Lengyel atrocitások a német kisebbség ellen Lengyelországban 2/257. Égő szalmakazlak között Eduard Kunitz tanú, kárpitos és paraszt Wonorzéban, a következőket vallomást tette eskü alatt: 1939 szept. 7-én reggel lengyel tüzérség érkezett és szállt meg itt. A tüzérségi férfiak elmondták, hogy lengyel gyalogság követi őket, akik minden németet meg fognak gyilkolni. Azt tanácsolták, hogy meneküljünk. Megvitattam a dolgot más németekkel. Nem tudtuk könnyen elhatározni parasztgazdaságunk elhagyását, és azt sem tudtuk, merre menjünk. Lassan fölrakodtunk, és kocsival indultunk Stanomin felé. Stanominban a lengyel gyalogság már várt ránk. Megparancsolta hogy a férfiak szálljanak le a kocsiról és álljunk oldalra. meg kellett mutatnunk papírjainkat, és minden ékszert elvettek tőlünk. Sorba kellett állnunk, kezünket fejünk fölé tartva. Aki már nem tudta karját fenntartani, azt vagy rugdosták, vagy szuronyokkal szurkálták. Kb. egy óráig kellett így állnunk. Ezután arcunkkal egy vendéglő fala felé fordítva, karunk a vendéglő falán kellett állnunk. Így álltunk kb. egy órán keresztül, aztán négyes sorokban al kellett vonulnunk Dabrowa-Biskupia irányában. Naplementekor érkeztünk meg Dabrowa-Biskupiába. Itt sorba kellett állnunk az út szélén felemelt kezekkel, és mint azelőtt, rúgásokkal és szuronyszúrásokkal traktáltak bennünket. Kb. 15 percig álltunk így. Jobbra tőlünk egy lengyel hadnagy beszélt egy gyalogos katonával. Ez a katona aztán megközelített bennünket és megparancsolta a legbalrább álló németnek, hogy forduljon meg, és menjen a mező felé. A férfi lerakhatta kezét. A katona pár lépéssel mögötte követte kibiztosított puskával, és mikor a férfi 20 vagy 30 lépésre bent volt a mezőben, hátulról lelőtte. A férfi összeesett, a katona odament hozzá és fejbelőtte. Aztán visszatért, és a második és harmadik emberrel pontosan ugyanígy végzett. Aztán én kerültem sorra. Velem egyidőben a mellettem álló férfinak is megparancsolta, hogy szintén induljon, nyilvánvalóan a katona túl lassúnak tartotta az eljárást. Egy másik katona ment társam mögött. Mikor 20 vagy 30 lépésre bent voltunk a földön, hátamat golyó találta el. A golyó mellem baloldalán jött ki. Összeestem, kezeimet magam előtt kiterjesztve, és mint a másikaknál, nekem is a fejembe lőtt. Sapka volt rajtam, és ahogy estem a sapka balra csúszott. Ennek eredményeképpen a katona nyilvánvalóan fejemet balrább becsülte, mint ahol volt. Mindenesetre a golyó koponyám és a sapka között volt, és csak kicsit súrolta fejemet. Mozdulatlanul feküdtem, de öntudatnál, és hallottam minden következő lövést. Mikor besötétedett - talán fél óra múlva- féltem, hogy most a temetőcsoport fog jönni bennünket eltemetni. Ezért nagyon óvatosan előre kúsztam egy szalmakazalhoz. Mell-lövésem nem akadályozott ebben különösebben. Mikor a szalmakazal mellett feküdtem, hirtelen világosabb lett. Fölfedeztem, hogy minden szalmakazalt meggyújtottak. Félve, hogy az én kazlamba is belelőnek, tovább másztam 35-40 méterrel. Később a vizesárokig másztam, melyben víz volt, hogy igyak egy kicsit. Ott feküdtem egész éjjel, mert nem volt erőm tovább mászni. Napfelkeltekor- kb. 7:30 lehetett- láttam, hogy egy lengyel őrjárat, három férfi nyilvánvalóan a vizesárkot kutatja át. Megkérdezték, hogy honnan jövök. Megmondtam az igazat, hogy előző nap le akartak lőni. Az őrjárat a két másik német tartózkodási helyéről kérdezett. Amikor azt mondtam, hogy nem mondom meg, le akartak lőni. Levettem ingemet előttük, és mondtam, hogy lőjenek jobb oldalamba, mert baloldalom már van bennem egy golyó. Ezután a katonáknak nem volt szívük lelőni. Egy hadnagyhoz vittek, aki vizet adott, majd tisztiszolgájával adatott nekem négy darab katonakenyeret, és azt tanácsolta, hogy rejtőzzek el a kis erdőben. Az erdő felé mentem, de lefeküdtem a vizesárokba, ahol nem láthattak. Időnként tovább tudtam kúszni, és estére megérkeztem egy gazdasághoz, ahol egy rokonom fölismert. A következő kora reggel német csapatok érkeztek, akik bekötöttek. Forrás: WR II
58. "Állítsátok mindet falhoz!"
Wiesner tanú, Posadowoi gazdaságvezető eskü alatt tett tanúvallomása 1939 október 4-én az egyik legfölháborítóbb kegyetlenségről szól, melyet ártatlan német civilek ellen elkövettek (1) Több mint száz kisebbségi németet vittek az 58. sz. gyalogos hadsereg Pózenben állomásozó biciklis csapatának parancsnoka elé, és jelentették neki, hogy négyet már lelőttek közülük. Ezt mondta a 300-400 katonának, akik a dísztéren álltak: "Akarjátok látni, hogy többet is megölünk ezekből a Hitler-disznókból?" Amikor ezek azt felelték: "Igen, lőj le egy csomót!" először egy német fejét kb. 15-ször verte, míg orrából, szájából és füleiből vér folyt, aztán falhoz állította, és browning-jával lelőtte. Büszkeségtől dagadva ezt kiáltotta katonáinak: "Akarjátok látni, hogy még többet is megölünk ezekből a Hitler-disznókból?" Amikor ezek ezt ordították válaszul: "Állítsátok mindet falhoz!", kiválasztott véletlenszerűen még két németet a csoportból, a mellette levővel kiválasztatott még egyet, és a három szerencsétlent is lelőtte browning-jával. Ezután háromszor éltette Rydz-Smigly marsallt és elénekelte a lengyel himnuszt. Forrás: WR II (1) További részletekért lásd Wiesner tapasztalatainak jegyzékét a 160 oldalon, stb...
59. Szemüket kiszúrták
1939 szept. 4-én a holttesteket visszahozták Schwersenzbe, és láthattam fiam Arthur testét, született 1909 szept. 23-án és a munkás, Kelm testét is. Mindkét testet ugyanúgy csonkították meg : Az arccsontokat betörték, a szemeket kiszúrták, mindkét testen golyó okozta sebek voltak. Fiam gyomrát felszúrták, hogy a belek kiálltak. Hallottam, hogy más németek testét is ugyanígy csonkították meg. Forrás: WR II
60. Állkapocs eltört, kasztrált
A két halott neve Düsterhoft és Kelm, mindkettő Schwersenzből. Szörnyen megcsonkították őket. Düsterhoft állkapcsát eltörték és egy bordáját is. Mindkettőjük arca dagadt volt tele zúzódásokkal. Az egyikük herezacskója erősen meg volt dagadva, melyet nagy ütés okozhatott, valószínűleg puskatussal.
.. Összesen húsz holttestet vittem Schwersenzbe. Mindegyik szörnyen meg volt csonkítva. Szinte mindegyiknek el volt törve az állkapcsa, a koponyacsontjuk behorpasztva, és különböző csontjaik eltörve. A testeken botütések nyomai voltak, egyik hulla hüvelykujja le volt vágva, a szemek és nyelvek ki voltak tépve a fejekből. Az egyik hullát kasztrálták.
61: Mindkét kéz le van vágva. Több holttest teljesen meztelen.
1939 szeptember 9-én szombaton nyolc szabadon fekvő tetemet láttam szalmakazlak között a Hohesalzai bőrfeldolgozó közelében. Az egyik tetem teljesen el volt szenesedve, mert egy közeli szénakazal teljesen le volt égve. A másik tetem részben el volt szenesedve. A harmadik bal lába le volt vágva, a negyedik mindkét karja le volt vágva, az ötödik egyik szeme ki volt szúrva, a hatodik nyelve ki volt vágva, és a gyomra föl volt hasítva. A nyolcadikon, mely a előrehaladott oszlási állapotban volt, csak golyó okozta sebeket láttam, melyeket célzottan lőttek rá. Megtaláltam Wagner patkolókovács testét egy pöcegödörben, Fuchs erdőművelő faiskolái mellett. Szörnyen meg volt csonkítva, fejét és testét fűrészelték. Magán a testen nagymennyiségű emberi fekália volt, így arra lehet következtetni, hogy az elkövetők teste felett ürítettek. Sok test meztelen volt, amiből arra következtetek, hogy ezeket a hullákat kirabolták. Forrás: WR II.
62. Megcsonkított fiú.
Bruno Siebert tanú, a Pózen melletti Swierczewoból, munkás, eskü alatt a következőket vallotta: 16-éves fiamat Helmutot akkor láttam már csak, amikor a koporsóban feküdt Schwersenzben. Leírhatatlan látvány volt: 16 szúrt seb volt testében, nyilvánvalóan szurony okozta sebek. Majdnem a teljes jobb arca hiányzott, valamint a bal szeme, orra darabokra volt törve. A fej elülső oldalának közepén golyó okozta seb volt. Nem tudtam volna fölismerni fiamat ebben az állapotban, ha egy seb a jobb hüvelykujjon, a sárga sporting, a nadrág és a zokni színe nem tette volna lehetővé kétségtelen azonosítását. Meg szeretném említeni, hogy az ütések helyei tele voltak zúzódásokkal. Összerogytam a félelemtől. Fiam teste mellett hét másik tetem volt, akiket Helmuttal együtt temettek el Falkowoban. Ezek mind felnőtt férfiak voltak, kivéve egy másik 16 évest. A hullákat kivétel nélkül szörnyen megcsonkították; az ujjak és sarkak majdnem mindnél hiányoztak, majdnem mindnek föl volt hasítva a gyomra, hogy a belek kilógtak. Emlékszem, hogy egynek a szemeit teljesen kikaparták. Minden halott feje formátlan volt és természetellenesen nagy az ütlegelés miatt. Forrás: WR II
63. Kilenc német nőt gyilkoltak meg Neutecklenburgban
Kedden, 1939 szept. 5-én, a nyugati frontról visszavonuló lengyel csapatok elérték falunkat, Neutecklenburgot. A csapatok utolsó része gyalogság volt, de nem tudom csapatszámukat, engem és 14 másik kisebbségi németet kihurcoltak házunkból és elvezettek. A katonák gyakorló öltözetben voltak, gyakorló sapkát viseltek és puskáikat hátukon hordták. kilenc nőt és hat férfit ejtettek foglyul. Köztük volt feleségem, Bertha Schmidt, született Grawunder, anyósom Wilhelmine Grawunder, született Becke, sógorom, Paul Grawunder, és sógornőm Else Grawunder. Ha nem mentünk elég gyorsan, puskatussal fenyegettek. A lengyel katonák ránkkiáltottak: "meg fogjátok unni Hitlereteket!" Kb. két kilométerre a falutól fölsorakoztattak egy vízzel teli vizesárok előtt. Miután elszedték óráinkat és pénzünket, 16-24 méter távolságról lelőttek bennünket. Jobb oldalamat golyó súrolta, nem vesztettem el öntudatomat, de lerogytam és a vizesárokba estem. Akik nem estek rögtön a vízbe, azokat beledobták. Legtöbbjük szörnyen sikoltozott. aztán újra rájuk lőttek. Sógoromat rám dobták, de sikerült fejemet a víz fölött tartani. A lengyelek aztán visszavonultak. Kb. fél óra múlva ki mertem kúszni a vizesárokból. Minden csöndes volt, és sehol nem látszott az élet jele, csak két lelőtt kutya vonyított. Forrás: WR II 64. Tömeggyilkoság Ostwehrban,
Lengyel tiszt megparancsolja: "Lőjétek le mindet!"
A beidézett Willi Veltzke, iskolamaster Ostwehrben, megjelent és miután elmagyarázták neki az eskü szentségét és fontosságát, ezt vallotta a kihallgatáson: Miután egy magtár mögé érkeztünk, észrevettem, hogy egy lengyel hadnagy kísér bennünket. Megparancsolta, hogy ássuk kis sírunkat, amit nem tudtunk mindannyian megtenni, mert nem voltak ásóink. Aztán arra kényszerítették, hogy fölsorakozzunk, és a hadnagy mindegyikünket megkérdezte, lámpájával arcába világítva, hogy német-e. Aztán elment a sor előtt, és megszámolt bennünket. 21-en voltunk. Ezután kiadta a katonáknak a parancsot: "Lőjétek le mindet!" Sorban álltunk a fal előtt. A katonák oldalról és a fal előttről lőttek bennünket. Elszédültem egy pillanatra, kicsit előrebillentem és fivéremre támaszkodtam. Az első lövések combomon találtak el, és összeestem. Hallottam a mellettem arcra esett fivérem haláltusáját. Néhányan kegyelemdöfésért kiáltoztak, mások csak hangosan nyögtek. Mikor mindannyian ott feküdtünk, a lengyel tiszt mindannyiunkhoz odajött, lámpájával arcunkba világított. Sokan még egy lövést kaptak, belém is belémlőttek egy másik golyót is, mely csak cipőm sarkát tépte darabokra, lábamat nem sebesítette meg. Fokozatosan minden elcsöndesedett és a sötét mindent homályba burkolt. Már szállították az első hullákat valahova, amikor egy tiszt fölkiáltott: "Nézz oda, azokra!" Félve, hogy mégis meggyilkolnak, a fal mellett kúsztam, és az épület sarkánál láttam, hogy az utca tele van katonákkal. [110 o.] Ezután elsőnek a nyárfához kúsztam, fölhúzószkodtam rajta, és átmásztam a kerítésen. a kerítésen megakadtam, de sikerült kiszabadulnom, és egy halom csőre estem egy olyan helyen, melyet a lengyelek budinak használtak. tele lettem emberi ürülékkel, de találtam egy inget, melyet egy katona nyilvánvalóan szárítani akasztott föl, és bekötöttem vele combomat. Mivel mindenütt, közvetlen közelemben is katonák voltak, tovább kúsztam az épületek mellett, keresztül az udvaron, és egy csalánosban elrejtőztem. Innen egy vizesárokba kúsztam, ahol inni tudtam. Mikor a levegő tiszta lett, visszabicegtem a földeken Ostwehr irányába és kb. fél órával éjfél előtt hazaérkeztem. Közben a lengyel csapatok visszavonultak. Életemért rettegve egy kis szobában éjszakáztam. Szept. 9-én 9 óra körül német katonák jelentek meg falunkban. A német katonai doktor bekötözte sebeimet és adott egy injekciót, és szept. 11-én a Hohensalzai kórházba vittek, ahol kilenc napja fekszem. Még ágyhoz vagyok kötve, mert a seb még gennyezik. 1939 szept. 8-án a következőket férfiakat lőtték le a Michalowoi farmon: Jordan urat és két fiát, Wagner parasztot, a paraszt fiát Hanset, két paraszt fivért, Schottot fiát, és unokaöccsét, Sperlinget; Getschmann parasztot és fiát; Friedrich parasztot; Jakob parasztot és fiát; Gerlieb tejesembert; Veltzke pékmestert; Veltzke parasztot és fiát Waltert; Ruther parasztot . Magában a faluban a következőket lőtték le 1939 szept. 7-én: Erich és Wilhelm Marquardt parasztfiúkat; Schott parasztot és Bohlemann parasztot. Csak Bruno Hanse és én tudtunk elmenekülni a mészárlásból a Michalowo gazdaságban. Apám 74 éves volt, Schott fia csak 13 éves.
hangosan fölolvasta, elfogadta és aláírta.
Forrás: WR I
65. 14 kisebbségi németet lőttek le Nieschawa közelében.
1939 szept. 7-én csütörtökön épp kimentem a házból, és át akartam menni a Ciechocinekból Nieschawaba vezető útra, hogy segítsek Tessmann parasztnál, ahol férjem dolgozott. 9 éves lányommal voltam. Észrevettem, hogy lengyel katonák közelednek biciklin. Ahogy közelebb jöttem, láttam a civileket, akik vezették őket. Egyik katonának a 63-as szám volt a váll-lapján. Daniel Leischner, egy ismerős azt mondta, mikor mellém jött: "csókolom apát és anyát"., mire a lengyel katona rámkiáltott: "ismered ezeket a banditákat? Te is egy ilyen hitlerista vagy, gondolom!" nem feleltem. Hallottam, hogy a katonák azt vitatják, van-e elég golyójuk. Errefel gyorsan hazamentem, mert azt sejtettem, hogy civileket is lelőnek. Oldalra nézve láttam, hogy 14 férfit sorakoztatnak föl a Visztula gátjával szemben és a katonák lőni készülnek rájuk. Először Keller parasztot lőtték le. Majd kiáltást hallottam: "dicsőség a mindenható Úristennek, minden dicsőség és tisztelet őt illeti!" Röviddel aztán hallottam a második lövést, és láttam, hogy Karl Fleming négykézlábra ereszkedett. Egy katona odament hozzá, és pisztollyal belelőtt. Mikor fölhúzta magát, puskatussal ütötték, míg meghalt. A katonák nem temették el a halottakat, és ellovagoltak Nieschawa irányába. 40 lépésre álltam a gyilkosság színhelyétől. A 14 civil között volt Keller, Fleming, Leischner, Kessler, Dreyer és Rienast. Nem ismerem a többieket. Forrás: WR II
66. Német legényt szuronnyal átszúrtak, és átvitték az Alexandrowoi piactérre.
Kedden, 1939 szept. 5, láttam ablakunkból hogy hármas és négyes oszlopokban foglyokat hajtanak. Tiszta, jólnevelt németek voltak városi és falusi emberek, jólöltözöttek, arcukon tompa kétségbeesés, párok egymás kezét fogva, az öregeket fiatalabbak támogatták. Néhányan menni sem tudtak, ezeket a többiek vitték. A foglyoknak kb. tizedrésze nőkből állt. Leülhettek a homokba házunk előtt. A legtöbb rögtön lefeküdt. Őreik, kb. 15-20 szuronyos rendőrnek kaptak élelmet, a német foglyok nem. Egyházközségünk tagjai elmondták, hogy egy a konfirmáció előtt álló fiút az Alexandrowoi Peplauból szuronnyal átszúrtak, és átvitték az Alexandrowoi piactérre. Nem halt meg és annyira kiabált, hogy a lengyel lakosság is nekiesett és bántalmazta. Karl és Lydia Schulzt, fivért és nővért, Zbrachlinból egyházközségünkből elsőként szúrtak át szuronyokkal lengyel katonák, akiknek lengyel civilek segítettek, majd házukba hajtották őket, amit aztán felgyújtottak. Mindketten tűzhalált haltak. 1939 szept. 12-én elkísértem férjemet Slonskba, hogy megszemléljünk a német kisebbség 22 tagját, akiket meggyilkoltak. A testeket szörnyen megcsonkították. Egyházközségünk tagjának, Wiesnernek a lábait eltörték, a lemészárolt Keller arcát szuronnyal fölhasították, Daniel Leischner, egy fiatal ember orrát és füleit levágták. Arca teljesen szét volt vagdalva, és apját Heinrich Leischnert is meggyilkolták. A Slonski egyházközség tagjai elmondták, hogy Daase, az iskolamester, lányát arra kényszerítették a lengyel katonák hogy levetkőzzék és a katonák megerőszakolták. Slonskban, 48 embert, nagyobb részben férfiakat meggyilkoltak. A hullák bűze áthatotta a környéket Slonsk körül. egyházközségünk tagjai azt is elmondták, hogy Frau Agathe Leischner fejét levágták testéről. Ezt is lengyel katonák tették. Forrás: WR II
67. A fejet teljesen szétverték--a jobb szemet kiszúrták
David Poschadel tanú, Slonski munkás, a következő vallomást tette eskü alatt: Csütörtökön 1939 szeptember 7-én Ciechocinekbe mentem fiam a tehenet vitte ki a legelőre. Amikor visszaérkeztem a városból, fiamat éppen egy katona vezette el. Nem mertem fiamhoz szólni, és ő sem mert semmit mondani, csak rámnézett és sírt. 1939 szeptember 10-én, vasárnap, találtam meg a vizesárokba eltemetve szomszédom Glasmann földjén. Fejét teljesen szétverték, sok szuronyseb volt testén. Más sebek között a jobb szeme ki volt szúrva. Egy lövést kapott a mellébe. Forrás: WR II
68. A hullákat a trágyalé árkába dobták.
1939 szeptember 8-án estefelé másik németekkel együtt lengyel katonák a Michalowo farmra vittek. Miután két sorba felállítottak arccal a fal felé a farmon a csűr mögött, egy kis sovány feketehajú hadnagy, 168 cm magas megparancsolta kísérőinknek, hogy lecsatolják ásóikat. Az első sor elé fektették őket. Aztán a hadnagy megparancsolta az első sornak, hogy ássanak árkot. Nem ástunk, noha háromszor parancsolták meg. Aztán föl kellett állnunk egy sorban arccal a falnak. Tőlem jobbra a legidősebb Jordan állt, Alfred nevű, tőlem balra fivérem, fivéremtől balra Adolf Jordan. A sötétben nem láttam már a többieket. Hallottam, hogy a hadnagy parancsba adja, hogy lőjenek le bennünket, és látni akartam, hogy honnan fognak lőni. Mikor sorba álltunk, láttam, hogy a katona Alfred Jordantól jobbra, kb. 80 cm távolságra vállára tette puskáját, és egyszerre több ember fejébe akart lőni. Mivel régi katona vagyok, világos volt, hogy mit akar, és fejemet kicsit előbbre hajtottam. Ekkor eldördült a lövés, és fivérem és Alfred Jordan hangtalanul összerogytak. A földre vetettem magam hasonló módon. Hallottam, hogy a katona legalább még négyszer lő hasonló módon. Hallottam azok nyögését és halálsikolyát, akiket eltaláltak, míg mások kegyelemdöfésért könyörögtek, és láttam, ahogy a lengyel hadnagy zseblámpával nézi az áldozatokat, és a mögötte levő katonák belelőnek a nyögő, hörgő férfiakba végső lövésként. Agyamon átfutott, hogy vagy agyonlőnek vagy élve eltemetnek. Gyors elhatározással fölugrottam, a katonák mögé rohantam, a gazdasági épületek mögé. Ismertem a hely alaprajzát. kb. 16 méter rohanás után kb. három golyót eresztettek utánam. A sötét miatt azonban nem találtak el. Továbbmentem és a következő este 7 óra felé hazaérkeztem. Mikor hazaérkeztem, anyám elmondta, hogy német csapatok már átmentek a falun. Hétfőn, 1939 szeptember 11-én 12:30 fele visszamentem a Michalowo farmra, és ott a meggyilkolt férfiak teste a trágyalé árkában feküdt pár ásónyi földdel letakarva. Fivéremet a nyaki ütőerén találták el. Alfred Jordant, aki tőlem jobbra állt, halántékon lőtték. Néhány áldozat fejét puskatussal csúnyán szétverték. Forrás: WR I 69. Előrehaladottan terhes nőt agyonlőttek és testét a disznóólba dobták. Helene Sonnenberg és Martha Bunkowski meggyilkolása Hudakban.
Kivonat a birodalmi bűnügyi rendőrség különleges Brombergi bizottságának aktáiból
1939 szeptember 7-én Rudak faluban, pár kilométerre délkeletre Thorntól. Frau Helene Sonnenberget és Frau Martha Bunkowskit, sok mással együtt meggyilkoltak. Ez a két gyilkosság az aljasság és gonoszság csúcsai, mivel a 26-éves Helene Sonnenberg, Albert Sonnenberg, a Rudaki protestáns egyházközség sekrestyésének felesége esetén egy előrehaladottan terhes nőt öltek meg, aki egy három éves kisfiú anyja volt. Ezek az akciók bizonyítják a protestáns papság rendkívüli üldözését, a sekrestyésekét és családjaik tagjaiét. Rudakban 1939 szept. 1-én ennek az üldözésnek során, Albert Sonnenberg sekrestyést kirángatták otthonából, mikor felesége és kisfia nem voltak otthon, és sok társával elhurcolták. Frau Sonnenberg még hazatérése előtt hallott erről és úgy határozott, hogy saját és gyereke életét kímélendő nem megy haza. Eleget hallott az elmúlt hetekben arról, hogy a lengyelektől semmi jó sem várható, mint az egyház szolgálatában álló ember feleségének. Ez a terhes nő kisfiával Rudak környékén járt, aggódott férje miatt és saját sorsa miatt szeptember 1 és 6 között. Miután sok embertől hiába kért szállást, éjjelenként csűrökben és a téglagyárban aludt. 1939 szept. 6-án találkozott Martha Bunkowskival, egy hajadonnal, aki szintén a lengyel csőcselék elől menekült. A két menekült nő Heinrich Sonnenberg kisfiúval együtt elrejtőztek egy olyan helyen, melyet a lengyel csapatok már elhagytak, és ahol már más menekültek is szállást találtak. Másnap, 1939 szept. 7-én a terhes nő megkérte Fräulein Bunkowskit, hogy hozzon három éves fiának ruhákat házukból. Fräulein Bunkowski készségesen engedelmeskedett, de röviddel azután lengyel katonák vezették vissza, akik elvitték őt is és Frau Sonnenberget is gyerekével. Tanúk elmondták, hogy rövid idő múlva egy katona visszahozta a gyereket, és azt mondta lengyelül: "Azok ketten már soha nem fognak visszajönni!". 1939 szept. 8-án német emberek megtalálták a terhes nőt és társát a sekrestyés házának disznóóljában, mely kb. 24 méterre volt a templomtól. Arccal egy vértócsában feküdt. Fräulein Bunkowski teste a test felső részén feküdt két fahordó között. A disznóólat kívülről bezárták. A bűnügyi rendőrség nyomozása arra a következtetésre jutott, hogy a két nő öt golyót kapott az épületeken kívül, és mikor már halottak voltak, behúzták holttestüket a disznóólba, ott ledobták és bezárták az ólat. A Sonnenberg eset nem jellemezhető jobban, mint ha idézzük Dr. Panning (1), törvényszéki orvosi szakértő jelentésének összefoglalóját, melyben ez áll: "A főtus maradványai nem voltak az anya testében, de a felső combjai között, emiatt az eset úgynevezett "koporsó-szülés", a meg nem született gyerek kidobódott a méhből az anyatest oszlása folytán; a terhesség annyira előrehaladott volt, hogy menekülésre semmi esély sem volt."
70. Párosan megbilincselve vitték őket a kivégzésre.
Tűzoltók és katonák vezettek, párosan össze voltunk bilincselve: Én és Juretzky, Weigt és Gaumer, a pék és Linke, Schulz és Konke, a tanonc Schwarz és Jeschke, a tanár. Lövöldözéssel vádoltak bennünket, két lengyel tanú vallott ellenünk Lissából, az egyik egy rosszhírű ember, Ulrych, és a házfelügyelő Glumniak. (1) OKW hadsereg, orvosi ellenőrzési csoport, aktaszám Br. 112.
[115.o.]
1939 szeptember 2-án érkeztünk Schrimmbe, kb. reggel 9-kor. Az emberek hangos kiáltásokkal fogadtak bennünket. Fogolytársam, Hausler, lakatosmester akkora ütést kapott szemére egy szíjon levő fémtárggyal, hogy a szeme kiesett. Mikor nedves ruhát kért, hogy sebére tegye, azt mondták neki, ez fölösleges, mivel úgyis lelőnek bennünket. A katolikus templom melletti iskolában szállásoltak el. Egy közeli udvarban le kellett szállnunk a járműről, máig sem tudom, ez hogy sikerült. Itt még két német paraszt csatlakozott kilencünkhöz, Hermann Lange és Wilhelm John Sentschinből (Fürstenwalde, Punitz mellett), mindkettő 50 év körüli. Egyiküket Krobenben a földre dobták és hátán bakancssarokkal tapostak, úgyhogy nem tudott egyenesen állni. A másiknak Schrimmben kettő kivételével az összes fogát kiverték. Olyan kicsi volt a hely, ahova raktak, hogy csak a csoport fele tudott leülni. Hausler egy szekrényre hajolt, hogy aludjon. Semmit nem adtak enni, csak egy kanna vizet. 12 óra körül elvittek bennünket a rendőrségre a piactéren levő városházában. A helységben vasrudakkal lekerítettek egy kis helyet számunkra, ahol csak állni lehetett, és állnunk kellett. A szolgálattevők folyamatosan bosszantottak bennünket. Például azt mondták, hogy glicerint és bombagyártásra alkalmas edényeket találtak nálunk, valamint feszítővasat és baltát lengyelek meggyilkolására. Volt egy kis feszítővas és egy balta, ahogy elő volt írva légoltalmi pincémben. Továbbá azt mondta, ne higgyük, hogy akár egy négyzetcentiméternyi lengyel föld visszatér Németországhoz. Lissában annyi halott német volt, mint a nyű. Miután kilenc emberből nyolcat halálra ítéltek állítólagos fegyverbirtoklásért, Bissinget, előrehaladott korára való tekintettel kegyelemből csak 10 évnyi börtönre ítélték. Albert Bissing további jelentése: A másik nyolc megkért, hogy vigasztaljam meg családjukat és búcsúzzam el nevükben tőlük. Azt javasoltam, hogy mondjunk el egy imát Isten dicsőségére, és ezt hangosan elmondtuk. A házfőnök megjelent, mi mondtuk neki, hogy igazságtalanság történt velünk. Azt felelte: "El fogjuk mondani az Úr dicséretét", mire azt mondtam: "Már elmondtuk egyszer, de nem árt, ha még egyszer elmondjuk". Hangosan imádkoztunk; egy idő után a házfőnök elment, és mi befejeztük az imát. Juretzkyt elvitték az iskola templomába, ahol úrvacsorát vett. Az oltárnál ezt mondta: "Ártatlanul ölnek meg német hazámért." A nyolc férfit elvitték. a katonák, 11:30-kor vitték őket. Kérték, hogy útközben védjék meg őket a csőcselék bántalmazásától. Kérték, hogy jó lövészek lőjék le őket. Gaumer ezt mondta: "Mit fog szólni idős édesapám, mikor újra találkozunk?" Weigt ezt mondta: "Nem hagyom, hogy bekössék a szememet, még azt hiszik a lengyelek, hogy félek a haláltól. Kettes csoportokban összebilincselve vitték el őket a következő sorrendben: Juretzky, Jeschke, Gaumer, Weigt, Hausler, Schulz, Lange, John. Konke és én az ajtóig velük akartunk menni, de nem engedték meg- visszaküldtek és bezártak. Őr állt a cella előtt. Kértem egy darab papírt, hogy írhassak rá- nem kaptam. Leültem az asztalhoz és imádkoztam. Fél órával később két dördülést hallottam röviddel egymás után. A tizedes azelőtt azt mondta, hogy az egész egy másodpercig tart majd. Mind a nyolc lelőtt bajtársam csodálatraméltó hidegvért mutatott, és csendesen mentek a kivégzőhelyre is. Forrás: WR II
71. "Kapupénz" a hullák megnézésére.
Alfred és Kurt Barnicke fivérek meggyilkolása Pózenban. Kivonat a birodalmi bűnügyi rendőrség osztály - különleges bizottság Pózenben- aktáiból - aktaszám Tgb. V (RKPA) 1486/5. 39 1939 szeptember 4-én, házuk közvetlen szomszédságában Pózen sűrűn lakott munkáskerületében, "Wallischei"-ben lengyel katonák agyonlőtték a 27 éves tisztviselő, Alfred Barnicket és 24 éves fivérét, a géplakatos, Kurt Barnicket. A két áldozat 51 éves anyjukkal együtt Wallischei 1-ben lakott egy bérlakásban. A kerület lengyel lakossága elismerte, hogy megbízható, keményen dolgozó emberek. Kurt Barnicke bokszolóként volt közismert, a szomszédjában lakó fiatal lengyelek "Leo"-nak hívták. Már a gyilkosság előtti napon a polgári légvédelemnél (LOPP) szolgáló pár kamasz megpróbálta Alfred Barnicket elrabolni lakásából. Azzal vádolták, hogy fényjeleket küldött. Mikor kénytelenek voltak észrevenni, hogy vádjuk üres kitaláció volt, anyja jelenlétében véresre verték. Aztán Frau Barnicke kellett, hogy egy lavór vizet adjon nekik, hogy lemossák magukról áldozatuk vérét. A következő napon (1939 9. 4.), a milícia hiábavaló kutatást tartott fegyverek után az áldozatok lakásában. Csak egy könyvet találtak: "Das Deutschtum in Polen" (A németség Lengyelországban). A könyvet elégettették. Röviddel rá lengyel katonák nyomultak be a lakásba.
Frau Barnicke a következő vallomást tett a történtekről:
Mikor a szobába jöttek Alfréd fiamhoz, és fölfedezték a bélyeggyűjteményt, ezt mondták lengyelül: "Megfogtuk a kémet!" A puskatussal ütötték hátát és vállát. Amikor megpróbálta elmagyarázni nekik, hogy egy bélyeggyűjteménynek semmi köze nincs kémkedéshez, arcába ütöttek és leköpték. Ujjuk nyoma ott volt fiam arcán. Kértem a katonákat lengyelül, hogy ne verjék fiamat olyan kegyetlenül. Erre az egyik katona szuronyát mellemnek szegezte, egy másik pedig a puskatussal lábamat ütötte. Rádiónkat szuronyos puskáikkal szétverték. Mikor megtalálták fiam spórolt pénzét, 1000 Zloty körül, akkor ezt mondták: " az átkozott németek, ezt kapták a kémkedésért!" és láttam, hogy egy katona zsebreteszi a pénzt. A bélyeggyűjtemény és egy régi vassisak, világháborús emlék, megpecsételték sorsukat. Ezek a tárgyak, egy motorbiciklilámpa és egy sebességmérő, melyet a katonák még csak azonosítani sem tudtak, elég bizonyíték volt a lengyel hadsereg tagjai számára, és mindkettőt kémként letartóztatták. Az udvarban, mely a Venetianer Gasse 4 minden bérlője számára elérhető volt, megmutatták őket az időközben újra elfogott elítélttel. Férfiak, nők és gyerekek - 17 család gyűlt össze a hátsó udvaron ebben a munkásházban, az összegyűlt csőcselék ütötte és szidalmazta a két védtelen férfit. Két órán keresztül kínozták őket. Végül a tisztek elhatározták, hogy le fogják lőni a foglyokat, és kihozták őket a tömegből. Az elítélt, akinek élelmet és ruhákat adtak, most szabadon elmehetett. Noha pár civil jobb ítélőkészséggel utalt rá, hogy nem lenne szabad, hogy nők és gyerekek tanúi legyenek ennek a kivégzésnek, a tiszt parancsba adta, hogy állítsák falhoz a két németet a hátsó udvarban. Röviddel aztán négy lengyel N.C.O. mindkettőt lelőtte a tömeg szemei előtt, és a házban lakó nők és gyerekek szemei előtt. A két test az udvaron feküdt, a katonák ellopták értékeiket. Noha az ilyenféle kivégzések nem szokásosak, a következő jelenetek olyan lelki brutalitást mutatnak, mely egy kultúrált személy számára megmagyarázhatatlan. Az utcán összegyűlt tömeg, mely látta a tömeget az udvaron, de nem lehetett tanúja a kivégzésnek, be akart menni az udvarra, hogy megnézze legalább a két német hulláját. A "rendezők" mindenféle gátlás nélkül pénzt szedtek a szenzációéhes tömegtől, és a pénzből később italt és cigarettát vettek. Erről a lengyel szemtanú, Peter Borowski vallomása: A lövöldözés után az utca tele volt és az emberek látni akarták, mi folyik. A katonák pénzt gyűjtöttek egy katonasapkában az emberektől, akik a testeket akarták látni. A pénzt gyűjtő katona az utcai kapuban állt. Nekem adta a pénzgyűjtő sapkát, hogy tartsam, amíg visszanyomja a tülekedő embereket. Én odaadtam a sapkát Mme. Nowacka-nak, és azt mondtam az embereknek, ez nem cirkusz, és ne tülekedjenek. Erre elátkoztak és szidalmaztak, és el kellett onnan mennem. Egy másik tanú, Mme. Stanislawa Wolff ezt mondja: Láttam ahogy Mme. Nowacka és Mme. Gorzanek a bemenetért pénzt szednek. Láttam azt is, hogy legelőször Peter Borowski gyűjt pénzt. A kapuban állt és egy sapka volt a kezében. Mindenkitől pénzt szedett, aki az udvarra akart menni. Azt is hallotta, a két nőtől, hogy Borowski kolbászt, italt és cigarettát vett a pénzből a katonáknak. Láttam, mikor a két nő elment ezeket vásárolni. Azt mondták nekem, hogy most bevásároltak pár dolgot. A tanúk vallomásából világos volt, hogy a Barnicke fivéreket kb. délután fél kettőkor lőtték le. Röviddel 5 óra után a katonaság parancsára a testeket elvitték és egy fedetlen teherautón szállították át a városon. A rokonoknak nem mondták meg, hogy hol vannak eltemetve. Stefan Piaskowski, a lengyel milícia tagja ebből pénzt akart csinálni magának, és megzsarolta a meggyilkolt férfiak anyját, aki tudni szerette volna, hogy fiai hol vannak eltemetve, és pénzért fölajánlotta, hogy elmondja, hol vannak eltemetve. Frau Barnicke adott is neki 31 zlotyt, de soha nem tudta meg tőle a sír helyét. csak hetekkel később azonosították a Barnicke fivéreket tetemét egy tömegsírban. Az objektív tények és a boncolások eredményei alátámasztják a tanúk vallomásait, melyek egymással megegyeznek. A Venetianer Gasse 4. sz. ház hátsó udvarán három golyó által okozott lyuk világosan látható a hátsó falban. A végzetes golyó okozta sebek mellett Kurt Barnicke mindkét szemében sebeket találtak, melyek nagy valószínűséggel szúrások nyomai. Alfred Barnicke testén két golyó okozta sebet találtak, és orrának nyeregcsontja is el volt törve. Hogy a két Barnicke fivért lengyel katonaság lőtte le, azt lengyel eredeti dokumentumok is igazolják. A milícia 5-ös parancsnoksága volt főnökének otthonában megtalálták a hivatali naplót, és elkobozták. Abban van egy bejegyzés, hogy 1939 szeptember 4-én egy bizonyos Alfred Barnicket és egy másik ismeretlen személyt a lengyel katonai őrjárat a Venetianer Gasse (Venecjanska) 4. sz. alatti ház udvarában lelőtt. Egy későbbi hozzáadás megállapítja, hogy az ismeretlen személy valójában Kurt Barnicke.
72. németek hulláit pénzért mutogatják.
Két német foglyot vezettek a Venetianer utca 4/5, udvarára éppen akkor, amikor az utcán voltam, és falhoz állították őket. Mikor láttam, hogy le fogják lőni őket, elmentem, hogy ne legyek szemtanú. Épp mikor elmentem, láttam, hogy a lengyel tiszt jön a Warthe-ról az udvarba, és röviddel azután három lövés volt hallható. Később láttam, ahogy embereket engednek be az udvarra, akik 20 groszy fizetése után megnézhették a két német hulláját. A pénzt a lengyel katonaság fogadta el. Forrás: WR II
73. Öt hulla egy halomban
Hátul maradtam és aztán elrohantam, mert Brombergi ismerősök azt mondták, el kell mennem. Egy időre rá gondozott gyerekemmel elmentem, majd újra visszamentem Rojewoba, amely most tele volt német katonákkal, és szerdán elmentem arra a helyre ahol férjemet és gyerekeimet agyonlőtték. Az öt test egy lengyel lövészárokban volt egymásra hajigálva. Egy tehén teteme feküdt fiam testén. Férjemnek golyó okozta seb volt a mellében, lányomnak is. Fiamnak két sebe volt, egyik a jobb csuklóján, a másik a jobb alsó állkapcsán. Nem találtam több sebet. Forrás: WR II 74. Lengyel reáliskolás fiúk terroristaként. Német emberek Plessben rejtekhelyen megbújt lázadók áldozatai. Nyomozási osztály a nemzetközi jog megszegése ügyében, Plessben, 1939 szept. 12. Katonai főparancsnokság
Jelenlévők:
Franz, kormány főfelügyelő, mint jegyzőtiszt. A igazgató Nieratzik megjelent és ezt vallotta: Nevem Hans Nieratzik, született Miedznaban Pless mellett 1898 dec. 10-én, jelenleg Plessben a Schadlitzi birtok igazgatója. Pénteken 1939 szept. 1-én az első lengyel katonák visszavonultak Plessből Gora. irányában Egész éjjel hallottuk a lengyel tüzérséget és lovasságot Pless mellett haladni az úton. Így tudtuk, hogy megverték a lengyeleket, és vártuk, hogy hamarosan német csapatok vonulnak be. Szombaton, szeptember 2-ám 12 órakor az első német páncélautók haladtak el az út jobb oldalán, 450 méterre délre Plesktől. Délután 2 óra felé az első páncélos földerítő kocsik elérték Pless déli határát. Utánuk felfegyverzett gyalogság jött. Boldogok és hálásak voltunk, hogy mindennek jó vége lett. Biztonságban éreztük magunkat, ezért fölhívtuk a nőket és gyerekeket a pincékből. Körülbelül 300 autó haladt el előttünk. Minden egyest hatalmas ujjongással köszöntöttünk. Mindenki nevetett és sírt, a nők gyorsan virágokat hoztak, vajaskenyeret készítettek, tejet és gyümölcsöt, és megpróbálták minden katona kezét megszorítani. Mi férfiak előszedtük utolsó cigarettáinkat, és a katonáknak adtuk. A fiúk fölmásztak az autókra és mentek velük egy darabon. Mindenki magán kívül volt örömében. Az utolsó kocsi megállt házunk előtt, és kb. öt percig beszélgettünk a katonákkal. Hirtelen lövéseket adtak le ránk a víztoronyból. Nyilvánvalóan ez volt a megbeszélt jel. Erős tüzet nyitottak a víztoronyból, a bíróság épületéből, a régi rendőrségi épületből és a bentlakásos iskola kertjéből gépfegyverekkel, mini-gépfegyverekkel és puskákkal. A terroristák lőttek a német katonákra és a menekülő nőkre és gyerekekre. Rémült zűrzavar keletkezett. Gyerekek kiabáltak anyjukért, feleségek férjükért. Középről jól hallatszott a sebesültek kiabálása és nyögése, az emberek mentőért kiabáltak. A német katonák viszonozták a tüzet agy jó darabig, de aztán tovább kellett menniük, hogy ne szakadjanak el az elől vonulóktól. Néhány halott még vasárnap délután is az utcán hevert. Csak azokat tudtuk elszállítani, akik fedezék környékén feküdtek, mert mindenkire lőttek, aki az utcán mutatkozott. Még a mentőkre is lőttek, egyiküket megölték. Az események során 20 civilt lőttek le és kettőt sebesítettek meg. A géplakatos-mester Niemitz családját különösen találta a terror. A feleséget felismerhetetlenségig megcsonkították, felnőtt fiát és 6 éves lányát szintén megölték. A férj súlyosan megsebesült. A brutális vérengzés elkövető Plessi és Pless környéki civilek voltak. Ez felfegyverzett terroristák esetei, akiket a lengyel hatóságok fegyvereztek föl a mozgósítás előtt. Utasításuk szerint helyben kellet maradniuk, miután a lengyel katonák elvonultak, és rejtekhelyről kellett lőniük a német katonákra. Különösen szembetűnőek voltak közöttük a lengyel reáliskola fiútanulói, akiket tanáraik bujtottak föl. Az írott vallomást fölolvasták a tanúnak, ő elfogadta és aláírta a következőképpen: (aláírta) Hans, Nieratzik A következő esküt tette le:Esküszöm Isten nevében, hogy az igazságot vallottam, a teljes igazságot és csakis az igazságot, Isten engem úgy segéljen.
Összefoglalva:
Forrás: WR I
74.a Lelőtték a lengyel terroristák
Jelenlévők:
Az idézésre Herr Zembol megjelent. Adatai: Nevem Paul Zembol, született Plessben 1899 június 15-én, címe Bahnhof utca 21, Pless. Szombaton, 1939 szeptember 2-án kb. délután 4 órakor egy német páncélautó megállt házunk előtt, mert lánca elromlott. Három fiatal férfi ezért kijött a pincéből, ahol addig voltunk, és segítettek kijavítani a hibát. Ezt megfigyelte egy fiatal lengyel molnár, aki a lázadók tagja volt, a szomszéd malomból. Állítólag ő informálta a lengyel katonákat, akik az állomás parkjában rejtőzködtek. Fél vagy egy órával aztán, hogy a páncélautó elment, kijöttünk a pincéből, mert feleségem meleg tejet akart adni a gyereknek. Alig voltunk fönt pár perce, amikor két páncélautós és egy motorbicikli jött házunk elé. Feleségem az ablakhoz ment és azt mondta: "Nézd, a német katonák már itt vannak!" Örömtől pityergett, először életében látott német katonákat. Integetett nekik, és párszor "Heil!"-t kiáltott. Az volt az érzésem, hogy még nem múlt el a rossz, és visszatartottam feleségemet, akik ki akart menni az utcára. Éppen, mikor tejet adott a gyereknek, 50 lengyel katona jött az állomás parkjából egy lengyel tiszt vezetésével. Házunkhoz siettek. Feleségem kivette a gyereket a bölcsőből és elrejtőztünk a konyhában a konyhaszekrény mögött, mert már nem tudtunk a pincébe menekülni. A lengyel katonák kézigránátokat dobtak az alsó lakásokba és szomszédaink lakásába. Aztán föltépték a konyha ajtaját és lövöldözni kezdtek a helységben. A gyerek fölkiáltott. "Itt egy kis hitlerista kiabál! Lőjetek!" A katonák sarkunkba lőttek, de nem találtak. Az utcára tereltek puskatusaikkal, a tiszt ezt kiáltotta: "Majd megtanítlak benneteket 'Heil Hitler!'-t kiáltani." Lengyel katonák vártak az utcán. Vertek és szurkáltak. Szúrást kaptam lábamba, a gyerek ingét felhasogatták. Feleségem fölkiáltott: "Legalább a gyereket kíméljétek meg!" A lengyelek továbbra is vadul lövöldöztek ránk és ütlegeltek. Egy puskatusütés, melyet a gyereknek szántak vállamat érte. Feleségemet szuronnyal leszúrták, majd szíven lőtték, néhány puskatusütést, melyek bordáit és lábát törték el. Összerogyott, és esésében nekem adta a gyereket. Hamarosan utána meghalt. 9 évig voltunk házasok. Négy gyerekünk volt, ebből három még él. 1917-től 1919-ig voltam a világháborúban, sok mindent láttam, sok szenvedésen mentem keresztül. Soha azelőtt nem láttam ilyen gyűlölettől vagy kegyetlenségtől eltorzult arcokat, mint a támadás során védtelen családomra. Ezek biztosan nem voltak többet emberi lények. Ugyanazon a napon sógoromat és fivéremet lelőtték a lengyel lázadók. Sógorom pár óra múlva halt meg. Feleséget és egy kilenc hónapos gyereket hagyott maga után. Fivérem súlyos sebesülésekkel fekszik a kórházban.
Az írott vallomást fölolvasták a tanúnak, ő elfogadta és aláírta a következőképpen:
A következő esküt mondta el: Esküszöm a mindenható Istenre, hogy az igazat mondtam, a teljes igazságot és csakis az igazságot. Isten engem úgy segéljen.
Forrás: WR I 74.b. 16 éves lengyel fiatalok mint gyilkos banditák. A nemzetközi jog megsértésével foglalkozó bizottság jelentés, a Plessi jelentéshez adva 1939 szeptember 12-én. Katonai főparancsnokság
Jelenlévők:
A Volksbund volt alkalmazottja, Hertel, megjelent. Ezt vallotta: Nevem Heinz Hertel, született Claustalban, Zellerfeld kerületben 1902 április 18-án. Most a plessi kerületi elöljáróság alkalmazottja vagyok. Szept. 1-én és 2-án, én vezettem a német csapatokat Pless kerületében, és a parancsnoki autóban voltam. szept. 2-án 3 óra körül Pless déli határát léptük át, a vasútállomás és a Pilsudski-telep irányában. A volt Fürstenstrassen nagy ünnepléssel fogadott bennünket kb. 100 kisebbségi német, akik gyorsan összegyűltek, noha a bevonulás meglepetésszerű volt. Nevettek és kiabáltak a német katonák kezét szorongatták, gyorsan beszerzett virággal árasztották el őket. Az én szemeimbe is örömkönnyek gyűltek, hogy végre Pless is fölszabadult. Elhagytuk az állomást, mikor éles sortüzet nyitottak meg hirtelen ránk az állomás épületéből, a gázművekből és magánházakból. Ugyanekkor szörnyű események sora játszódott le a városban. Később megtudtam, hogy az első lövést a bíróság épületéből adták, ez nyilvánvalóan az előre megbeszélt jel volt a támadásra. A terroristák először hagyták, hogy a német csapatok a városba vonuljanak, majd rejtekhelyről lőttek az utolsó kocsikra és a német civil lakosságra. A terroristák civilruhás emberek voltak, sokukat láttam kijönni egy házból, melyben sok lövöldözés történt. Pless területén közismert volt, hogy júliustól a terroristákat a lengyel katonai hatóságok kis-gépfegyverekkel, könnyű gépfegyverekkel és puskákkal fegyverezték föl. A terroristák folyamatosan fenyegették a német lakosságot, hogy egy nap valamennyiüket lelövik. Többek között szembetűnően sok lengyel reáliskolai tanulófiú volt a terroristák között. Előzetes katonai kiképzést kaptak, és tanáraik, akik mind a kongresszusi Lengyelországból jöttek fölbujtatták őket. Július 30-án sok 16 éves fiatal volt gyalogság puskával felfegyverezve.
Az írott vallomást fölolvasták a tanúnak, elfogadta és aláírta:
A következő esküt tette le: Esküszöm a mindenható Istenre, hogy az igazat mondtam, a teljes igazságot és csakis az igazságot. Isten engem úgy segéljen.
Összefoglalva
Forrás: WR I
75. Lázadók vérengzése
Katonai főparancsnokság Jelenlévők: Scholz, kormány tanácsadó, mint a katonai igazságszolgáltatás, bírósági kijelölt ügyvivője Franz, kormány főfelügyelő, mint jegyzőtiszt
A munkafelügyelő Schwarzkopf megjelent. Adatai:
Szombaton, délután 2 és 3 között hallottuk, hogy német csapatok vonulnak be. Feleségem és gyerekek meg akarták nézni, én megpróbáltam visszatartani őket, de annyira boldogok voltak. Nem tudtam őket visszatartani. Összeszedték az összes virágot a kertből és elmentek. Utánuk mentem. A víztoronynál voltunk. Mindenki ünnepelt, "Heilt" kiáltott és virágot szórt a csapatokra. A nők megfogták a katonák kezét és megpróbálták átölelni őket. Kb. 100 kocsi ment el amikor hirtelen lövések hallatszottak, lőtték a katonákat és civileket. A katonák kiabáltak: "Lefeküdni!" és szabályszerű sortűz kezdődött. Több mint ezer lövést adtak le. A vizesárokban feküdtem az út jobb oldalán. Feleségemet és vejemet, Stephan Niemiczt, lelőtték közvetlenül mellettem. Engem karon lőttek és torkomon voltak kisebb sebek, szememben és fejem hátsó részén. Lányom Lucie, fiam Fritz és felesége komolyan megsebesültek. Vejemnek felesége és két kisgyereke van, az egyik három éves, a másik hat hónapos. Lengyel katonák nem voltak már a helységben a lövöldözés idején, melyet lázadók csináltak, akiket a lengyel hatóságok fegyvereztek fel valamennyi idővel a történtek előtt. Plessben az emberek most azt mondják, hogy a lázadók még nagyobb mérvű vérengzést terveztek. Mindenkire lövöldözni akartak, aki németnek vallotta magát, amikor a német csapatok bejöttek. Azért nem tudták kivitelezni tervüket. mert már akkor elkezdtek lövöldözni, amikor a német katonák még itt voltak.
Az írott vallomást fölolvasták a tanúnak, az elfogadta és aláírta.
Azt eskü szövege: Esküszöm a mindenható Istenre, hogy az igazat, a teljes igazságot és csak az igazat mondtam, Isten engem úgy segéljen.
Összefoglalva
Forrás: WR I
[125 o.]
76.
77. A Lowitschi terrormenet.
A 3. sz. körzet légügyi parancsnokság katonai bírósága
Jelenlévők: Dr. Waltzog, légügy, bíró-ügyvéd, bíró.
Személy Nevem Gotthold Starke, 43 éves, a protestáns, a "Deutsche Rundschau" főszerkesztője Brombergben. Házas, négy gyerekem van. Ügy: 1939 szept. 1-én, este 7.30-kor otthonomban letartóztatott egy lengyel rendőrtiszt. Azt mondta, belépésével le vagyok tartóztatva, majd házkutatást tartott, melyben semmit sem talált. Aláiratott velem egy vörös színű nyomtatványt, melyben az állt, hogy lakásomat átkutatták, és semmit sem találtak. Autóval elvittek a volt birodalmi hadiárvák otthonába Brombergben, ahol sok kisebbségi német és német nemzetiségűek voltak, akiket szintén 1939 szeptember 1.-én tartóztattak le. Mint később hallottam, a lengyel rádió utasítására az egész országban történtek a letartóztatások. A letartóztatandó személyek listáját már áprilisban és május elején összeállították. Olyan személyeket, akik később jöttek Brombergbe lakni, és akik legalább olyan gyanúsak voltak, mint mi, vagy még gyanúsabbak, azokat nem tartóztatták le. Másfelől viszont olyanokat is kerestek elállítási céllal, akik a legutóbbi pár hónapban elköltöztek. Jogilag fogalmazva háromféle letartóztatott személy volt, akiket azonban egyformán kezeltek. Az első, a vörös cédulások csoportja, akikhez én is tartoztam, a második az internáltaké, rózsaszínű cédulával, ezek alapvetően német nemzetiségű emberek voltak, pár kisebbségi németet is beleértve, akik nem német nemzetségűek, noha pár német nemzetiségűnek szintén vörös papírja volt; a harmadik csoport a kitelepítettek sárga cédulával. A sárga cédulákon személyeknek szóló parancs volt - valószínűleg csak kisebbségi németek és nem német nemzetiségűek számára- kötelezték őket, hogy saját költségükön négy hétre Kelet-Lengyelországba menjenek, ahol rendőri felügyelet alatt élnek. A sárga cédula kategória volt még a legenyhébb intézkedés; tulajdonosainak voltak bizonyos előnyeik a letartóztatottakkal szemben, például egy általam ismert esetben egy birtokosról jó jelentést írtak a hozzá beszállásolt lengyelek. Szeptember 1-étől nem volt lehetséges, hogy a kitelepítettek vonaton utazzanak Kelet-Lengyelországba, hanem gyalog vitték őket, mint a lefogottakat, azaz internáltakat. Az internáltak között volt a német útlevélosztály vezetője Brombergben, Wenger konzul és titkárnője, Müller kisasszony, mindkettő a thorni német konzulátus alkalmazottja. Utoljára Lodzban láttam Wenger konzult, még nem tért vissza Brombergbe. (1) (1) Wenger Konzul megmenekült. A szándék nyilvánvalóan az volt, hogy táborba vigyenek bennünket, ahol etetniük kellett bennünket. Néhányunknak mondták letartóztatásukkor, hogy négynapi élelmet vigyenek magukkal, de csak nagyon kevésnek sikerült élelmet beszerezni. Szeptember másodikán újabb foglyok csatlakoztak hozzánk, többek között a német szervezet főnöke, Dr. Hans Kohnert, szintén piros cédulával. Míg az ablakból figyeltük a német gépek bombázását, láttuk azt is, hogy a német parasztokat olyan vadul bántalmazzák, hogy puskatusuk széttörik. (Müller kisasszony tanúvallomása a német útlevélirodából Lodzból) Ekkor kezdődtek a megfélemlítések. Őreink, akik rendőrök, és félkatonai szervezetek tagjai voltak, arra kényszerítettek bennünket szuronyokkal, hogy a földre feküdjünk, és lelövéssel fenyegették, aki megpróbál fölemelkedni. Szept. 2-án délután 5 óra tájban kettős sorokban vezettek a börtön udvarára. Előtte a Haller katonák közül az egyik kiválasztott néhányunkat, akik kezeit összekötötték. Aztán nagy négyzetet formáltunk az udvaron, az őrök jelenlétünkben puskákat és gépfegyvereket vettek magukhoz, és elsőnek vonultunk ki Brombergből a lengyel lakosság jelenlétében, akik szidalmaztak és átkozódtak, mikor elmentünk előttük. Azzal fenyegettek, hogy meglincselnek bennünket a rendőrség börtöne előtt, ahol röviden megálltunk. Mikor besötétedett, Langenaub és Schulitzon át Thorn felé vonultunk, egy kb. 54 km-es menet, ami elviselhetetlenül hosszú volt a velünk levő öregek és gyerekek számára. A nehézségeket fokozta az élelem hiánya és a folytonos parancsok, hogy menjünk a vizesárokba, mikor német gépek támadtak. Már Langenaunál a 76-éves Frl. Martha Schnee halódva mögöttünk maradt. A közismert német-afrikai kormányzó unokahúga volt, életét a szegények szolgálatának szentelte, idős korában a német népjóléti társaság vezetője volt. Thornban éjjelre egy mocskos külvárosi hodályban szállásoltak el. A szellemi tönkremenés jelei láthatóvá lettek, nők és férfiak vadul kiáltoztak, míg a lengyel elítéltek, akiket hozzánk csaptak, németellenes tüntetést tartottak. Szept. 4-én a lengyel tengeri fürdőhöz, Ciechocinekhez vonultunk. őreink szorgalmasan gyűjtögették a lengyel katonaszökevényeket. A harcokból ítélve már reméltük, hogy a német csapatok ki fognak tudni szabadítani bennünket. Röviddel a tengeri fürdőhely előtt egyik bajtársunk, a fiatal Gerhard Schreiner Brombergből átvágta torkát, megsértve nyaki ütőerét. A köztünk levő sebész, Dr. Staemmler Brombergből gondozta. A sebesültet Ciechocinekbe vitték, ahol meghalt. Dr. Staemmler nekem azt mondta, hogy normális gondozás mellett biztosan életben maradt volna. Míg a fiatal ember, akinek idegei teljesen felmondták a szolgálatot, saját vérében feküdt, a lengyel rendőrparancsnok Brombergből utoljára belerúgott. Minden zsebkést és borotvapengét levettek tőlünk ezután. Ciechocinekben egy ifjúsági táborban aludtunk, férfiak és nők külön. Éjjel megint nem tudtunk aludni, mivel újabb emberek őrültek meg, és a hisztérikus kiáltozás nem szűnt meg. Nem volt mit enni. Szeptember 5-én a nagy forróságban Ciechocinektől Wloclawek felé vonultunk. A lábbajok terjedtek, az éhség nőtt, az élelmet, melyet páran magukkal hoztak, szétosztottuk. Pénzünket elvették. De Nieszawában a foglyok gyűjtöttek és tudtunk kenyeret venni. A parancsnok Dr. Staemmlert bízta meg a bevásárlással és elosztással. Később már sajnos nem volt ilyen nagyvonalú velünk. Nieszawában égető hőségben délben megálltunk egy szemétlerakóhely mellett. Itt csatlakozott hozzánk agy nagy fogolycsoport Pommerellenből, köztük nők és öregek, kínzott, hajtott, sovány figurák. Eztán együtt mentünk a Visztula partján a kagyló-szakította Wloclawek városba, ahol a gimnázium épületébe raktak be bennünket. Egész éjjel nem volt vizünk, pedig majd meghaltunk a szomjúságtól. Mikor a sötétben vízszerzési lehetőséget kerestem, egy német parasztot, Vorweyert ismertem meg, akit 14 éves fiával együtt tartóztattak le. Később elvették tőle a szőke fiút, és a fiú további sorsa nem ismert. Másnap reggel tovább mentünk. Néhány idős embert, aki nem tudott járni, és néhány nőt gépkocsira tettek. Két brombergi férfit, Assmann lelkipásztort, templomfelügyelőt és Dr. von Behrens, akik 70 évesnél idősebbek, nem engedték a kocsira, mert ők "különösen veszélyes politikai bűnözők". Fiatalabb bajtársak vitték őket ezután. Ezen a napon, szept. 6.-án az út Wloclawekből a Chodsen cukornádőrlő malom felé vitt, Chodecz mellett, ahol pár másik csoporthoz csatlakoztunk Pommerellenből, az elrabolt személyek száma 4000 körül lehetett, akikből 6-800 jött Brombergből. A 4000 között volt kb. 1000 lengyel szociáldemokrata, bűnöző és más rosszkülsejű figurák. Más németeknek rossz tapasztalatai voltak a Chodsen cukornádőrlő malommal, mely katonai irányítás alatt állt. Gumibotokkal verték őket, a falhoz állították, megfélemlítették és más módon kínozták őket. Néhányukat agyonlőtték. Éjjel egy keskeny sikátorba vezettek két fal között, mely alig volt elég arra, hogy egy személy leüljön, és nekünk a szénre és folyékony kátrányra kellett ülnünk. Lengyel civilek karszalaggal, akik utasításainak engedelmeskednünk kellett voltak közöttünk. Aki megközelítette a szögesdrótot, azt agyonlőtték, ha észrevették. Gépfegyverek voltak szerelve a gyárkéményre. Noha estére megígérték, hogy szalmával meghintett barakkokat kapunk - ez a cukornádőrlő malom nyilvánvalóan koncentrációs tábornak volt szánva- következő reggel Kutnoba vittek Chodeczen át, egy kis falu, ahol vehettünk élelmet a piactéren. Útközben folyamatosan gyilkosoknak, banditáknak és boszorkányok fiainak neveztek bennünket, különösen nők és tisztek. Útközben katonai és civil menekültek kísértek, akik minden alkalmat megragadtak, hogy ránk támadjanak. Aki nem tudtak járni, azokat néha föltették a szekerekre, de általában a sorok végén lelőtték őket. Szept. 7-e reggelétől éjjelig meneteltünk kevés megállással a vizesárokban vagy az út porában reggel 9-ig. Szeptember 8-a reggelén egy Starawiesi gazdaságba érkeztünk, Kutnotól kb. 3 kilométerre, ahol 4 órára megálltunk. Itt néhányan halottan estek össze a kimerültségtől. A csoportnak csak egy része kapott kenyeret, de mindannyian kaptunk vizet, ami a legnagyobb áldás volt számunkra. Mindannyian földre vetettük magunkat, mikor a hajnal jött, és a földön levő füvön levő harmattal nedvesítettük meg ajkunkat és nyelvünket. Itt-ott találtunk fehérrépát a mezőn, mely enyhítette éhezésünk szörnyű gyötrelmét. Starawiesből délben indultunk tovább, megint éjjel is meneteltünk, támolyogva, alva, őrült bajtársainktól folyamatosan zavarva, megrémülve a lövöldözéstől- azon az éjjel egyik társam 44 lelőtt németet számolt,- és a sok visszavonuló katonai egységtől bántva. Aki nem tudta tartani helyzetét a sorban, azt botütésekkel és szuronyszúrásokkal nyomták vissza a sorokba kísérőink, akiknek jobb volt az élelmiszerellátásuk mint nekünk, és akik néha biciklit használhattak, és akiket néha fölváltottak. Orvosunk, Dr. Staemmler esetében sem tettek kivételt, ha a sor elején vagy végén állva maradt, hogy segítsen valakinek élénkítőszerrel. Orvosi táskáját nem vihette magával. Azon az éjszakán maga is félrebeszélt. Dr. Kohnertet és a két mellette levőt az elhaladó katonák ütlegelték. Időnként föl kellett zárkóznunk, mert a sorok kinyíltak. Egy 70 éves paraszt, Kohnert nevű nem bírta tovább elviselni a szomjúságot, és egy hídról kb. 18 méter mélyre a Bzura folyóba ugrott; rálőttek, de nem találták el. Ivott kalapjából valamennyi vizet, majd újra csatlakozott a menetoszlophoz.
Szept. 9-én 9 óra tájban érkeztünk Lowitschba, a lőporraktár és a barakkok közti helyre, a német tüzérség tüze mellett. Gyakorlatilag minden lengyel őrs elhagyott bennünket, a parancsnok nem volt látható. Visszavonultunk a veszélyes szakaszból egy kis erdőbe a város fölött, és odafelé tudtunk inni, és mosdani kis forrásokban. Menetoszlopunkból az eredeti 4000-ből kb. 2000-en maradtunk életben mikor Lowitschba értünk, melyet időközben német csapatok foglaltak el. A hiányzók között legelőször az 1000 lengyel említendő, akiket hozzánk csaptak, de az 1000 német semmi esetre sem statisztikai hiba; ellenkezőleg, azt hiszem, hogy ezek az utolsó teljesen elviselhetetlen éjjel során eltévedtek az erdőkben, réteken és falvakban, amikor alig bírtuk vonszolni magunkat. Egy részük örökre elveszettnek tekinthető. Más részük kisebb csoportokban eljött Lowitschba.
Krusche pap, a "kongresszusi" Lengyelországi németek vezetője és mi Brombergből megbeszéltük, hogy mit kellene most tenni. Dr. Kohnert és Dr. Staemmler bizottságot alapítottak az egyetlen megmaradt brombergi rendőrrel, aki hozzánk csatlakozott. Azt javasolták, hogy gyűjtsük össze a bajtársakat, hogy ne lőjenek le bennünket a visszavonuló katonák vagy a fiatal strzelcek, akik rejtekhelyet készítettek számunkra. Ennek fejében mi garantáltuk az őrök életét és állását, ha német kezekbe jutnánk. Amikor Dr. Kohnert és Dr. Staemmler megközelítették a rendőrt, az félreértette szándékukat és agresszív lett. Dr. Staemmler megpróbálta kicsavarni a fegyvert kezéből, a rendőr pár lépést visszalépett és agyonlőtte. A rendőrök eltűntek a felső faluban hangosan bosszút és segítséget keresve. Most föltételeztük, hogy a védtelen 800 embert minden oldalról lőni fogják. Mindenütt lengyel katonák és felfegyverzett civilek lettek láthatók, hirtelen egy tank jelent meg a hegy lábánál. Mindenki azt hitte, hogy az meg akarja akadályozni, hogy Lowitschba meneküljünk. Dr. Kohnert és lelkipásztor Krusche egy fehér kesztyűvel egy boton ment felé. Azt reméltük, hogy megvéd bennünket a rendőrség és a strzelcek rosszindulata ellen, ha megadjuk magunkat a lengyel katonaságnak. A 800 ember a megadási zászlót vivők után özönlött. Félúton fölfedeztük, hogy német tank szabadított minket meg. Egy fiatal német tiszt behajtott közén tankján, melynek neve "Ziethen," volt, és mentünk a falu felé a dombon keresztül. Itt a lengyel parasztok térdre estek és megcsókolták a katona kezét és egyenruháját. Visszairányított bennünket Lowitschba. Fölvettük Dr. Staemmler testét, és paradicsomföldeken és tarlókon keresztül, valamint ahol valami oldalvédelmünk volt, mentünk a városba, melyet német csapatok már elfoglaltak. A menet Lowitschba, mely kb. 200 kilométernyi utat jelentett, végéhez ért. Az esetek nagy részében a résztvevők állapota megdöbbentően nyomorúságos volt. Mikor a parancsnoki főhadiszálláson voltam, ahol a falusi orvos, Dr. Studzinski ( német) Waldauból, Schwetz körzetéből, akit kékre és feketére vertek, és aki a legsürgősebb eseteket, az elgennyedt lábsebesüléseket, és más komoly betegségeket kezelte, míg össze nem roskadt, fölfedeztem többek között a 68-éves szenátort, Dr. Busse-Tupadlyt, aki egy szalmaágyon feküdt. magához hívott, és sírva átölelt. Noha fiam keresztapja, nem ismertem volna föl. A rádobált kövek és rámért puskatusütések fejét vörös-kék formátlan masszává változtatták, melyből csak piros ajkai, tele vérrel álltak ki. Dr. Busse Európa egyik legismertebb állattenyésztője. A lengyelek különösen megbecsülték, és közismert bíró volt a nemzetközi állatkiállításokon. Mellette a 82-éves kertész Bohrmann feküdt a teljes kimerültség állapotában. A főhadiszállások udvarán hullahegyek voltak, akik részben a kimerültségtől meghaltak tetemei voltak, részben akik nem tudtak lépést tartani az oszloppal Lowitsch előtt, és a visszavonuló katonák megölték őket. Csak a domb körül 26-ot számoltam. Legtöbbjüket puskatussal verték agyon. Mélyen megindulva köszöntük meg felszabadítóinknak tettüket A Bzuránál meg tudtunk fürödni, elénekeltük a német nemzeti himnuszokat és "Sieg, Heilt" kiáltottunk a Führerre és a német hadseregre. Éjjel kaptunk élelmet, és a Pommerelleni parasztok láttak el bennünket, akiket a Lowitschi börtönből hoztak ide kémkedéssel gyanúsítva, és a német csapatok most őket is kiszabadították. A folyó harcok között a megmentett 2000 embert szept. 10-én vasárnap panjemagen-eken (parasztszekereken) és 800 rekvirált kerékpáron Lodzba vitték Glownón át, ahol éjjel a szabadban aludtunk.
A tanú diktálta, elfogadta, aláírta
A tanú azután esküt tett.
Összefoglalva:
Forrás: WR I 78. Breitinger atya, német katolikus pap, Pózenből, a Pózenből elrabolt áldozatok menetében. A nemzetközi jog megszegésének vizsgálatával foglalkozó bíróság Pózenben, 1939 október 5-én, a haderők legfelsőbb parancsnoksága alatt.
Jelenlévők:
Pitsch, katonai igazságügyi felügyelő . Breitinger atya beidézésre megjelent és miután kötelességszerűen fölvilágosították az esküről, ezt vallotta a kihallgatáson: Személy: Nevem Lorenz Breitinger, a rendben nevem Hiláriusz atya. Glattbachban, Aschaffenburg mellett születtem 1907 június 7-én, a német katolikusok papja vagyok Pózenban. A Pózeni ferences kolostorban lakom. Ügy: 1939 szept. 1-én délután 6 óra körül egy rendőrtiszt megjelent a kolostor kapujában és azt mondta, hogy le vagyok tartóztatva. Kérdésemre, hogy pár tiszta ruhát és élelmet magammal vihetek-e, azt felelte, ez nem szükséges, mert rövid kivizsgálás után haza fognak engedni. Egy másik rendőrtiszt várt a kolostoron kívül szuronyos puskával, és a két tiszt mint egy bűnözőt három másik személlyel együtt a rendőrkapitányságra vitt. Ott a rendőrtiszt aki elfogott egy internálási rendeletet adott át, nyugtát kért róla, abból láttam, hogy hivatalosan internáltak. Kb. 20 ismerőssel találkoztam a rendőrség udvarán, és az éjszakát velük töltöttem a szabad ég alatt. Az éjszaka folyamán további szenvedőtársak érkeztek. Kolostorom apátja megpróbált közbenjárni érdekemben. Hazatérésem után azt mondta, hogy kísérletét ezekkel a szavakkal utasították el: "Mi, maga közbe mer járni egy ilyen ember érdekében? Akkor kémeket pártfogol, és ugyanúgy golyót érdemel, mint a másik." Mikor az apát megkérdezte, hogy hozhat-e nekem egy táskát ruhákkal és élelmiszerrel, azt mondták, hogy egyék meg a tetvek azokat. Apátomat úgy megdöbbentették ezek a válaszok, hogy életében először szégyellte, hogy lengyel. Apátom a terület kormányzóját is értesítette, akit mindketten jól ismertünk. Az utóbbi azt válaszolta, hogy sajnos semmit sem tud tenni az ügyben, mert minden hatalom a katonaság kezébe került. Szept. 2-án párosan sorba kellett állnunk. A rendőrfőkapitány a területi kormányzó nevében megfosztott bennünket polgári jogainktól, hozzátéve, hogy most egy táborhoz megyünk, és ha valaki nem vonul az utcákon a előírás szerint azt rögtön lelövik. A rendőrök föltették szuronyaikat, megtöltötték puskáikat és Pózen utcáin Glowno felé vezettek bennünket. A minket őrző rendőrök állandóan azt kiabálták a várakozó tömegnek: "Ezek mind németek", mire a tömeg hihetetlenül dühöngve és kiabálva szörnyen átkozódott. Mikor elértük a régi piacot, a tömeg hozzánk férkőzött, furkósbotokkal ütöttek, rúgtak, kövekkel hajigáltak, úgy, hogy mire elértük Glowno külvárosát, tele voltunk zúzódásokkal. Reménysugár volt számomra, mikor az úton egy kocsmában láttam a Glownoi katolikus papot. Tőle megértést és védelmet reméltem mindannyiunk számára, és információt jövőnkről. Mikor bemutatkoztam, nagyon meglepődtem, mikor elkezdett kikérdezni, hogy vajon álruhás kém vagyok-e, és durván kérdezte, hogy hogy mertem karomat fölemelni a lengyelek ellen. Szóhoz sem jutottam, és feladtam a beszélgetési kísérletet. Késő délután egy nagy rétre vezettek bennünket, melyet nagy tömeg özönlött el. Internáltak más csoportjait is ide hoztak, köztük nőket és gyerekeket, két nyomorékot, akik alig tudtak menni (háborús nyomorékok voltak falábbal). és sokan bekötözött fejjel, véres ruhában. Megparancsolták, hogy álljunk fel négyes sorokban és megszámoltak bennünket. Aztán őrségünk, mely pár rendőrből és különféle reáliskolai tanulókból állt a katonai ifjúsági szervezet egyenruhájában, vezetőjének parancsára el kellett énekelnünk egy gyűlölködő dalt Németországról. Aztán papi öltözékemben ki kellett lépnem a csoportból, és a közönség tetszésnyilvánítása közepette gyakorlatoztattak. Végül az első sorba tett, ahol a lázadók vezetőjének nevezett. Aztán Schwersenz irányába mentünk dühödt emberek között, akik leköptek, lótrágyával dobáltak, és furkósbotok, kövek és rúgásokkal traktáltak. A minket kísérő őrök semmit sem tettek hogy megvédjenek bennünket, ha esetleg meg is volt bennük a szándék erre, erőtlenek voltak és nem elég energikusak, hogy valamit is tegyenek. Schwersenzben a csőcselék bestiák szintjére zuhant, nyomorékokat ütöttek és gyereket vertek míg botjaik eltörtek. A következő nap észrevettem, hogy minden német szervezet vezetősége és az összes német pap csoportunkban volt. Voltak olyan személyek, akik meg voltak győződve arról, hogy lelkiismeretesen teljesítették kötelességüket a lengyel állammal szemben, és ezért nem értették, hogy miért bánnak velük úgy vagy rosszabbul, mint a legveszélyesebb bűnözőkkel. Schwersenzben mind én, mind a protestáns pap megkérte a parancsnokot, hogy hadd tartsunk istentiszteletet az internáltaknak, de az durván azt felelte, hogy nem engedélyezi ezt. Megint át kellett mennünk a dühöngő tömeg között Kostrzyn városban és Wreschenben. Az utóbbi helyen furkósbotokkal vertek és rugdostak bennünket. Kardinálisom ide utánunk jött és biztosan látott bennünket, pózeni internáltakat, de egy szót sem szólt érdekünkben. Wreschenben egy teremben egzecíroztattak bennünket, le kellett ülnünk, fölállni, letérdelni, stb... A gyakorlatoztató külön foglalkozott velem. Álszentnek és hazugnak nevezett, és azt mondta a keresztet el kell venni tőlem, mert áruló vagyok. A menet kb. délig tartott. Az őr a kocsin ment a betegekkel, és mi gyakran a kocsi mögött kellett hogy ügessünk, ha a vezetőnek arra volt kedve. Ha egy falun mentünk át, kénytelenek voltunk fejünket takarókkal és kabátokkal védeni a ránk dobált kövek miatt. Hihetetlen volt számomra, hogy lengyel katonák, sőt lengyel tisztek olyan szembetűnően nagy szerepet játszottak ezekben a kilengésekben. Előfordult, hogy kitüntetett lengyel tisztek jöttek közénk és erőteljes rúgásokat osztottak ki. Koninból nem tudtunk tovább vonulni Kutnoba, és hirtelen északi irányba mentünk. Kb. 8 kilométerrel Konin után őrünk otthagyott, és egyetlen szellemileg fogyatékos rendőr marad velünk. Időközben ököllel és kövekkel vertek bennünket a lengyel újoncok. A katonai rendőrség szabadított ki ebből e helyzetből bennünket. Három napig megálltunk egy gazdaságban Maliniec mellett, mert a rendőr utasításokra várt, hogy mi történjen velünk. Slesin mögött átmentünk az első lengyel vonalakon és a városon kívül laktunk egy gazdaságban, melyet teljesen elfoglalt a lengyel katonaság. Itt egy fiatal lengyel tiszt számtalan káromkodással fűszerezve halállal fenyegetett bennünket. Másnap hajnali 2 órakor keltettek hogy tovább meneteljünk. A betegeket és nyomorékokat szállító vagon mögöttünk maradt. Hallottam később, hogy lelőtték őket. Az egész Schmolke családot például, és egy másik egylábú nyomorékot is. Puskalövésekkel kényszerítettek bennünket gyors menetre Babiak irányába. Délután folytatódott a menet, miután három csoportra osztottak bennünket, és számos katonát osztottak be kísérőként hozzánk. Az erdei utakon óráinkat és ékszereinket elvették, néha a jegygyűrűket is. Hétfő reggel már néhányunk nem tudott lábra állni. Öt ember kivételével ezek betegek voltak, és teljesen mozgásképtelenek, köztük volt egy pózeni tanárnő is. Három viszonylag menetképesebb személy hátramaradt velük védelmükre,. Hallottuk, hogy kísérőik egyszerűen ellőtték őket. és aztán bestiálisan halálra kövezték őket. Hosszú menetelések után különféle irányokba, melyek napokig tartottak, míg a front közeledett, végül német csapatok szabadítottak meg 1939 szept. 22-én. Aztán Breslaun át a német katonaság hazaszállított bennünket. hangosan fölolvasta,, elfogadta, aláírta Lorenz Breitinger (Hiláriusz atya)) A tanú, a következőket esküt tette le: Esküszöm a mindenható Istenre, hogy az igazat mondtam, a teljes igazságot és csakis az igazságot. Isten engem úgy segéljen
Összefoglalva:
Kiegészítésként hozzáfűzöm: Együtt voltam a Pózenből internáltakkal. Köztük, csoportomban volt az igazgató Hugo Bohmer, Stefani lelkipásztor, Dr. Swart, a német reáliskola igazgatója, Dr. Robert Weise és más vezető német személyiségek.
Ezt eskü alatt is megerősítem.
Összefoglalva:
Forrás: W R II (1)
79. 300 kilométeren át húzták.
A nemzetközi jog megszegésének vizsgálatával foglalkozó nyomozóiroda az általános csapattól, Pózen, 1939 október 3. főhadiszállás Jelenlévők:
Dr. Reger, bíró-ügyvéd,
Dr. Robert Weise vallomását a protestáns diakonisszák kórházában írtuk le, ahol ő az igazgató. Fölhívták a tanú figyelmét arra, hogy vallomását esküvel is meg kell erősíteni, tehát csak igazat szabad mondania. Ezután a következőket vallotta: Személy: Nevem Robert Weise, születtem Birnbaumban 1893 október 2-án. Protestáns, vagyok, lengyel állampolgár, német nemzetiségű. Házas vagyok, két gyerekem van, 6 és 3 évesek. (1) A jegyzőkönyv utolsó oldalának eredetije a 274 oldalon van fénykép alakban. [135 o.] 1939 szept. 1-én otthon letartóztatott a rendőrség. Sejtettem, hogy internálni fognak, ezért előkészítettem egy hátizsákot. A rendőr azt mondta, semmire nem lesz szükségem, csak alá kell írnom egy formanyomtatványt, és rögtön elengednek. Mielőtt letartóztattak, lakásomat átkutatták. Fegyvereket kerestek. Miután a rendőrségre vittek, átszállítottak a rendőrkapitányságra, ahol már jó pár ember várt elvitelére. Nagy részük kisebbségi német volt, akiket ide gyűjtöttek. Nem tudom számukat megadni, csoportomban kb. 60-80 ember volt. 1939 szept. 2-án dél felé (addig csak egy darab kenyeret és egy csésze kávét adtak enni), elindultunk. Ahogy elindultunk Pózenből Glowno felé, a legvadabb csőcseléktámadásnak lettünk kitéve, akik furkósbotokkal és ököllel vertek, rúgtak és köveket dobáltak ránk. A Breite utcában Pózenben Dr. Gustav Klusackot, a lengyel katonai mezőgazdasági társaság igazgatóját olyan szerencsétlenül találta el egy kő, hogy arcára esett az utcakövekre, és elájult. mint orvos azt gyanítottam, hogy Dr. Klusack fejét betörték. Ezért szóltam a minket kísérő rendőrnek, hogy szállítsák Dr. Klusackot a helyi vagy a katonai kórházba, de visszautasította kérésemet. Glownoig vittük Dr. Klusackot, aki orrán-száján vérzett, hányt és csak félig volt tudatánál. Végig velünk kellett jönnie. Glownoban csoportunkhoz más csoportokat is hozzáraktak Pózenből és a Wollsteini kerületből, és most kb. 260 főből állt a csoport. Őreinkhez is csatlakoztak egyenruhás lázadók, így ezek most már nem csak rendőrök voltak. A csapat parancsnoka egy alhadnagy volt, aki a lázadók egyenruháját hordta. Aznap tovább mentünk Schwersenzbe. Itt a Schwersenzi lakosság ugyanúgy kínzott bennünket, mint a Pózeni. Hangsúlyozom, hogy a rendőrség végig próbált védeni bennünket, de eredménytelenül. Még gumibotokat is alkalmaztak a tömeg ellen. Az éjszakát Schwersenzben töltöttük. Másnap Wreschenbe mentünk, az utána jövő napon Slupcába, az azutáni napon Marantowba. Marantowig három kocsi is jött velünk, melyben nyomorékok, nők és gyerekek voltak, majd később a betegek. Marantowban elvették a kocsikat tőlünk, de legalább egyet meghagytak. Marantowban három napig voltunk. Innen Slesinen át egy faluba mentünk, melynek nevére nem emlékszem. Itt éjjel ébresztettek és gyorsan Klodawa irányába indítottak tovább, mert a hadi helyzet nyilvánvalóan komolyabbá fordult. Mivel ne volt már kocsi számunkra, egy Schmolke nevű ember Wollstein szomszédságából, akinek műlába volt a világháború óta, felesége, kb. 16 éves lánya és 18 hónapos fia, valamint egy másik műlábas embert nem tudom, és egy bizonyos Frau Blank a Pózen melletti Ketschből ott maradt. állítólag ezeket a kisebbségi németeket kocsival akarták utánunk hozni. A Babiaki déli pihenő alatt kísérők, aki egy gazdaságban segített Turkowo mellett Neutomischel kerületben, elmondta, hogy ezeket a németeket lelőtték. Valószínűleg a katonaság lőtte le őket, és a személyesen bűnösök a Schwersenz hadosztály tagjai, akik a Slesini kerületben állomásoztak. Azért gondolom, hogy katonák lőtték le őket, mert kísérőink közül senki sem maradt hátra, a faluban, ahol laktunk, katonák állomásoztak. Ugyanaz a katonai egység már minket is kísért. A fényképen fölismerem a két nyomorékot és Schmolke 16 éves lányát, Nem tudom, ki a negyedik személy a képen. Tovább mentünk Brzewienna Krotkiebe. Itt egy éjjelt töltöttünk el a szabadban, és másnap a következő németek nem tudtak tovább jönni: egy Treskowi paraszt, Frl. Hanna Bochnik, Frl. Molzahn, Vincenz Gierczynski, egy Jew nevű ékszerész, és több másik személy. Hermann Pirscher, diák hátramaradt, mint a fentieknek segítő önkéntes. Frl. Bochnik időközben megőrült. Azt mondták, hogy kocsit szereznek a hátramaradottaknak. mikor kicsit messzebb voltunk mint két kilométer, lövéseket hallottunk. Én nem kételkedtem benne, hogy a hátramaradottakat lőtték le. Ez ottani exhumálások ezt igazolták. Végül Klodawán át Kutno, Gostynin, Zychlin, és egy falu Kutno és Lowitsch között, a Bzura mellett volt az útvonalunk, ahol végül német csapatok szabadítottak meg 1939 szept. 17-én. kb. 350 m kilométerre becsülöm a megtett távolságot. Még el szeretném mondani, hogy pénzünket, ékszereinket és másik értékeinket kíséretünk elszedte. Akikkel ez történt soha nem látták tulajdonukat viszont. Esetemben ezüst karórámat, 280 Zloty készpénzemet, noteszkönyvemet minden papírommal szedték el tőlem.
hangosan fölolvasta, elfogadta, aláírta
A tanú a következő esküt mondta el: "Esküszöm a mindenható Istenre, hogy az igazat mondtam, a teljes igazságot és csakis az igazságot. Isten engem úgy segéljen".
Összefoglalva:
Forrás: WR II
80. Dr. Staemmler, a sebész meggyilkolása
A tanú, Georg Drescher, Czempini paraszt, a következő vallomást tette eskü alatt. Szombaton, 1939 szept. 2-án letartóztattak reggel 6 órakor és másik Czempini németekkel együtt vonultunk el Schrimm felé. A menetelés közben vasvillákkal és furkósbotokkal fenyegetett, vert és szörnyen bántalmazott a lengyel lakosság. Schrimmben is bántalmaztak; Míg két órán keresztül az udvaron feküdtünk és vártunk, egy lengyel rendőrtiszt azt közölte velünk, hogy 20 Lissai németet halálra ítélt a katonai bíróság és két órán belül lelövik őket. Hallottam, hogy Lissában 14 németet tényleg lelőttek. 400 főnyi férfiakból álló csoportunkat rendőrség és segédrendőrség kísérte, Schrimmből Schrodába vonultunk Neutomischelen keresztül. Este érkeztünk Schrodába, és éjjel a tornateremben aludtunk. Az iskola udvarán a lengyel katonák először vertek bennünket. Itt bántalmazták először Kienitz lelkipásztor a lengyel nemzeti zászlóval. Másnap délben Peisernbe mentünk tovább, estefelé érkeztünk oda. egy helységben aludtunk, amely maximum 50-60 ember számára volt méretezve. El lehet képzelni, hogy mennyire zsúfoltan voltunk mi 300-400-an. Összenyomorítottak egy tömegbe, senki sem mehetett ki a helységből vagy ihatott vizet. Reggel végre kaptunk egy kevés vizet és pár káposztalevelet. Éjjel párosan összekötöztek bennünket, és minden három párt újra összekötöttek. Ezután Koninon át mentünk Turekbe.. Itt történt az első haláleset. Az idős von Gersdorff báró legyengült, elkezdett félrebeszélni, pár sorral hátrabotladozott, és egy lengyel őrmester puskával lelőtte. Időközben besötétedett, az utcák tele voltak menekültekkel, és mikor egy kis vízért kiálltam a sorból, egy 50 fős szétszórt csoportban találtam magam. Nem tudtuk, mit tegyünk, ezért jelentkeztünk az első rendőrőrsön. Egy lengyel gyalogos őrjárat a Tureki börtönbe vitt. Csak rövid ideig voltunk ott, mert katonák az erdőbe vittek bennünket. Útközben egy bajtársunk öngyilkossági célzattal egy vizesgödörbe ugrott. A katonák háromszor utánalőttek, és ő a lyukban fekve maradt. Az erdőben egy kerítés elé állítottak, és a lengyel tiszt azt mondta, hogy halálra vagyunk ítélve. Erre egyik bajtársam elrohant és három golyóval lelőtték . Ez Fritz Sonnenberg volt Czempinből. Aztán fölsorakoztattak az úton és egy homoktárolóba akartak lőni. Fölemelt karokkal kellett több kilométeren át mennünk. Aki karját nem bírta tartani, rögtön szuronydöféseket és puskatusütéseket kapott. Mögöttem lövések hallatszottak, és ezekből és a kiáltásokból arra következtettem, hogy megint bár bajtársunkat lelőtték. Bergmann építőmester, szörnyű puskatus ütéseket kapott, Hoffmann-Waldau, földbirtokos Kurschenből, Schmiegel mellől, hét szurony szúrást kapott. Nekem jobb karomat szúrták meg szuronnyal. Végül a temetőkertbe vittek, ahol arccal lefelé le kellett feküdnünk kiterjesztett karokkal. Halálunkra vártunk. A katonák, kihasználták helyzetünket, és kifosztottak mindenünkből. Tőlem például 165 zlotyt vettek el, és minden más apróságomat. Néhány bajtársnak a cipőjét is elvették, úgy hogy ezután mezítláb kellett menniük. A fosztogatás két óra hosszat tartott. Aztán megparancsolták, hogy menjünk tovább, és azt mondták, hogy a német templom udvarában fognak lelőni. Most egy szántóföldön át mentünk, egy bajtárs elvesztette fejét és megpróbált elrohanni. Pár lövéssel megölték. Azt hittük végünk van, mikor egy faluba érkeztünk. Itt egy gazdasági udvarra vittek s újra átkutattak. Most mindent elszedtek, ami előzőleg nálunk maradt. Átmentünk a falun, melyben sok katona volt. A lengyel katonák gúnyolódtak, kiabáltak és bántalmaztak bennünket. Egy másik, mellettünk elmenő csoportra puskával lőttek a katonák, és a megmaradó hét vagy nyolc férfit a mi csoportunkhoz csatolták. Fél óra múlva Kolo felé vonultunk tovább. Ez a menet tényleg halotti menet volt. A katonák időnként soraink közé lőttek. Kíséretünk vezetője egy lengyel tizedesnő volt. Túlélésemet annak köszönhetem, hogy a második sorban voltam, és mögöttem nők is voltak a csoportban. Ezen az úton halt meg Hoffmann-Waldau, a földbirtokos. Este 10 óra fele érkeztünk Koloba, ahol börtönben szállásoltak el. Kb. 28 férfi volt egy kis cellában. Megemlítem, hogy a Schmiegeli építőmester, Bergmann, súlyos lőtt sebet kapott, mely összezúzta alkarja csontjait. Sebesülése ellenére három és fél napig, szombat délutáni velünk jött. Szombat délután kötözték be sebét először a minket kiszabadító német csapatok. Koloból 1939 szept. 13-án vonultunk tovább Klodawa irányában. Attól fogva ki voltunk téve a lengyel csapatok elleni légitámadásoknak. Mind a lakosság, mind a katonák egyre dühöngőbbé váltak. Végül egy nagy gazdaságban, Kutno mellett szállásoltak el bennünket. Itt lengyel katonák korbáccsal ütöttek, és rohanásra késztettek bennünket. Kutnoból tovább mentünk Lowitsch irányába, és reggel kb. 6 óra tájban elértük a külvárost. Súlyos légitámadások mellett kb. 6 kilométert gyalogoltunk, és egy kis csűrbe szállásoltak el. Egy légitámadás után a következő falu felé mentünk. A menetelés közben a csoport egyre rendezetlenebbé vált, és nem tudtunk tovább menni. Hátramaradtam Schneider úrral, a Schmiegeli molnárral. nem tudtunk visszatérni a csoporthoz, és cél nélkül mentünk a mezőkön, állandóan attól félve, hogy kémekként megfognak és lelőnek. Ezért visszamentünk a faluba, ott találkoztunk egy lengyel rendőrrel, és megkérdeztük tőle, hogy hol a csoportunk. Megmutatta az utat, és arra mentünk. A csoport azonban nem a mienk volt, hanem egy másik, melyben brombergi, Thorni és Graudenzi emberek voltak. Éppen elhagyták Lowitsch, amit folyamatosan bombáztak. Nők és gyerekek is voltak ebben a kb. 800 főnyi csoportban. Volt egy nő egy hat hetes csecsemővel is közöttük. Kb. félórányi táborozás után a rendőr, akivel azelőtt találkoztunk, visszajött, és és egyik bajtársunk, a brombergi Dr. Staemmler karját kinyújtotta, hogy megbékítse az izgatott, részeg rendőrt, aki erre hátralépett, és lelőtte a brombergi orvost egy a mellébe lőtt puskagolyóval. Dr. Staemmler rögtön meghalt, én kb. 8 méterre voltam tőle. A rendőr újra tüzelni akart, de mivel néhány bajtársunk könyörgött neki, hogy ne lőjön, elállt szándékától és visszament a faluba. Pár perc múlva gépfegyveres páncélautót láttunk, mely a falu felől jött, és a legrosszabbtól féltünk. Az autó körbe ment, majd megállt előttünk. Meg voltunk rémülve, és fedezéket kerestünk. Mások karjukat tartották maguk elé, de aztán láttuk, hogy német páncélautó áll előttünk. Időközben egy második német páncélautó is megjelent védelmünkre, és ezután a mezőkön és ösvényeken keresztül elindultunk Lowitsch felé. Útközben az "erős várunk nékünk Isten"-t énekeltük és az utolsó órákban meggyilkolt bajtársak testét kerestük. Sok internált holttestét láttam Lowitsch mellett. Miután a német katonák meleg ételt adtak, hazaszállítottak bennünket Breslaun át.
hangosan fölolvasta, elfogadta, aláírta
A tanú a következő esküt tette le: Esküszöm Isten nevében, hogy az igazságot vallottam, a teljes igazságot és csakis az igazságot, Isten engem úgy segéljen. Forrás: W R II
81. Dr. Kirchhoff megölése
A nemzetközi jog megszegése ügyében fölállított nyomozási osztály a katonai főparancsnokság alá rendelve Ciolkowoban, 1939 szept. 27.-én Jelenlévők: Dr. Reger, katonai bíró ügyvéd, elnökként Drescher, titkárként. Esküszöm, hogy a titkári feladatokat becsületesen és lelkiismeretesen látom el, és a hivatali titkokat megőrzöm. (aláírta) Drescher, titkár. Frl. Sophie Wieset, házvezetőnőt, idézték be a Ciolkowoi gazdaságból. Fölvilágosították, hogy vallomását esküvel kell alátámasztania, és hogy hamis eskü súlyos büntetést von maga után.
[140 o.]
Ügy : Vasárnap, 1939 szeptember 3-án két lengyel katona érkezett a gazdaságba autón kb. reggel fél hétkor. Az autót civilruhás sofőr vezette. Nem tudom rangjukat vagy egységüket, de úgy tudom, a sofőr Rawitschból vagy Sarnéból való. Az egyik katona az istállóba ment és letartóztatta a felügyelőt. Schulzot átadta a másik katonának, aki szuronyos puskával jött. Az első katona a hátsó bejáraton jött be a házba. Először Dr. Kirchhoff-fal találkozott, aki a zajt hallva kijött hálószobájából. Dr. Kirchhoff sietősen öltözött fel és csak inget, nadrágot és cipőt vett föl. A katona lengyelül kiabálta neki, hogy kezeit tartsa föl. Pillanatnyi izgalmában Dr. Kirchhoff először nem értette meg, hogy mit akar tőle a katona. Mondtak, hogy tartsa föl kezeit. Dr. Kirchhoffot átkutatták, hogy van-e fegyvere. Szobalányunk, Martha Vogel egy táskát adott át Dr. Kirchhoffnak néhány ruhával, melyet előkészítettünk számára, mert Dr. Kirchhoff gondolta, hogy internálni fogják. Dr. Kirchhoff nyomorék volt, súlyosan megsebesült a világháborúban, jobb lába műláb volt, ezért botját kérte. Mikor a katona megtiltotta, Dr. Kirchhoff elmondta, hogy bot nélkül mozgásképtelen, ami tény. A katona erre azt mondta, hogy autóval fogják vinni. Nem hallottunk semmit Dr. Kirchhoff vagy Schulz felügyelő sorsáról elfogásuk óta, míg 1939 szept 10-én vasárnap Albert és Fritz Vogt Krähenből jöttek és elmondták, hogy Malachowonál hullákat találtak, egyikük műlábas, és lehet, hogy az Dr. Kirchhoff. Dr. Kirchhoff 71 éves anyja, aki szintén ott lakik megbízta Martha Vogelt és engem, hogy menjünk át Malachowoba a testek azonosítására. Másnap átmentünk Malachowoba, egy 20 kilométerre levő faluba. Ott, az iskolától kb. 24 méterre feküdt négy holttest. Előző nap ásták ki őket, mára újra kissé letakarták őket. Martha Vogel és én is fölismertük Dr. Kirchoffot a műlábról, az ingről és a nyakkendőtűről. Ingje még rajta volt de nadrágja nem. A test szörnyű állapotban volt; mindkét karja el volt törve, a nyelv ki volt téve szájából, a koponya be volt verve és a nyak rettenetes puskatusütések nyomait mutatta. Dr. Kirchhoffot kasztrálták is. Schulz nyomozó csípőjét szuronnyal átszúrták, nyelvét kitépték, a koponyát beverték, és teste és feje bunkóval vagy puskatussal rámért ütések nyomait mutatta. Két másik testet azonosított egy másik házfelügyelő, Gertrud Hensel Smirowoból, ezek a testek is szörnyű állapotban voltak. Walter Ehmann, Smirowoi paraszt koponyája be volt verve, teste bunkóval vagy puskatussal rámért ütések nyomait mutatta, nyelvét kitépték, az egyik szemgolyó ki volt fordulva. Segédje, egy 65 éves ember koponyája be volt verve, nyelvét kitépték, teste bunkóval vagy puskatussal rámért ütések nyomait mutatta. A másik öt test hasonló szörnyű elbánás nyomait mutatta. Azt hallottam, hogy ezek a testek egy bizonyos Brambar nevű ember Gostynbó, 16 éves tanonca, akinek a keresztneve Joachim, Lange előmunkás Osawoból és végül két, számomra ismeretlen férfi. A 16 éves tanonc kivételével a testeken nem volt golyó ütötte seb; mindet agyonverték. Szemben a szóbeszéddel hangsúlyozni szeretném, hogy Dr. Kirchhoff műlába nem volt szétverve, és a másik lábát nem vágták le, de a holttestet így is szörnyen megcsonkították.
Kész vagyok ezt a vallomást esküvel megerősíteni.
A tanú a következő esküt tette le: Esküszöm a mindenható Istenre, hogy az igazat mondtam, a teljes igazságot és csakis az igazságot. Isten engem úgy segéljen.
Második tanú: Martha Vogel.
Ezt vallotta:
A tanú a következő esküt tette le: Esküszöm a mindenható Istenre, hogy az igazat mondtam, a teljes igazságot és csakis az igazságot. Isten engem úgy segéljen. Összefoglalva:
(aláírta) Dr. Reger (aláírta) Drescher
82. Hogyan lőtték le hátulról Rudolph lelkipásztort Grabból.
A Schwersenzi börtönben már több másik német is volt megkötözve, kb. 20 ember. Ugyanaznap este kocsira tettek. A kocsit két lengyel lándzsás kísérte. Először Iwnoba vittek, ahol egy órát vártunk, majd továbbmentünk Gnesen irányában. Kora reggel érkeztünk meg egy Iwno mögötti gazdaságba, ahol lengyel lovasság állomásozott. Szerintem Lembergi dzsidások voltak. Mikor az erdőbe voltunk, két fiatal bajtársak kiszólítottak a kocsiból, hogy üstöket súroljanak. Egy tisztáshoz vitték őket, és három lövést adtak le rájuk. Exhumálásukkor láttam, hogy golyó okozta sebek voltak mellükön és puskatussal való verés nyomai testükön. A két bajtársra, Kelmre és Düsterhoftra való lövöldözés után kocsink kb. 4 kilométert ment tovább. Az utolsó erdőnék Gnesen fele leparancsolták a gratzi lelkipásztort, Rudolphot, Fritz Gulde lakatost, a buki parasztot, Krokot, egy 16 éves fiút Zabikowoból és két másik bajtársat a kocsiból. A dzsidások az erdőbe vezették őket, és hátulról lelőtték őket a legkisebb ok vagy motívum nélkül. Megkérdeztem: "Miért lőnek le ártatlan embereket?"; a válasz az volt, hogy jobb, ha tartom a számat, vagy velem is ugyanez fog történni. Forrás: WR II 83. Hogyan kínozták Kienitz lelkipásztort Czempinből, Herbert Leitlauf tanú, paraszt Czempinben, Kosten kerületben, eskü alatt vallott a következőképpen: A menet alatt Schrimmből Schrodába Kienitz lelkipásztor olyan súlyos ütéseket kapott a puskatussal, hogy az utcán összerogyott, és csak további bot és puskatusütések után ment tovább. Schrodában a börtön udvarán a földre ültettek bennünket kiegyenesített lábakkal, míg lengyel katonák puskatussal verték. Különösen megkínozták a lengyel nemzeti zászlóval. Megkérdezték, hogy hány éve él Lengyelországban, azt felelte, 21. Erre 21-szer arcbavágták a nemzeti zászlóval. Aztán puskatussal ütötték a mellét és hátát, hogy előre-hátra gurult. Ahogy valamelyikünk fölemelte térdét, a puskatussal ütöttek rá. Végül Peisernbe vittek bennünket. Az oda vezető úton Gersdorff báró megbotlott, mire puskatussal ütlegelték. Mikor kezét fölemelte védekezési céllal, a katonák két puskagolyóval lelőtték. Forrás: WR II
84. Műlábú embert sem kíméltek.
Robert Weise tanú, M. D., a diakonisszák kórházban Pózenban, eskü alatt vallott a következőképpen: Mivel nem volt számunkra vasúti kocsi, egy bizonyos Schmolke Wollstein mellől, akinek műcombja volt a világháborús sebesülése miatt, felesége, a 16-éves lánya és 18 hónapos fia, valamint egy másik műcombos férfi, akinek nem tudom a nevét, és Frau Blank a Pózen melletti Ketschből hátramaradtak. Ezeknek a németeknek vasúti kocsit ígértek. a Baiaki déli pihenőn egyik kísérőnk, aki a Turtkowo birtokon dolgozott Neutomischel kerületben elmondta, hogy ezeket a németeket lelőtték. Forrás: WR II
85. von Gersdorff báró meggyilkolása.
Tanúja voltam Freiherr von Gersdorff halálának. Herr von Gersdorff hátul bicegett. A kimerültségtől már félrebeszélt. Mikor katonák lökdösték szuronyukkal, hogy gyorsabban menjen, elkapta az egyik szuronyt, hogy elkerülje a szúrást. A vizesárokba lökték, majd egy lövés hallatszott. Herr von Gersdorff összerogyott és meghalt. Ez akkor történ, mikor az idős ember vizet szeretett volna inni egy forrásból egy nagyon rövid pihenőn. Nem vagyok biztos benne, hogy a kérdéses falu Tarnowo volt-e. Tudom, hogy a falu Turek kerületben van A Kutnoi úton Kosniewice járásban. Ott találkoztam pár régi bajtárssal Alt Boyenből. Később Herr Gernoth, mesterem, a Kuschen birtok tulajdonosa és egy másik ismeretlen ember összerogytak. Hátramaradtak, és három lövés hallatszott. Soha nem láttam többé a három bajtársat, és felteszem, hogy lelőtték őket. Nekem is a térdembe lőttek, mikor egyszer kiszédültem a sorból ( a bal térdembe). Négy napig sebesülten vonultam, míg meg nem érkeztünk Kosniewicéba, ahol egy napig feküdtem. Másnap sikerült elmenekülnöm. Forrás: WR II Kuhnert tanú, Alt-Boyeni paraszt, eskü alatt a következőképpen vallott: Peisernben, ahova időközben megérkezünk, hatos csoportokban összekötöztek bennünket. Álmában némelyikünk rémülten fölkiáltott: "Állj! Jönnek!" az eredmény szörnyű zsivaj volt. Ütötték a megkötözötteket. Két férfi, akik nem tudták megvédeni magukat, soha nem jöttek vissza, nyilvánvalóan megölték őket. Nevüket nem tudom. Végül megérkeztünk Turek szomszédságában egy faluba, melynek nevére nem emlékszem. Az előttünk levő sorban ment von Gersdorff báró, aki már azelőtt is félrebeszélt a sok szenvedés miatt. Egy Alfred Schulz nevű paraszt Alt-Boyenből vitte. Von Gersdorff úr hátraesett. Az őt vivő férfiak ott kellett hogy hagyják, és kicsivel később puskalövést hallottam. Állt körülötte pár személy, minket nem engedtek oda. Bambauer állatsebész Schmiegelből tanúja volt az esetnek és jelentette a részleteket. A mocskos, büdös medencéből szabad volt innunk, és olyan szomjasak voltunk, hogy mohón ittuk ezt a vizet. A számomra ismeretlen nevű fali piacterén a rendőrség a lakosság kényére-kegyelmére otthagyott bennünket, amely kihasználta az alkalmat, és kövekkel dobált bennünket. Egyik bajtársunk holtan esett össze, miután egy nehéz kő eltalálta. Forrás: WR II
86. Számos elrabolt német holtteste a Lowitschba vezető úton.
Magam láttam, hogy egy nőt a brombergi csoportból, aki nem tudott már menni, és félrebeszélt, az őr puskatussal agyonvert. A háborús sérült Ernst Kiokot Jaroschauból Wongrowitz mellől, egy 70 éves embert, aki nem tudott menni és a vagonban feküdt, kihúzták a vagonból a kísérők, a vizesárokba dobták és ott puskatusütésekkel agyonverték. A Lowitsch felé vezető úton számos internált német holtteste volt látható, és az úton is, hogy az úton majdnem elbotlottunk rajtuk. Az út Lowitschba hihetetlen mártíromság volt. Az úton menő katonaság is folyamatosan bántalmazott bennünket, stb... Forrás: WR II
87. Mozdony összezúz két vagont, melyekben elrabolt németek vannak.
Végre sok állás után Klodawába érkeztünk Koninon keresztül. Már teljesen besötétedett, mikor a következő történt: A menetoszlop mögött kb. 80 méterre egy mozdony állt. Ezt úgy indították el, hogy beleszaladt a hátsó vagonokba. Én nem az utolsó vagonban voltam, mely teljesen összepréselődött és kisiklott. A mozdony olyan erővel rohant bele, hogy felállította és aztán recsegve-ropogva a hátsó részére esett. Számos német megsebesült, sokan súlyosan, néhányan kissé. A halottak között volt Pieper paraszt Guriczkiból, Mühlheim paraszt Wilhelmsauból, Mikos paraszt Biechowoból, Grawunder paraszt Sendschauból és mások. Úgy hallottam, 15-20 német halt meg. A testeket gyorsan eltemették a vasútállomás közelében. Minket túlélőket összetereltek, és a sebesülteket is ide hozták. egy kocsiba kerültünk velük. A vonat továbbment. Mire a nap feljött, két súlyosan sebesült már meghalt. Hangsúlyozom, hogy az elsősegélycsoport nem kötözte be a sebesülteket. A két testet a lengyelek sürgősen eltemettették a német foglyokkal. Estefelé a súlyosan sebesülteket egy meszes kocsira rakták. Három nap itt-tartózkodás után a súlyosan sebesülteket kórházba vitték. Miután a dolgok ilyen komolyakká váltak, minket leszállítottak a vasúti kocsiról és gyalog vittek keleti irányba. a németek legnagyobb része mezítláb volt a vagon elhagyása után. Noha a mozdonybalesetnél egy rendőr és egy másik kísérő is meghalt, nincs kétségem afelől, hogy a mozdonyt szándékosan vitték bele a kocsikba. Ezt igazolja a lengyel vasutasok baleset előtti fenyegetőzése. Forrás: WR II
88. A végzetes Kutnói menetelés
1939 szept. 22-én Wilhelm Romann eskü alatt vallott a következőképpen: 1939 szept. 1-én pénteken egy a polgármester által aláírt piros papírral tartóztattak le, egy rendőr és egy segédrendőr délután 4 óra körül, és a rendőrségre vittek. Itt megkérdeztem Nowak rendőrparancsnokot, hogy mi lesz velem. Ő nem tudott válaszolni erre. Wongrowitz polgármestere Zenkteller volt. Jó volt a viszonyom a Wongrowitzi hatóságokkal és hivatalokkal, mégis fekete listára tettek. A rendőrségről a börtönbe vittek, ahol a német tanárt Heuchelt és engem két leírhatatlanul mocskos cellába tettek. A falon keresztül tudtunk kommunikálni egymással. Hogy egy kis friss levegőt kapja, elsőnek kitörtem az ablakot. A következőket nap, 1939 szept. 2-án bombázták a várost. Ugyanaznap este engem és a többi internáltat, (addig kb. 52-en voltunk) kiengedték a cellákból és gyalog mentünk Elsenau felé rendőri kísérettel. A 65 éves hadisérült Kiok, akinek falába volt, kocsin mehetett. Elsenauban a helyi vonatra szállhattunk, miután mindegyikünk 4 zlotyt fizetett. Éjjel a vasútállomáson voltunk, a helyi vonatba zárva, az ablakokat nem nyithattuk ki. Ismételten hallottuk a vasutasokat azt mondani, hogy a legjobb lenne lelőni bennünket. Másnap reggel a vonat elindult Gnesen felé. Itt a pályaudvaron állt egész vasárnap, és mi nem szállhattunk le róla. Köveket és üvegeket hajigáltak gyakran a kocsikba, és ebben vasutasok is résztvettek. Vasárnap este, a vonat továbbment Thorn irányában. Ezen az állomáson vonatunkat megint kövekkel dobálták, katonák és vasutasok megint résztvettek a dobálásban. Alapvetően engem akartak eltalálni. Engem a Wongrowitzi kövér szervezőnek hívtak. Hozzáadom, hogy Gnesentől marhavagonokba szállítottak át, 52 embert egy vagonba. A ventilátorok le voltak szögezve és az ajtók be voltak zárva. Hat vagy hét órán keresztül nem volt se friss levegőnk, sem ivóvizünk. Thorn és Wloclawek között vonatunk, mely időközben 20 vagonnyira nőtt, megállt a nyílt pályán egy rossz szakaszon, nyilvánvalóan légitámadások következtében. kb. másfél nap után az utazás folytatódott Wloclawek. irányában. Itt leszállítottak a vonatról, és csoportunkat, 52 férfit háromszor keresztülvezettek a városon és ismételten ütlegeltek. Aubertnek például orrnyergét egy biciklipumpa szétverte, Rakette lelkipásztor arcát egy kemény tárgy úgy megütötte, hogy vérrel volt borítva. Kiokot, a hadisérültet, aki majdnem megőrült, leütötték. Internáltak hosszú sora menetelt a Wloclawekből Kutno felé vezető úton. Előttünk Argenaui internáltak meneteltek sokkal nagyobb kísérettel, mint a mienk. Nekünk hat rendőr volt a kíséretünk. Kivétel nélkül mindannyian kaptunk botütéseket a Kutnói menetelésnél. Az úton vérfoltokat láttunk, melyek előttünk lelőtt vagy vert internáltaktól származhatott. Wloclawekben egy internált mell-lövést kapott egy pisztolyból. Ő mondta el ezt nekem, mikor a Chodtz felé vezető úton két kilométernyit ülhettem a vagonban, és ő ott feküdt. A rövid utazás után egy rendőrőrmester erőteljes gumibotütésekkel kergetett ki a kocsiból, mondván"kövér kutya, te tudsz gyalogolni". Maga a rendőrőrmester a vagonba ült és megparancsolta, hogy kövessem, De a vagon sebessége hamarosan fölgyorsult, így futnom kellett. ha nem voltam elég gyors, egy biciklis rendőr vert. Igyekeztem a vagonra kerülni, mert lábam és lábam között fekélyeim voltak. Chodtz felé nem történt több gyilkosság, de az éjjeli meneteknél gyakran ütlegeltek bennünket. Kioknak téglát dobtak fejére, mire a földre esett és fekve maradt. A következő csoport fölszedte és hozzánk hozták. Éjjel 1 óra körül értünk Chodtzba és a szabadban feküdtünk reggelig. A következő nap a cukornádőrlő malom egy barakkjában kaptunk helyet. itt kb. 30 Hohensalzai internálttal találkoztunk és néhánnyal Brombergből. Mielőtt elvonultunk volna, ezres csoportokat alakítottak ki. Később hallottam egy kapitánytól, aki csoportunkat kísérte, hogy Chodtzból majdnem 6000 internált vonult el. Én a harmadik csoportban voltam. Útközben vadul lövöldöztek azokra, kik megpróbáltak elmenekülni vagy kiszédültek a sorból és nem tudtak továbbmenni. Saját szememmel nem láttam, hogy lelően valakit, mert ezek éjjel történtek. De ha valaki hátramaradt és elesett, röviddel azután mindig hallottunk lövést, amiből arra következtettünk, hogy lelőtték. Következő reggel érkeztünk Kutnoba, ahol megpihentünk, és itt kaptunk először valamennyi élelmet. Egy kenyeret adtak 16 embernek. Megjegyzem még, hogy utunkon német repülők kísértek, akik nyilván sorsunkat követték nyomon. Mikor lengyel csapatok mellett mentünk el, ezek ásókkal vertek bennünket; az egyik csoport gépfegyverekkel lőtt utánunk, rövid idő alatt 50-60 lövést adtak le. Mielőtt elértük volna Kutnot, egyikünk, aki az út mellett ment a földeken, lengyel csapatok kezébe került. Láttam, ahogy katonák agyonverik puskatussal. Egy másik esetben egy ember fejét szószerint széttaposták a lengyel katonák. Kutno mögött láttam egy halott internáltat az út szélén, akit puskatussal vertek agyon. Úgy hallottam vizet kért, és válaszul meggyilkolták. Lengyel katonák ismételten azt tanácsolták kísérőinknek, hogy végezzenek velünk, mert ahova megyünk ott úgyis lelőnek bennünket. Láttam egy rendőrt, aki gumibottal ütött egy nőt, aki karján gyereket vitt. Később az úton fekve láttam arccal lefelé. Szerintem halott volt. A Kutnotól Lowitschig vezető utat megállás nélkül kellett megtennünk, ez kb. 60-70 kilométer. Ezt azért csinálták, mert német csapatok közeledtek. Lowitschban csoportunkat egy térre vezették, melyet szögesdróttal kerítettek körül. Lengyel katonák gépfegyverekkel lőtték a teret. Ekkor egy bizonyos Franke Deutschfeldből Schokken mellett, három golyót kapott, megkísérelt fölállni, és holtan esett össze. Odamentem hozzá, és sikerült lezárnom szemeit. Időközben egy csoport katona közeledett, akikről föltettük, hogy németek. Először ketten voltak, majd tizenketten. Amikor biztosak voltunk, hogy német katonák, feléjük rohantunk, a lengyel gépfegyverek még mindig lőttek bennünket. Miután egy német gépfegyver viszonozta a lövéseket, a lengyel gépfegyver elhallgatott. Elengedésünk után sok internáltat láttam, akiket összeszedtek. Motorkocsira tették fel őket. A Rogaseni csoportnak még rosszabb sora volt, mint nekünk. Seehagel fodrász Rogasenből részletesen beszámolt erről. Most Bukowitzban lakik, ami 8 kilométerre van Wongrowitztól. Lengyel katonák lőttek a csoport soraiba, mikor német tankok közeledtek. Magam láttam, hogy vállában golyó volt. Erről a csoportról Thorn kereskedő és Schulz gyáros is beszámoltak. Mindketten Rogasenben élnek. Végső soron meg szeretném jegyezni, hogy valamennyien lélekben annyira össze voltunk törve, hogy öngyilkosok akartunk lenni. Szerintem 20-25%-unk megőrült, de sokan észhez tértek, különösen, miután a német csapatok megszabadítottak bennünket. Láttam, ahogy a volt szenátor, Dr. Busse teljesen összetört, és még mai is a Lódzi kórházban van. Egy birtokigazgató felesége Argenau környékéről őrültként feküdt a Lowitschi kórházban. Hallottam sikoltozását és kiabálását. Nem tudom, hogy ma él-e még.
hangosan fölolvasta, elfogadta, aláírta
Forrás: WR II
89. Idős férfiak az emberrablás áldozatai között.
Dr. Schulz tanú, állatsebész, eskü alatt vallott a következőképpen: Szeptember 1. délutánján a 350 - 400 letartóztatott németet egy börtönőr őrmester- a lengyel hadsereg ezredese Storchnestbe vitte. Köztünk volt a 82-éves Bonin Prof. alsónadrágban és házikabátban. Bonin Prof. mellett az idősebb Herr Tiller, szabó, 82 éves, és más 70-év körüli férfiak is voltak a csoportban. Nők is voltak közöttünk. A gyerekeket sem kímélték. A menet Storchnestbe elviselhetőbb volt, mint az azt követő Schrimmbe. Storchnestben Gaumer villanyszerelőt, Weigt tanárt, Jaschke, szállítmányozót, Weigt kefekötőt, Senf szabót, Tiller (apa és fia), szobrászokat, Bissing fényképészt, Juretzkyt, akik házából állítólag lőttek, kihívták a sorból. A következőket újra elengedték: Weigtet, Tilleréket (apa és fia), és Senfet. De Tilleréket (apa és fia),, Schrimmben megint kiszólították. A többiekből az öregeket, nőket és gyerekeket elengedték, de nem térhettek haza Lissába, és máshova vitték őket. A kiválogatottak közül Gaumert, Weigtet és másokat Schrimmben katonai törvényszék elé állították és Lissai lengyel polgárok vallomása alapján agyonlőtték. Csak a 72-éves Bissing esetében ítélték az illetőt halál helyett börtönbüntetésre. A helyzet világosabbá tételére megemlítem, hogy a katonai törvényszék által kihallgatott "megbízható" tanúk között olyanok voltak, mint a rosszhírű lissai Ullrich és Trzeczak szabó. Schrimmben a lengyel csőcselék és katonaság ütlegelt és kövekkel hajigált bennünket. "lázadók"-nak neveztek bennünket, mert állítólag katonákat lőttünk le Lissában. A kíséret nem védett meg bennünket hatásosan. A menet Schrimmből Santomischelen át Schrodába folytatódott. Santomischelben, ahol vasárnap mentünk át, újra bántalmazott és köpködött a lengyel lakosság és katonaság, így nem mertünk Schrodába bemenni a csekély kísérettel attól félve, hogy ott agyonvernek. A különleges rendőrség segítségével többé kevésbé bántatlanul mentünk át Schrodán, különösen, miután a rendőr Wendzonka Lissából szuronnyal vágott utat számunkra. De az éjszaka folyamán, melyet Schrodában töltöttünk, Minden pár percben egyet-egyet kihívott közülünk az őrség és bestiálisan bántalmazta. Ez a bántalmazás megszűnt éjfél táján, mikor újabb németeket Lissa környékéről adtak csoportunkhoz. Schrodában petróleumos kannákból adtak inni. Nem kaptunk semmit enni, és ennivalót csak saját költségünkön tudtunk beszerezni. Schrodából Peiser felé ("kongresszusi" Lengyelország) mentünk Miloslawon át. A 250 férfiből álló menetoszlop egy kis fenyőbódéban töltötte az éjszakát. Éjjel lövéseket hallottunk a szobában, se senki sem sebesült meg. Következő reggel elvették óráinkat és más értékeinket. De Wendzonka rendőr közbejárása után, aki jól vezetett bennünket, visszakaptuk értékeinket. Peisernből a menet Koninba majd Rlodawa ment. Itt egy baromfiistállóban töltöttük a délutánt és az éjjelt. Itt csak pénz ellenében adtak vizet. Mivel a lengyel lakosság kődobálással és hasonlókkal piszkált bennünket, megvesztegettük a lengyel őrmestert, aki most felügyelte csoportunkat, hogy menjünk tovább, és ne éjszakázzunk Klodawában. Klodawától éjjel-nappal meneteltünk, nyilvánvalóan ki akartak vinni Kutno környékéről. A Klodawából Kutnoba vezető úton a vizesárokban az út két oldalán 38 németet számoltunk össze, akiket lelőttek, vagy kimerültségtől haltak meg, és akik az előttünk menetelő csoportokhoz tartozhattak. Szombaton, 1939 szept. 9-én végül megérkeztünk Lowitsch körzetébe. Akkor ezt a területet német repülők és ágyúk bombázták. Kíséretünk ezért 6 kilométernyi utat a földeken át tetetett meg velünk északi irányban. Útközben kettő közülünk lelőttek, az egyiket, mert nem elég gyorsan hagyta el a vagont, a másikat, mert állítólag meg akart szökni. Megjegyzem, hogy két kocsi kísérte menetoszlopunkat, melyre a legkimerültebbek szállhattak föl. A kíséret ezt (a kocsiba szállást) botütésekkel, puskatusütésekkel és lövésekkel próbálta megakadályozni. Mindannyian annyira ki voltunk merülve és lábunk olyan fekélyes volt, hogy maximum még egy napot tudtunk volna menni. Egy rövid déli pihenő során a faluban a kíséret nagy része otthagyott bennünket. Ebben a faluban német páncélos autók kiszabadítottak bennünket. Örömünk és megkönnyebbülésünk leírhatatlan volt. Forrás: WR II [150 o.] 90. Rauhut lelkipásztort, a Gneseni német katolikus templom papját is elrabolják Gnesenből A nemzetközi jog megszegésének vizsgálatával foglalkozó bíróság Gnesenben, 1939 szept. 21-én, a haderők legfelsőbb parancsnoksága alatt. Jelenlévők:
Hurtig, bíró ügyvéd.
August Rauhut lelkipásztor Gnesenből megjelent és ezt vallotta a kihallgatáson:
Személy : Nevem August Rauhut, született 1888 szept. 21-én Dambitschban, Lissai kerület, a német katolikus templom lelkésze Gnesenben, a német magán reáliskola volt igazgatója,
Ügy : Együtt a kitelepítendő kisebbségi németekkel két rendőr kísért. A Wreschentől Stralkowoba menő úton voltam. Útközben lengyel csapatokat láttunk, akik az erdő szélén táboroztak, és mikor láttak bennünket elmenni, azzal fenyegettek, hogy lelőnek, különösen engem, a lelkészt. Két rendőr kíséretében elértük Stralkowot. Röviddel Stralkowo előtt a két rendőr három katonai teherautót szerzett az út többi részére, melyekért sokat kellett fizetnünk. Célunk Kossow volt Polensie kerületben Pinsk járásban. Néhány nap vándorlás után a mezőkön és erdőkben Stralkowo és Powitz között, 42 főnyi pártunk elhatározta, hogy 3 férfit Powitzba küld; az 1939 szept. 7.-én volt. Ez a három férfi meg akarta kérni a Powitzi hatóságokat, hogy vagy maradhassunk Powitzban, vagy térjünk haza Gnesenbe. A férfiak neve:
(1) Ernst Wiedemeyer Gnesenből, kereskedő,
Tizenegy órakor érkeztünk meg Przybrodzinba és személyes engedélyt kaptunk az ideiglenes hatóságoktól hogy Przybrodzinban tartózkodjunk. Míg ezeket a formalitásokat intéztük, láttuk hogy harmadik társunkat, Derwanz urat egy volt tanulómmal Lyk-kel együtt a katonaság elvezeti nyilvánvalóan, hogy lelőjék őket. Nem láttuk többet Derwanz urat, de később hallottuk, hogy feltehetőleg meztelenül temették el a Powitzi református temetőben. Derwanzot később megtalálták és fölismerték őt ismerő személyek, miután különféle sírokat kinyitottak és megvizsgáltak. Délután fél háromkor Wiedemeyer és én személyi igazolványunkkal és tartózkodási engedélyünkkel visszamentünk pártunkhoz az erdőbe, három kilométerre, hogy a városba vigyük őket. Röviddel mielőtt elértük volna őket, zajos felfegyverzett fiatalok bandája körülvett és erőszakkal visszavitt bennünket a városba, mondván: "Vissza kell mennetek, papírjaitok már nem érvényesek, le fognak lőni benneteket." Útközben párszor valóra akarták váltani ezt a fenyegetést. Távolabb kellett állnunk, és nem beszélhettünk. Wiedemeyer ezt súgta nekem: "Ha élve kikerülsz innen, add át szeretetemet feleségemnek és gyerekeimnek." Mikor a városba értünk, a közhangulat nagyon fenyegetővé vált, gyakran sértegettek és támadtak ránk, különösen rám. Fél ötre érkeztünk a parancsnokságra, ahol a parancsnok, egy lengyel földbirtokos panaszkodott a lövöldözés miatt Derwanzra, amit ő személyesen elítélt. kb. két óra hosszat ültünk a váróteremben, újra elkérték személyes papírjainkat, melyeket rövidesen visszaadtak. Ezután elvittek lelőni, 3 gondozatlan küllemű lengyel katona, egy közülük egy felfegyverzett béna, aki különösen velem szemben viselkedett brutálisan. Wiedemeyer hátul maradt. A folyosóról visszahívtak a tárgyalóterembe, ahol néhány fiatal és az ún. lövöldözési bizottság egy idősebb igazgatója volt. Azzal vádoltak, hogy bandavezető vagyok és rövidhullámú készülékem van. Mikor mindezt tagadtam, azt mondta, hogy a vallásos munka rövidhullámú készülékkel nagy foltot vet jellememre. Észrevettem, hogy sorsom meg van pecsételve. Emlékszem, hogy vallási főnökeim egy ajánlólevelet adtak püspökömnek Polsiebe. Megmutattam nekik, és erre meglepődtek. Időközben a helyi pap belépett a tárgyalóterembe és azt mondta: "Nekem nincs vele szembe határozati jogom, küldjék el Gnesenbe Zablcki diakónushoz, aki a Gneseni polgári biztosság igazgatója." Ekkor ki kellett mennem a tárgyalóteremből vissza a váróhelyiségbe. Wiedemeyer már nem volt ott, én tudtam, mi történt vele. Azt gyanítottam, hogy időközben lelőtték, mert nekem ugyanezt a sorsot szánták. Röviddel ezután a helyi pap hívatott és elmondta, hogy teljes felelősséget vállal értem, az éjszakát a presbiterségben kell töltenem, és másnap, 1939 szept. 8-án, pénteken átadnak Gneseni főnökeimnek, ami meg is történt. Biztonságomra egy pap Powitzi pap és a polgári bizottság helyi igazgatója elkísértek. Noha útközben sok gyalázatos támadás ért, elértük Gnesent. A polgári bizottság elhatározta, hogy személyes biztonságomra a Gery nővérek kórházába utalnak be, és ott is voltam 1939 szept. 11 hétfőig, amikor a német hadsereg bevonult és egy német kapitány kiszabadított. Az úton Powitzól Gnesenig folyamatosan azzal vádoltak, hogy rövidhullámú készülékem van lakásom kályhájában és ezért nyomozást kértem a polgári bizottság vezetőjétől, mely bemutatja a gyanúsítás alaptalanságát. Erre ezt mondta nekem: "Hadd mondja meg, hogy Wiedemeyer már nem él." 1939 szept. 14-én csütörtökön Gnesen város küldte civilek kinyitották az új sírokat, és megtalálták mind Derwanz mind Wiedemeyer testét. Wiedemeyer teste különösen meg volt csonkítva, torkán véres sebek voltak. Mindkét férfit a lengyel katonaság ölte meg. Emellett a két férfi mellett hat másik embert Gnesen szomszédságából felfegyverzett civilek bestiálisan meggyilkoltak. Köztük volt Kropf, és veje Brettschneider. Az egyik áldozat gyomrát felvágták és fejét szétverték. Gnesenben még a lengyelek is undorral beszéltek ezekről a szörnyűségekről. Véleményem szerint ezeket a civileket a hatóságok fegyverezték fel Gnesenben akkor, mikor nem voltam ott. A halottakról a protestáns temető sírásója tudott információkkal szolgálni, nevére e pillanatban nem emlékszem. A kitiltási rendeletet 1939 szeptember 1-én kaptam meg és 1939 szeptember 3-án hagytam el Gnesent.
lediktálta, elfogadta és aláírta.
Összefoglalva:
Forrás: WR II
91. A nyomorék kisebbségi németeket sem kímélték.
Kb. 60 kilométerre Gnesentől nyomorék bajtársunk Puder teljes kimerültség miatt kivált a menetoszlopból. Rögtön mellbe verték puskatussal és hátrahagyták. Mert látni akartam, mi történt vele, hátrakerültem a menetoszlopban, és láttam, hogy haláltusáját vívja egy kocsin fekve. Röviddel azután meghalt. Forrás: WR II
92. Vérző lábbal is előrehajtják.
(1) A Ciechocinekből Nieschawán át Wloclawekbe tartó menetről van szó. . . .A menet (1) nagyon nehéz volt számomra, egy 70 éves ember számára. Lábam vérrel volt borítva, a körmök letörtek lábujjaimról, és csak fiam és az egyik szomszédom segítsége tette lehetővé, hogy végig tudjak menni. Emberfeletti teljesítményekre késztettek, különösen azzal hogy tudtuk, meggyilkolnak, ha nem tartunk lépést. Útközben fiamat egy lengyel katona nagyon erősen hátbavágta puskatussal. Csak hátizsákja védte meg valamennyire hátát. Forrás: WR II 93. 80-éves kisebbségi németet brutálisan vert a lengyel rendőrség Szczepan Siedlecki tanú, fűszeres Michelinben, a következőket vallotta eskü alatt: Ez év szeptemberének első szerdáján kb. 150 kisebbségi németet láttam, akik üzletem ablaka előtt vonultak el lengyel rendőrök kíséretében Kutno irányában. Egy idős, 80 év körüli kisebbségi német nem tudott továbbmenni, erre a rendőr puskatussal úgy ráütött, hogy összeesett és az utcán fekve maradt. Néhány közelben álló civilnek azt mondta a két a rendőr, hogy végezzenek vele, és láttam két idegen férfit, akik kikutatták az idős ember zsebeit, majd kövekkel dobálták és belerugdostak. Forrás: Sd. Is Bromberg 814/39 94. Lengyel tiszt gyilkos tüzet nyitott elrabolt kisebbségi németekre Kurt Seehagel tanú, fodrász Rogasenben, a nyomozás ideje alatt Bukowicében tartózkodott, a következőket vallotta eskü alatt (Seehagel a lengyel gyalogságnál szolgált 1931 ápr. 16- 1933 március 16-ig): 1939 szept. 1-én letartóztattak Rogasenben 20-25 másik lakossal együtt és kb. 700 kisebbségi némettel együtt menetoszlopba tettek varsói internálásra Kutnón és Lowitschon át. Kutno és Lowitsch között csoportunk megállt egy nyilvános parkban. Kísérőink, lengyel tartalékosok, akik a katonai rendőrségnél szolgáltak és néhány lengyel katona, akik a közelben voltak ötletszerűen közénk lövöldöztek és néhányunk nemcsak megsebesült, de meg is halt. Mielőtt beléptünk volna a parkba, a bejáratnál egy lengyel tiszt állt, aki a szomszédban állomásozó lengyel csapatok parancsnoka volt. Megkérdezte kíséretünket, hogy kik vagyunk. Amikor ezek azt felelték, hogy németek vagyunk, s mi hívtuk Hitlert Lengyelországba, szószerint következőket mondták: "Ezek a disznók hívták Hitlert", a lengyel tiszt előhúzta revolverét és azt kiabálva, hogy szeretne legalább egyet lelőni "ezekből", az előttem menő német bajtársra lőtt. A halántékát lőtte keresztül, halottan feküdt, és nekem át kellett lépnem a testén, míg a lengyel tiszt újra ránk lőtt, de nem tudom megmondani, hogy meggyilkolt-e egy másik bajtársat is, mert nem volt szabad visszafordulnom. Útközben a kíséret ötletszerűen kihúzott bajtársakat a menetoszlopból, és valamilyen módon meggyilkolta őket, vagy lelőtték, vagy a puskatussal agyonverték. éjjel, mikor Lowitsch és Varsó között voltunk, a kíséret három tagja kiszedett a csoportból és mögöttem jöttek, hogy meggyilkoljanak. Egyik karomat tartotta, a másik kettő a puskatussal ütött, de sikerült kimenekülnöm közülük. Utánam lőttek, vállamat átlőtték, így összeestem. Hallottam, hogy azt kiabálják, meghaltam, de sikerült elszaladnom és elrejtőznöm, míg német csapatokat nem láttam. Miután megmosdottam, bekötözték sebemet a német elsősegélyhelyen, és tiszta inget adtak rám, néhány másik túlélő bajtárssal röviden visszamentem az úton, melyen jöttünk, és sok bajtárs holttestét láttam az úton. Legtöbbjük gusztustalanul meg volt csonkítva, és arcuk fölismerhetetlen volt. Véleményem szerint a puskatussal verték őket agyon. Forrás: WR II
95. Lissából to Lowitschba
Dr. Albrecht Schubert, Grunei paraszt Lissa mellett, a következőket vallotta eskü alatt: 1939 szept. 2-án otthon letartóztattak mindenféle indoklás nélkül, és halálos fenyegetésekkel vittek el. Griewenben egy őrmester vezetésével a 17. lengyel dzsidásezred tagjai, akik Lissában állomásoztak, kiraboltak bennünket, elvéve személyes holmijainkat, és a lengyel tényleges katonák ellopták a foglyok pénzét is. Gyalog hajtottak Griewenből Lowitschba, kb. 220 kilométer, gyakorlatilag élelem és szállás nélkül. Egyetlen egyszer kapott minden rab egy cipót, és azután csak azért, mert megvesztegettem az őrmestert 100 Zlotyval, és minden nap fizettem neki 30 zlotyt, amit a rabtársaktól gyűjtöttem. Szörnyen szenvedtünk az éhségtől és szomjúságtól; akik egy répát kihúztak a földből, addig ütötték, míg összerogytak. A német civil foglyok 14 és 76 év közti emberekből álltak, nők is voltak köztünk. A foglyok különbözőképpen tűrték a menetelés fáradalmait, mely élelem és szállás nélkül volt, és teljesen nem megfelelő ruházatban. Az emberek otthoni ruhájukban tartóztatták le, legtöbbjüket ingben és nadrágban, papucsban vagy cipőben. Nem öltözhettek föl megfelelően. Legtöbbjük megbetegedett a menet közben, ha nem tudott tovább menni lelőtték vagy agyonütötték. Én személyesen nem láttam a lelövéseket és agyonütéseket, mert ezek többnyire éjjel történtek, és nem volt szabad visszafordulnunk, e gyakran hallottam súlyos ütéseket, kiáltásokat és lövéseket, és az oszlopból kiemelt foglyok nem tértek vissza. Útközben legalább hat halott kisebbségi németet láttam, akiket az előttünk menő csapatok vertek agyon vagy lőttek le. [155 o.] Schrodában a Lissai foglyokat hihetetlenül megkínozta kíséretük, verték és puskatussal ütötték őket a 17-ik lengyel dzsidásezred tagjai. szabómester Schulzot négyszer egy más után kihúzták a sorból és úgy bántalmazták, hogy sok súlyos fejsebe lett ettől. Peisanban kivételesen egy helységben aludtunk, ahol nem volt széna a földön. Semenjuk, egy lissai tanár, megőrült a kínzásoktól és bántalmazás októl, amiket elszenvedett, és sikoltozni kezdett. Az őr emiatt rögtön lövöldözni kezdett helységünkbe. Csak a foglyok lélekjelenléte miatt nem lett vérengzés. Kíséretünk beengedte a csőcseléket szállásunkra, és ezek mindenből kirabolták a foglyokat, órák, gyűrűk, pénz. Amijük megmaradt, azt a 17-ik dzsidásezred N.C.O.-ja (tisztje) másnap reggel elvette. Engem személyesen, súlyosan bántalmaztak, puskatussal vertek, és csak azért vagyok életben, mert a katona, aki lelőtt, mellélőtt. A golyó a fejem mellett jobbra ment. Mindez azért, mert megpróbáltam segíteni egy 70 éves embernek, aki összerogyott a vasúti kocsiban. Én és minden túlélő fogolytársam meg vagyon határozottan győződve arról, hogy a menet során sok kisebbségi németet öltek meg, lőttek agyon, de éjszaka a sötét miatt nem láttuk az összes gyilkosságot. A menet alatt puskatussal és korbácsokkal vertek, nemcsak kísérőink, akik a 17-es lengyel dzsidásezred tagjai, de majdnem minden visszavonuló lengyel csapat, mellyel találkoztunk. Kolo és Klodawa között egy gépkocsizó egység lengyel őrnagya sértésekkel és botütésekkel csatlakozott a bántalmazókhoz. A Slopától Lowitschig vezető meneten (140 kilométer) még éjjel sem volt szabad pihennünk. Csak akkor pihentünk röviden, ha az út le volt zárva. A Grieweni Wiener orgonista 20 kilométer után összerogyott, mert műlába eltört, és nem tudott továbbmenni. 15 kilométeren át vittem fogoly bajtársamat, mert nem akartam hátrahagyni, hogy megöljék. Míg vittem, engem ütlegeltek puskatussal. Egy Lissai ember, akinek a nevét még meg fogom szerezni, úgy kellett hogy meneteljen, hogy herezacskójában lőtt seb volt. Herezacskója teljesen tele volt vérrel, és leírhatatlan fájdalmai voltak. Forrás: WR II
96. Marhavagonokban majd erőltetett meneteken Lowitsch felé.
1938, januárja óta vagyok a Schokkeni egyházközség papja. 1939 szept. 1-én kb. 30 másik egyháztaggal együtt letartóztattak és a Schokken rendőrség börtönébe zártak. Egy egy embernek készült cellába zártak be 10 másik társammal együtt. Másnap autókkal Wongrowitzba vittek, ahol szintén a börtönbe zártak be. Itt tapasztaltuk, német repülőgépek bombázzák a vasút állomást és más fontos épületeket. Este nyolc órakor Elsenauba vonultunk át és 11 órakor érkeztünk meg a vasútállomásra, ahol vasúti kocsikba raktak Gnesen irányába. Míg a vonat az állomáson állt, párszor le kellett menni légoltalmi pincébe a támadások miatt, és vasárnap szintén volt pár bombatámadás. Az volt a benyomásom, hogy a vonatot szándékosan hagyták ott állni; szerencsére nem sebesült meg közülünk senki. Miután egész vasárnap és a vasárnaptól hétfőig tartó éjjelen az állomáson voltunk, marhavagonokba szállítottak át bennünket. 52 másik egyháztaggal és bajtárssal Wongrowitzból marhavagonba szálltunk. Néhány óráig ezekbe voltunk bezárva a friss levegőtől elzárva, és egy Kiok nevű ember, egy nyomorék földbirtokos a szomszéd egyházközségből félre kezdett beszélni és dühöngeni kezdett. Hétfőn reggel tehervonatunk elindult Thorn irányában; útközben és Thornban is gyakoriak voltak a bombatámadások a vasúti vonalakra és a thorni állomásra. Útközben Thornból Wloclawekbe vonatunk néhány óráig állt, mielőtt a pályát kijavították, valószínűleg a bombatámadások következményeként. Mivel kocsink be volt szögezve, és nehéz volt lélegezni benne, - a bombatámadások kezdetén kíséretünk a mezőkön vagy az erdőben bújt el - kikiabáltam, míg a vonat állt, és noha az őrök puskákkal fenyegettek, sikerült engedélyt kapnom az állami rendőrség őrnagyától, hogy kiszálljak a kocsiból és két vödör vizet hozzak. Thornban és az úton Wloclawekbe az ütlegelés mellett folyamatosan dobáltak üvegeket és más tárgyakat kocsinkba, lengyel vasutasok is. Sokszor gyötörtek bennünket, sok alkalommal. Az előbb említett Kiok megőrült és egy lengyel rendőr gumibotjával vadul verte. Egy üveg felrobbant kocsinkban, ami elcsüggesztett bennünket. Wloclavekben kiengedtek a kocsiból.
Minden ok nélkül, véleményem szerint szándékosan és akarattal a városon át kellett mennünk, ahol kövekkel dobáltak és furkósbotokkal vertek, stb... Én például két botütést kaptam arcomba egy katonai revolver agyával. Egyik orrnyergemet törte össze, ahogy később az orvos megállapította. Végül egy cukornádőrlő malomba vittek, mely az internáltak gyűjtőhelye volt. Itt két éjszakát és egy napot töltöttünk, néhányunk az udvaron, néhányunk a cukornádőrlő malom helyiségeiben. Az internáltak száma időközben 7,000-re nőtt, férfiak, nők, és gyerekek vegyesen.
Itt-ott láttunk lengyel csapattesteket, és ahogy elmentünk mellettük, gusztustalanul nekünk estek. Nem volt ritka eset, hogy vad lövöldözés halottam hátulról, és nem tévedtem,mikor úgy gondoltam, hogy lengyel, törvényen kívül álló katonák minket követő csoportokba lődöznek. Röviddel Lowitsch előtt a német csapatok gyorsan nyomultak előre, ami meglepte őreinket. Lengyel kíséretünk olyan irányba akart vinni, mely számukra biztonságos volt, és kb. 800 internáltat sikeresen tereltek másfelé. MI többiek még a réten voltunk, ahol megálltak, és vártak. Aztán lengyel csapatok fekvő csoportunkba lőttek, és egy másik egyházközség tagját, egy Franke nevű embert agyonlőttek. Miután a német csapatok tovább közeledtek, elérkezett mentésünk órája. A német hadsereg Lowitschban Lodschi vagonokba küldött bennünket, és onnan teherautókban mentünk a Kempenhez legközelebbi vasútállomásra. Breslaun és Schneidemühlön át mentünk hazafelé, én személyesen Lissa felé mentem, ahol lakásom van. Nem szeretném szó nélkül hagyni, hogy ezeken a kényszer-meneteléseken az emberek kétségbeesésükben néha kiálltak a csoportból, és olyankor mint nyulakat lődözték le őket. Egy eset különösen emlékezetes maradt számomra. Egyik bajtársunk kiment a sorból, és az őrök egy üregbe hajtották lövéseikkel. Abban a pillanatban pár lengyel katona utána ment, és mikor elérték, nem lőttek rá, hanem szöges bakancsaikkal rugdosták. Még egyszer láttam, amint egy puskatus eltalálja, és halottan összeesik. Még azután is szurkálták szuronyaikkal. A lengyel katonák és rendőrség brutalitása bestiális volt. Forrás: WR II
97. Lelőtte a lengyel gyalogság
Willi Bombitzki tanú Grätzből, 10 Weinberg utca, a következőket vallotta eskü alatt: . . . . . lengyel gyalogság odajött és megkérdezett, kik vagyunk, mikor meghallották, hogy kisebbségi németek vagyunk, azt kiabálták, hogy mi kémek vagyunk. Tisztjükhöz mentek. aki odajött és megparancsolta hogy álljunk arccal a fal felé, és azt mondta, mindannyiunkat lelövik. Hirtnek az Opalenitzai kisebbségi németnek párszor arcába ütött, mert az nem fordult meg elég gyorsan. A tiszt utasítására új kíséret kísért bennünket Iwnoba, ahol megjelent egy rendőr Gnesenből és azt mondta, szabadok vagyunk és hazamehetünk. Azt tanácsolta hogy ne menetoszlopban, hanem kis csoportokban menjünk, mert így a csőcselék nem tud olyan könnyen piszkálni bennünket. Kisebb csoportokra szakadtunk és mellékutakon mentünk Pózen irányába. Miután két másik kisebbségi némettel a vizesárokban voltunk két órán át, elfogott bennünket egy N.C.O. és két magánszemély az 57-ik Pózeni gépfegyveres osztagból, és Iwno faluba vittek. Miután három lengyel katona letartóztatott, a földre kellett feküdjünk kinyújtott karokkal, és az N.C.O. folyamatosan tiport fejünkön bakancsával, ezt mondva: "csókold meg a lengyel földet, német disznó." A három katonák aztán átvitt bennünket a falun, ahol az N.C.O. megparancsolta a civileknek, hogy ütlegeljenek, mert kémek vagyunk. A civilek a legteljesebb mértékben engedelmeskedtek a parancsnak. Iwnoba kisebbségi németek további kis csoportjai, akikkel eddig együtt jöttünk, jött be; ezeket is elfogta a lengyel gyalogság. Összesen kb. 25-en voltunk. Egy rétre vittek és megparancsolták, hogy térdeljünk le. A katonák elszedték minden értékünket. A német Oskar Rothénál Nonkolewoból a katonák német útlevelet találtak és egy lengyel gyalogos rögtön lelőtte pisztollyal. Aztán visszavittek a gazdasági udvarra, ahol 20 újabb kisebbségi német is volt. A gazdasági udvarban a gyalogos jelentette a tisztnek, hogy közülünk négy jeleket adott egy német repülőnek ingével. nem láttam semmi ilyesmit, és az egész teljesen valószínűtlen. A tiszt parancsára a gyanúsított kisebbségi németeket falhoz állították és lelőtték a gyalogosok puskáikkal. Én magam nem láttam a gyilkosságot, de hallottam a lövéseket, és azok nem voltak pisztolylövések. Aztán megjelent egy lengyel tankhadosztály tisztje és megkérdezte a jelenlévő civileket, hogy ismernek-e valakit közülünk. Egy civil és egy N.C.O azt állították, hogy egyikünknek titkos tervek vannak jegyzetfüzetében. Ezzel kapcsolatban én láttam az N.C.O.-t, hogy amikor azt gondolta, senki sem figyeli, belerajzolt egyikünk jegyzetfüzetébe. A gazdasági udvaron a hadnagy megölte ezt a kisebbségi németet tarkólövéssel hátulról. A civilek aztán Wilhelm Buscht hívták Neutomischelből. A hadnagy megkérdezte, igaz-e a civilek vádja, hogy ő német újságot nyomtatott. Busch nem tudott válaszolni, mert nem beszélt lengyelül és nem értette a kérdést. A hadnagy hosszú gumibottal nagy erővel Busch arcába ütött. Ezt nyolcszor megismételte. A hadnagy kérdésére, melyet németül megismételtek, Busch igenlően felelt. A hadnagy szerint ezzel vétett a lengyel állam ellen. Arccal a fal felé állították és a hadnagy személyesen ölte meg három tarkólövéssel. Aztán az én nevemet említette a Gräzi fiúcserkészek egyike. A hadnagy megparancsolta, hogy a cserkész azonosítson engem. De mielőtt ez megtörtént volna, újra három kisebbségi németet hoztak a gyalogosok. Életemet ennek a rövid szünetnek köszönhetem. Egy civil lépett a hadnagy elé és azt vallotta, hogy az éppen behozott kisebbségi németek egyike titkos gyűléseket tartott. Minden kérdezés nélkül ezt az embert, akinek nevét nem tudom, de aki szintén Iwnoból jött, vagy annak környékéről, a hadnagy személyesen lőtte le pisztolyával. A többieknek sorba kellett állniuk, nyilvánvalóan mert a hadnagynak egy újonnan kapott rendelkezés miatt nem volt ideje, hogy tovább foglalkozzon velünk. Egyesével be kellett szállnunk egy teherautóba, és beszállás előtt mindegyikünkre a hadnagy erős ütést mért egy gumibottal. A teherautó Gnesenbe vitt bennünket. Forrás: WR II
98. Lengyel hadnagy mint tömeggyilkos
A nemzetközi jog megszegésének vizsgálatával foglalkozó bíróság a német haderők legfelsőbb parancsnoksága alatt. Jelenlévők:
Hurtig, bíró - ügyvéd
Idézésre, Paul Wiesner, a Posadowoi birtok igazgatója megjelent és a kihallgatáson azt vallotta, miután fölvilágosították az eskü jelentőségéről és szentségéről: Személy: Nevem Paul Wiesner, született 1874 november 14-én Marsfeldeben, Neutomischel kerületben, birtokigazgató, Bismarck utca 1. alatti lakos, Wollsteinban, pillanatnyilag Posadowoban tartózkodik. Ügy: 1939 augusztus 31-én letartóztatott a rendőrség az Opalenicai vasútállomáson, mikor Wollsteinba utaztam. Föltételezem, hogy azért tartóztattak le, mert gyakran utazom Németországba, itt Schwiebusba, és azt hitték, hogy a titkosszolgálatnak dolgozom Lengyelország ellen. Személyem alapos átkutatása és csomagjaim átvizsgálása után a rendőrségre vittek. Először azt mondták, hogy mivel semmit sem találtak ellenem, el kellene engedniük, és mintha bocsánatot is kértek volna. A nyomozás semmi gyanúsat nem mutatott ki ellenem. Közben a rendőrőrmester a Wollsteini rendőrséggel telefonált, és hallottam a beszélgetést: A kérdésre, hogy van-e az Opalenicai rendőrségnek bizonyíték a ellenem, hallottam a fülhallgatóból a Wollsteini rendőrkaptitány hangját aki ezt kiabálta: "Tartóztassátok le és zárjátok be!" Erre bezártak a cellába, és hamarosan azután odahozták Dr. Krause, állatsebészt is Opalenicáról, akit pár percre meglátogattam a vasútállomás mellett. Ebben a cellában két éjszakát és egy napot töltöttem, és aztán Dr. Krauseval együtt Bukra vittek rendőri kísérettel. Itt egy terembe raktak, ahol már kb. 100 kisebbségi német volt internálva. Kb. 4 óra múlva vagonokba raktak, két csomagszállító kocsit beleértve, minden kocsiba 12 embert. Két szuronyos katona és két rendőr kísért, és éjjel utaztunk Pózenbe, ahova 1939 szeptember 3-án vasárnap reggel fél hétkor érkeztünk. [160. o.] A városon át vezettek, és a lengyel lakosság kövekkel, téglákkal és földdel dobált; dühöngésük addig fajult, hogy vagonunkba ugrottak és addig vertek bunkósbotokkal, míg nem véreztünk. Egy általános iskolába szállásoltak el, ahol két nap és két éjjel maradtunk élelem nélkül, és a folyosón aludtunk. 1939 szeptember 4-én hétfő Pózenből Schwersenz és Kostschyn városokon keresztül mentünk. Az utóbbi városban a csőcselék újra véresre vert néhány bajtársunkat, és öt nőt alsóruhára vetkőztettek. Kostschyn ordítozó bolsevista lakosai ellopták a nők ruháit. Csoportunk a város végéig ment, és ott vártunk további utasításokra. Kb. két óra múlva egy rendőrőrmester jött Gnesenből, és elmondta nekem, mert én tudtam lengyelül, hogy elengednek bennünket, és 5-10 fős csoportokban menjünk haza. Én az utolsó kb. 20 fős csoporthoz csatlakoztam. Miután elindultunk a front irányába, kb. 800 méternyi út után egy kerékpáros egység katonái, akik az Iwnoi birtokon állomásoztak, odajöttek és lövöldözni kezdtek puskákkal és gépfegyverekkel a környező mezőkre, melyen csoportunkból 100-200 ember ment. Eleinte csöndben fekve maradtunk, mert úgy gondoltuk, jobb, ha nem találnak el bennünket. mikor azonban közvetlenül a répaföldbe lőttek, melyben feküdtünk, fölugrottunk föltett kézzel. A katonák összetereltek bennünket, és az első harmincunkat egy téglagyárba vezették. Itt feküdt Greisek, a Neutomischeli házfelügyelő eltört lábbal. A téglagyárból az Iwnoi gazdasági udvarra vittek, ahol egy lengyel tiszt megparancsolta, hogy menjünk az út melletti vizesárokba és feküdjünk annak partjára, arccal lefelé, és kezünket magunk előtt egyenesen tartsuk. Miután engedelmeskedtünk az utasításoknak, azt vártam, hogy a lengyel katonák tüzet nyitnak ránk, mert kb. 200 volt az úton, kezükben puskákkal. Míg erről gondolkodtam, egy lengyel nő a közelemben nagy követ dobott halántékomra, így röviden elájultam. Mikor magamhoz tértem, egy vértócsában feküdtem. Láttam, ahogy bajtársaimat a katonák kifosztják; elvették óráikat és pénzüket. Eztán megparancsolták, hogy álljunk kettes csapatokba, és elvisznek egy szomszédos erdőbe, ahol mindannyiunkat lelőnek. Kíséretünk kb. 40 katonából állt, puskákkal felfegyverezve, és egy fiatal lengyel tiszt vezette őket. Útközben a kb. 1.6 kilométerre levő erdő felé eszembe jutott, hogy zsebemben levelek vannak - másolatok- abból az időből, mikor a pózeni kerületi elöljáróságnál dolgoztam és a kerületi parancsnok elismerése, aki részletesen igazolta elismerését. Ezért kivettem jegyzetfüzetemet, abból a két levelet, és egy borítékba tettem őket, hogy odaadjam e lengyel tisztnek, amint alkalom adódik rá. Ebben a pillanatban a lengyel zászlót vivő katona, aki mellettem ment odaugrott hozzám, és elvette a borítékot, mert azt hitte, hogy el akarok dugni valamit. Nem tiltakoztam, mivel a lengyel tisztnek szántam a papírokat. Útközben míg elértük az erdőt, a nemzeti zászlós ember átolvasta a papírokat, és amikor odaérkeztünk, átadta őket a hadnagynak. Egy égerbokor mögött megbeszélték a dolgot. Rövidesen odahívtak, és a lengyel tiszt megkérdezte, hogy jutottam a papírokhoz, lengyel vagyok-e? Hogy megmeneküljek, igennel válaszoltam. Továbbá azt kérdezte, hogy értem-e milyen lépéseket kíván tenni bajtársaimmal szemben. Egész viselkedéséből, különösen az ásókról szóló beszámolójából, melyek készen álltak, arra következtettem, hogy le akar lőni bennünket., ezért azt feleltem: "Ezek az emberek épp olyan ártatlanok, mint én, és ha le akarja lőni őket, lőjön le engem is." Ez úgy tűnt, megingatja, különösen, mert visszautasítottam a vádat, hogy lázadók vagyunk, és azt hittem, hogy a helyzet fokozatosan javunkra dől el. Ebben a pillanatban azonban a nemzeti zászlós katona visszatért bajtársaink kutatásának eredményével. A német ifjúsági szervezet négy tagsági kártyáját hozta magával, melyeket négy bajtársunknál talált, így visszavitt bennünket a gazdasági udvarba. A négy bajtárs, akiknél a kártyákat találtak, hátul voltak. Mielőtt elértük volna a gazdasági udvart, őket arccal a park fala felé állították, és egy sorozattal lelőtték őket, kb. 20 katona. Minket a gazdasági udvarra vezettek. Mikor megérkeztünk, egy kerékpáros csapat kapitánya megjelent motorkerékpáron, egyenruháján az 58-as csapat száma volt. Ez a csapat állomásozott Pózenben és foglalta el a korábbi hatos gránátos csapat barakkjait. Azelőtt a fiatal hadnagy a csapatkonyhára küldött, ami az udvaron volt, és másik bajtársaimat az udvar falához vezette. Mikor az első hadnagy megérkezett, hangos, arrogáns hangon, hogy én is hallottam, megkérdezte: "Hány Hitler disznót intéztél el?" A hadnagy ezt felelte: "Négy fekszik a fal mögött, és négy áll rendelkezésedre." Rám mutatva azt mondta, engem kivettek, és megmutatta ajánlásomat. Ekkor az első hadnagy magához hívatott és megkérdezte, mi volt a rangom az első világháborúban. Mikor azt mondta, hogy őrmester, azt mondta, rendben van, és oldalra állított. Aztán a 300-400 lengyel katonát kérdezte, akik az udvaron álldogáltak, arrogáns hangon:"Akartok még több Hitler-disznót látni?" Erre a katonák kórusban ezt válaszolták: "Igen lőjünk le minden disznót!" Az első hadnagy két katonával kihozatta Busch szerkesztőt Neutomischelből. A kérdésre, hogy mi a foglalkozása, megmutatta igazolványát, mert nem tudott lengyelül. Az első hadnagy, aki kézigránátokkal volt felfegyverezve, egy browning puskával es egy lókorbáccsal, ezt kiabálta: " te német disznó, szerkesztő vagy lés felbujtottad az embereket, és 20 év alatt nem tanultál meg lengyelül!" És teljes erejéből ütötte Busch fejét, hogy szemeiből, orrából, szájából és füleiből vér folyt. Két katona aztán arccal a fal felé állította, és browningjával lelőtték. Láttam, hogy Busch fejének hátsó részébe lőttek, és összeesik. Eztán még kétszer rálőttek, hogy meghaljon. Ezután arrogánsan a katonák felé fordult és azt kiabálta: "még több Hitler disznót is meg akartok ölni?" Egy hangon felelték: "Állítsuk mindet a falhoz!" Az első hadnagy két másik bajtársunkat is véletlenszerűen kiválasztott, és ugyanúgy személyesen lőtte le őket. Aztán egy gazdasági munkással még egyet kiválasztatott, ez a szerencsétlen paraszt Pohlmann volt Skalowoból, Kostschin mellől, és őt is személyesen lelőtte. Miután négy német bajtársat meggyilkoltak, beszédet tartott a katonáknak, hogy ez a négy elég volt, mert ők nem bolsevikok, hanem lengyel katonák, és engedelmeskedniük kell főparancsnokuknak, Rydz-Smigly marsallnak, akit háromszor meg kellett éljenezni, amit a katonák ordítva megtettek, majd meghallgatták a lengyel himnuszt. A tiszt parancsára másik bajtársainknak, akik eddig álltak és hallgattak, a négy halottat a már megásott sírba kellett fektetni és földdel betakarni. Ezután teherkocsira raktak bennünket. Felszállásnál a hadnagy lókorbácsával ütlegelt bennünket. Gnesenben átadtak bennünket a lengyel rendőrségnek. Két napi tartózkodás után az iskolában gyalog indultunk rendőrség kísérettel Varsó irányába. Célunk egy hely Varsó és Breszt-Litovszk között volt. Naponta 35-45 kilométernyit mentünk, és 10 nap alatt kb. 380 kilométert tettünk meg lengyelektől kapott élelem nélkül,. Saját magunk szereztünk élelmet. Éjjelente részben csűrökben részben a szabadban aludtunk, esőben és, és főleg répát ettünk. Kíséretünk két aktív rendőrből és hat lengyel tartalékosból állt, akik kisegítő rendőrségként szolgáltak. Sértegetés és bántalmazás mellett utolsóként értük el Ilowot 1939 szeptember 16, és 17-én. Ez a város északkeletre van Kutno-Varsótól. 1939 szeptember 17-én, miután egy súlyos légitámadás miatt egy napig feküdtünk egy csűrben, kíséretünk otthagyott bennünket. A repülők nemcsak bombákat dobtak de gépfegyverekkel is lőttek. 1939 szeptember 17-én 10 órától kíséret nélkül voltunk. 1939 szeptember 18-án, miután könyörögtem bajtársaimnak, hogy maradjunk a csűrben, éjszaka kitörtünk. A tüzérségi tűzből Ilow irányában, melyet előző éjjel vettem észre, arra következtettem, hogy a német csapatok nincsenek messze. Feltevésem nem csalt, mert 1939 szeptember 18-án, miután 20 kilométernyit mentünk nyugatra, az első német katonákkal találkoztunk egy tüzércsapatból. Mártíriumunknak vége volt.
További tanúkként megnevezem:
lediktálta, elfogadta és aláírta
A tanú következő esküt mondta el: Esküszöm a mindenható Istenre, hogy az igazat mondtam, a teljes igazságot és csakis az igazságot. Isten engem úgy segéljen.
Összefoglalva:
Forrás: WR II 99. Német tanárokat pörölykalapáccsal ütötték le
Nyomozási osztály a nemzetközi jog megszegése ügyében,
Jelenlévők: bíró ügyvéd Zirner, a nyomozás képviselője
A Lodzi esetet vizsgáljuk, a nemzetközi joggal összhangban az említett tanú megidézésével.
Személy: Petrak, Wilhelm Karl, 30 éves, protestáns, kisebbségi német. házas, egy gyerek, kelmefestő mester, lakcíme Lodz, Katno utca 17, 22-es lakás, a korábbi lengyel hadsereg rendőrosztag parancsnoka. Ügy: 1939 szeptember 3-án vasárnap sorozásra hívtak Lodzban. Mivel Lodzot kiürítette a katonaság a szept. 5-6 éjjelén, én egységemmel, a 4-ik nehéz tüzérezreddel észak felé kivonultam Lodzból. 6-án szerdán déli egy óra előtt elértük Wola Bledowa erdőt Glownotól nyugatra. Noha tényleges katonák voltunk, nem volt egyenruhánk, és nem lehetett bennünket a civilektől megkülönböztetni. Ahogy az erdő szélén letáboroztunk, civilek két kisebbségi németet hoztak oda, akikről föltették, hogy tanárok. A civilek azt állították, hogy az illetők kémek, és a kettő közül a szőkénél mappa van rajzokkal. Táborozás közben egy tartalékos hadnagy végezte a vizsgálatot. A szőke egy teherautón térdelt. kezeit hátrakötötték lánccal, melyet nyaka köré is tekertek. Kb. 40 méter távolságról néztem a vizsgálatot, az egyes szavakat innen nem értettem. Két katona állt a teherautón a tanárok mögött, puskatussal és pörölykalapáccsal verték őket, nyilvánvalóan a kivizsgáló tiszt utasítására. Mindkettő hangosan kiáltozott a fájdalomtól. Mikor tovább mentünk, a tanárok a teherautón maradtak. A szőke tanárnak egész idő alatt térdelnie kellett. Nem tudta tartani magát, és a teherautó oldalának támaszkodott, ami kb. 40 cm magas volt. A másik tanár, akinek fekete haja volt, összekötözve feküdt a teherautón. Egy megállás alkalmával délután 5 felé megnéztem mindkettőt 1.5-2.5 méter közelről. Noha már szinte agyon voltak verve, még verték őket a katonák. Mindkét tanár szörnyen meg volt csonkítva. A szőke tanár feje vérrel volt borítva, az orra, földagadva és egy oldalra nyomva, úgyhogy azt gondolom, az orrnyerge el lehetett törve. Állának baloldala véres volt és a bő rajta föl volt hasadva; alsó állkapocscsontja nyilvánvalóan el volt törve. Mellének baloldala vérrel volt összekenve. Gyakorlatilag ájult volt, és mikor a katona pöröllyel csapkodta, csak nyögött. A másik tanár is teljesen össze volt verve. Ezután nem láttam többet a tanárokat. Rendőrosztagom katonái később elmondták, hogy a kettőt le kellett lőniük. Mivel nem tudtak menni vagy állni, az erdő szélére húzták, és szuronyokkal szúrták őket agyon. Valószínűleg civilek temették el őket gyorsan, és sírjuk a Bromberg előtti úton van. A tanárok biztosan nem voltak kémek. Nyilvánvalóan elmenekültek. A katonák azt mondták, hogy mindent bevallottak, de ez csak azért volt, mert olyan szörnyen bántalmazták őket, mert először őszintén megmondták, hogy német tanárok. A hadnagy, aki a vizsgálatot vezette, nem volt erre fölhatalmazva, neki a két tanárt a csapatparancsnokságnak kellett volna átadnia, amely 4.5 km-re volt tőlünk. Emlékszem egy másik esetre is. Szeptember végén, azt hiszem 23-án hat német katona testét találtuk Chelm és Rejowiec között egy mezei ösvényen. Pokolian meg voltak csonkítva. Az egyik katona száját úgy teletömték dohánnyal, hogy fogait összetörték; a dohányt egy fadarabbal nyomhatták be szájába, hogy nehéz lehetett kiszedni. Puskagolyókat nyomtak orrlyukaikba. A testeket teljesen kifosztották, nem találtam azonosítási jegyet egyiken sem. Eltemettük a tetemeket. Föltételezem, hogy a katonákat, akik nyilvánvalóan megsebesültek, civilek gyilkolták meg. Nem tudom elképzelni, hogy egy lengyel katona ilyen atrocitásokat követett el.
Olvasta, elfogadta és aláírta
A tanú megesküdött.
Forrás: WR IV [p. 165]
100. Lengyel tiszt megengedte, hogy kisebbségi németeket lelőjenek
Nevem Gerd von Delhaes-Günther, születtem 1907 február 28-án Brombergben. Paraszt vagyok Kreuzfelden, Schrimm kerületben, házas vagyok és két gyerekem van. Lengyel állampolgár vagyok, német nemzetiségű, protestáns. 1939 szeptember 4-én hétfő, 20 kisebbségi németet Schmiegel és Czempin, környékéről katonák a Wartha hídján át átvittek Schrimmbe, és börtönbe vetették őket, majd otthagyták. A polgármester elengedte őket, mire a németek kis csoportokban át akartak menni Warthe hídján. Tizenhármat közülük újra letartóztatott az utolsó német robbantóegység, melyet Bejnerowicz hadnagy, és valószínűleg Krol N.C.O. és Szakowski hadnagy a felderítőktől (ismeretlen egységszám). Bejnerowicz követelte Dambrowski polgármestertől, hogy zárja be a megmaradt németeket. Dambrowski visszautasította a kérést, mivel az emberek szerinte ártatlanok. Amennyire tudom, a papírok, melyeket láttam tőle származnak. Anélkül, hogy akár csak a nevüket tudta volna, Bejnerowicz lelövette a németeket. Úgy hallottam, Bejnerowicz hagyta, hogy lengyel csőcselék bántalmazza a németeket, mely látható volt a talált testeken. Én magam nem láttam a testeket, de azt mondták, hogy meg voltak csonkítva. A Czempini 13 németből még egyet sem találtak meg. A megtaláltak nevei:
1. Hermann Raabe, Piechanris
A Schrimmi kerület polgármestere, Hartmann tud további információt adni a testek állapotáról. Forrás: WR II
101. Lengyel nők fúriaként-korbácsokkal és pisztolyokkal
A bűnvádi eljárásban Luczak ellen illegális fogvatartás ügyében, Richard Glaesemann, paraszt, idézésre megjelent és ezt vallotta: Személy: Nevem Richard Glaesemann, 51 éves, a paraszt és állatkereskedő Schwersenzben, s. V. Ügy: 1939 szeptember 4 reggel fél kilenc tájban megjelent előtt Schwersenzi házam előtt a lengyel N.C.O., akit Valentin Luczak, egy Schwersenzi szerelő kísért, akit ismertem. Láttam, hogy Luczac házamra mutat és vallomást tett rólam az N.C.O.-nak, aki lovat kért tőlem, majd azt mondta, hogy kémkedéssel gyanúsítanak és le kell tartóztatnia Amikor a ház előtt álltam, várva, hogy elvezessenek, láttam Luczakot és Walczak kárpitost Schwersenzből, tiltakozva az N.C.O.-nál és rám mutatva. Az N.C.O. elvitt, ahogy voltam, semmit sem vihettem magammal. Az N.C.O. Liefke fakereskedő udvarába vitt Schwersenzen, és egy lengyel tiszthez vezetett, aki töltött revolvert szegezett rám, míg az N.C.O. kiürítette zsebeimet. A tiszt ezt mondta nekem: "Az ügy tényállásával nem kell sokat törődnünk, de önt rögtön le kéne lőni!" De nem árulták el, miért tartóztattak le, és megtiltották, hogy kérdéseket tegyek fel. A tiszt egy csöpp víz ivását sem engedélyezte nekem, pedig nagy forróság volt. Lovam, melyet velem egyidőben hoztak el gazdaságomból, zabot szállított. A tiszt azt mondta az N.C.O.-nak: "Menjetek, és ha internáltak csoportját látod, add át nekik." Osthausen előtt találkoztunk egy csoport letartóztatott kisebbségi némettel, akik az út szélén pihentek. Az N.C.O. átadott a kíséret őrmesterének, és a tőlem elvett dolgokat is neki adta. A menetoszlopban találkoztam Paul Wiesnerrel, Wollsteini birtokigazgatóval, akit ismerek, és aki elmondta tapasztalatait a menetoszlopról. A menetoszlop, 1939 augusztus 31-e óta volt úton, 121 kisebbségi németből állt Wollsteinból és Neutomischelből, 4 nőt beleértve. Wiesner elmondta, hogy kocsival vitték őket Pózenbe, útközben lengyel civilek bántalmazták és sértegették őket Jerzyc kerületben egy terembe vitték őket, ahol tudomásukra hozták, hogy mindannyiukat le fogják lőni. Az őrmester körbevezette a menetoszlopot Kostschinban. Wiesner mondta, hogy szerencsénk volt, hogy a vasút mellett mentünk és nem a városon keresztül, mert hallottak, hogy Kostschinban már súlyosan bántalmazták kisebbségi németek csoportjait. De miután elhagytuk Kostschint, elértük a főutat, és közel kerültünk Stromniany birtokhoz, amikor kb. 100 ember, férfiak és nők rohantak utánunk. A nők berohantak a menetoszlopba, és letépték a velünk levő négy nő kabátját, harisnyáját és cipőjét. Emellett szörnyen verték őket. Nem mertünk közbeavatkozni, hogy agyon ne verjék őket. Kíséretünk is visszatartott bennünket. Néhány napig a nők mezítláb mentek. Közülük ketten vettek cipőt és harisnyát Witkowoban, de a másik kettő egészen 1939 szept. 17-ig mezítláb jött velünk. Ezek egyike majdnem 70 éves volt. Lábujjai alatt olyan sebek voltak, hogy a nyers hús látszott ki; három nappal, mielőtt elértük volna Zechlint, Kutno és Lowitsch között hátra kellett hogy maradjon. Nem tudom, hazajutott-e. Azt mondta, hogy férje betegágya mellett tartóztatták le, aki élete utolsó éveiben ágyhoz volt kötve. Miután a Kotschini emberek nem bántalmaztak bennünket, elértük az útkereszteződést ahol a Wreschen és Gnesen felé menő utak találkoznak. Itt kellett várnunk kísérőinkre, akik Gnesenbe mentek további utasításokért. kb. 2 óra múlva egy másik őrmester jött Gnesenből, és azt mondta, szabadok vagyunk, és kis csoportokban menjünk a mezőkön keresztül, hogy ne tartsanak föl bennünket útközben. Visszaadta holmijainkat is. Kisebb csoportokra oszlottunk. Velem volt Hinz, a Neutomischeli bank tisztviselője. Egy kis erdőbe mentünk délre az úttól és először várni akartunk, míg a menetoszlopok száma csökken. Kb. két óra hosszat ülhettünk az erdő szélén, amikor egy gépfegyveres osztag meglátott bennünket és körülvettek. A pihenő alatt kitéptük német nyelvű följegyzéseinket jegyzetfüzetünkből, hogy ne okozzanak a továbbiakban gondot, ha újra letartóztatnak A katonák fölszedték a papírfecniket és azonnal le akartak lőni bennünket mint kémeket. De elmagyaráztam nekik lengyelül, hogy egyszer már letartóztattak bennünket, és szabadon engedtek. A csapat tisztje az Iwnoi gazdaságba vezettetett bennünket, míg az ügyet kivizsgálják. Mielőtt elértük a farmot, két vagonnal találkoztunk. A két gazdasági alkalmazott leugrott róla és fejünket verte szörnyen a korbács nyelével. Kezünket fölemeltünk védekezésül, és jobb kezemre olyan ütést kaptam, hogy hetekig meg volt dagadva és még ma sem tudom a mutatóujjamat mozgatni. A két katona, akiknek őrizniük kellett volna bennünket, nem gátolták a gazdasági alkalmazottakat, csak gúnyosan nevettek rajtunk, és addig állni hagytak, míg a gazdasági alkalmazottak elfáradtak ütlegelésünkben. A gazdaságban kb. 50 kisebbségi német volt menetoszlopunkból, köztük a négy nő és ismerősöm, Wiesner. Legtöbbjük véres volt. Wiesner fején egy két shilling nagyságú lyuk volt egy rádobott kőtől. Elmondta, hogy csoportja Glinka falutól északra volt. A falu mellett gépfegyverrel lőttek rájuk, úgyhogy egy órán keresztül egy répaföldben bújtak meg, de a katonák előrenyomultak és újra elfogták őket. A lövöldözés során- mondta Wiesner- lelőtték a papot. Nemrég láttam a halotti hirdetését egy újságban, de nem emlékszem nevére. Wiesner szerint ezt a csoportot az Iwnoi gazdaságban szörnyen bántalmazták, kőzáporral hajigálták, és botokkal vertek, a kíséret legcsekélyebb védelme nélkül. Ez volt az oka a szörnyű sebeknek néhányukon. Miután megerősítettük a tisztnek, hogy ehhez a csoporthoz tartozunk, újra átkutatták zsebeinket. Most a katona elvette aranyórámat és láncomat, és más apróságokat. Míg a kutatás tartott, egy tiszt lelövetett négy embert közülünk. A katonák szerint jeleket adtak német pilótáknak, akik aztán bombákat dobtak le. Én személyesen semmiféle pilótákat nem láttam. Az egyik lelőtt ember a fiatal német párt jelvényét hordta. Az ezt követő kihallgatás alatt ugyanez a tiszt megkérdezte tőlem, hogy én is a fiatal német párt tagja vagyok-e, és hogy beszélek-e lengyelül. Véleményem szerint az mentette meg életemet, hogy üzletemberként jól beszélek lengyelül. Kihallgatás közben a tiszt lelőtt két férfit: mindkettő a fiatal német párt tagja volt és annak jelvényét viselték. A tiszt el akart engedni engem és Hinzet, aki szintén beszélt lengyelül. Egy másik tiszt motorkerékpárral jött hozzánk, és látva a kisebbségi németek csoportját, gúnyosan nevetve ezt mondta: "Elég bandita van itt!" A menetoszlopba ugrott és egyenként kérdezte az embereket, hogy tudnak-e lengyelül. Aki nem tudott válaszolni neki, azt szörnyen megvert egy korbáccsal, melynek szíjaira drót volt tekerve. Különösen egy 72 éves Neutomischeli embert vertek meg szörnyen: arcát annyiszor verték, hogy az teljesen tele lett majdnem fekete vérrel. Ezektől az ütésektől szerintem az ember meghalt. A tiszt aztán megfordította az ember testét, oldalra rúgta és revolverével belelőtt. Kettős sorokba állított föl bennünket egy fakerítés előtt, a másik oldalon puskás katonák. Megkérdezte a katonákat, hogy jól csinálta-e, és ezek azt kiabálták: "igen uram, jól csinálta!" Aztán egy gazdasági alkalmazott jött és azt mondta a tisztnek, hogy egy Wartermann nevű ember Kostschinból ( a kisebbségi németek egy csoportja onnan jött a gazdaságba) folyamatosan titkos gyűléseket tartott otthon. Kihívták Wartermannt, egy 60 év körüli embert, aki tagadta, hogy gyűléseket tartott volna. De a tiszt szerint a gazdasági alkalmazott vallomása bebizonyította a vádat, és hogy valakit, mint Wartermannt többszörösen le kéne lőni. Eztán pár lépéssel előrevezette és lelőtte revolverével. Aztán az udvaron levő embereknek mondta: " Hé, civilek, szeretnétek egy internáltat ezek közül? Gyertek válasszatok ki egyet és én lelövöm!" Egy ember sem jött előre. Az arra menő birtokigazgató feleségének ezt mondta: "Ha lát egyet is, aki tett valamit ön ellen, vagy azt akarja, hogy lelőjem válassza ki, és én lelövöm önnek." A nő azt mondta, hogy mindannyiunkat le kéne lőni, de tényleg. A tiszt aztán azt mondta, hogy 'szívességet' akar nekünk tenni, és teherautón mehetünk Gnesenbe. A gazdaság teherautóját hozatta elő, a hátsó deszka ki volt nyitva, és a tiszt azt követelte, hogy egy ugrással másszunk föl. Emellett mindegyikünk fejét lókorbácsával ütötte. Mikor beszálltam, föltartottam balkezemet, mely nem volt megsebesülve, és akkora ütést kaptam rá, hogy a kisujjam még most is össze van zúzódva és a körme fekete. A Gnesen felé vezető úton két órán át térdelnünk kellett a teherautón, és fejünket lehajtani. A sebesültek számára ez nagyon fájdalmas volt, de ha valaki fölemelte a fejét, a kíséret rögtön puskatussal ütlegelte. Mikor a teherautó megállt útközben egy faluban, a kíséret nem tartotta vissza a lengyel lakosságot attól, hogy sértegessenek és furkósbotokkal üssenek. Gnesenben egy iskolában laktunk, nem az üres osztályokban, hanem a folyosón, de mivel megdöbbentően fáradtak voltunk, tudtunk aludni. ezen a napon kaptunk valamennyi élelmet, és a következőn is, amikor Witkowoba vittek, ahol folyamatosan köpködtek ránk, botokkal vertek, köveket dobáltak ránk, és a kíséret a legkevesebbet sem tette, hogy ezt megakadályozza. A katonák csak gúnyosan nevettek rajtunk. Nem engedték meg, hogy pénzünkért, amit megtarthattunk, vásároljunk valamit, sem az úton, sem Witkowoban, ahova kb. délután háromnegyed négykor értünk. Itt egy órán át kellett a piactéren állnunk, mielőtt bemehettünk volna a zsinagógába. Itt sem foglalkoztak sem élelmezésünkkel, sem sebeinkkel. A következő napokban gyalog vonultunk Slupca, Konin, Kolo és Kutnon át egy Lowitsch közelében levő helységbe. nem adtak semmit enni, és csak répán éltünk, melyet a mezőn ástunk ki. Vizet sem kaptunk eleget. A lakosok bántása és sértegetése az utolsó nap sem szűnt meg; a kiürített területekről menekültek különösen gonoszul viselkedtek. Szeptember 16-án egy német településre érkeztünk, melynek nevére nem emlékszem. Itt is letartóztatták a férfiakat és elvitték. A lakosok csak németül beszéltek. Itt először kaptunk meleg ételt az emberektől. Szeptember 17-én a közelben állomásozó lengyel csapatokat erősen lőtték és bombázták repülőgépről. A lengyel katonák visszavonultak és kíséretünk hirtelen eltűnt. Reggelig a csűrben maradtunk, ahol védve voltunk, majd elindultunk a német állások felé. Szeptember 18-án 10 órakor találkoztunk az első német katonákkal. Legtöbbünk úgy ki volt merülve, hogy alig tudtunk tovább menni. [170 o.] Azoknak a Wollsteini és Neutomischeli embereknek a sorsáról, akik nem jöttek el az Iwnoi gazdaságba, csak egy másik csoporttól hallottam, akik Kostschinból jöttek északnyugati irányban. Szeptember közepén Jankowo és Karlskrone között ennek a német csoportnak kilenc tagját találták meg meggyilkolva. Később még három testet találtak közülük. Ezt a vallomást eskü alatt is hajlandó vagyok megerősíteni.
Olvasta, elfogadta és aláírta
(aláírta) Bömmels (aláírta) Miehe Forrás: Sd. Is. Pózen 55/39
102. A Klodawai gyilkosság
Kaliske, pékmester, 1939 október 4-én eskü alatt vallott a következőképpen: 1939 szept. 1-én délelőtt fél tíz körül letartóztattak és kb. 20 felfegyverzett férfi, akik a "Narodowce" (Nemzeti párt) és the "strzelce" (félkatonai fegyveresek) tagjai voltak, a rendőrségre kísértek. Azt mondták, hogy internálnak, és bezártak egy börtöncellába. Később 13 másik férfit raktak még cellámba. végül a börtön annyira tele lett, hogy a börtönudvarra vittek. Rakwitzból kb. 40-en voltunk, férfiak és 2 nő; közöttünk volt egy nyomorék, akinek mindkét lába hiányzott, egy egylábú, egy 15-éves lány és egy 18 hónapos gyerek. Kb. 40 másik ember Tarnowo német faluból csatlakozott hozzánk, így a csoport összesen kb. 80 személyből állt. Kb. délután 3-kor kocsikban Pózen felé szállítottak. Néhány férfi mezítláb és kabát nélkül volt, ahogy a mezőn összeszedték őket. 5 főnyi kíséretet osztottak mellénk. Először a Grätzi piactéren álltunk meg, ahol bántalmaztak és kínoztak bennünket. Egy másik megállásnál Stenschewoban bunkósbotokkal ütlegeltek. Egy falu határán különösen megkínoztak. Herr Neumann Rakwitzból, aki mellettem ült a kocsin, olyan erős ütést kapott fejére a kocsitámasztó rúddal, hogy 10 perc múlva meghalt. Mindannyian véreztünk. Fabianowoban, Pózen előtt vezetőnk kb. 11 órakor megállt egy katonai támaszpontnál, ahol azt mondták rólunk, hogy felkelők vagyunk. További kínzások után a lengyel katonák lőttek vakon belődöztek hat vagonunkba, mikor elindultunk, és Druse úr Tarnowoból golyót kapott altestébe. Haláltusája fél órán át tartott, majd meghalt. Otto Werner szintén altesti sebet kapott, és másnap meghalt. Otto Werner fia 2 golyót kapott a lábába. Eppler, a tanár, egyik combjába és nemiszerveibe; Fischer, a paraszt, golyója csípőjét fúrta át. Hoffmann, Rakwitzból, szurony szúrást kapott combjába. Pózenben a 6-ok gránátos ezred barakkjaiba kerültünk. Később továbbmentünk a kocsiban levő holttestekkel és sebesültekkel Pózen utcáin, míg végül Glowno külvárosban álltunk meg, ahol egy terembe vittek. Itt a sebesülteket egy nővér bekötözte és a Pózeni kórházba vitték őket. A két halott férfi teteme Glownoban maradt a vagonban az utcán. Miután a Pózeni internáltak csatlakoztak hozzánk, akik között néhány vezető Pózeni személyiség volt, Mindannyian 150-200 fős csoportban Schwersenz irányában vonultunk. Minden lakott helyiségnél bántalmaztak a lakosok, és sokan közülünk megsebesültek, és csak nehezen tudtak tovább menni. Úgy emlékszem, babiaknak hívták a helyet, ahol minden pénzünket és értékeinket elszedték a lengyel csapatok, majd egy Klodawa melletti gazdasághoz kísértek bennünket. Mikor el akartunk indulni, két nő és három férfi nem tudott tovább jönni, köztük volt a 65 éves Herr von Treskow és Fraulein Bochnik. Két fiatal férfi velük maradt, hogy védje őket. Nem voltunk messze, mikor lövéseket hallottunk. Kiengedésünk után tudtuk meg, hogy mind a hetet agyonlőtték. Egy faluban Babiak után a Schmolke család, a féllábú apa, felesége, 15-éves lányuk és 18-hónapos csecsemőjük, valamint egy másik féllábú nyomorék, Jentsch nevű, hátra kellett, hogy maradjon. Később hallottuk, hogy lelőtték őket. Még mindig keresik testüket, tegnap ment oda Schulz lelkipásztor néhány detektívvel, hogy segítsen keresni. Kostschinból véletlenszerű útvonalon mentünk tovább, és láttuk, hogy mind közelebb kerülünk a fronthoz, vagy inkább a front jött mind közelebb hozzánk. 1939 szept. 17-én Zechlinben a német gyalogság szabadon engedett és Kutnon és Lodschon át Sieradzba küldtek, ahonnan vonaton mentünk haza.
Olvasta, elfogadta és aláírta
Forrás: WR II 103. A csőcselék gúnyolódásának kitéve A jelentést Ulrich Schiefelbein tette Rakwitzból a végzetes Kutnoi menetről. 1939 szept. 1-én Rakwitzban majdnem minden németet kivezényeltek házukból jól felfegyverzett lengyel huligánok internálásra. A transzport aznap délután indult, és elsőként Gratz várost értük el, ahol a lengyel csőcselék kőzáporral fogadott, majd késeléssel folytatta. A piactéren ütöttek-vertek, sörösüvegekkel dobáltak, és más tárgyakkal. Ki voltunk szolgáltatva a csőcseléknek, arcunkba köptek, és kíséretünk semmiféle védelemben nem részesített. Miután a csőcselék kitombolta magát rajtunk, folytattuk utunkat Ptaszkowoba, ahol ugyanúgy megkínoztak, mint Gratzban. Mehettünk volna a falvak és városok megkerülésével közvetlenül Pózenbe, de nem így vittek. Akarattal megálltak minden helységben, hogy kitegyenek az ott várakozó dühöngő csőcselék kényének-kedvének. Steszewben történt az első haláleset. Konrad Neumann, Rakwitzi kisebbségi németet addig ütötték bottal, míg nem mutatott életjelet. Gustav Hoffmann, Rakwitzi kisebbségi német mély vágásokat és ütéseket kapott lábára. Sok német súlyosan megsebesült a kövek és botütések miatt, és kevés kivétellel mindenkinek elsősegélyre volt szüksége Pózenben. A terrormenet folytatódott. Kicsit eltávolodtunk Pózentól, és éjjel lengyel katonai őrjárat lőtt belénk. Kíséretünk fölhívta figyelmüket ránk. Miután az első vagonban levőket botütésekkel és puskatussal véresre verték, azok könyörögni kezdtek, hogy nem bántsanak bennünket tovább, mert egyet már megöltek Steszowban. Az őrjárat vezetője kérdezte, hol a halott. Mondtuk, hogy az utolsó vagonban. Odament pár katonával az utolsó vagonhoz, megnézte a halottat és ezt mondta: "Csak egy halottatok van, az is olyan kövér disznó!" A parancsnok aztán megparancsolta a lengyel katonáknak, hogy lőjenek ránk. A lövések eredménye: Egy halott, Gustav Druse, Tarnowból, és négy sebesült, Otto Werner, aki később belehalt sebeibe, fia, Epler, a tanár, és egy bizonyos Kernchen, mind Tarnowból. Friedrich Moers németnek három bordája eltört a puskatussal rámért ütésektől. Ugyanaznap éjjelén hajnali 4 órakor egy Pózeni barakktáborba érkeztünk. Itt két felfegyverzett reáliskolai tanuló körbevitt a városon, hogy további ütlegeléseknek és bántalmazásoknak legyünk kitéve. A város északi részén egy terembe vittek végül ahova a két bandita rugdosott be ütlegelve. Itt először ülhettünk székeken, sebesüléseinket kezelte egy nővér és bevásárolhattunk a városban rendőri védelem mellett. Délután a Pózeni internáltak csatlakoztak hozzánk, akik között ismert személyiségek voltak, orvosok, jogászok, igazgatók. Délután négy órakor a sportpályára vittek, ahol el kellett énekelnünk a lengyel himnuszt és elviselni a városi fiatalok gúnyolódását, ami után katonai gyakorlatot tartottak számunkra, amit csak akkor hagytak abba, mikor a kimerültségtől föl sem tudtunk állni. Este gyalog mentünk tovább Schwersenz felé. Egy fárasztó napi menet után estefelé egy Konin mögötti helységbe érkeztünk. Nem mentünk be a városba, mert megérkezésünkkor erőteljesen bombázták. Mikor vége volt, könyörögtünk kíséretünknek, hogy hozzanak élelemet a városból, és pénz gyűjtöttünk erre a célra. Elfogadták a pénzt, de soha nem láttok viszont sem a pénzt, sem élelmet, sem a kíséretet. Ezután senki sem törődött élelmezésünkkel. Éhen kellett halnunk, ha a környezetünkben senki nem adott el ennivalót nekünk. Ettől fogva mindig a szabadban aludtunk, és emiatt természetesen jó páran megbetegedtek közülünk. Később egyik emberünk, aki elmenekült a transzportból elmondta, hogy időnként kiválasztottak öt embert, akiknek meg kellett ásniuk saját sírjukat a mezőn és aztán lelőtték őket. Aki legyengültek, azokat egyszerűen oldalra rúgták és lelőtték. Sokukat találtuk az út melletti vizesárokban fekve.
Még egy adalék: Steszowban a megsebesült kisebbségi német Otto Werner, Tarnowból, vízért könyörgött, a kíséret egyik tagja a fejő Maraszek ezt mondta: "adj neki moslékot inni!"
Időközben Kutno közelébe érkeztünk és menekültek informáltak bennünket, hogy a front Kutno közelében van, hogy mi be vagyunk zárva és a mögöttünk levő területet a lengyel katonaság kiürítette. Ezért elhatároztuk, hogy visszamegyünk, és szörnyű szenvedések után egy gazdaságba érkeztünk, ahol 3 napig paradicsomot ástunk sült krumpliért és tejért. 3 nap múlva visszamentünk Slesicbe, ahol a német katonaság védelme alá jutottunk, és ezek más német menekültekkel Wreschenbe vittek, ahol a német nemzetiségűeket különválasztották és hazaszállították őket. Mi 1939 szept. 18-án este voltunk újra otthon. A jelentést a német internált, Ulrich Schiefelbein Rakwitzból adta legjobb tudása és lelkiismerete szerint. Vallomásának helyességét a következő aláírók erősítik meg: (aláírta) Karl Gellert, Kurt Gutsche, Schiefelbein, Michael Lisznak, Edgar Arlt, Hans Gutsche Forrás: WR (Ld. Schtz. Reg. 3/XI)
104. Elrabolt személyek meggyilkolása a Tulischkow/Tuowi úton.
Különleges bíróság Pózen, November 18, 1939
Jelenlévők:
A Walter Kabsch kisebbségi német Parskoból, emberrablási ügyében való nyomozásnál Walter Kabsch gondnok megjelent és ezt nyilatkozta: Személy: Walter Kabsch vagyok, éves 27, gondnok Parskoban Woinitz mellett. Ügy: Gondnok vagyok Baron von Gersdorff alkalmazásában Parskoban. 1939 szeptember 1-én 1939 Matuczak, a birtok kertésze hozzám jött és kijelentette, hogy letartóztattak. Tiltakozni akartam munkáltatómnál. Ő azonban már Golinski jegyzővel és Laubsch bognárral együtt az udvaron állt, és láttam hogy őket is letartóztatták. El akartam menekülni, de Herr von Gersdorff azt mondta, hogy ő is velünk jön a táborba. Ezért ott maradtam, és nem töprengtem tovább a menekülésről. Matuczak be akart bennünket záratni. A Schmiegeli rendőrségre vitt. Itt megkérdezték tőle, hogy miért hozott be bennünket, de nem hallottam, hogy válaszolt-e és ha igen, mit. A rendőrség Schacz-ba vitt minket és átadott a katonaságnak. Egy nagy csoport kisebbségi németet gyűjtöttek ott össze. Köztük volt fivérem Karl Woinitzból, és másik fivérem Willi, Alt-Boyenból. Mikor este tízkor Kosten irányába indultunk, kb. százan voltunk. éjféltől 3 óráig a börtönben voltunk, majd Schrimm irányába mentünk, ahonnan Schroda felé indultunk. Itt a civil lakosság lövészárkokat ásott. Mikor elmentünk mellettük, az emberek menetoszlopunkra vetették magukat, és ásókkal támadtak ránk. Sokan sebesültek meg közülünk és véreztek erősen. Az egyik férfi orra és felsőajka teljesen széthasadt. A kíséret ne engedte meg, hogy a sebesültek sebeikkel törődjenek, hanem továbbmenésre kényszerítették őket. Minden nap nagyon kevés élelmet kaptunk. Aki hozott valamit megosztotta a többiekkel, végül répát ettünk, amit a mezőn szedtünk. Ennek a napnak az éjjelén Paiserbe értünk. Itt egy teremben aludtunk és hatosával összekötötték csuklónkat vékony kötéllel. Ezeket együtt olyan szorosra összehúzták, hogy kezünk kék és dagadt lett a vérellátás leállása miatt. Mások haláltusájukban kiáltoztak. Minden éjjel ugyanígy megkötöztek . Másnap összekötözve kellett Tulischkow felé mennünk, ami az idősebbek szerint 70 kilométerre volt. menet közben sikerült a kötelet kicsit meglazítanom. Másoké viszont olyan szorosra volt kötve, hogy egész nap a fájdalomtól kiáltoztak. A falvakban a lakosság becsmérelt és furkósbotokkal vert és kövekkel dobált, úgy hogy újra sokan közülünk megsebesültek. Sokunk arca vérrel volt borítva. Tulischkow után egy rétre vezettek. Herr von Gersdorff, aki 65 éves volt, és nem tudott tovább menni, megbotlott, mikor egy német repülőgépre fölnézett. A katona úgy rávágott puskatusával, hogy majdnem összeesett. Visszanyerte egyensúlyát és fölkiabált a repülőgépnek: "Heil Hitler!", mire a katona mellbeütötte a puskatussal, hogy a vizesárokba esett,. A katona aztán meghúzta a ravaszt. Senki sem törődött a halottal. Nem volt szabad megközelítenünk. A réten piszkos vizet ihattunk a kacsaúsztatóból, és tíz percig pihenhettünk. Aztán tovább vonultunk Turek irányában. Éjjel menetoszlopunkat kettéválasztották. Az idősebb férfiak, akik a fronton voltak, először kaptak inni, és elsőnek mentek tovább. A mi részlegünk 181 többnyire fiatal emberből állt. Nem találkoztunk többet az első csoporttal. Ahogy tovább mentünk, a katonák azt mondták, hogy minket le fognak lőni Turekben. Mivel tudok lengyelül, megkérdeztem a katonákat, miért lőnek le, de nem válaszoltak. A falvakban a katonák azt kiabálták, hogy itt vagyunk mi, akik nőket és gyerekeket öltek meg. Erre az emberek természetesen megtámadták a menetoszlopot, és vadul ütlegeltek korbácsokkal, furkósbotokkal és ami a kezük ügyébe akadt. Ha valaki megpróbált kitérni az ütések elől vagy bármit mondani, az őrök maguk ütötték puskatusaikkal. Néhányunk már nem tudott menni a kimerültség miatt. Ezeket egyszerűen lelőtték majd puskatusaikkal agyonverték, ha nem haltak volna meg a lövéstől. Aznap éjjel húszat öltek meg közülünk a fenti módon. 11 és 12 között érkeztünk meg Turekbe, de rögtön továbbmentünk. Röviddel Turek után egy gazdaság mellett mentünk, mikor megjelent egy német repülőgép. Kíséretünk minket az úton hagyott, de ők a fűzfák alatt kerestek menedéket. A német katona ebből látta, hogy kisebbségi németekből álló csapat vagyunk, és a fűzfák alá tüzelt ezután. Kíséretünkből, mely időközben 80 és 90 ember közötti nagyságú volt, sokan megsebesültek. Ettől a katonák annyira dühbe jöttek, hogy vakon ránk irányították gépfegyvereiket és menetoszlopunk közepébe lődöztek. Megint előre hajtottak, akiket eltaláltak fekve maradtak az úton. A katonák nem törődtek azzal, hogy valaki meghalt-e vagy csak megsebesült. Már csak töredéke voltunk a 181 férfinak, akik elindultunk. Kb. másfél vagy két óra menetelés után Turek felé a katonák egy mezőre vittek. Itt kettős sorokba kellett állnunk. A katonák elénk álltak és szó nélkül elkezdtek kettesével lelőni bennünket. Fivérem Willi mellettem állt és Karl fivérem előttünk. Hirtelen ezt kiabálta: "Mindenki sajátmagáért" és elfutott, Willi fivérem és magam is követtük. A katonák gépfegyverekkel és puskákkal lőttek utánunk. megbotlottam és kb. 160 méter után elestem. Míg a földön feküdtem, fejemet súrolta egy lövés. Willi fivéremet rögtön lábamhoz húzták. Újra rohanni kezdtünk, és rohanás közben eldobtam kabátomat, melyen pár golyó hatolt át. A réteket néhol bozót fedte, és sikerült elmenekülnünk. Éjszaka egy krumpliföldben bújtunk meg, és két nap után Koloba érkeztünk. Itt még egyszer katonai törvényszék elé állítottak bennünket. Azt mondták, hogy ha lengyelek lennénk, elengednének, de mint németeket agyon fognak lőni. Ennek ellenére azt vallottuk, hogy németek vagyunk, de hogy megmeneküljünk a kellemetlen helyzetből, elmagyaráztuk, hogy rekvirált jószágot vittünk Paiserbe, majd a visszaúton eltévedtünk mert egy paraszt rosszul mutatta meg az utat. A tiszt ránkordított, hogy ismerjük, el, hogy kémek vagyunk, és lengyel nőket és gyerekeket gyilkoltunk meg, míg a férfiak harcoltak a fronton. Mikor azt mondtuk, hogy ez nem igaz, puskájával erősen fejbe ütött. Koponyám betört., és később Dr. Theune, Schmiegelben szilánkokat szedett ki a sebből, melyeket megmutatott nekem. Dr. Henschke azután megoperált Pózenben a diakonisszák kórházában és két csontszilánkot eltávolított. Az ütés után összeestem, de hamarosan magamhoz tértem és a börtönbe vittek, a sebemmel nem törődtek. Két óra múlva, 10 óra felé kancsukával vertek ki a börtönből és a városba vittek. Éppen akkor egy kisebbségi németekből álló másik menetoszlopot is hajtottak át a városon. Beugrottunk ezek közé, akik négyes sorokban mentek, és így sikerült pár botütést elkerülnünk a dühöngő lakosságtól, és melyek biztos eltaláltak volna, ha két csoportban menetelünk. Ezzel a menetoszloppal Lowitschig mentünk, és reggel 10 óra felé értünk oda. Ezen a napon a német csapatok már Lowitschig jutottak előre, Kíséretünk vissza akart terelni bennünket, de nem mentünk többet, mint két és fél kilométert vissza az úton, amikor hirtelen német páncélautók jelentek meg. E német csapatok engem vittek elsőnek a Lodschi kórházba, ahol öt napig voltam. Aztán a Strhleni kórházba kórházban voltam nyolc napig, majd visszatértem Schmiegelbe. Itt megtudtam, hogy fivérem Karl hazaérkezett, és később, hogy menetoszlopunkból a sebesült Bogsch és a gazdasági intéző Zabke Woinitzból hazatértek. Mi vagyunk az egyetlenek a 181-es csoportból, akik élve el tudtak menekülni.
Hangosan fölolvasta, elfogadta és aláírta
A tanú ezután letette az esküt
Forrás: Sd. Is. Pózen 833/39 105. Leszczynski lelkipásztor jelentése a Tarnowai végzetes menetről Tömegsírokat találtak, melyekben 30 és 70 megcsonkított német teste volt. Leszczynski lelkipásztor Kostenből, aki részt vett az elrabolt személyek Turek-Tarnowai menetén, leírja 100 német halálát a Tarnowához közeli mezőkön. (1). A németeket lelőtték és kirabolták azon a helyen ahol a két tömegsírt találták, melyek 30 és 70 szörnyen megcsonkítva hullát tartalmaztak. (lásd 250. oldal, "Sírok, csak sírok". A "Posener Tageblatt" 236. sz. címoldala) (1) Ostdeutscher Beobachter, 259 sz. 1939. nov 9. Szeptember elseje volt. Kostenen át menekültekkel tele kocsik vonultak. A posta és vasút menekülői nagyban akadályozták őket, akik aktákkal siettek az állomásra. A délutáni órákban fiatal lengyelek részeg hordája házam elé jött és kihúztak az utcára. Rikoltozva és ordítozva vittek a rendőrség börtönébe. Az egyik cellában Bohm és kárpitos szíjgyártó már ott volt. Délután a letartóztatott németeket a "Sokol" épületbe (ifjúsági szervezet) vitték, és följegyezték nevüket. A már ott lévők mellett Schon, Wegner, Bucholz (apa és fia), Bohn és én, akik mind Kostenből jöttünk, főleg Schmiegeli lakosok voltak, névszerint Mieke, Halliand, Zugehor és fia, és mások. Este a törvényszék börtönébe vittek, ahová új letartóztattak érkeztek, és puskatussal a cellákba löktek. Szept. 2-án kb. 300-at közülünk a rendőrőrmesterek Wawrzyniak és Schwarz vezetésével elindultunk Czempin felé Kawczynon át. Az utóbbi helyen izgatott tömeget találtunk, akik borzalmasan kínoztak bennünket. Ezzel egyidőben elkezdték a Czempini németek üldözését. Sokat közülük, beleértve lelkipásztor Kienitzet is a csapathoz adták. Aztán Schrimmbe mentünk. Schrimmben kínoztak meg először. Az utcán való menés vesszőfutás volt. Könyörtelenül vertek puskatussal és furkósbotokkal. Kaptam pár rúgást felső combomba és egy kisebbet hátamba. csak akkor hagytak békén, mikor bezártuk magunk mögött a kolostor kapuját. Másnap Schrodába mentünk, ahova délben érkeztünk. Itt is megkínoztak veréssel és kődobálással. Egy gyár idvarán a kövekre kellett ülnünk. a katonák parancsnoka, akinek átadtak, a legkegyetlenebbül megkínzott. Különösen lelkipásztor Kienitzet, Mieket, és engem kínzott meg. Szeptember 3-án tovább mentünk. Egy megállásánál Schrodai németek csatlakoztak hozzánk, köztük Gewiese építész. Miloslawban megkínzott a fölizgatott tömeg, akik furkósbotokkal vertek és köveket dobáltak ránk. Sokunk sok sebből vérzett. Estefelé Pyzdrybe érkeztünk, ahol a tűzoltóságon aludtunk. Ez már a harmadik nap volt, mikor semmit sem kaptunk inni. Kora reggel két-két férfit összekötöttek, és minden hat párt újra összekötöttek. 7 órakor elindultunk. Csak délután kaptunk valamennyi vizet. Egy megállásnál lövést hallottam, és megtudtam, hogy Herr v. Gersdorffot lőtték le. Aztán Drosinán át mentünk a lengyel front felé. Az alkonyatban láttuk a lövések fényét. csoportomban minden német lába gennyes volt és csak nehezen tudták vonszolni magukat. Tulischkow katonák ürítették ki szállásukat; vertek és lőttek bennünket. A piactéren, ahol a járdára kellett guggolnunk, gépfegyvereket állítottak ránk. Azt mondták, hogy le fognak lőni bennünket. Egy orvosi tiszt szót emelt érdekünkben, és azt mondta az őrnagynak, hogy egy ilyen mészárlás a civilizáció szégyene lenne. Ennek eredményeképpen nem végeztek ki. Éjjel továbbmentünk. Míg vizet ittunk egy parasztgazdaságban, Embereink nagy része otthagyott bennünket. 50 férfi maradt, akik nem merték követni a főcsoportot. Az éjszakát egy kis erdőben töltöttük. Reggel néhányan elmentek, közöttük Dr. Bambauer is. Mikor láttuk, hogy a falu bejáratánál egy őr letartóztatja őket, egy közeli erdővel borított hegyre menekültünk. Nem tudtam lépést tartani a többiekkel és hátul egyedül maradtam.
Egy borókabokorban, ahova elrejtőztem, lövések sorozatát hallottam. Kétségtelenül az elfogott németeket lőtték agyon.
A nyomozások a fő csoportról, melyről leválasztották a mi 50 főnyi csoportunkat, a következőket hozták napvilágra: A németeket Turekbe vitték. Tarnowa faluban kb. 150 férfit elparancsoltak a főútról egy mellékösvényre, ahol megparancsolták nekik, hogy másszanak föl egy hegyre zárt menetoszlopban szemben a nyílt mezővel. Ez előtt a lengyelek két gépfegyvert irányítottak a hegy tetejére, és katonákat állítottak a szemen lévő oldalra, részben a mezőre, részben különféle gazdaságokba és kertekbe. Mikor az űzött németek közeledtek a hegy tetejéhez, gépfegyverek tüzet nyitottak rájuk. A németek tömegesen haltak meg, némelyek leugrottak a hegyről. A gépfegyverek néhány percig lőttek. A lövések szünetében, mikor valószínűleg a tölténytárat cserélték, a túlélők, kb. 75 férfi, fölugrottak és a hegy irányába, egy szurdok felé egy erdőbe futottak kb. 400 méternyire. Itt egy emelkedő védte őket a gépfegyverektől.; de most az oldalszárnyon levő katonák lettek aktívak. A németek nagy lendülettel rohantak életükért. Legtöbbjüket agyonlőtték, csak kevesen érték el az erdőt. Rögtön azután a katonai söpredék kijött rejtekhelyeiről. A halott és súlyosan megsebesült németeket, akik egyenként vagy csoportokban feküdtek, puskatussal vagy szuronyokkal kezelték. A holttesteket kifosztották és sietősen eltemették. Öt nap múlva a halott németeket a lengyel civil hatóságok parancsára a túlélő németek eltemették Tarnowán a temető kerítése mellé, két tömegsírba 30 és 70 hullát. Ezekről a tömegsírokról írt jelentést a "Posener Tageblatt" október 17-én. Német nők Tarnowából beszámoltak arról, hogy a Tarnowai német férfi lakosság nagy részét bestiálisan halálra kínozták . Az egyik német szemeit kiszúrták, egy másik faluba vonszolták, ahol megölték.
106. Tölténytár mint tárgyi bizonyíték
Anna Krüger tanú, Bromberg-Jägerhof, Brahestrasse 62, a következőket tényállást vázolta eskü alatt: Röviddel dél után civilek és katonák egyenruhában jött és állították hogy férjem gépfegyverrel lőtt. A lakást átkutatták, először a katona és aztán a civil. A katona semmit sem talált. A civil kezét a ruhásszekrénybe tette, és megparancsolta a katonának, hogy vizsgálja meg újra. A katona egy kis tölténytárat vett ki belőle, mirefel férjemet, fiamat és vejemet autóval elvitték. Szerda mindhármukat az erdőben találtam meg. Frau Gutknecht találta meg őket először. Férjem teljesen meg volt csonkítva, arcát szétverték, csak egy nagy lyuk maradt helyette. Nem lőtték le, hanem agyonverték. Fiam arcán tátongó seb volt, mintha arcát föltépték volna. Őt sem lőtték le. Forrás: WR II 107. A Lissai németek véráldozata. Kivonat a Lissából elrabolt kisebbségi németek jelentéséből tapasztalataikról, ahogy megjelent a Pózener Tageblattban of 1939. szeptember 19-én Még most is alig tudjuk fölfogni, hogy szabadok vagyunk, élhetünk, és szülőföldünk a német hadsereg védelme alatt áll. Szinte senki sem merte remélni, hogy élve jövünk ki ebből a lengyel pokolból. Túl sok bajtársunk lett a lengyel gyilkos banditák áldozata. Szeptember 17-én vasárnap négy megdöbbentően megcsonkított áldozatot találtak Lissában tömegsírban eltemetve hazájukban, melyért meghaltak. (az áldozatok: Gaumer, a lemészárol, [180. o. ] Weigt, víz és gázszerelő mester; Herr Häusler és Herr Jäschke, tanárok). Az áldozatok rokonainak és az érintetteknek segítettünk, amennyire lehetett. Ha valaki azt hinné, hogy a gyilkosságok egyedi jelenségek voltak, azt a bajtársak jelentései Pózen területéről és Pommerellenből meg fogják győzni, hogy ezeket a gyilkosságokat és fosztogatást rendszeresen megtervezték jóval azelőtt, és egy időben hajtották végre, mikor egy adott jelet adtak a varsói rádióban szeptember 1-én reggel. Szept. 1 pénteken reggel kb. 11 órakor szüleimet és engem felfegyverzett civilek vittek ki házunkból, miután üzletünk összes ablakát összetörték, hogy ki tudják fosztani azt. Átkutatták a lakást, a szekrényeket ki kellett nyitni és nyitva kellett hagyni, és mindent eredeti állapotában otthagyni. Senki sem vihetett még egy kabátot sem magával, vagy élelmet. A rendőrségen alaposan átkutattak, és pár órás várakozás után sok más bajtárs társaságában, köztük nők és gyerekek, a városon kívülre vittek egy gyűjtőhelyre. Délután katonai őrökkel átmentünk kb. 18 km-re a kis Storchnest városba, ahol éjjelre a lövészklub termébe zártak be. Pár óra múlva a kapitány és néhány civil jött be, és a nők és idősebb férfiak közül néhányat elengedtek. A többieknek elmagyarázták, hogy katonai törvényszék elé állítják őket, és állítólag Lissában németek lengyel katonákra lőttek. Valójában az történt, hogy a német tüzérség katonai célpontokra lőtt Lissában. A zűrzavarban felfegyverzett lengyel civilek, némelyikük gépfegyverekkel fölfegyverezve, melyeket a lengyelek a protestáns templomok tornyában helyeztek el, vad lövöldözésbe kezdtek. Néhány bajtársunkat átvitték Storchnesből és katonai törvényszék elé állították Schrimmben, noha egyiküknek sem volt soha lőfegyvere, tehát annak használatáról esetükben szó sem lehetett. Soha nem láttuk őket viszont, csak hallottuk, hogy volt, aki megúszta tíz évi kényszermunkával, másokat lelőttek, és olyan vádakat hoztak föl ellenük, hogy az egyik a Führer képét rakta föl otthon a falra, egy mások pedig német rádiót hallgatott hangosan, provokatív módon, stb... A Schrimmi katonai törvényszék kilenc bajtársunkat halálra ítélte. Szombaton, szept. 2-án hajnalban a csoport maradékát tovább indították. Menetük egyetlen mártírum volt, csak azt tudja megérteni a kínokat, aki ott volt. Idős férfiakat, nőket lés gyerekeket hajtottak velünk, durván megkínoztak puskatussal, és különösen a városokban és falvakban átkoztak, köpködtek, dobáltak kővel és sörösüvegekkel, vertek és rúgtak--lengyel katonák szembetűnően nagy szerepet játszva ebben. Semmiféle élelem nem volt. Akinek volt pénze, megpróbálhatta, hogy megkérte az egyik őrt, hogy vegyen neki élelmet, de sokszor soha nem látta viszont a pénzt, és nem kapott élelmet. Nagyon ritkán kaptunk vizet, és a végén odáig fajult, hogy az ivóvizet vennünk kellett pénzért üvegekben. Útközben, ha az őrség megengedte, répát szedtünk a mezőn hogy csitítsuk maró éhségünket. Szerencsénk volt, hogy az idő meleg és száraz maradt, mert csak kevesen közülünk viselt kabátot vagy volt takarója. Peisernben elvették zsebkéseinket, a lengyel katonák ellopták óráinkat és gyűrűinket. Eleinte azt reméltük, hogy a kínzás és kődobálás meg fog szűnni, ha Lengyelország közepe felé megyünk, de ellenkezőleg, a bánásmód napról napra romlott. Most éjjel-nappal kellett vonulnunk rövid pihenőkkel a vizesárkokban. Aki nem bírta az iramot, azt bunkósbotokkal ösztökélték, és aki összerogyott, azt lelőtték. Az ilyen kezelés áldozatai sokszor megőrültek. Így hajtottak helyről helyre, Schrimm, Schroda, Peisern, Slupco, Konin, Kolo, Kutno végül Lowitsch. Itt lett érthető, hogy miért hajtottak olyan gyorsan, és miért nőtt a gyűlölet. A visszavonuló lengyel hadsereg közepébe vezettek bennünket bosszúállási céllal. Mikor Lowitsch külvárosában mentünk, német légitámadás volt, és az őr azt mondta, hogy mindannyiunkat lelőnek. Nem hittük el, mert útközben már számtalanszor fenyegettek ezzel, de röviddel, miután kisebbségi németek egy csoportja Észak-Pózenből és Pommerellenből csatlakozott hozzánk, akiket szintén ugyanígy fenyegettek, láttuk, hogy a veszély valós. Hallottuk, hogy őreink arról beszélnek, hogy a folyóhoz visznek lelőni, és a testeket a víz Németország felé viszi majd. Ilyen fenyegetések mellett mentünk kb. 6 kilométeren át; néhány bajtársunkat lelőtték menekülési kísérlet miatt. Végül Dr. Staemmler Brombergből megpróbált egyezkedni a transzport parancsnokával, de visszalökték a puskával, és mikor védekezésből esés közben a puska után kapott, lelőtték. Egy pillanattal ezután őreink rémülten elszaladtak, mert hirtelen egy német tank jött felénk a mezőn, körbement, és a személyzet kiszólt, hogy Lowitschot elfoglalták a német csapatok, és minket megmentettek. Először nem tudtuk elhinni, hogy meg vagyunk mentve az utolsó percben, és megmentőinkkel sem tudtunk együtt örülni, mert éppen lelőtt bajtársunk szemeink előtt feküdt a földön. Egyikünk sem fogja soha elfelejteni a menetet Lowitschba, a német katonák köszönését és az első meleg ételt, ahogy törődtek velünk, és hogy mennyire igyekeztek, hogy gyorsan haza tudjunk térni, ezért különösen von Romberg bajtársnak jár köszönet. És a kínzásokat és szenvedést sem fogjuk soha elfelejteni. Ma tudjuk, hogy csak egy módszert lehet alkalmazni egy olyan nemzet ellen, aki ilyen atrocitásokra képes, mégpedig könyörtelen szigor és makacs elhatározottság. Nagyon igazak bajtársunk szavai, aki ezt mondta, mielőtt hazaindultunk volna felszabadított hazánkba: "A nemzet amely ilyen kegyetlenségre és brutalitásra képes védtelen emberekkel szemben, annak nincs joga létezni, és kihúzta magát a kultúrnépek listájáról." Azok számára közülünk, akik a sors kegyelméből haza tudtak térni hazájukba, még valamire emlékszem ebből az időből, mégpedig arra, hogy életünk és munkánk most még sokkal inkább népünké és szeretetünk és hálánk vezérünké, aki hazánkat fölszabadította. Az előző leírást egy Lissai lakostól van, aki azok között a kisebbségi németek között volt, akik a Lowitschi menetelés mártíriumában részt vettek. Sok letartóztatott nem bírta elviselni a kínzásokat, és hátrahagyták őket, hogy helyben lelőjék. Ilyen sorsra jutott a 80 éves szabómester Tiller fiával, Juretzki, a fényképész, Frau Groschowski, egy tanár felesége és mások. Más tragédiák is történtek. Herr Hoffmann, Pózenből, és Frau Hoffmann (született Anneliese Remus), régebben Frau Runge Lissából együtt lettek öngyilkosok, mérget vettek be, mert a fiatal feleség két hónapos terhes volt, és ilyen körülmények között lehetetlennek tűnt számukra, hogy túléljék egy ilyen menet szenvedéseit. Lelhetetlen volt a front mögé menekülni, noha az nagyon közel volt, Fraustadt csak 16 kilométerre volt. az a pár, akinek sikerült Danzigba menekülnie, nagyon szerencsésnek mondhatja magát. 108. Brest-Litowskig vitték. Karl Mielke tapasztalata Brombergből (1) Augusztus 29-én, mikor munkából hazajöttem, a kémelhárítás nagy autója állt házam előtt. Bevittek irodámba, ahol házkutatást tartottak mindkét helységben. Nemcsak Pózen és Pomeránia térképe, melyet a földrajztanárok munkájuknál használnak, vizsgáltak át, és tettek el, mint gyanús dolgokat, hanem iskolai statisztikákat is, jelentéseket a lezárt német iskolákról, tanárok áthelyezéséről, havi jelentéseket és hasonló iratokat, melyeket az előző házkutatásoknál ártalmatlannak minősítettek. G bíró a bűnügyi törvényszéktől, aki elé vittek, gyűlöletet mutatott minden iránt, ami német. Fanatikus szorgalommal próbálta áldozatából kiszedni amit hallani akart. Először is azt mondta nekem, hogy minden német kém, és fölteszik, hogy a német egyesület kulturális osztályának munkája csak elfedni akarja, hogy nagy léptékben kémkednek. Elvittek, és a helyi rendőrségi fogdába zártak. (1) Kiadták a "Der Volksdeutsche"-ban 1939 október, 19. kiadás, címe: "bebörtönözve, elrabolva és elengedve." Siedlce-be vittek, és nevemet szpieg -el (kém) egészítették ki, azaz nem voltam fogoly, aki perére várt, hanem elítélt kém. Szeptember 3-án először hallottam jelzéseket a város légoltalmi pincéjében, és tudtam, hogy német repülőket várnak. Tudtam a mozgósításról, mert láttam a vasútállomáson a plakátokat, melyek felhívták a figyelmet erre. Nem tartott sokáig az első bomba leesése. Néhány nap múlva megszűnt rendszeres élelmezésünk, és egy kis cellába tettek, ahol heten voltunk, és ahol a körülmények szörnyűbbek voltak, mint annak a kilátása, hogy lebombáznak. voltak napok, hogy sem élelmet, sem vizet nem kaptunk. Amikor bomba találta el a börtön falát, megölve egy őrt, pánik tört ki a cellákban, néhányan azt kiabálták, hogy engedjék ki őket, mások leszedték az ágyak vas lábát, mellyel azok a falhoz voltak erősítve, és a vasrácsos ajtókat ütötték vele, mások hangosan imádkoztak, és mindeközben azt hittük, hogy lövik a börtönt, mert az ajtók verésének hangja úgy hangzott, mintha a falak omlanának össze. A káoszban lehetett hallani az őrök lövéseit, amivel az izgatott foglyokat akarták lecsöndesíteni. Később tízesével tettek bennünket a cellákba, melyeket eredetileg egy fogolynak szántak. Szeptember 7-én temetési eljárás kezdődött számunkra. Átadtak bennünket egy gyalogos hadnagynak, akinek az volt a feladata, hogy kb. csapatai 100 emberével vigyen át bennünket egy messze keleti börtönbe Bialypodlaskba. Első utasítása az volt, hogy megparancsolta katonáinak, hogy azonnal lőjék le, aki nem tartja a sort, vagy egyetlen szót szól németül. Ezt a rendeletet a 281 fogolynak is elmondták. éjjel 12 órakor kezdődött a menet az égő Siedlce városból. Egy halódó német, aki olyan vékony volt, mint egy csontváz, nem tudott menni. Négyen vittük, úgy, hogy keze és lába a föld felett volt. A mellettem menő bajtárs fenekébe mélyen beszúrtak szuronnyal. Miután hajnalig sokféle úton mentünk, megálltunk egy kis erdőben. Itt le kellett tennünk a haldoklót, és letakartuk egy kabáttal. Itt valószínűleg megkapta a kegyelemdöfést, mielőtt elindultunk. Egy másik fogoly, kb. 70 éves nem tudott továbbmenni, a katonák oldalra vitték, hallottunk két puskalövést, és azt mondták, hogy elintézték. Attól kezdve semmit sem kaptunk enni vagy inni. Menetünket folyamatosan késleltették a légoltalmi veszélyjelzések, amikor a fák mellé kellett feküdnünk, mozogni nem volt szabad, és várni kellett a következő parancsra. Áldottuk a német pilótákat, mert máskülönben kevés lehetőségünk volt pihenésre és sokunk nagyon kimerült volt. Az elsők kezdtek áldozatul esni a sorsnak, mely mindannyiunkra várt. Le kellett térdelniük, fejüket a földre tenni, és hátulról fejbelőtték őket. Senki nem akart hátul maradni és a hátsó sorokban menetelni, az idősek és gyöngék az erősebbek mellett mentek, karjaikat összefűzve, acélos elszántsággal és összeszorított ajkakkal, noha lábaikon nyílt sebek voltak és erős fájdalmaik. Akiknek meg kellett halniuk, és letérdeltek a tarkólövés előtt még dacosan "Heil Hitler!"-t kiáltottak, és ha az első lövés nem ölte meg őket, újra halkan a Führert éltették. Boldogok voltunk, mikor éjjel megérkeztünk Bialypodlaskba, és megint a börtönben aludtunk, amikor hallottuk, hogy ezt a várost is kiürítették. Nagy csapás volt, mikor hallottuk, hogy további 30 kilométert kell mennünk Brest-Litowsk felé. Kísérőink embertelen viselkedését bizonyítja, hogy mikor egy csodálatos csatorna mellett mentünk, nem engedték meg, hogy megálljunk vizet inni. Ugyanazon éjjel még 12 km-t kellett mennünk, mielőtt megpihenhettünk. A menetelés Wioskából Brest-Litowskba volt az utolsó szörnyű menetszakasz. megállás nélkül mentünk délután 6 órától másnap reggel háromig. Útközben hallottuk a puskák könyörtelen ropogását a hátsó sorokból, és kb. 60-at lelőttek. Megkönnyebbülten sóhajtottunk, amikor láttuk célunk körvonalait a világos holdfényben. Végtelen hosszú ideig vártunk a katonai börtön bejárata előtt. Két órai várakozás után összetereltek bennünket a bejáratnál és ötösével megszámoltak. Itt derült ki, hogy már csak 200-an voltunk. Mindenünket elszedték és tízesével kis cellákba tettek. A következő nap kaptunk vizet, amit egyenlően elosztottunk egymás között. Egy hadseregbeni keksz és egy kis körte volt az utolsó élelem, amit kaptunk, ezt is egyenlően elosztottuk egymás között. A két egymás fölött álló ágyon két-két bajtárs aludt, a többi hat az éjszakát az ágy alatt töltötte részben átlós helyzetben. Másnap német repülők jöttek, és folyamatosan estek a bombák az erőd közepére, ahol börtönünk volt. Szörnyű volt a gondolat, hogy egy eltalálhatja cellánkat, de a beszélgetésekben mindig arra lyukadtunk ki, hogy hűeknek kell maradnunk elveinkhez, melyekről olyan sokat beszéltünk, és nem az egyén a fontos, hanem a Birodalom nagysága és dicsősége. Két nap telt el ilyen körülmények között, amikor a legnagyobb kívánságunk víz volt. Nem voltunk már éhesek. Ajkaink lázasak voltak, nyelvünk vastag és durva, rekedtek voltunk és csak nagyon halkan tudtunk beszélni. Attól féltünk, hogy megőrülünk. A vizet kanalanként osztottuk ki. Mikor vizet kértünk az őröktől, azt mondták, hogy nincs víz. Később láttuk, hogy milyen kegyetlenek ezek az emberek, akik magukat a lengyel nép képviselőinek hívták, amikor láttuk, hogy két tele hordó víz van az udvaron, melyek kétharmad részig tele vannak! Szeptemberben a német tüzérség tüze és a német repülők bombái csúcspontjukra értek, a börtön falai rázkódtak és reszkettek. Sűrű füst jött be cellánk ablakán át. Nem voltak őrök a folyosón. Hirtelen hallottuk két cella ajtajának csapódását és ütődését, majd sietős léptek zaját a lépcsőn és gyors beszédet. Két cellát kinyitottak lakói. Az udvarra mentünk vízkannáinkkal és utolsó erőnkkel megtöltöttük őket. Az őrök félve a haláltól bombabiztos óvóhelyre mentek, minket sorsunkra hagyva. De visszajöttek, és párszor ránk lőttek, hogy mutassák, mi vár ránk. Aztán eljött szeptember 17 reggele, és a harci zaj fokozatosan csökkent. Ijedten morfondíroztunk azon, hogy mi történhetett. Az ágyra másztam és a vasrácsos ablakon az udvarra néztem, mely teljesen le volt rombolva. Egy német gyalogos jött át az udvaron, és nem tudom leírni érzéseimet, amikor megláttam. Az ajtón doboltunk, örömünkben kiabálva, és a többi cellából is fülsiketítő zaj jött ki. A cellák ajtajai egymás után nyíltak ki a német gyalogosok puskatusütései után. Szabadok voltunk! és rabtartóink, akik ezen a vasárnapon akartak lelőni minket, foglyok voltak. Amikor a börtönudvaron álltunk, és énekelni kezdtünk, először halkan majd egyre hangosabban. Amikor a "Deutschland, Deutschland über alles" és a "Horst-Wessel-Lied" újra fölcsendült a szörnyűségek terén, most a boldogság tere, nem szégyelltük, hogy könnyek folynak piszkos, borotválatlan arcunkon.
Forrás: Der Volksdeutsche, 1939 október 19. szám
A német katolikus pap börtönben Lengyelországban. Odilo Gerhard atya krakkói német katolikus pap volt. A háború kitörésekor letartóztattak a lengyelek 1939. szeptember 1-én délután fél négykor. Miután elvették óráját, pénzét és személyi igazolványát a rendőrkapitányságon Kielcében, erőszakkal sok más német internálttal együtt Radorri-Brest-Litowskon keresztül a Bereza-Kartuskai internálótáborba vitték. az 1939 októberi számában a Die Getreuen című katolikus misszió újságja leírta tapasztalatait a külföldön élő németek számára. A vonat este fél hétkor érkezett Bereza-Kartuskára, és kb. 4,5 km-es menetelés után kb. 8-kor elértük az internálótábort. 10 őrünket rögtön elválasztották tőlünk. 200 rendőrön keresztül vesszőfutást rendeztek, akik gumibotokkal, puskatussal és pálcákkal vertek, még egy 70 éves embert sem kíméltek meg ettől. A gyakorlótéren megszámoltak bennünket, és aztán fűtött helységbe vittek, ahol mindegyikünknek arccal lefelé a cementfolyosóra kellett feküdnie. Mikor le akartam feküdni, a rendőr gumibottal rám ütött, és a táborparancsnokhoz vitt, aki kikérdezett, és azt parancsolta, hogy menjek az orvosi elkülönítőbe, ahol jobb kezelést kapok. A doktor szállásán félig elájultam és vízért könyörögtem. Szeptember 8-án a gyakorlótéren orvosilag megvizsgáltak, társaim kínjukban felkiáltottak:"téged kékre és feketére vertek!" Mielőtt a gyakorlótérre vezettek, szokásomtól eltérően ruha nélkül, csak ingben és harisnyában, öt parancsnok kérdezett ki. Mind azt mondta: "Ha te római katolikus pap vagy, akkor lengyel vagy." Azt feleltem: "Nem, német vagyok." "Igen, német kém!" és ha tiltakoztam, gumibotütést kaptam. A gyakorlótéren kellett állnunk a tűzforró napsütésben és porfelhőben estig, minden étel és ital nélkül. Aztán arra kényszerítettek, hogy minden leadjunk, beleértve pénzt, alsóruháinkat, sőt rózsafüzéreinket, nyakérmeinket, breviáriumunkat, körömtisztítóinkat, cigarettánkat, dohányunkat, stb... Aztán megkezdődtek a gyakorlatok, feküdni és leülni, miközben a parancsnok folyamatosan bottal verte azokat, akik nem mozogtak elég gyorsan. Este 8 órakor szállásunkra mentünk, egy kb. 17 m hosszú, 8 m széles és 4 m magas terembe, melyben 16 emeletes ágy volt. Egy emeletes ágyba kilenc férfit raktak, akikből csak négy tudott lefeküdni. Velem három 60 év fölötti férfi volt és egy tüdőgyulladásos olasz. A cement földön feküdtem az ágy alatt. 140 embernek egy vödör vizet adtak. az elsőt három nap elteltével, és kenyeret öt nap után, egy adag kb. 30 gramm súlyú volt és sületlen. Így csak a morzsákat ettem meg, és vártam két napot, mire megkeményedett. Időnként adtak híg levest egy kevés árpával, reggel 8 órakor, este 7 órakor és aztán 11 órakor. délután 4-8 óra között a gyakorlatozó téren voltunk. A doktor mindenkinek azt tanácsolta, hogy ne jelentse, ha legyengült, mert ott aligha marad élve, ami sok esetben be is igazolódott. Így teltek a napok. vasárnap szeptember 10-én megkértem a parancsnokot, hogy imádkozhassak a teremben. A válasz káromkodások és gumibotütések özöne volt; ugyanez történt, mikor a betegek áldoztatására kértem engedélyt. Szeptember 17-ének éjjelén vasárnapról hétfőre hajnali 3 órakor eltűntek a rendőrök és szabadok voltunk. Hamarosan a gyakorlótéren voltunk, ahol újra sok krakkói és pózeni katolikus pappal találkoztam, akinek lelki segítséget nyújtottam. sajnos a kórház mögött 7 német repülőtisztet és 16 internáltat találtunk, akiket sötétzárkába zártak és akik közül az előzőek halottak voltak, fejüket törték be. Úgy hallottuk, hogy az oroszok már útban voltak Bereza felé, ezért gyorsan útnak indultunk hogy minél gyorsabban elérjük a német frontot, és ez kedd délutánra sikerült, amikor Kobrynba értünk. Aztán tovább mentünk Breszt-Litovszk felé, úgy hogy két nap alatt 82 km távolságot tettünk meg, de néhol csak óránként 3 km-nyi sebességgel. Breszt-Litovszkból katonáink teherautókon Kelet-Poroszországba szállítottak, ahol a N.S.V. (nemzeti szocialista jóléti szervezet) gondoskodott rólunk. Oskar Daum, a protestáns pap jelentése a Bereza-Kartuskai internálótáborban való tartózkodásáról a következőképpen szól: (1) A tábor őrei gumibotokkal fogadtak, elvették tőlünk mindennapi használatra szolgáló tárgyainkat. Még az Új Testamentumomat is elvették. Cellánk teljesen üresek voltak, a betonfolyosó volt az egyetlen alvóhely. Az étel majdnem teljesen ehetetlen volt. Egy leves mellett két kanál vizet adtak naponta egyszer vagy kétszer és ehetetlen kenyeret. Bebörtönzésünk óta nem volt alkalmunk mosdásra. Különlegesen kiválogatott fájdalmas és kegyetlen gyakorlatozásra kényszerítettek, és akik nem bírták, azokat bántalmazták. 110. Az internáltak menete Obornikból - az elrabolt személyek egy része Varsó közeléig ment. Idős férfiakat, akik gyengeség miatt összeestek, agyonlőtték.
A birodalmi bűnügyi rendőrség osztály különleges bizottsága Pózenban. Iratszám: Tgb. V (RKPA) 1486/10.39.
1939 szeptember 2-án kb. 600 lengyelországi németet tartóztattak le Obornik kerületben, Pózentől északra, és egy internáltcsoportot alakítottak ki belőlük. A menet Gnesenen, Slupcán és Kutnon át ment egy Varsó közelében levő helyig. Kb 100 honfitársunk a Morawana-Goslyn egyházkerületből nem tért vissza 1939. október 2-án. Még nem tudjuk a halottak teljes számát. Willi Grossmann, bognár, a menet túlélőjének kihallgatási jegyzőkönyvét mellékeltük. (aláírta) Discar, bűnügyi rendőrség bizottsági tag. A rendőrfőnökség különleges bizottsága Pózen, 1939 október 2. Elfriede Weigt, házas nő (német kisebbségi) önkéntesen megjelent és ezt nyilatkozta: (1) jelentés a Gemeindebote-ban a bécsi evangélikus-lutheránus egyház lapjában 1939. október 8-án. Férjem, Friedrich-Wilhelm W., született 1901 május 26-án Potarzyceben, birtok intézője volt az Oborniki kerület Przependowo birtokának (Észak- Pózen) kb. 8 évig. The birtok munkásai csak lengyelek. A földbirtokos Lüttichau grófnő, a német. Férjemet a hatóságok tisztességes németként ismerték. Tagja volt a német egyesületnek. 1939 augusztus 25-én a városi milíciát beszállásolták birtokunkra. A csapat vezetője a lengyel hadsereg egy Sigmund Rakocy nevű tartalékos tisztje volt Morawana-Goslynból. 1939 szeptember 1-én férjemet letartóztatták Morawana. többi német lakójával együtt. R. volt a letartóztatás kiváltója. A letartóztatás okán nem mondták meg. Férjemmel együtt 23 másik embert tartóztattak le Morawanában. Megjegyzés: Grossmann, a bognár akit ugyanaznap letartóztattak részletesen vall majd Weigt sorsáról. Frau W. vallomásának ezt a részét ezért nem közöljük itt. Férjem magassága kb. 175 cm volt, borotvált, kissé hullámos szőke hajú. Szemüveges volt, fölső állkapocsában az egyik metszőfog törött volt, és ezen korona volt, így volt egy félig arany foga. Mikor bebörtönözték, zöldes lovaglónadrágot viselt bőrövvel és fekete lovaglócsizmát, rakott oldalú gyöngyházszínű vászonkabátot mellzsebekkel, mellényt a hosszú trikó alsónadrágot. Az alsóruhába F. W. volt belehímezve. nem tudok mintát mutatni, mert mindent elloptak szabadon engedett elítéltek, míg nem voltam a birtokon. Mikor hazaérkeztem, egy rabnadrágot találtam lakásunkban. A rendőrfőnökség különleges bizottsága Pózen, október 2, 1939 A kisebbségi német Willy Grossmann, bognár, született Koblinban 1909 május 20-án, lakása Przpendowo birtok Obornik kerületben, önkéntesen megjelent és a következőket vallotta: 1937 óta voltam bognárként alkalmazva a P. birtokon. A lengyelekkel normális volt a kapcsolatom. Soha nem volt bajom a civil lakossággal vagy a hatóságokkal. Soha nem foglalkoztam politikával. A német-lengyel konfliktus előtti héten feszült, lett a kapcsoltat köztünk és a lengyelek között, de a lengyel munkások nem mutattak erőszakos akciókat a birtokon. Ahogy Frau W. már leírta, városi milíciát szállásoltak be birtokunkra 1939 augusztus 25-én. 1939 szept. 1-én minden német férfit ok nélkül letartóztatott a városi milícia, a legfiatalabb letartóztatott 16 éves volt, és elvittek Morawana-Goslynba. Egy fogadóban laktunk 1939 szeptember 2.-ig. Kb. 600 kisebbségi német, minden korú és mindkét nemű csatlakozott hozzánk Obornik kerületből. 1939 szeptember 2-án dél felé tovább mentünk Gnesenbe, ami kb. 55 km-re van. A gyerekeket és néhány idősebb embert, összesen kb. 20 személyt otthagytunk. A hétfőtől keddig tartó éjjelen a menet tovább folytatódott az újonnan érkezett kisebbségi németekkel együtt Gnesenből Slupcára, ahova reggel felé érkeztünk meg. Kíséretünk rendőrökből és kisegítő rendőrökből állt, egyenruhában. R. hadnagy nem vett részt a menetben. Ugyanaznap a menet tovább ment Kutnoba, elhagyva Kolot. Kb. csütörtök reggel mentünk át Kutnon. Szeptember 9-én reggel fél tizenegy felé elértük Sochaczew parkot, ami kb. 44 km-re van Varsótól. A menet során a mezőkön aludtunk. Semmiféle élelmet nem adtak, és a mezőn talált répát és más zöldségeket ettük. Egész úton bántalmazott a kíséret, beleértve a rendőrség tagjait és a civil lakosság is. A jobb szemem fölötti forradást egy puskatusütés okozta. Időnként ha lovassággal találkoztunk, azok kardot húztak és azzal ütlegeltek bennünket. A Langoslyni (Obornik kerület) Herr Baurichter súlyos sebet kapott fejére, mikor védekezésül fölemelte karját, a kisujját majdnem levágták, és most is orvosi kezelés alatt van. Frau Baumot kerületünkből puskatussal ütötték, az ütés összezúzta arcizmait, és most arca el van ferdülve. Az arc ferdeségét nem az ütés utáni daganat okozta. Ezt a német orvos megerősítette, akinek nevére nem emlékszem. Egy német katonai orvos volt, akivel a visszafelé menő úton találkoztunk. A Sochaczew parkban ebédet ígértek nekünk, szeptember 9-én dél felé, de ehelyett a csőcselék lövöldözött ránk. Egyikünket lelőtték. Mikor indulni akartunk, az őrség három idősebb férfit lőtt le, akiknek nem tudom a nevét. Kettejüket a csőcselék sebesítette meg, és nem tudtak továbbjönni, a harmadik megpróbált elmenekülni. Elfogták, elénk állították, és egy rendőr közelről lelőtte. Sokk idősebb ember félrebeszélt a menet közben. Például, ha egy kocsi ment el mellettünk, sokan fölkiáltottak: "Ez az én kocsim. Hogy jön az az ember ahhoz, hogy az én lovaimat hajtsa?" Mások azt kérték, hogy lőjék le őket. Szörnyű menet volt. Ugyanazon a napon két óra táján Weigt úr térde megsebesült a Varsó felé vezető úton. A kíséret és a mellettünk elhaladó katonai különítmények azzal szórakoztak, hogy menetoszlopunkba lövöldöztek. Weigt úr egyedül maradt hátra. Nem nézhettünk vissza. Tudom, hogy a térdébe lőttek, mert mellettem jött. Valószínűleg később lelőtték. Sochaczew után kezdődött mártíriumunk. Az idős férfiakat, akik a fáradságtól elestek, lelőtték. Magam láttam, hogy egy idős férfit aki a fáradságtól egy fához támaszkodott, hátulról lelőtte a rendőri kíséret egy tagja közel szállásunkhoz. Láttam, ahogy agya kicsepeg fejéből. Ez kb. 4.5 km-el S. után volt. Miután a kíséret egy légoltalmi pincébe bújt, míg mi a vizesárokba hasaltunk, Herr Heckertet, uradalmunk jegyzőjét lőtte le egy rendőr. A menet folyamán később másokat [ 190 o. ] is lelőttek. Nem tudok további részletekkel szolgálni. Tény, hogy soraink egyre ritkábbakká lettek. csak a mi birtokunkról 10 személy hiányzik, és ha lelőtték őket, akkor valahol Varsó mellett van holttestük. A hiányzók nevei:
Maga láttam Willi és Walter Riemer holttestét 3.6 km-re Varsótól. A Morawanai kerületből voltak. Amennyire meg tudom becsülni, menetoszlopunkból kb. 200 bajtársat öltek meg. A holttesteknek valahol a Sochaczewtől Varsóba menő úton kell feküdni. A szeptember 9 és 10-e közötti éjjelen menetoszlopunk nagy része elmenekült, én is. Másnap német csapatokkal találkoztunk. Nem nagy kerülővel aztán hazatértünk. Tegnap hallottam a templomban, hogy menetoszlopunkból kb. 100 bajtárs még hiányzik. Fölolvasta, elfogadta és aláírta Willi Grossmann Grossmann nagyon világosan beszélt. A kihallgatás alatt megkérdezték, hogy nem túloz-e. Ezt válaszolta: "Felügyelő úr, szavamat adom, hogy a legcsekélyebb túlzás sincs vallomásomban." Párszor ezt ismételte meg: "nem mondják el a meggyilkolt férfiak feleségének mindent, eléggé kétségbe vannak anélkül is esve." (aláírta) Discar, rendőrség felügyelő.
Jelenleg Brombergben és Berlinben, 1939 november .20.
Dr. Panning, az idősebb.
Pózenben: Dr. Hallermann, tartalékos orvosi tisztsegéd, a Berlini egyetem előadója. Jelentés a hadsereg orvosi akadémiája. törvényszéki orvosi osztályának a mai napig elért eredményeiről, melynek célja a lengyelek gyilkosságainak vizsgálata Pózen és Bromberg kerületekben (1).
I. A törvényszéki orvosi szakértők feladata
A kapott utasításoknak megfelelően a boncolások részletes eredményeit följegyeztük és a följegyzéseket elraktuk úgy, hogy a folyamatosan talált további esetek fényképei és elrakott tárgyi maradványok ezekhez hozzáadhatóak legyenek. A nyomozás alkalmával a helyben talált bizonyítékokat orvosi és katonai bizottságok is megvizsgálták, valamint német és külföldi újságírók.
II. A nyomozás területe.
[195. o.] (1) A boncolások és halál utáni vizsgálatok eredményeit fényképeken mutatjuk be; helyhiány miatt a fényképek csak egy részét tudjuk itt bemutatni. A nyomozások eredménye tehát a rendelkezésre álló anyag csekély töredékének tekintendő. Nem próbáltuk meg statisztikailag összefoglalni a nyert adatokat, mert az Mert nincsenek olyan összehasonlító adatok, melyek az esetek tényleges képének bemutatását lehetővé tennék, tekintve a nagyon nagyszámú esetet, melyeknél nem lehetett a testet halál után megvizsgálni. Csak pár esetnél, melyek olyan gyilkosságokat foglalnak magukba, melyeknél mindegyik vagy majdnem mindegyik esetet föl tudtunk boncolni, van értelme statisztikai vizsgálatnak.
III. a nyomozások eredménye
boncolás Br. 93 szám, Albert Heise, 21 éves. A koponya arci része teljesen össze van törve súlyos bunkósbottal végzett botütések következtében.
Gyakran, ahogy a halál utáni jegyzetek mutatják, tompa szerszámok erőszakos használatát csak olyan esetekben lehetett föltételezni, amikor az áldozat a sebesüléseket, mint lövéseket, botütéseket vagy vágásokat fekve kapta, és amikor magyarázatot kerestünk arra, hogy hogyan került fekvő helyzetbe.
Csonkítások
Hasonlóan lehet más típusú csonkításokról beszélni. Bizonyos esetekben a kutató arra kényszerül, hogy tényként elfogadja a tanúk egyértelmű vallomását a halál előtti kasztrációról vagy más csonkításokról és tegye föl, hogy objektív megállapítások lehetségesek voltak, tekintve az oszlás előrehaladott állapotát. A közismert tényt szem előtt kell tartani, hogy a férgek tevékenysége és más halál utáni elváltozások elsősorban a test sebesült részein hatnak. Tehát nem meglepő, hogy ebből a szempontból a szakértők súlyozottan figyelembe vették a tanúk vallomásait.
Szúrási sebek
Az elkövetés elképzelhetetlen kegyetlenségére utalnak a halálesetekben a hosszú haláltusák alatti kínzások. Kétséget kizárólag bebizonyosodott sok esetben, hogy az eredeti sebesülések semmiképpen sem voltak halálosak, de az áldozat végül is belehalt sebesüléseibe, például egy tüdőlövésbe. Hasonló megfigyeléseket tehettünk olyan esetekben, mikor például combsebesülések és többé-kevésbé lényegtelen érszakadások okoztak halált. Ezzel kapcsolatban érdemes megfigyelni a 281. oldalon levő fényképeket a 46. Br. esetről; Artur Radler, 42 éves. Nyakába kapott lőtt sebet, mely nem volt életveszélyes. A halálos sebesülést két órával később kapta fejlövés formájában, miután a rokonokat szándékosan megakadályozták, hogy a sebesültnek bárminemű segítséget adjanak. Hasonló helyzetet figyelhetünk meg a 300-301 oldalon, a Br 100.-as esetnél, Kurt Beyer, 10 éves, akinek haláltusája legalább 12 órán át tartott, éjjel, a mezőn feküdt két nem életveszélyes tüdősebbel és összeroncsolt karral. Br. 100 (?) Wilhelm Gollnik, 38 éves esete szintén hasonló, akinek haláltusája felesége jelenlétében több mint 9 órán át tartott. Hivatkozni lehet itt áldozatok olyan csoportjára, akik haláltusája többé-kevésbé hosszú ideig tartott.
Kegyelemdöfések
Megkötözés
Az említett megkötözési módok legtöbbször különösen kegyetlen lelkivilágra utalnak, különösen, mikor idős embereket és gyerekeket kötöznek meg, pl. Br 124 Wilhelm Sieg, 43 éves, Feyerlandi munkás esetében a szadista megbilincselés a tényleges gyilkossági eljárás alapvető része. A szerencsétlen áldozatot úgy kötöztek meg szíjakkal, hogy kezeit hátrakötötték, és a hurkot szorosan nyaka köré tették. A bűnügyi rendőrség és törvényszéki orvosi szakértők véleménye szerint Sieget jelentős távolságon át húzták a földön így megkötözve, majd még fekvő helyzetben puskával lelőtték. Az áldozatok kor szerinti osztályozása. Beteg és nyomorék emberek meggyilkolása. A gyilkosságok áldozatainak csoportosítása koruk és halálmódjuk szerint különös figyelmet érdemel. A halál utáni vizsgálatok megállapítják, hogy az áldozatok kora 4 hónapos gyerektől 82 éves férfiakig terjed, noha az anyag statisztikai értékelése, mint fentebb utaltunk rá, nem könnyű. Érdemes néhány esetet összefüggéseiben nézni, és nem lehet ezek után föltételezni, hogy a gyerekek meggyilkolása csupán sajnálatos egyedi esetekből állt. A boncolások során a következő gyerekeket boncoltuk föl:
A bibliai kifejezést használva: "Az anyaméhben levő gyerekeket sem kímélték"., amit a következő esetek illusztrálnak, bő fényképanyaggal. Br. 112, Frau Sonnenberg, fénykép a 306 oldalon, és 127, Frau Kempf, fénykép a 308 oldalon, mindkettőjüket a terhesség utolsó fázisában gyilkolták meg, az elkövetők mindkét esetben lengyel katonák. A Br. 127-es esetben, Frau Kempf esetében minden ok megvan annak föltételezésére, hogy éppen szülés közben halt meg. Sok esetben be lehet bizonyítani, hogy a gyilkosok nem választották külön nyomorékokat, betegeket és időseket a többiektől. Pózenben például Rózepolish mellett hat személyt együtt meggyilkoltak az internáltak menetoszlopában (a Schmolke családot és szomszédaikat: boncolás száma. P. 28-33)., és ezek között két műlábas férfi volt, az egyik combcsontprotézissel, a másik két műlábbal (fényképek a 296 oldalon, a boncolási szám P. 32). Hasonlóképpen néhány személyt amputált lábbal, és más nyomorékokat gyilkoltak meg Brombergben és közelében, ilyen boncolások pl. Br. 85, Gustav Schubert, 65 éves, akinek előrehaladott gerincferdülése volt, Br. 104, Paul Piotrowski, 55 éves, repedt jobb fémlábbal, fénykép a 295 oldalon, Br. 126, Paul Lepczynski, kb. 50 éves, teljes lábprotézis, Br. 110, Wilhelm Gollnik, 38 éves, súlyos sebesülésekkel koponyájában, melyeket tíz évvel előtt kapott, mikor lengyelek megpróbálták meggyilkolni; Br. 78, Emanuel Hemmerling, 35 éves, súlyos tuberkulózisban szenvedett tüdején, ami miatt a lengyelek fölmentették a katonai szolgálat alól. (1) Nem volt mindig lehetséges világos különbséget tenni pisztoly és puskalövések között mert mostanáig kultúrországokban nincs adat a katonai lőfegyverek használatáról gyerekek ellen, különösen a csontrendszert illetően. Úgy tűnik, hogy bizonyos eltéréseket a szokásostól megfigyelhetünk, és a jelenség a mostani sajnálatos tapasztalat miatt különleges nyomozást követelne.
[200 o.]
Használt fegyverek.
Különösen a katonai lőfegyverek használatának van, még a golyó fölfedezése nélkül is rendkívül romboló hatása, különösen a csontrendszerre, és nagymértékben a koponya felemelésében megnyilvánuló hidrodinamikus hatás, ha egy golyó áthatol az agyon. Lengyelországban a német lakosság megsemmisítésének alapvető gyilkos fegyverei, különösen a Brombergi "véres Vasárnap" -on a lengyel hadsereg puskái voltak. A törvényszéki orvosi tiszt különösen figyelni kényszerül erre a tényre, a boncolások alapján, mert ennek nagy értéke van a hatóságok vizsgálatánál, ha nagy biztonsággal be akarjuk bizonyítani, hogy itt szervezett vérengzés folyt. A bunkósbotokkal, késekkel és hasonló fegyverekkel elkövetett gyilkosságok száma töredéke a puskával elkövetetteknek. Olyan kivételes fegyverek, mint kerítésrudak csak egyedi esetekben fordultak elő, és hatásfokul messze elmarad a lőfegyverekétől. Pisztolyok esetén nem lehet minden esetben olyan határozott következtetést levonni, mint puskák esetén, még akkor sem, ha a golyót megtaláljuk a testben.
A kivett golyó alakjából bizonyos esetekben, mint az alanti háromban meg lehetett állapítani, hogy Nagan revolvert használtak:
A Nagan revolvert a szabad piacon is be lehetett szerezni, ezért ennek használatából nem lehet egy bizonyos bűnözői vagy felbujtói csoportra következtetni. Egyvalami nagyon érdekes: A nagyszámú brombergi esetek mindegyikében a golyókat kiskaliberű fegyverekből lőtték ki, összesen tíz esetben, ebbe bele vannak értve a modern, nagyon hatásos kiskaliberű esetek, három eset Nagan revolverrel és a többi eset automatikus pisztollyal. nem szerepelnek az esetek közt revolverből kilőtt ólomgolyók. A föltevés, hogy minden revolverből kilőtt ólomgolyó átmegy a testen, hibás: a tapasztalat azt mutatja, hogy az ilyen golyók szinte kivétel nélkül a testben maradnak, ezért azzal a ténnyel állunk szemben, hogy nagyon hatásos, modern szállítható lőfegyvereket használtak, és ezt olyan országban, ahol a lakosság más területeken még névről sem ismer modern technikai eszközöket. A törvényszéki orvosi nyomozások következtetései nagyon fontosak, amikor a szervezés kérdéseit akarjuk tisztázni. Lehet a kisebbségi németek legyilkolását jogilag kivégzésnek tekinteni? Kiemelkedő fontosságú volt a törvényszéki orvosi jelentésekben minden egyes esetben, és a tömeggyilkossági esetekben is arról bizonyosságot szerezni, hogy a lövöldözés a hadbíróság végzésére történt, ennélfogva kivégzés jellegű volt-e? Terméketlen lenne végigvenni a halálbüntetéssel büntethető bűnöket, feltenni, hogy személyek ezrei ilyeneket követtek el, 4 hónapos csecsemőket beleértve. Az esetek semleges vizsgálata a következő következtetéseket eredményezte: Igaz az, hogy sok sebesülés olyan volt, amilyet egy jogszerű kivégzés után várunk el, az az sortüzet adnak le az áldozatra, a testbe vagy a fejbe. Ezek inkább egyedi esetek voltak, vagy áldozatok kis csoportjaival történtek, akiket kiparancsoltak otthonukból és "falhoz állították" őket. Számos a fenti minta szerint történt esetet talált a bűnügyi rendőrség az intenzív nyomozás során, például Eichdorf-Netzheim egyházközségben, ahol 38 kisebbségi németet gyilkoltak le, akikből 36-ot találtak meg. Noha a golyó okozta sebek bizonyos mértékig hasonlóak egy kivégzés utáni sebhez, nem lehet katonai kivégzésről beszélni, ha az áldozatok személyét is figyelembe vesszük. Valóban, a csoportban nem kevesebb mint hét gyerek volt 3 és 13 év között, 12 nők, akik kora 16 és 80 év között volt; a férfiak között kevés volt a katonakorú, emellett volt köztük beteg és idős személyek. A tömeggyilkosság áldozatainak egy másik nagy csoportja, melyet a bűnügyi rendőrség szintén alaposan megvizsgált, 39 kisebbségi német (38 boncolás) meggyilkolása a Bromberg melletti Jesuiterseen, melyet "hadbírósági kivégzés" kategóriába is oszthatnánk, ha az áldozatokat tekintjük. Csak férfiak voltak a csoportban, 17 és 58 év között. A föltevést, hogy itt katonai kivégzésről volt szó, megerősíti, hogy ezeket az embereket civilek és a hadsereg képviselői egy lengyel hadi egységnek adták át, akik meggyilkolták őket. A hullák vizsgálata azonban arra enged következtetni, hogy ez esetben nem volt szó katonai kivégzésről, hanem fegyvertelen áldozatok bestiális és kivétel nélküli mészárlásáról volt szó, akiket tizenkettesével marhakötéllel kötöttek össze. Lőfegyverek mellett szúró szerszámokat is használtak, 4 férfit leszúrással öltek meg, és 13 másikat lőfegyverek és szúró fegyverek együttes alkalmazásával.
Egy esetben az áldozatot egy fejet súroló pisztolylövés terítette le, majd 33 szurony vagy lándzsaszúrással ölték meg.
A fenti sebesülések a következő félék: csekély vagy sekély szúrások, melyet ösztönzésképpen követtek el, három esetben találtunk. Br. 18, Max Probul, 35 éves és Br. 27, ismeretlen férfi, kb. 35 éves, az áldozatok szemüregeibe szúrtak. A vizsgált 38 testen nem kevesebb mint 69 szúrt sebet találtak. A golyó okozta sebeket részletesen meg kell vizsgálni. Összesen 98 golyó okozta sebet találtak 34 áldozatban, miután kiválogatták azokat, akiket halálra szurkáltak. A közvetlenül golyó okozta sebek legnagyobb száma öt volt. Nagyszámú esetben minden golyó okozta seb akkor jött létre, mikor az áldozatok fekvő helyzetben voltak, így teljesen kizárt a kegyelemlövés lehetősége. Mindazon esetekben, amikor a lövéseket fekvő vagy ülő emberekre adták le, ki van zárva a kegyelemlövés lehetősége, melyek célja a szenvedés megszüntetése, ezek a lövések inkább külön kínzásoknak tekinthetők. A fentebb említett aljas gyakorlat, hogy a fekvő áldozat fari területébe lőttek, nem kevesebb mint négy esetben mutatható ki a vizsgált csoportnál. Különös jelentősége van a ténynek, hogy sebesülések gyakran visszapattanó golyóktól erednek, golyószilánkoktól, melyek egy tárgyról visszapattantak, gyakran egy szomszédos személy testéről. 10 esetben találtak golyószilánkok okozta sebeket. Az egyik meggyilkolt férfinak, Ernst Kolandernek (boncolási szám. Br. 31), 27 éves, kizárólag ilyen visszapattanó golyóktól eredő sebei voltak testének 15 pontján, de soha nem találta rá célzott golyó. Ezek a sebesülések némán bizonyítják, Hogy vadul lövöldöztek összeterelt áldozatokra. Maga ez a tény elegendő a tényleges kivégzések elméletének cáfolására. Figyelmet kell továbbá szentelnünk a ténynek, hogy a 98 golyóból 15-öt pisztolyból lőttek ki. Más tömeggyilkossági esetekben, mint már említettük, gyakran használtak pisztolyokat. A tárgyalt esetben maga a tény, hogy szervezett lengyel katonai egységek hajtották végre a gyilkosságokat, a vitathatatlan következtetést vonja maga után, hogy tisztek vagy arra a célra kijelölt személyek voltak a gyilkosok között, és csak nekik volt pisztolyuk - ezt a tényt fejben kell tartani, amikor szervezett akcióról beszélünk. A megfigyelések kiegészítésére megállapítjuk, hogy a Jesuiterseen okozott sebesüléseket nemcsak lőfegyverek és szúró fegyverek okozták, hanem tompa szerszámok mint puskatus, mert három esetben töréseket találtunk a koponyán, egy esetben ütés okozta törést és egy másik esetben vállcsont-törést. Megdöbbentő tények derültek ki a tömeggyilkosságokról, ha figyelembe vesszük a sebesülések hatását, és a különféle áldozatok haláltusájának időtartamát. A 38 áldozat közül csak 21 esetben találtak halált okozó sérüléseket, mint a koponya összezúzása, szívbe történt leszúrások vagy a főütőér sérülése, melyek valószínűleg azonnali halált okoznak. A többi 17 esetben tüdőlövések, combsebesülések, gerincoszlopon áthatoló lövések, a koponya kisebb golyó okozta sebesülései, és ezekben az esetekben nagy valószínűséggel az áldozat nem halt meg azonnal, és sok esetben órákig tartó haláltusát kell föltételeznünk. A bűnügyi rendőrség különleges bizottságának megfigyeléseivel összhangban valószínű, hogy az elkövetők áldozataikat a fapallóról a sekély vízbe dobták, és tüzet nyitottak azokra, akik még életjelet mutattak. Ezért lehetséges, hogy a csoport egyik-másik tagjának haláltusáját fulladás fejezte be. Ezt a tényt figyelembe kell venni a katonai kivégzés elméletének kérdésénél. Kétségtelen, hogy sem a megfulladás, sem szuronnyal szurkálás, sem bottal való agyonverés nem tekinthető semmilyen körülmények között sem törvényes kivégzési eszköznek. A törvényszéki orvosi szakértők eredményeinek teljes szövege a Jesuiterseei vérengzésről elkerülhetetlenül arra a következtetésre vezet, hogy ez esetben nem lehet szó kivégzésről, sem arról, a bűnügyi rendőrség különleges bizottságának nyomozása szerint, hogy az akciónak bármi oka vagy jogi alapja lett volna. Ezekben az esetekben a gyilkosságokat a legaljasabb módon hajtották végre, olyan rendkívül brutális módon, melyre nemigen lehet a szabályos bűnözési esetekben példát találni. Ezért, figyelembe véve a szervezett akció kérdését, a legfontosabb törvényszéki orvosi vizsgálati eredmény az, hogy a pisztolylövések erőteljesen megerősítik azt a gyanút, hogy katonai egységek vezetői irányították a tömeggyilkosságokat, és a felelősség elsősorban az ő vállukon nyugszik.
IV. összefoglalás
A gyilkosságokat páratlan brutalitással hajtották végre, sok esetben kifejezetten szadista irányzattal. A szemüregi szurkálás és más csonkítások valamint meggyőző tanúvallomások húzzák alá a fentieket. Az egyes gyilkosságok megtervezésénél rendkívül alattomos lelki és testi kínzásoknak vetették alá az áldozatot. Néhány esetben, különösen, mikor a megölés órákig tartott és ahol az áldozat haldoklását szándékosan meghosszabbították, mutatja ezt nagyon világosan. Talán a legfontosabb felismerés annak bizonyítéka, hogy csak kivételesen használtak egyszerű fegyvereket mint késeket, bunkósbotokat, stb..., és általában modern és hatásos fegyverek, mint katonai puskák és pisztolyok álltak a gyilkosok rendelkezésére. Meg kell jegyezni, hogy a legkisebb részletek figyelembe vétele is meggyőz arról, hogy az áldozatok esetén nem volt szó formális kivégzésről.
Br. 118.(1) Bromberg, Nov. 13, 1939
A. külső vizsgálat
3. Előrehaladott oszlás. A bőrszövet kiálló részeken oszlóban, az ujjakon viszonylag jó állapotban. Itt-ott az irha egyenetlen felületes meglágyulása (valószínűleg férgek okozták), hasonlóképpen a fejbőr bizonyos részei, a tenyér, az áll fölött és a comb részein. Az irha máskülönben piszkos-szürkés, piszkos-zöldestől zöldessárgáig terjedő színű, néhol barnás árnyalatúvá száradt.
6. szemgolyók mélyen a szemüregekbe süllyedve.
(1) A törvényszéki orvosi szakértők aprólékos gondosságának illusztrálására, mellyel a vizsgálatot végezték, hogy állásfoglalásukat megírják, újra nyomtuk Br. 118 boncolás mellékletét (OKW H. S. In.) (Fénykép a 304 oldalon)
B. belső vizsgálat
A hónalji erek érintetlenek. A vállnyílástól, amely a lapocka tövis belső részétől kb. 1 cm-re és a lapocka tövisétől kb. 1.5 cm-re van néhány repedés van a jobb felső és alsó félben. A csontdarabok körülveszik a repedést és részben a hát felé találhatók. A nyom egyenes vonalú a lapocka emelkedése mentén és ahol az ízületi billentyű lesüllyed, mint ahogy a helyzet lett volna, amikor a fiút megkötözték. 15. A további ceruzavastagságú golyónyom a jobb elülső mellkas alsó nyílása és bal háti oldal nagy nyílása között látható. A mellkas elülső lágy részei és onnan a jobb mellhártya hézagába vezet, azaz a mellbimbó vonalának harmadik bordaközi helyén. A negyedik bordát fölső csúcsán súrolta és fölső sarkának alsó felén látható 2 cm-es helye. A nyom aztán újra ceruzavastagságban folytatódik a tüdő jobb felső szárnya felé, és a gerincoszlop alsó mediastinumos szövete felé halad. A nyomnak ez a szakasza nagy szakadást mutat az alsó falon, több mint 4 cm-nyi hosszon. Az elülső falnak csak 1 cm-nyi szakasza maradt meg. A kihasított darab szegélye egyenetlenül össze van hasadozva, számos repedés megy cikcakkos vonalban a fal megmaradó része felé.
A gerincoszlopnál a nyom, kb. kétujjnyi szélességű, szétágazik a mellkasi ötödik és hatodik csigolya bal fele irányába. Megjegyzendő, hogy a lágy szövet tönkretétele enyhe. Továbbá az ötödik és hatodik borda porca 2 cm hosszon össze van törve. A nyom egy forintnyi nyíláson keresztül elhagyja a bal mellhártya nyílását, és a hátizmokon keresztül a hát baloldalának lágy részei felé tart. A nyomnak ebben a szakaszában a lapocka balfele van eltalálva, ahol 2 cm-nyi seb látható hosszirányban, egy köralakú szegmens formájában. A seb széle kifelé lejt, a repedések pedig befelé mennek sugár alakban.
18. Kormeghatározás: Az ízesülés több mint 2 mm. széles és jól megmaradt a fölső karon. Világos belső és külső varratok. Az állandó fogak még nincsenek mind kint. (A két jobb második őrlőfog hiányzik). A jelek összhangban vannak a föltett 14 éves korral.
Br. 118. Bromberg, 1939 november 13,
Előzetes jelentés:
I. A halál utáni vizsgálatnál két golyó által okozott sebet találtak.
III. A lövés a jobb hónalji lapockába erejét tekintve nyilvánvalóan pisztolylövés volt. A mellkasi lövés jobbról a bal hátba minden valószínűséggel a hadsereg egy puskájáéból volt kilőve. Ezt különösen a mellkasi ütőér leválása sugallja, amely miatt a lövés hatása a csontos részekre meglepően csekély. Ezzel kapcsolatban hangsúlyozandó, hogy csak a Brombergi vérengzés óta szereztünk tapasztalatot a puskagolyók hatásáról gyerekek csontrendszerére. A fent említett különbségek a fegyverek hatására vonatkozólag tipikusnak tűnnek.
IV. A pisztolylövés a jobb kulcscsont-alatti részből a jobb háti oldalba megüthette az áldozatot, míg az állt, de csak abban a váll helyzetben, melyet a kezek háton való bilincselése hozott létre, ahogy a testet megtalálták. Hacsak nem tesszük föl, hogy a lövést térdelő helyzetből adták le, amire a golyónyom enyhén emelkedő iránya utal, és különösen az, hogy a beütés a láb fölött 122 cm-re volt.
a) A jobb negyedik bordát golyó súrolta
p. 211:
p. 212:
p. 213:
Kivonat a Birodalmi bűnügyi rendőrségi iroda aktáiból -- különleges bizottság Brombergben -- aktaszám Tgb. V (RKPA) 1486/24. 39. 1939 szept. 2-én a kisebbségi németet, Eugen Hofmannt, kereskedőt Brombergből, elfogták és a brombergi női börtönbe zárták, a lengyelországi zsidó Isidor Berger, területi A. R. P. parancsnok kezdeményezésére. Szept. 4-én kiengedték a börtönből és elbocsátási igazolást adtak neki, melyet lefényképeztünk. Ugyanilyen elbocsátási igazolást kapott minden Hoffmannal egyidőben kiengedett kisebbségi német. Ezeket Hoffmann kivételével mind meggyilkolták szept. 4.-én. A furcsa elbocsátási igazolás, melynek lefordított szövege így hangzik: "Hofmann, Eugent, ebből a városból ma elbocsátjuk az államelnök rendelkezésének értelmében. Bromberg, 1939 szept. 4. Pecsét: rendőrségi börtön L. dz. 4/9/1939. Két olvashatatlan aláírás,", és ez az igazolás valójában rendelkezés volt a lengyel hatóságoknak, hogy öljék meg az elbocsátási igazolás tulajdonosát. Hofmann csak azért menekült meg a haláltól, mert rokonaihoz ment Brombergben és ott maradt a német csapatok bejövéséig, és szerencséjére nem fedezték föl rejtekhelyét. (aláírta) Dr. Wehner, bűnügyi kiképzőtiszt.
214. o:
Kisebbségi németet, katonai útlevél tulajdonosát lelövésre jelölték ki Kivonat a Birodalmi bűnügyi rendőrségi iroda aktáiból -- különleges bizottság Brombergben -- aktaszám s Tgb. V (RKPA) 1486/24. 39. 1939 szept. 4-én hétfőn fél kilenckor 4 lengyel katona jelent meg Robert Kunde lakásában Brombergben, Wierbathstr. 23, akik hasztalan fegyverkutatás után bejegyzéseket írtak Kunde és fiai Richard és Wilhelm katonai útlevelébe, az útlevél tulajdonosait "Gyanúsak"-nak jelölve. Egy másik följegyzés a katonai útlevélben arra utalt, hogy a tulajdonost le kell lőni. A Kunde család férfi tagjait másik kisebbségi németekkel együtt összeterelték, és a lengyel hadsereg egy másik egységének adták át a kutató katonák,; ezek egy erdőbe vitték a németeket, hogy lelőjék őket. Richard Kunde, egy másik kisebbségi némettel Brombergből, Grüninggel együtt el tudott menekülni, míg apját később meggyilkolva találták meg.
A Richard és apja útlevelébe, melyet testükön találtak, írt bejegyzések érintetlenek voltak, kivéve a bejegyzést, mely szerint a tulajdonos lelövendő. Richard Kunde, félelmében kitépte a többi bejegyzést katonai útleveléből és eltemette azokat az erdőben. Az eltemetett oldalakat megtalálták és most a birodalmi bűnügyi rendőrkapitányság vizsgálja azokat.
A baloldali fénykép egy régi német útlevélből van, mely Richard Kunde meggyilkolt apjáé volt, aki németként 1918 előtt a német hadseregben szolgált. A fénykép jobboldalon Richard Kunde lengyel útleveléből van, aki német származása ellenére katonai szolgálatot teljesített a lengyel hadseregben.
p. 215:
p. 217:
--p219--
p. 219:
p. 230:
p. 231:
p. 232:
p. 233:
p. 234:
p. 235:
p. 249:
Ezek az újságkivonatok az 1939 október 11, szerdai "Posener Tageblatt"-ból, "vádolunk" címmel, részleteket mutatnak be a szörnyű atrocitásokból, melyeknek hat német volt az áldozata, akiket most fedeztek föl Slesinben, és 19 másik meggyilkolt német temetéséről számolnak be, és szenvedésükről, mielőtt szenvedésüknek a halál vetett véget. Ez újságkivonat egyházi beszámoló, Berger pap beszámolója száz németről hat héttel azután, hogy lengyelek kegyetlenül meggyilkolták őket. Leírása, hogy hogyan azonosítják az áldozatokat különösen érdekes, mert mutatja, hogy a lengyelek milyen alaposan eltávolítottak minden személyes holmit, aminek alapján később azonosítani lehet az áldozatot.
p. 254:
Meggyilkolt német parasztok Pózen környékéről
1939 November 7.
Bromberg, November 8, 1939.
|
