (WR I). Elvették egy kisebbségi német jegyzetfüzetét, és terhelő rajzokat írtak bele titokban; ez volt aztán a "bűn bizonyítéka". Az is megtörtént, hogy a lengyel gyalogság egy tagja kijelentette, hogy kézigránátot találtak a házban. Végül egy lengyel katona közbeszólt és becsületesen bevallotta, hogy látta, ahogy egy másik lengyel katona tett azt a házba, Ez megmentette a kisebbségi német életét.
(3) Friedrich Weiss, Wonorcei hentes és Willi Bombicki Gratzi lakos vallomása (WR II).
(4) Sok esetben nem lőttek, csak egy lengyel hazug módon azt állította, hogy valamelyik német házából tüzeltek, mire rögtön elkezdődött az ordítozás: "A németek kezdték a lövöldözést! Fogjátok meg őket! Öljétek meg a németeket, a disznókat, a kémeket! Noha ennek az ellenkezője volt igaz, a legkisebb ok nélkül elkezdték a németeket vádolni és lőni. Ez elég okot adott a lengyel katonáknak a németekre lövésre, hogy folytassák az agitátorok és banditák által elkezdett munkát, azaz az összes német kiirtását. (5) (5) Ezt a jelet cselekvésre hozta a sajtó, a rádió és soviniszta egyesületek. Még a szószékről is elmondták a brombergi "Véres vasárnapon" (Wladyslaw Dejewski vallomása [Sd. K. Ls. Bromberg 16/39], aki vádolt és elítélt kisebbségi németek három gyilkosát. Dejewski vallomása a németellenes propagandáról a lengyel tanult emberektől és a papságtól egy nagyon komoly pontra hívja föl a figyelmet: a szószék használata politikai kampányra a németség kiirtására (cf. Document No. 23). Dejewski ezt mondja: Ha az egyház tartózkodásra hívott volna föl minket, akkor soha nem lett volna ilyen vérontás. Itt olyan prédikációkra utal, melyeket Sch. püspök tartott röviddel azelőtt, mielőtt a német csapatok elérték volna Bromberget, és amelyek a lakosságot "Utolsó csepp vérükig ellenállásra szólították fel, és minden német megsemmisítésére". A pózeni különleges bíróság előtt a lengyel Henryk Pawlowski kijelentettek, hogy az egyház heccelte fel a lengyel lakosságot. (Gyilkossági ügy Grieger-John, Sd. Ls. Pózen 28/39, cf. 50. számú dokumentum). Ezután az üvöltő dühöngő tömeg vadul támadta le és tiporta el mindkét nemű civileket. Gyakran nők egy fanatikussági rohamukban megmutatták a katonáknak, akik nem ismerték a várost, hogy hol élnek németek. A katonák erőszakkal behatoltak a lakásokba, és leszúrták vagy lelőtték a németeket. Legtöbb esetben minden német férfit legyilkoltak, gyerekektől kezdve, két hónapos csecsemőket beleértve. (1) (1) A vizsgálatok kimutatták, hogy a legidősebb meggyilkolt ember a 86 éves Peter Rieriast volt Ciechocinekból, és a legfiatalabb a két és fél hónapos Gisela Rosenau Lochowoból, aki megölt édesanyja mellén halt éhhalált. A német szervezet (mely a lengyel kormány által engedélyezett szervezet) tagjai közt volt a legtöbb áldozat, valamint a fiatal német párt tagjai között. Ezek a legnagyrabecsültebb német polgárok voltak, akiket erőszakosan meggyilkoltak, de politikailag nem tevékeny kisbirtokosok, német munkanélküliek és nyomorékok is a meggyilkoltak között voltak. Noha elsősorban férfiakat gyilkoltak le hadköteles korban, azaz 16 és 25 év között, később nem kímélték a német lányokat és asszonyokat sem, és hetekkel ezek után az aljas történések után halálhirdetések jelentek meg a brombergi német híradóban (Deutsche Rundschau) és a pózeni napilapban (Tageblatt), melyek szörnyű áttekintést adnak arról, hogy hogyan lettek német férfiak, nők, öregek, nyomorékok, mozgásképtelenek és gyerekek a lengyelek gyilkos kedvének áldozatai, és hogy csonkították meg legtöbbjüket szörnyű módon, és rabolták ki. A sérülések típusai (lövések a nyakba, beszúrás a szemgolyókba, fejek betörése puskatussal, és az agy szétroncsolása, fejlövések, stb.. nagyon egyformák mindenütt, ahol gyilkosságok történtek. Az időpontok és módszerek egyformasága a német kisebbség ellen határozott következtetésre nyújt lehetőséget, hogy a németeket gyilkoló vérontás szervezése azonos módon történt. Mindenesetre a törvényszéki orvosszakértők, akik esetek százait vizsgálták meg, szintén arra következtetnek, hogy a sebesülések nagyon hasonlóak egymáshoz. Néhány ember életét lélekjelenléte mentette meg, akik vagy halottnak tettették magukat, vagy elég szerencsések voltak ahhoz, hogy ne kapjanak halálos sebeket. (2) (2) A sérülésekről lehet információkat olvasni a törvényszéki orvosszakértő, Dr. Panning őrnagy és az egyetemi tanár Dr. Hallermann jelentésében, melyet 250 halálos eset vizsgálata után írtak. (A dokumentum rész függelékében.) A halálos esetek vizsgálatai megerősítik a tanúk vallomását a különleges törvényszékek előtt, és a katonai vizsgálóbizottságok eredményeit, melyekből világos képet lehet formálni arról, hogy a kisebbségi németek elleni gyilkosságok nagy részét lengyel katonák követték el. A halál utáni vizsgálatok világosan mutatják, hogy a sebesüléseket nagy hatóerejű fegyverek okozták (katonai fegyverek), valamint katonai pisztolyok, kézigránátok és gépfegyverek. Néhány eset dum-dum lövedékek használatát mutatja. (OKW. Hs. Ins. Br. 18). Tömeges bebörtönzések, emberrablások, rossz bánásmód, és a kisebbségi németek megölése Lengyelország minden részén igazoltan előfordult, ahol németek laktak vagy, például Varsóban, Chelm területén, Volhíniában és Vilnában. Rendkívüli intenzitást értek el ott, ahol németek nagy tömegben laktak, és ahol a kiürítés nem volt lehetséges szervezett és körültekintő módon, mert a német csapatok gyorsak haladtak előre. Katonák és civilek gyilkos kilengései ott voltak a legveszélyesebbek, ahol az évekig tartó agitáció teljesen megmérgezte a lengyelek lelkét, ahol a népességben nagy volt a kisebbségi németek aránya, és ahol a lengyelek politikai őrjöngése tetőfokára hágott. Ez elmagyarázza, hogy különösen sokat szenvedtek a német vérszomjtól a Pózeni körzet lakói, a többségben német lakosú falvak, és a Visztula síkság környéki és Brombergi városi és körzeti németek, mivel itt magas volt a németek aránya. Itt teljes falvakat és családokat irtottak ki. (1) (1) Hivatalos vizsgálatok kimutatták ennek a Lengyelországi kisebbségi németek elleni atrocitásokról szóló dokumentumgyűjteménynek az első kiadás után, hogy a helyzet sokkal szörnyűbb volt, mint ahogy az a november 17-e előtt fölfedezett sírok vizsgálata után tűnt. A megölt és eltűnt emberek száma, ahogy azt a kisebbségi németek internálásával és sorsával foglalkozó Pózeni polgári bizottság által földolgozott esetek száma azóta nagyon megnövekedett. Nemcsak sokkal több németet öltek meg Pózenben és környékén és Bromberg körül a véres vasárnapon, de Sziléziában és központi Lengyelországban is olyan tömegű áldozatot találtak, hogy a legutóbbi becslések szerint 1940 február elsejéről a halott és eltűnt németek száma ma biztosan meghaladja az 58 ezret, akikből máig 12,857-et találtak meg és azonosítottak. A téli hónapok alatti fagy majdnem teljesen félbeszakította az exhumálásokat és az azonosítás lehetőségét. Az eltűntek száma, melyet rokonaik információiból állítottak össze, nem hagy kétséget afelől, hogy a kisebbségi németek száma Lengyelországban sokkal többel kevesebb, mint a hiányzó 58 ezer áldozat, akiket a lengyel hatalmi terror ölt meg.
A németek legszörnyűbb üldözése 1939 augusztus 31-e és szeptember 6-a között történt. Csúcspontját szeptember 3-én, a "Véres vasárnap"-on Brombergben érte el, és kb. szeptember 17-18-án fejeződött be az elrabolt áldozatok fölszabadításával, amikor a német csapatok elérték Lowitsch-ot. A németeket általában összeterelték, elhajtották, és elszigetelt helyeken gyilkolták le őket, számuk 39, 48, 53-tól 104-ig váltakozott egy-egy helyen. (2)
Klodawa és Krosniewice között három tömegsírt találtak 1939 decemberének első felében: mindegyikben 18..20 szörnyen megcsonkított áldozata volt a lengyel gyilkosságoknak, elsősorban német parasztok Schrimmből és Santomischelből. Tenczynek falu közelében Katowice és Krakkó között 20 agyonlőtt kisebbségi német holttestét találták összekötött kezekkel egy közös sírban, testük között kézigránátok feküdtek. A Kutno-Lowitsch-i úton a német kisebbség 26 tagjának meggyilkolt és megcsonkított holttestét találták több helyen eltemetve, egy ember testét a légitámadási árokba dobtak, és latrinát állítottak rá lengyel katonák számára. (A Pózeni központi iroda a kisebbségi németek meggyilkolásának kivizsgálására információja) Ahol lelőtt vagy agyonvert németekre találtak, ezeket házuk küszöbén, udvarukban vagy kertjükben találták, az út mellett temetetlenül, néha csak levelekkel vagy ágakkal lefedve, néhol sietősen egy vékony földréteggel lefedve. Majdnem minden esetben szörnyen meg voltak csonkítva, mint például szemeiket kiszúrták, fogaikat kiverték, az agyvelőt kifolyatták a koponyából, nyelveket vágtak ki, az altestüket fölvágták, törött karok és lábak, levágott ujjak, a lábat és az alsó lábszárat levágták. Akiket így mészároltak le, azok kettes vagy hármas csoportokban kötéllel voltak összekötve, vagy sorba voltak rakva, kezeik madzaggal vagy szíjjal a hátukon összekötve,(25. oldal). a mező szélén az árokban, az erdő szélén vagy egy tó partján feküdtek. (1) (1) A Jesuitersee mellett fekvő meggyilkolt civilek csoportja R.K.P.A. 1486/9/39. ahova gyakran csak azért hajtották őket, hogy legyilkolják. Sok áldozatot hat, hét sőt nyolc héttel később találtak meg, esetleg egy távoli helyen. Sok test teljesen véres és sáros volt. Az esetek egy részében a még élő áldozatot csonkították meg. Ha németeknek sikerült elmenekülniük tulajdonukból, lakásukból, és pincékbe, padlásokra, árkokba, mélyedésekbe, erdőkbe, bozótba, csatornákba, paradicsomföldbe, céklaföldbe vagy napraforgóföldbe elbújniuk, lengyel szomszédaik gyakran elárulták őket, és politikailag fanatikus lengyel hordák, sokszor 16-20 éves fiatalkorúak (2) (2) Sok helyen lengyel iskolás fiúk cinkosok, önkéntesek, sőt főkolomposok voltak. 16 éves fiúk már július végén fel voltak katonai puskákkal fegyverkezve. (Hertel Plessben WR I). bántalmazták, gyakran agyonütötték őket. Ezek a hordák mindenféle fegyverrel el voltak látva, kerítésoszlopokkal, bunkókkal, késekkel, vasrudakkal, baltákkal, bárdokkal, lapátokkal, tőrökkel, korbácsokkal, vasvillákkal, csákányokkal, pisztolyokkal és puskákkal. Honnan szerezték a civilek, különösen a fiatalkorúak ezeket a fegyvereket? Hogyan szereztek ezek a fölizgatott és erkölcstelen elemek gyilkos fegyvereket? Nem csupán a véletlen műve volt, hogy fegyvereik voltak. Vagy a helyi rendőrségtől kapták, vagy az elöljáróságoktól, mielőtt azok elhagyták a helységet, tehát e lengyel hatóságok segítették és uszítók is voltak ezeknél a németellenes atrocitásoknál. (3) (3) Felsősziléziában a lázadók és a nyugati menetelési csoportok voltak a német kisebbség elleni akciók fő elkövetői. Mindig fenyegették a németeket, hogy "egy nap meglesz" és július elején a lengyel katonai hatóságok fölfegyverezték őket automatikus pisztolyokkal, könnyű gépfegyverekkel és katonai puskákkal (Hertel tanú vallomása Plessből, WR I.) Néha valamelyik főkolompos ösztökélte vad viselkedésével a tömegeket a német szomszédok megölésére. Szoros együttműködésben a lengyel katonákkal, a légoltalmi helyek parancsnokai is kiváltak kegyetlenségükkel. Noha a legtöbb gyilkosságot szétszéledt egységek katonái követték el, a hátvéd repülők vagy utászcsapatok, tényleges katonák és katonatisztek is voltak a gyilkosok között. A lengyel hadseregnél nem csak mondás volt: "Ki foglyuk irtani a németek gyökereit és ágait." (4) (4) A lengyel katonatiszt Friedrich Lorenz von Lischkowo eskü alatt tett vallomása (WR I és Sd. Bromberg. Dátum 1939 Szept. 28/29.) Bortnowski tábornok megjegyzését, hogy "minden németet ki kell irtani" Otto Leischner, Slonski tanár tanúsítja (WR II). Heinz Friedrich (pék) tanú eskü alatt tett vallomása Wonorzeben (Ostburg) leleplezi, hogy a Hohensalzai tartalékos gyalogos ezred kapitánya, Czaynert a kaszárnyában olyan dolgokat jósolt meg, hogy a lengyelek három nap alatt bevennék Berlint, majd így folytatta: "Fiúk, ha bevonulunk Berlinbe, megöljük az összes német disznót, csak annyit hagyunk élve, amennyi befér egy körtefa alá, és ezeket megreggelizzük." Végül ezt mondta: "Nos fiúk! Ha németet láttok utatokban tudjátok, hogy mit kell tennetek." (WR II). Vagy a parancsok, hogy lőjenek le németeket, amit igazolják, hogy parancsra jogosult katonatisztek is résztvettek ezekben a gyilkosságokban, de az ostorok rendszeres használata az elhajtott németek összegyűjtésére, és az is, hogy a tisztek pisztolyokat használtak a foglyok lelövésénél. Ezek a lengyel tisztek azt állították, hogy parancsuk van a németek lelövésére. A civil gyilkosok és cinkosaik a lengyel lakosság minden részébe tartoztak. Főleg a Nyugati menetelési társaság és a tartalékosok egylete, valamint a katowicei helyi kormányzó, Grazynski által hivatalosan támogatott lázadó egyesület. Munkások, dolgozók, egyházközségi alkalmazottak, tisztviselők, lakatosok, gépszerelők, villanyszerelők, sofőrök, fodrászok, erdészek, fogtechnikusok, könyvelők, vasúti ellenőrök, kertészek, szövőmunkások, tetőfedők, palafedők, hentesek, állatkereskedők, ritkán parasztok, de nagyon gyakran vasutasok (1) (1) Az, hogy ezen a listán, melyhez lehetne még pár hivatást hozzáadni, nincsenek megemlítve a lengyel értelmiség tagjai, Lengyelország vezető erői, azzal magyarázható, hogy a lengyel értelmiség nagy része elmenekült Lengyelországból az ellenségességek kitörése előtt. Mindenütt, ahol felfegyverzett civilek kisebbségi németeket ütöttek vagy lelőttek a nyílt utcán, a helyszínen levő lengyel katonák vagy a rendőrség nem tett kísérletet beavatkozásra. (2) (2) Kevés kivétel volt, ahol katonák belépve a jelenetbe védték az áldozatokat a vérszomjas csőcseléktől (Sd. K. Ls. Bromberg 88/39), vagy egy lengyel tiszt kiszabadított egy német nőt a gyilkos kezeiből (Sd. K. Ls. Bromberg 91/39). A kutatásokat házakban, kertekben, udvarokban vagy pincékben ezek a gyilkos bandák végezték, vagy maguk, vagy lengyel katonák kíséretében. A katonák és civilek egyenlő részt vállaltak a bútor és háztartás pusztításában, pénz és ékszerlopásban vászon, iratok, órák, töltőtollak lopásában, stb... A felbujtott csőcselék átkozódása mellett, ütéseknek, pofonoknak, rúgásoknak és szúrásoknak, dobálódzásnak üvegekkel és kövekkel kiszolgáltatott németeket, teljesen védtelenül, elvitték a rendőrségre, vagy még gyakrabban a katonasághoz, akik az adott helyen teljesen idegenek voltak, és akik nem kisebb mértékben, mint a rendőrök és zsandárok megkínozták és meggyilkolták őket a legkisebb indíték vagy ok nélkül. A lengyel katonák aljas viselkedése, a legkisebb erkölcsi vagy jogi alapot is mellőzve a politikai-pszichológiai környezet gyermeke volt; a kaszárnyákban megdolgozták őket, és olyan légkört fabrikáltak, mely alapvetően németellenes volt, erre különösen a lengyel kormány, papság, tisztviselők és bizonyos körök ismételt felhívásai szolgáltak, melyek a meglévő németek teljes felszámolására szólítottak föl. Így sok gyilkosság történt "ismeretlen személyek" ellen, mert az üldözött, elrabolt és megkínzott emberek történetesen németek voltak, és mint ilyeneknek el kellett tűnniük, hogy beleilljenek a kormány jelszavaiba, melyek időközben népszerű közvéleménnyé váltak. A kisebbségi németek elleni atrocitások szennyes fejezetében aktív szerepet játszottak fanatikus lengyel nők, házas nők, özvegyek, munkanélküliek, mint a katonák informátorai a kisebbségi németek tartózkodási helyéről, szokásairól, és követelték meggyilkolásukat. (1) (1) A gyűlölet egyik legfanatikusabb példáinak egyike Maria Goralska mosónő volt Brombergben. Nyíltan kérkedett azzal, hogy sok németet elárult. Gyilkossági mániája miatt szó szerint habzott a szája. (Sd. K. Ls. Bromberg 88/39). Egy másik lengyel nő, Sophie Bednarczyk ezt kiáltotta a tömegnek: "Minden németet le kell mészárolni! Az átkozott Hitler-disznókat kasztrálni kell!" (Sd. K. Ls. Bromberg 73/39). Egy Salewski nevű lengyel nő azt követelte, hogy "a németeknek át kell vágni a torkát" (Sd. Is. Bromberg 151/39). Egy Franziska Wolska nevű lengyel nő katonai járőrt vitetetst egy fiúval a kisebbségi német Rohrbeck család házához: Az apát és fiút agyonlőtték. (Sd. K. Ls. Bromberg 44/39) Az Iwnoi vérengzési eset bemutatja, hogy lengyel nők komoly sérüléseket okoztak különféle fegyverekkel, lásd Steinborn tanú vallomását (Sd. Is. Pózen 643/39). Ezeknek a lengyel nőknek a viselkedése fölerősítette az általános gyilkolási kedvet, és a fosztogató hordák legalantasabb ösztöneit hívták elő. A fanatikus nők bűnei védtelen elrabolt áldozataikkal szemben nem kevésbé megvetendőek, mint a partizánoknál harcoló felfegyverzett nők tettei. A kegyetlenség módszerei és foka a lengyel atrocitásoknak különleges helyet ad a huszadik század politikai gyilkosságainak történetében. Az iskoláskorú vagy annál fiatalabb német gyerekek száma, akiket megöltek vagy lelőttek, (2) (2) Törvényszéki orvosi szakértők listát állítottak össze a Lengyelországban meggyilkolt német gyerekekről, akiknek halálát kétséget kizáróan lőfegyverek okozták (OKW. Hs. In. Br 60; Br. 74, Br. 76, Br. 100; Br. 118, Br. 129, P. 29). jelzi a hivatalos gyilkos politika gátlástalan előretörését minden ellen, ami német, és az is, hogy a fanatikus gyűlölet áldozatait a legbestiálisabb módon kínozták, sokat közülük arra kényszerítetek, hogy megássák saját sírjukat, (3) (3) Sd. Is. Pózen 529/39. és a halálosan sebesülteket hosszabb gyilkos haláltusa kiállására kényszerítették. (4) (4) Brombergben Gollniknét arra kényszerítették, hogy végignézze meggyilkolt férje 9 órás haláltusáját (OKW. Hs. In. Br. 110). és Radlernénak, Kleinbartelseeben nem engedték meg, hogy segítsen halálra sebesített férjének, akinek haláltusája hét órán át tartott. (a fenti, Br. 46). A megkínzottakat marhakötelekkel kötötték meg, és szomj- és éhhalálnak tették ki őket. Háborús nyomorékokat, műlábakkal élőket és betegeket nagy távú menetelésekre kényszerítették. A németek megcsonkított holttesteire döglött lovakat és kutyákat dobtak, mint megvetésük kifejezését. (5) (5) Sd. Is. Bromberg 516/39. Minden terhes nőt röviddel a vajúdás megkezdése előtt meggyilkoltak. (6) (6) OKW. Hs. In. halál utáni No. Br. 127. Nem kegyelmeztek gyerekeknek, akik életükért könyörögtek. (7) (7) Sd. K. Ls. Bromberg 85/39. Egy zokogó kisfiúnak sem kegyelmeztek, akik jajveszékelve és rémülten kapaszkodott édesanyja kezébe. (8) RKPA 1486/7. 39. A kegyelemért való könyörgést botütésekkel válaszolták meg, (9) (9) Sd. K. Ls. Bromberg 14/39. vagy az öklükkel. Német férfiakat feleségük és gyerekeik szeme láttára öltek meg, a fiúkat kitépték anyjuk kezéből, nem engedték meg, hogy a rokonok segítsenek a nyöszörgő áldozatoknak. Német-lengyel férfiakat és nőket fölállítottak arccal a falnak, letérdeltették őket, és a fegyverekkel rájuk céloztak, de nem lőttek. Ezt időnként megismételték, így ezek az emberek idegileg teljesen összeomlottak, mielőtt megölték volna őket. Szíveket téptek ki a halottak testéből. (1) (1) Vallomás N. C. O. Fremke: "Egy férfi holttestet találtak, szíve ki volt tépve; a test mellett feküdt." (WR I). Aki a földön feküdt, összetaposták. (2) A testi és lelki szenvedések, melyeknek a lengyel vérszomjasság áldozatai ki voltak téve még haláltusájukban is, mutatja a vallomás Steinke és Thorn gyilkosairól (Sd. K. Ls. Bromberg 68/39), és Ernst Krugeré (S d. Is. Bromberg 151/39): Pelagia Wieczorek (lengyel) Michelinből eskü alatt vallja, hogy egy idős ember feküdt haldokolva a földön "A gyilkosok tapostak testén". (Sd. Is. Bromberg 814/39). Heinrich Krampitz, villanyszerelő, és Anton Hinz, orgonista tanúk, mindketten Kulmból eskü alatt vallották, hogy a sofőr Wladislaus Rybicki Kulmból "rugdosott és taposott egy öreg embert, aki haldokolva feküdt a bot és késszúrások okozta sebektől, és olyan vadul, hogy vér fröcskölt ki a cipőjéből". (Sd. Is. Bromberg 117/39). Bruno Bender Schokkenból, tejesember eskü alatt vallotta, hogy lengyel katonák egy kisebbségi németet öntudatlanságig vertek, majd "addig ugráltak a fején, amíg az véres masszává vált." (W R II). Voltak, akiket az öntudatlanságig vertek, arcbarúgták vagy halálra húzták őket kötőfékekkel. másoknak levágták az orrát, szemüket kiszúrták, vagy kasztrálták őket. Mindez olyan világosan mutatja a lengyel gyilkosok bestiális voltát, hogy nem meglepő már az sem, hogy bizonyos esetekben a hullákat pénzért mutogatták, a hátborzongató csőcselék tetszésnyilvánítása mellett. Mindez a politikai megnyilvánulása volt annak a teljes szellemi és erkölcsi degenerációnak, mely Lengyelországot befogta hálójába. (3) (3) Barnicke gyilkos esete (RKPA 1 486/5. 39) és Maria Häuser tanú vallomása (WR II). A terheseket sem kímélték. (Sd. K. Ls. Bromberg 79139). Volt, akinek nemiszerveit vágták le (Sd. Is. Bromberg 151/39).
Siebert és Matthies tanúk vallomása Schwersenzben (WR II) és Dr. Kirchhoff gyilkossága Ciolkowoban (WR II). "A németeket teherautóval gázolták el. (Sd. K. Ls. Bromberg 117/39) Ahol testeket találtak összekötött kézzel és lábbal, de látható sebesülés nélkül, feltehető, hogy az áldozatot élve temették el. (Otto Hofmann, kereskedő Hohensalzából tanúsította, WR II). Nessau (Thorni kerület), 14 kisebbségi németet lelőtték 1939 szeptember 4-én, és velük ásatták meg saját sírjukat előtte. Ezek között volt a paraszt Kurt Poschadel, aki csak kissé sebesült meg. Amikor Poschadel könyörgött a lengyel katonáknak hogy öljék meg, azok csak gúnyosan nevettek: "Egy golyó teljesen elég egy németnek".
A következő vallomás a legnagyobb gyűlöletet mutatja németekkel szemben, egy magasrangú lengyel katonaorvosról, Ciechocinek doktorról szól, a lengyel értelmiség képviselőjéről, aki ezt mondta a Brombergből elrabolt áldozatoknak: "Ha nem tudjátok őket gépfegyverek elé állítani, küldjétek őket műtőasztalomra." (Ezt a vallomást a brombergi G. Starke főszerkesztő írott kiegészítő írásából származik, mely személyes tapasztalatait írja le. lásd a dokumentációs részt.) Ludwig Arrandt Hohensalzából (WR II) azt tanúsítja, hogy az elrabolt embereknek nem adtak orvosi ellátást, és lengyel kórházak nem vették föl őket. Nincs pontos kép arról, hogy milyen mértékben erőszakoltak meg német nőket és lányokat. Ezek elleni erőszak abból az okból történt, hogy "ők németek". (4) (4) Hevig Daase vallomása Slonskból (WR II) és Vera Gannotté Brombergből (WR I és Sd. K. Ls. Bromberg 86/39). De sok nő szégyenből nem hozta nyilvánosságra, hogy megerőszakolták, és mások fölakasztották magukat emiatt. (1) Egy lengyel hadnagy megerőszakolta a 40 éves Minna Hammermeistert, Hammermeister paraszt özvegyét. A szerencsétlen nőt Lowitschba terelték másokkal, majd onnan hazaengedték. Hazaérkezése után látva a nemi erőszak eredményeit, fölakasztotta magát. Magát Hammersteint lengyel banditák gyilkolták meg. A német parasztok szenvedése biztosan nagyobb volt, mint a városi németeké, mert egymástól elkülönülve éltek gazdaságaikban, és nem tudtak egymásnak úgy segíteni, mint a városlakók. A parasztokat olyan mértékben irtották, hogy egyes falvakban csak egy-egy tanúja maradt a lengyel atrocitásoknak. 20 áldozat feküdt a lőtértől nem messze Hohensalzában, mind nagy, erős férfiak. (2) (2) Josef Pirschel, kertész tanúvallomása Hohensalzából (WR II). "Egyenként feküdtek és mindegyiket pár puskagolyó ölte meg, némelyik test még meleg volt. A kivégzést egy hadnagy és tíz katona végezte a lengyel hadseregből." (3) (3) Felix Stefanski, szerelőtanonc szemtanúvallomása Hohensalzából (WR II). Másik huszonkilenc szörnyen megcsonkított paraszt a tisztán német falu, Slonsk lakója volt, melyet német telepesek alapítottak. A thorni 63. hadsereg katonái a 300 éves német falu teljes férfi lakosságát kiirtották, teljes családokat lőttek le hidegvérrel, és szörnyen megcsonkították őket. (4) (4) Egy paraszt, Artur Daase, Slonskból ezt mondta: " én és egy másik paraszt, akiknek szerencsénk volt és el tudtunk szökni elrablásunk után, az egyetlen német parasztok, akik élve maradtak Slonsk északi részén. (WR II). A langenaui és otterauei német parasztok tulajdonából fekete romok maradtak, mivel lengyel katonák fölgyújtották azokat, és majdnem minden tulajdonost meggyilkoltak. Kicsit más képet mutat a pózeni terület. Itt a falu idősebbjei és mezőgazdasági munkások fölgyújtották a csűröket, ellopták a jószágot, kirabolták és megzsarolták a németeket. (5) (5) A gyűrűket ellopták a halottak kezéről. (A Rurkati gyilkos, Sd. Is. Pózen 38/39). Schwersenzben lengyel mezőgazdasági munkásnők bántalmazták és bezárták a német nőket a legbrutálisabb módon, letépték ruháikat, harisnyájukat és cipőiket, és a lengyel katonák szeme előtt kirabolták őket. (Luczaki per, Sd. Is. Pózen 55/39). Minden városban összehívták a németeket és menetoszlopokban vonultatták őket Lengyelország. közepe felé. Az "osztályharc" szellem a német földbirtokosok ellen heccelt, összekapcsolva az általános németellenes uszítás ellen a lengyel tömegek között. Senkit nem furdalt a lelkiismeret, amikor a kisebbségi németeket összeterelték minden utcából, és ezresével vonultatták őket az ország belseje felé? Terhes nők, gyerekek, hadisérültek, nyomorékok, idős férfiak és nők és nők - például Bonin professzor 83 éves, Lissából, Bohrmann, 82 éves piaci kertész Schönseeből; Schnee kisasszony, 76 éves; Assmann rektor Brombergből, 70 éves; Mindezeket a németeket mind a németek, mind a lengyelek tisztelték. kettes csoportokban, kézi bilincsben, sokuk mezítláb, néhányon csak ing és nadrág volt, néhányan alsónadrágban, alsóruhában vagy háziköntösben, néhányat közvetlenül az ágyból húzták ki- így jöttek Brombergből és Pózenból, Lissából és Gratzból, Schrodából és Schrimmből, Obornikból és Wollsteinból, maguk mögött hagyva otthonukat, brutális őrök között, akik káromkodtak velük, ütötték őket, és szuronyaikkal szurkálták őket. Összetartottak, támogatták egymást, éheztek és szomjaztak, és őreik megvetését hallgatva tűrték. Lábaik véreztek és gennyesek voltak, sokuk lázas volt, néhányuk félőrült a szenvedésektől. 20,25, 30 mérföldet tettek meg naponta a kényszer-menetelés során, egyre mentek, szinte szünet nélkül, keletre, és megint csak keletre. Céljuk Bereza-Kartuska volt egy rosszhírű lengyel internálótábor. "Ott hamarosan végüket lelik" (1) (1) Ezt a megjegyzést a lengyel őrök tették, akik az elrabolt németek csapatait kísérték Lowitschba, ezt Wawrezin Dmagala, egy lengyel istállófiú vallotta. (WR II) A mellettük elhaladó lengyel katonák dühösek voltak, mert az előrehaladó német csapatok gyors visszavonulásra késztették őket, és vademberként bántalmazták a testileg és lelkileg kimerült németeket. Lengyel tisztek is lelőttek néhányat közülük, nőket bántalmaztak, és betegeket korbácsokkal és ostorokkal. (2) (2) Wiesner úr, egy Wiesneri intéző vallomása (WR II). 3-tól 5 éves gyerekeket szüleikkel együtt hajtottak. Lengyel kémek, gazemberek és fegyencek keveredtek a németek közé, akik ki akarták használni ezek kábult nyomorát. Hirtelen valaki elkiáltotta magát: "Nincs veszély, szaladj!" és ha a nyomorult foglyok megpróbáltak menekülni, a rendőrség és katonák lelőtték őket. Szigorú utasítások voltak arra, hogy mindenkit le kell lőni, aki hátramarad, (3) (3) egy lengyel N. C. O. mondta el Hermann Netz parasztnak Crome-ból (WR II). és egy tiszt elrendelte, hogy azokat, akik nem tudnak együtt menni a menetoszloppal, a puskatussal kell leütni. (4) (4) Bickerich Lissai pap jelentette (WR II) A parancsot olyan alaposan végrehajtották, hogy sok száz kisebbségi németet, akik hátramaradtak, lelőttek vagy agyonütöttek, az utak mellett és vizesárkokban hevertek hulláik, mint a lengyel gyilkossági kedv sajnálatos tanúbizonyságai. A foglyok répát ettek útközben, és még esőben is a szabadban kellett hálniuk. Vizet piszkos pocsolyákból és kacsaúsztatókból vehettek, vagy ihatatlan és büdös vizet kaptak benzines kannákból. Nagyon ritkán kaptak még ilyen poshadt vizet is, hogy legalább ajkukat megnedvesítsék. A kegyetlenség mértékét mutatja a kisebbségi németekkel szemben, hogy amikor a kis városon, Schrimmen hajtották őket keresztül, 25 németet agyonvertek, és a többieket úgy kínozták, hogy a városban élő lengyelek, köztük a pap is tiltakozott, de nem tudták megállítani az atrocitásokat. (5) (5) Jelentés az elrabolt németek meneteléséről Schrimmből (Sd. Is. Pózen 243/39). Ha megálltak, a németeket gyakran "gyakorlatoztatták" -- például arra kényszerítették, hogy egy órán át térdeljenek, akik elestek, azokat agyonütötték, másokat, akik a kimerüléstől legyöngültek "lelőtték, mint a kutyákat". (6) (6) Rakette pap Schokkenből jelentette (WR II): másokat mint nyulakat lőttek le, akik az ütlegelők előtt futnak (Lásd másutt). Nőket és betegeket nem kíméltek ezektől a "gyakorlatoktól". Pózenben egy hadisérültet, Schmolke urat, akinek két műcombja volt, lelőttek, együtt feleségével, 15 éves lányával és 18 hónapos fiával, amikor erejük alábbhagyott.
(7) szemtanú Breitinger atya és Otto Kaliske (WR II).
(1) Wilhelm Roman jelentése Wongrowitzból (WR II). Starke Brombergből jelentette, hogy egy fiatal német kétségbeesésében felvágta nyaki ütőerét (Szemtanújelentés WR II-ből). Egy paraszt, Drescher (Czempinből) elmondta, hogy egyik bajtársa egy vízlyukba ugrott, hogy megfojtsa magát. (WR II). Néhányan vad hallucinációkat kaptak. Egyikük azt képzelte, hogy gyönyörű várakat lát, egy másik "tűzijátékot" látott. Az egyik rab ijedt kiáltása puskagolyók sorozatát eredményezte egy német csoport közepére lőttek. Az emberi lények élete természetesen nem volt fontos, ha ezek a lények németek voltak. A legrosszabb az volt, ha vadul belőttek a sorokba hátulról a mögöttük levő őrök, vagy ha látták, hogy apjuk vagy barátaik meghalnak mellettük, mert nem tudnak tovább menetelni feltartott kézzel. Kirángatva otthonukból, előre terelve jószágként és minden percben a halállal fenyegetve, ezek a németek Kolo-Klodowa, Kutno, Lowitsch és Turek-Tulischkow irányába meneteltek. A szerencsétlenek menete Varsóból a pokolba érkezett Bereza-Kartuska-nál (2). (2) szemtanúi jelentés Odilo Gerhard atyától (Dokumentum rész). Hetekkel a felszabadítás után is sokan nagyon szenvedtek a testi és lelki kínzásoktól, melyeken keresztülmentek, és sokan utólag haltak bele az elszenvedett kínzások utóhatásaiba, mert megtörték őket az embertelen kínzások, melyekben lengyel elnyomóik brutalitása részesítette őket. (3) (3) Eddig még nincsenek végső adatok arról, hogy pontosan hány embere vesztette életét a kisebbségi németek közül a menetelés során, és nincs meg a csoportok pontos száma sem. Valószínű, hogy Pózen és Nyugatporoszország minden kerületében legalább egy ilyen csoportot fölállítottak. A lengyelek atrocitásai és kegyetlensége a kisebbségi németekkel szemben a menetelések során korunk kisebbségeinek amúgy is szennyes történetében az egyik legnagyobb szégyenfolt. (4) (4) Szemtanúi jelentések Starke (Bromberg), Breitinger atya (Posen), katonai sebész Dr. Weise (Posen), Lesczynski pap (Kosten), Schulz állatsebész (Lissa), Dr. Schubert földbirtokos (Grune Lissa mellett ), Rauhut pap (Gnesen), Odilo Gerhard atya (Krakkó), Kaliske pék (Rakwitz, Wollstein kerület), rómain igazgató (Wongrowitz), Rakette pap, (Schokken), Glaesemann paraszt (Schwersenz), és mások. (Dokumentum rész) Minden atrocitás, mellyel lengyelek a kisebbségi németeket zaklatták, nem egyéni bosszúszándékból fakad, nem személyes okokból történt; nem az osztálygyűlölet terméke, az irigységé a gazdagabbal szemben, hanem egyszerűen tömeges politikai ellenségeskedés eredménye; nem volt sem több sem kevesebb, mint egy szervezett vérengzés, nem hirtelen tömeges gyűlöletkitörés eredménye, mely hirtelen kitört, hanem rendszeres agitációé, mely az emberi gyilkossági és rablási kedvet fölszította, mely a lengyel mentalitás alapvető tartozéka, és ennek eredménye volt a sokfajta kegyetlenkedés. Az atrocitások indítóoka mélyen a lengyel lélekben keresendő, politikai-beteg ok. A gyűlölettel telt akarat minden német kiirtására volt a hajtóerő az atrocitási kampány mögött, melyet a sajtó, a rádió és a kormány támogatott, (5) (5) Fontos volt a lengyel kormány viselkedésében, hogy azonnal elutasítottak minden javaslatot, ha az a német külügyi hivataltól jött a háború kitörése után, pl. a svéd követ által átadottat, hogy cseréljenek ki az időközben elfoglalt területeken élő lengyeleket az elrabolt németekre (D. N. B. jelentés 1939 szeptember 14.-én) Érthetetlen, hogy miért utasított el a lengyel kormány egy ilyen teljesen humanitáson alapuló javaslatot. és a szószékekről valamint a kaszárnyákban. Valószínű, hogy a lengyel mezőgazdasági munkások rablásainak Pózen környékén a személyes nyerészkedés volt az indítéka. A többi atrocitás azért történt, hogy kielégítse a bosszú szándékét a németek ellen azok magasabb kulturális szintje miatt. A lengyel soha nem vesztette el kisebbségi komplexusát a németekkel szemben. A lengyelországi németeket a 20 éves lengyel uralom alatt mindig "nem hű polgárokként" kezelték a lengyel hatóságok és a lengyel közvélemény nagy része (1) (1) Ahol egy lengyel komolyan beavatkozott a kisebbségi németek oldalén, azt fenyegetésekkel és erőszakkal megfélemlítették, úgy, hogy verje ki fejéből lelkiismereti tiltakozását. Ennek ellenére voltak lengyelek, akik tisztességesen és bátran viselkedtek, lengyel földesurak és szolgák megpróbáltak saját életüket veszélyeztetve segíteni a németeknek. Jogtalanul gyanúsítva a kémkedéssel és azzal hogy aktívan kémkednek a Birodalom számára, a kisebbségi németeket mindig gyanúsították a lengyelek. Lengyelország soha nem talált utat arra, hogy békés kapcsolatot hozzon létre a német kisebbséggel. A mindennapi érintkezés a kisebbségi németek és a lengyelek között mindig veszélyes volt az előbbiekre, lengyel soviniszta németellenes propaganda és a védelem hiánya miatt a lengyel hatóságok részéről. Ez az elviselhetetlen állapot évekig fönnállt, és csúcsát a háború kitörése előtti hetekben érte el, amikor a lengyelek a brit kormány segítségi garanciái miatt nem volt okuk arra, hogy a legkisebb mértékben is korlátozzák szégyenletes viselkedésük provokatív voltát. A blankócsekk, melyet Nagybritannia Lengyelországnak adott, nemcsak erősítette Lengyelország politikai gerincét, de fölbátorította, sőt közvetlenül felbujtotta ezekre a szörnyű atrocitásokra. A brit háború-akarók célja, hogy tönkretegyék Németországot most nyilvánvalóvá vált, és az egész világ láthatta kegyetlenségét a lengyel atrocitások során. A brit klikk teljes bűne, melynek uralma a világ fölött hazugságokon, elnyomáson, kegyetlenségen és gyilkosságokon alapul, minden időkre lelepleződött azok által a tények által, melyek az emberiség legszörnyűbb bűneit írják le az emberiség történelme folyamán ebben a kötetben. a. Tipikus atrocitási esetek
[35. oldal]
Noha itt nem történt gyilkosság, a tény, hogy rövid időközökben egymás után négyszer kutatták át a gyermekotthont teljesen alaptalan gyanúsítás alapján, hogy elrejtett fegyvereket keresnek, magáért beszél. A "véres vasárnap"-on összesen öt házkutatás volt a brombergi német gyermekotthonban a Thorner utcában. kb. reggel 7 órakor lengyel katonák jöttek és bebocsátást követeltek. Házkutatást tartottak fegyvereket keresve, majd meggyőződtek akciójuk haszontalanságáról. Ezek a katonák udvariasak voltak. kb. 9:30-kor hat lengyel katona második házkutatást tartott. Puskatusukkal kopogtak, és ordítva és verekedve követeltek bebocsátást. Egyikük pisztolyt emelt Olga nővérre, a gyermekotthon igazgatójára. Az állítva, hogy a házban gépfegyver van, melyből éppen lőttek, azt követelték Olga nővértől, hogy adja ki a fegyvereket. Azt felelte, hogy nincsenek fegyverek a gyermekotthonban, és hagyta, hogy keressenek, ha azt akarják. A második menet sem talált semmit, noha mindent átkutattak, és a ládákat is feltörték, melyeket nem volt könnyű kinyitni. A késő délelőtt folyamán, amikor a gyerekek leültek ebédelni, a harmadik kutatást folytatta le négy vagy öt lengyel katona, akiket ugyanennyi civil kísért. Ezekből a katonákból pár már résztvett az előző kutatásban is. A katonák megint gépfegyvert kerestek, azt állítva, hogy az otthonból lőttek. egyikük a nővér mellére szegezte szuronyát. Olga nővér újra azt felelte, hogy nincs fegyverük. A katonák egyike, akiről a nővérek úgy látták, hogy tiszt, ezt mondta: "de nekünk azt mondták, hogy innen lőttek." A katonák, akik már egyszer kutattak itt, igazolták, hogy a nővéreknél "semmi nincs az emeleten." De a lengyel Maximilian Gackowski, aki az egyetlen civil volt, aki a katonákat követte az előtérbe, ezt kiáltozta: "de innen lőttek! Én magam láttam!" Rákiáltott Schmidt nővérre: "Te öreg boszorka, te öregasszony, te és a fajtád már rég el kellett volna hogy tűnjön." Majd hozzátette: "ha megtehetném, amit akarok, már nem lennél életben, már rég megöltelek volna." Miközben ezeket mondta, fegyvert forgatott kezében, amiről a nővér úgy látta, hogy acélkapcsoló, mikor arca előtt volt. Most nem volt szerencséje Gackowskinak a katonákkal, ellenkezőleg, és elmentek mindannyian. Kora délután 3 óra körül kb. öt katona és öt civil kutatott újra, Gackowski megint velük volt. Ennek a csapatnak a vezetője elrendelte, hogy minden lakos, a három nővér és a 18 gyerek, 2 és 18 év között feltartott kezekkel sorakozzanak föl. Gackowski most is megismételte előző fenyegetéseit, és ismételten állította, hogy lőttek az otthonból, és a gépfegyvert akarta látni. Egy állítólagos tanút is belevont, aki eskü alatt vallotta, hogy innen lőttek. Amíg a katonák kerestek, egyikük ott marad Olga nővér előtt szuronnyal. Gackowski a kutatásban vett részt. Amikor szintén semmit sem találtak, kijelentette: "nappal dolgoznak, de éjjel férfiak jönnek be, és cigarettáznak. Én magam láttam őket. És éjjel lövöldöznek." Ez a csoport éppen elhagyta az otthont, amikor egy férfit hoztak be a lőklub irányából, akiről azt állították, hogy lőtt. Gackowski vetette ezt először föl, és megközelített a férfit. A negyedik kutatás után a nővérek észrevették, hogy kis értékeik hiányoznak, mint pl. Olga nővér órája. Az utolsó házkutatást este 5:30 tájban tartották, és megint katonák és civilek vettek benne részt. A csoport vezetője Olga nővért feltartott puskával közelítette meg, és megfenyegette, hogy lelövi. Ekkor érkezett haza egy nővér, akit az állomásra küldtek, hogy segítsen takarítani, és őt egy csapat katona és civil követte. Hazatérve, ez a nővér tetőtől talpig mocskos volt, mert a vasúti síneket takarította az állomáson. Gackowski vallatta, és egy vasúti munkás kijelentette, hogy a kezén és ruháján levő gépolaj egy gépfegyvertől származik. Ennél a kutatásnál is Gackowski folyamatosan bujtogatta a katonákat, hogy innen lőttek. azonban sem fegyvert nem találtak, se nem lőttek ebből a házból. Forrás: Sd. K. Ls. Bromberg 37/39. 2. A fekete gárda egy tagjának, Wilhelm Starke-nak gyanús kalapja. Az egyesült bank elnöke Lissában ezt vallotta eskü alatt: Azt állították, hogy a fekete gárda tagjának kalapját találták meg Berndnél, a kertésznél, akit emiatt két fivérével együtt letartóztattak. Sem Bernd, sem fivérei nem tartottak otthon ilyen kalapot, így nagyon valószínű, hogy a lengyelek a kalapot Geiersdorf megtámadása során szerezték. Itt ugyanis tíz fekete gárda tag lakott, akik elhagyták a falut és eszközeiket. Bizonyított tény, hogy a kalap a bécsi Ernst Wiedermann tulajdona volt, aki a fekete gárda tagja volt. Forrás: WR II A horror képei a Brombergi Véres vasárnapon. "Mindig hárman a frontra" és lelőve.
A 3. számú légihaderő katonai törvényszéke
Jelenlévők:
Miután az esküt és annak szerepét elmagyarázták neki, eskü alatt a következőket vallotta: Személy: Nevem Herbert Matthes, 46 éves vagyok, protestáns, bútorkészítő Brombergben, Albertstr 24. Ügy: Ezennel átadok sajátmagam készítette egy jegyzetet, címe: "kb. 150 kisebbségi német halálmenete Pieckibe Brzoza mellett" egy függelékkel "egy csapat kutatása" (1). Mindkét dokumentumot még egyszer felolvasták jelenlétemben. A ceruzával írt följegyzéseket jelenlétemben adták hozzá vallomásom alapján. Ezek a dokumentumok a tényállás bizonyítására szolgálnak.
Elolvasta, jóváhagyta, aláírta
A tanú esküt tett. (2) Heinz Matthes. Felhívták figyelmét arra, hogy igazat kell vallania, és a következőképpen vallott: Személy: Nevem Heinz Matthes-- 13 éves, a Brombergi német középiskola tanulója, és szüleimmel élek. Ügy: Az apám által készített összeállításokat felolvasták nekem. Ezek a tényállást bizonyítják. Lengyel katonák Pieckiben a szuronnyal szurkálták jobb vállamat. Olvasta, elfogadta, aláírta Heinz Matthes. A tanút fiatal kora miatt nem eskették fel. (aláírta) Dr. Waltzog (aláírta) Endlich, Gunner 150 kisebbségi német végzetes menetelése Pieckibe Brzoza mellett. A "véres vasárnap"-on, 1939 szeptember 3-án, 10.30-kor négy baltákkal felfegyverzett fiatal bandita kivitt gyáram légvédelmi bunkeréből 13 és 15 éves fiaimmal együtt. Az udvaron két szuronyos katona vett át bennünket, és felemelt kezekkel vittek át az őrszobára. Útközben a csőcselék ordítozott, nők és lányok fúriaként viselkedtek. Leköptek és ütlegeltek, a katonák nem próbálták ezt leállítani. (1) a kiegészítést nem nyomtattuk itt ki. Az őrszobán puskatussal ütöttek, amíg egy kb. 5 méternyi utat megtettünk. Kb. 1 órán át álltunk feltartott kezekkel a fal előtt, miután zsebeinket kikutatták. Ezután egy kb. száz főnyi csoportot, legtöbbjük a város közismert polgára, kihajtottak az utcára, és őrzőkkel át kellett mennünk a Danzig-Elisabeth utcán a kaszárnyához, egész idő alatt feltartott kezekkel. Útközben a bestiák kardokkal, tőrökkel és baltákkal fenyegettek bennünket - a szegény fiúk alig bírtak tovább menni. Néhány fiú köztünk is volt. A lovasiskola istállójában dobogót raktak be. "Mindenki jöjjön ide" - mi voltunk az elsők. Még sokan jöttek be, apák fiaikkal, és végül, mire besötétedett, kb. 400-an voltunk. Csendesek és halkak voltunk, de szemünkben bátorság volt., Hirtelen elerőtlenedtünk, amikor egy 20 év körüli intelligens férfi hat lépésnyire tőlünk előre lépett. Szuronnyal visszanyomták, mikor ezt mondta: "Heil Hit...", egy sikoltás, és a padlóra esett. Lábait melyek még mozogtak, összekötötték és kivitték, és eközben a legrondábban bántalmazták. Eztán hirtelen megparancsolták: "Akiknek katonai papírjaik vannak, adják ide" elvették tőlünk a papírokat. "Holnap jelentkezhetnek értük a tiszti irodán." Egy párat kirendeltek lőszerrakodásra- ezek kifejezetten szerencsések voltak, mert a legtöbbjük ma is él. Minket, többieket összetereltek, és nekünk a Kujawier utcára kellett mennünk Brzoza irányába. Hamarosan az idősebbeket, akik nem bírták szusszal, szuronyokkal szurkálták, és néhányukat meggyilkolták. Röviddel a város elhagyása után megálljt parancsoltak. Arra kényszerítettek, hogy éltessük Lengyelországot,és hazaengedtek. Alig érte el a csoport a Kujawier utca 40..60 számait, lövéseket adtak le ránk elölről és hátulról. Sokunkat bestiálisan meggyilkolták. Összeterelve már csak 150-en lehettünk, és eltávolodtunk a menetoszloptól. Védtem a fiúkat, és a szuronnyal jobb combomba szúrtak. Akik nem tudtak futni és leültek, azokat bunkóval ütötték le, mert két óra után a hadnagy megtiltotta a lövöldözést a zaj miatt. A 10-es kilométerkő után három kilométert mentünk az erdőig, és betereltek egy alacsony, nyomorúságos marhaólba. Elszörnyülködtünk azon, hogy csak 44-en maradtunk. Szörnyű szomjúság és éhség kínozott bennünket. Fiamat Heinzet óránként kikérdezték előttünk négy lépésnyire, hogy én vagy mások lőttek-e lengyel katonákra. Ő ehelyett megvédett bennünket hatásosan lengyelül támogatásommal, amit néha elsuttoghattam neki, mert néha visszaengedték hozzánk, és végül is a maga lelkes módján sikerült kicsit megenyhítenie a brutális lengyel katonákat. Hirtelen kihívtak bennünket, kávét adtak és egy kis kekszet. Mindannyian abban reménykedtünk, hogy élve hagynak bennünket, de During, egy esztergályos a fülembe súgta: "ez az utolsó vacsoránk". Igaza volt. 7:30-kor a katonák berohantak, vadul ordítva: "Hármasával fölállni." Az első három hallgatva kiment, és meghaltak hazánkért. Ezt hatszor megismételték. Heinz bátran odament a gödörhöz, és azt kérte, hogy neki és fivérének, Horstnak kegyelmezzenek meg. Jobb vállán megszurkálták a szuronnyal. "Megint jöjjön ki három". Számoltam a lépéseket, tíz vagy tizenkettő volt és ezeket is meggyilkolták. Heinz elmondta, hogy a tizedes azt mondta, ne pazarolják a puskagolyót, és a maradékot szurkálják halálra. "Ah-Istenem!"- hallatszott erre. Akik nem voltak csöndben, tompa és halálos botütéseket kaptak. Most mi hárman voltunk soron. Mögöttünk még öten voltak., akik nem fognak kimenni és életükhöz ragaszkodtak. Kimentünk kéz a kézben, de ellöktek bennünket balra. Két katon, tizedesek tartottak bennünket, és pár lépésre előre toltak; rablók voltak, akiknek Heinz ügyesen elmondta, hogy sok értékes dolgunk és pénzünk van. Odaadtunk nekik mindenüket, és veszekedni kezdtek a felosztáson. Fölhasználtuk a lehetőséget, és elrohantunk. Éjjel, mögöttünk lengyel gépfegyverek. Nem találtunk nyugalmat. Hétfő éjjel volt. Bekötöztem Heinzet ingem egy darabjával. Csak ingben voltunk, cipőnk leszakadt lábunkról, míg Brombergben vonultunk. Szerda éjjel borzalmas volt, sok katona volt szomszédságunkban, akik két tüzérségi álláshoz mentek, és folyamatosan veszélyeket kellett kikerülnünk. "Nem jobb meghalni?" kérdezte Horst. nyelvünk meg volt dagadva, és fehér volt, az ajkak dagadtak és kérgesek. Segítséget kaptunk: harmat volt a fenyőfák alján, mohón lenyaltuk és egy békát megettünk. "Jobban ízlik, mint a bor" mondta Heinz, és Horst, aki már elbúcsúzott életétől, újra köztünk volt. Szerda éjjel szárazság volt, és halálosan éhesek voltunk. Heinz hirtelen ezt mondta: "Megőriztem egy kis darab kenyeret, de ezt csak halálunk előtt öt perccel együk csak meg- akkor még lesz pár óránk élni." - és tényleg ez is történt. Csütörtök délelőtt folyamatosan katonákat láttunk, de túl gyöngék voltunk, hogy felfogjuk, mit is látunk. Két órakor biztosak voltunk, hogy német katonáinkat látjuk, és egy kapitányhoz mentünk. Kávé és egy kis pálinka új életet adott nekünk, és egy finom borsóleves és szalonna visszaadta életerőnket. Két órával később megkönnyebbülve értük el Bromberget, csodálatosan érezve magunkat, és hamarosan feleségem és s fiúk anyja karjaiban voltunk, aki még nem tudta fölfogni újraegyesülésünk csodáját.
Bromberg, 1939. szeptember 12
Forrás: WR I 4. Veszekedés a zsákmányon A tények alapján, melyeket megállapítottak az adott esetben: Herbert Matthes tanú Brombergből eskü alatt a következőképpen vallott: 1939 szeptember 3-án a délelőtti órákban a vádlottak, Kazimir Dybowski, Paul Kinczewski és Peter Pijarowski, nagyszámú lengyel civil és néhány szuronyos lengyel katona kíséretében a brombergi Albert utcán végigvonult. Dybowski kezében kés volt, Kinczewski és Pijarowski baltát és bárdot vitt magával. Az Albert utca 24. sz házhoz mentek ahol Herbert Matthes, a kisebbségi németnek nagy asztalosműhelye volt, megrohamozták a házat Kinczewski vezetésével. Biermann tanúnak, aki légvédelmi őr volt, Kinczewski azt mondta, hogy Matthes lengyel katonára lőtt. Biermann tiltakozása ellenére a csőcselék bement az udvarba, ahol Matthes és családja a ruhaszárító helységben rejtőzött teleségével, 13 és 15 éves fiával és 72 éves anyjával. A helyiség ajtója be volt zárva. Kinczewski "gyere ki" hívása után is zárva maradt, mire ez baltával szétverte az ajtót. Erre Matthes felesége, Ella Matthes, a két fiú és az anyós megjelentek az ajtóban, Herbert Matthes még nem bújt ki rejtekéből. Matthesné informálta katonákat és a csoportot, hogy férje nem volt otthon, és ő nem tudja, hol van. Miután Kinczewski azt mondta, hogy a két fiút túszként elviszi, Matthes előjött, hogy megmentse a gyerekeket. Csak mert Boiermann éppen bejött, nem vágta Kinczewski a baltát Matthesbe. Azelőtt Pijarowski fenyegette a 72 éves Selma Matthest bárdjával, és Dybowski késével, de nem sértették meg. Matthest és a két fiút végül elvitték a lengyel katonák. Matthes és fiai úgy menekültek meg, hogy minden értéküket odaadták a lengyel katonáknak, és amíg azok az elosztáson vitáztak nem őrizték őket, így el tudtak menekülni. (1) Forrás: Sd. K Ls. Bromberg 22/39 5. Minden svábot le kell lőni. Giese Gyilkosai ...agy részei és vérnyomok a konyha falán. Giese tanú Brombergből eskü alatt vallott a következőképpen: Személy : Nevem Johanna Giese, született Keusch. 51 éves, protestáns, a kisebbségi német, lakásom Bromberg, Konopnickiej 9. Ügy: Vasárnap, 1939 szept. 3-án 11 és 12 óra között házunk pincéjében voltunk. Lengyel katonák és civilek jöttek be házunkba. Kihívtak bennünket a pincéből. Mikor felfelé jöttünk, egy katona azt állította, hogy házunkból lőttek. Nekünk semmiféle fegyverünk nem volt a házban. Vejem jött föl először a pincéből. Ekkor a civil ezt kiáltotta: 'Minden svábot le kell lőni!' Vejemre lőttel, és főütőerét találták el, majd három további lövést kapott a mellébe és torkába. Nem halt meg rögtön, vasárnap este még élt, mikor elmenekültünk. Nem tudtuk magunkkal vinni, és a díványon hagytuk. (1) Az eset részei az előző dokumentumban vannak. Miután német katonák jöttek Brombergbe kedden, egyiküket elvittem a gazdaságba, mert meg akartam nézni, hogy hogy állnak a dolgok. Szörnyű látvány volt. Vejemet levették a díványról, a konyhába húzták a konyhaasztal alá. Feje szét volt hasítva, koponyacsontja hiányzott, és agya nem volt a fejében. Agydarabok és vér tapadt a konyha falára. Fiam, Reinhard Giese szintén velünk volt a pincében. 19 éves volt. Mikor látta, hogy vejemet lelőtték, megpróbált elmenekülni, és sikerült átmásznia a kerítésen a szomszéd udvarába. Utánarohantak, megfogták és lelőtték. Este áthoztam fiam holttestét a mosókonyhába. A mellébe lőttek. Másik fiamat, Friedrich Gieset, 25 éves, állítólag a Hopfengartenben lőtték le azzal a családdal együtt, akikhez menekült. Forrás: WR I
6. "Öld meg a németeket"
Az ügy: 1939 szeptember 3-án vasárnap reggel 6 óra tájban a malomhoz mentem, hogy lekapcsoljam a lámpát és megállítsam a turbinát. Az odafelé vezető úton hangos kiáltásokat hallottam a vasúti töltésről. kb. 60 méter távolságra a töltés alatt egy csoport vasutast láttam, civileket és katonákat, akik hét személyt bántalmaztak 20 és 60 év között szuronyokkal, puskatussal és bunkósbotokkal. Körülvették áldozataikat. Közelebb mentem, és hallottam, hogy ezt kiabálják lengyelül: "Öljétek meg a németeket!" Még a nagy távolságról is láttam, hogy vér folyik. De megfordultam, mert észrevettem, hogy a horda engem is elő akar venni. 9 órakor visszamentem, és megnéztem a hullákat. Kettőn közülük a szemeket szuronyokkal kiszúrták, a szemgödrök véresek voltak, csak véres massza volt bennük. Három test esetében kinyitották a koponyát és az agy fél méterre volt a testtől. A többi hullát teljesen összeverték. Az egyik test teljesen fel volt vágva. Két meggyilkoltat ismertem, ezek egyike Lechnitz volt a jägershofi hentes, a másik Schlicht úr. 3 és 4 óra között katonák egy csoportja egy vasutassal jött a malomhoz, Peterson malmához, és 18 németet hoztak magukkal. Párokba voltak összekötve. Mind a 18-at lelőtték kettesével. Mikor a földön feküdtek, megrugdosták őket. Az áldozatok között volt egy 14 éves fiú és egy nő is. nyilvánvalóan siettek, mert rögtön elvonultak. aztán alaposan megvizsgáltam a hullákat; három napig feküdtek ott. Hétfő délután, mikor a lengyel katonák már állítólag elhagyták a várost, két katona egy idősebb férfit és egy idősebb nőt hozott. Szemeim előtt állították őket a malom falához. A katonákhoz rohantam és térdre állva kértem őket, hogy engedjék el a két idős személyt, mindkettő 65 év körüli. De ellöktek a puskatussal, és egyik katona ezt mondta: "Haljanak meg az átkozott németek!" Mielőtt fölálltam volna, lelőtték a két embert, testük a vizesárokba esett. Erre a katonák kettes csoportban elvonultak. Forrás: WR I
7. "Üssétek agyon őket, ne lőjétek le"
A tények alapján, melyeket megállapítottak az adott esetben, Wildemann-né eskü alatt a következőképpen vallott: Néhány horda ismételten átkutatta a tanú Wildemann házát Brombergben a Schwedenbergstrasse (56 Ugory) alatt szept. 3, délelőttjén, fegyvereket keresve, de nem találtak semmit. Délután három óra körül egy kb. 30 emberből álló horda jelent meg, mindegyikük bunkósbotokkal és hasonló fegyverekkel fölfegyverezve. Azzal az ürüggyel, hogy a házból lőttek, és ezért a házat át kell kutatni fegyverek után, újra átkutatták a házat. A kutatás alatt sok tárgyat loptak el a Wildemann család dolgaiból. A házban nem voltak fegyverek, és senki sem lőtt onnan. Wildemann a pincében bújt el, mikor látta a közeledő hordát. Mikor feleségét kérdezték róla, ő azt felelte, hogy ismerősöknél van a Kujawi utcában. Mivel ott nem találták meg, bevallotta, hogy hol van, miután lövöldözéssel fenyegették előzőleg, majd megígérték neki, hogy nem fogják férjét bántani. A horda eztán visszatért, elkapta a férjet is, ls mindkettőjüket a szomszédos telekre vitte. Ügy kellett állniuk, mintha le akarnák lőni őket. Mikor átölelték egymást és imádkoztak, kinevették és kigúnyolták őket. Állandóan azt ordítozták, hogy "verjük őket agyon, ne lőjük le!" a kiabálók között volt Alfons Lewandowski fodrász. Mikor Wildemanné megkérdezte: "mi baja van velünk, mit ártottunk önnek?", arcul ütötte, és ezt mondta: "Te német disznó, átkozott hitlerista!" Wildemannét aztán a katonák elvezették, akik mérsékeltebb magatartást tanúsítottak. Pár nappal később megtalálták Wildemann holttestét szörnyen megcsonkítva nem messze telküktől. Sietősen a homokba temették, és csak ruhái és zsebei tartalmából tudták azonosítani. Forrás: Sd. K. Ls. Bromberg 14/39
8. Minden németet le kell mészárolni.
A tények alapján, melyeket megállapítottak az adott esetben, Olga és Franz Tafelski tanúk, Bromberg, eskü alatt vallottak a következőképpen: A Breite utcán vonuló tömeg felbujtotta a katonákat a német Gollnick ellen. A katonák leütötték Gollnickot puskatusokkal és az utcán hagyták súlyosan megsebesítve. Estig élt. Tafelski tanú látta, hogy este Gollnick bal lába és bal keze még görcsösen mozgott. Golnik arcra esett, a tömeg megfordította, és nadrágja kinyílt, úgyhogy egész alteste szabadon volt. Estefelé megjelent egy civil két katonával, akik szuronyukat Gollnick gyomrába szúrták. Eztán megölték egy lövéssel. Délután civilek és katonák bandái dühöngtek a Breite úton, ahol Gollnick súlyosan sebesülten feküdt, kiabálva, hogy németek lőttek házaikból. A hordában volt Sofie Bednarczyk, egy munkanélküli nő. Flörtölt a katonákkal és Olga Tafelski vallomása szerint "őrült nő"-ként viselkedett. Franz Tafelski látta Bednarczykot a horda előtt vonulva, keresztbetett karokkal. Viselkedése azt fejezte ki, hogy önmagát nagyon fontosnak tartja. Olga Tafelski úgy hallotta, hogy ezt kiabálja: "Minden németet agyon kell lőni!" és a katonákra mosolygott. A Breite utca 5 sarkán megállt. Mikor látta, hogy a kisebbségi német Gollnick ott fekszik nyitott nadrággal, a tanú Bartkowiak hallotta, amint ezt kiáltja: " A hitleristának le kell vágni a f...-át." Fél óra múlva a német Köpernicket vonszolták ugyanoda, és röviddel aztán meggyilkolták. Ezeket a tényéket 1939 október 10-én tárgyalták a brombergi különleges törvényszék előtt, a tanúk Bartkowiak és Christa Gollnick, valamint Olga és Franz Tafelski vallomása alapján. ) Forrás: Sd. K. Ls. Bromberg 73/39 9. "Az a disznó még él!" Gollnick gyilkosa Christa Gollnick tanú, Bromberg, Kujawier utca 101, eskü alatt vallott a következőképpen: Fűszeres üzletünk volt, és lisztet és takarmányt is árultunk. Mikor az első lengyel csapatok vonultak el, láttam lengyel szomszédunkat közeledni a lengyel őrnagyhoz, valamit mondott neki és házunkra mutatott. Errefel lengyel katonák rohamozták meg üzletünket, miután betörték az ajtót. Azt hittük, csata kezdődik, és a katonák el akarják barikádozni magukat házunkban. Erre fedezékünkbe rohantunk, amit a hatóságok parancsára ástunk ki. De nem jutottunk el addig, mert lengyel katonák tüzet nyitottak ránk. Férjemet a vállán találták el, és puskatussal arcul ütötték. Elszédült, de még sikerült elmenekülnie. Át akart mászni a kerítésen, de egy civil visszahúzta. Egy lengyel katonától kapott ütés után elesett. Gyerekeinket és engem egy lengyel hadnagy visszahozott a házba. Láttam, hogy férjem a padlón fekszik a manzárdból. Még sokáig élt. Láttam, hogy felhúzza lábát, majd újra kinyújtja, és néha fölemelte karját. De nem tudtunk odamenni hozzá, mert lengyel katonák és civilek álltak körülötte. Egy lengyel rendőr állt a kerítésnél, amely mellett férjem feküdt. Lengyel nők visítoztak: "Ez a disznó él még!". Estefelé három lövést adtak le rá lengyel katonák, miután korábban egyszer szuronnyal megszúrták. Figyeltem férjemet, és megpróbáltam kinyitni nadrágját, mely később ki volt nyitva. Szomszédom azt mondta, hogy még másnap is zihált. Férjem magas és erős volt, 38 éves, ezért fájdalmas, hosszú haláltusája volt. 18 órán át feküdt ott, míg a halál megváltotta. Forrás: WR I
10. "Le fogunk mészárolni!" "Ez egy Hitler-fiatal"
A tények alapján, melyeket megállapítottak az adott esetben, Bettin tanú Brombergből, a következőket vallotta eskü alatt: 1939 szeptember 3-én, az ú.n. bromergi véres Vasárnapon lengyel banditák hordája követelte beengedését a Bettin családhoz a Franken utca 76-ba Brombergben. Bettinék hallották az üvegtáblák csörömpölését kívülről és kinyitották az ajtót. Kizavarták őket föltartott kezekkel, és le kellett térdelniük. Bettin tanú horogkeresztet hordott, ami kiesett blúzából. Ez ok volt a csőcseléknek, mely revolverekkel és vasvillákkal felfegyverzett lengyelekből állt, egy baltával, hogy a tanút vadul ütlegelni kezdjék., ilyen kifejezésekkel: "Hitler ifjú" "Hitler disznó" "Le fogunk mészárolni!" Kát lengyel levezette, az egyik Bruski vasutas volt. Durván bántak vele és kidobták az udvarból. útközben karját meghúzták és bunkósbottal fenyegették. A Bolitzer utca sarkán két másik lengyelnek adták át, egy postásnak, aki rendőrnek volt öltözve és egy vasutasnak. Bruski ezt mondta: "Itt van egy Hitler-ifjú". Délután 4 és 5 óra között egy lengyel tiszt elengedte. Hazaérve [45. oldal] azt látta, hogy csak anyja és sógornője voltak otthon. Apját is fivérét is elvitte a lengyel csapat. A fivért egy idő múlva halottan találták meg, apja azóta sem került elő, nyilvánvalóan szintén meggyilkolták. Forrás: Sd. K. Ls. Bromberg 91/39
11. "Csípd el, hogy megölhessem"
A tények alapján, melyeket megállapítottak az adott esetben, Gerda Thiede és Otto Papke, bognár tanúk Schulitzból, eskü alatt vallottak a következőképpen: Waclaw Pasterski, a sofőrnek ingatlanja szemben van Schulitzban a Thiede család ingatlanával. A Thiede család anya és két gyerekből áll, a lánya Gerda, és fia Werner, a család német, és sok éve ott lakik. Waclaw Pasterski lengyel és kb. hét éve jött Schulitzba. 1939 szeptember 3-án vasárnap lengyel katonák gazdátlan jószágot, mely menekülő lengyelek tulajdona volt, hajtottak Thiede répaföldjére. Hogy felmérje a kárt, Thiedéék Emil Mittelstädt-tel együtt, aki fölhívta őket, és kicsit odébb volt a gazdasága, a mezőre mentek. Mikor odaértek, lengyel katonák egy csapata jött ki az erdőből és megkérdezte őket: németek vagy lengyelek vagytok? Werner Thiede azt mondta: német, míg Mittelstädt azt mondta, lengyel. Errefel a katonák Werner Thiedet átkutatták fegyvereket keresve, de nem volt nála fegyver. Eztán Thideéknek feltartott kezekkel kellett az erdő felé menni a katonák előtt. Mittelstädt a réten maradhatott. Időközben a sofőr Waclaw Pasterski az erdő felől jött baltával és késsel fölfegyverkezve, és a katonáknak kiáltotta látva Werner Thiedet: "Csípd el a kis fickót ingben, hogy megölhessem." Hallva a kiáltozást Werner Thiede megváltoztatta menetirányát és oldalra elrohant. A katonák rögtön hajtóvadászatot kezdtek és golyókat lőttek utána. Gerda Thiede visszanézett, noha ez meg volt tiltva neki, és látta, hogy Mittelstädt vérbe borulva fekszik a réten. Oldala sebes volt, amit úgy gondolt, Pasterski baltája okozott, mert a katonák elhagyták Thiedével a rétet. Így csak Mittelstädt és Pasterski maradt hátra, és csak Pasterski jött szóba, mint a tett elkövetője. Gerda Thiede halotta, hogy Pasterski azt mondja, hogy Mittelstädt mégis német. Otto Papke, aki szintén látta, hogy Mittelstädt a réten fekszik, megnézte a sebet, és azt mondta, hogy az csak baltától eredhet. Mittelstädt haldoklott, és éjjel meghalt. Werner Thiedét szomszédja találta meg Kriewaldban és eltemette. Vallomása szerint, amit Gerda Thiede is megerősített, a hátába lőttek, és nagy vágás volt a fejében. Gerda Thiede is hallotta, hogy Pasterski azt mondja Mittelstädtnek, hogy végül is ő is német. Otto Papke, aki szintén látta a réten fekvő Mittelstädtet, fölismerte, hogy sebe csak baltától származhat. Mittelstädt éjjel halt meg hosszú haláltusa után. Werner Thiedet egy szomszédja találta meg Kriewaldban és eltemette. vallomása szerint, amit Gerda Thiede is megerősített, a hátába lőttek, s egy nagy vágás volt a fején. Werner Thiede 20 éves volt. Mittelstädt kb. 30. Mittelstädt egy özvegyet és egy kicsi gyereket hagyott maga után. Forrás: Sd. K. S. Ls. Bromberg 7/39
12. "Istenem! . . . Most meg kell halnunk!"
Hely és idő: Bromberg, 1939. november 15,
A bűnügyi eljárásban Owczaczac ellen, melyben gyilkossággal vádolták, Finger tanú hivatalos idézésre megjelent és a következőképpen vallott. Nevem Kathe Finger, született Boehlke, 48 éves, egy banktisztviselő özvegye Brombergben, nem rokon vagy házas a vádlottal. A "véres vasárnap"-on néhány kisebbségi német és a lengyel nő, akiket felkértünk védelmünkre voltak házunkban. Férjem ma 62 éves lenne. Délelőtt, kb. 11 órakor jött a csőcselék utcánkba. Köztük voltak a Weyna fivérek, akik velünk szemben laknak a Raddatz házban, és a vádlott Owczaczak. Az egyik Weyna fivér föl volt fegyverezve. Egy idő múlva hallottam,hogy férjem a szomszéd szobában azt mondja háztartási alkalmazottunknak, Goede-nek, hogy Owczaczak házunkra mutat. Rögtön azután átjött hozzám és azt mondta: "Istenem! A csőcselék bejön hozzánk. Most meg kell halnunk." Azt mondta, együtt fogunk meghalni. Rögtön azután a csőcselék egy katonával együtt bejött házunkba. A katona megparancsolta nekem és férjemnek, hogy feküdjünk a szőnyegre. Megtettük. Aztán lőtt. Férjemet rögtön megölték. Nem lőttek újra, pedig azt hittem, megteszik. Felemelkedtem kicsit, és láttam, hogy kezem vörös férjem vérétől. Aztán, mikor azt mondtam: "Istenem,", felállítottak és elvezettek a többi személyhez, akik házunkban kerestek védelmet. Útközben ütöttek és rugdostak. A zsilipek mellett egy lengyel civil megpróbált a csatorna mellé húzni ezekkel a szavakkal: "Te átkozott Hitler k ---". Sikerült kiszabadulnom kezéből. A rendőrségre vittek, ahol olyan erős rúgással fogadtak, hogy a fakerítéshez nyomtak. Le kellett feküdnünk a rendőrség udvarában. így parancsolták meg: "feküdjetek le, mint az állatok, átkozott német kutyák." Folyamatosan jöttek az új áldozatok, akiket véresre vertek, és akik nyögtek a fájdalomtól. 12 éves fiam velem feküdt. Folyamatos lövöldözés volt a szomszéd házaból és a csatorna irányából, néhány németet eltaláltak. Ezeket elvitték. Nem tudom, hogy meghaltak-e. Kb. 7 óra múlva kiengedtek 12 éves fiammal a lengyel rendőrség kijáratán. A rendőrségen gépfegyvert fogtak ránk és arra kényszerítettek, hogy éltessük Rydz-Smiglyt. Aztán gúnyosan megkérdeznek, hogy jól bántak-e velünk Lengyelországban, és amikor egy nő kételkedni mer ebben, gépfegyverrel fenyegeti. Az udvaron ijesztő zavar volt. Több részletet nem tudok elmondani a kellemetlenkedésekről. Igazolom a vallomás helyességét és hivatkozom az esküre, melyet 1939 szeptember 11-én tettem le a brombergi különleges bíróság előtt. Újraolvasta, elfogadta, és aláírta. Kathe Finger (született Boehlke).
Összefoglalva:
Forrás: Sd. K. Ls. Bromberg 2/39
13. "A Brombergi véreb "
Roesner tanú eskü alatt vallott a következőképpen: A rendőrségen pofonokkal és rúgásokkal traktáltak. Éjszakára a kormányépületbe mentünk. Ott hallottam a megkínzottak kiáltásait és megtudtam, hogy kb. 200 halott és sebesült van ott. Az eljárás egy része volt, hogy azt mondták a vallomás megtétele után az illetőnek, hogy mehet. Ahogy a lépcsőn lement, hátulról belelőttek, vagy leütötték a puskatussal, és ledobták a lépcsőn. Láttam, ahogy terhes nőbe szuronyt szúrnak, és lelökik a lépcsőn. A szuronyt visszahúzták testéből, és a nőt lábbal rúgták le a lépcsőn, ahol agyonlőtték. Egy bizonyos Roberschewski, magasabb beosztású rendőrtisztviselő, akit később a "Brombergi vérebnek" neveztek, és aki azóta elmenekült, ismételten azt mondta, amikor a kínzottak kiáltásai túl hangosakká váltak, és egy kézi szirénát kapcsoltak be, egy kis céltalanul futkosó kutyára utalva: "az a kutya még ugat, üssétek fejbe". - amivel természetesen arra utalt, hogy a kiáltozást kell megszüntetni. Ezt meg is tették. Roberschewski a rendőrségen elrendelte, hogy három németet, akik még éltek, meg kell ölni. Tíz teljesen meztelen embert láttam a helyiségben. Hét közülük halott volt. Mindannyiuk teste szörnyen össze volt verve. A három még élő hátul volt és nyöszörgött. Roberschewski bejött pár lengyellel és megkérdezte: "Ezek még élnek?" És odahívott más lengyeleket, akiket ne ismertem, és ezek egy véres baltával meggyilkolták a három embert. " Forrás: Sd. K. Ls. Bromberg 79/39.
14. 11 éves gyereket kiszakítanak anyja kezéből és megölik
Kivonatok az állami bűnügyi rendőrség különleges brombergi bizottságának irataiból, okiratszám: Tgb. V (RKPA) 1486/7 39.
A Beyer család meggyilkolása, Hohenholmi kertészek a Bromberg külvárosából, jellemző bizonyos foglalkozást űző német családokra, akiket megtizedeltek vagy teljesen kiirtott a gyilkos lengyel elem a brombergi Véres vasárnapon. Szintén jellemző egy csoport bűnözőre, akik eredetét vissza lehet követni a lengyel hivatalos helyekig, de a katonasághoz való kapcsolatok nélkül, akik vérengzések százaiért voltak felelősek. II. A bűnügyi és törvényszéki orvosi szakértő figyelemmel kísérte a Beyer gyilkosság ügyét, melyet teljesen tisztáztak a tanúvallomások és az objektív bizonyítékok, melyek világosan mutatják, hogy a "véres vasárnap" késő délutánján nyolc vagy kilenc (ebben a pontban különböznek a tanúvallomások) hivatalos személy az ún. Francia-Gdynia-vasút egyenruhájában a 17 éves Jan Gaca vezetése alatt, akit időközben halálra ítéltek, erőszakkal beléptek Friedrich Beyer csemetekertjébe . Az elkövetés előtt tüzet nyitottak az ingatlanra. A lövések miatt a Beyer család, a szülők, két fiuk, 11 és 18 éves, a 22 éves segédkertész Erich Thiede megpróbáltak elmenekülni Beyer édesanyjának házába, aki 66 éves. A vasutasok Gaca vezetése alatt követték és visszahozták a családot az anyával együtt kertjükbe. Itt a régi vádat hozták elő, hogy Beyernek gépfegyvere van, amit adjon át. Miután hiába kerestek, Beyert, két fiát és Thiedet arra kényszerítették, hogy kövesse a vasutasokat a rendőrségre, mert ott vallatni akarják őket az illegális gépfegyver ügyében. A vasutasok a 11 éves fiút erőszakkal kitépték rémült anyja kezéből, hogy ez a gyerek fogja megválaszolni kérdéseiket az állítólagos gépfegyverről. Jellemző bevitelükre az egyik lengyel nő megjegyzése: "Most viszik Beyeréket." III. A "véres vasárnap" utáni hétfőn kb. 9 órakor Stefan Sitarek lengyel állampolgár fölfedezte a korábbi katonai gyakorlótéren, északra a Francia-Gdynia-vasúttól Friedrich Beyer Heinz fia, valamint a segéd Thiede holttestét, akik egymás mellett, részben egymáson feküdtek. A 11 éves gyerek még élt, megsebesülve és nyöszörgött. Sitarek gondoskodott a sebesült fiúról. Hihető vallomása szerint minden mentőszolgálat megtagadta a gyerek szállítását, úgy hogy az a szeptember 4-én a délelőtti órákban belehalt sebeibe apja és fivére teteme mellett. Ugyanaznap dél felé a négy halottat gyorsan eltemették a gyilkosság helyén, és ahol később a bűnügyi rendőrség nyomozott. IV.
A törvényszéki orvosi boncolások mutatják, hogy a négy esetben főleg pisztolyokat használtak. Beyer apa és fia, Heinz Beyer holttestében Nagan revolverek golyóit találták, ezzel a modellel a lengyel vasút rendőrség volt felfegyverkezve nagy számban. a 11 éves gyerek Kurt Beyer holttestében két lövés volt a mellben, elölről hátra belőve, az egyik lövedék a testben maradt. Emellett a jobb kar csontjában törés és a bal szemben szúrási seb, melyek egyike sem, a többiekkel kombinálva sem volt teljesen halálos.
15. A Radler család legyilkolása, szuronyos lengyel katonák fenyegetése, 14 éves lányát Dorotheát kényszerítették hogy segítsen anyjának eltemetni meggyilkolt apját és fivéreit. Kivonat az állami bűnügyi rendőrség adataiból, a különleges bizottság aktája, száma Tgb. V. (RKPA) 1486/2. 39. I. 1939 szeptember 3 és 4 folyamán a kisebbségi német Artur Radler Brombergből, Wladyslawa Belzy 55, két fia Fritz, 19 éves és Heinz 16 éves lelőtték telkükön a lengyel hadsereg katonái (1). A lövöldözést hihetetlen brutalitással hajtották végre, hallatlan embertelen atrocitások történtek, és megalázták a túlélők érzéseit, Hedwig Radler, a feleség és a még gyerek Dorothea érzéseit.
II.
Összhangban özvegy Hedwig Radler és lánya, Dorothea, született 1925 június 20-án, Brombergben, vallomásával, a tényeket röviden a következőképpen lehet összefoglalni: 1939 szept. 3-a kora délutánján öt lengyel katona jelent meg Radlerék telkén és a család tagjait halálosan fenyegetve átkutatták a házat és elvitték a 19 éves Heinz Radlert. Lövéseket hallva az apa, Artur Radler az utcára rohant, és fia holttestét a ház közelében megtalálta. Az apát visszazavarta a házba egy lengyel tiszt, korbáccsal megütötte, és azzal fenyegette, hogy agyonlövi. Másnap reggel katonák kihívták Artur Radlert a házból, és megparancsolták neki, hogy itassa meg lovaikat a háza előtt levő kútból. 8 óra felé, rövid idővel ezután ugyanazok a katonák inni akartak, mire a 16 éves Heinz Radler tejet adott nekik egy kannából.
Fivére holttestére mutatva, mely a közelben volt, a katonák gúnyolták a fiút és noszogatták, mondván, hogy a meghalt fiú
(1) valószínűleg a 61-es gyalogos hadsereg katonái, ezt pillanatnyilag nyomozzák. anya és lánya könyörögtek neki, hogy siessen, és ne adjon okot a katonáknak arra, hogy megöljék. a ház ajtajában azonban ahogy megjelent, lelőtték a boldogtalan férfit. Összeesett és nyilván nagy fájdalmai voltak, mert könyörgött, hogy öljék meg. De a katonák és civilek gúnyolódtak rajta és azt kiáltozták: "Hadd haljon meg nyomorultan", mutatva, hogy azt kívánják neki, sebei miatt haljon nyomorúságos halált. Egy idő múlva lengyel tiszt lovagolt az udvarra, kiköpött a feleség jelenlétében és ez kiáltotta: "Teraz jest Ci lepiej, Ty bandyta hitlerowski" ("most jobban vagy, hitlerista bandita"). A sebesült fiatal lánya, aki le volt gyengülve betegsége miatt nem adhatott vizet apjának. Órákon át gúnyolódtak és szidalmazták őket a katonák, elvitték az anyát és lányát és a megsebesült embert a háztól, hogy megmutassák, a kert melyik részében ásták el értékeiket; ezeket kiásták és szétosztották a tömegnek, melyekbe nők és gyerekek is belekeveredtek, noha a hely csak pár méterre volt a helytől ahol Artur Radler gyötrődött vérében és vizet kért. 4 óra körül a katona, aki megsebesítette, most közelről lelőtte Radlert. Röviddel azután - anya és lánya időközben visszatértek a nappaliba- katonák és civilek kivitték a három halott Radler testét a kertbe a nappali ablaka alá, és kényszerítették a nőt, hogy lányával együtt temesse el a holttesteket egy kb. 1.3 méter mély gödörbe. A nő ereje összeomlott, amikor a földet kellett a testekre szórni a gödör megásása után. Fölajánlották neki, hogy betemetik a testeket, ha fizet nekik 20 zlotyt. III. A tanúk vallomásait pár nappal előbb vették föl, és egyik sem volt ellentmondásban önmagával vagy valamelyik másik vallomással, a tényleges helyet meg lehetett vizsgálni és a halál után igazoltnak tekinthetők. Először is bizonyos, hogy Radler háza a város gyéren lakott keleti határán van, közvetlen az útelágazásnál, amely délkeletre hagyja el Bromberget. Közel volt ahhoz a ponthoz, ahol szeptember 3-án és 4-én a lengyel csapatok gyülekeztek visszavonulásra a városból. Radler házának bejáratánál, melyet az utcától csak egy kis előkert választott el, egy nyomokat találtak a fában egy férfiállkapocs magasságában, melyek vitathatatlanul lövések nyomai, és melyek mutatták a lövések irányát. A tanúvallomások, különösen azok, melyek a házon kívül történteket írják le, és melyek a házból való megfigyeléseken alapulnak, több tanú ismételte meg, és nyilvánvaló, hogy ezek ezt így figyelhették meg. Például fényképek igazolják, hogy a fiatal Dorothea Radler nemcsak meg tudta figyelni az apjára leadott lövéseket, de láthatta is őt az adott megfigyelési helyről a megelőző nap. Ugyanaznap a tanúk vallomása Heinz Radler komoly kínzásáról, az események a kertben, ahol a gyilkosságok történtek és hogy a lóháton ülő tiszt kigúnyolta a sebesült Artur Radlert, egyértelműen megtörténtek a vizsgálatok alapján. Másfelől a nyomozások eredményei által feltárt tényeket tekintve bizonyos, hogy itt vallomásokat nem említenek, időbeli feltételek miatt nem figyelhettek meg dolgokat, melyek különösen fontossá teszik a fiatal Dorothea Radler vallomását. A bűnügyi tapasztalat mutatja, hogy különösen olyan esetekben, mint ez, ismeretes, hogy nem ritkán zűrzavar áll elő a személyekben arról, hogy mit láttak, mit hallottak, vagy esetleg utólag láttak, vagy dolgokat állnak össze a vallomást tevő logikája szerint, és melyeket tényként állítanak be a vallomásban. IV. A nyomozások eredménye, melyeket a leglelkiismeretesebb pontossággal végeztek, mutatják összefoglalva, hogy a Radler család túlélőinek vallomásai hitelesek. Ezek szerint semmi sem igazolja a lövöldözést, és mutatja, hogy a gyilkosok akarattal és előre megfontoltan cselekedtek, és önkéntesen gyilkoltak. Egy kivétellel, Fritz Radler esetén, ahol felfegyverzett civilek is részt vehettek a gyilkosságban, az elkövetők, ahogy a nyomozás kimutatta lengyel katonák voltak, akiket tisztjeik nem akadályoztak gyilkosság elkövetésében, és különös kegyetlenséggel való elkövetésben bűnösök. Dorothea Radler, 14 éves vallomása: 1939 szept. 3-án vasárnap, kb. 16:30 kor kb. hat lengyel katona jött be házunkba. Fegyvereket kerestek, és amikor ez sikertelen volt, idősebb fivéremet, Fritzet magukkal vitték. Egy kerítés mögé vitték házunktól kb. 160 méternyire. Kicsivel később egy szomszédunk, aki már szintén nem él, mondta apámnak, Artur Radlernek, hogy lelőtték fivéremet. Már több németet lelőttek. A légoltalmi őre azt mondta, hogy a katonák minden halottat elvisznek. Ezért ott hagytuk fivéremet hétfő estig. Akkor a katonák parancsára el kellett temetnünk. Apám azt mondta, hogy mellbe lőtték. Hétfőn, szept. 4-én sok lengyel katona, ezúttal egy egész szakasz jött. Inni akartak. 16 éves fivérem az udvaron volt. Volt néhány civilek a katonákkal most, és ezek elmondták a katonáknak, hogy másik fivéremet előző nap agyonlőtték. A lengyel katonák azt mondták neki, hogy idősebb fivérem lőtt rájuk, és mikor azt felelte, hogy ez nem igaz, puskatussal és ököllel verték fejét és vállait. Ijedtében fivérem elrohant, és megpróbált elrejtőzni a málnásban. Megtalálták és belelőttek, kétszer, egyszer a fejébe. Negyedóra múlva apám belépett a házba és azt mondta, hogy a katonák bombát dobtak a házba. Rögtön aztán katonák jöttek az udvarba és apám velük ment. Hirtelen rálőttek, egy golyó a torkába ment és váll-lapjáig hatolt lyukat hagyva maga után, és a tüdeje kiállt. Apám nem volt halott, még öt órán át élt. Nem adhattunk neki vizet és nem segíthettünk neki sehogy. Könyörgött, hogy lőjék le, és fejezzék be szenvedését, de azok csak nevettek és azt mondták: "Ott fekhetsz és megrohadhatsz!" A tömeg nevetett és gúnyolódott. Öt óra múlva egy katona megsajnálta apámat, és befejezte szenvedését egy halántéklövéssel. Az okozott seb olyan nagy volt, hogy az agy egy része kijött. Mi hétfő éjjel a házban maradtunk. A következő nap sok lengyel puskát állítottak fel szomszédunkban. Attól félve, hogy valami történik velünk, szomszédunk, Johann Held házába mentünk. Ő még él. El akartunk bújni a pincébe, de Held lengyel bérlője, aki a házban él, nem engedte ezt meg. Neve Gorski. Olvasta, elfogadta és aláírta (aláírta) Dorothea Radler. Forrás WR I (1) (1) A feljegyzést eredeti formájában nyomtuk ki. (lásd a 271 oldalon levő fényképet.).
16. Német nőt 18 gránátszilánk találta el.
Frau Korth tanú, Brombergből, a következőket vallotta eskü alatt: Személy Nevem Charlotte Korth, született Fricke. Özvegy vagyok: férjem, Max Korth, kereskedő volt. 41 éves vagyok, protestáns, kisebbségi német és Brombergben lakom, Hippelstrasse 3 alatt. Ügy: Férjem azelőtt aktív német tiszt volt és szolgált a világháborúban. Hadifogoly volt Oroszországban 6 évig. 45 éves volt. Szept. 3 Vasárnap reggelén férjem a szemben levő lengyel házban rejtőzött el, mert a lengyel rendőrség és a lázadók keresték. Tudták, hogy német tiszt volt. A lengyel ház légoltalmi pincéjében rejtőzködött. A lengyel Simon Janek a katonáknak és lázadóknak megmutatta, hogy hol rejtőzik férjem, és azt mondta neki: "Ez sváb". A sváb lenéző kifejezés a németekre. Az ügyről tovább a velünk lakó Baydáné számolt be nekem. Férjemet saját kertünkbe húzták és szuronyt szúrtak bal halántékába, mikor a földön feküdt. Amikor húsz perc múlva még élt, agyonverték puskatusaikkal. Újra visszahúzták az útra, ahol kedden reggel megtaláltam. kb. 5 cm-es seb volt bal halántékán. Koponyája bal felét annyira verték, hogy agya kilépett koponyájából. Házamat úgy szétverték, hogy ma sem tudok bemenni. Pénteken, szeptember elsején meglátogattam szüleimet, akik Brombergben a Berliner utca 20-ban laknak, mert apámnak gutaütése volt. Gyerekeim elkísértek. Vasárnap, szept. 3-án a lengyelek ebbe a házba is bejöttek. Egy lengyel hadnagy 5 katonával és 3 lázadó. Kopogtak az ajtón, és amikor kinyitottam, ezt mondták: "Hol van az a személy, aki innen lőtt?" Azt feleltem: "Itt egyetlen férfi van, idős édesapám, a többiek nők. " Mi öten nők az udvaron kellett álljunk: Frieda Fröhlich, a szolgáló, Liwia Cresioli, internátusi tanuló, egy anya lányával, nevük Karowski és én. Karowskiéknak két lengyel rokona volt még velünk az udvarban. A tiszt jelenlétében mindünknek ott kellett lennie. A lázadó revolvert húzott, de a katona azt mondta: "Nem, kézigránátot". A házba rohantam, az ablakon keresztül az utcára ugrottam, és megpróbáltam a Kunkel nevű péknél menedéket találni. de a nő azt mondta: "jól szolgálja az átkozott németeket." Lerohantam az utcán. Rám lőttek, és eltalálták bal csípőmet. A golyó még benn van. Megálltam. Egy lázadó jött oda, elkapta karomat, és a Hippel iskolában levő katonai főhadiszállásra vitt. A katonák útközben szörnyű ütéseket mértek rám puskatusaikkal, ütöttek, ahol értek. Három óráig kellett a fallal szemben állnom, kezeim fejem fölött, orrom megérintette a falat. Három óra után hallottam, hogy apámat húzzák és a földre dobják. Apám 71 éves, elég gyámoltalan. Nem tudott már menni. többi rokonaimat is hozták és a ház többi lakóját. Kikérdezték gyerekeimet. Mivel jól beszélnek lengyelül, lányomnak sikerült engedélyt kapnia arra, hogy leüljünk és vizet kapjunk a katonáktól. Azzal vádoltak bennünket, hogy lengyel katonákra lőttünk házunkból gépfegyverrel. Tény, hogy később a német katonák a szemben levő lengyel házban három gépfegyvert, pár gránátot és bombát találtak. Szintén tény, hogy nekünk egyáltalán nem volt tűzfegyverünk a házban, azaz szüleim házában. Délután kb, 5 órakor elmehettünk, nem indokolták, miért. Mielőtt el tudtam volna menni a rendőrségről, a kézigránát, amit a lázadó dobott be házunkba, igen közel fölrobbant. 18 sebet kaptam a szilánkoktól. (A tanú mutatott néhány szilánknyomot testén). Hármunkat kórházba kellett vinni. Főként a lábakon levő sebek okoztak szenvedést. Mialatt nem voltunk otthon, házunkat kifosztották a banditák. Csak ékszert és pénzt vittek el, de mindent szétvertek. A tanú könyörgött, hogy ne kelljen elviselnie a kínt, és még egyszer meghallgatni vallomását, mert nem bírná ki, ha újra meg kellene hallgatnia azt. Jól összeszedett mindent, és vallomásának lejegyzése rendben volt. A tanú ülve maradt az eskü alatt, mert sebei miatt nem tudott állni. (aláírta) Charlotte Korth. Forrás WR 1
17. Meggyilkolva, kirabolva, eltemetve
Herbert Schlicht tanú, Brombergből, 197 Berliner utca, a következőket vallomást tette eskü alatt: Vasárnap, 1939 szept. 3-án sógoromat, Hannes Schfilkét, és engem elfogtak kószáló lengyel bandák. A 62-es hadtest kaszárnyájába vittek bennünket. Ott bunkósbotokkal megvertek és késekkel szurkáltak. Amikor belém akartak szúrni egy kést, könyörögtem, hogy hagyjanak élve, mert feleségem van és két gyerekem. akkor hagyták a kést, de bunkósbotokkal és vasrudakkal agyba-főbe vertek. Azért fogtak el, mert szerintük lövöldözésben vettem részt. Nem volt semmiféle fegyverem, ők tölténytárakat tettek elénk és azt állították, hogy lövöldöztünk. Schlichtet később szabadon engedték, mert katonai papírjai bebizonyították, hogy szolgált a lengyel hadseregben. Vallomása így folytatódik: Alig mentünk át a kapun, amikor a lelőtték a hátramaradt kisebbségi németeket. Szüleim házába mentem és annak pincéjében találkoztam anyámmal és nővéremmel. Ők mondták, hogy apámat meggyilkolták, és teteme valahol Peterson telkén van. Vettem egy ásót, hogy keressem tetemét. Alig hogy kiértem a mezőre, a talaj egy lágyabb része lesüllyedt lépteim alatt. Pár ásónyomnyi föld eltakarítása után megtaláltam apám testét. Szemét szuronnyal kiszúrták, arca jobb oldalát fölszakították. Teste tele volt kék és zöld foltokkal. Apám 58 éves volt. Ki is rabolták, üres pénztárcáját anyám ajtaja elé dobták. Nem ismerem az elkövetőket. Hat másik ember teste volt apámé alá temetve. Ezek közül hármat sikerült kiásnom. egy esetben a koponya felső része és az agy hiányzott. Egy másiknak szuronyseb volt az altestében és belei kitüremkedtek. A másik arca szét volt verve és orra hiányzott. (aláírta) Herbert Schlicht. Forrás: WR I
18. Agya kiállt, szemei hiányoztak
A következő vallomást eskü alatt a tanú, Anna Boelitz tette le Brombergből: 1939 szept. 3-án vasárnap délben jelentős lövöldözés tört ki Jägerhofban. Egyik alkalmazottunk, Paul Berg szobájába mentünk, hogy kimenjünk a házból. A lengyel katonák közvetlenül az ablakon lőttek be. A padlón feküdtünk, majd férjem azt javasolta, menjek ki, mert tudtam kicsit lengyelül. Azt követelték, hogy férjem jöjjön ki, mert szerintük ő lövöldözött. Azt mondtam nekik, hogy férjemnek nincs semmiféle fegyvere. Férjemnek kezét feje fölé kellett tennie. Rugdosták és puskatusaikkal ütlegelték. Elvezették majd kikutatták házunkat. Paul Berg 15 éves volt. szerda este megtaláltam férjemet a hídon ugyanott, ahol Kutzer pap feküdt.
Férjem testét szörnyen megcsonkították. Feje tetejét teljesen levágták, az agy kilógott és a szemek hiányoztak. Paul Berg ugyanott feküdt. Nem néztem meg sebeit, mert hason feküdt.
19. Kalapácsot tettek az áldozat testére.
Bromberg, 1939. szept. 11.
Jelenlévők:
A brombergi ügyben a nemzetközi jog megszegése miatt Irma Ristau tanú, született Bloch, akit kioktatták az eskü szentségére, a következőket vallomást tette: Személy. 25 éves, protestáns vagyok, és Brombergben lakom, Kartuzka 10 alatt. Ügy: Férjem egy Schmiede nevű kertésznél dolgozott Brombergben. Szombaton szept. 2-án, férjem telefonon megkérdezte alkalmazóját, hogy jöjjön-e dolgozni. Schmiede úr azt mondta, hogy nem tud még háborúról, és jöjjön, mint mindig. Férjem ezért kiment a kertbe. Vele mentem, mert lengyel szomszédunk Pinczewski Kartuzka 8-ból megfenyegetett bennünket, hogy széttép, mint két "Hitleristát", ahogy ő nevezett bennünket, kitépi lábunkat, és beleinket szétszórja az utcán, ha kitör a háború. Én sem tudtam munkába menni, mert előző nap vasrúddal vertek és fenyegettek. Ebben a feszült helyzetben nem mozdultam el férjem mellől. Éjjel Schmiede kertész házában maradtunk. A kertek kívül voltak a városon. Néhány lengyel is volt ott. Ebéd után a lengyelek elmentek és néhány katonát küldtek hozzánk. Mikor a katonák megjöttek, fordítót kerestek, mert Schmiede úr túlságosan fel volt izgulva, és nem értett emiatt lengyelül. Ezt mondták neki: "Van fegyvered, kurafi?" Schmiede mondta hogy nincs, és átkutathatják a házat. Erre azt mondták: "Lépjen vissza három lépést" és lelőtték. Schmiedené halott férje mellé feküdt, hogy elbúcsúzzon tőle, és noha rá is lőttek a lengyelek, nem találták el. Aztán elmenekült, és nekünk ezt kiáltotta: "gyerekek, gyertek a pincébe. a lengyelek mindannyiunkat meg fogják ölni!" A pincébe menekültünk. A lengyelek körülvették a házat és a pincébe lőttek minden oldalról az ablakokon és ajtókon át. Végül fölgyújtották a házat. Mivel nem akartunk élve elégni, megpróbáltunk elmenekülni a pincéből. Az ajtón keresztül ez nem volt lehetséges, mert az már lángokban állt, és a lengyel katonák rögtön rálőttek, aki ott mutatkozott. Ezért megpróbálkoztunk az ablakon át. Először a tanonc bújt ki az ablakon. Később megtaláltuk holttestét a kertben. aztán férjem és én másztunk ki, és eljutottunk az utcáig. Kezünket fejünk fölé tartottuk és kértük a lengyeleket, hogy ne lőjenek, mert megadjuk magunkat. De a civil lengyelek azt kiabálták: "ezek hitleristák és kémek, akiket le kell lőni." Hirtelen a lengyel katonák lőttek és férjemet mellettem golyó találta fejen. A zaj és ijedség miatt elestem és elájultam. Mikor magamhoz tértem, lengyel katona állt fölöttem, szuronyát rámszegezve. Elvette férjem jegygyűrűjét, pénztárcáját és 43 zlotyt. Férjem cipőjét, melyet házasságkötésünkkor hordott és azóta csak ötször, lehúzták és a lengyel civileknek adták. Engem hajamnál fogva fölemeltek, majd férjem holttestéhez csaptak. Mikor kértem a katonát, hogy hagyja meg jegygyűrűmet emlékként, puskatusával verte hátamat és nyakamat, úgyhogy ma is alig tudom hátamat mozdítani. Átadtak a katonáknak, akik rám irányított szuronnyal vittek az őrszobára. Mert nem akartam elmenni férjem oldaláról, addig verték kezeimet, amíg elindultam. Aztán mennem kellett ahogy voltam, kezem a fejem fölött, férjem vérével átitatva, hajam össze-vissza. A lengyel civilek azt ordították a katonáknak, hogy ne hagyjanak elmenni, - mint német kémet-, hanem lőjenek le helyben. Mikor karomat a fáradságtól már nem tudtam tartani, puskáikkal lökdöstek és rugdostak. Mikor elértem főhadiszállásukat, egy tiszt kikérdezett. Megállapította, hogy nem tettem semmi rosszat. Kértem a katonákat, akik jelen voltak a kihallgatáson, hogy lőjenek le, mert nem akarok tovább élni. Egyikük azt mondta: "Kár a golyóért az olyanoknak, mint te, nyomorult hitlerista. Menj a pokolba." A lengyelek lökdöstek és ütöttek, majd menni hagytak. Megmostam kezeimet és arcomat a vizesárokban és visszamentem férjem testéhez. Láttam, hogy katonák és civilek csonkítják testét. Szája úgy el volt torzulva, hogy az mosolygásnak tűnt, ezért szemetet dobtak arcára és ezt kiabálták: "Átkozott hitlerista, még nevetsz rajtunk?" Egy kulcscsomót és egy kalapácsot dobtak Schmiede, a kertész testére. Elvettem férjem papírjait. Ezalatt a lengyel katonák vertek és elhúztak onnan. Kívül maradtam a házon, a szomszédságban sétáltam 8 óráig, amikor egy német repülőgép jelent meg, és mindannyian fedezékbe vonultunk. A lengyel nő átvitt egy szomszéd szobába, melyben néhány lengyel gyűlt össze. Hallottam, amikor a nő azt mondta férjének, hogy menjen lengyel katonákért, mert még volt pár német az utcán, és nyilvánvalóan nem érezték magukat nagyon biztonságban. Férje éjjel háromkor jött vissza, és azt mondta feleségének, hogy a lengyel katonák már elmenekültek, és a németek jönnek. Azt mondta, mivel a lengyelek megöltek minden németet, a németek ugyanezt fogják tenni a lengyelekkel, ezért elmenekültek. Átmentem szemben egy házba, melyben két német özvegyasszony élt. Olvasta, elfogadta és aláírta, Irma Ristau (született Bloch). A tanút megeskették. Összefoglalva. (aláírta) Dr. Waltzog (aláírta) Walter Hammler Forrás: W R I
20. Családját szeme előtt gyilkolták meg
Bromberg, szept. 9, 1939. A nyomozást Dr. Schattenberg jelenlétében folytatták le. Dr. Schattenberg szenior flotta-bíró, és ügyvéd, a nyomozás vezetője, és Dirks, Senior kormányfelügyelő, mint titkár. Mikor a bíróság nyomozott a Bromberg 1. bíróságon, Herbert Finger banktisztviselő megjelent tanúként, és eskü letétele után a következőket vallotta: 24 éves vagyok, protestáns, Brombergben lakom, Schleusenau, Chaussee-utca 44, és a német kisebbség tagja vagyok. Szüleim Bromberg Schleusenau városrészében élnek. Apám a német jóléti szervezetnél dolgozott. Szept. 3-án vasárnap, reggel 10 és 11 óra között házunkban voltunk és figyeltük ahogy rendőrség és a csőcselék kisebbségi németeket kirángat házukból, pisztolyokkal fenyegették őket, és botütésekkel és ökölcsapásokkal kínozták őket. Owczarzak a légoltalmi pince őre háztömbünkben, akit azóta letartóztattak, a katonák és a csőcselék figyelmét házunkra irányította, ezt kiabálva: "Gyertek ide! Itt is van még pár német!" A katonák döngették az ajtót, melyet elbarikádoztunk, és kettő közülük szuronyt szegezve előrejött a nappaliba, melyben szüleim voltak. Magam egy másik szobában voltam. Fiatal huligánokból (17-24 éves) álló csőcselék követte őket. Ezek furkósbotokkal, szuronyokkal és más támadó fegyverekkel voltak fölfegyverkezve. Egy lengyel katona megparancsolta apámnak, hogy feküdjön a földre, anyám melléfeküdt. A katona puskáját apám mellének irányította és a szívét lőtte keresztül. Apám rögtön meghalt.
Aztán a csőcselék ránk rontott, azaz anyámra és rám, 13 éves öcsémre és két szolgálólányunkra. Leütöttek, aztán a rendőrségre cipeltek. Útközben folyamatosan ütöttek. A katonák hátramaradtak hogy átkutassák a házat, és 2000 zlotyt és más értékeket loptak el tőlünk. A rendőrségen anyámat a puskatussal leütötték. Végül egy ismerős rendőr segítségével sikerült anyámat és öcsémet hazaküldeni. Később engem 80 vagy 90 másik fogollyal a városházra vittek, közben puskatussal és más eszközökkel ütlegelve. Szerencsére egy ismerős professzor lehetővé tette biztonságos elengedésemet.
Hangosan fölolvasta, elfogadta és aláírta
Forrás: W R I
[p. 60]
A nyilvános ügyész a Brombergi különleges bíróságon. Ideiglenes cím: Wloclawek, 1939 November 20. A jelenlévő hivatalos személyek:
Bengsch nyilvános ügyész, mint kirendelt vizsgálóbíró
A Wroblewski, gyilkossággal gyanúsított személy ellenes előzetes nyomozás folyamán Pelagia Wieczorek tanú be volt idézve és miután felvilágosították a kikérdezésről és az eskü jelentőségéről és súlyáról amit meg akart tenni, és fölhívták a figyelmét az igazság fontosságára, ezt mondta: Személy: Nevem Pelagia Wieczorek, lengyel, Michelinben lakom, házas vagyok. 35 éves és katolikus vagyok, és nem vagyok semmi módon sem rokona a vádlottnak. Ügy: Mikor Siedlecki üzletéhez mentem Michelinben kb. délben, szeptember első szerdáján, egy 70 év körüli öregember feküdt a vizesárokban az üzlet utcai frontja előtt. Kitaláltam, hogy ez egy kisebbségi német, akit sok mással együtt elvittek otthonából, de nem tudott lépést tartani a többiekkel. Az öregember mellett, aki még élt, Wroblewski volt, akit ismerek és egy másik lengyel, aki számomra idegen volt. Wroblewski kikutatta a német zsebeit, és hallottam, ahogy mondja: "Milyen pechem van! Ennek a koldusnak nincs egy fillérje sem. A másiknak, akit megöltem volt 150 zlotyja." aztán más dolgokat kiabálva "hitleristákról és lövöldözésről" két lábbal a német testére ugrott és mellén és altestén ugrált. Arcán is ugrált. Mikor kértem, hogy hagyja békén az öreg embert, bántalmazott, és megkérdezte, hogy én is német vagyok-e. Azt mondta, ugyanúgy fog velem elbánni, mint ezzel, és mikor más menekültek, akik arra jártak megpróbálták rávenni, hogy hagyja abba. Bementem az üzletbe, és amikor kijöttem, láttam a másik lengyelt, aki nekem ismeretlen volt, amint lehúzza a halott német cipőjét. Akkor hazamentem A holttest kb. 2 hétig maradt a vizesárokban, majd egy kis homokdombbal letakarták.
Lengyelül felolvasta a jegyző, elfogadták, és aláírták.
(aláírta) Bengsch (aláírta) Lucian Szafran
(aláírta) Johann Kurkowiak
22. Koponya teljesen beverve, a holttestről lehúzták ruháit.
Margarete Bogs asszony született Bölitz, a Schwedenberg utcáról Brombergben idézés nélkül megjelent és a következőket vallomást tette: Hétfőn, 1939 szept. 4-én reggel 7 óra körül a lengyel munkás, idősebb Dejewski, akit látásból ismertem és aki a munkásbarakkokban lakott Bromberg, Sandomierskában, anyósom házába jött, aki kisebbségi német özvegy, neve Berta Bogs a Sandomierska utca 4-ből (régebben Schul-utca) és ezt mondta: "Hol vannak a Niemcyk (németek) akik lövöldöztek?" Két fivérem, Erwin és Helmut Bölitz, azt felelték, hogy itt senki sem lövöldözött, ami igaz volt. A "Mindjárt meg fogjuk nektek mutatni" szavakkal elment. Véletlenül akkor ott voltam, mert anyósomat látogattam meg, hallottam ezeket a szavakat, és sógornőm, Hildegard Nowicki asszony is hallotta őket, akinek a címe Sandomierska 4. Két óra múlva két lengyel katona jelent meg anyósom előbb említett házában és fegyverek után kutattak, de nem találtak semmit.
Ugyanazon a napon kb. 2 órakor hét másik lengyel katona jött a házba és elvitték két fivéremet.
Attól a pillanattól fogva nem tudtam sorsukról tegnapig, amikor másik két némettel együtt megtalálták őket a Kujawai utca mellett halottan. Tegnap el is temettük őket. Koponyáikat teljesen szétverték. Erwin Bölitznél volt 250 zloty, mikor elvitték, Bruno Bogsnál kb. 100 zloty. A pénzt ellopták és a testeket alsóruhára vetkőztették.
23. A papi hivatást rosszra használja.
Második sürgősségi szakasz
A meghallgatás A vádlott, Wladislaw Dejewski, a lengyel, pék és cukrász, született on 1895 május 7-én, Brombergben, katolikus, felesége Helene született Liszewska, 5 gyerekük van, 2 évestől 16 évesig, lakásuk Bromberg, Sandomierska utca 1, megjelent a törvényszék előtt, informálták a kihallgatás okáról és figyelmeztették, hogy az igazságot kell vallania. A következőket vallotta: "Elismerem, hogy 1939 szept. 3-án vasárnap (hétfőn, 4-én) vádat emeltem a lengyel katonai hatóságoknál amiatt, hogy a Bogs család házából Sandomierska 4. lövöldözés hallatszott. Az igazság az, hogy sem lövöldözést nem hallottam, és arról sem volt tudomásom, hogy a kisebbségi németek, Bogs és Bolitz valamiben résztvettek volna. Tény az is, hogy vasárnap szept. 3-án, kb. 7 órakor özvegy Bogs házánál voltam, és néhány ott talált embert azzal vádoltam, hogy lövöldözésben vettek részt. Természetesen nem tudtam, hogy résztvettek-e, és emlékszem, hogy a jelenlévők közül egy idősebb nő tiltakozott, hogy nemcsak hogy nem vettek részt lövöldözésben, de nincsen semmiféle fegyverük sem. Ezután jelentettem a lengyel katonáknak, hogy lövöldözés hallatszott abból a házból. Az is igaz, hogy azzal fenyegettem a jelenlévőket, hogy "meg fogjuk mutatni nekik". Ma nem tudom megmagyarázni, miért vádoltam hamisan a kisebbségi német családot a lengyel katonai hatóságoknál. Egyetlen mentségem, hogy a lengyel felsőbb osztályok bujtogattak minden német ellen. A "pfaffe"-k (a vádlott kifejezése a katolikus papokra) terjesztették azt a gondolatot, hogy ha a németek bejönnének, mindannyiunkat megölnének, és ezért először fel kell számolnunk a németeket. A Farna utcában voltam istentiszteleten 1939 szept. 3-án. A második misén voltam 9 és 10 óra között. A pap kb. 45 éves volt, de névről nem ismertem, mert több mint két hónapig nem itt jártam misére. A prédikációban a pap beszélt a Lengyelország és Németország közötti feszültségről, és ezt mondta lengyelül: "Nie damy sie Niemcom pobic do ostatnie j kropli krwi! Niemcow musimy z polskiej ziemi wywlaszczyfl" ami azt jelenti: "Utolsó csepp vérünkig védekeznünk kell a németek ellen! Ki kell űznünk minden németet lengyel földünkről!" A papnak ezek a szavai fölizgatták a munkásságot a katolikus lakosságban arra, hogy a kisebbségi németeket vasárnap szept. 3-án a lengyel katonák kezére adják vagy akár maguk öljék meg őket. Tudom, hogy azon a napon, vasárnap 3-án nagyon sok németet ölt meg a lengyel civil lakosság. Én három személy haláláért vállalok felelősséget, pontosan:
1. Erwin Bölitz,
Éspedig annyiban, hogy tudatosan hazug módon vádoltam őket a lengyel katonai hatóságoknál a lövöldözést illetően. Máskülönben nem árultam el egyetlen németet sem. Mentségként megemlítem, hogy a német családok Bogs és Bölitz elárulása nem egyedül az én művem, hanem két lengyel munkás vezetett félre:
a) Jan Powenzowski a Sandomierska u. 1-ből és
Ezek ketten mondták nekem, hogy menjek a lengyel katonákhoz és mondja nekik azt, hogy Bogsék házából tüzeltek, és ott fegyvereket találhatnak. Így volt: Azon a vasárnapon tizenegy éves lányom, Sabina a szomszédokhoz ment tejért. kb. reggel 6:30-kor az udvaron voltam és hallottam, hogy lányom kiabál, és az utcára rohantam. Powenzowski és Tarkowski álltak ott, és azt mondták, lövöldözés volt, és lányom megsebesült. Nem mondták, hogy hol volt a lövöldözés, és én nem hallottam semmit. Megvizsgáltam lányomat, de nem találtam sebhelyet rajta, csak szoknyája jobb oldalán találtam egy kis szakadást. Azt mondta, hogy lövést hallott és megijedt. Ő sem tudta, hogy honnan jött a lövés. Mert nem élt más kisebbségi német az utcában, Powenzowski és Tarkowski azt mondták, menjek el a katonákhoz, és mondjam meg, hogy lövöldözés indult ki Bogs házából. Noha nem hittem, hogy lányom ruháján a szakadás lövéstől ered, mert csak szakadás volt és nem lyuk, felhasználtam az alkalmat, hogy az említett vádat emeljem a lengyel katonai hatóságoknál, hogy azok aztán házkutatást csináljanak Bogs házában. Én vezettem a katonákat Bogs özvegy házához. Nem az udvaron voltam a házkutatás alatt, hanem résztvettem a házkutatásban. Nem tudtam arról, hogy a két Bölitz fivért és Bruno Bogsot letartóztatták és megölték később a lengyel katonák. A házban semmiféle fegyvert sem találtak. Különösen hangsúlyozom, hogy semmi bajom nem volt sem a Bogs sem a Bölitz családdal személyesen, nem is ismertem őket. Egyetlen okom arra, hogy jelentsem őket a lengyel katonáknak az volt, hogy Tarkowski és Powenzowski azt mondták, hogy lövöldözés volt az utcán. Igaz az, hogy szeptember 4.-én családommal Zlotnikiba (Deutsch-Gildenhof, Hohensalzai kerület) menekültem, mert feleségem terhes volt, és már lehetett hallani a lövéseket a német vonalakról. 1939 szept. 10-én vasárnap visszatértem családommal Brombergbe. Powenzowski és Tarkowski szintén elmenekültek 1939 szept. 4-én és még nem jöttek vissza. Nem tudom, hol tartózkodnak. Nem rágalmaztam volna a Bogs családot a lengyel katonai hatóságoknál lövöldözés miatt, ha a németeket nem állította volna folyamatosan a lengyel értelmiség és a papság mint Lengyelország legnagyobb ellenségeit és hogy meg fognak ölni minden lengyelt. Az egyik fő agitátor minden német ellen Schulz kanonok volt, akivel tegnap találkoztam a börtönben. Schulz a városban németellenes agitátorként ismert. Nem voltam jelen prédikációin, mert nem tartozom egyházközségéhez. 350 másik munkással együtt a brombergi Millner gyárban dolgozom, biciklialkatrészeket gyártunk. Ezektől a munkásoktól és más lengyel családoktól, akik nevét nem tudom fölsorolni, sok alkalommal hallottam Schulz kanonokról, aki, mielőtt a német csapatok bevették volna Bromberget, a lakosokat arra hívta fel, hogy utolsó csepp vérükig harcoljanak a németek ellen és romboljanak le mindent ami német. Egy lengyel ünnepnapon kb. két hónappal Bromberg elfoglalása előtt Schulz kanonok egy nagygyűlésen a piactéren beszédet tartott, melyet hangszórókkal továbbítottak. Jelen voltam az eseményen, ez egyfajta mise volt. Schultz beszédében a legkeményebb ellenállásra hívott fel az ellen, hogy német csapatok foglalják el Danzigot. Schulz kanonok más lengyelek szerint arra is fölhívta a népet, hogy a következő protestáns templomokat Brombergben vegyék el a protestáns német kisebbségtől és tegyék őket katolikusokká:
(1) Szt. Pál templom a Wolnosci Plae (Welzin tér)
Ettől eltekintve nem tudok más negatív dolgot mondani Schulzról, mert semmi dolgom nincs vele. Annak értelmében, amit más lengyelektől hallottam róla, ő az egyik fő felelős a vérengzésért Brombergben, ami miatt ma is szenvedünk. Nálunk katolikus lengyeleknél a pap szavának nagy súlya van, vezetőnknek tartjuk és hiszünk neki. Ha a papok csendre és megfontoltságra hívtak volna föl, akkor elkerülhető lett volna a vérengzés. Azonban ellenkezőleg, a németeket barbároknak mutatták be, akik a gyerekeknek sem kegyelmeznek, és mindenre kivétel nélkül lőnek. Nem tudok nevekkel szolgálni, olyan személyek neveivel, akik németeket gyilkoltak vagy kínoztak, vagy elárulták őket a lengyel katonai hatóságoknak vagy hamis vádakat hoztak fel ellenük, mert nincs ilyen listám. Ha lenne, odaadnám. Csak azt tudom, hogy zöld karszalagot és fémjelvényt viselő emberek vezették a lengyel katonákat a kisebbségi németek házaihoz. A katonák elvitték a németeket. Láttam ezt a Thorner és Danziger utcán. Később vörös-fehér karszalagos emberek jöttek, akik szintén németek házait mutatták meg a lengyel katonáknak. Egy ismerős sem volt köztük. Magam láttam, hogy karszalagos emberek német üzleteket és civileket fosztottak ki. A teljes igazságot mondtam, és semmit sem hagytam ki. [ 65 oldal] emlékszem, hogy egy a Kasprich nevű lengyel munkás a brombergi Sandomierska utca 1-ből német magánházakat fosztogatott, tárgyakat és ruhákat lopott. Találkoztam vele a Thorner utcában, ahol kabátokat, függönyöket és lámpákat vitt kezében. 1939 szept. 3-án vasárnap 12 és egy között történt. Amennyiben jól tudom, Kasparich most otthon van. Vallomásomat hangosan és érthetően fölolvasták. Mindent megértettem. A felírtak értelme megegyezik azzal, amit elmondtam.
Elismerem, hogy közvetlenül felelős vagyok 3 kisebbségi német haláláért, akiket vallomáson elején említettem, mert hamisan vádoltam őket fegyverek birtoklásával, de soha nem jelentettem volna őket föl a lengyel katonai hatóságoknál, ha tudtam volna, hogy megölik őket.
(aláírta) Wladislaw Dejewski.
Hitelesítette:
Forrás: Sd. K. Ls.-Bromberg 16/39. 24. Trágyahordóban rejtőzködött. Hans Schutz és Helmut Knopf megölése. Fiút és vőt meggyilkolták. Friedrich Schulz tanú Brombergből, a következőket vallotta eskü alatt: Személy: Nevem Friedrich Schulz. 52 éves, protestáns, hentes és húskereskedő, kisebbségi német és Brombergben lakom, Oranienstrasse 15. 1939 szept. 3-án vasárnap délután 2 óra körül néhány osztag katona, civilek és vasutasok terükre jöttek és ezt mondták: "Fölrobbantjuk a házat. Akkor kijönnek a "Niemce"-k (németek)." Elmenekültünk. Én az udvaron levő trágyahordóba ugrottam. Fiam Hans, 20 éves, nőtlen és vejem Helmut Knopf, akinek két gyereke van, egy 4 hónapos és egy 18 hónapos a kerten át menekültek, hogy a paradicsomindák és levelek között rejtőznek el. De megfogták őket a kerítésnél. Rejtekhelyemről a trágyahordóból hallottam szomszédunk hangját, egy Przybyl nevű vasutasét, aki ezt kiáltotta: "Kezeket fel!". Fiamat és vejemet egy másik kertbe vitték kb. 400 méterre tőlünk. Itt találtam meg később holttestüket.
Vejemnek kiszedték szájából az aranytöméseket, és ellopták. Nyelvét is kivágták. A "nemzetközi bizottság" lefényképezte. Amellett úgy el volt öntve vérrel, hogy nem vizsgáltuk tovább.
Engem kizárólag csak azért nem öltek meg, mert nem fedezték fel rejtekhelyemet. Feleségem és lányom és annak két gyereke, akik a mi és lengyel szomszédunk pincéjébe menekültek, életben maradtak. A tanú esküt tett, elolvasta, elfogadta és aláírta Friedrich Schulz. Forrás: W R I
25. Puskatust használtak terhes nő ütlegelésére.
Martha Blümke tanú Bromberg-Jägerhofból, Brahestrasse 74, a következőket vallotta eskü alatt: "Mindannyian a pincében voltunk, kivéve Günther Gehrke, 13 éves és Ernst Boldin, 12 éves, akik az udvarban voltak. A katonák megkérdezték a gyerekek, hogy hol van apjuk. Az apák bejöttek az udvarba. Fel kellett emelniük kezüket, és a puskatussal ütötték őket. Kanderskit és fiát, akik ugyanebben a pincében rejtőztek, ugyanígy ütlegelték. Elvitték fivéremet. Sógornőm kiabálva utánuk szaladt és a kis Günter is kiabált. Sógornőmet a vizesárokba nyomták és puskatussal ütötték, pedig látták, hogy terhes. Láttam aztán a holttesteket. Fivéremet agyonverték, nem agyonlőtték. A fiút is agyonverték, Keze arca előtt volt. Forrás: WR I
26. With feszítővasakkal és bunkósbotokkal.
Rudoff Jeske tanú, bognár Brombergből, a következőket vallotta eskü alatt: 1939 szeptember 3-án vasárnap délután 10 - 15 óra között vasrudakkal felfegyverzett huligánok és lengyelek jöttek Schleusenauba, Grunwaldzkában. Hirtelen megtámadták szomszédunk, Springer házát, láttam, hogy a padlón ütlegelik feszítővasakkal és furkósbotokkal. Jó néhány ütést kapott, amíg ott feküdt. egy ideig kínozták, majd fel kellett kelnie és a rendőrségre vitték, de nem tudott menni. Folyamatosan verték puskatusaikkal. Kétségbeesésében Springer el akart venni egy puskatust. Ekkor rálőttek és összeesett. A civilek fele rárohant, a másik fele az én házamra. Két óra múlva, amikor Springert hordágyra akarták tenni, láttam, hogy megpróbálja fölemelni fejét. Springer kb. 62 éves volt. Forrás: W R I
27. Koponya félig nyitott és szét van hasítva.
Friedrich Weiss tanú, a Wonorzei mészárlások, ügyében a következőket vallotta eskü alatt: Összesen 25 embert lőttek le Wonorzeban. lengyel katonák, gyorsan eltemették őket, miután ruháik nagy részét elrabolták. Nyolc vagy kilenc nappal később, mikor kiásták holttesteiket, meggyőződtem arról, hogy minden volt puskagolyó okozta seb, néhány esetben a koponya annyira tönkrement, hogy felhasadva és félig nyitva volt. Hogy ezek a sebesülések a lövésektől eredtek, vagy más kínzásoktól, azt nem tudom megmondani. Forrás: WR II
28. Altest fel van hasítva, belek kilógnak, kasztrálták!
Heinrich Krüger tanú, Tannhofeni paraszt, a következőket vallotta eskü alatt: Mivel fiamat Ernstet gyakran fölszólították, és néhány falusit már lelőttek a lengyel katonák, kedden, 1939 szept. 5-én Albert Zittlauval és Willi és Heinz Schäfer fivérekkel menekült, akik először a csűrben kerestek menedéket. 1939 szept. 19-én Frau Zittlau elmondta, hogy férjét eltemetve találta egy mezőn, közel a főúthoz, a Rucewko birtok közelében. Azt mondta, hogy csak feje és karja látszott ki a földből. Közel ahhoz a helyhez megtalálták Willi Schäfer sapkáját. Úgy gondoltuk, hogy a négy menekülő valószínűleg együtt feküdt, odamentem pár némettel falunkból. Pár másik személy segítségével fölástuk a földet az említett helyen, és megtaláltuk fiam, Zittlau és a két Schäfer fivér tetemét. A tetemek össze voltak dobálva egy halomban. A föld alattuk vérrel volt borítva. Úgy gondolom, hogy mind a négyüket ebben a lyukban ölték meg, és ahova estek, ott temették el őket. Fiam ruházatának alsó része hiányzott, kabátja, mellénye és inge és szét volt húzva, alteste meztelen volt. Ez fel volt hasítva és belei félig ki voltak jőve. csizmáit elvették, nem voltak megtalálhatók. Pénztárcáját 40 zlotyval, óráját, láncát és papírjait szintén elvették. Ezek a dolgok nála voltak, mikor elhagyta a szülői házat. Heinz Schäfer alteste is meztelen volt, fel volt hasítva és belei félig ki voltak jőve. Heinz Schäfert és fiamat ugyanúgy kezelték, kivéve, hogy Heinz nemiszervei is hiányoztak. Ezeket kivágták, mert jól látszottak a húscafatok és belei ezek helyén. Heinrich Wising, egy Tannhofeni paraszt megerősítette ezt egy későbbi beszélgetésénél. MInd fiam, mind Heinz Schäfer esetében kerestünk golyónyomokat, de nem találtunk semmi ilyesmit. A többiek esetén a ruhákat nem vitték el. Zittlaut mellbe lőtték, és Willi Schäfer testén nem volt sebhely. Nem vettük el a ruhákat, csak Zittlau ruháit lazítottuk meg elöl egy kicsit. Forrás: Sd. Is. Bromberg 151/39. 29. A fejet félig leszakították
Az alfi gyilkosság --"Lőjétek le mindet!--Csak a kisgyerekeket kíméljétek!"
1939 szept. 5-én, Alf, a paraszt, azt mondta a Klein-Neudorfi Blendowskinak és családjának, hogy jöjjön hozzá Gross-Neudorfba a lengyel hordák elől. Blendowski beleegyezett, és 1939 szept. 6-án Gross-Neudorfba jött dél felé. Az Alf család éppen ebédelt. Frau Alf meghívta Blendowskit hogy egyen velük. Ebéd közben Alf lánya fölkiáltott: "Megjöttek!" és néhány lengyel katona behajtott az udvarra egy szállítóautón. Az autót egy munkás, Bernhard Zielinski vezette. Vallomása szerint azelőtt találkozott a lengyel katonákkal, akik megérkeztek Gross-Neudorfba. Megkérdezték, hogy laknak-e a faluban kisebbségi németek, és hogy hol kaphatnának zabot. Olyasmit is mondtak, hogy ha németeket találnak lelövik azokat. Zielinski fölmászott a kocsira és a katonákat Alf gazdaságába vitte. Amikor ott voltak, a katonák a következő személyeket állították a fal elé, a katonákkal szemben: Maga Blendowski, Hermann Alf paraszt, kb. 57 éves Erich Benzel Tannhofenből, 45 éves, Edwin Eberhard Gross-Neudorfból, kb. 40 éves, és egy kb. 72 éves német menekült Brombergből, akit Blendowski nem ismert. A kisebbségi németek megtették, amit parancsoltak nekik. A katonák zabot követeltek. A parasztok kérésére a nők adtak nekik zabot. Ezután a németeknek arccal a fal felé kellett fordulniuk. Zielinski ezután azt mondta a katonáknak: "Lőjétek le mindet kivéve a kis gyerekeket. Azok szegény emberek gyerekei". Tüzet nyitottak, de Blendowskit nem találták el. összerogyott és elvesztette eszméletét. Mikor magához tért, a katonák és Zielinski elmentek, és a németek, akiket falhoz állítottak, halottak voltak. Kettejük feje föl volt robbanva. Forrás: Sd. K. Ls. Bromberg 1/39. 30. Teljes családokat gyilkoltak meg. A tanú, Anton Dombeck, kertfelügyelő, Brombergből, Goethestrasse 2c, a következő vallomást tette eskü alatt: Kedden, 1939 szept. 5-én a lengyel milícia néhány katonával közöttük elindult. Kb. fél órával utána a német csapatok beléptek a városba. Szerda reggel elkezdtünk rendet rakni a városban. A látvány, ami elénk tárult, szörnyű volt. Az idősebb embereket lelőtték, és testüket nem csonkították meg. Viszont a Bülowplatz 8-ban levő sírban felismerhetetlenségig megcsonkított holttesteket találtunk. A testeket szalma takarta és homokot szórtak rájuk. Néhány esetben a fej hátsó része teljesen le volt verve, szemüket kiszúrták, karok és lábak eltörve, és néhány ujj is. Teljes családokat gyilkoltak meg. Például: Kohnék: apa, anya, három gyerek. Boldinék: 3 személy. Böhlitz: apa és 2 fiú. Beyer: apa és 2 fiú (18 és 10 éves) - a fiatalabbat ki kellett tépni megtört szívű anyja karjából. Forrás: WR I
31. Lengyel nő gyilkolni akar és szája habzik a gyűlölettől.
Frau Helene Stein Brombergből, Frankenstrasse 79, be volt idézve hogy megjelenjen és ezt vallotta: On 1939 szept. 3-án a légoltalmi pincében teljesítettem szolgálatot házunkban, és láttam, ahogy a horda bemegy Bettinékhez. Pár órával azután egy másik gang jött és elvitte Frau Reinholdot. Csak egy nőt, Goralskánét láttam a csoportban. Addig traktálta Frau Reinholdot botütésekkel, míg az elesett. Goralska elkapta hátulról hajánál, és Frau Reinhold szörnyen sikoltozott. Goralska rugdosta és olyan komolyan ütlegelte, hogy a csoportból férfiak álltak Goralska és áldozata közé, mert különben ott és akkor meggyilkolta volna. A tanú ezt mondta még: A fent leírt esemény előtt Frau Reinholddal, Goralska azt mondta hogy tudja, hogy a kisebbségi német, Rapp lelőtte az Ulatowski nevű lengyel péket (Ulatowski élt!), hogy Rappékat elvitték, és hogy élvezte a látványt, mikor Rappékat megverték és lelőtték, mind az idősebb, mind a fiatalabb Rappot és feleségeiket, és ezen jól szórakozott. A történtek elmondása alatt Goralska szája szó szerint habzott. A tanú hozzáadta, hogy Goralska már sok németet árult el. Forrás: Sd. K. Ls. Bromberg 88/39.
32. "Hazámért halok meg!"
A nyomozás eredményeivel összhangban Lassa tanú eskü alatt vallotta: 1939 szept. 4-én hétfőn kb. reggel fél nyolckor egy alkalmi munkás apja, Max Ejankowski, akinek tartózkodási helye még ismeretlen, megjelent hét lengyel katonával szomszédja, Lassa gazdaságában. Ejankowski apja, Lassára mutatva azt mondta a katonáknak: "Ez Hitlerista, rögtön lelőhetnéd." Ugyanakkor öklével arcába ütött. Mikor Lassa felesége férjét féltve tiltakozott a katonáknál, hogy férje ártatlan, Ejankowski apja azt kiabálta: "Befogod a szádat." Lassát ezután a lengyel katonák elvezették gazdaságából az úton. Az úton lengyel banditák hordája volt, köztük Max Ejankowski. A Lassát vezető lengyel katonák figyelmét az út másik oldalára irányította, ahol egy lemészárolt kisebbségi német, Bruno Belitzer, 65 éves lakott, és azt kiabálta nekik: "Ott egy másik hitlerista, őt is rögtön magukkal vihetnék!" Max Ejankowski és apja azt is mondták a katonáknak, hogy Belitzer és Lassa lengyel katonákra lőttek. Ezután két katonához csatlakoztak és átmentek Belitzer házába, megfogták, és Lassával együtt vitték. A főhadiszálláson a fal elé állították őket fölemelt kézzel. Néhány halott kisebbségi német már a padlón feküdt lelőve. Miután Belitzer és Lassa kb. 5 percig állt a fallal szemben, egy lengyel katona megparancsolta, hogy Belitzer ismételjen meg egy lengyel mondatot amit elmond. Mivel Belitzernek nem volt lengyel parancsnoka, felismerte, hogy meg akarják gyilkolni, és ezt mondta Lassának: "Isten veled, József, eljött a végem. Hazámért halok meg!" A katona ezt kiáltotta neki: "Mit mondasz, disznó?" Belitzer ezt mondta Lassának: "Isten veled! Éljen Hitler!" Errefel a katona belelőtt Belitzerbe, először a karjába majd fejébe, és szétverte fejét puskatusával. Lassát még aznap kiengedték két volt iskolatársa közbeavatkozására, akik abban a pillanatban a lengyel hadseregben szolgáltak. Forrás: Sd. K. Ls. Bromberg 21/39 33. Német anya hat fiatal gyerekkel hiába kér menedéket. A következő tapasztalat, melyet Frau Ameli Lassahn jelentett, egy pap felesége (Bromberg Schwedenhohe), mikor maga és hat gyereke számára menedéket keresett. jellemzi a mély gyűlöletet a németekkel szemben, melyet lengyel agitátorok gerjesztettek és szítottak. (1) ...Hirtelen arra gondoltam: "Gyorsan a katolikus irgalmas nővérek házába!" Évekig adtunk nekik dolgokat kertünkből. Csöngettünk. Kinyitották az ajtót. A nővér, aki a gyerekeket gondozta, és akit jól ismertünk állt előttünk, kezében nyitott imakönyvvel. "Nővér, szánj meg bennünket és engedj be," Elutasítás áradata jött tőle. "Menjetek vissza oda, ahonnan jöttök. Nincs helyünk átkozott németeknek. Takarodjatok." (1) kivonat a részletes jelentésből kéziratban, az író tapasztalatai a történtekről a Bromberg-Schwedenhohei plébánia és templom területén. [70. o.] Minden büszkeségemet eltemettem és szelíden könyörögtem neki: Nővér, könyörgöm önnek, essen meg a szíve. Nem magamért kérem, hanem gyerekeimet szeretném megvédeni az őrült tömegtől." Hogy meglágyítsam szívét, kisfiamat toltam előre. "Tűnjetek el. Nincs helyünk átkozott németek számára. " Az ajtót becsapták. 4 lépést sem tettünk az ajtótól, amikor a csőcselék az öreg sekrestyést elrángatta oldalamról. Amikor megpróbáltam ott tartani, olyan ütést kaptam hátulról, hogy előre botlottam...
34. Apát lelőtték, lányát megbecstelenítették, mindkettőt kirabolták
Nemzetközi törvény ellen vétségi eset, Bromberg I, tanú, Frl. Vera Gannott Brombergből, Thorner utca 125, megjelent, és miután figyelmeztették hogy csak az igazat mondja és felhívták figyelmét az eskü jelentőségére, a következőket vallotta: Személy: 19 éves vagyok, protestáns, nincs szakmám. Ügy: Mikor ismertté vált a városban, hogy német csapatok vannak úton a város felé, a lakosság és a lengyel katonák ellnünk is erőszakosan kezdett föllépni. Vasárnap délután 2 felé lengyel katonák és civilek megközelítették házunkat a Thornerstrasse 125 alatt, mely a várostól kb. 4 kilométerre van. A civilek azt mondták: "Itt németek laknak", mire a katonák hirtelen lövöldözni kezdtek. Az óvóhelyre menekültünk. Véleményem szerint kézigránátjaik is voltak. Először apámat rángatták ki az óvóhelyről. A lengyelek megkérdezték, hogy hol van gépfegyvere. Apám nem értette a kérdést, mert nem tud lengyelül. Én is kijöttem az óvóhelyről. Segíteni akartam apámnak, mert tudok lengyelül. Megkérdeztem a lengyeleket, hogy mit tettünk és védtem apámat. A lengyelek ezt ordították: "Le a német disznókkal!" Apámat párszor arcul ütötték a puskatussal és testét szuronyokkal szurkálták. Erre elesett, és amint ott feküdt, 6 golyót belelőttek; meghalt. A katonai csőcselék ezután visszavonult, miután a civileknek azt mondták, hogy kirabolhatják a házat, ha akarják, máskülönben fölgyújtják. Anyám is kijött a rejtekhelyről. Meg akartuk apám testét mosni, mely vérrel volt tele. Mikor mostuk, egy másik lengyel horda jelent meg pálcákkal és bunkósbotokkal felfegyverkezve. Anyámat és nagynénémet bunkósbotokkal verték, engem két oldalon arculütöttek. Azután elmentek. Egy idő után lengyel katonák és civilek újabb hordája jelent meg. Közeledésükkor a Brahe folyóba ugrottam, mely házunk mögött folyik, de hajamnál fogva kihúztak. tíz-tizenöt civil behúzott házunkba. Azt mondták, a lengyelek nem rossz emberek és megengedik, hogy kicseréljem nedves ruháimat. Mikor azonban egyikük sem ment ki, nem vettem le ruháimat, mire a lengyelek lerángatták ruhámat és meztelenül a padlóra fektettek. Kb. 10 férfi fogott le, és egy lengyel megerőszakolt, aminek során pár sérülést is elszenvedtem. Az eset utáni napon erős fájdalmaim voltak, de időközben elmúltak. Más lengyelek nem erőszakoskodtak velem. Anyámat a fenti szobában tartották és puskát szegeztek rá. A lengyel katonák kirabolták apámat és engem, elszedték pénzünket, kézitáskáinkat, óráinkat és gyűrűinket. Házunkat teljesen feldúlták. A bútort baltákkal verték szét. A porcelánokat és a vásznakat is ellopták. Nem voltak fegyverek házunkban. A rendelkezések miatt régen leadtuk őket a rendőrségen. Olvasta, elfogadta és aláírta Vera Gannott. A tanú letette az esküt. Összefoglalva: (aláírta) Dr. Waltzog (aláírta) Hanschke Willi Gannott mellett hat másik személyt is meggyilkoltak ugyanabban a házban. Ezek: Frau Emma Gannott fia, a kisebbségi német Karl Kohn, felesége és 3 gyerekük, 16 és 24 éves között. Willi Gannottot és Karl Kohnt a "Véres vasárnap"-on gyilkolták meg, a másik öt németet hétfőn, szept. 4-én. Forrás: WR I (1) 35. Német iskoláslányok elleni erőszak. Hedwig Daase, tanú, a Slonski tanár felesége a következőket vallotta eskü alatt: Pénteken, 1939 szept. 8-án, a lovasrendőrségi őrszemek kb. 20 fő, bejött be falunkba. Fegyvereket és német könyveket kerestek. Házunkat is átkutatták. Annyira alaposan kutattak, hogy a szekrények, fiókok, öltözőasztalok, stb tartalmát az osztályokban is kiszedték és szétszórták a folyosón. Az őrség parancsnoka zsebretette férjem új töltőtollát. Egy katona hat új leveses kanalat lopott, egy másik katona 180 zlotyt, aranyórámat, egy zsebkést, italt és mézet. A bizottság csalódott volt, hogy férjemet már internálták; az volt a benyomásom, hogy elsősorban német férfiakat keresnek. (1) a följegyzés az eredeti reprodukciója (a 272-273 oldalon van fényképmásolata) Estefelé két rendőr jött autón, megálltak házunk előtt, kenyeret, szénát és mézet vittek el. Este 11:30 felé újra jöttek egy harmadik kíséretében. Engem a konyhába kényszerítettek, a második rendőr legfiatalabb lányomat a hálószobába vitte, a harmadik a nappaliba ment idősebb lányommal. Hallottam, hogy idősebb lányom sikoltozik. Később elmondta, hogy ütötték és fojtogatták és lövöldözéssel fenyegették, hogy meg tudják erőszakolni. Ellenállása miatt megmenekült az erőszaktól és bejött hozzám a konyhába. Ketten mentek fiatalabb lányomhoz és együtt sikerült megerőszakolniuk. Majd mindketten megerőszakolták idősebb lányomat is. előzőleg leszaggatták nadrágjukat. A két férfi Ciechocinek-ből volt. Forrás: WR II Melitta Daase tanú, iskolás Slonskból, eskü alatt a következőképpen vallott: Péntek éjjel, három piros és fehér karszalagos civil jött lakásunkba. Egyiküknél szablya volt a másiknál puska és a harmadiknál Browning pisztoly. Anyámat a konyhában tartották, vele egy felfegyverzett civil maradt. Húgomat aki nálam két évvel fiatalabb és engem külön szobákba vittek, mindegyikünket más-más civil. Arra kényszerítették, hogy a díványra üljek, a civil mellém ült, és motozott. Ingem alá nyúlt, letépte bugyimat és azt követelte, hogy feküdjek le vele. Védtem magam, még akkor is, mikor browningját a mellemre szegezte és halállal fenyegetett. Csak miután egy másik civil segített neki, aki időközben megerőszakolta húgomat, tudott megerőszakolni. Az orvos, akihez másnap elmentem, igazolta, hogy megerőszakoltak. Húgom vizsgálata ugyanezt az eredményt adta. Vertek és fojtogattak, de nem kaptam súlyos nyílt sebeket. Forrás: WR II
36. Lányai a célpontok.
1939 szept. 7-én, megfigyeltük, hogy lengyel katonák vonulnak a fő úton Hohensalza irányában. Egy csoport megállt az út mellett és néhány katona bejött házunkba és megkérdezték, hogy mi "Hitlerre várunk", és fölszólítottak, hogy rögtön induljunk el. Legszükségesebb dolgainkat kocsiba raktuk amilyen gyorsan csak tudtuk, másik kocsinkat megosztottuk a Trittel családdal, mindegyikünknek csak egy lova volt. Sógorom, aki szintén velünk jött, mindkét lovát kocsija elé kötötte. Hohensalza-Rojewo-ra mentünk egy közeli gazdaságra. Itt megálltunk, de egy lisokowoi Hallas nevű család elárult bennünket a lengyeleknek a gazdaságban, akik közül néhányan karszalagot viseltek. Ezek a lengyelek megparancsolták férjemnek, hogy velük menjen, a gazdaság határába mentek vele és ott lelőtték. Nem láttam a lövöldözést, de hallottam a lövést és láttam később, hogy ott fekszik. Röviddel azután két karszalagos férfi sógoromat is elvitte és két lövéssel lelőtték. Röviddel férjem elvitele után három lányommal a térre mentem ahol férjem feküdt, és láttam, ahogy a földön fekszik. A három karszalagos férfi szomszédunkat, Trittelt hozta, és lelőtték, noha folyamatosan könyörgött életéért. Aztán Trittel lányát lőtték le elölről, majd fiát hátulról, aki nővérére esett. A gyilkosságokat egy és ugyanaz a férfi vitelezte ki egy puskával. Úgy gondolom, hogy az adott gazdaságból volt, és hasonló szerepet játszott, mint a mi gazdaságunkba jövő karszalagosok. A lövöldözés után én és három lányom jött sorra. A földre kellett feküdnünk és a puskás ember ránk célzott. Én magam nem láttam ezt, de egyik lányom mondta, aki párszor megfordult. Az emberek a gazdaságból azt ordítozták, hogy minket le kell lőni. A karszalagos nem lőtt le bennünket, hanem, miután két óráig feküdtünk ott, bevitt a csűrbe, és bezárt oda. Trittel urat, mikor nem akart a kivégzési helyre menni, a civilek a legbrutálisabban ütlegelték korbácsokkal és furkósbotokkal. Forrás W R II
37. Tömeggyilkosság Jägerhofon.
Hogy milyen hidegvérű megfontoltsággal vitelezték ki a Brombergi "Véres vasárnap" gyilkosságait, az különösen világos lett a Kutzer ügy nyomozása során, a Bromberg-Jägerhofi református pap ügyében, és a másik tömeggyilkosság esetében, melyet a városnak ugyanazon a részén követték el. Csak Jägerhofon 1939 szept. 3-án 63 kisebbségi németet gyűjtöttek össze 14 és 76 év között lengyel katonák felfegyverzett lengyel civilek vezetésével vagy azok feljelentése alapján, és gyilkoltak meg a városrész különféle pontjain, sokszor annak közepében. A Jägerhofi tömeggyilkosok a 45 éves pap Kutzer meggyilkolásával kezdték, aki házas ember, négy gyerek apja, háromtól tizennégy évesek. Ezt a németet átitatták a német hagyományok, és a lengyelek különösen gyűlölték, mert parókiájához szinte kizárólag kisebbségi németek tartoztak, akiket példamutató módon bátorított és kitartásra buzdított a háború kitörése előtti nehéz napokban, így a "Véres vasárnap" előtt kevesebb kisebbségi német menekült el Bromberg-Jägerhof-ból, mint más városrészekből. Kutzer pap addig ment, hogy házában ahol addig Jägerhofon állomásozó lengyel tisztek voltak elszállásolva, más helyekről jövő német menekülteket szállásolt el. 1939 szept. 3-a folyamán hét különféle házkutató csoport látogatta meg házát azzal az ürüggyel, hogy fegyvereket keresnek a plébánián és a templomban; Ezeket a csoportokat mindig ugyanazok a civilek bujtották föl vagy vezették. A vád abszurd voltát már az a tény bizonyítja, hogy a háború elején lengyel tisztek laktak a plébánián. Miután sem fegyvereket, sem általuk veszélyesnek ítélt tárgyakat sem találtak az ismételt kutatások során, a papot délután fél kettő tájban elvitték családjától és az általa védett menekültektől. Délután 3 óra táján újabb házkutatók jöttek, és újra átkutatták a plébániát ugyanazzal az ürüggyel, ugyanazok a Jägerhofi lengyel civilek bujtották föl őket. A hiábavaló keresés után magukkal vitték a pap 73 éves apját, Otto Kutzert, a 14 éves menekültet, Herbert Schollenberget, a 17 éves menekültet, Hans Nilbitzet és három másik menekültet. Ezeket a németeket délután 3-kor vitték el a plébániáról minden igazolható ok nélkül, ahogy erről lengyel és német tanúk beszámoltak, a templom telkének szomszédságában levő töltésre vitték őket, ahol már másik 18 német férfi és egy nő, Frau Köbke, volt megkötözve, akiket szintén elhurcoltak otthonukból, Aztán 12 lengyel katona kb. 5 méterről lelőtte őket, egyiket a másik után. Miután az első férfi elesett, Frau Köbke, aki a csoport közepén állt, és akinek férjét előző nap gyilkolták meg saját házukban, öntudatlanul összeesett. Ettől függetlenül lelőtték a 18 ember maradékát, majd Köbke tanú kezeiről levették a kötelet és miután visszanyerte öntudatát, egyenként megnézették vele a meggyilkolt férfiakat. Ezt a "szórakoztatást" kb. 200 lengyel katona és lengyel civilek, férfiak és nők nézték végig. Richard Kutzer pap holttestét három másik meggyilkolt kisebbségi német testével együtt a Jägerhofi csatornahíd közelében találták meg 1939 szept. 6-án. A törvényszéki orvosi vizsgálat szerint as gyilkos golyót a váll-lap fölött kapta, mely az eret is széthasította. Alsó állkapcsát tompa szerszámmal szétroncsolták. [75. o.]
38. Húsz kisebbségi németet lőttek le Jägerhofban.
Jelenlévők: Bromberg, szept. 20, 1939
Bengsch államügyész vizsgálóbíróként
A gyilkossággal vádolt Gniewkowski vallatásánál Anna Kobke tanú, özvegy, született Wietychowski, lakása Jägerhof, Okopowa 1, született 1882 július 2, Susannentalban, Rosenbergi kerület, miután tudomására hozták kihallgatása okát, a következőképpen vallott: Mikor férjem, lányom és fiam és én hallottuk, hogy ez év szept. 3-én, Vasárnap, minden németet meg akarnak ölni, egy barátságos szomszéd, Schröder pincéjébe mentünk, és ott bezárkóztunk. 12 felé nagy tömeg jött, katonák és civilek, verték a pinceajtót, kézigránátokat dobtak és lőtték a pinceajtót. Lányom egy lövéstől csípőjén megsebesült. Elsőként kimenekültem a pincéből és a kertbe rohantam. Annyira meg voltam rémülve, hogy senkit sem ismertem föl a csődületben. Csak szomszédunkat, a kőműves Klimczacot ismertem föl, aki el akart fogni és azt kiabálta, hogy német vagyok, akit le kell ütni. El tudtam menekülni Klimczactól és sikerült a kertbe jutnom. Kb negyedóra múlva egy ismerős lengyel családhoz, Gorny cipészhez mentem, aki közel lakott. Azt reméltem, hogy esetleg megvédenek. Gorny és felesége és más ottlevők leköptek és sértegettek, majd katonák jelentek meg és egy erdőbe vezettek, ahol 20 másik kisebbségi német volt. Itt megkötöztek, és ide-oda zavartak puskatusaikkal verve és rugdosva. Azt mondták, hogy Schleusenauban fognak lelőni bennünket. Schleusenau felé menve nagy csoport kísért, lengyel civilek, nők, férfiak sőt gyerekek is, akik folyamatosan átkoztak, halálunkat követelték és baltákkal és furkósbotokkal ütlegeltek. A tömegben volt Gniewkowski a mészáros és egy bizonyos Paschke Schleusenauból. Határozottan hallottam hangjukat a tömegből, azt kiabálták, hogy bennünket le kell lőni. Nem tudom, hogy Gniewkowski vagy Paschke baltát vagy furkósbotot vitt volna magával. Mi kisebbségi németek, kb. 20 férfi, én voltam az egyetlen nő megálltunk a töltésnél Schleusenauban és a katonák és a vasutasok minden férfit agyonlőttek a tömeg előtt. Gniewkowski és Paschke a tömegben voltak. Elvesztettem öntudatomat és a földre estem. Egy tiszt parancsára szabadon engedtek. Mikor el akartam menni, a lengyel tömeg arra kényszerített, hogy visszamenjek, megnézzem a holttesteket és párszor "Éljen Lengyelország"-ot kiáltsak.
A 20 lelőtt személy között voltak:
A pincében maradt embereket lelőtték, mikor megkíséreltek elmenekülni: Férjem, Emil Köbke, fiam Arthur Kobke, Schröder, kertész, és Hans Schröder fia; Gerhard Vorkert, kertészsegéd; és egy fiatal háztartási alkalmazott, Schröder junior alkalmazottja.
A második tanú, Elli Köbke kisasszony, of Jägerhofról, Okopowa 1, született 1912 június 3-án Jägerhofon (Bromberg), vallotta miután fölvilágosították kihallgatása okáról:
Határozottan láttam és hallottam a nevezett személyeket, hogy a tömeggel kiabálnak, hogy mi németek vagyunk, és meg kell bennünket ölni. Mikor összerogytam és így megmenekültem a haláltól, a tömeg azt ordítozta, hogy engem is lőjenek le. De egy lengyel katona úgy vélte, hogy a nőket meg kell kímélni. Néhány óráig ott feküdtem kimerülve a holttestek mellett, míg a tömeg eloszlott. Azt is meg szeretném említeni, hogy Wolnikné, Borekné, Szymanski és Rynkowski dolgokat loptak tőlünk az 1939 szept. 3-i események során. megtaláltuk a lopott holmit az említettek lakásában, amikor német katonák kíséretében meglátogattuk őket. Borekék és Wolnikék közös lakásában Megtaláltuk díványunkat, egy fehérneműs szekrényt, két ágyállványt, székeket, egy kanapét, egy kannát, egy mosóüstöt és más apróságokat. Rynkowskiéknál megtaláltam ruhásszekrényünket. Szymansiéknál szennyeszsákunkat pár lepedővel. Olvasta, elfogadta és aláírta.
Összefoglalva:
Forrás: Sd. Is. Bromberg 95/39
39. Harminckilenc embert lőttek le a Jesuitersee-nél.
Kivonat birodalmi rendőrség aktáiból, a Brombergi különleges bizottság főhadiszállásáról -aktaszám Tgb. V (RKPA) 1486/9.39. I. a Brombergi "Véres vasárnap," utáni napon, azaz 1939 szeptember 4-én, késő délután, 39 német férfit Brombergből és környékéről meggyilkoltak meg a tényleges lengyel hadsereg egységei a Jesuitersee-nél, mely kb. 17 km-re délre Brombergtől a Hohensalzai úton. Többek között meg akarták gyilkolni Gustav Gruhlt Brombergből és Leo Reinhardot Zielonka, kisebbségi németeket, akik szerencséjükre el tudtak menekülni A tanúk vallomásából kiderül, hogy 1939 szeptember 4-én reggel nagy csoport férfit, nőt és gyereket, aki között Gruhl is volt hajtottak a vizesárok és a főút mellett Hohensalza irányába. Egy tisztáson, Brombergtől 8 kilométerre a nőket és gyerekek különválasztották a csoporttól, és a férfiakat fölsorakoztatták egy gépfegyver előtt. De egy lengyel tiszt parancsára nem itt gyilkolták meg őket. Míg a németek sorban vártak meggyilkolásukra, német férfiak egy másik csoportját hajtották a főúton, akik úgy voltak megkötözve, hogy az egyik bal csuklója a másik jobb csuklójához volt kötve. Ezt a csoportot, melyben Reinhard tanú volt, hozzácsapták az elsőhöz, és a férfiakat, akiket lengyel katonák és zsandárok kísértek, akik folyamatosan bántalmazták a rabokat, a Jesuitersee-hez vezették, ahol átadták őket egy ott állomásozó katonai egységnek. (1) (1) a tényt, hogy itt a tényleges hadsereg egységei működtek, összhangban van a német és lengyel tanúk vallomásaival, beleértve Gruhlt és Reinhardot is, és a bűntény helyén talált nyomokkal. Különösen a védelem céljára használt épületekben, melyeket búvóhelynek vagy istállónak használtak, melyek ehhez a helyhez közel vannak. II. Míg az előző jelentés Gruhl és Reinhard tanúk vallomásán alapul, melyet tisztán jogi szempontból nem lehet teljesen ellenőrizni, a következő részletek majdnem kizárólag objektív és jól megőrzött tárgyi bizonyítékok vizsgálatából erednek a tett helyszínéről. A 41 német - 39 holttest a vizsgált csoportból egy sorban feküdtek, néhányuk még megbilincselve, arccal a tó felé, annak partjától kb. 9-11 méterre. A katonák vadul lőttek a kisebbségi németekre puskáikkal, és ahogy a holttestekben talált golyók vizsgálata mutatja, nagyon hatásos automata pisztolyokkal. A lövészek, ahogy a tölténytárok és más nyomok mutatják, félkörben álltak áldozataik mögött, távolságuk valamivel közelebb mint 4 méter és 16 méter között volt tőlük. Miután a lövöldözési orgia megkezdődött, egy német repülő jelent meg a tó fölött, mire a gyilkos lövöldözők menedéket kerestek. Hat nem vagy csak kicsit megsebesült német a tó vagy annak széle felé menekült. Reinhard tanú, aki megszabadult a laza bilincsektől, úszva és vízben gázolva elmenekült egy sűrű nádasba a víz szélén, míg Gruhl tanúnak sikerült egy fürdőpalló alatt elbújnia, mely 25..50 cm magas volt. Két német megpróbált egy csónakban menekülni, mely a tóparton volt, egy harmadik megpróbált átúszni. A jelenet csak rövid ideig tartott, a német repülő tovább repült, és a lengyel katonák folytatták lövöldözési orgiájukat, és lelőtték a három utóbb említett menekülőt, akik még nem értek elég messze. Egy másik sebesült elvonszolta magát egy csónakig, mely egy fészerben volt, és ott halt bele sérüléseibe. Azután - és ez a legszörnyűbb a lengyel katonák magatartásában a Jesuiterseenél- azokat a németeket, akik még nem haltak meg, csak meg voltak sebesülve, egy pallóra húzták, mely 50 méterre nyúlt bele a vízbe, és ott vízbe dobták őket, amit világosan bizonyítanak a boncolási leletek, és esetenként utánba beléjük lőttek. Ezt nemcsak a két tanú vallomása bizonyítja, akik élve elmenekültek, különösen Gruhlé, aki rejtekhelyéről látta a történéseket, de a sok vérnyom a pallón, és a beledobott tárgyak sokasága, melyeket a víz később a partra mosott. A törvényszéki orvosi vizsgálatok kiegészítik a képet. Túl hosszú lenne a 39 áldozat sebeinek fölsorolása (1), melyekből a törvényszéki orvosi szakértők nyerték ismereteiket és melyeket jelentésükben leírnak. Hogy megmutassuk a lengyel katonaság "emberiességét" áldozataival szemben elegendő annyit elmondani, hogy egy német, aki a viszonylag ártalmatlan golyó után 33 szuronyszúrást kapott nyaka tájékán, melyek közül az egyik végzetes volt számára. Egy másik áldozatot akarattal lőttek le. (1) 38 ismeretlen halottat, akikből 28-at később azonosítani lehetett, exhumáltak és megvizsgálták a holttesteket. A végbélben, a legfigyelemreméltóbb az volt, hogy a golyó az altesten hagyta el az áldozat testét, a német nem feküdt, de arca a föld felé volt fordulva. Jó pár áldozat 15 golyót kapott, szétszórt golyótól eredő sebeket, melyekből egy sem volt teljesen halálos. Az utoljára megvizsgált áldozatok között -és ezt a tüdő vizsgálata után teljes bizonyossággal lehet mondani- megfulladási halált kell föltételezni. Ilyen körülmények között majdnem nem is érdemes említeni, hogy majdnem minden áldozat teste komoly sebeket mutatott ütések, botozás vagy vágások miatt- két németnél szembe való szurkálás nyomai látszottak. III. A fenti leírás rövidsége ellenére bemutatja a rendőrség és a törvényszéki orvosi hatóságok nyomozása eredményeinek nagy részét és kellően bemutatja a vitathatatlan tényt, hogy Brombergben a tényleges lengyel hadsereg alakulatai 39 német férfit gyilkoltak meg leírhatatlan módon, majdnem hihetetlen brutalitással, nem csak lövöldözéssel, hanem szuronyok és puskatusok segítségével, és súlyosan sebesült embereket dobtak a tóba.
40. Majdnem minden házban gyilkosság!
Református plébániánk körzetében egyetlen olyan házat nem ismerek, ahol nem gyilkoltak volna egy, kettő vagy több kisebbségi németet. E pillanatig 59 haldokló fekszik a parókia udvarán, és még messze nem találtunk meg minden áldozatot. Forrás: WR I
41. "Lőjetek golyót a fejébe!"
Walli Hammermeister tanú, szolgálólány Erich Jahnke alkalmazásában, Langenauban Bromberg mellett, eskü alatt vallott a következőképpen: Mikor a katonák fölfedezték, hogy Fritz úr nem tud lengyelül beszélni, egyikük azt mondta neki, hogy ő, fiatal ember létére tud mind németül mind lengyelül beszélni, míg Fritz, annak ellenére, hogy a lengyel államban élt 20 évig, nem tud lengyelül beszélni. Fritz úr azt felelte, hogy ő 75 éves, és ilyen idős korban nem lehet lengyelül megtanulni. Egy másik lengyel katona erre azt mondta: "Lődd fejbe!" Az első katona ekkor Fritz úr fejének jobb oldalába lőtt. Saját szemeimmel láttam és a szalmakazalba menekültem. Forrás: WR I [p. 80]
42. Az Eichdorfi vérengzés.
I. 1939 szeptember 4, késő estéjétől 1939 szeptember 5. estig 38 kisebbségi németet, 3 éves gyerekektől 82 éves öreg emberekig, Eichdorf és Netzheim egyházközségből a Brombergtől Labischinig vezető úton a lengyel gyalogos hadsereg katonái meggyilkoltak, akik csapatszáma ismert. Eichdorfot, a kisebb egyházközséget Netzheim szomszédságában, német parasztok pár száz éve alapította települése, melyben 1918-ig egyetlen lengyel sem lakott. Mivel a lengyel háborúig a lakosság 80%-a német volt, még a "Brombergi Véres vasárnap,"-on is viszonylag békés hangulat volt az egyházközségben, Nem voltak jelen lengyel katonai egységek a falu lengyel kisebbség lakta részében, akik gyötörték vagy fenyegették volna a németeket, és csak a jelentések a 12 kilométerre levő Brombergből okoztak rossz érzést a németeknek. Ez a rossz érzés azonban nem okozott pánikot, és a nők és gyerekek nem féltek. Csak az Eichdorfi férfiak menekültek 1939 szeptember 4. éjjelén a mezőkre és rétekre, és csak ritkán és óvatosan mertek hazamenni. A megijedt férfiak megpróbálták feleségüket rávenni, hogy rejtőzzenek el velük, de a bátor nők biztosították őket, (A tanúk néhány adata itt szívettépő), akik úgy gondolták, hogy a lengyelek biztosan nem fogják a nőket és gyerekeket bántani, és hogy valakinek kell etetni az állatokat. 1939 szeptember 4. késő estéjén lengyel katonák, akik visszafele özönlöttek a Brombergből Hohensalza felé vezető úton, elérték Eichdorfot és Netzheimot. Ezek a csapatok ideiglenesen állásokat rendeztek be és röviddel azután elkezdték gyilkosságaikat Emil Lange Eichdorfi paraszt meggyilkolásával, gyilkossági orgiájuk valószínűleg páratlan a kultúrnépek történetében. II A kétségtelen fölfedezések a különféle gyilkossági helyeken világosan mutatják, hogy hol álltak a gyilkosok és áldozataik, amikor a bűnesetek történtek, néhol üres tölténytárakat találtak, és a lövések a halott férfiak testében voltak, és a lengyel katonai hatóságok által kiadott zsebkendő fölfedte a tettes csapategységet. Találtak leveleket és képeslapokat, melyek küldői lengyel katonák voltak. Mindezek a tények segítenek a következő következtetésben: A Bromberg-Hohensalza út Hopfengarten Stationi leágazásánál, mely Gnesenbe vezet Labischinon át, van pár Hopfengarteni ház, és Netzheim és Eichdorf házai, mind többé kevésbé együtt egy három kilométeres szakaszon, úgyhogy a három egyházközség között alig van hézag. Ezek között a házak között 21 ház volt német családoké, akik 38 halálos áldozattal majdnem teljesen megsemmisültek. Ebben az esetben a lengyel "kultúrát" 38 áldozat mutatta be nyolc különböző helyen, melyekből hat nagyon kis terület, egyik sincs messzebb 80 méternél az úttól, és a meggyilkolt családok házától. Itt az áldozatokat- az kétségkívül bebizonyított tény, ott is ahol kevés tárgyi bizonyíték volt, a halottak testének vizsgálata bebizonyította - a leghihetetlenebben bestiális módon ölték meg. Két hely közel van egymáshoz, az egyiken halt meg Max Teske, 34, éves és Wilhelm Stolte, 55 éves mindketten Eichdorfból, együtt Gerhard Pijan 13 éves fiúval, akit a két férfi talált meg, amint céltalanul bolyongott az erdőben. Mindhárman megpróbáltak elrejtőzni az Eichdorftól 3 km-re északra fekvő réteken, de a lengyel katonák elfogták és lelőtték őket. Egy másik helyen három gyerek, Else, Gertrud és Ernst Janot, 12, 15 és 18 évest gyilkolták le, akiknek 50 éves apját egy másik helyen lőtték le. A lengyel falu legidősebbje tanácsára a Janot gyerekek anyjukkal együtt próbáltak meg elmenekülni 1939 szeptember 5-ének reggelén, Két nappal azután, hogy apjuk a rétekre ment elrejtőzni. Frau Janotot megállították lengyel katonák és kényszerítették, hogy visszamenjen a gazdaságba, és adja át nekik a lovakat és a család kocsiját. Az anya azt akarta, hogy a gyerekek várják meg, de ismeretlen okból vagy kényszerből egyedül továbbmentek. Az Eichdorftól délre fekvő erdőn mentek keresztül, melynek másik oldalán rétek, egy láp és mező lett volna, 15 kilométer széles, mely Netzfeldbe vitte volna őket, ahol nagyanyjuk lakott. Netzfeldi hihető tanúk, akik a füzesben feküdtek kívül a falun vallották, hogy a hogy a gyerekeket, amikor elhagyták a nyílt területet, egyszerűen lelőtték a Netzfeld bejáratánál rejtőzködő katonai őrszemek. A katonai őrszemek azt rövid vita után tették, - ezt bizonyítják a gyerekek helyszínen levő születési anyakönyvi kivonatai-, miután megnézték a gyerekek papírjait. Még a tapasztalt rendőrségi közegeket is megdöbbentett, akik nem szoktak érzelegni, két hely- ötből két ilyen hely volt egymáshoz közel- ahol a 80 éves Ottilie Renzet és két unokáját, Gisela és Günther, négy és kilenc éves gyilkolták meg. A másik ilyen helyen a lengyelek vérengzései 15 kisebbségi németet, köztük 8 nőt, egy hét éves gyereket és egy 3 éves gyereket pusztítottak el. Leo Renz családjának háza távolabb volt az úttól, ezért Erich Renz, Leo fivére, akinek gazdasága közel volt az úthoz, két kis gyerekét és idős édesanyját Leóhoz küldte; maga, feleségével együtt saját házában maradt. De 1939 szeptember 5-ének reggelén lengyel csapatalakulatok jelentek meg Leo Renz farmján. A kis Gisela és Günther Renz, akiket az utóbbi hetek németellenes agitációja megrémisztett, mert még a falu gyerekeit is megrémítette, az első zűrzavarban a gazdasági udvar hátsó kapuján át az erdőbe menekültek. Kis idő múlva Leo Renz családját is felszólították házuk elhagyására, és nem tudták magukkal vinni az idős asszonyt, akinek elvesztetté nyomát. Pár nap múlva a család tagjait egy erdei sírban találták meg az úttól 40 méterre. A sírból kiállt a gyerekek keze és feje. Ez Gisela és Günther Renz és apjuk sírja volt ahová gyorsan temették el őket. Nyomozások kimutatták, hogy Erich Renz látta a gyerekeire leselkedő veszélyt rejtekhelyéről, és megkísért segíteni nekik, mirefel őt is meggyilkolták együtt kis fiával és lányával. Az idős hölgyet, Ottilie Renzet sietősen eltemetve megtalálták nem messze fia, Erich Renz házának falánál, egy nagy paradicsomos doboz alatt. Hogy az idős hölgyet hogyan ment Leo házától Erichéhez, csak sejteni lehet, de az utóbbi nappali szobájában és konyhájában talált nyomokat világosan utalnak néhány személy meggyilkolására. Állat vályújába dobták egy kutya tetemével együtt. Másféle dolgokat fedeztek föl a Targowisko erdő közelében, kb. 240 méterre az Eichdorfi főúttól. Katonák tisztek irányítása alatt 46 németet, hathónapostól 80 éves korig, mindkét neműeket, egy kis lejtőhöz vittek az erdőben, 15-öt közülük arra kényszerítettek, hogy menjenek föl a lejtőn, majd lelőtték őket, miután elérték a lejtő tetejét. A 15 így lelőtt ember neve:
A 46 emberből 23, azaz 50% nők voltak, csak 5, azaz 10.8% volt férfi, és 18, azaz 39.2% gyerekek voltak, egy csecsemő is volt köztük. Az összeterelt németek kb. 16 méterre álltak a domb tetejétől, és a helytől, ahova az áldozatok estek, 24 és 29 méter között. Ha különleges eseteket akarunk megemlíteni a szörnyű bűntény során, ilyen volt a béna gyerekek ápolónője, Johanna Schwarz esetek, aki a gondjaira bízott kis Erhard Prochnauval kellett hogy fölmenjen a dombra, és Frau Hanke, aki nevelt fiával, Walter Busseval kellett, hogy fölmenjen. Mind a négyen együtt haltak meg a domb másik oldalán.
Itt a legfontosabb tanú - noha a többi 31 tanú vallomása az övé nélkül is teljesen elegendő lenne- Frau Prochnau, aki, miután három éves fiát meggyilkolták, ugyanilyen parancsra át kellett hogy menjen ugyanezen a megpróbáltatáson, hat hónapos csecsemőjét víve karján, és kézen fogva négy éves kislányát. Vallomása értelmében, mely a további nyomozás eredményeivel teljes összhangban van, elért a dombtetőre a két gyerekkel, és katonák százait látta a gyilkosság helye köré csoportosulva, amint egy mezei konyha körül feküdtek, főztek, és egy civil modern tánczenét játszott tangóharmonikán. Ezt az embert, akit mások is hallottak zenélni, később letartóztatták. Frau Prochnau további részletekről is be tudott számolni, melyek lehetővé tették az események teljes menetének rekonstrukcióját.
III A sok feljegyzés kivonatai lehetetlenné teszik, hogy valaki akár egy pillanatig is kételkedjen abban, hogy a lengyel katonák nemcsak tisztjeik szeme előtt és parancsára gyilkoltak, de kimutatták utálatukat minden német iránt minden elképzelhető módon. törvényszéki orvosi szakértők vizsgálatai kimutatták, hogy a lövéseket katonai puskákból és nagyon hatásos fegyverekből adták ki mindenfelől, gyerekekre is, akik anyjuk karjában voltak, és hogy a németeket szuronyokkal szurkálták és vagdalták- mindemellett a testek kezelése külön figyelmet érdemel. A Janot fivér és nővér egyszerűen azon a helyen feküdtek, ahol meggyilkolták őket. és állatok kezdték enni testüket, mielőtt a rokonok a csapatok távozása után el tudták temetni őket. A Tetzlaff család testei rendetlen halomban feküdtek kb. 20 cm földdel letakarva, míg a Renz gyerekek testei kitüremkedtek a földből és emiatt fedezte fel őket anyjuk aki kereste őket. Jellemző a Targowisko erdei gyilkosságok esete, melynél a 15 meggyilkolt férfi, nő és gyereke tetemét egy kutya testével együtt egy vályúba dobták. IV Az előző jelentés világosan mutatja, milyen mértékben irtotta a német lakosságot a lengyel katonaság rendszeres gyilkossági hulláma, mint pl. Eichdorf lakosságát. Az Eichdorfi 130 németből 1939 szeptember 3-ig 11 menekült el, ötöt behívtak lengyel katonai szolgálatra, ötöt polgári szolgálatra a lengyel hatóságok. Így 1939 szeptember 3-án, azaz a lengyel katonák megjelenése előtt Eichdorf német lakossága 109 személyből állt. ezekből 1939 szeptember 4-ének éjjele és szeptember 5 folyamán harminc személyt gyilkoltak meg, azaz a lakosság 19% -át, a háború kitörése előtti német lakosság 23%-át, és a háború kezdetén Eichdorfban levő német kisebbség 27.5% -át. (1) (1) 8 áldozat a kis Netzheim és Hopfengarten egyházközség lakói voltak, akiket máshol gyilkoltakkal együtt is meggyászolták. A harminc áldozat a 30 eichdorfi család közül 15-ből származik, tehát azt lehet mondani, hogy a családok 50%-át veszteség érte, némelyik annyira brutálisan, hogy egy túlélő sem maradt, mint pl a Jeschke család esetében, vagy a Janot család, ahol a férj és három gyerek meggyilkolása után csak a feleség maradt életben. A Renz családból egyedül Frau Renz maradt életben, elvesztette férjét, két gyerekét, apját és anyósát. Hangsúlyozni kell, hogy Eichdorf 38 családjából 79% volt tisztán német. A nem és kor szerinte eloszlás a 30 eichdorfi áldozatnak a következő: 15 férfit gyilkoltak meg, ez 50%-a a halottaknak, akiknek 46.6% -a 50 év fölött volt, 20%-a 60 év fölött, és 2 csak 17 és 18 éves. Köztük 8 nő volt, azaz a halottak 26.6%-a, koruk 15 és 80 év között volt, és 7 gyerek is volt köztük 3 és 13 év között--így a meggyilkoltak 23.4%-a 14 év alatti gyerek volt.
43. Kezek és lábak eltörve, nyelv, orr és fülek levágva.
Oskar Hartmann tanú, téglagyárigazgató Schrimmből, eskü alatt vallott a következőképpen: Kilenc bajtársat támadott meg Schrimmben a lakosság és annyira összeverte őket, hogy meghaltak. Bajtárs Willi Mantei fejét teljesen szétverték, Herbert Raabe szemét kiszúrták és ujjait levágták. Másoknak levágták ujjait, néhány esetben eltörték kezét és lábát, vagy kificamították,. Másoknak arcát teljesen felismerhetetlenné tették ütésekkel, és levágták nyelvüket, orrukat és fülüket. Forrás: W R II 44. Vérereket kinyitották Borzalmasan megcsonkított hullákat találtak Schrimmben. Oskar Hartmann tanú, téglagyárigazgató Schrimmből, eskü alatt vallott a következőképpen: Egy sírban nem azonosítható személyt találtak. A Schrimmi temetőben a következő holttesteket találták: Conrad Lange, Wilhelm Schulz, Heinrich Haussler, Wilhelm John, Erich Gaumer, Richard Weibt, Wilhelm Jeschke. Az összes holttestet többé kevésbé megcsonkították. A fejeket beverték, nyelveket, orrokat és füleket vágtak le. Hermann Raabe szemét kiszúrták. Vérereket kinyitottak, és egy test sípcsontja darabokra volt törve. Forrás: W R II
45. Apát, férjet és nagybácsit meggyilkoltak.
Nevem Gertrud Lemke, született Kadolowski, született 1906, április 8-ban Elbingben, 1937 óta házas Herbert Lemkével, aki szedő Hohensalzában. Ügy: Szerdán, 1939 szeptember 6-án, kb. 11.30-kor, a lengyel hadsereg egy tagja egyenruhában, és karabéllyal, és nyolc vagy tíz civil bunkósbotokkal jöttek be házunkba. A katona megparancsolta férjemnek, nagybátyámnak és apámnak hogy azonnal menjenek vele. Mivel férjem elfelejtette útlevelét, utánaszaladtam pár perccel később, de csak hátulról láttam férjemet és apámat, a katonákat, a civileket befordulni a következő sarkon. Többet nem hallottam apám nagybátyám és férjem sorsáról 1939 szeptember 10-én, amikor apósom jött és elmondta, hogy nyolc holttestet találtak részben elégve a közeli sintértelepen. A testek a földön feküdtek, és már kutyák rágták őket. Kértem, hogy menjen oda és nézze meg, hogy rokonaink a halottak között vannak-e. Mikor férjemet és apámat elvitték, olyan érzésem volt, hogy soha többet nem látom őket, mert egy ideje már erőteljes németellenes agitáció folyt Hohensalzában. Rövid idő múlva apósom jött és igazolta aggodalmamat. Két szalmakazal között férjem, apám, nagybátyám, három férfi a Fuchs családból és Fuchs úr egy segédje feküdt. A nyolcadik áldozat ismeretlen volt. Forrás: W R II 46. Huszonhét meggyilkolt német a Kaminiecki temetőkertben Gyorsan eltemetve egy lyukban, a talpak levágva. Maria Richert tanú született Rybnoban, Richert paraszt özvegye, eskü alatt vallották a következőképpen: Kedden, 1939 szeptember 12-én, vagy szerdán, szeptember 13-én megtaláltuk fiamat és Gatzke, Dreger és Tober parasztokat egy kis erdőben Koneck közelében, sietősen eltemetve egy lyukba. Fiam egyik szemét kiszúrták, hátán számos szuronyseb volt, mindkét karján mély vágások, úgy, hogy a hús függött le róla. Arcának bal fele hiányzott. Dreger gyomra bal oldalából lógott ki, Tober kábáról levágták a talpakat, és hátából vér folyt. A testeket egymásra hajigálták. A Konrad fivéreket egy lyukban találtuk egy mezőn Chromowola mellett; Agathe Konradot és Frau Tobert Koneckben találták meg, mindkettőnek hiányzott a fél feje. Peter Bitschke ahogy hallottam Wilhelm Bolke, Bolke anyja, Frau Konrad és egy másik Bitschke mellett feküdt a Kaminiecki erdőben. Kaminieck temetőkertjében összesen 27 német feküdt falunkból és közvetlen környékéről.
47. Az arcot három részre hasították.
Temetőkertünkben 26 személy volt eltemetve, akik testét összegyűjtötték és odavitték, néhány esetben már el voltak ásva. Láttam a testeket, és a következőt tudom mondani: Néhány személyt biztosan lelőttek, de másokat kétségtelenül botütésekkel és tőrszúrásokkal ölték meg. A halottak között 3 nő volt és 23 férfi. A sebekről a következő részleteket tudom elmondani: Egy nő fél arca hiányzott, nyilvánvalóan szablyavágások eredményeképpen, egy férfi holttestnek három mellszúrása volt, úgy, hogy mája kiállt testéből. Emil Konrad arca három darabra volt szabdalva, egy vágás közvetlenül feje elülső oldalán volt, a másik arra merőlegesen, Frau Konrad kezét a bilincs annyira összetörte, hogy csak pár ínon függött. Egy férfi szemei ki volt fordítva üregéből, nyilvánvalóan ki volt szúrva. Forrás: W R II
48. Rúgások az arcba
Az államügyész Kulmban 1939 november 23-án.
Wladislaus Rybicki gyilkossági perénél Heinrich Krampitz tanú, miután fölvilágosították az eskü jelentőségéről és súlyáról, a következőképpen vallott: Nevem Heinrich Krampitz, születtem 1921 május 30-án Kulmban. Villamos gépbeállító vagyok Kulmban, Schulstr. 4, római katolikus és kisebbségi német. Nem vagyok sem rokona, sem házastársa a vádlottnak Ügy: szeptember 3-án vasárnap, kb. 28 lengyellel teherautón menten, melyet a vádlott, Rybicki vezetett Kuhnból Thornba. Thornban akartam maradni, de mivel a várost csapatok foglalták el, továbbmentünk a teherautóval. Hétfőn, 1939 szeptember 4-én estefelé teherautónk motorja elromlott kb. 1.2 km-re Wloclawektől. Míg az úton álltunk, elfogott kisebbségi németek egy csoportja ment el mellettünk, kb. 200-an, a lengyel ifjúsági szervezet (Przysposobienie wojskowe) tagjai kísérték őket egy lengyel tiszt vezetése alatt. Mikor ez a csoport kb. 40 méterre volt a teherautótól, láttam, hogy egy idősebb ember összeesik és az út mellett fekve marad. A csoport tovább ment, és a fekvő németet lengyel civilek vették körül, akik Wloclawekből követték a csoportot. Rybicki csatlakozott a csoporthoz. Láttam, hogy a tömeg ütlegeli a fekvő embert és mikor Rybicki egy idő után visszatért a teherautóhoz, azt mondta, hogy amikor a német megpróbált fölegyenesedni, visszalökte egy rúgással arcába. Ugyanakkor megmutatta csizmáját, és azt mondta, hogy még véres a rúgástól. És tényleg, sötét foltokat láttam a csizmán, melyek vérhez hasonlítottak. Sötétedett, de nem volt olyan sötét, hogy ezt ne láttam volna. Rybicki elmondta, hogy mikor egy lengyel kerékpáros csatlakozott a csoporthoz, és azt mondta, hogy barbár dolog egy emberi lénnyel így bánni, a lengyel tiszt, aki az elfogott kisebbségi németek csoportját vezette, öklével arcába ütött. Saját szememmel láttam a lengyel tisztet a német mellett és a kerékpárost is. Sok ember állt ott, és a jelenetet, melyet Rybicki leírt, nem láttam. Rybicki azt is mondta, hogy a tömeg azt kiáltozta egy közeledő teherautó sofőrjének, hogy üsse el a földön fekvő németet. Láttam a teherautót, de nem láttam, hogy elütötte-e a németet. Miután Rybicki visszatért teherautónkhoz, motorhibánk miatt még egy jó órát álltunk ott, és ez idő alatt nem oszlott el a tömeg a német körül. Időközben besötétedett. Utánunk jövő emberek azt mondták, hogy a németet eltemették az erdőben. Csak két kis ház volt a hely közelében.
Összefoglalva.
49. Megkötözték és halálra húzták
A Feyerlandi mezőgazdasági munkás, Wilhelm Steg meggyilkolása
kivonat a birodalmi bűnügyi rendőrség osztály különleges Brombergi bizottságának aktáiból
I.
Egy erdőben Feyerland falu szomszédságában, tíz kilométerre kelet-délkeletre Brombergtől 1939 november 14-én egy bomlófélben lévő férfihullát találtak. törvényszéki orvosi
A csendőrség illetékesei előtt a holttestet személyes tulajdonságai alapján azonosították, mint a feyerlandi Wilhelm Sieg holttestét, aki 1896 március 13-án született. A halott ember özvegyet és két 9 és 4 éves gyereket hagy maga után. II. A holttest hátán feküdt, kb. 40 méterre az úttól, egy kis erdőben délre Ruden falutól. A nyomok, melyekben húzták, még mindig nagyon könnyen azonosíthatóak voltak, és másik 24 méterre követhetőek voltak az erdőbe, az út felé viszont nem. A halott ember nyaka körül hajtógyeplő volt kötve úgy, hogy egyik vége szabadon fityegett a nyak hátsó részén. A test törvényszéki orvosi vizsgálata a következőképpen hangzik részletezve: A bal váll környékén minden ruhadarabban 8 cm-es vágások voltak, melyeket lágy sarkaik miatt szúrások vagy vágások okozhatták, és a bal váll tájékán egy sebet találtunk, melyből arra következtetünk, hogy felülről lefelé szúrták. A halott ember csizmájának gumisarkát részben letépték a csizmatalp hátsó részéről, nedves leveleket és füves humuszt találtunk a gumi és a bőrtalp között. A halott ember kezei össze voltak kötözve úgy, hogy a csuklókat szorosan összefogták és a háton kötötték össze egy lókantárral. A kantár rövidebb vége lecsüngött a csuklókról, míg a másik, sokkal hosszabb vége a huroktól a háton át a tarkóig ment és onnan körülfogta a nyakat hurokként a légcső körül, és a tarkó mögött volt egy második csomóval megcsomózva. A csomónál kezdődő kantárvég kb. 10 cm hosszú volt.
A törvényszéki orvosi vizsgálatok megállapították, hogy a döfés vagy vágás és a törött nyelvcsont mellett volt egy komoly golyó okozta seb is a fejben, melyet akkor lőttek az emberbe, mikor az a földön feküdt. A bűnügyi rendőrség további nyomozása megállapította. hogy szeptember 3 és 5 között Feyerland falu németjei, akiket már augusztus utolsó napjaiban "mészárlásokkal" fenyegettek, elmenekültek az erdőkbe gyerekeiket és az időseket magukkal víve. Itt bogyókat ettek és harmatot ittak a bozótról. Wilhelm Sieget és unokaöccsét Kurt Sieg szeptember 4-ének reggelén kapták el. Halálosan megfenyegetve Kurt Sieg elárulta a többi kisebbségi német rejtekhelyét, akiket mindenükből kifosztottak. (1)
Max Ziesakot elkapták azzal, hogy lövöldözött, és vele együtt Wilhelm és Kurt Sieget is. Innen nem lehet tovább követni a halott ember sorsát, mivel a később elmenekült tanúk elvesztették Wilhelm Sieg és a katonák nyomát. III. A nyomozás eredményeit a következőképpen lehet összefoglalni: Wilhelm Sieg olyan ördögi módon volt megkötözve, hogy olyanok, akiknek nagy tapasztalatuk van bűnügyekben, még azok is ritkán látnak ehhez hasonló eseteket. A kötelékek miatt az áldozat nem tudta mozgatni kezeit, melyek együtt voltak hátrakötve egy természetellenesen magas helyzetben. Az áldozat arra volt kényszerítve, hogy megmaradjon ebben a kicsavart helyzetben, mert karjainak vagy kezeinek bárminemű mozgása fojtogatást okozott. A bőrszíj megerősítésének kegyetlenségét szinte fölülmúlta az alattomosság, mellyel a torkon kötötték meg a csomót, megengedve, hogy a kantár szabad vége tartóként működjön. A holttest állapotáról ítélve a kantárt úgy használták, hogy húzása és rázása útján az elkövető növelni tudta áldozata szenvedését. Sieg húzási nyomaiból ítélve kihúzták az erdőből Bromberg és Seebruch között az országút felé, más szavakkal az erdődarabból az útra. Arra kell következtetnünk, hogy Sieg a kínzás áldozata lett, mert nem volt képes tovább menni kötelékei miatt. Így a nyelvcsont törése természetes okokkal magyarázható. A természetellenesen összekötött áldozat elesett, emiatt az elkövető az erdőn keresztül húzta. Másfelől nem szükséges tovább kutatni az elkövetők atrocitásának fokait és azt kutatni, hogy Sieg a fejsebet akkor kapta, amikor az erdőben húzták, vagy ahogy föltették, ott kapta, ahol holtában feküdt. Ez a bűn (melyért, mint olyan sok esetben a lengyel katonai erők tagjai felelősek) olyan gyilkosságot mutat, melyet a legaljasabb és brutálisabb módon hajtottak végre.
50. "Rájuk! Rájuk!"
Kivonat a birodalmi bűnügyi rendőrség osztály - különleges bizottsága Pózenben- aktáiból, aktaszám Tgb. V (RKPA) 1486/4. 39. A pózeni Mátyás temetőben egy olyan helyen, mely könnyen megközelíthető kívülről, négy férfitestet találtak a talajba lapátolva egy méter mélyen 1939 szeptember 24-én. A bírósági orvosszakértő felületes vizsgálata kimutatta, hogy mind a négy erőszakos halált halt. A halál utáni vizsgálat, melyet 1939 szeptember 25 és 26-án végeztek, fölülmúlta a külső vizsgálat föltételezéseit. A P. 1 holttest (Grieger) nyakszirtjében a koponyán pár törés volt, melyet tompa eszközzel odamért botütések okoztak. Az arcot számtalan szúrás borította; a bal szemet felületesen keresztüldöfték. Egy, a mellbe hatolt golyótól okozott sebet is találtak, mely biztosan nem volt halálos. a halált a sokféle erőszak összege okozta. A bal csípőbe szorulva is találtak egy golyót. A P. 2 (John) holttest koponyájában golyót találtak. Emellett olyan sebek voltak, melyeket kétségtelenül szurkálások okoztak. Az arc bőre néhány helyen be volt hasadva. A felső állkapocs kifejezett darabokra törését a törések különleges alakja miatt azzal magyarázzák az orvosok, hogy ez esetben valószínűleg előzően fogakat húztak ki. (1) 1939 szeptember 3. estéjén kb. 10 lengyel katonai teherautó egy tankegység csapatával és felderítőkkel ment a Pózeni Markgrafenring 3. számú ház alá. Az utcán csődület keletkezett. A körzet légoltalmi parancsnoka, Stefan Nowicki menekült lengyel megparancsolta a 32 éves Gerhard Griegernek, aki házmesterként a ház légoltalmi pincéjének biztonságáért volt felelős, hogy kutassa ki a tetőt, mert állítólag valaki ott mozog, de a kutatás hiábavaló volt. Ezzel aljas csapdát állítottak neki, ami megpecsételte sorsát, mert ebben a pillanatban kiáltások hangzottak az utcáról, hogy valaki a tetőn fényjeleket ad. Griegert három katona kihúzta a ház elé, és verés mellett a néhány száz méterre levő Schiller reáliskolába vitték. A lengyel, Hendryk Bronikowski jelentette, hogy Grieger, akit addig rugdostak és puskatussal vertek, már csak érthetetlenül tudott dadogni, mire elérték az iskolát. Kb. 5 perc múlva ugyanaz a tanú puskalövéseket hallott, melyeket mások is hallottak. (1) a két másik azonosított hulla egyike Max Otto, 48 éves volt, a másik Erich Manthe, 21 éves, Őket a lengyel rendőrség alkalmazottai gyilkolták meg egy másik helyen. A légoltalmi őr, Nowicki még nem volt elégedett. Újra bement a házba másik katonákkal, és letartóztatták a 32 éves alkalmazottat, Paul Johnt, és ugyanúgy vitték a Schiller reáliskola felé. Útközben John megpróbált elmenekülni, de az ordítozó csőcselék elkapta, és olyan brutálisan ütlegelte, hogy nem tudott saját lábán továbbmenni meggyilkolásának helyszínére. Pár perc múlva a katonák őt is lelőtték. Eztán a tömeg ordításától felbátorodva addig álldogáló fiatalok balta, lapát és csákányütéseket, kezdtek mérni a vértócsákban fekvő férfiakra. A lengyel Henryk Pawlowski, akit másokkal együtt letartóztattak, vallomásában beszámol a történtekről. Azt a parancsot kapta, hogy temesse el a két férfit, akiket lelőttek a szemben levő füves területen. Az egyik még élt. Pawlowski ekkor lapátjával teljes erővel verte a még élő embert. "Keresztény vagyok és nem akarok egy embert élve eltemetni" felelte, amikor megkérdezték, hogy miért ütötte az embert. Más fiatalok közbekiáltásai: "Rájuk! Rájuk!" hasonló erőszakot szültek. A katonák tétlenül nézték a dolgokat. Mikor a két ember halott volt, áthúzták őket az utcán, az egyiket a kabát és mellény közé akasztott csákánnyal. A szemben levő oldalon levő fűbe temették el őket, a gyilkosság helyétől kb. 12 méterre. Később kikaparták a testeket és titokban átszállították a Mátyás temetőbe. Pawlowski azt vallotta hogy katolikusként rendszeresen járt a templomba. A kérdésre, hogy miről prédikált legutóbb a pap, szó szerint ezt felelte: "Bujtogatja az embereket." A bűntény helyét 1939 szept. 26-án szemlélték meg. Az utcában, ahol a gyilkosságok történtek, Pózen egy külvárosában, egy sor ház van. Le lehetett fényképezni a vérnyomokat. A Schiller reáliskola előtti járdán két nagy vérnyomot fedeztek föl, melyből vér fecskendezett az útra és a járdára 3.2 méter távolságra. A Schiller reáliskola fala 5.6 méter hosszon vérfoltos volt. A halottak húzásának nyomai a járdáról az út felé vezettek. Az orvosi vizsgálatok és a nyomozás eredményei azt mutatják, hogy sem Grieger sem John sem volt a legcsekélyebb módon sem hadbírósági ítélet áldozata. Az elfogás körülményei, a történések és a bűn helyszíne nyilvánvalóan bizonyítják, hogy bűnügyi és jogi értelemben vett gyilkosságokról van szó. 1939 november 11-én a pózeni különleges bíróság Henryk Pawlowskit halálra ítélte gyilkosságban való részvétel miatt. [ 95 o.]
51. Lassan halálra kínozták.
1939 szeptember 4-én hét vagy nyolc lengyel katona megjelent August Schulz, német eredetű lakos gazdasági udvarán Schulitzban. A katonák szerint a németeknek revolvereik és puskáik voltak eldugva a házban és állításik szerint az erdésztől, Michael Naskrettől szerezték ezt az információt. Noha a németek állították, hogy ez nem igaz, és a házkutatás eredménye ugyanezt bizonyította, a kisebbségi németeket August Schulzot és fiát Kurtot letartóztatták és elvitték. Ugyanez történt a paraszt Kriewald házában. Azzal az ürüggyel, hogy Naskret erdész állítása szerint revolverek és puskák vannak elrejtve a házban, átkutatták az épületet, és Kriewald parasztot és 21 éves fiát elvezették. Az 54 éves Frau Klara Kriewaldot egy lengyel katona megerőszakolta. Lengyel katonák szintén megjelentek a kisebbségi német Ferdinand Reumann házában és követelték, hogy adja ki fegyvereit. Reumann lengyelül beszélt a katonákkal és állította, hogy nem birtokolt fegyvereket és azt is, hogy nála nincsenek kisebbségi németek elrejtőzve. A lengyel katonák nagyon meglepődtek, hallva ezt a vallomást és egyikük elmagyarázta, hogy az erdész Naskret, rágalmazása szerint a németeknek vannak fegyvereik. Reumannt, mivel azt állította, hogy lengyel és lengyelül beszélt a katonákkal, nem vitték el. A kisebbségi német Schmelzer és egy másik hét kisebbségi németet hasonló körülmények között tartóztatott le a lengyel hadsereg. A tizenkét elfogott férfit, akik között ott volt Kurt Schulz apja, Frau Kriewald férje, Schmelzer tanú apja, még aznap az erdőbe vitték Schulitzból. Együtt kellett maradniuk és guggoló helyzetbe kényszerítették őket. Ha valaki nem bírta tovább, azt puskatussal verték a katonák. Kurt Schulz, aki folyékonyan beszél lengyelül, megkérdezte as katonákat, hogy miért tartják őket fogva, mi a vád ellenük. A katonák elmagyarázták, hogy a vád ellenük az, hogy gépfegyverrel lőttek Naskret erdészre, aki elmenekült Schulitzból, hogy állataira vigyázzon. Azt állították, Naskrettől jön ez az információ. A lengyel hadnagy, aki a rendőrosztagot vezette, félt, hogy fölfedezik tartózkodási helyét, ha nem vonul vissza gyorsan az erdőből arra kérte Kurt Schulzot, hogy vezesse ki az erdőből az útra. A tanú kérésére megígérte, hogy megszabadítja apját és más kisebbségi németeket Schulitzban. Kurt Schulz később elmenekült és visszatért Schulitzba. Időközben, pontosan szeptember 5-én Olga Schulz és Klara Kriewald elmentek a Schulitzban állomásozó lengyel katonákhoz és könyörögtek nekik, hogy engedjék szabadon férjeiket és fiaikat. Kérték, hogy idézzék be Naskret erdészt, aki most biztosan megerősítené vallomásukat, hogy a németeknek sem fegyverük nem volt, se nem lőttek. A katonák csak nevettek és azt felelték: "Éppen ő mondta ezt nekünk." Kurt Schulz, ahogy visszaérkezett Schulitzba, rögtön kutatni kezdett apja és a másik tíz férfi nyomai után, akiket elvittek. Közel a helyhez, ahol ő és a lengyel hadnagy elváltak a csoporttól, látta, hogy a föld fel van ásva. A föld felülete alatt feküdt apja és a többi német Schulitzból, mind meggyilkolva. Az áldozatok még össze voltak kötve. Mindnek kiszúrták szemét, és fogaikat kiverték. Néhányuknak átvágták torkát és gyomrát fölvágták. A bőrt lehúzták August Schulz és Schmelzer kezéről. Így kínozták halálra a tizenkét férfit a lengyel katonák. Forrás: Sd. K. Ls. Bromberg 31/39.
52. Egyiket a másik után lőtték le.
Erwin Boy tanú, szabómester, Ostburgból, eskü alatt a következőket vallotta: A Dabrowai keresztutaknál arra kényszerítettek bennünket, hogy lefeküdjünk, fejünkkel az út lejtős széle irányába, lábunkkal a mező felé. Ezután elvették gyűrűinket; tőlem elvették pecsétgyűrűmet és jegygyűrűmet. Ezek után egyenként hívták föl a névszerint a sor egyik vagy másik végén fekvő embereket. A személy föl kellett hogy álljon és a mezőre kellett mennie. Egy katona követte, és két golyót lőttek bele. Már tizenhatot lelőttek, mikor én következtem. az első golyó testem jobb oldalán ment át de nem sebzett meg halálosan. A földre vetettem magam. Az engem követő katonák ezután 3.2 méterről úra rám lőttek. Ez a golyó jobb vállamon hatolt át és jobb karomat sebezte meg. Nem mozdultam de öntudatnál maradtam. Mikor mindünket lelőtték, azt kiabálták: "Mind fekszik az egész Hitler csapat, az egész ifjú német párt" és mind a katonák mind a civilek tapsoltak tetszésnyilvánításként. Aztán hallottam a parancsot: "Ássatok gödröket!" Tőlem balra gödröt ástak számomra. Láttam a két civil fiatalt, amint az árkot ásták. Mielőtt bedobtak volna a gödörbe - időközben bealkonyodott és az út nem volt már látható- fölugrottam, és könyörögtem a civilnek, hogy hagyja meg életemet, feleségem és gyerekeim vannak és szegény szabó vagyok. Nem válaszolt semmit, hanem elővette pisztolyát és rámlőtt. de nem talált. Ráugrottam, gyomronütöttem és elrohantam. Utánamszólt: "Wojska!", ami "katonák!"-at jelent. Valahol Luisenfelde és Stanomin között összerogytam egy vizesároknál, mely körül galagonya nőtt, és reggelig ott voltam. 10 óra körül kikúsztam és egy Klatt nevű ismert német gazdaságba mentem be a Stanomin bányánál. Adtak valamit inni, de nem mert ott tartani, mert időközben azt a hírt terjesztették el, hogy elszabadult egy gyilkos Stanominban. Azt tanácsolta nekem, hogy rejtőzzek el egy kis közeli erdőben, és adott egy kabátot és egy ásót. Elmentem az erdő irányában. Mivel lövéseket hallottam az erdőből, elbújtam egy vizesárokban, mely fűzfák közt volt, az erdőtől kb. 320 méterre. Itt feküdtem, fölöttem folyt a csata, ágyúk és gépfegyverek lődöztek szombat reggelig. A lengyel és német csapatok közötti csata hozzám egész közel folyt. Észrevettem, hogy egy német repülő folyamatosan körözött az erdő fölött. Alvás után nagyon gyönge lettem. Hirtelen hallottam feleségemet, aki miattam jött ki, és nevemet kiabálta, és én feleltem neki. Egy német katonaorvos bekötözött, és elvittek a Hohensalzai kórházba. Sebeim még nyitottak és nem tudom jobb kezemet használni. Hozzám hasonlóan Eduard Kunitz és Hermann Galster szintén csodálatos módon megmenekültek. Véleményem szerint neveinket már a háború kitörése előtt összeírták, máskülönben a katonák soha nem lettek volna képesek neveinket céduláról fölolvasni, s véleményem szerint a falu legidősebbje, egy Gorne nevű ember felelős a listák összeállításáért.
Hangosan fölolvasta,, elfogadta és aláírta.
Forrás: W R I
53. A Samarai vérengzés.
a nemzetközi jog megszegésének vizsgálatával foglalkozó bíróság a haderők legfelsőbb parancsnoksága alatt. Jelenlévők:
Hurtig, bíró, ügyvéd.
Idézésre megjelent Oskar Brakop, paraszt fia, Samarai lakos, és miután elmagyarázták neki az eskü jelentőségét és súlyát vallott a következőképpen: Személy: Nevem Oskar Brakop, születtem 1909 november 15-én Samarában, nőtlen, paraszt fia, lakóhely Samarában Straczewonál. Ügy: Miután lengyel katonák, akik bennünket halállal fenyegettek, párszor átkutatták a házunkat, anyámmal és két fivéremmel a mezőkre menekültünk. Mikor német csapatok elfoglalták falunkat, 1939 szeptember 10-én vasárnap, visszatértem gazdaságomba. Teljesen kifosztva találtam. Német katonákkal együtt kerestem a halottakat. Az egyik mezőn, ami a Straczewo melletti Chromowold-hoz tartozik, temetetlen holttesteket találtunk. A Straczewoi Richert család öt tagjának holttestét találtuk meg, három fiúét 16 és 19 éves között, anyjukét és a kb. 60 éves nagymamáét. Richert úr holttestét eredménytelenül kerestük, azt hallottam, hogy a csűrben rejtőzött el két lányával és két fiatalabb fiával, a lengyelek nem találták meg őket. Az említettek mellett Jakob Blum és 19-éves fia, mindkettő Straczewoból feküdtek a mezőn, valamint Johann Feiertag és felesége, a fiatalabb Peplau és Frau Leschner, Blum paraszt egy unokahúga, aki akkor véletlenül éppen náluk volt. Richertné szemeit kiszúrták és koponyáját teljes egészében szétverték vagy szétlőtték. Johann Blum szuronysebet kapott, és golyósebet. Otto Richert fél arcát levágták. Német katonák fényképeket készítettek a hullákról de nem tudom melyik csapategységhez tartoztak. Richert úrtól úgy hallottam, hogy az elkövetők lengyel katonák voltak, akiknek az volt a feladatuk, hogy németeket kutassanak fel a falvakban és lemészárolják őket.
hangosan fölolvasta,, elfogadta és aláírta.
A tanú a következő esküt tette le: "Esküszöm Istennek, hogy az igazságot vallottam, a teljes igazságot és csakis az igazságot, Isten engem úgy segéljen. " Összefoglalva: (aláírta) Hurtig (aláírta) Pitsch Forrás: W R I
54. Áll bezúzva, az agy szétfröccsenve.
a nemzetközi jog megszegésének vizsgálatával foglalkozó bíróság a haderők legfelsőbb parancsnoksága alatt.
Samara, 1939. október 13, Jelenlévők:
Az idézett Emilie Feiertag, Feiertag paraszt felesége, Samarai lakos megjelent és miután elmagyarázták neki az eskü jelentőségét és súlyát, eskü alatt vallott a következőképpen: Szombaton, 1939 szept. 9-én megtaláltam a mezőn fekvő holttesteket; Otto Richert álla hiányzott, ugyanúgy Johann Feiertagé is. Otto Richert belei kicsüngtek testéből. Frau Richert egyik szeme hiányzott és koponyájának teteje is; agya ki volt fröccsenve. Később másik kisebbségi németekkel folytattam a kutatást, további halottakat valamint férjemet keresve, akiről azt hittem hogy lelőtték. Kutatásunk folyamán fölfedeztük az új házas parasztházaspár, Heinrich Blum és felesége Alwine testét felületese eltemetve az erdőben egy kis lyukban.A lyuk maximum egy négyzetméter átmérőjű volt. A hullákat összehajtották, hogy beférjenek a lyukba. Falunk szomszédságában mindenütt és a környező falvakban meggyilkolt kisebbségi németeket találtak. Véleményem szerint a lengyel katonák akcióikat rendszeres módon hajtották végre; Még listáik is voltak, melyre a német családok nevei voltak fölírva. Az utolsó lengyel csapatok 1939 szept. 9-én szombaton, hajnali 4 óra tájban tűntek el. Az első német csapatok reggel 10 óra felé érkeztek meg falunkba.
Hangosan fölolvasta, elfogadta és aláírta.
A tanú a következőket esküt tette le: "Esküszöm a mindenható Istenre, hogy az igazat mondtam, a teljes igazságot és csakis az igazságot. Isten engem úgy segéljen."
Összefoglalva:
Forrás: W R I
55. Német gazdaságok fosztogatása
1. Wladislaus Skrzypzciak, kertész, Koziegrowyból, született 1919 szeptember 16-án Rakietnicában, nőtlen, római katolikus, 2. Stefan Zaudzinski, kertészsegéd, Kochfeldből, született 1912, május 15-én, Antoniewoban, Wongrowitz-i járás nőtlen, római katolikus, 3. Stanislaus Bambor, munkás, Kochfeldből, született 1908 április 19-én Samterben, házas, római katolikus, 4. Bruno Finke, munkás, Kochfeldből, született 1921 november 15-én, Teschendorfban, nőtlen, protestáns, 5. Edmund Schlabs, mészáros Kochfeldben, született ott 1919 május 11-én, római katolikus, 6. Bruno Nowak, molnársegéd Schlehenből, született 1908, január 16-án Liebuchban nőtlen, római katolikus, -- mindannyian a pózeni városi börtönben -- 1-5 esetekben komoly csendháborításért, a 6-ik fenyegetőzésért. A katonai parancsnokság különleges bírósága Pózenben, az 1939 október 25-i ülésen, ahol segédkeztek: [ 100 o.]
Alsófokú bíró Dr. Schaefer, elnökként,
Sommer ügyész államügyészként
A vádlottak Skrzypcziak, Zaudzinski, Bambor, Finke és Schlabs, súlyos csendháborításban bűnösek, Skrzypcziak fel volt fegyverezve, a többiek egy felfegyverzett emberrel együtt tudva és hozzájárulva annak felfegyverzett voltához, Nowak vádlott fenyegetőzésben bűnös, a következőképpen; A vádlottakat: Skrzypzciak, Zaudzinski, Bambor, Finke és Schlabs halálra ítélik, a vádlott Nowakot 6 (hat) hónap börtönre.
A vádlottaktól, Nowak kivételével megvonják az életre való polgári jogot.
a költségeket a vádlottak viselik Okok: 1939 szeptember 3-a estéjén kb. 10 fiatal ember saját elhatározásból összeállt Kochfeldben, Tarnowo mellett, Czapara és Szczechowiak munkások vezetése alatt, akik e pillanatban menekülnek, hogy német eredetű családokat és gazdaságaikat látogassanak meg Kochfeldben és környékén, és azzal az ürüggyel, hogy fegyvert keresnek, megragadják az alkalmat fosztogatásra. A horda tagjai a vádlottak Skrzypcziak, Zaudzinski, Bambor, Finke és Schlabs voltak és néhány más személy. A többieket még nem sikerült letartóztatni. Ugyanaznap kb. 8 órakor a horda először a Kochfeldi német paraszt, Arthur Bussmann házánál jelent meg, körülvették a házat, kihúzkodtak jó pár oszlopot a fakerítésből, ledöntötték a gazdasági udvar kerítését, ordítoztak és lármáztak. Aztán olyan szavakat ordítva, mint "boszorkányok fiai" kövekkel dobálták ház földszinti és első emeleti ablakait. Erre a célra az előzőleg kiszedett kerítésoszlopokat is felhasználták rakétaként. Összesen nem kevesebb mint 47 ablaküveget széttörtek, négy ablakkeretet, és négy leeresztett rolót is tönkretettek. Baltával mentek neki három masszív kerítésoszlopnak, úgy, hogy az egész ház visszhangzott a baltaütésektől, és azokat hosszukban kidöntötték. Arthur Bussmann tanú, aki fivérével egyedül volt otthon, fivérével a padlásra menekült, mert életüket féltették a csoport dühétől. Egy létrával, amit óvatosságból felhúztak maguk után, a padlásra és onnan a legfelső manzárdszobába menekültek. A létrán mászva Bussmann a sötétben nekiütközött váll-lapjával a manzárdablak egy téglájának, majdnem leesett a létráról és karját egy ideig nem tudta használni. A csőcselék dühöngése fél óráig tartott. Bussmann tanú hallotta rejtekhelyéről, hogy a tömeg a konyhakert fáit rázza. A banditák nyilvánvalóan azt hitték, hogy a család tagjai ijedtükben a fákon rejtőzködnek. Még senki sem hatolt be a lakószobákba- ezt későbbre szánták. A horda Bussman háza után a Kochfeldi német, Schemme gazdaságába ment. Mivel ezek hallották az erőszakos lármát Bussmann házából, családjával lemenekült a csűr pincéjébe. Itt is kerítésoszlopokat szedtek ki. Majdnem minden ablaküveget szétvertek vagy a kerítésoszlopokkal vagy kövekkel. Két ablakkeretet is szétvertek. Itt is kb. fél óráig dühöngtek. Két függönyt loptak el a törött ablakokról. Aztán a csőcselék visszavonult a Kochfeldi német, Mücke gazdaságába, ahol néhány ablaküveget szétvertek, és addig döngették a kaput, míg az szét nem esett. Kb. 8.5 liter tejet megitták, mely a ház előtt állt egy kannában. Robert Mucke tanú, aki időben figyelmeztetett a zsivaj és az üvegcsörrenések, már elrejtőzött szüleivel és nagy-nagynénjével együtt egy kukoricaföldön, a háztól kb. 160 méterre. Itt maradtak életüket féltve több órán át. Super tanú, kertész, Mücke szomszédja és később a kochfeldi lengyel védelmi csapat vezetője megpróbálta békésen meggyőzni a csőcseléket, hogy ne romboljanak tovább. Czapara, a menekült viszont azt vallotta, hogy ha Super tényleg meg akarta volna győzni őket, hogy hagyják abba a tombolást, akkor "beverték volna a pofáját". A banda aztán a német özvegy, Weissmüller gazdaságába ment. Ez Gurten-Ausbau-hoz tartozik, de közelebb van Kochfeldhez. Itt 34 ablakot törtek be és három ablakkeretet vertek szét. A törött ablakokon át az ágyakra világítottak, melyek üresek voltak, mert Weissmüller tanú és lánya már kiugrottak az ágyból és egy fal mögött álltak. A tanú 83 éves édesanyja, aki majdnem vak és lábai bénák, unokája ruhásszekrényébe akart bújni. De nem tudta ezt megtenni, mert egy több mint kétkilós kő nagy robajjal jött az ablakon keresztül és összetörte a szekrény ajtaját. A tanú bemutatta a követ a tárgyaláson. Ezután a banditák szétverték a konyha és kert közötti ajtót és páran bemerészkedtek a konyhába. Ott hangos káromkodások közepette fölborították az asztalt és egy kosarat 60 tojással földhöz vágtak. Weissmüller tanú ezalatt olyan kiáltásokat hallott, hogy "ti németek bombáztok bennünket". Ehhez el kell mondani, hogy két nappal azelőtt egy német repülő bombát dobott le Kochfeld közelében. a konyhai tombolás kb. öt percig tartott. Aztán a csőcselék visszavonult, egy mustáros edényt a ház elé dobva. A Weissmüller család, azt gondolva, hogy a banditák vissza fognak jönni, idős édesanyjukat a rejtekhelyre húzták, először az istálló közelébe egy szénakazal mögé, majd mikor már ott nagyon fáztak, a melegebb takarmányraktárba. Következő reggel fedezték föl, hogy a már említett rombolás mellett két karosszéket, egy törölközőt és egy házi sütésű kenyeret is elloptak. Két másik szék szétverve a kertben volt, két függönypár és két ablakredőny szét volt verve. Weissmülleréktől a martalócok a német paraszthoz, Unkenholthoz mentek, akinek szintén Gurten-Ausbauban van a földje. itt is majdnem minden ablakot összetörtek és az ablakkereteket tönkretették. Négy függönyt leszaggattak és széttéptek. A lakótérbe nem mentek be, mert Unkenholt kutyája szobáról szobára szaladt és dühösen ugatott. De egyikük egy törött ablakon keresztül ellopott két föggönyt és egy tükröt. Az Unkenholt család egy krumpliföldön rejtőzött el a háztól pát száz méterre, ahonnan hallották a csőcselék ordítozását és az üvegek csörömpölését. Ezután a banda a német özvegy, Strodtmann házához ment. Itt kezdetnek majdnem minden ablakot összetörtek, összesen kb. 66-ot, és 11 ablakkeretet szétvertek. Néhány bandita bement a házba az ajtón át, széttörtek egy agyag uborkásedényt és egy malátakávés dobozt, a talált kekszen tapostak. Szétverték a rádió akkumulátorát, két függönyt a hálószobában, a lány kelengyéjét, és hangos örömujjongással eltulajdonítottak 50 zlotyt, melyet ott találtak, egy voltmétert és két függönyt. A Strodtmann család időben elbújt a csűr pincéjében. A banda visszatért Kochfeldre a német Schmalz birtokára. Itt nagy zajjal összetörték a ház udvari és kertre néző ablaktábláit. Pár férfi a verandát verte szét a hát és az udvar között egy nagy kotróvassal, melyet az udvaron találtak, bementek a házba és 180 zloty készpénzt elloptak, egy női esernyőt, három függönyt, egy pár lószerszámot, valamint láncokat és nyakszíjakat két lónak. Schmalz tanú családja még időben elmenekült a tetőre és ott elbújtak; Arthur Schmalz onnan határozottan fölismerte Skrzypcziak vádlott hangját. Visszavonulásukkor a horda egy nagy petárdát hajított el, mely hangosan fölrobbant, és melyet előtte Schmalz házában találtak. egy vas emelőrudat magukkal vittek, melyet az udvaron találtak. Este 11 felé a csőcselék visszavonult Schmalz házából, és átment a kisebbségi német Scheintze házához Kochfelden. Itt 65 ablaktáblát törtek össze, és három stabil ablak keretét szétverték furkósbotokkal, cölöpökkel és kövekkel, és a kereteket teljesen tönkretették a magukkal hozott feszítővassal. Emellett összetéptek két függönyt és bent két függönyrudat összetörtek. Nem törtek be a házba. Miután a banditák körbementek a német gazdaságokon- csak nyolc német gazdaság volt a környéken- még egyszer visszatértek kiindulási pontjukra, a német Bussmann tanú gazdaságába. Ott nagy ordítozás kíséretében újra kövekkel dobálták az ablakokat és a házat. Néhány férfi bemászott az ablakokon át a lakóhelyiségekbe, szétszóródtak a házban, és lementek a pincébe, valamint a manzárdokba is fölmentek. Az ajtókat becsapkodták föltörték az alkalmazott ajtaját, ahogy a fivérével újra a padlásra menekült Bussmann hallotta. A horda tönkretette a rádiót és az antennát, két plüss karosszéket, tíz virágcserepet dobtak a folyosóra, és összetörték a könyvespolc két polcát. Elloptak egy gyémánt üvegvágót, egy pár gyapjúcipőt, egy gyapjúkabátot, egy üres pénztárcát, egy ceruzahegyezőt, 15 befőttesüveget cseresznyével és gyümölcslével, hat függönyt, nyolc harisnyát, sok kesztyűt, három szappant, egy csizmatisztító dobozt, két doboz arckrémet, egy órát, 12 kést, 12 villát, három bögrét, két serpenyőt, két dunnahuzatot párnákkal, egy asztalterítőt, fél-fél kiló vajat, zsírt és kolbászt, egy fém mérőrudat és két vödröt. néhány ellopott doboz gyümölcslevet ott helyben kiittak. Bussmann tanú és fivére másnap reggel háromig rejtekhelyükön maradtak, másnap egész nap a paradicsomföldön rejtőzködtek kb. két kilométerre otthonuktól, a csőcselék dühöngése miatt még mindig életüket féltették. Az események után két nappal Bussmann tanú hallotta, hogy szántója, a védő Bambor vitázik az udvaron két lő kölcsönadásáról Nowakkal, a molnársegéddel, és fenyegetéseket is hallott. Bussmann, aki szintén az udvaron volt, azt mondta, hogy ne kiabáljanak annyira, és irányukba ment, hogy lecsitítsa a vitát. Novák vádlott, akinek a kezében trágyavilla volt, fenyegetőleg lengette azt Bussmann irányába és ezt mondta: "Minden ilyen embertől meg kell szabadulnunk." A bíróság ítéletét a fölesküdött tanúk vallomására alapozza: Arthur Bussmann, Otto Schemme, Robert Mucke, Wilhelmine Weissmuller; Frieda Unkenholt, Otto Kranz, Arthur Schmalz, Wilhelm Heintze, Stanislaus Gadjinski, Wladislawa Napieralla, Franz és Kunigunde Super vallomására, valamint a vádlottak kölcsönös vádaskodására. Forrás: Sd. Is. Pózen 78/39
56. Lengyel katonák bujtogatnak
A nemzetközi jog megszegését vizsgáló bíróság nyomozása a haderők legfelsőbb parancsnoksága megbízásából. Jelenlévők:
Hurtig, bíró és ügyvéd.
A beidézett Martha Baar, Wojciechowoi paraszt lánya megjelent, és miután felvilágosították az eskü jelentőségéről és súlyáról, eskü alatt vallott a következőképpen: Egy magánember jött be házunkba. Megkérdezte, hogy németek vagyunk-e és hogy sok fiunk van-e. Igennel válaszoltunk a kérdésre, hogy németek vagyunk-e, és a fiúkkal kapcsolatban azt mondtam, hogy csak 46 éves fivérem, Karl van jelen. Alig ment el, rögtön jött egy "podporucznik" (lengyel hadnagy), és fivérem katonai papírjait kérte. A hallban álltam. Fivérem Karl, nővérem Lydia, anyám, a 13 éves Arthur Bieser nevű fiú, és a 9 éves Hedwig nevű lengyel lány a konyhában voltak. Miután a lengyel hadnagy elolvasta a katonai papírokat, azt mondta: "nincs gond", megfordult, és kiment a házból. Azonban alig lépett ki az udvarra, amikor megfordult, és puskájával a konyhába lőtt. Elsőnek fivéremet találta el, aki gyomorlövést kapott, rögtön összeesett, de nem halt meg. Azután Lydia nővéremre lőtt, aki szintén összerogyott, de röviddel azután kiszaladt a kertbe. Ott valószínűleg összeesett, mert csak később a német csapatok bejövetele után találtuk meg. Meg volt sebesülve, és valószínűleg vagy összeszurkálták, vagy agyonlőtték a kertben. A német katonai orvos, aki két órával aztán érkezett meg, megvizsgálta, de még aznap éjjel belehalt sebeibe. A lengyel hadnagy anyámra is lőtt, de nem találta el. A 13 éves iskolást Biesert a vállán találta el. Még a hallban álltam, és az utolsó golyót nekem szánta, de ez sem talált. Anyám és én,-az iskolásfiú Bieser és Hedwig, a kislány időközben elmenekültek- fivéremet Karlt, aki még nem esett össze, a pincébe vittük, ahova menekülni akartunk. Fivérem párszor azt mondta, hogy nincs értelme őt odavinni, mert halálán van, és röviddel azután tényleg meghalt. Időközben lengyel katonák felgyújtották csűrünket, és a lángok a szél miatt házunkra is átterjedtek, és az is tüzet fogott. Az utolsó pillanatban a szabadba menekültünk a lángokon keresztül. Halott fivérem a pincében maradt, és a házzal együtt elégett. Csak csontjait találtuk meg miután a tűz kialudt. Mikor az udvarra rohantunk, a lengyel katonák már visszavonultak, de még az úton álltak kertünk mellett, abba az irányba lövöldözve, ahonnan a német csapatok voltak várhatók. Két óra múlva az első német csapatok elérkeztek hozzánk. Falunkban a lengyel csapatok három német parasztgazdaságot fölgyújtottak, és lelőtték a kb. 32 éves Gatzke parasztot. Hangosan fölolvasta, elfogadta és aláírta Martha Baar. A tanú a következőket esküt tette le: "Esküszöm a mindenható Istenre, hogy az igazat mondtam, a teljes igazságot és csakis az igazságot. Isten engem úgy segéljen."
Összefoglalva:
Forrás: W B 1
|
