Dr. Somogyi István: A SZABADKŐMŰVESSÉG IGAZI ARCA 3/4

A mágusoknál is a négyzet volt az anyagi világ jelképe, mint a szabadkőművességnél. Ugyancsak ilyen jel volt a háromszög, mint a tudomány jelképe, mely a szabadkőművességben is feltalálható a szellemi világ ábrázolásaképpen.

Az ötágú csillag is fontos jelvénye volt a mágiának, amint előkelő jelvénye a szabadkőművességnek is, melyhez fontos szertartások fűződnek. így pl. a páholyház felavatásakor a felavató mester feje felett az ötágú csillag lóg, s ehhez valósággal imádkoznak. A szertartás idevonatkozó része a következő:

"I. Felügyelő: Mester! Az ötágú csillag ragyog legfényesebben.
Mester: (3 kalapácsütés után). Testvéreim! Hívjuk segítségül az isteni fényt!"
Erre a szóra minden szabadkőművesnek le kell térdelnie, a mester maga is letérdel, kezeit az ég felé emeli és ezeket mondja:
"Mester: Isteni fény! Misztikus láng! Szent tűz! A világegyetem lelke! Egyesek és világok ura! Egyedül mindenható szuverén! Világítsd meg lelkünket, munkánkat, szívünket és hintsd el lelkünkben a szabadkőművesség elevenítő tüzét." "Valamennyien: Úgy legyen!"
Vannak aztán, akik az esszénusoktól, a gnosztikusoktól, a maniheusoktól találnak benne rokonvonásokra, s ezekből azt a következtetést vonják le, hogy életében mindezeknek fontos szerep jutott.

Mindezek azonban nagyon halvány és igen vitatható nyomok. Az kétségtelen, hogy a szabadkőművesség nem egységes alakulat, hanem különféle irányok és szekták vegyülete, melyek a különböző korszakokban hullottak beléje, de ezek még útjának biztos jelzőiül nem fogadhatók el.

Akik pozitív bizonyítékokat igyekszenek produkálni, s akik biztos nyomokat akarnak bemutatni, azok két nagy közületnek a múltját túrják fel, s az itt található adatokból igyekszenek a szabadkőművesség homályos eredetét a napvilágra hozni, s a mozaikszerűen összeszedett adatokból történetét teljes egésszé összeállítani.

Ez a két nagy közület, a zsidóság és a templáriusok. Vegyük őket külön-külön.

I. A zsidóság történetében nagy fordulatot jelentett a babiloni fogság. Ez megszüntette a jeruzsálemi központot, a papság vezető hatalmát, s így ezek szerepét az imaházak és a. próféták vették át, mint ahogy a régi istentiszteletek áldozati cselekményét is felváltotta az imádság és törvény tanulmányozása. Mindezek viszont kifejlesztették a titkos társaságokat s az történeti tény, hogy a szabadulás és a makkabeusok győzelme, ezen titkos társaságok munkájának eredménye volt. A makkabeusok bukása, a rómaiak hatalmának a zsidóságra való kiterjesztése, mindinkább abba az irányba tolta el a zsidóságot, hogy már csak egyedül a Messiásban bízhatott, akit így, mint politikai fejedelmet kezdtek felfogni, s hogy tőle a zsidóság mit várt, bizonyítják fennmaradt irataik, amelyek szerint a Messiás véget vet a háborúnak, a jeruzsálemi templomot megtölti arannyal és ezüsttel, s az egész világ meghódol Izrael előtt. (Sybilla.)

Ugyanígy gondolja el a zsidóság jövőjét a mózesi könyvek "Jerusalmi" néven ismert zsidó-arám fordítása is, mely így nyilatkozik: "Oh, mily szép a Messiás-király, aki elő fog állani Juda házából. Derekát felövezve leszáll és csatasort rendez ellenségei ellen; királyokat öl meg hatalmasaikkal egyetemben és nem lesz király, avagy hatalmas, aki megállana előtte. Megpirosítja a hegyeket az elesettek vérétől, ruhája bepiszkolódik a vértől; ő maga szőlőtaposóhoz lesz hasonlóvá. (Kmoskó Mihály. A zsidóság világuralmi törekvései. 11. old.)

Ugyanezt a felfogást tükrözteti vissza a Talmud több részlete is.

Ha ezek a fantazmagóriák csak jámbor rajongók feljegyzései lettek volna, úgy nem hagytak volna nagyobb nyomot a a zsidóság életében. Ámde - mondja Kmoskó, - "ezek az ábrándok nem voltak üres szónoki túlzások, egyes meghibbant agyú fanatikusok ártatlan fantazmagóriái, hanem oly meggyőződés, mely a zsidóság vérébe ment át, s végzetszerűleg irányította sorsát!"

Krisztus Urunk megtagadásának és keresztrefeszítésének is az volt az alapja, hogy ő ezeket a reményeket nem volt hajlandó beváltani, s nem akart a zsidóságnak politikai értelemben vett királya lenni. A zsidóság nem lelki uralkodót, nem olyan királyt várt, nem olyat ígértek be neki vallási vezetői, aki kijelenti, hogy az ő uralma nem erről a világról való, hanem harcias fejedelmet, győztes államfőt, aki a világ feletti hatalmat volt hivatva megszerezni a Jehova választott népének! "Ebből a szempontból vizsgálva az Evangéliumokat - folytatja Kmoskó, - lehetetlen észre nem vennünk, hogy az a nagypéntek, amelyen a zsidóság Jézus Krisztust két lator között felfeszítette, sorsdöntő pillanat volt az emberiség történetében. Mert amidőn a zsidó nép a Legszentebbet, a politikai messianizmus eszméje kedvéért kivégeztette, megkezdette a harcot ezen eszme megvalósításáért és a szó szoros értelmében hadat üzent az Istennek és az egész emberiségnek." (I. m. 12. old.).

Ennek a politikai messianizmusnak az eszméje annál magasabb lánggal égett későbbi korokban is a zsidóságban, minél nehezebb idők szakadtak rája. Ide menekült az egész nép, itt húzódott meg a jelen sivárságában, s ebből a gondolatból, ennek fejlesztéséből merített kitartást küzdelmeiben. A diadalmas római császárok által véghezvitt diaszpóra (szétszórás) után, mikor a zsidóság ősi országát elhagyni kényszerült, már csak ez az egyetlen közös gondolat, közös eszme kötötte össze őket a vér azonosságán kívül, s ezt ápolni kellett, ha csak nyomtalanul el nem akartak tűnni az idegen fajú és vallású népek tengerében.

Az kétségtelen történelmi tény, hogy a századok folyamán igen sok álmessiás lépett fel a zsidóság között, s a legutóbbi volt - Sabbataj Cevi, - aki a XVII. század hatvanas éveiben vitte bele a zsidóságot hiábavaló küzdelmekbe.

A zsidóság felkészülten várta a Messiás eljövetelét s ezért titkos társaságokat s némelyek szerint egy teljesen kifejlődött titkos kormányzatot is tartott fenn, s tart fenn napjainkig is, mely hivatva van a zsidó nemzetet összetartani, s megőrizni azt arra az időre, amikor majd tényleg megérkezik az, akit évezredek óta várnak, a zsidóság hatalmas királya, a világ meghódítója s népe dicsőségének megalapítója.

De szolgálták ezek az eredetileg vallásos titkos társaságok azt a politikai célt is, hogy a zsidóságot megvédjék a befogadó államok sokszor tapasztalt igazságtalanságaival szemben, amelyeknek megszüntetését csak az egyes államok rendjének felborításával, az elégületlenségek kirobbanásával lehetett elérni. Ezek a zsidó titkos társaságok annál könnyebben voltak ilyenekre kaphatók, mert hiszen a politikai messianizmus gondolatától függetlenül is, halálos gyűlölettel voltak eltelve a mindenkori kormányok iránt, amelyek szekatúráikkal, megalázó rendelkezéseikkel a zsidóságot állandóan vérig sértették.
Ezek a zsidó titkos társaságok tehát céljaik megvalósítására megnyitották egyesületeiket azoknak is, akik bár nem voltak zsidók, de vagy természetüknél, vagy valami más oknál fogva ellenségeivé váltak a mindenkori társadalmi rendnek, ezeket az egyéneket magukhoz láncolták, s így fejlesztették ki a mai szabadkőművességet, amely tehát nem egyéb, mint a zsidó politikai messianizmus egyik zászlóvivője, vagy még világosabban a zsidó világuralmi törekvések készséges közege és szolgai előkészítője.

Rengeteg bizonyítékot és adatot hordanak aztán össze ezen tétel igazolására. Legújabban pl. Ludendorff igyekszik nagy munkájában exacte bebizonyítani, hogy a szabadkőművesség zsidó szervezet, szolgalelkű, romlott és elvetemült keresztények részvétele mellett.

A legfontosabb adat, mellyel állításukat támogatják egy könyv, mely a világon mint "Zion bölcseinek jegyzőkönyvei" szerepel. Szerzője egy Serge Nilus nevű orosz tanár, aki 1903-ban adta ki őket, "A nagy a kicsiben" cím alatt, s második kiadását - melyet 1905-ben rendezett sajtó alá, - egy új fejezettel gazdagította "Az Antikrisztus, mint közeli politikai lehetőség" cíművel. A könyv Cion bölcseinek, - tehát a zsidóság legitim kormányának - 24 jegyzőkönyvét tartalmazza, melyhez - állítólag - a professzor úgy jutott hozzá, hogy 1897-ben, a Baselben tartott zsidó világkongresszus titkos jegyzőkönyveinek másolatait szerezte meg.

Ennek a megszerzésnek a története igen fantasztikus. Az orosz kormány - így szól az egyik magyarázat, - élt a gyanúperrel, hogy a zsidóság azon a kongresszuson nemcsak ártatlan témákat fog fejtegetni, s mert értesült arról, hogy tulajdonképpen egy időben kétféle tanácskozás is fog folyni, egy porhintés végett a nyilvánosság előtt, a tulajdonképpeni pedig azalatt titokban, kémszervezetének kötelességévé tette, hogy ezen utóbbiról kimerítő jelentést szerezzen meg, s lehetőleg a tárgyalt anyagot jegyezze, vagy jegyeztesse le. Az orosz kémkedési osztály aztán alapos munkát is végzett. . Egyik zsidó futárt, akinek feladata volt a jegyzőkönyveknek a zsidóság párisi központi szervéhez való továbbítása, megvesztegette, s az egyes gyűlések anyagát ez aztán az orosz rendőrség rendelkezésére bocsátotta lemásolás végett.

Ennek a lemásolásnak a története is legendaszerű. A futár útközben egy kis német állomáson kiszállott a vonatból, s ott már várták az orosz rendőrség emberei, akik a táska tartalmát, a jegyzőkönyveket a másik vonat megérkezéséig sebtiben lemásolták, s aztán a következő vonattal a futárt útjára engedték. Ezeket a jegyzőkönyvi másolatokat aztán bemutatták kormányuknak, s így jutott hozzájuk Nilus tanár, ki aztán könyvben jelentette meg azokat.

Az bizonyos, hogy ezek a jegyzőkönyvek szörnyű és sötét dolgokat tartalmaznak. Pontosan ki van bennük dolgozva a kommunizmus egész rendszere, még az időpont is meg van határozva, s ez nagyjában összeesik a szovjet megszületésével. El van mondva, hogy miként kell megszervezni az 1914. évi világháborút, s mint kell azután úgy dolgozni, hogy az államok nyugvópontra ne juthassanak, s nép és a tömegek miként tehetők mindig elégedetlenebbekké a világon, mily eszközökkel lesz lehetséges a lázongás és nyugtalanság állandósítása. Le van fektetve bennük a munkásmozgalom egész rendszere, s a keresztény közvélemény permanens destruálásának útja.

Megemlékezik a jegyzőkönyv a szabadkőművességről is, melyet régi ismerősének és kedves gyermekének tekint, amelyet a zsidó világuralmi törekvések szolgálatában nagyra értékel. Az ú. n. XVI. jegyzőkönyv beszél róluk, s szószerint a következőket adja elő: "Szabadkőmíves páholyokat fogunk létesíteni, és szaporítani fogjuk azokat a világ minden országában, hogy felszívják magukba a közéletnek kiváltságait és mindazokat, akik kiválókká lehetnek. Ezekbe a páholyokba fog összpontosulni a legmagasabb intelligencia, a mi befolyásunk leghatásosabb eszköze. A páholyokat egy olyan központi. igazgatás alá fogjuk rendelni, melyeket bölcs Véneink vezetnek és melyeket kizárólagosan csakis mi ismerünk, és az mások előtt teljesen ismeretlen marad. (Ez a központi igazgatás állítólag az ú. n. Bnai Brith páholyban van meg, melynek tagjai kizárólag zsidók. Szerző.) A páholyoknak, melyek minden liberális és forradalmi elemet összekapcsolnak, olyan képviselőik is lesznek, akik a jelszavakat és a programot beledobják a nyilvánosságba. Ezekben a páholyokban megkötjük a csomót, mely a forradalmi és liberális elemeket összetartja."

A 4-ik jegyzőkönyvnek a szabadkőművességre vonatkozó része így hangzik: "Ki vagy mi lenne képes arra, hogy egy láthatatlan hatalmat felborítson? És a mi erőnk épen ebben a láthatatlanságban rejlik. A szabadkőművességet, mely vakolj szolgál bennünket, arra használjuk fel, hogy bár hatalmún székhelye és tevékenysége előtte rejtve marad, önmagunkat és céljainkat mögéje rejtsük."

De ha céljukat elérték, igen kurtán és igen radikálisan fognak a szabadkőművességgel végezni. Azt mondja a 15. számú jegyzőkönyv: "Midőn mi leszünk az általunk mindenfelé szított forradalmak segítségével az urak, mihelyt az összes feni álló kormányok megszűnte hivatalosan kijelentetett... őrködni fogunk afelett, hogy semmiféle összeesküvést ne szőjenek ellenünk; lemészárolunk irgalmatlanul mindenkit, avégből fog fegyvert, hogy ellenálljon uralmunknak, mind titkos társaság alapítását halállal fogjuk büntetni, a jelenleg fennálló, általunk ismert titkos társaságokat, akár értünk, akár ellenünk dolgoznak is, feloszlatjuk, tagjaikat pedig az Európától legtávolabbra eső földrészekre száműzzük. Ugyanezt fogjuk tenni a gój szabadkőművesekkel is, akik nagyon sokat tudnak. Azokat a szabadkőmíveseket, akiknek bizonyos indokból megkegyelmezünk, a száműzetés örökös terrorja alatt fogjuk tartani. Törvényt fogunk kihirdetni, melynél fogva a titkos társaságok összes tagjai száműzetnek Európából, mely a mi kormányzatunk középpontja lesz. Kormányzatunk ítéletei véglegesek és felebbezhetetlenek lesznek."

Van-e még tovább a borzalmas kijelentésekből?

Van bizony, és pedig ugyancsak a szabadkőművességgel kapcsolatban, amelynek a zsidóság abszolút győzelme esetén, igazán semmi jövőt nem jósolhatunk.

Nézzünk tehát még egy pár idézetet.

Az 1. számú jegyzőkönyvben a többek között a következők állanak: "A régi időkben még mi kiabáltuk a tömegek között, a "szabadság, egyenlőség és testvériség" szavait. Ezeket a szavakat egészen az undorig ismételték a lelkiismeretlen papagájok és összefutván mindenfelől a csalétekhez, lerontották a világ kedvező előhaladását és a valódi egyéni szabadságot, mely valaha oly jól meg volt védve a köznép erőszakossága ellen."

... A földünk minden országában, a mi sorainkból rendkívül nagy tömegeket ragadtak magukkal ezen szavak: "szabadság, egyenlőség és testvériség" ügynökeink segélyével, akik lelkesedéssel hordozták zászlóinkat, - ez alatt pedig e jelszavak szú gyanánt őrölték meg a keresztények jólétét, lerombolták a békét... aláásva az államok alapját."

A 2-ik jegyzőkönyvben is találunk igen érdekes megállapításokat, így az alábbiakat: "Emlékezzetek csak vissza a francia forradalomra, amelyet "nagy"-nak nevezünk, jól ismerjük előkészítésének titkait, mert a ml munkánk volt. Azóta vonszoljuk a tömeget csalódásból, csalódásba..."

Mindezen politikai tervek kivételére két szervezetet tartottak a jegyzőkönyvek urai alkalmasnak és pedig az utca, a tömeg részére a szociáldemokráciát, az intelligencia számára, mely egyben az előbbi szervezet vezérkaraként is felfogható, a szabadkőművességet.

A 15. számú jegyzőkönyv ezeket mondja idevonatkozólag:
"..Amíg majd mi leszünk az urak, a világ minden országában létesíteni és szaporítani fogjuk a szabadkőműves páholyokat; ide fogjuk vonzani mindazokat, akik nyilvánosan szerepelnek, vagy szerepelni akarnak, minthogy ezek a páholyok lesznek főforrásai értesüléseinknek és befolyásunk ezekből fog kiáradni...
... Sokan, akik a titkos társaságokba belépnek - kalandorok, félrecsúszott emberek s rendesen érték nélküli egyének, ezek semmi nehézséget sem fognak nekünk okozni, ellenkezőleg segíteni fognak nekünk tervünk foganatosításánál.
... Nagyon természetes, hogy egyedül mi fogjuk vezetni a szabadkőműves munkát, mert csupán csak mi tudjuk, hová megyünk, mi a célja munkánknak.
... A gojok a páholyokba rendesen egyszerű kíváncsiságból lépnek be, vagy abban a reményben, hogy részesüljenek a közjavakból, vagy azért, hogy megvalósíthassák kivihetetlen reményeiket... Azért biztosítunk nekik sikereket."

Végül még egy idézet a 11. számú jegyzőkönyvből: "Milyen célból találtuk fel ezt a politikát és oltottuk be a gojim lelkekbe anélkül, hogy rejtett értelmének megvizsgálására módot adtunk volna neki? Mi egyéb okból cselekedtük volna ezt, ha nem azért, hogy szétszórt törzseink részére kerülő úton érjük el azt, ami egyenes úton elérhetetlen?
Ez volt az alapja titkos szabadkőműves szervezetünknek, melyet a gojim barmok nem ismernek és amelynek célját nem gyanítják, miután becsaltuk őket egy külső szabadkőműves hadseregbe, hogy port hintsenek társaik szemébe."

Hogy a Nilus tanár könyvében felhozott s egyes részletekben az imént citált borzalmas nyilatkozatok hamisítványok, kitalálások vagy tényleg valódiak-e, arról itt nem kezdünk vitát.

Hogy azonban az olvasók maguk döntsék el, mennyiben érdemelnek hitelt, vagy mennyiben ráfogások és a világ minden államában vezető szerepet játszó zsidóságnak mennyiben akarnak a megrágalmazásai lenni, az alábbiakban egy pár történelmi tényt óhajtunk tájékoztatásukra leszögezni:

Nilus tanár könyve a londoni Britisch Múzeumban már 1908-ban katalogizálva lett, tehát már ezt megelőzőleg készen volt kézirata, melyet a Morning Post 1889-1905 közötti időre tesz. Ez azért fontos, mert - bár letagadhatatlanul megjósolja a világháborút, a kommunizmust, a Népszövetséget, a háború utáni bajokat, a valutaingadozásokat, a gazdasági kríziseket s mindezt tervszerű munka eredményének tünteti fel - ezeket oly időben rögzíti meg, amikor semmiféle emberi tudománnyal bekövetkezésüket kiszámítani nem lehetett. Tarthatja a könyvet bárki aminek akarja, durva és gonosz rágalomnak vagy a tiszta igazságnak, egyet letagadni egyik tábor sem fog tudni, hogy a könyv már 1908-ban a világ legnagyobb könyvtárában lajstromozva lett s hogy olyan dolgokat jósol meg, amelyek nemsokára tényleg bekövetkeztek.

Ha pedig a jóslások fenti része eleven valósággá lett, nem lehet a szabadkőművességről mondottakat sem úgy egyszerűen elvetni, annál is inkább, mert hiszen igen előkelő szabadkőmívesek erősítik azokat meg.

Így pl. amiket a kétféle szabadkőművességről elmond Nilus, azt Loius Blanc is megerősíti, mikor a francia forradalom történetéről írott munkájában a következőket állítja: "Égő lelkek számára fenntartott, titkos páholyokat létesítettek... Árnyékos szentélyeket, melyeknek ajtajai csakis a próbák hosszú sora után nyíltak meg a beavatottaknak, mikor már bebizonyították a forradalmi nevelésben tett előrehaladásukat.

Említettük már Albert Pikenek egy citátumát, mely az Egyesült Államok déli igazságszolgáltatásainak szertartáskönyvére utal s mely így hangzik: "Testvér! Egy olyan Rend kötelékébe óhajtasz lépni, mely ha eddig csak részleges eredményt is ért el, több mint 500 éve csendben és titokban dolgozik egyetlen cél megvalósítása érdekében. A kötelesség, melyet most vállalsz, veszélyt is hozhat rád, mert ez a Rend a nemzetek ügyeivel foglalkozik és a jövőben világhatalomra törekszik."

Végül a jegyzőkönyvek azon részére, melyek kijelentik, hogy a "szabadság, egyenlőség és testvériség" jelszavának a felkapása és a világba való kidobása, egy titkos zsidó társaság munkája volt, s melyek jelzik, hogy a francia forradalom megrendezése is ezen társaság műve, hivatkozunk a francia Nagy Oriens 1889 április 2-án kelt körlevelére, mely á következőket mondja: "A szabadkőművesség, mély felidézője az 1789-iki forradalomnak, folytatni köteles ezt a munkáját."

Döntse hát el ezek után az olvasó, hogy Nilus könyve fantazmagória szüleménye-e, vagy eleven valóság, melyet az adatok egész halmaza, a bekövetkezett események egész légiója támogat és bizonyít?

Mi pedig menjünk tovább egy lépéssel kutatásaink terén, a "felvett" szabadkőművesek társaságának múltját illetőleg.

A már eddig itt-ott felhozott szavakból, jelekből az a következtetés vonható le, hogy a szabadkőmíves szertartások, fokok, tisztségek és szimbólumok túlnyomó részben zsidó eredetűek.

Minthogy pedig a kőmíves céhekben ezen zsidó szavaknak nyomuk sem volt, azok máshonnan és pedig olyan helyekről kerültek bele az intézménybe, mely vagy maga is zsidó eredetű volt, vagy azzal a legszorosabb összeköttetésben állott.

Hogy ezeknek a szertartásoknak és szavaknak jelentőségéről meggyőződést szerezhessünk, idézzük a Morning Post cikkeiből az alábbi részletet:

"A szabadkőművesség története, habár Angliában a három fokozattal: a "tanonc", "legény" és a "mester" fokával kezdődik, korántsem végződik ott. Bizonyos kontinentális és amerikai páholyok titkos jelentéseiben, az "anya-nagypáholy" szellemétől olyannyira idegen és sötét mondatokra és szertartási formákra akadtunk, melyek titkos indító okokra utalnak és ha egyáltalában jelentenek valamit, csakis rosszat jelenthetnek. Hogy ezek az egymást követő fokozatok a szabadkőművességben hierarchiát képeznek-e vagy sem, bajos meghatározni. Nem tudni, hogy az egyes fokok önálló társulatokat alkotnak-e, vagy az utánuk következő fokból kapják-e az utasításokat? Annyi azonban említésre érdemes, hogy minél magasabb a fok, annál titokzatosabbak és nyugtalanítóbbak a szertartásai. A szabadkőművességnek legalább 33 külön fokozata van, melyeknek mindegyike külön rítussal bír a rend állítólagos hagyományai alapján és mindegyik tökéletes titoktartásban vezeti tanácskozásait és szertartásait.

Az, akit a legalsó fokon avatnak be a forradalmi szabad-kőművességbe, csak ritkán hallja e kifejezéseket: szabadság, \ egyenlőség. Mikor azonban már megszokta e szavakat és megtanult hallgatni, akkor a Mester rangjára emelik. Akkor hallja először, hogy a Rendnek volt egy alapítója, akinek a halálát meg kell bosszulni. A következő fokokban, különösen a 9. fokozattól kezdve, annyira megszokja a bosszú gondolatát, hogy végre egészen a magáévá teszi. Minden Mestert két feladat elé állítanak. Az első feladat az" hogy keresse meg az elveszett szót, de csak később, egy magasabb fokon értesül róla, hogy ez az elveszett szó; Jehova, vagyis a természetes vallás. A második feladat: Hirám megbosszulásában rejlik, amire őt a Mester jelvénye állandóan emlékezteti. A jel: szúrást színlelő hüvelykujj. A 9. fokon (a kilencedik fok választott lovagja) még magasabbrendűvé lesz a szertartás. Albert Pike-nek az Egyesült Államok déli igazságszolgáltatásának szertartás-könyve (Skót rítus) című műve szerint, minden új felavatásnál az új beavatott és nyolcan a régi lovagok közül, félreteszik ékszereiket és szabadkőmíves ruháikat. Mindegyiket felfegyverzik karddal és tőrrel. Azután bevezetik őket egy sötét szobába, melynek padlóján magányos mécses ég. A mécses mellett falevelekből összehordott ágyon fekszik Abairam alvó alakja.

"Ez a gyilkos!" - szól a szertartásmester. - "Szúrjatok bátran a fejébe és a szívébe és bosszuljátok meg a Mester halálát!" A felavatandó Abairamba szúr tőrével, mialatt egy hang kiáltja: "Nekum!" (héberül - bosszú.) A szertartásmester ezután elválasztja kardjával a vérző fejet a törzstől, átadja a jelöltnek, aki azt jobb kezében tartva, visszatér a gyűlésterembe."

A 9. fokozatban hagyják el a jóindulat és emberszeretet filozófiáját, melyet az alacsonyabb fokokon tanítottak és felcserélik a Tudatlanság, Zsarnokság és Fanatizmus megsemmisítésére való felszólítással. Érdekes, hogy a 9. fokon és a következő fokokon héber nevek és vonatkozások csúsznak be a szertartásba. A 11. fok (a tizenegyedik fok magasztos lovagjai) szertartásából idézem a következő jellemző részleteket:

"A tisztelendő mester: Testvéreim! Hajlandók vagytok Izrael kormányzóinak és a nemzedék fejedelmeinek kötelességeit azzal a feltett szándékkal magatokra venni, hogy a kötelességeket híven és pártatlanul fogjátok gyakorolni?
Mindnyájan: Hajlandók vagyunk.
A tisztelendő mester: írja meg tehát kancellárunk az okmányt, mellyel ezt a tizenkettőt kinevezzük királyi helytartóinkká, mindegyiket a saját tartományában, ahol annak rendje szerint engedelmesség jár nekik."

A következő három fokozat szimbolikus szertartásai Salamon templomának újjáépítésével foglalkoznak. A nehezen érthető szertartásokat némileg megvilágítja a 15. foknak befejező katekizmusa (a Kelet, a Kard és Sas lovagjai):
Kérdés: Mit jelképeznek a Szentház és a város falainak romjai?
Felelet: Egy országot jelképeznek, amely elvesztette Szabadságát és egy Rendet, mely rombadőlt és száműzetett.
K.: Mit jelent a páholy 70 lámpája?
F.: A héberek fogságának 70 évét jelenti.
K.: Mit jelképeznek a foglyok láncain a háromszögletű láncszemek?
F.: Jelképei a három hatalomnak, amely minden korban bilincsekbe Verte az emberi elmét és megláncolta a nép tagjait, jelenti a Királyokat, a Papokat és a Nemeseket - a Zsarnokságot, a Babonaságot és Kiváltságokat.
K.: Milyen mesterségeket űztök?
F.: Szabadkőművességet.
K.: Mit építetek?
F.: Templomokat és szentélyeket.
K.: Hol?
F.: Az emberek lelkében és a nemzetek közt.
K.: Merre utaztok?
F.: Babilonból Jeruzsálembe."

Könnyen látható, hová céloz ez a katekizmus és szimbolizmus. Minél inkább halad a jelölt és minél jobban beavatják rendjének titkaiba és belát történetébe, annál jobban megszokja a szabadság eszméjét, mint a szabadkőműves élet- és , gondolatvilág alapelvét; és megszokja azt a gondolatot is, hogyha szükséges, fel kell áldoznia életét:" a letiport fajok érdekében és a szabad kormányzás védelmében." Nemesnek látszik az ilyen ideál, de keressük az indító okot, mely mögötte rejtőzik. Említettük, hogy a forradalmár szabad-kőművességben a szabadkőmíves-mester egyik feladata megtalálni az "elveszett szót." Mire a Mester eléri a 18. fokot, - a rózsakeresztes lovagok fokát - megtanulja, hogy azon a napon veszett el Jehova neve, amelyikén Isten Fia meghalt a kereszten.

"Mihelyt a jelölt bebizonyította (mondja Abbé Barruel), hogy megértette az INRI felírás szabadkőműves értelmét (Ez állítólag Igne Natura Renovatur Integra. Szerző.), a szertartásmester így kiált fel: Kedves Testvéreim! Megtaláltuk ismét a szót és az összes jelenlevők megtapsolják a fényes felfedezést, hogy Ő, akinek halála a keresztény vallás nagy misztériumának befejezése, csak közönséges zsidó volt, kit bűneiért keresztre feszítettek... Testvérek! Az Evangéliumon és az Ember Fián kell megbosszulnunk Jehova főpapjait."

A templárius lovagokat (27. fok) mindig az eretnek szertartások gyakorlásával vádolták. És úgy látszik csakugyan bebizonyult, hogy felvételi szertartásukban csakugyan megtagadják Krisztust és a keresztet. Lépésről-lépésre arra oktatják a mélyebb titkokba beavatottakat, hogy tagadják meg hitüket, de ne csak a kereszténységben ne higgyenek, hanem egyik kinyilatkoztatott vallásban sem. Tökéletesen materialistákat nevelnek belőlük. így vetik ej a jakobinusok forradalmi törvényének magvait. Mikor a jelöltet végre felveszik a 30. fokba és Kados lovagjává avatják, mikor szörnyű megpróbáltatások útján kipróbálták titoktartását és engedelmességét, csak akkor tudhatja meg, hogy immár nem Adoniram vagy Hiram halálát kell megbosszulnia. A Kados-fok annak az emlékére létesült, hogy V. Kelemen pápa és Szép Fülöp felfüggesztették a templáriusok rendjét és megölték Nagymesterét, Jaques de Molait, akit Fülöp parancsára elevenen égettek el 1314 március 11-én.

Itt már teljesen félrevetik az álarcot és nyíltan bevallják a vörös szabadkőművesség titkos céljait. A kereszténységnek azt a két nagy intézményét kell üldözni és megsemmisíteni, melyet V. Kelemen és Szép Fülöp képviselt, tehát: az Egyházat és az Államot. Idézzük Barruelt (II. köt. 325 old.): "az a vallás, melyet meg kell semmisítenünk, hogy megtalálhassuk az elveszett szót, vagyis az igaz tant, - nem egyéb, mint Krisztus vallása, mely a szó szorosan vett értelmében ezen a kijelentésen alapul: a szabadság és egyenlőség, melyet az oltár és trón teljes felborításával fogunk elnyeri."

Zsidó szavak, zsidó történelmi reminiszcenciák és emlékek! Maga a páholy belseje is legnagyobb részben -- kezdve a mindenhol magasan ragyogó Dávid csillagától - zsidó históriai vonatkozásokat mutat s egyik kutató szerint a Jakin és Boáz oszlopok eredeti értelmezése, hogy "Juda és Benjámin törzséből származottak felépítik a jeruzsálemi templomot, felállítják a zsidóság világuralmát és e két oszlop közé gyülekezett keresztények ennek a zsidó célnak előmozdítását szolgálják."

Zsidó szavak a szabadkőművesség legtöbb titkos szavai, az egyes fokok szavai, a szertartások egyes kifejezései és Pedig minél feljebb haladunk a fokokon. A 33. fok ceremóniájának egyik fontos része az eskü, melyet a "leghatalmasabb szuverén" a következőképpen formuláz meg: "Izrael szent Enochja; Ábrahám, Izsák és Jákob Istene árasszon el benneteket áldásával most és mindörökké!"

Zsidó a Hiram monda, mely a szabadkőművesség közjogának igen fontos és lényeges része s a kereszténység gyűlöletét hirdetik Delpech szenátornak a francia Nagy Oriens elnökének 1902 szeptember 26-án elmondott alábbi szavai: "A Galilei diadala kétezer évig tartott, most rajta a sor, hogy meghaljon. A titkos hang (Julián aposztata), mely egykor Pán halálát megjósolta, most annak a csalfa istennek a halálát jósolja, aki békességet és igazságot ígért azoknak, akik hisznek benne. A szabadkőmívesek örömmel állapítják meg, hogy nagy részük van a hamis próféták megbuktatásában."

Ezt a gyűlöletet, ezt a dühöt a szabadkőművességben sem a zsidósággal, sem a zsidó vallással szemben soha és sehol nem találjuk, ellenkezőleg mindkettő a legnagyobb tisztelet és megbecsülésnek örvend, a faji és vallásos érzést egyébként durván és cinikusan gúnyoló és támadó szabadkőművesség részéről.

II. Kutatásunk során egy másik intézmény is felkeltette figyelmünket, melynek a szabadkőművesség múltjában igen nagy szerepe van. Ez az intézmény a templomosok lovagrendje, vagy más szóval a templáriusok intézménye.

Vannak, akik a szabadkőművességnek ezen renddel való rokonságát csak szabadkőmíves ámításnak és szemfényvesztésnek veszik. így "A Cél" 1922. évi november-decemberi számában, Caesarius "A szabadkőművesség újra engedélyeztetésének kérdése Magyarországon" című cikkében teljesen mesének tartja ezt a kapcsolatot. Szerinte a szabadkőművesség a templáriusokkal nem hozható viszonyba s ezt a rokonságot a szabadkőművesség csak azért gondolta ki, hogy "beteges parvenü gőggel, ősöket keresve, magát mintegy a templáriusok jogutódjának kívánja feltüntetni."

Ezt az álláspontot mi nem tudjuk a magunkévá tenni. Igen sok jel mutat ugyanis arra, hogy a templomos rend feloszlatása után megtartotta tovább is szervezetét s titokban - mint az Egyház és királyság halálos ellensége - magához vonzotta a forradalmár lelkületű vagy valami okból a bosszúra éhes embereket.

A Morning Post cikkei idézik Schlégelnek "A filozófia története" című művéből azt a részt, mely szerint ez a tudós a templáriusokat és a szabadkőművességet összekapcsolja.

A most említett rész a következő: "A templáriusok rendje volt az a híd, amelyen az ezoterikus szabadkőművesség összes misztériumai és Salamon templomának hagyományai átmentek a nyugatra... Ugyancsak a templáriusok kebeléből váltak ki az Albigensek, a Jakobinusok és a Carbonárik is. Úgy kerültek onnan elő, mint egy laboratóriumból, melyben a pusztulás szelleme kovácsolja fegyvereit. Egy ilyen társaságnak nem lehet ténylegesen keresztény iránya, sem politikailag jogszerű alkotmánya. Ennek folytán nem is gyakorolhat jótékony befolyást az emberiségre." (Földalatti összeesküvők 57. old.)

Ugyancsak a Morning Post cikkei említik, hogy a templáriusok múltjának feltárásában nagy szerepe volt Comte le Couteulx de Canteleu-nak, aki már csak azért is megbízható e tekintetben, mert a templárius rend levéltárát javarészt megszerezte és ismertetésénél ezeket használja fel. Ez a Canteleu pedig azt állítja a titkos társaságról írt könyvében, hogy a templomosok már a keresztes háborúk ideje alatt a Hachiniánusok vagy Gyilkosok rendjével szoros kapcsolatba kerültek, mely utóbbi rend a keleti izraeliták egyik ágának titkos társasága volt s a salamoni templom újbóli felépítését tűzte ki célul, tehát zsidó politikai törekvéseket szolgált.

"A templáriusok - írja Canteleu - látván, hogy a jeruzsálemi királyság feloszlásnak indul, szövetkeztek és szerződésre léptek a gyilkosokkal. Bizonyosnak látszik, hogy Guilleaume de Montbard volt az, akit Libanon egyik barlangjában -a Hegy Remetéje először avatott be a szabadkőmíves tanokba, amiket ő adott aztán tovább társainak s őket kivétel nélkül beavatta a szabadkőművesség titkaiba."

Az történelmi tény, hogy a templáriusok rendje a keresztes háborúk után fogatott perbe, az is tény, hogy Szép Fülöp éveken keresztül gyűjtötte össze ellenük az adatokat és hogy hatalmas masszát tudott összeszedni s a pápa elé tárni, amelyek végeredményben a pápát a feloszlatás helyes és igazságos voltáról meggyőzték. A vizsgálat egyes adatai, az összegyűjtött bizonyítékok ma is rendelkezésére állanak a történészeknek s ezek átnézése után állapította meg két szabadkőmíves író, A. Botthwell Gosse és L. I. Dickinson, hogy a templomos rend be volt avatva a szabadkőmíves titkokba.

Ismételjük, hogy a templáriusokkal igen fontos szabadkőmíves szertartások és tisztségek vannak szoros érintkezésben. így a 30-ik fok, a Kados vagy templárius lovag tisztsége, melynek felvételi szertartása igen sokatmondó és éppen ezért alább le is közöljük:
J. B. M. iniciálék díszítik a fekete páholyszoba közepére helyezett koporsót, mely előtt három koponya fekszik. A felső a kivégzett Moley nagymestert jelképezi, a jobboldali - alsó fekvésű - koponya fején liliomos korona, a baloldalin tiara. A mester a felveendő tagot a koporsó elé vezeti, ahol mindketten letérdelnek és a mester a következőket mondja:

Mester: "A szabadkőművességből eddig csak a jelvényeket láttad, most meg kell látnod a valóságot. El vagy határozva arra, hogy az előítéleteket levetkőzöd és fenntartás nélkül engedelmeskedsz mindannak, amit a humanitás érdekében a rend megparancsol?
Jelölt: Igen.
Mester: Ha így van, akkor tedd le a következő esküt: "Ennek a foknak titkait nem árulom el és mindannak engedelmeskedem, amit a rend szabályai előírnak."

Ezután a Nagymester kalapácsával a koronával és a tiarával díszített két koponyára üt, amit a felveendő jelölt megismétel.
Bizonyítékok vannak rá, de egyébként sem érdektelen megjegyezni, hogy ezt a szertartást végezték a párisi páholyokban a szabadkőmívesek a francia forradalom előestéjén, és XVI. Lajos kivégzésének napján.

Vonjuk le most már az elmondottakból a következtetést,, hiszen a felsoroltakból most már megállapíthatjuk a szabadkőművesség múltját.

Láttuk, hogy a sok mese, melyet a szabadkőmíves oldalon annak eredetét illetőleg feltálalnak, teljesen légből kapott, adatai hamisak s csak a tájékozatlan közönség megtévesztését célozzák.

A mágia, az esszénusok, stb. tanait és kasztját kihagyhatjuk konklúziónk levonásából, mert ha tényleg vannak is a. szabadkőművességben belőlük egyes jelek, vagy szimbólumok, azok vagy véletlenek, vagy - ami még valószínűbb, - átvétettek belőlük a szabadkőművességbe anélkül, hogy ezáltal a kettő között bármi szorosabb kapcsolat létesült volna.

Ugyanúgy vagyunk a kőmíves céhekkel is. Ezek sem ősei a mai szabadkőművességnek, s csak annyiban kerültek ketten össze, mert a kőmívesek helyiségei alkalmas helyek voltak egyes forradalmi érzelmű férfiaknak arra, hogy azokban századokon keresztül meghúzódhassanak, s az államhatalom éberségét ott kijátszhassak. Bebizonyítottuk, hogy mennyire nincs közük a régi céheknek ezen intézményhez, mennyire nem azonosak vele, s mennyire nem ott bírják alapjukat. Ezt a szabadkőmíves mondát és megtévesztésre szánt történelmi hamisítást egyszer és mindenkorra le kellett leplezni, s szétválasztani az ártatlan és jámbor középkori iparos testületeket attól a forradalmár intézménytől, mely folyton vele takaródzik, s azért, mert annak a megfordított címerét a maga barlangja fölé helyezte, azt hitte, hogy sikerül majd neki időtlen időkig megtéveszteni a világot, s magát a kőmíves társulatok törvényes leszármazottjaként feltüntetni.

Bizonyítottuk, hogy már azért sem lehetséges ez a rokonság, mert a szabadkőmívesek maguk is vallják, hogy az ő testületük forradalmi eredetű, amit pedig a kőmíves és kőfaragó céhekről állítani nem lehet. Kőhegyi Lajos a mesterfok kátéjában maga is felemlíti a fok történetének tárgyalásánál, hogy némelyek szerint 1650-ben létesítették s arra szolgált, hogy az e fokban felavatott I. Károly angol király szerencsétlen halálának emlékét híven megőrizze. Célja az volt, hogy II. Károlynak újból való trónraemelését elősegítse, míg a tanonc, és a legény fok arra szolgált, hogy az összeesküvés részesei e szándékot megismerjék és megszokják."

Marad tehát két intézmény, melyből történetét kihámozhatjuk és múltját felfedhetjük, az egyik a zsidó titkos társaságok, a másik a templáriusok rendje.

Hogy zsidó titkos társaságok voltak, hogy azok a zsidóság szétszórása után nemcsak fennmaradtak, hanem még elevenebb működést is fejtettek ki, mint azelőtt, azt is kimutattuk.

Ámde ezen zsidó titkos társulatok mégsem szülték a szabadkőművességet, mégsem mentették azt át századokon keresztül.

Ezek a zsidó társaságok ugyanis teljesen exkluzív zsidó intézmények voltak, amelyben keresztény nem szerepelt.

Hogy politikai célokat szolgáltak, hogy zsidó érdekeket védtek, hogy a szétszórt zsidóság összetartásán s helyzetének Javításán dolgoztak, az bizonyos, de csak maguk a zsidók dolgoztak, nem pedig a keresztényekkel együtt. A középkorban, különösen pedig annak elején nem is volt ez lehetséges. Hiszen a zsidóság teljesen lenézett és a kereszténységtől elszigetelt, megvetett faj volt minden államban, képtelenség volt tehát, hogy keresztények közéjük keveredtek, s velük együtt működtek, vagy működhettek volna. Ha egypár keresztény akadt volna is, aki közéjük beszüremkedett, követőkre nem talált volna, s így a szabadkőművesség a hatalomra sohasem jutott volna el.

Akkor hát honnan a zsidó szavak és jelek, honnan a zsidó szimbólumok a szabadkőművességben? Nem jutunk-e így zsákutcába, nem mered-e fel előttünk itt egy áthághatatlan fal, mely gátat vet a további kutatás és nyomozásnak?

Nem!

A hézagot kitöltik azok az adatok, melyeket a templáriusok levéltárában Canteleu szedett össze, s melyek feloszlatását is megmagyarázzák. A templáriusok tényleg kerültek bizonyos összeköttetésbe a szentföldi zsidó titkos társulatokkal, melyek a régi hazában csendben éltették az ott még megmaradt zsidóságban egy szebb jövő reményét. Nem lehet meglepődni azon, ha a szétkergetett és lenézett zsidóság épen ősei földjén megalapította azt a szervezetet, mely a régi hatalom visszaszerzését célozta, hiszen a leigázott népek mindenhol és mindenkor alapítottak és fejlesztettek ilyen titkos szövetségeket, melyekbe a megbízható egyéneket vonták be, s hogy az elárulás veszélyét kikerüljék, különféle titokzatos jeleket és szavakat létesítettek egymás felismerésére. így történt ez - hogy csak a legújabb időkről beszéljünk - Lengyelországban, s így történt hazánkban is 1848 után.

A zsidóság a tagok felismerése és az érintkezés zavartalanságára tekintettel szintén kényszerült jeleket, ártatlannak látszó, idegenek előtt semmit sem mondó meséket, szimbólumokat és szavakat feltalálni s természetszerűleg ezt múltjának dicsőséges idejéből vette. Ki kellett domborítania a szövetkezés célját a szavakban és szertartásokban Is, s honnan vette volna ezt, ha nem históriájának legfényesebb idejéből, Salamon korából. Ez a kor és Salamon temploma minden időben a zsidó hatalmat, önállóságot és egységet jelentette és szimbolizálta, a legyőzetés után még inkább, mint azelőtt. A titkos társaság tagjainak emlékeznie kellett erre, emlékeztetnie kellett a tagokat a jelekben, a szavakban a szertartásokban, a szimbólumokban is arra, hogy e körül a templom körül kell forogni minden munkájának, ennek a felépítésére kell törekednie, mert ez jelenti a világon elszórt zsidóság újbóli egybekapcsolását, a felépítés után ténylegesen, addig pedig képletesen.

Ezek a jámbor mondák, azok a semmitmondónak látszó szavak, naiv jelzések, melyekben a titkos társulatok céljukat és tevékenységüket burkolták, a beavatatlannak, az idegennek fel nem tűntek, nem látott bennük mást, mint megható ragaszkodást a régi korhoz, a dicső múlthoz. Hogy azok izzó, fenyegető jelek, félelmetes parancsok és egy örökké éber munka jelei, azt észre sem vehette.

A templáriusok ezeket a szavakat ellesték, esetleg meg is kapták a zsidó társulatoktól a szervezet egész szabályzatát. Magukkal vitték aztán azokat Európába is, s hogy itt fejlesztették, rendjükbe felvették, azt a vizsgálati jegyzőkönyvek bizonyítják.

A templáriusok felosztása után meg egyenesen ezek az ellesett szertartások tették lehetővé számukra az együtt-maradást és a további közös munkát. Mint templáriusok fenn nem maradhattak egyetlen országban sem, de együtt maradhattak, összedolgozhattak, ha lekopírozták azokat a jeleket, szavakat és szertartásokat, melyeket a Szentföldön a zsidó titkos társaságokban láttak.

Már pedig ők dolgozni akartuk! Fűtötte őket a bosszú a király és a pápa ellen, akik megsemmisítésüket kimondották, előbb csak az ebben részes két fejedelem személye iránt, később azonban azon két intézmény iránt, amelyet a királyság és a pápaság képviselt, tehát a trónok és a katolikus Egyház ellen.

Így lett a templáriusok rendje évszázadokon keresztül titkos társasága azoknak a forradalmároknak, akik a világ két hatalmas intézményének, a trónnak és az Egyháznak megsemmisítésére törtek.

Hogy mily irányú volt ez a titkos szövetség, hogy csak Angliában bújt-e meg, vagy más országokba is kinyújtotta-e csápjait, azt természetesen nem tudhatjuk. De, hogy hatalom volt - legalább is Angliában az -, melyet forradalmár célok szolgálatában nagyon jól fel lehetett használni, arra bizonyítékaink vannak.

Ez a bizonyíték pedig Cromwell forradalma, mely Angliát alapjában rázta meg. Történeti adatok tanúsítják, hogy Cromwell a titkos társaságokat használta fel céljai elérésére, s nagy részben ezeknek köszönheti sikereit. Ő aztán bizonyos rendszert honosított meg bennük, s állítólag ő lett volna, aki az ily módon összekovácsolt és eggyéolvasztott intézményt szabadkőművességnek nevezte.

Egy német szabadkőmíves tanár, Boos: "Geschichte der Freimaurerei" című munkájában határozottan állítja is, hogy a szabadkőművesség tulajdonképpeni megalapítója Cromwell volt, aki azon célból hozta ezen intézményt életre, hogy ennek segítségével a föld összes trónjait le lehessen dönteni. Egy másik - ugyancsak a szabadkőművesség történetével foglalkozó munka (Mi a szabadkőművesség, írta Doktor Veridicus) szintén azt állítja, hogy a szabadkőművesség mai formájának alapját Cromwell Olivér rakta le, s hogy... a szabadkőművesség mai szervezetében ennek a Cromwellnek a kompozíciója... a szabadkőművesség mai szervezete, alkotmánya, rítusa Cromwell műve". (16. old.)
Természetesen a fenti megállapítások nem teljes egészükben, fedik a tényeket. Boos tanár - szabadkőmíves szokás szerint - elhallgatja, hogy már Cromwell idejét megelőzőleg is megvolt ennek az intézménynek az alapja, hogy működött is már századokon keresztül az a templáriusok által alapított titkos társaság, melyet ők már feloszlatásuk előtt maguk között létrehoztak, s melynek szavait és szertartásait a keleten, közelebbről a Szentföldön lévő zsidó titkos társaságoktól lestek el, vagy kapták meg.

Egy zsidóból katolikussá lett, sőt katolikus papi pályára lépett francia abbé Léman József igen híressé vált könyvében (L'Entrée des israélites dans la Société francaise) maga is foglalkozik ezzel a problémával s azt állapítja meg, hogy a középkori szabadkőmíves társaságok eredetét a zsidó "Kábala"-ra kell visszavezetni. A zsidó teológiának ezen elfajzott ága Krisztusig a zsidóság filozófiája volt, s csak a szétszóródás (diaszpóra) után lett mágikus tartalmával, borzalmas fogadalmaival, sötét szimbólumaival, a középkor minden hamis és áltudományának, nagyképű tudományos szélhámosságainak s az összeesküvéseknek szülője és atyja.

Ezeket a zsidó kabalisztikus és természetszerűleg kereszténységellenes szimbólumokat, szertartásokat tették működésük és társaságaik alkotmányává és szabályává azok a titkos társaságok, melyek a középkor folyamán tevékenykedtek, s melyek Cromwell idejében "szabadkőművesség" elnevezés alatt hozattak közös nevezőre.

Ezektől a keresztény titkos társaságoktól függetlenül, de velük párhuzamosan élték életüket a zsidó titkos társaságok is, melyeknek célja - mint fentebb kifejtettük - a zsidóság régi hatalmának visszaszerzése és a jeruzsálemi templom újratelepítése volt.
Sőt az idők folyásával még több ennél. A zsidó titkos társaságok a Kabala, Talmud és más könyvek és tanítások nyomán azt kezdték hirdetni, hogy a zsidóság egyenesen a világuralomra van hivatva, s a Jehovától nyert ígéret alapján uralkodnia kell a föld minden nemzetén. Ezt a fokozatos kiépítését a világuralmi célnak csak pár évvel ezelőtt fejtette ki hatalmas forrásanyag felhasználásával és zsidó auktorokra támaszkodva Qéorges Batault: "Le Probleme Juif" című könyvében, ő citálta többek között Isidoré Loebnek egyik munkájából az idevágó következő sorokat: "Az összes népek egyesülni fognak, hogy hódolatukat Isten népe elé rakják. Az összes népek vagyona a zsidókra száll át, ők fognak uralkodni a népeken. A nemzetek és királyságok, melyek nem engedelmeskednek Izraelnek, le fognak rontatni. A zsidók bőségben és örömben fognak élni, utódjaik és nevük örökké fognak virágozni, a legkisebb közöttük ezerszeresen meg fog szaporítani és így lesz a legjelentéktelenebb népből a legnagyobb nemzet örök szövetségben Jehovával."

Ennek az eszmének szolgálata aztán matematikai pontossággal meg is mutatta a zsidóságnak az örök ellenséget a kereszténységben, s az ezzel összeforrott királyságokban, államokban, intézményekben. A zsidó titkos társaságok állandó munkája tehát a mindenkori felfordulás, a mindenkori társadalmi rend megzavarása esetleg megsemmisítésében kellett, hogy kimerüljön. Batault ezt a gyűlöletet a zsidó Spinozával is bizonyítja, aki "Tractato teológico-politicus"-ában nyíltan kijelenti, hogy "a zsidóság szeretete hazájuk iránt nem puszta szeretet volt, hanem egyúttal gyűlölete minden más népnek, az őrhelyet egy mindennapos kultusz fűtött és táplált olyan módon, hogy az végül a zsidóság valóságos természetévé vált." Batault végig vezeti olvasóit az ókori és középkori forradalmakon, lázongásokon és kutatásainak konklúzióját a következőképpen adja: "a forradalmiság szelleme a zsidóságnál ősi szokássá, történelmi örökséggé és hagyománnyá lett, amelynek mélységeiben mindig ott találhatók a zsidó exkluzivizmus és messianizmus nyomai."

Ugyanezt a forradalmi lelkületet ismeri be és próbálja megmagyarázni egy kitűnő zsidó író Goldmann Nahum, aki a szétszóródás utáni zsidóság életét két nagy korszakra osztja, az emancipáció előtti és utáni korszakra.

Az emancipáció előtti kor - mondja Goldmann - elhatárolta a zsidóságot a keresztényektől és nagyszámú foglalkozási ágtól tiltotta el őket. Ez bizonyos averziót szült a társadalmi rend ellen s annak ellenségeivé tette őket. Az emancipációk után ezek a korlátok leomlottak ugyan s a [ zsidóság egy irtózatos rohammal vetette reá magát az eddigi tiltott területek kiaknázására. De mint olyanok, akik a régi társadalmi rend ellenségei gyanánt léptek be a modern államok polgárai közé, szükségképpen a baloldalra állottak, az újítók táborát keresték fel s akár a politikában, akár a gazdasági életben vagy irodalomban és művészetben tevékenykedtek, a legradikálisabb bírálói lettek a hagyományoknak, a múltnak, az öröklöttnek s mint legtüzesebb újítók - Oroszország a példa reá - egészen a tőrig és bombáig jutottak el. Ámde - fejti tovább Goldmann a gondolatot - a felszabadítástól a teljes társadalmi egyenjogúság, illetve egyenlőségig még hosszú az út. Ezt csak úgy lehet megrövidíteni, ha a zsidóság állandóan harcban áll a régi rend képviselőivel, mert a társadalmi egyenlőség csakis az eddigi társadalmi felfogások alapos megváltoztatásával érhető el. Ez magyarázza meg a zsidóság forradalmi mentalitását és radikális lelkületét az egész világon. (Von der weltkulturellen Bedeutung und Aufgabe des Judentums. München, 1916.)

Már most hol találtak egymásra ezek a forradalmár lelkületű zsidó titkos társaságok s a templáriusok alapította s keresztényekből összeállott hasonló intézmények? Mert hogy egymásra találtak az bizonyos és történeti tény, hiszen a szabadkőművesség soraiban a nagy francia forradalom idején már minden országban sok volt a zsidó, sőt a legtekintélyesebb tisztségeit az intézménynek zsidók foglalták el.

Az időpontot illetőleg nagyon megoszlanak a kutatók nézetei. Vannak, akik a pápa kárhoztató bullája utáni időre, tehát a XVIII. század negyvenes éveire teszik a dátumot, mások a francia forradalom előtti évtizedet jelölik meg.

Egyik felfogás sem helytálló. A zsidóság titkos társaságainak és a szabadkőművességnek egymásratalálása szintén a Cromwell kormányzatának éveiben következett be, aki elő-? szőr emancipálta a zsidóságot, s aki - mint már fentebb ki-? mutattuk, - először használta fel a szabadkőművességet céljaira, s először tolta azt határozott irányban a trónok és az
Egyház megdöntésére. Cromwell, majd Orániai Vilmos idejében vette kezdetét Angliába a zsidóság nagyobb arányú át-vándorlása, mely aztán itt látta, hogy a kormányzati eszközök egyike a forradalmár szabadkőművesség, s azonnal. felismerte annak jelentőségét az örök messianikus zsidó célokra. Rögtön látta, hogy voltaképpen egyet akarnak, hiszen a zsidó messianizmus sem tehetett célja felé döntő lépést a trónok és az egyház fennállásának ideje alatt, a szabadkőművesség tehát nagy tőkeerőt adott ennek az eszménynek a megvalósítását illetőleg.

Az eddigi válaszfalak leomlottak, a keresztény tagokat nem feszélyezték többé a régi felfogások, akadálytalanul bevonulhattak tehát a zsidó titkos társaságok tagjai a páholyokba, s ott aztán már csak fürgeség és ügyesség kérdése volt, hogy azokat a zsidó világuralmi célok szolgálatába állítsák. Természetesen az egyes jeleket, szimbólumokat kiegészítették a zsidó titkos társaságok hasonló szimbólumaival, s gondosan ügyeltek arra, hogy minden szertartás, minden szó, lehetőleg a zsidóság történelméből és múltjából legyen véve, hogy ezeket a keresztény tagok megszokják s így az örök zsidó világuralmi, vagy messianisztikus elveket is akadálytalanul és idegenkedés nélkül magukévá tegyék. A zsidóságnak pedig ezek a jelek és szavak tovább is a régi értelmet jelentették, a zsidó tagok semmi veszélynek sem voltak kitéve azáltal, hogy bevonultak a páholyokba s hogy az addig zsidó titkos társaságok exkluzivitásukat feladva, most már mint szabadkőművesség haladtak az eredeti cél elérése felé.

Ez a cél nem változott, legfeljebb bizonyos időkben bizonyos jelszavak mögé bujt, mely jelszavak az egyes keresztény államok Szilárdságának mállasztására, az emberiség lelkületének megfertőzésére voltak hivatottak, hogy így egy-egy lépéssel előbbre vigyék a zsidó világuralmi eszmét.

Elértünk fejtegetésünk végére. Aki lát, aki hall, és aki gondolkozik, s látja, hallja, vagy vizsgálja a világ-szabadkőművesség munkáját, az egy pillanatig sem fog kételkedni az elmondottak igazságában. Aki felüti a szabadkőmívesek névsorát, átnézi vezetőjük faji, vagy vallási hovatartozandóságát, az már igazolva is látja azt a folyamatot, melyet mi évszázadok homályos sikátorain és mesterségesen eltörölt nyomain keresztül követtünk egészen a Grand Oriens hatalmas palotájának legutóbbi vakolásáig.

Végezetül egy idézetet iktatunk Ide. Nem keresztény, zsidó férfi, dr. Isaák M. Weise mondja a Jewis Guardian 1923 október 5-iki számában: "A szabadkőművesség zsidó szervezet; története, fokozatai, dogmái, szimbólumai, esküi, nyilatkozatai, minden zsidó elejétől fogva végéig."

II. A szabadkőművesség felavatási szertartásai

Az olvasó a könyv eddigi idézeteiből is megláthatta, hogy a szabadkőművesség páholyaiban milyen szertartások között szédítik el az oda becsalogatott tagokat. Egy-egy idézetnél pillanatokra kinyíltak az ajtók, fellebbent a függöny, s láthatóvá lett az a titokzatos munka, amely mellett a szabadkőművesség az ő életét éli s amelyre oly nagy súlyt helyez.

Mert a szertartások a szabadkőművességnek igen lényeges részei. Azok a főmesterek és más páholytisztviselők, akik kifelé, a világnak oly csökönyösen hangoztatják, hogy a forma semmi, az jelentéktelen cafrang és megértést, összeolvadást gátló semmiség, akik a vallási indifferentizmus elterjedése érdekében - amelytől már csak egy lépés a teljes vallástalanság - oly szívósan és fölényesen hirdetik, hogy teljesen mindegy hol és milyen szertartás szerint imádjuk az Istent, azok a "gúnyosan mosolygó" felvilágosodottak, akik csak lenézőleg beszélnek az egyes vallási cselekményekhez tapadó szertartásokról s maró szatírával és útszéli durvasággal támadják pl. a katolikus vallási ceremóniákat, bizony egészen mások, mikor a páholyokban "munkához" fognak. Ott a legmerevebb ortodoxok, akik egyetlen gesztust, egyetlen betűt el nem engednének szertartásaikból, melyek minden jelenete iránt a legodaadóbb tiszteletet kívánják és követelik a testvérektől. Ezen szertartások szépsége, magasztossága még a legzárkózottabb szabad-kőmíves keblet is megindító dithirambok elzengésére inspirálja, s végnélküli dicsőítésekre lovalja. Beszédeik, Írásaik telve vannak ezek méltatásával, azok ősiségének, mélységének folytonos ismertetésével.

Ámde a szabadkőmíves semmit sem csinál cél nélkül, s ha ezeket a ceremóniákat olyan nagyra értékeli, akkor ő tudja, hogy ezt miért teszi.

Tudja is! A szabadkőművesség ugyanis, mint egyik ismertetője írja," nem cselekvő szervezet, hanem nevelő. Azt a célt, hogy az uralkodó közvélemény helyébe egy másikat tegyünk, nem is lehet elérni parancs által, hanem csak nevelés által. Hosszú propaganda, új lelkiállapot létesítése által kell előkészíteni a gyors és hirtelen cselekvés óráit..., Dresszírozza az embereket bizonyos ténykedésekre, mint a kutyákat készítik elő a vadászatra. Agyvelejükből olyan szerkezetet csinál, amely önként engedelmeskedik azoknak az ösztönzéseknek, amelyek ismeretlen helyről jönnek s melynek célját csak a titkos hatalom ismeri. (Cél 1925. nov. 332 old.)

Ennek a nevelésnek, ennek a dresszírozásnak egyik legfontosabb eszköze a szabadkőmíves szertartások és felvételi ceremóniák.

Nem alakiságok, nem régi idők kegyeletes relikviái tehát, melyeket becsületből őriz meg a szabadkőművesség - amint azt ők elhitetni igyekszenek - hanem az egész intézménynek a lelke, a gerince, melynek feladata, hogy mint drótháló vegye körül a szövetségbe belépett tag szívét és agyát, s ne engedje ki azt soha többé ezen a rémséges kerítésen. A szertartások nélkül a szabadkőművesség egy gigantikus kaszinóvá süllyed, egy monstriózus asztaltársasággá devalválódik, amelynek tagjaira ideig-óráig, egy-egy azonos ötlet vagy elv nyomán lehet hatása, de állandó és feltétlen uralmat rajtuk nem nyerhet. Ezt csak a szertartások révén tudja elérni, ezek tehát azok a bilincsek, amelyek összekötik a tagnak nemcsak a kezét, hanem a lelkét is, ezek azok a félelmetes béklyók, melyek a szabadulás reménye nélkül láncolják a boldogtalan testvéreket egy ördögi cél sziklájához. Ludendorff nemrég megjelent könyvében, mely a szabadkőművesség hatalmának és erejének titkát kutatja, szintén arra a következtetésre jut, hogy a szabadkőművesség ceremóniái azok, melyeknek mindezeket köszönheti.

Közvetlenül is nagyon egyszerűen bizonyítható ez a tény. Tessék bárkinek egy volt szabadkőmívest megkérdezni, hogy meséljen el valamit a páholy beléletéből, mondja el az avatási szertartásokat, árulja el az egyes jelszavakat, soha ezt az illető - akármilyen lelkiállapotban legyen is - megtenni nem fogja. Egyetlen fogadalom, egyetlen jel, egyetlen eskümintát a volt szabadkőmívestől más ember meg nem hallhat, a látszatra ostoba, groteszk és nevetséges gesztusok, szavak, oly mélyen vannak a szabadkőmíves belsejébe beágyazva, hogy azokat "profán" halandó napvilágra csalni nem tudja soha.

Mik hát ezek a szertartások? Mik a felvételek ceremóniái? Látszatra összeszedett, értetlen szótömegek, telve zsidó vonatkozásokkal, s körítve olyan hihetetlen tolvajnyelvvel, amely az első hallásra az idegennek nemcsak, hogy nem mond semmit, de feltétlenül nevetségesnek és ostobának is tűnik fel. Ámde a szabadkőművesség minden mondatot, minden szót megtöltött rejtelmes és ijesztő tartalommal s ezeket a testvérek lelkébe nemcsak beleömlesz-tette, hanem egyenesen második természetükké tette, s gondoskodott minden időben arról, hogy ott égjenek, ott lobogjanak azok a szabadkőmíves szívében és agyában még akkor is, mikor egyébként - látszólag - semmi sem köti már a páholyokhoz.
Az alábbiakban szószerint leközöljük az inasfok, legényfok és mesterfok kátéját Kőhegyi Lajos testvér könyve szerint, s kérjük az olvasókat, figyeljék azokat igen erősen, nézzék meg bennük azt a titkos erőt, melyek annyira rabul ejtik a szabadkőmíves lelket.

1. AZ INASFOK FELVÉTELI SZERTARTÁSA ÉS KÁTÉJA.
Szab.-, kőm .-. ön?

Mester- és legénytestvéreim annak ismernek.

Sohasem felelünk e kérdésre egyszerűen "igen"-nel. A tanonc felvétele azt kívánja kifejezni, hogy erről még saját ítélete nem lehet; azt megítélni, hogy szab.-, kőm.-.-e, csak a mesterek és a legények hivatása, mert ők a .. szab-kőm.-.-ségben már előrehaladtak.
Miről ismerjem meg, hogy szab.: kőm. ?
Szó (hallható), jel (látható), és érintésről (érezhető jel), valamint felvételem sajátságos körülményeinek elmondásából.
Eljárásunk szigorúságára figyelmeztet, mellyel meg kell vizsgálnunk mindenkit, aki szab.", köm.'.-nek mondja magát. Nem elégszünk meg a szóval, a jellel, melyek elleshetők, hanem a felvétel körülményeinek elmondását is követeljük, melyeket csak a tényleg felvett tud elsorolni.
Mondja a szót?
Mondja ön az első betűt, majd én megmondom a másodikat.

A szót sohasem szabad kimondanunk, csak a kérdezővel
felváltva betűzni, stb. azután összesúgjuk J___ - A szónak
ily módon való kifejezése, illetve betűzése azt célozza, hogy az avatatlanok előtt el ne árultassék. A régi szab.:. kőm. -. ségben (francia káté) az volt a válasz: írni, olvasni nem tudom, csak betűzni; mondja ön az első betűt stb.

A J-----szó azon oszlopok egyikétől veszi eredetét,
mely Salamon templomának előcsarnokában - a keleti oldalon jobbról - állott s amely alá a tanoncok gyűltek össze, hogy ott bérüket felvegyék. A J- szó héber és annyit jelent: felemelni. A szab.-, kőm.-.-ségben azt jelenti: az Ur fel fog emelni (t. i. a sötétségből a világossághoz). (A J.... Jakint jelent. Szerző.) A jel (nyakjel) a régi eskümintából van véve: "vágják el a gégémet semmint árulója legyek a szövetségnek."
A francia kátéban "látható" jelnek nevezik, ellentétben az "érezhetővel", mely alatt az érintés értendő.
Az érintés, mely mint a nyakjel ismertetőül szolgál, a mutatóujj első bütykére gyakorolt három nyomásból áll: OU - (tanonckopogtatás.)
Hol vétetett fel szab.: kőm.-.-nek?
T. és t.-ban (a ? páholyt az egyik t.\ = törvényes, a másik t.-. = tökéletes. Szerző.)
Mikor törvényes egy ? ?
Ha azon Nagypáholy, melynek védelme alá áll, törvényesen beiktatta.
Mikor tökéletes egy ? ?
Ha a testvérek kellő számban vannak jelen.
Hogy egy ? tökéletes legyen, legalább 7 tv.-.-nek, köztük 5 mesternek kell jelen lenni.
Hol lett ön először szab.-, kőm.-.?
Bensőmben.
Az eklektikus szertartáskönyvben a kérdés úgy van feltéve:
"Miért lett ön szab.-, kőm.-.-sé?" - "Mert sötétben voltam és világosságot kerestem." Innen a nálunk is használatban lévő "kereső" szó, mellyel azt, aki a szövetségbe felvétetni óhajt, elnevezzük.

Melyek voltak felvételének körülményei?
Bekötötték szemeimet, azután bevezettek egy fekete kamrába, ahol a köteléket szemeimről eltávolították, azután megfosztottak érceimtől.

Miért vezették a fekete kamrába?
Hogy magamra hagyva és csak a mulandóságot látva gondolkozhassam.
A francia rítusban a fekete kamrát "la chambre des réflexions"-nak az előkészítő tvr.-.-t pedig "frére terrible"-nek nevezik.

Miért fosztották meg érceitől (kincseitől)?
Annak jelképéül, hogy szegényen léptem a szövetségbe, és hogy tvr.'.-eimet tehetségem szerint gyámolítani fogom.
Az angol szertartáskönyv szerint azért fosztják meg a belépőt érceitől, mivel Salamon templomának építésekor sem fejsze, sem kalapács, sem egyéb szerszám kopogása nem hallatszott.

Hová vezették a fekete kamrából?
Újra bekötötték a szemeimet és egy ajtó elé vezettek, melyen háromszor kopognom kellett, mielőtt bebocsájtást nyertem volna. (A helyiséget, melyen keresztül a fekete kamrából a templom ajtajáig eljutunk, "vesztett nyomok csarnokának" nevezzük: Értelmét a III. fok kátéjában találjuk.)

A kopogtatás után azt kérdik belül:
"Ki kopog?" "Jó hírnevű szabad férfiú, aki a szab .-. kőm.-, szövetségbe felvétetni óhajt."
A szab.-, kőm.-, legyen jó hírnevű; gondolkozásához, cselekedeteihez szenny ne tapadjon. De legyen szabad férfiú is. Legyen szabad és független elhatározásában, bírjon akaratszabadsággal a szó etnikai értelmében. - A "szabad férfiú" kifejezésben a kereső nagykorúsága is értendő. A nagykorúságot el nem értek csak azon esetben vétethetnek fel a szövetségbe, ha szab.-, kőm.-.-ek fiai és legalább 22 évesek. Ezeket "lufton"-oknak nevezzük (az angoloknál: "lewis".)

Mi történt a bebocsáttatása után?
Három vándorlást kellett tennem.
A vándorlások jelképezik azon nehézségeket, melyekkel meg kell küzdenünk, hogy az erény és a tökéletesedés céljához vezető utat megtalálhassuk. Történelmi alapját a középkor építőszövetkezeteinek szokásában találjuk, amennyiben az egyik helyről a másikra kellett vándorolniuk, ahol csak valamely nagyszabású építkezésről, különösen templomépítésről yolt szó.
Hogy ezen vándorlások helyett a "régi" szab.-, kőm--.- ségben a keresőt a legkeményebb próbáknak, minők a "veszélyes elemeken keresztül való utazás", "kalandos lépések és ugrások" stb. alá vetették volna, sehol sem találni a nyomát. Azon úgynevezett "kemény próbák"-nak, melyeket a francia szertartás szerint ma is alkalmaznak, semmi közük a szabadkőművességhez és csak arra valók, hogy a szab. kőm.-.-ség szép és jelentőségteljes szertartását nevetségesekké tegyék.

Miért helyezték a körző hegyét mellének azon pontjára, ahol a szíve dobog?
Hogy miként a körző hegye mellemet érinti, úgy hasson szívembe ez óra emléke.
Hogy a fogadalom, melyet felvételünk órájában tettünk, szívünkre, lelkiismeretünkre hasson.

* - *

Ha vendégképpen idegen D-ba lépünk, a főm.-, a következő kérdéseket intézi hozzánk:
Honnan jön a kedv.-. tvr.? N. D-ból N. kel.'.-éről (a ? és a város neve.)
Mit hozott nekünk? Szívélyes üdvözletet főm.-.-emtől és többi tvr .-.-imtől.
Miért jött ide?
Hogy a kir. -. műv. - .-ben tökéletesbüljek.
* * *
Mit jelent a három lépés?
A három lépés, melyeknél lábaink mindig derékszöget képeznek egymással, a tökéletesedésre való törekvésünket jelképezi. Ballábbal lépünk előre a kel. ;. felé, ahonnan az örök világosság sugárzik felénk, jobb lábunkat utána húzzuk, jeléül annak, hogy ama törekvésünkben nemcsak szívünknek, de eszünknek is van része. (Sokan e vontatott lépéseket úgy magyarázzák, hogy a tanonc még félve, bizonytalanul halad az előtte még ismeretlen cél felé.)

A D-ba lépve, kezünkkel a nyakjelben, tanonclépésben megyünk előre, azután megállva előbb a főm. -. felé, azután az I. és II. felügyelő felé adjuk a jelt. (Nyakjelben állunk a Q-ban mindannyiszor, ahányszor felszólalunk, továbbá akkor, mikor a kalapácsvezető főm.', "rendbe tvr.-.-eim!" intéssel felállásra szólít fel bennünket.)

Hányféle világossága van a szab. köm.-.-ségnek?
Három nagy és három kis világossága.
A három nagy világosságot a régi angol szertartás szerint a biblia, a szögmérő és a körző képezik. A biblia, hogy hitünket szabályozza és vezesse; a szögmérő, hogy cselekedeteinket igazságosakká és törvényesekké tegyük; a körző, hogy minden emberrel, de különösen tvr .-.-einkkel szemben a kellő határok között megmaradjunk.

A három kis világosságot a tápis körül álló három gyertya jelképezi; jelképezik a napot, a holdat és a főm. -. .-t. A nap, hogy a nappalt, a hold, hogy az éjt, és a főm. , hogy a D-t szabályozza. De egyúttal jelképezik azt a három oszlopot is, melyeken a szab.-, kőm.-.-ség temploma nyugszik: a bölcsességet, erőt és szépséget. Milyen alakja van a D-nak?
"Hosszúkás derékszögű négyszög alakja, amely kelettől nyugatig, észak és dél között, a földtől az égig és a föld felületétől középpontjáig terjed." E körülírás azt kívánja jelképileg kifejezni, hogy a szab.-, kőm. -ség általános, az egész föld területére elterjedt és, hogy a világ összes tvr.-.-ei, egy D-t képeznek.

Az óangol szertartás szerint azért fekszik kelettől nyugat felé a Q mivel valamennyi templom úgy épül és mert keleten hirdették az evangéliumot és onnan terjedt el nyugat felé.

Az ó-francia szertartás szerint a D-nak három ablaka van: egy kelet, egy nyugat és egy dél felé. Észak felől nincs ablaka, mert ott a nap sugarai sohasem érintik. Min nyugszik a D ?
Három erős oszlopon, melyek a bölcsességet, az erőt és a szépséget jelképezik.
A bölcsességet a főm.-, képviseli, aki kel.-.-en ül; az erőt az I. felügyelő (nyugaton); a szépséget a II. felügyelő (délen). A tápis körüli gyertyákat ők gyújtják meg (megvilágítják a D-t). Főm.-. "Bölcsesség vezesse munkánkat"; I. felügyelő: "Erő végezze"; II. felügyelő: "Szépség díszítse."

Mit jelképez a szögmérő?
Hogy amint az építészetben a pontos és helyes vonalak megrajzolására szolgál, szolgáljon nekünk figyelmeztetésül arra, hogy cselekedeteinket mindig a jog és a kötelesség szögmérője vezesse és irányítsa.

Az angol szertartás szerint a szögmérő, amely lehetővé teszi az építészetnek, hogy művének a helyes alakot megadja, jelképileg arra tanít bennünket, minő alakot és irányt adjunk cselekedeteinknek.

A szögmérő a főm. jelvénye, melyet mellén hord. Ez az ő felsőbbségének jelvénye, mert miképp egy épületnél mindent a szögmérőhöz alkalmazunk, úgy a tvr. '.-éknek is a főm.: .-hez kell alkalmazkodniuk és neki mindenben engedelmeskedniük. És amiként a durva kő a szögmérő szerint csiszoltatik, úgy tanítja a főm.-, a tvr .-.-eket az erényre.
A szögmérő szerint történik a három tanonclépés, a szerint a nyakjel, a három gyertya elhelyezése a tápis körül stb. stb.

Mit jelképez a vízmérő?
Az egyenlőséget. (Természetesen: nem a francia forradalom "égalité"-je értelmében.)
A vízmérő jelképileg kifejezi azt, hogy egy és ugyanazon törzsből származunk mindannyian és, hogy egy és ugyanazon lényeg, ugyanazon remények képezik mindnyájunk osztályrészét. És jönni fog, mert jönni kell, egy kor - a legbölcsebb sem tudhatja, hogy mikor, - amelyben megszűnik az emberek közti minden fokozat és a halál, ama nagy nivellafor, egyenlővé fog tenni mindnyájunkat.

A szab.*, kőm.vség templomában az egyenlőség az a sarokkő, amely nélkül az emberek közötti barátság nem tartós; a nagy és Kicsi, a gazdag és szegény, a büszke és a szerény, sohasem lehetnek a barátság tartós kötelékével egymáshoz fűzve. Azért mindenki, midőn felvétetik, azzal a tudattal lépjen a D-ba, hogy abban különbség az egyesek közt nincs és egyik a másik fölött csak erényei által emelkedhetik ki.

Mit jelképez a függőón?
Az egyenességet cselekedeteinkben.
A függőón jelképileg arra tanít bennünket, hogy egyenesen haladjunk azon az úton, melyet számunkra a kötelesség kijelöl.

Min dolgozik a tanonc? ? A durva kövön.
A durva kő magát a tanoncot jelképezi, akinek a szenvedélyek és előítéletek durvaságait és szögleteit kell magáról lefaragnia, hogy mint csiszolt kocka, beilleszthető legyen a királyi művészet templomába, azaz, hogy eredményesen közreműködhessék az eszményi emberiség templomának fölépítésén.

A durva kő szimbóluma a templáriusoktól veszi eredetét, ők háromféle követ különböztettek meg: a durva, sima és az összezúzott követ. A durva kő minden dolog tökéletlen kezdetét, a sima kő (lap) a rend szerencsés helyzetét és az összezúzott kő azokat a változásokat jelképezte, amelyeken a rend keresztülment.

A szab..-ség a durva kő alatt a durva, műveletlen embert érti, akit, bár belső tartalma becsülendő, annyira uralják érzékisége és szenvedélyei, hogy belső értékét felismerni nem képes. A durva követ simára csiszolni tehát annyit tesz, mint önnemesítés által odahatni, hogy érzékisége és szenvedélyei, amelyeken uralkodni megtanuljon, lelkében kárt ne tegyenek. A tanonc az a durva kő, akinek önnemesítés által kell magát csiszolnia. Azért mondjuk: "a tanonc durva kövön dolgozik, azaz önmagán."

Mit jelképez a rajztábla?

Alapelveinknek rendszeres tervezetét, amely szerint eszményi templomunkat bölcsességgel, erővel és szépséggel ellátjuk.
A szögmérő a főm.:. jelvénye, a vízmérő az I. felügyelőé, a függőón a II. felügyelőé és a rajztábla (a biblia, v. -. e.-.n.'.é.-.m.' .-ének rajztáblája), nyitott könyv alakjában a szónok jelvénye.

Mit jelképez a körző?

A körző nyitott száraival a jogot és kötelességet jelképezi, az általa képezett kör középpontja pedig a szeretet, amely bennünket embertársainkkal, t.v.r. .-einkkel összeköt. Hogy pedig buzgóságunk túl ne menjen a szeretet határán, a körző szárai - a jog és kötelesség - által képezett kör előírja a határvonalat, amelyen belül kell maradnunk, melyen túllépnünk nem szabad.

Hogyan kopog a tanonc?

Két rövid és egy hosszú ütéssel uu -.
A két rövid ütés a buzgóságot, mellyel a munkához lát, a hosszú a munkában való kitartást jelenti. (Vagy mások szerint a gyors elhatározás és a lassú kivitelt.)
A szab. -. kőm . -. sohase tévessze szem elől, hogy nemcsak a D-ban szab. -. kőm . -. hanem a profán életben is. Ugyanazon kötelességek, melyeknek teljesítésére felvételkor kötelezte magát, kötelezők legyenek reá nézve a profán életben is.

Hány éves a tanonc?
Három éves.

Ez jelképileg azt kívánja kifejezni, hogy a tanonc, aki csak az imént lett felvéve a szövetségbe és mint ilyen az erkölcsi újjászületésnek a jelképe, még kiskorú. (Az angol kátéban azért három éves, mert három éven át hűen kellett dolgoznia, hogy legénnyé lehessen.)

Hogy hívják a tanoncot? (Vagy "mi a tanonc uti szava?")
T........(Tubalkain. Szerző.)

Ez elnevezés onnan veszi eredetét, hogy a szentírás bizonysága szerint ő volt az első, aki az érceket kidolgozta és feltalálta azon szerszámokat, amelyek az építéshez szükségesek.

Mikor kezdik a szab. - .kőm.- .-ek munkájukat?

Délben. Mivel a föld gömbölyű, a nap mindig úgy egyik, mint másik felén délben áll délkörének központjában, akkor ragyog legszebb pompájában és akkor terjeszti a legnagyobb világosságot. Ez a szabadkőművességnek az egész föld felületén való általánosságát jelképezi.

Mikor végzik a szab. -. kőm. - .-ek munkájukat?

Éjfélkor. Mivel akkor a sötétség teljes. (Délben férfikorában, életének delén kezdi a szab . -. kőm . -. munkáját és éjfélkor végzi, amikor szemeire a halál éjszakája borul.)

Mit jelképez a tvr. - .-i lánc?
Az egyetértést és a tvr. - .-i szeretetet. Jelképezi továbbá azt a végnélküli láncot, mellyel a szab. - .kőm. - .-ség az" egész föld kerekségét körülövezi és jelképezi főkép azt az összetartást, amellyel eszméink megvalósításáért mint egy embernek kell munkálkodnunk.

Mit jelent a kir. -. műv. -. ?
A magunkon való uralkodást.

A kir . -. műv. ". kifejezés nem szab . -. kőm . - . eredetű. Angolországból származik abból az időből, mikor III. Vilmos király 1693-ban szabadkőmívessé avattatott.

A 3-as szám.
Már az egyiptomiaknál is nagy szerepet játszott és mint Plutarch mondja, szerencsés számnak tartották, mert ez az első páratlan és mégis tökéletes szám és mert az isteni hatalomnak legmagasztosabb nyilvánulása is hármas, t. i. a szellem, az anyag és ami a kettőből van összetéve: a világegyetem. Az egyiptomiak háromszöggel jelképezik a világegyetemet.

A szab. -. kőm. - .-ségben is majdnem mindenben a hármas számot látjuk szerepelni; három a ? legfontosabb tisztviselője, főm. -. I. és II. felügyelő; három éves a tanonc; három fokot különböztetünk meg; van három nagy és három kis világosság; háromszor kopogunk; három a tanonclépés; három oszlopon nyugszik a ? stb.

A hármas szám jelképe az egyetértésnek és a szeretetnek. (Krause, Kunsturkunden.)

Mik képezik a szab . - . kőm. -. öltözékét?

A kötény, a fehér kesztyű, a kard és a páholyjelvény. (Ide tartozott azelőtt a kalap is, mivel a páholyban - az egyenlőség jelképéül - fedett fővel ültek a tvr. - .-ek. Németországban és Angliában most is megvan e szokás.)
A kötény a munkát és a hasznos életet jelképezi. A tanonc köténye fehér, durva báránybőrből készült - hisz a tanonc durva kövön dolgozik.

A kötény szimbóluma a legmélyebb jelentőségű valamennyi szab . -. kőm . -. szimbólum között. Az ember bukása és a szemérem felismerése egy időpontra esnek. Ezáltal vesztette el a paradicsomi életét, ezáltal süllyedt le állattá az ember. A fehér kötény jelképezi a tisztaságot, jelképezi a munkát, jelképezi azt a fáradságot, mellyel a biblia szerint az ember arca izzadságával keresse kenyerét. Eredete nagyon régi; az újonnan felvett esseni is kötényt kapott.

Mit jelképez a fehér kesztyű?

Gondolatainknak és cselekedeteinknek tisztaságát.
A fehér kesztyű, melyet mindenki a szövetségbe való belépésekor kézhez vesz, symbolice azt kívánja kifejezni, hogy a szab. -. kőm. -. minden gondolatának és minden cselekedetének oly tisztának és oly szennynélkülinek kell lennie, mint fehér kesztyűje. A kesztyű, melyet neje vagy menyasszonya számára kap, annak ad kifejezést, hogy habár a nők a szövetségbe be nem léphetnek, a szab. -. kőm.. ?. tiszta becsüléssel viseltetik irántuk.
A kard azt kívánja jelképezni, hogy egyik tvr. ?. mindig védelmére kel a másiknak, védelmére kel a ~nak és a szövetségnek, valahányszor veszély fenyegeti azokat. (Nem szab. -. kőm . -. eredetű és csak kevés rítusban van meg.) (A János-rendű rítus szerint még a vakolókanál is ide tartozik.)

Minden páholynak megvan a maga külön jelvénye, mely a szab. -. kőm. -. ruházatot kiegészíti és melyet minden alkalommal úgy saját páholyunkban, mint idegen páholyban viselünk. A páholyjelvény figyelmeztessen bennünket arra, hogy hívek maradjunk azon pályához, melynek kötelékébe tartozunk, hogy működésünk olyan legyen, melyre páholyunk oly büszke, aminő büszkeséggel kell, hogy e jelvényt viseljük.

A tápis.
A tápis: (szőnyeg) festett szab.-.kőm.". szimbólumokkal, keretbe van foglalva, hosszúkás négyszögalakú s a templom közepét foglalja el. Körülötte áll a három gyertya. A tápis abban az alakjában, melyben a páholyokban most látható, nem régi keletű. Régebbi időben a rajta látható alakokat krétával vagy szénnel lerajzolták a földre és a munka berekesztése előtt letörölték. Vászonra festve és a templomban állandósítva 1766-ban jelenik meg először. A tápis Salamon király templomának a jelképe, szellemi temploma az igazságnak és a bölcsességnek.

A következő alakok vannak rajta:
1. Lángoló csillag; jelképezi a legfelsőbb lényt, a v.*. e.:.n.-.é.-.m.- .-ét jelképezi az elme világosságát, melyet az örök világosság atyja lelkünkben, az ő képmásában meggyújtott. (Bővebb magyarázat a II. fok kátéjában.)
2. A mozaik; a tápison látható mozaik színes kockákból van összerakva. Ilyenekből volt összeállítva Salamon templomának padozata. Jelképezi a tárgyak sokféleségét, melyek a teremtést díszítik, rámutat az adományok csodás sokszerűségére, melyekkel a teremtő oly dúsan megáldotta legutolsó teremtményét is.
3. A szögmérő; jelképezi az igazságot, a jogot és a kötelességet.
4. A függőón; jelképezi az egyenességet cselekedeteinkben.
5. A vízmérő; jelképezi az egyenlőséget.
6. A durva kő.
7. A csiszolt kő (kocka). 8. A rajztábla.
9. A körző, a vakolókanál és a kalapács.
10. A nap.
11. A hold és
12. a J. és B. oszlopok,

2. A LEGÉNY FELVÉTELI SZERTARTÁSA.

Szab . -. kőm. -. legény ön ?
Mester és legény testvéreim annak ismernek és ismerem a "Q" betűt.
A német szertartásban a felelet. :. "Az vagyok; vizsgálj meg". Utalás ez arra, hogy nem vagyunk többé - mint az I. fokban - bizonytalanok e kérdés megítélésében, hogy azt mstr. -. és leg. -. tvr. - .-ékre kellene bíznunk. Bizonyos tökélyre vittük már a kir. *. műv. - .-ben, ami arra jogosít, hogy önérzetesen feleljünk: "az vagyok, aminek tartasz!"
A skót rítusban azt felelik: "Ismerem a lángoló csillagot." "Mit tud ön?" "Megtanultam az önismeretet."

Miről ismerjem meg, hogy ön legény tvr.-.?
Szó-, jel- és érintésről, valamint felvételem sajátos körülményeinek elmondásából.

Melyik a szó?
"B -.." Ezt éppúgy, mint az I- fokban a J ... szót, sohasem mondjuk ki, hanem a kérdezővel felváltva betűzzük. Azon oszlop nevétől veszi eredetét, amely Salamon templomának előcsarnokában, a keleti oldalon balról állott és amely alá a legények gyűltek össze, hogy bérüket felvegyék. Héber eredetű szó és "erőt" jelent. A szk. - .-ségben azt jelenti: "Az Ür erőssé fog tenni." (Némelyek a Ruth könyvében felemlített B-tól a Dávid-ház ősétől származtatják.)

Az uti szó "Siboleth" (héber szó, vízesést is jelent). A gileaditáknak volt jelszava az ephraimiták elleni harcban, akik selypítve Szibolethnek ejtették ki, (búzakalászt, bőséget is jelent), jelképileg azt fejezi ki, hogy amit a tanoncfokban elvetettünk, annak dús aratása legyen a legényfokban, hogy miként a kalászok békésen állanak egymás mellett és a széltől hajtva együtt és egy irányban mozognak, egyik a másikat tartja, legyen bár egyiknek szára magasabb a másikénál, úgy álljanak a legény tvrk. * .-ek is egymás mellett az életben és fölfelé törekedve, mint a búzakalász magasan emelkedjenek ki a mindennapi élet köznapiságából.

A skót rítusban a B... az I. fok szava, a legényfoké a J ...
A jel: A régi eskümintából veszi eredetét: "tépjék ki szívemet."
Az érintés: Egy hosszú és két rövid nyomás a mutatóujj első bütykére - (I. legénykopogtatás).

Melyek voltak fölvételének körülményei?
Tanoncmódra kellett kopognom a szentély ajtaján, mielőtt bebocsáttatást nyertem. Azután nyitott szemekkel három vándorlást kellett tennem tv. - .-i láncban.
A legény szemeit nem kötik be a vándorlásnál: ő már odáig halad a kir. -. műv. - .-ben, hogy önismeretre jutott, az igazság fénye nem bántja szemeit, ő már kivetkőzött az élet előítéleteiből és nem tévelyeg többé az ingadozások, a kétségek a tévedések sötétjében. Ahogy felvételkor a teljes világosságot megpillantotta, kell, hogy az egész életén át lássa. Tvr. -. -i láncban teszi meg vándorlásait. A legény nem egyedül magára hagyatva végzi munkáját, mint a tanonc, aki a durva kövön dolgozik. A legények munkája már együttes; a társakkal való együttműködés szorosabbra fűzi köztük a barátságot, az összetartást.

Mit jelképez a három vándorlás?
Hogy nyitott szemekkel haladjunk életpályánkon, hogy a világosság és igazság után törekedjünk.
Hogy arra törekedjünk, hogy hű barátokkal karöltve tehessük meg ez utat.
Hogy "önismeretre" juthassunk, mert ez a bölcsesség kezdete. A francia Nagyoriens új szertartása szerint a legényfokba emelkedő tvr. -. öt vándorlást tesz. (Az 5-ös szám a régi szab. -. kőm . - .-ségben éppúgy játszott nagy szerepet a legényfokban, mint a 3-as szám a tanoncfokban, Eredetét az öt építész-stílustól: dóriai, a jóniai, korinthusi, a toskániai és a kevert stílből vette. (Az első vándorlásnál kalapácsot és vésőt tart kezében; a kalapácsot, hogy vele az akadályokat elhárítsák; ez egyúttal a logika szimbóluma. A másodiknál körzőt (a művészeteken való tökéletesedést jelképezi) és mérőlécet. A harmadiknál emelőrudat és feszítővasat, melyeket balvállára emel (az erő jelképe). A negyediknél szögmérőt, mely az egyenlőség jelképe. Az ötödik utazást szabadon teszi meg minden szerszám nélkül, mert elérkezett céljához.

A zenét, mely e vándorlások alatt szól, a következőképp magyarázza: "Miért a zene?" - "Hogy visszaemlékezzem Nehemiásra, aki midőn babyloni fogságából visszatért, újból kezdte felépíteni a szétrombolt falakat és egy trombitást tartott maga mellett, ki trombitájával jelt adott, ha ellenséget látott közeledni."

A jánosrendű szertartásban a legény tvr. -. tükörbe néz, ami jelképileg arra inti, hogy ismerje meg önmagát, mert az önismeret a bölcsesség kezdete. A tükör híven adja vissza képünket, benne meglátjuk azokat a foltokat, melyek hozzánk tapadnak és amelyektől megtisztulnunk kell.

Mit jelent a lángoló csillag "G" betűvel?
A lángoló csillagnak vagy a megvilágított pentagrammának jelképi értelmezése igen sokféle. Leghelyesebben a szellem szimbólumának mondható. Némelyek szerint az örök mécstől veszi eredetét, mely Salamon templomában égett.

A theosophikus felfogású rítusokban (az ó-angol és ó-francia) a lángoló csillag, melyben többször egy nyitott szem látható, az istenség fényességét jelképezi. Annyi bizonyos, hogy e szimbólum már az egyiptomi misztériumok között található, megteremtőjének, Irisnek (a földnek) és a nap fiának volt a jelképe.

A német szab. -. kőm. - .-ségben az elme világát jelképezi, melyet av.-.e.-.n.'.é.-.m.-, (Világegyetem a nagy építőmestere, aki alatt az Istent értik. Szerző.) adományozott nekünk, hogy általa megkülönböztethessük az igazat a hamisságtól, a valóságot a látszattól.
A "Q" betű az, amelynek az összes szk. :. szimbólumok között a legtöbb és legkülönfélébb magyarázata van. Már a szó maga, melynek kezdőbetűje, a legkülönfélébb. Legtöbb rítusban a "geometria" kezdőbetűje. Azonkívül Qott, Golgotha, Grösse, Gloire, Gomez ("Gomez" jelentőségteljes szó a magasabb 33° . -. (skót), 99°. -. Misraim; 95°. ?. Memphis szabad.'.kőm.-, fokokban; szépséget jelent és ez volna az első szó, melyet az első ember kiejtett (generáció). A skótoknál: nemzést jelent. A skót rítus t. i. azt állítja, hogy nem teremtés, hanem nemzés által keletkezett minden) stb. Ami szk. -. rítusunkban "geometriát" jelent.

A geometria, mint a tudományok elseje egyúttal legnemesebbje, a szk. - .-ségnek is alapját képezi.
A geometria tudománya az egyiptomiaktól veszi eredetét, kiket a természet kényszerített arra, hogy azt gyakorolják, hogy elejét vegyék azon nagy zavaroknak, melyeket a Nilus évenkénti áradásai a határkövek elmosása által földjeiken előidézett. Innen ered a geometria, földmérés elnevezés, mely eleinte csak arra szolgált, hogy módot nyújtson ahhoz, hogy mindenki saját jogos területéhez juthasson. Egyiptomból Görögországba jutott, ahol Thales, Pythagoras, Archimedes, Euklides és mások által jutott magasabb kifejlődéshez.

Mennyivel inkább kell becsülnünk e tudományt, melynek segélyével az ember az égi testeket méri és azok pályafutását meghatározza, amely által a teremtés nagyságát és a teremtő végtelen bölcsességét megismeri. (Krause Kunstur-kunden).
És ezért a "G" betű a munka, a tudomány és a bölcsesség jelképe.

Min dolgozik a legény?
A csiszolt kockán, mely az elme és a szív tökéletességének jelképe.
Épp úgy, mint a durva kő a műveletlen, tanulatlan tanonc jelképe, a csiszolt kocka szabályos alakja, egyenes, sírna lapjai és szilárdsága, a művelt megnemesített és szab. -. kőm. * .-ségben járatosabb legény szimbóluma.

Más rítusokban (Stricte Observanz) lapos, négyszögletű kő a legény szimbóluma. A kövön az a fölirat olvasható: "dirigit obliqua" (kiegyenlíti az egyenlőtlenségeket).
Az eklektikus rítusban a legény mésszel, kaviccsal és kövekkel dolgozik, jelképileg: szabadsággal, buzgósággal és kitartással.

Hogyan kopog a legény?
Egy lassú és két gyors ütéssel. Az első a nyugodt megfontolást, a másik kettő a gyors kivitelt jelképezi.
A francia szertartás szerint öt kopogás van: az első két rövid és a három hosszú kopogás között kis szünet van.

Minő a legénylépés?
Jobb lábbal kezdve, egy tanonc- és két bátor-, egyenes lépés, melyek mint a kopogás, a nyugodt megfontolást és a gyors kivitelt jelképezik.

Hány éves a legény?
Öt éves. (Más rítusban, még nem egészen hét.)
Hogyan hívják a legényt?
S....... (Siboleth).
Miben különbözik a legény szab. -. kőm. *. öltözete a tanoncétól?
A legény köténye kék szalaggal van beszegve, tehát nem oly egyszerű, nem oly dísznélküli, mint a tanoncé, aki durva munkát végez, midőn a durva kövön dolgozik.

3. A MESTERFOK FELVÉTELI SZERTARTÁSA.
Szab. -. kőm. -. mstr. *. ön?
Mstr. -. tvr. - .-eim annak ismernek és ismerem az akác jelentőségét.
"Az angol rítusban a válasz: Mesterpáholyban vétettem fel." - "Hogyan készítették elő?" "Levetették cipőimet, karjaimat és mellemet lemeztelenítették, megfosztottak érceimtől és így vezettek a páholy ajtaja elé."
A legrégibb angol mesterkáté szerint azt kérdik a mstr. - .-tői: "Hol voltál tvr . -. ?"
- "Nyugaton." - "Hová mentél onnan?"
- "Keletre." - "Miért hagytad el nyugatot, hogy keletre menj?" "Mert az evangélium világossága onnan indult ki." - "És mit keressz a keleten?" "Mesterpáholyt." - "Ugy te mstr. *. vagy?" "A mesterek annak ismernek."
Miről ismerjem meg, hogy szab. *. kőm. -. mstr.:. ?
Szó-, jel- és érintésről, valamint felvételem sajátos körülményeinek elmondásából.
A svéd systemában azt felelik: ismerem az akácot és a töviságat. - A franciában: "vizsgáljon meg és utasítson el ha tud: ismerem az akácot."

Az akác (cassia) görögül akakia = ártatlanság. Némelyek szerint Krisztus keresztfája akácból készült. Az ö. -. K. - .-be (örök kelet, így nevezik a túlvilágot. Szerző.) költözött tvr.-. sírjára akácgallyakat szórnak a tvr.-.-ek, különösen szimbóluma a mstr. - .-foknak. A Hiram legendából veszi eredetét, mert akik a megölt mester sírját megtalálták, akácgallyal jelölték meg, hogy ismét ráakadhassanak.

A szó: M . . B . . . . (Mac Benah) Annyit jelent: a meghalt mester fia.
A phöniciaiak különösen az építészművészetben voltak kiválóak. Kitűnően értették, hogyan kell mésszel, kővel és fával építeni. Legkiválóbb volt közöttük Hiram, Tyrus királya, akit Salamon király, midőn az atyja által tervezett, Isten dicsőségére szánt templom felépítését elhatározta, megkért, küldene neki ügyes művészeket és munkásokat. A küldött munkások között volt Hiram-Abbif (Hiram-Abbif tyrusi volt ugyan, de származására nézve zsidó, Naphtali nemzetségéből), a király legügyesebb építőmestere, egy özvegy fia, akit azután Salamon király meg is bízott a templom építésével. A krónikák II. 13. szerint Tyrus király így ír Salamonnak: "A művészetben igen járatos, tapasztalt embert küldök, Hiram-Abbif-t.

Hiram-Abbif (aki a különféle rítusokban majd egyszerűen Hiram, majd Adon-Hiram, vagy összevonva Adoniram, sőt még Anton Hyeronimus néven is szerepel) maga készítette a két ércoszlopot (a J . . . . és B . . . oszlopokat). Az eklektikus rítus szerint ő készítette azokat a Josaphat völgyében, melyben nő sohasem volt, oroszlán sohasem ordított, kakas sohasem kukorékolt, kutya sohasem ugatott és a templom előcsarnokának keleti részén állította fel azokat.

A munkásokat tanoncokra, legényekre és mesterekre osztotta fel. Mindegyik csoportnak megvolt a maga titokban tartandó szava, jele és érintése, melyekkel aztán idegen országok műhelyeiben is igazolták magukat és egymást kölcsönösen felismerték.
Hiram-Abbif intézkedése szerint a tanácskozásoknál, valamint a munkabérek kifizetésénél a tanoncok a J ..... a legények a B . . . oszlopnál és a mesterek a templom belsejébe gyűltek össze. Akiről biztosan nem tudták tanonc-, legény- vagy mester.-e, annak szó, jel és érintés által kellett magát igazolnia.

A legények közül tizenöten összeesküdtek, hogy Hiramot erőszakkal fogják kényszeríteni, hogy a mester szót velük közölje, hogy azután idegen országokban, mint mesterek felléphessenek és mesterbért kapjanak. Tizenkettő közülük megbánta szándékát és visszalépett; három azonban elhatározta, hogy titkos tervüket végrehajtják.
A három legény neve Jubela, Jubeló és Jubelum.

Hiramnak szokása volt, hogy délben, mikor a munkások eltávozva az épületből, pihenőt tartottak, az úgynevezett sanctum sanctorumba, legbelsőbb szentélybe vonult, hogy atyáinak hite szerint az egy igaz Istenhez imádkozzék. A három legény ismerte e szokást. Elállották tehát a templom három bejáratát, a keletit, a délit és a nyugatit. (Az északi oldalon nem volt bejárat.)

Midőn Hiram imádságát elvégezte és távozóban a keleti kapuhoz ért, Jubela állott útjába és durván követelte a mesterszót. "Szerencsétlen! Mit kívánsz? - feleié Hiram. - Ily módon sohasem juthatsz a mesterszó birtokába. Várnod kell türelemmel és idővel hozzájuthatsz. Nem egyedül az én hatalmamban áll ezt előtted felfedezni, csak Salamon, Izrael királya és Hiram, Tyrus királya előtt tehetem azt." Jubela, bosszúsan a nyert válasz fölött, egy huszonnégy hüvelyk hosszú mérőléccel Hiram nyakára ütött.

Ekkor Hiram a templom déli kijáratához menekült, amelynél Jubelo várta, aki ugyanazon módon, mint társa a mesterszót követelte. Miután ugyanazt a feleletet kapta, pz is felingerülve a mester válaszától, a kezében tartott szögmérővel oly erős csapást mért Hiram mellére, hogy ez megtántorodott.

Összeszedve erejét, Hiram a nyugati kapuhoz futott, az egyedüli kijárathoz, melyen át menekülhetett. De itt meg Jubelum állotta el útját és társaihoz hasonló módon követelte a mesterszót. Felbőszülve a nyert válaszon, kalapácsával oly hatalmas csapást mért Hiram fejére, hogy az holtan összerogyott.

A három legény a meghalt mester holttestét a nyugati kapun kivitte és egy halom törmelék alá rejtette. Azután bevárták az éjt, pontban tizenkét órakor elővonszolták az elrejtett hullát és egy domb oldalánál, ahol a sírt megásták, eltemették. (Némely rítus szerint, a legények azon a helyen, ahol Hiram meghalt, felszakították a kövezetet, ott gödröt ástak és abban temették el. Aztán visszarakták a kövezetet és hogy minden nyomot eltöröljenek, a még visszamaradt földet megfordított kötényekbe rakva, elhordták. Mivel Hiramnak ott, t. i. a templom előcsarnokában nyoma veszett, a ? előcsarnokát is "veszett nyomok előcsarnokának" nevezik. Gyászmunka alatt a tvr. - .-ek megfordítják kötényüket, mely szokás a legenda azon részére vonatkozik, hogy Hiram gyilkosai megfordított kötényükben vitték el a visszamaradt földet.)

Miután Hiram a munka megkezdésekor helyén nem volt, Salamon király embereket küldött ki keresésére és mivel ezek eredménytelenül tértek vissza, holtnak tartották.
Ekkor az összeesküvéstől visszalépett legények fehér kesztyűvel és fehér köténnyel, ártatlanságuk jeleivel, Salamon király elé léptek, elmondták, amit tudtak és ajánlkoztak, hogy a három elbujdosott legényt fel fogják kutatni. Három csoportra oszlottak, úgyhogy egyik csoport dél felé, a másik kelet felé és a harmadik nyugat felé indult keresni.
Egyikük, aki Joppa mellett, a tenger felé vette útját, a futásban elfáradva, pihenni egy kőre ült. De egy borzasztó kiáltás, amely a sziklaüregből hangzott feléje, csakhamar megzavarta pihenését. "Ó, hogy inkább vágták volna el a gégémet, kitépték volna gyökerestül nyelvemet, elásták volna testemet a tengerpart homokjába, hol huszonnégy óra alatt kétszer söpörte volna végig az apály és a dagály, mielőtt Hiram halálába beleegyeztem volna!"

"Ó - szólt jajveszékelve egy másik hang - bár tépték volna ki szívemet, mielőtt részt vettem volna mesterem meggyilkolásában."
"És én - nyöszörgött a harmadik - én erősebben ütöttem rá, mint ti; én mértem reá a halálos csapást. Ó, bár kettétépték volna a testemet és széthányták volna észak és dél felé, bár elégették volna beleimet és hamvukat szétszórták volna a viharba, mielőtt mesteremnek, Hiramnak, halálát okoztam!"

Midőn a keresésükre indult legény ezt meghallotta, elő-hívta társait; ezek behatoltak a sziklaüregbe, megragadták a gyilkosokat, megkötözték és Salamon király elé vitték őket. Ezek bevallották tettüket és kivégeztetésüket kérték. Az ítélet ugyanaz volt, amit a sziklaüregben önmaguk kívántak: Jubelának elvágták a nyakát, Jubelonak kitépték a szívét, Jubelumnak testét pedig kétfelé szakították és észak és dél felé a viharban szórták szét elégett beleinek hamvait.

A kivégzés után Salamon király meghagyta a 12 legénynek, hogy kutassák fel Hiram holttestét, hogy a szentély belsejében, a sanctum sanctorumban eltemethesse. Egyúttal megparancsolta, hogy mivel a mesterszó "Hagg-Sein-Agg", melyet Hiram egy ezüstlemezre vésve mellén hordott, el van : árulva, az elveszettnek tekintendő, az első szó pedig, melyet Hiram sírjánál kiejtenek, legyen az új mesterszó.

A legények tizenöt napi keresés után megtalálták a sírt (némely rítus szerint a gyilkos legények egy akácgallyat dugtak a sírra. Erről és a frissen felhantolt földről akadtak rá a keresők.), melyben a meggyilkolt mesternek már a rothadt hullája feküdt. Amint Hiram holttestét megpillantották, néma fájdalmukban összefont kezeiket fejük fölé emelték. (A régi angol rítus itt hozzáteszi a következőket: E látványtól megrémülve, ijedten emelek kezüket fejük fölé és így kiáltanak: "Adonaj elohim!" (Oh uram, oh Istenem.) Ez volt azután szerintük az új mesterszó. A mi rítusunk szerint ez a csodálkozási jelt képezi.)
Midőn a holttestet felemelni akarták, az egyik fájdalmában és félelmében a halottnak csak egyik ujját fogta meg, de az kisiklott kezéből. Erre lehajolt a másik és a kéz két középső ujját fogta meg, de a hús levált a csontról és ő sem volt képes a hullát felemelni. Ekkor a harmadik odatérdelt a halott mester mellé, úgyhogy lába annak lábát, térde térdét érintette, mutató- és közép-ujjával görcsösen átfonta kézcsuklóját és egészen lehajolva hozzá, hogy melle Hiram mellét érintse, bal karjával átfogta nyakát és felemelte.
Mikor aztán a holt mester feje lehanyatlott vállára, gyászában és fájdalmában így sóhajtott fel: M . . B . . . .! (a meghalt mester fia vagyok). Akik, mint az előszóban említve van, a mesterfokot II. Károly angol királlyal hozzák összefüggésbe, felemlítik, hogy a M . . szó a skótban "fiút", a B . . . . pedig özvegyet jelent és hogy ez elnevezést a trónkövetelő használta, mivel ő is az özvegy fia volt. (A M . . B . . . . = Mac Benac. Szerző.)

A legrégibb mesterszó: "Mahabone" és annyit jelent: a csontig elrothadva. (Az elrontott "macha" - csatasík és "boné" - vég - ir szavakból ered.) A M . . B . . . . szókat majd az arabsból, majd a héberből származtatják. Állítólag öt héber szó kezdőbetűiből van képezve, mely szók össze; függésükben azt jelentik: "a halál a testnek vége, de a lélek
örökké él.")

A bayreuthi nagypáholy rítusa szerint "Menschengeist-Gottesgeist" a mesterszó; az ó-francia kátéban: "Jehova" és betűzve ejtik ki. A svéd szisztémában (Zinnendorf-féle) ma is ezt használják.

A legenda a szab. -. kőm. -. mstr. -. erényeit: a kötelességtudást és az állhatatosságot szimbolizálja.

Hányféle mstr. ?- .-jel van?
Háromféle: a közönséges mstr. -.-jel, a csodálkozási jel és a vészjel.
Mindhárom jel a Hiram legendából veszi eredetét. Az első kötelességre, a második a részvétre figyelmeztet; a harmadikat csak nagy veszély idején használjuk.
A mstr. - .-jel ép úgy mint a tanonc- és legény-jel a régi eskümintából veszi eredetét: "Szakítsák ki beleimet."

A svéd szisztémában a mstr. - .-jel az úgynevezett "lábjel" (pedestre), mely a mesterek abbeli gyakorlottságát jelenti, hogy lábait derékszögbe állítsa (azaz, Hogy mindenkor helyesen cselekedjék). Jelképezi még a becsületességet és az óvatosságot, mik a mestertől megköveteltetnek.

A skót rítusban a mstr. - .-jel négy részből áll: az elsőnél kinyújtják a kezet olymódon, mintha az evangéliumra tennék, ami a szövetség biztosságát, szilárdságát jelképezi; a második abból áll, hogy a kezet a mell bal oldalára teszik; a harmadiknál kinyújtják a jobb kezet, ami szimbolikusan azt fejezi ki, hogy a megszorult tvr. - .-nek segítségére legyünk. Ezen jelnél ég felé fordítják szemeiket, hogy az égboltozat csodás teremtményei iránt tiszteletüknek és csodálatuknak kifejezést adjanak. A negyedik jel végre abból áll, hogy a jobb kéz mutatóujjával a földre mutatnak annak jelképéül, hogy belőle származott és hozzá fog visszatérni minden ember.

Miből áll az érintés vagy a mstr.?- .-fogás?
A mstr. -.-fogás öt részből áll: kéz kézben, láb lábhoz, térd térdhez, mell mellhez és bal karunkat a tvr nyaka köré fonjuk.

Az első jelenti a barátságot és egyetértést, a második a készséget, mellyel a tvr. -. segélyére sietnünk kell, a harmadik a szándékot, hogy a tvr. -. számára kegyelmet kérjünk, a negyedik az őszinteséget és együttérzést, az ötödik a gondosságot, mellyel a tvr.-.-t a bukástól megóvni akarjuk.

Rendesen a mstr. - .-fogásnak csak első részét alkalmazzuk, az úgynevezett "oroszlánfogást." Mikor az egész mstr. - .-fogást alkalmazzák, egymás fülébe súgják: M.. B..
Az eklektikus (frankfurti) szertartás szerint a mstr. - .-fogás ötödik része: "archoz", míg a francia rítusban azt békecsók" helyettesíti.
A mstr. - .-fogás mind az öt része a Hiram-legendából veszi eredetét (midőn a holttestet felemelni akarták).

Mi a mstr. -. uti szava?
C..... (l. fentebb az akác jelentőségét).

Melyek voltak felvételinek körülményei?
Háttal vezettek a páholyba és így előre haladva keletig értem. Menetközben a felügyelők és a főm. :. a halálra figyelmeztettek. Aztán megfordulva a nyitott koporsót láttam, melyben az akácgally feküdt. Azután megismertették velem Hiram Abif történetét. (A János-rendű rítus szerint a beemelendőt lefektetik a koporsóba és így mutatják meg az öt mstr. - .-fogást.)

A háttal való bevezetés symbolice azért történik, hogy a beemelendő legény tvr. ?. hirtelen meg ne lepődjék a halál szimbólumaitól, éppúgy, amint Hiram sem sejthette, mikor a templomba lépett, hogy ez utolsó útja, mely a sírhoz vezet. Azért legyen a szab. -. kőm. -. élete olyan, hogy bármily váratlanul végződjék is, az öt szab. -. kőm. -. erénynek, melyek: a szív tisztasága, az elővigyázat cselekedeteinkben, a bátorság a veszély közepette és a jó és a nemes gyakorlásában való fáradhatatlan buzgalom birtokában találja őt a halál.

Az új francia kátéban azt kérdik: "Hol vették fel önt?" "A középső kamarában." - "Hogy jutott oda?" - "Egy csigalépcsőn, amelyre hárommal, öttel és héttel feljutottam." - "Mit jelentenek e számok?" "Hogy három évre van szükség, hogy tanonccá, ötre, hogy legénnyé, és hétre, hogy mesterré lehessünk." - "Mit látott ott?" "Borzalmat, gyászt és fájdalmat." - "Egyebet nem látott?" - Komor világosságot, mely nemes mesterünk sírját megvilágosította, de mit sem volt szabad látnom és csak sírást és jajgatást hallottam." - "Aztán mi történt Önnel?" - "Egy borzasztó bűnténnyel vádoltak." - És mi mentette meg?" - "Ártatlanságom."

A mstr. -. nem végez három vándorlást, mint a tanonc és a legény, hanem csak egyet szimbolikusan azért, mivel a mstr. -. elhatározása gyorsabb, hamarébb jut célhoz, mert tudata érett, bátorsága megacélozott.

Az eklektikus rítusban a vándorlásnál azt kérdezik: Honnan jön? Keletről. - Hová megy? Nyugatra. - Mit művel ott? Keresem, ami elveszett és újra feltaláltatott: a mesterszót. - Hogyan veszejt az el? Hiram halálával.

Miért figyelmeztették a halálra?
Hogy bölcs legyek életem világos nappalán és ne feledjem a halál sötét éjszakáját, mely gyakran hirtelen és váratlanul bekövetkezik;
hogy, mert a halál az élet természetes ellensége, mint erős harcos, bátran nézzek elébe;
hogy vándorlásunk, születésünktől kezdve, egész halálunkig, a lehető legnagyobb tökéletesedés céljához vezető vándorlás legyen.

A szt.-galleni páholyban a halálra való figyelmeztetés a hazáért, a meggyőződésért és az emberiségért való halálra int, s Winkelried, Sokrates és a keleten függő Jézusnak a keresztfáról való levételét ábrázoló képe által van szimbolikusan kifejezve.

Mit jelképez a nyitott koporsó?
Hiram Abbifnak, a meggyilkolt mesternek a sírját, melyre a felkeresésére kiküldött legények akácgallyat tűztek, hogy ismét ráakadhassanak.
A felvétel körülményeinek elbeszélése az úgynevezett "masonry dissected"-ben: "Hogy lett ön mesterré?" - "Isten segítségével, a szögmérővel és saját szorgalmammal."
A "Stricte Observanz"-ban: "Hogy vették Önt fel?" - "Leütöttek és azután a semmiből kiemeltek."
Mi a mstr. -. kopogás?
Három lassú, melyek közül az utolsó erősebb. (Az utolsó ütés okozta Hiram halálát.)
Jelképezik azt a három csapást, melyet az összeesküvő legények Hiramra mértek.

A svéd szisztémában a mstr. - .-kopogás háromszoros tanonc-kopogásból áll; visszaemlékezésül arra a visszhangra, mely a Sión- és Mória-hegyekről hallatszott, midőn a tanoncok a Josaphat völgyében a munkánál kopogtak.
Mi a mstr .:-lépés?
Három egyenes lépés.
Jelképezik a születést, az életet és a halált.
A freiburgi rituálé szerint az első lépés a koporsón át, a második nyugat és a harmadik kelet felé történik.

Mit jelentenek a csodálkozás és vészjel?
A csodálkozás jele alig jő alkalmazásba. A Hiram legendából van véve, midőn a meggyilkolt mestert kereső legények a holttestet megpillantják.
Vészjelt csak a legnagyobb veszély esetén adunk. Hogy sötétben is észrevehető legyen, hozzáadjuk: "felém az özvegy árvái". (E mondás onnan venné eredetét, hogy Hiram, az "özvegye árvája", úgy nevelkedett, hogy Tyrus királyának építőmesterei segélyezték az özvegyet is, az árvát is.) Mások szerint titkos jelszava volt ez II. Károly híveinek. A tvr. - .-ek özvegyeinek és árváinak segélyezése különben is a szab.'. kőm. -. legfőbb kötelességei közé tartozik. Erre figyelmeztet bennünket mindenkor a munka befejezése előtt körözött "özvegy persely" és a főm. felhívása; "Tvr. - .-eim, emlékezzünk meg az özvegyről."
A skót rítusban: "Elái bpé almanáh!" (szintén: felém az özvegy árvái).

Hány éves a mstr. -.?
Hét éves.
Hét évig kellett a legénynek híven dolgozni, hogy mtr. - .-ré lehessen.

Melyek a mstr. -, erények?
A szív tisztasága.
Szavainak igazsága.
Az elővigyázat cselekedeteiben.
A bátorság a veszély közepette.
A fáradhatatlan buzgalom a jó és nemes gyakorlásában.

Min dolgoznak a mstr. - .-ek?
A rajztáblán, hogy az igaznak mértékével, az igazság szögmérőjével és a kötelesség körzőjével készítsék el azokat a terveket, melyek szerint az eszményi emberiség temploma fölépül.
Az "Observantia Stricta"-ban azt kérdezik: "Tud ön írni?« _ "igen, körzővel." -

"Hol dolgoznak a mesterek?" -
A templom belsejében." " * - *
Más kátékban még a következő kérdések fordulnak elő:

"Mi a mstr. -. szimbóluma?
"Hajó, mely elvesztette árbocát és vitorláit, amely csöndes tengeren lebeg azzal a felirattal: "Hallgatni és remélni az én erősségem." (Observantia Stricta.)

"Hány éves ön?"
"Hét és több, mivel hét évig tartott Salamon templomának felépítése." (Uj francia káté).

"Mi a mstr. -. neve?"
"Gabaon."

Második rész

A szabadkőmíves Budapest

Az utolsó évtizedben hírlapok és folyóiratok hasábjain a nemzet jövőjét féltő és ideális lelkületű férfiak igen sokszor kutatták annak a szomorú ténynek az okát, hogy miként tudott a nyolcvanas években még konzervatív és erősen magyar érzésű Budapest aránylag rövid idő alatt a nemzetellenes radikalizmus főfészke lenni.

Nem tudták ennek más okát adni, mint azt, hogy a kilencvenes években vette kezdetét az emancipáció óta intellektuális pályára lépett fiatal zsidó generáció térhódítása, mely teljesen megszállotta a kereskedelmi, magán-hivatali és szabad pályákat, s az ugyanezen időben nagy tömegben a fővárosba törekvő zsidósággal együtt teljes erejével a destrukció szolgálatába állott.

Ez a megállapítás - ha egészében igaz is -, csak az egyik - és nem is a legfontosabb - okot tünteti fel.

A zsidóság destruálása csakugyan a zsidó természet ösztönszerű munkája. Nem kisebb ember, mint Sombart bizonyítja ezt be, de maguk a zsidók is igen sok esetben elismerik, természetesen haladásnak tüntetve fel népet és országot züllesztő terveiket, eszméiket és törekvéseiket.

Ámde az uralkodó fajnak megrontása, egy csaknem húsz milliós állam fővárosának erkölcsi lesüllyesztése, csak ezzel az ösztönszerű munkával nem történhetik meg 10-15 év alatt, mint ahogy ezt Budapestnél tapasztalhattuk.

Itt egy rendszeres, apró részletekig kidolgozott és következetesen keresztülvitt programnak kellett lennie, egy oly grandiózus tervnek, mely a legnagyobb körültekintéssel és a legprecízebb munkamegosztással vont érdekkörébe és mételyezett meg a fővárosban minden intézményt, legelsősorban annak hatóságát.

Ezt a tervszerű munkát pedig semmi más nem végezte cl, mint a szabadkőművesség.
Ha a Barcsay Adorján által megírt munkát lapozgatjuk, az ott közölt névsorból azt fogjuk látni, hogy 1900-tól kezdődőleg a magyarországi szabadkőművesség beléletében lényeges változás történt. Ez időben ugyanis a régi, legalább még keresztény testvérek már nagyobbrészt kihaltak, a megmaradtak pedig - akik nem zsidó hatalmi célok diadaláért öltötték fel a kötényt - a mindjobban betóduló zsidó radikális fiataloktól és törekvéseiktől megundorodva, egymás után lépnek ki, - azaz fedeztetik vagy töröltetik magukat - a páholyokból.

A jobbérzésű keresztény elemeknek ezen visszavonulása csak megkönnyítette a munkát a "progresszív" név alatt csoportosuló, ateista, nemzetellenes, internacionális felfogású zsidóknak, akik nem is késtek birtokbavenni a páholyokat s meghonosítani azokban a nemzet- és erkölcszüllesztő munkálkodást.

Hogy azonban meglepetéseknek ne legyenek kitéve, először a fővárost kellett meghódítaniuk. Egymásután állítják fel tehát a páholyokat, úgy, hogy a Magyarországi Szimbolikus Nagypáholy 1914. évi jelentésében leközölt 101 magyarországi páholyból 31 a fővárosra esett. (A 101 magyarországi páholyból azonban 20 külföldi (osztrák és horvát) páholy volt, s így tulajdonképpen 81 magyar páholyból volt 31 páholy a fővárosban, tehát csaknem az összes páholy fele.)

A szabadkőművesség fővárosi térhódítását legszembetűnőbben mutatja az, hogy annak 1868 május 21-én történt megalakulásától 1919-ig létesített 32 fővárosi páholy (1918-ban alakult a "Világ"-páholy) közül:

1868-tól 1890-ig 11 páholy szerveztetett; 1890-től 1919-ig pedig 21 páholyt létesítettek a "testvérek".

Elég egy pillantást vetnünk az 1896 óta alakult budapesti páholyok névsorára, hogy tisztában legyünk a legújabb idők szabadkőmíveseinek mentalitásával, s a páholytestvérek faji hovátartozandóságával.
1890 óta alakult páholyok Budapesten:
1. Anonymus alakult 1914. Főmester Dénes Lajos zsidó.
2. Archimedes alakult 1911. Főmester Illés Marcell zsidó. 108
3. Budapest alakult 1912. Főmester dr. Szmetán László (törvényszéki bíró); helyettes főmester Tibor Róbert, Szántó: Jenő zsidók.
4. Erzsébet alakult 1902. Főmester dr. Lobmayer Géza (egye. temi tanár); helyettes főmester Székely Izsó zsidó.
5. Fáklya alakult 1914. Főmester Gaár Vilmos kúriai bíró; he-; lyettes főmester dr. Gál Jenő, dr. Wéber Adolf zsidók.
6. Kazinczy alakult 1909. Főmester dr. Körmöczi Zoltán zsidó.
7. Madách alakult 1902. Főmester dr. Makai Endre zsidó.
8. Martinovich alakult 1908. Főmester dr. Jászi Oszkár, majd Vermes Károly zsidók.
9. Március alakult 1909. Főmester Ranschburg Viktor zsidó.
10. Minerva alakult 1894. Főmester dr. Ráskai Dezső (egyetemi m. tanár) zsidó.
11. Nemzeti alakult 1902. Főmester dr. Dingha Béla (a legkeresztényebb páholy).
12. Pátria alakult 1898. Főmester Glück Frigyes (keresztény).
13. Petőfi alakult 1906. Főmester Goda (Grünfeld) Géza zsidó. t
14. Progresszív alakult 1911. Főmester Zboray János (főv. mérn.); helyettes főmester Égly Sándor (kiugrott premontrei szerzetes) és Hajós Arthur zsidó.
15. Promentheus alakult 1907. Főmester dr. Kódosa Marcell zsidó.
16. Reform alakult 1892. Főmester Róna Sándor zsidó; helyettes főmester Komor Gyula, Szirtes Arthur zsidók.
17. Sas alakult 1911. Főmester Haypál Benő ref. lelkész; helyettes főmester dr. Franki Sándor, dr. Béldi Izor zsidók.
18. Szilágyi Dezső alakult 1913. Főmester (?) adatok nincsenek.
19. Türr István alakult 1913. Főmester Bódy János (főv. mérnök).
20. Világ alakult 1917. Főmester dr. Ságody Gyula; helyettes főmester Zárai Samu zsidó.
21 Hajnal (Budán) alakult 1902. Főmester Bukovszky Viktor tv. tanácsos; helyettes főmester Édes Endre, Lieber Endre fv. tanácsos.

(Tehát a 21 páholy 35 ismert vezetője közül annak kétharmadrésze, vagyis 22 zsidó szerepel, nem is szólva a többi "tisztségekről", amelyet szintén legnagyobb részben ők töltenek be.)

Az összeállításból az is szembetűnik, hogy az iram 1906-tól gyorsabb lesz, mert ezen időtől - tehát jó 10 év alatt - 14 páholyt létesítettek a fővárosban, s ezen 14 páholyból nyolcat meg pláne 1910-től állítottak fel.

1868-tól 1890-ig, tehát 22 év alatt alakult a fővárosban 11 páholy. - 1890-től 1906-ig, tehát 16 év alatt alakult a fővárosban 7 páholy. 1906-tól 1918-ig, tehát 12 év alatt alakult a fővárosban 14 páholy.
Vagyis a legutóbbi 16 év alatt mindössze négy páhollyal alakult kevesebb, mint 1868-tól 1906. évig, tehát 38 év alatt.

Ezeknek a páholyoknak bölcsesség vezette, erő végezte, "szépség-díszítette" munkáit - no és munkásait - lesz még alkalmunk más helyen bemutatni, itt csak azt óhajtjuk egy példával illusztrálni, hogy melyik faj volt az, mely a fővárosi páholyokba az utóbbi évtizedekben hatalmas rajokban nyert bebocsáttatást.

A "Minerva" 1894-ben alakult fővárosi páholy egyik kiadványában közli a tagok 1897-es névsorát. ("Páholyunk működése az 1896. évben". A "Minerva"-páholy könyvtára.)
Íme a névsor:

Hoffmann János kereskedő Sztroiny József fővárosi tisztviselő Ehrenstein Sándor kereskedő Hatschek Adolf lapszerkesztő Neumayer Ede nyomdász Friedmann Mór kereskedő Dr. Qrósz Sándor orvos Qrünfeld Adolf kereskedő Hirsch Jakab nagytőzsde tulajd. Haaz Ignác kereskedő Breuer Albert gyárigazgató Goldmann Mihály kereskedő Bloch W, Arthur kereskedő

Rapaport H. Izidor kereskedő Litzmann Ignác kereskedő Balabán Adolf kereskedő Pollák Theodor gyáros Fuchsz Gyula bornagykereskedő Semler I. Ede kereskedő Ormos Félix bizt. int. igazgató Hoffmann Sándor magánhivatalnok Kövesdy Árpád bank főtiszt Schannen Ernő műépítész Dr. Tomka Samu orvos Dr. Reah Dezső orvos Dr. Politzer József ügyvéd

A páholy tisztikara pedig azon évben a következőképpen választatott meg:
főmester: Friedmann Mór, h. főmester: Sztroiny József,
I. felügyelő: Breuer Albert,
II. felügyelő: Goldmann Mihály, titkár: Balabán Adolf,
szónok: dr. Grossz Sándor,
kincstáros: Neumayer Ede, alamizsnás: Huchsz József, szertartásmester és gazda: Semler
Ede, előkészítő mester: Grünfeld Adolf templomőr: Stein Ármin.
Wichtl a híres munkájában a magyarországi szabadkőmívesekről a következőket mondja:
"In Ungarn... schon um die Mitte der siebziger Jahre besassen die jüdischen Freimaurer die Führung, die Christen jedoch verliessen massenhaft die Logen und zwar ohne jeden Kampf. Heute bilden die Juden in der ungarischen Freimaurerei die entschiedene Mehrheit, wie auch nahezu ausschliesslich Juden an ihrer Spitze stehen" (S. Weltfrei-maurerei, Weltrevolution, Weltrepublik 35-56. old.)

Csoda-e hát ez után a névsor után, ha 1907-ben azt látjuk, hogy a Minerva-páholy az, mely pökhendi hangú körlevélben rója meg azokat a páholyokat, amelyek legfőképpen "jótékonykodást és filozófiai működést" fejtettek ki, csoda-e, ha ez a páholy követelte a politika bevitelét a páholyokba a "progresszív" eszmék fokozott terjesztése mellett?

Ez a miniatűr a fővárosi szabadkőművesség újabbkori képe.

Ez a szabadkőművesség fészkelte be magát ott minden hová, s ez hódította meg teljesen a városházát közgyűlésével és tisztviselőivel együtt.

A Barcsay Adorján által közölt névsor, mintegy 13.000 szabadkőmíves nevét (összeolvasásunk szerint 13.367) tartalmazza. Ebből cirka 3000-et más országbeliekre leszámítva, 1000 duplán előforduló nevet véve (Barcsay sok szabadkőmívesnek régi és magyarosított nevét is közli), mintegy 9000 a magyarországi szabadkőmívesek száma 1918-ban.
Ebből a 8000-ből:
budapesti gyáros........ 177
bankár és bankigazgató . . 205
biztosító-intézeti igazgató . 41
egyéb magántársulati igazgató . 50 volt szabadkőmíves.
Az egész névsorban előforduló 6487 szabad pályán élő szabadkőmívesből külföldire leszámítva 1800-at, a maradéknak legalább 40 %-át Budapestre tehetjük.
Az 1273 szabadkőmíves ügyvéd,
Az 1600 " orvos,
Az 1600 " köztisztviselő,
Az 1450 " tanító,
A 310 " újságírónak szintén legalább
40 %-a Budapesten rombolta a keresztény erkölcsöt és a magyar állameszmét.
Rombolták pedig nemcsak a páholyokban, hanem a közéletben, kiváltképpen a közgyűléseken s hivatalokban.

Nem akartunk a szemünknek hinni, mikor Barcsay könyvében a szabadkőmíves testvérek nevei között ott láttuk pompázni a székesfővárosi államrendőrség legmagasabb tisztviselői karából is 18 egyént:
3 főkapitányt, 2 rendőrkapitányt, 5 rendőrtanácsost,
3 kerületi rendőrfelügyelőt és még sok kisebb rendőrtisztviselőt.

Igaz, hogy egyesek időközben kiléptek, de ez nem változtat azon a tényen, hogy a fővárosi szabadkőművesség működésének legutóbbi éveiben még a hozzáférhetetlen és törvénytisztelő államrendőrséghez is be tudott férkőzni.

Hát akkor mit várhattunk a városházától és a főváros hivatalnokaitól, akik a szabadkőmívesektől függtek, ezektől kaphattak előléptetést, nyugalmas, jól dotált állásokat és nagy jövedelmeket?

Bizony nem sok jót! Az emberi meghunyászkodás, a stréberség, ezeket a függő állásban lévő hivatalnokokat önkénytelenül is behajtotta a közgyűlés leghangosabb, egyben leghatalmasabb szervezetének, a- szabadkőműveseknek a karjába, mint akiknek társaságában jövőt alapozhat a hivatalnokember, míg az ő körükön kívül állva, a mellőztetés, sőt igen sokszor a szekatúra réme fenyegette a dacolót.
A gombamódra szaporodó páholyok, ahol a fővárosi hivatalnok együtt "vakolhatott" a hatalmas városatyával, mindenesetre vonzerőt gyakoroltak rájuk s talán hiúságuknak is hízelgett ez, az előhaladás reményét azonban feltétlenül beleplántálta a "kereső" tisztviselőbe.

Ha a szabadkőmíves tisztviselők névsorát nézzük, azt fogjuk látni, hogy azok elenyésző csekély kivétellel mindnyájan 1900-tól kezdve kopogtatnak a páholyok ajtaján.
A háború kitörésekor a főváros tisztviselőinek s a közgyűlés tagjainak nagy része szabadkőmíves volt, úgyhogy joggal büszkélkedett a Kelet 1913. évi 11. száma (289 old.) azzal: "A székesfőváros törvényhatósági bizottságában 140 testvér ül."

Hogy mennyire a szabadkőmívesek hatalmában állott a forradalom kitörésekor a főváros, bizonyítják az alábbi adatok.

Szabadkőmíves tisztviselők:

1	főpolgármester	6	tanácsnok
2	polgármester	6	elöljáró
3	alpolgármester	19	tanácsjegyző
1	fővárosi pénzügyigazgató	23	fogalmazó
1	fővárosi tanfelügyelő	2	főügyész
2	főszámvevő	3	ügyész
1	főszámvevő helyettes	7	számtanácsos
1	számvevőségi osztályvezető	7	főmérnök
1	számvevőségi igazgató	9	árvaszéki ülnök
2	főorvos	49	tanító
11	orvos	24	hivatalnok
11	mérnök	2	pénztárnok
1	tűzoltófőparancsnok	1	népopera-karmester
1	könyvtárnok	2	kertész
2	levéltáros	10	kereskedelmi tanár
5	műszaki tanácsos	9	reáliskolai tanár
2	állatvásári tisztviselő	27	polgári iskolai tanár
4	adóhivatali tiszt	5	Ipariskolai tanár
2	műépítész	3	különféle.
3	állatorvos

vagyis összesen 268 fővárosi hivatalnok.

Ez azonban még nem az egész szám. A szabadkőmívesek állandóan követett taktikája az, hogy ahová be tudnak furakodni, ott a rést folyton tágítják s legfőbb törekvésük, hogy a vezető állásokat a maguk számára megkaparinthassák.

Ez nagyon természetes is. A hivatalfőnök nemcsak ura és parancsolója az alárendelteknek, nemcsak vezetője az illető hivatalnak, hanem az ő világnézetének, jellemének bélyegét is nyomja arra a reszortra, amelynek élén áll. A szabadkőműveseknek azért volt fontos a főnöki állások megkaparintása, mert így a "testvér" elöljáró egyenesen vak eszköze lett a páholyok utasításának s ami ezzel egy, maga a hivatal is úgy tisztviselőiben, mint ténykedésében csak szabadkőmíves célok megvalósítására törekedett.

A szigorúan vett városi hivatalokon kívül tehát a főváros vállalatainak, intézményeinek vezetését is teljesen magukhoz ragadták s a főnöki állásokban nem tűrtek meg mást, mint szabadkőmívest.

Hogy ez így van, az alábbi összeállítás mutatja. Szabadkőmíves volt a fővárosnál:

29	elemi iskolai igazgató	1	fővárosi nyomdaigazgató
7	polgári Iskolai igazgató	1	közvágóhídi igazgató
5	villanygyári és vili. igazgató	1	állatkerti igazgató
2	szakfelügyelő	1	temető igazgató
1	szeretetházigazgató	1	állatvásár pénztári igazgató
2	árvaházi igazgató

összesen tehát ezen minőségben 51, az előbbi 268-al együtt végeredményben 319 a fővárosi szabadkőmíves alkalmazottak száma.

Megjegyezni kívánjuk, hogy ide a Barcsay-féle névsorból csakis azokat vettük be, akik kifejezetten mint székesfővárosi alkalmazottak vannak megnevezve s mindegyiket olyan állásban, amilyent a névsor feltüntet.

Természetes, hogy az ország 1450 szabadkőmíves tanítójából, 1600 szabadkőmíves köztisztviselőjéből még tekintélyes percent az, amely a felsoroltakon kívül a fővárosi alkalmazottakra esik; nem is szólva a más pályákon lévő, de a fővárossal nexusban álló szabadkőmívesekről, úgyhogy nem nagyítunk, ha azt mondjuk, hogy a fővárosi szabadkőművesség Budapest hivatalnokaiból nem egészen két évtized alatt mintegy ezer embert kaparintott meg.

Ne mondja senki, hogy ez kevés! Sok, elképesztően sok! Ezer ember, aki mind páholyutasításra dolgozik, aki mind napról-napra szívja be magába a radikalizmus eszméit, aki mind összetart és valósággal taktusra dolgozik a páholy érdekében, aki mind úgy van elhelyezve, hogy bárhová fordulsz, mindenütt beléjük ütközői, roppant veszedelem és óriási fekély annak a városnak a testén. A nagy világvárosok - kivéve Londont és Parist - nem mutatnak fel ily nagyszámú szabadkőmíves alkalmazottat.
Hogy a főváros vezetősége mily készséges eszköze volt a szabadkőművességnek, azt egy példával illusztráljuk.

A "Cél" című folyóirat 1916. évi (VII. évf.) 6. számában a főváros egyik közgyűlésével foglalkozva, a többi között a következőket mondja: "S hogy intézményileg is biztosítva legyen a páholyok állandó befolyása és jótékonysági akciójuknak a fővárosra való átruházása, a . -. pontos testvérek céljának megfelelően egy polgármesteri memorandum jelent meg, mely a közjótékonyság ügyét a mai városi Segítő Iroda szabadkőmíveseinek vezetésével koncentrálni akarja egy új, nagy hivatalban s a honosság és illetőség oly megállapítására törekszik, hogy a lengyel földről ide özönlő naplopók nálunk biztos otthonra és szerető keblekre találjanak." (368 old.)

1916-ban a páholyoknak már a politika, a felfordulás előkészítése volt a legfontosabb feladatuk, nem pedig a jótékonyság, miként azt a "Haladás" páholy nyíltan meg is mondja a Minerva páholy körkérdésére adott feleletében, midőn kijelenti, hogy kis vidéki páholyokhoz vándorszónokok kiküldését véli szükségesnek, oly páholyokhoz, "ahol még mindig a baráti kaszinózás, alamizsnálkodó jótékonyság képezi a feladatot."

A szabadkőművesség azonban hűtlen lenne tradícióihoz, ha befolyását a fővárosi politikára s általában a főváros vezetésére le nem tagadná. Kezünkben van azonban egy körlevél, a "Commenius" páholy 259/1909. számú 1909 december 17-én kelt s a fővárosi páholyokhoz intézett "táblája", mely Ł következőket mondja: "A különböző felekezetek által templomok és részben iskola építésére kért segélyek ellen szövetségünkben megindult mozgalom sajnálatunkra sikert nem ért el, mert a főváros törvényhatósági bizottsága, a kért segélyeket megszavazta. Ezen sajnálatos eredménnyel szemben azonban megnyugtat bennünket testvéreink azon felvilágosítása, hogy a törvényhatósági tagok körében az a megállapodás létesült, hogy a már előterjesztett segélyek megszavaztassanak, de jövőre minden hasonló kérelem elutasíttassék."

Majd így végzi:

"Szeretettel kérünk Benneteket, hogy e táblánkat munkáitokon kalapács alá venni, azt elfogadni és odahatni szíveskedjetek, hogy páholyotok azon tagjai, akik a főváros törvényhatósági bizottságában helyet foglalnak, ezen irányban foglaljanak állást a felekezetek segélykérései ellen."

Maga ez az egy idézet mindenkit meggyőzhet arról, hogy a főváros politikáját az utóbbi évtizedekben miként dirigálták a szabadkőmívesek.

Az ő munkájuk lett a "bűnös Budapest" megteremtése, az ő destruktív tevékenységük folyománya volt, hogy a beteg - centrum a vidéket is állandóan fertőzte s az az örök szégyen, hogy az ezeréves integer Magyarország szétdarabolásánál közreműködtek. Hogy az ú. n. népkormányt mennyire a páholyok irányították, megdöbbentő nyíltsággal tárja fel dr. Horovitz Alfréd az "Akác" páholy h. főmesterének (Gyöngyös) 1918. nov. 29-én Káló Miklós egri törvényszéki bíró h. főmesterhez írt levele. Ebben a következők vannak: "Kívánjuk......hogy a mai állapotok, helyesebben a mai kormányforma megszilárduljon s azon eszmék, amelyeket műhelyeinkben évek hosszú során át hirdettünk s amelyek ma legnagyobb részben megvalósultak, állandók is maradjanak. Testvéreink közül .... miniszter és államtitkári rangban 13 testvérünk van . . . A minisztertanács megbízásából, egyik testvér hetenkint elmegy a budapesti páholyok közös munkájára s ott közli azon kívánalmakat, melyek teljesítését szövetségünktől elvárja .... így történhetett aztán meg, hogy egy nemzet nehéz napjaiban, mélységes gyászában, ennek a nemzetnek fővárosa tobzódva ünnepelte a hitvány és hazug,; minden magyar vágyat, magyar múltat megtagadó szabad kőmíves eszméknek diadalát.

Keresztény papok a páholyokban

Dömötör Mihály m. kir. belügyminiszter 1920 május 18-án kelt 1550/1920. számú rendeletével a magyarországi szabadkőművességet feloszlatta s közegei útján a szimbólikus Nagypáholy és a többi páholyok iratait és könyvtárait lefoglalta. A feloszlatás indokául többek között a miniszter azt hozta fel, hogy "a szabadkőművességnek a háború felidézésében, majd pedig a defetizmus és az általános destrukció élesztgetésében, a forradalmak és a bolsevizmus felidézésében való tartós aknamunkája köztudomású tény."
Az összegyűjtött anyagot - pedig a fontosabbakat kétségtelenül már a feloszlatás előtt eltüntették - a minisztérium fel is dolgozta s ennek az eredményeképpen Barcsay Adorján min. tanácsos két kötetben a magyarországi szabad-kőművesség munkájából bő szemelvényeket mutatott be s a leközölt anyag konklúziójaképpen a következő vádat emelte a magyarországi szabadkőművesség ellen:

"1. Vétkesnek tartom a magyarországi szabadkőművességet abban, hogy két évtized öntudatos munkájával fáradozott az ifjúság, a jövendő Magyarország reménysége fogékony lelkületének világfelforgató tévtanaival való megmételyezésén.
2. Hogy az ugyanazon időpont óta felvetett és fentebb részletesen letárgyalt világboldogító téveszmék magjának elvetésével segített elhinteni a közéletben a destrukció gombáit; az elvetett magot, hosszas, tudatos, fáradságot nem ismerő munkássággal megérlelte és ezzel a munkásságával hathatósan hozzájárult a királyság, a képviselőház, a főrendiház, egyszóval az ezeréves magyar állam összes talpköveinek megdöntéséhez.
3. Hogy mindezt egy észnélküli forradalommal valósította meg, egy intésre felbomlasztotta a világháború ezer poklában helyét mindenkor dicsőségesen megállott hadseregünket; ezzel és még esztelenebb nemzetiségi politikájukkal tették lehetővé, hogy nemzetiségeink nevetségesen csekélyszámú, rongyos, felszereletlen, kisded csapataikkal országunk legértékesebb részeit megszállani merészeljék.
4. Hogy ezzel a megszállással kész helyzetet teremtve, hazánkat megölő békeszerződés kigondolására, illetve keresztülvitelére lehetőséget teremtettek.
5. Hogy elhirtelenkedve mindent, a már általuk életrekeltett forradalomban tanúsított fejvesztett kapkodásukkal a hatalom gyeplőit gyenge kezeikből kiejtve, lehetővé tették a vörös rémuralom életrekeltét, annak fékevesztett rombolásait és pusztításait.
6. Hogy végül mindezekkel hazájuk sírját megásták, végveszedelmét előidézték."

Majd így folytatja: "A vörös rémuralom minden áldozatához, a megcsonkított Magyarország vérző teteméhez én elsősorban önöket hívom tetemre! önöket, az "emberi jogok terjesztőit," a "progresszív haladás" előharcosait, a "világosság terjesztőit," a karitász és humanizmus jelszavaival szédelgő "királyi művészeket" mint a mindent elsöprő, romboló árvíz zsilipjeinek felszakításával előidézőit a mérhetetlen rombolásnak és pusztításnak, mint mindeme bűnökért elsősorban felelős értelmi szerzőket, felbujtókat és részben bűntársakat is."

Viczián István országgyűlési képviselő, aki a feloszlatás idejében belügyminiszteri államtitkár volt s így közvetlenül szerezte tapasztalatait, 1927 november 13-án a "Magyarság" napilapban nyilt levelet intézett Baltazár Dezső református szuperintendenshez, aki egy liberális újságban a szabad-kőművesség védelmére kelt s ebben a levelében idézetekkel támogatva, nyíltan kijelenti, hogy a szabadkőművesség végcélja az ateizmus és kommunizmus s a "Kelet" egyes cikkeiből, valamint a páholyok jegyzőkönyveiből bizonyítja be, hogy a szabadkőművesség mily féktelen gyűlölettel tört a kereszténység és a keresztény vallások papsága ellen, akiket "az igazság örökös ellenségei és a butaság és a népelnyomás híveinek, a reakció lovagjainak, a butaság és hazugságok bajnokainak, a felvilágosodás halálos ellenségeinek" nevez.

Hangsúlyozza a református Viczián, hogy ez a gyűlölet és rágalom nemcsak a katolikus Egyház és a katolikus papság ellen ömlött ki a páholyok mélyéből, hanem általában minden keresztény vallás és minden keresztény vallás lelkésze ellen.

Szörnyű vádak ezek, de aki ismeri a szabadkőművességet s betekintést nyert csak némileg is abba a boszorkánykonyhába, ahol eszméiket kifőzték, nem fogja őket sem túlzottaknak, sem elhamarkodottaknak tartani.

Olvasóink - akiket eddig is már nem egy idézetben tájékoztattunk a szabadkőművesség gondolkodásáról a vallást illetőleg - már a közöltekből is bátran levonhatják azt a következtetést, hogy a szabadkőművesség - különösen a latin irányú - határozottan vallásellenes.

De mi hívek maradunk feltett szándékunkhoz s bebizonyítjuk, - ismét a szabadkőmívesek által szolgáltatott adatokkal, - hogy ez a vallásellenesség a Nagy Oriens vezetése alatt álló páholyoknak egyik legfőbb ismertető jele és lényege, hogy ezt az intézményt valóságos őrjöngés fogja el, ha kereszténységről, keresztény vallásról hall s gyűlöletét nagy általánosságban minden pozitív vallásra kiterjesztette.

Ezt a tényt nem mi, hanem a szabadkőművesség angolszász iránya állapította meg a latin irányról már évtizedekkel ezelőtt. Anderson alkotmánya szerint ugyanis "a szabadkőmíves kötelessége hivatásánál fogva engedelmeskedni az erkölcsi törvénynek és ha helyesen érti a Művészetet, sohasem lehet sem ostoba ateista, sem vallástalan libertinus." Az alkotmány első fejezete, egyenesen az "Istenhez és valláshoz" való viszonyát szabályozza a testvéreknek s nemcsak a Bibliát helyezi el a páholyok asztalán s teszi meg annak nélkülözhetetlen díszévé, hanem miként láttuk - Krisztust is a tisztelet több jelével veszi körül.

Az angol és skandináv páholyok ma is ragaszkodnak ezekhez az elvekhez, éppen úgy az amerikai és német páholyok tekintélyes része is, a latin irány azonban mindkettőt régóta száműzte a "testvéri lánc"-ból s a páholyok tiszteletet parancsoló díszei közül.
Brauweiler említi, hogy "már az 1738-ból és 1746-ból eredő francia szabadkőmíves iratokban a szabadkőművesség eszméiként azokat a gondolatokat találjuk kifejlesztve, melyek a nagy forradalom eszméi lettek; a demokráciát és "lelkiismereti" szabadságot, az ellenséges állásfoglalást minden szigorú hitvallással, különösen a katolikus egyházzal és a papsággal szemben." (Közölve a "Cél" 1918 VIII. 1.502 old.) A két nagy szabadkőmíves irány különválásának idejét Brauweiler már abban az időben megtörténtnek tartja, midőn a ..Relation apologique et historique de la Societé des Franc-Macons par I. G. L. M. F. M. című munka Franciaországban a XVIII. század 40-es éveiben megjelent s ezt az állítását Schiffmannal igazolja, aki az idézett művet, mint a szabadkőművesség francia irányának első kísérletét tekinti s a következőképpen jellemzi: "Ha a régi kötelességek a vallásossághoz ragaszkodtak, úgy a Relation apologique a pateizmus és a materializmus ápolását és terjesztését tartja a szabadkőművesség tulajdonképpeni céljának . . . A Relation teljesen feloldja a szabadkőművességet a vallási kötelezettségek alól és behelyezi azt az akkori kultúrmozgalom sorába, mely-nem tartotta a vallást az erkölcsi élet lényeges részének.., a vallásosságot feleslegesnek, sőt a szellemi haladás olyan akadályának tekintette, melyeket le kell győzni. Ennek az irányzatnak az volt a meggyőződése, hogy csak a pantheista és materialista tanokkal lehet az emberiség részére a boldogság templomát felépíteni."

A párisi Nagy Oriens ugyanis már 1877. évi alkotmányában megszüntette az új tagokra nézve ezt a szükségességet, hogy Istenben higgyenek. Ezt az amerikai és angol páholyok kifejezetten így állapítják meg s ennek folyományaképpen mondják ki, hogy a Nagy Oriens és az ő parancsnoksága alatt álló páholyok a szabadkőművesség szakadárjai és eretnekjei, akiket a testvéri láncba tartozóknak nem tekinthetnek és nem is tekintenek. Ez a szabadkőmíves "egyházi átok" ezt az irányt teljesen kitolja a szabadkőművesség egyeteméből és nem hajlandó vele e gyanús célok elérése érdekében a. közös munkálkodásra összejönni immár csaknem fél század óta. A latin irány ateizmusa és keresztényellenessége okozta aztán azt, hogy a nemzetközi szabadkőművesség az úgyszólván évenkint felbukkanó világszövetség tervét - mely a föld összes páholyait egyesíthetné - mai napig sem tudja megvalósítani.

Ezt állapítja meg a svájci Neuenburgban székelő szabadkőmíves világügynökség (Freimaurische Weltgeschäftstelle) 1918 elején kiadott emlékirata is, melyet a szabadkőművesség" lényegéről és feladatáról azon célból dolgozott ki, hogy a világ különböző szabadkőmíves "hatalmasságai" között az egyetértést és testvériséget fejlessze. Ez a memorandum is megállapítja, hogy a francia Nagy Oriens nem ismerhető el szabályszerű nagypáholy gyanánt, mert 1877-ben felállított alkotmányban megszüntette a tagokra nézve a kötelességet, hogy Istenben higgyenek. Ugyanezen okból - mondja az emlékirat tovább - azonban a svájci Alpina nagypáholy és a magyarországi szimbólikus Nagypáholy sem ismerhetők el, ez utóbbi még azért sem, mert a bibliát nem tekinti többé szabadkőmíves szimbólumnak.

A kiátkozással a Nagy Oriens nem sokat törődött. Vezetői mentek a maguk külön útján, mely mindinkább a kereszténység gyűlöletében csúcsosodott ki s legpregnánsabb rajzát Delpech szenátor a francia Nagy Oriens főmesterének 1902 szeptember 20-án tett következő kijelentésében kapta meg: "A Galilei diadala 2000 évig tartott, most rajta a sor, hogy meghaljon. A titkos hang (Julián apostata), mely egykor Pán halálát megjósolja, most annak a csalfa istennek halálát jósolja, aki békességet és igazságot ígért azoknak, akik hisznek benne. A szabadkőmívesek örömmel állapítják meg, hogy nagy részük van a hamis próféták megbuktatásában."

Ha tehát a francia Nagy Oriens a latin irány legfőbb feje és parancsnoka ily mentalitással dolgozott, nem maradhatott el e téren mögötte egyik legkedvesebb alattvalója és szülötte, a magyar szabadkőművesség sem.

Aminthogy nem is maradt el! Ugyanazzal a dühvel, ugyanazzal a gyűlölettel rontott neki évtizedeken keresztül a kereszténységnek, amivel protektora Franciaországban egy állandó belháborút idézett fel s ha eredményében nem is jutott el odáig, hogy a likvidátorok panamái folytán templomok bérbeadassanak, a kolostorok dobra kerüljenek s a vallásoktatás kiküszöböltessék az iskolákból, az bizonyos, hogy az erkölcsök lezüllesztése és a vallásos érzés csökkenése terén igen eredményes munkának a múltjára tekinthet vissza. Egy pár példával mindjárt bizonyítani is fogjuk ezen állításunkat.

A "Kelet" 1911. évi február 1-iki számában Fülöp Zsigmond a "Petőfi páholy nevében és megbízásából" a következőket írja: "vannak köztünk szerencsére mind nagyobb számban szabadgondolkodó testvérek, akik a tételes vallásokat igenis primitív és meghaladott metafizikának, dogmáikat és ceremóniáikat a nép felvilágosodását akadályozó narkotikumnak tekintik s mint ilyent támadják is."

Kovács Samu a szegedi Árpád páholy tagja és 140 társa már ezen időben állást foglalt a magyarországi szabadkőművesség keresztény gyűlölete ellen, mikor is a főmesterhez többek között így ír: "egész nyíltsággal a vallás és speciel a római katolikus vallás ellen foglal az új szabadkőműves irányzat állást, amikor a vallás dogmáit, liturgiáit, beléletét támadja. (Kelet 1911 január 1.) Kovács - aki nem keresztény - azt mondja tovább "én magam elmegyek a klerikalizmus elleni védekezés határvonaláig, de semmi esetre sem követem a katolicizmus elleni küzdelemben az újítókat."

Jó Kovács Samu testvér, de magára maradt az egész szabadkőművességben fenti véleményével! Nemcsak hogy visszhangja nem támadt felszólalásának, de még ki is gúnyolták, meg is támadták társai, mint pl. Kőhegyi Lajos, egyik beszédében áperte kijelenti, hogy a Kovács páholyát ő és társai éppen Samu "maradi" felfogása miatt hagyták
A "Kelet" 1913. évi 11. számának 288. oldalán így "A népműveltség első és legfontosabb eszköze: az álla felekezetnélküli népoktatás. Legközelebb elérendő a tan képzők államosítása egységes modern tanterv és a vallásoktatás kiküszöbölése az iskolából és a tanítókat megnyer, e célra és azokat kellő díjazással szabadkőmíves expozitúrákká tenni."
A "Dél" című hivatalos lap 1910 december 30-iki számban olvassuk a testvérekhez intézett alábbi buzdító sorokat mint a magyarországi szabadkőművesség hivatalos programját: "Terjesszük az ateizmust, mely nem egy népnek, de az egész emberiségnek jövendő irányát van hivatva kijelölni." A "Kelet" sem hagyja magát az ilyen lendületes jelentések után s 1911. évi december 25-iki számában kivágja "Az antikrisztus katonái vagyunk erről a világról és ezért világért." Ugyanezen évfolyam 8-ik számában pedig fenn hangoztatja: "minden vallás klérusával szembenállónak vall magát a szabadkőművesség s nyíltan felveszi a harcot ellett s folytatni fogja addig, míg győznie sikerül."

Szalay Károly budapesti főgimnáziumi tanár, a Coméni" páholy egyik vezéralakja, 1913-ban - természetesen szigorúan a testvérek részére - egy kis füzetet adott ki, amely fenti páholynak a történetét írja meg, alapításának évé 1886-tól 1913-ig.

Ebben a kis munkában megdöbbentő nyíltsággal és cinizmussal vonultatja fel Szalay a páholy több mint három évtizedes életét s ebben azt a kitartó és szívós munkát, amelyet nemcsak ez a páholy, hanem általában a magyarországi szabadkőművesség a keresztény vallások ellen tervszerűen imponáló szívóssággal végzett. Itt említi meg Szalay, hogy a Galilei kör miért alakult, hogy annak egyedüli célja volt az ifjúság lelkéből a vallásos nevelés kiölése és besorozása abba szomorú csapatba, amely hihetetlen dühvel fordult a kereszténység ellen.

Megemlíti Szalay többek között azt is, hogy a páholyok radikális és vallásellenes iránya a Hungária páholyt és annak tagjait felszólalásra késztette s ezek nevében Mentsik főmester fel is szólalt, hogy a páholyt figyelmeztesse arra, hogy az a felfogás, melyet Szalay Károly testvér a pozitív vallásokkal szemben kifejtett, nem fér össze a szabadkőművesség alkotmányával, sem a szövetség szellemével.

Mentsik főmester berzenkedését természetesen lemosolyogta Szalay, aminthogy lemosolyogta azt a szabadkőművesek többsége is, amit Szalay könyvében örvendezve említ meg.

Bár ezért a vallástalan munkáért a Nagypáholy is megrótta a radikális páholyokat, ezek minderre nem adtak semmit, hanem folytatták tovább is a kereszténység elleni támadásaikat. Veres Ármin elpusztítandónak véli a vallási és egyházi hierarchiát, az iskolát, elkonfiskálandónak követeli a vagyont és megszüntetendőnek tartja a felekezetek politikai befolyását.

Pfeifer Ignác főmester, dr. Laufer József, Kunfi Zsigmond, Meggyes Simon, a vakolások egész sorozatán fejtik ki a vallás elleni terveket, egyiken a szekularizációt tárgyalják, másikon az állandó propagandát a vallások ellen, harmadikon a tanítóképzés államosítását szorgalmazzák és annyira mennek vak dühükben, hogy egyenesen kötelességükké tették a testvéreknek, hogy az antiklerikális mozgalomra vonatkozó profán eseményekről a páholyban hétről-hétre jelentést tegyenek.

Hogy a magyarországi szabadkőművesség mily lelkiséggel nézte a keresztény vallásokat, arra igen jellemző Szalaynak említett könyvében tett azon kijelentése, hogy "mivel filozofikus intézmény vagyunk, akár az ateizmus is több joggal hirdethető itt, mint bölcsészeti rendszer, mintsem a dogmatizmuson felépülő pozitív vallások."
Ha tehát egyszer elkövetkezik a nagy leszámolás, a nagy kérdőrevonás a magyarországi szabadkőművesség nemzetgyilkos és lélekpusztító munkájáért, nemcsak az egyént
kell a vádlottak padjára ültetni, aki ennek a sötét célnak odaadta magát, hanem meg kell vizsgálnunk, hogy a keresztény vallások elkövettek-e minden tőlük telhetőt, hogy híveiket az e testületbe való belépéstől visszatartsák s harcbavetették-e minden erejüket, hogy a páholyok istentelen és hazafiatlan munkáját megakadályozzák.

Álljon tehát elő a katolicizmus is, a protestantizmus is, a csonka ország teteme elé, álljanak elő a katolikus és protestáns főpapok és papok, hogy megvizsgáljuk, teljesítették-e kötelességüket a vallásra, a lélekre és a magyar hazára egyaránt veszedelmet jelentő szabadkőművességgel szemben.

Különösen a papság, katolikusok és protestánsok, álljanak az első sorba, mint az isteni ige hirdetői, vallásuk őrei s adjanak számot e téren sáfárkodásukról, arról, hogy miként védték, óvták és figyelmeztették híveiket a veszedelemre, miként igyekeztek vallásukat megóvni a mételytől, a lelkeket megőrizni attól a kárhozattól, mely a szabadkőművesség Isten elleni lázadásának büntetését képezi s miként teljesítették kötelességüket mint magyar emberek hazájuk iránt ezzel a nemzetrontó mozgalommal szemben. Mert a civil keresztény számára, ki ennek a pusztító áradatnak sodrába került, még lehet mentséget, lehet enyhítő körülményt találni, de a keresztény vallások papjai számára - különösen ha akadtak olyanok, akik maguk is tagjai voltak a szabadkőművességnek
- nincs mentség, nincs felmentés sem Isten, sem a haza előtt.

*

Hogy a katolicizmus már régen felismerte a szabadkőművességben rejlő veszedelmet, történeti tény. 1717-ben alakult meg az első modernnek nevezhető nagypáholy Angliában, 1723-ban adta ki annak alkotmányát, Anderson skót protestáns lelkész, az intézmény egyik vezetője s már 1738 április 18-án XII. Kelemen pápa kárhoztatta munkájukat s eltiltott minden katolikus hívőt attól, hogy a páholyokba belépjen. Azóta a pápák egész sora újította meg ezt a tilalmat, így XIV. Benedek 1751 március 18-án, VII. Pius 1821 szeptember 13-án, XII. Leó 1826 március 13-án, XVI. Gergely 1832 augusztus 15-én kelt enciklikájukban. Különösen kárhoztatta IX. Pius pápa, aki több ízben is figyelmeztette a katolikus hívőket, a szabadkőművesség veszedelmességére, így 1846 november 9-iki "Qui pluribus", 1848 április 20-iki "Quibus Sanctisque", 1849 december 8-iki "Noscitis et nobis-cum", 1854 december 9-iki "Singulari quadam", 1863 augusztus 10-iki "Ouanto conficiamur moerore" című enciklikáival és allokucióval. XIII. Leó, e nagy pápa figyelmét szintén nem kerülte el ez a veszedelem s 1884-ben így jellemzi a szabadkőművességet: "Ügy a ravaszságot, mint a merészséget egyesítve, a szabadkőművesség a szociális hierarchia összes fokait ellepte és a modern államokban a szuverenitáshoz hasonló hatalmat kezd gyakorolni."

Látjuk tehát, hogy a katolikus Egyházat s a pápákat nem lehetett sem megtéveszteni, sem elnémítani ama frázisokkal, amiket a szabadkőművesség a tájékozatlan publikum számára oly nagy mennyiségben tart raktáron. A katolikus Egyház a modern szabadkőművesség megalakulása után azonnal szembeszállt ennek a földalatti szervezetnek céljával, törekvéseivel és nem késett híveit erre figyelmeztetni, sőt nem habozott a parancsának ellenszegülőt a legnagyobb bünta-téssel sújtani. Pedig az a szabadkőművesség még korántsem volt olyan destruktív, mint a XX. század szabadkőművessége. Még akkor nagyon szőrmentén dolgozott, nagyon óvatos lépéseket tett s alkotmányában megkövetelte a hazafiasságot, megkövetelte az Istenben való hitet s kizárta tagjai sorából, akiknél ezek valamelyike hiányzott. És a katolicizmus mégsem hitt neki már ekkor sem s helyesen ismerte fel természetét még bölcsőjében.

A katolicizmus tehát megtette és megteszi kötelességét e téren is, mert ma is éppúgy kárhoztatja a szabadkőművességet, mint a XVIII. század közepén kárhoztatta s éppúgy védi híveit ennek az intézménynek mérgezésétől s az államot a szétzüllesztéstől ma is, mint védte századok óta más, hasonló veszélyektől.

De hát vájjon a magyar katolicizmus és a magyar katolikus papság nem tért-e el az Egyház fejének parancsaitól?

Büszkén mondhatjuk, hogy nem és ezt bizonyítjuk is.

Barcsay Adorján könyvének II. kötetében leközli a magyarországi szabadkőmívesek névsorát, mely mintegy 13.000 nevet tartalmaz.

Hogy ebből mennyi a katolikus, megállapítani természetesen nem lehet, de nem is az a célunk. Szófogadatlan gyermek minden családban akad, züllött lélek minden vallásúak között találkozik, ingatag, befolyásolható, tudatlan és igen gyarló hívő sok van a katolikusok között is. Minket itt az érdekel, hogy a papság mily viselkedést tanúsított a szabadkőművességgel szemben, mereven elzárkózott törekvései elől, vagy pedig odaadta magát - mint tag - istentelen és nemzetietlen munkájuk eszközéül. Másodsorban 124
pedig kutatni fogjuk azt, hogy az ú. n. felekezeti intézmények, nevezetesen a felekezeti iskolák tanárai mennyiben maradtak mentesek a szabadkőművességtől és annak törekvéseitől.

A névsorban összesen két katolikus pap szerepel. Egyik Hock János, ki Balog Károly néven vétette fel magát 1890-ben a Demokrácia páholyba, ahol a mesterfokot elnyerte s 1891, 1892, 1893-ban páholyszónok volt. 1894-ben azon-ban Hock a páholy engedelmével már kilépett a szabad-kőművességből (fedezve) s azóta nem volt aktív tagja az intézménynek.
A másik katolikus pap Halász (Fischer) Antal néven, mint miszkolai plébános van bevezetve s Kassán vétetett fel 1918-ban a Resurrexit páholyban inasnak. Itt azonban nem tartjuk kizártnak a tévedést. Egyrészt, mert Miszkola község nem volt Nagymagyarországon (talán Miszlóka?) másrészt, mert a könyv a magyar név után a régi nevet is zárójelben közli, amit csak zsidó rabbinusoknál vagy zsidó tagoknál tesz meg.
A katolikus papság tehát nem hódolt a páholyok csábításainak s megtartotta e tekintetben az Egyház fejének parancsát.

Itt kell kitérnünk arra a szabadkőmívesek által többször hangoztatott hazugságra, hogy a katolikus klérus főpapjai\ között is többen voltak a XIX. század második felében szabadkőmívesek. így fel szokták említeni Haynald bíborost és másokat, sőt Prohászkát is. Hát ez vakmerő valótlanság! Magyar katolikus főpap nem volt tagja soha a páholyoknak.
Azt is hangoztatják, hogy Horváth Mihály püspök és Rónay Jáczint bencés tanár szintén aktív tagok voltak. A nyomát ennek a magyarországi szabadkőművességben nem találjuk, vagyis a magyar szabadkőművességhez ők sem tartoztak, magyar páholy tagjai soha nem voltak.

Arató Frigyes említi "A szabadkőművesség" című munkájában, hogy Horváth és Rónay a szabadságharc leverése; után külföldön lettek szabadkőmívesek. Az emigránsok' ugyanis minden eszközt felhasználni igyekeztek letiport országuk javára, s midőn kint látták a szabadkőművesség; erejét, ezt is (helytelenül) céljaik szolgálatába akarták állítani. Valósággal felosztották maguk közt a szerepet, hogy ki melyik páholyba lépjen be, hogy minden ország szabadkőmíveseit megnyerhessék terveiknek. így léptek be Arató szerint - Klapka Turinban, Horváth Mihály, Puky Miklós, Dessewffy Dénes Genfben, Vetter Antal, gróf Teleki László, Almássy Pál, Czecz János Parisban, Vukovits Sebő, Rónay Jácint Angliában, Hajnik Pál, Bethlen Gergely és Kossuth Lajos Amerikában.

Horváth és Rónay ezen lépése tehát egy nagy eszme érdekében történt, ami ugyan helytelen és nem menti őket, de megérthetővé teszi eljárásukat. Hogy az egész szabadkőművességgel nem éreztek valami nagy közösséget, az is bizonyítja, hogy mihelyt nem volt reá szükségük, többé nem is törődtek vele.

Ami már most a katolikus intézményeket, különösen a katolikus iskolákat illeti, azok sem tántorodtak meg egy percre sem.

Szerzetesi iskoláinkban egyetlen szabadkőműves nem volt.

Sem az egri, sem a pécsi katolikus jogakadémiákon egyetlen szabadkőműves tanár nem akadt.
A nagyváradi kir. kat. című, de teljesen az állam kezelése alatt álló jogakadémián egy szabadkőműves volt, Ágoston Péter; több ott sem akadt.

Ha már most a magyarországi kereszténység protestáns részét vizsgáljuk, illetve ha a lelkészi karnak viszonyát a szabadkőművességgel tesszük kutatás tárgyává, arra a megkapó felfedezésre fogunk jutni, hogy ezek nem is voltak egymásra nézve annyira idegenek, ellenkezőleg, a protestáns lelkészek és protestáns felekezeti intézmények tisztviselőinek jelentős része tagja volt a páholyoknak.

Nem tárgya ennek a munkának, hogy ezen meglehetősen érthetetlen lépés hátterét vizsgálja és magyarázza s így - bármily háládatos téma lenne is, - ezekkel az okokkal itt foglalkozni nem fogunk. Maradunk csak a tényéknél, ezek pedig azt mutatják, hogy:
I. Református részen
67 aktív lelkész,
11 református teológiatanár
éspedig
Debrecenben 5,
Sárospatakon 2,
Budapesten 2, és
Kolozsváron 2 helyezkedett el a páholyokban.

Nem lesz érdektelen megemlítenünk, hogy a református lelkészek közül
3 szuperintendens volt szabadkőműves, akik közül kettő megszállott területen, 1 pedig csonka Magyarországon tartózkodik.

A református felekezeti jogakadémiákon és lyceumokban, összesen 22 szabadkőműves tanár akadt, és pedig:
Mármarosszigeten 9,
Debrecenben 6,
Kecskeméten 5,
Pápán 1,
Sárospatakon 1.

II. Az ágostai evangélikus lelkészek közül a különféle szabadkőműves páholyokon helyet foglalt
23 aktív lelkész.
A teológiai fakultáson szabadkőműves volt 4 evangélikus teológiai tanár, és pedig
Eperjesen 2,
Soproniban 1,
Pozsonyban 1.
Az evangélikus jogakadémiákon és lyceumokban, szóval az evangélikus főiskolákon összesen
17 tanár volt szabadkőműves.
Ezek közül
Eperjesen működött 7,
Pozsonyban működött 5,
Selmecbányán működött 4,
Sopronban működött 1.
Az evangélikus lelkészek között is találunk oly lelkipásztort, aki ma aktív szuperintendens, s aki valamikor nemcsak egyszerű tagja volt a páholynak, hanem egyik hírhedt páholyunk alapítójaként is szerepelt.

III. Az unitáriusok között szabadkőműves volt összesen 8 lelkész. Szabadkőműves volt ezenfelül egyetlen teológiájuknak a
dékánja is. Az unitáriusoknak sem jogakadémiájuk, sem lyceumuk nem volt és így ezen intézetek megvizsgálása tárgytalan.
IV. A zsidó hitfelekezet, amely pedig - miként több ízben igazoltuk, - valami nagy averzióval, a szabadkőművességgel szemben nem viseltetett sohasem;
16 rabbival volt képviselve a szabadkőműves páholyokban, hogy ezenkívül egyéb felekezeti intézményei miként voltak megfertőzve, azt megállapítani nem tudjuk, de már csak azért sem lehetett ez nagy szám, mert hittudományi intézeteikben szabadkőműves tanár nem akadt, egyéb felsőiskoláik pedig nekik nem voltak.

Közigazgatásunk és a szabadkőművesség

A szabadkőművességnek az egész világon egyik legcéltudatosabb tevékenysége arra irányul, hogy az állami és társadalmi élet minél több tagját megnyerje eszméi számára s belajstromozza a testvéri láncba. A szabadkőműves ember nemcsak egy intézmény tagja, hanem annak agitátora is, akinek elemi kötelességét képezi, hogy saját miliőjében terjessze a fertőzést s minél több tagot szerezzen meg a szövetségnek.

Nem is tudnók másképpen elképzelni a szabadkőművesség hatalmát és az emberiségre gyakorolt óriási befolyását, mint csak úgy, hogy tagjai minden pályán, foglalkozási ágban el vannak helyezkedve, s ezek a tagok a saját hatáskörükben aztán mindent megtesznek - Igen sokszor foglalkozásuk rovására Is, - hogy a páholyok parancsának eleget tegyenek.
Többször hivatkoztunk már eddig az egyes főszabadkőművesek beszédére, nyilatkozatára s tanításaira, melyekben a testvéreket állandóan figyelmeztetik, hogy szabadkőművesi kötelességeiket sohasem szabad szem elől téveszteniük, s a testvér állása vagy közéleti működése soha ellentétbe nem jöhet a páholyok és a szövetség intézkedéseivel s ha ez mégis megtörténnék, úgy a szabadkőműves elsősorban szabadkőműves s csak aztán hivatalnoka, köztisztviselője az államnak vagy egyes intézménynek.

Az a büszke kijelentés> melyet a nagypáholy hivatalos lapja a koalíció idejében Polonyi Gézának figyelmébe ajánlott, hogy t. i. a szabadkőművesség éppen olyan eltörölhetetlen nyomot hagy, mint a keresztség, a testvéreknek unos-untalan hangsúlyoztatik a páholyok munkáin, beszédekben és a szabadkőműves folyóiratok hasábjain, míg végül is ez a tudat valósággal második természetükké válik, mely aztán minden munkájukat determinálja.
Hányszor lát a jámbor profán halandó megfejthetetlen dolgokat, elképesztő intézkedéseket, kijelentéseket és utasításokat egyik-másik hatóságnál vagy azok fejeinél, hányszor látja egy nagyszerűen klappoló intézkedés és tevékenység kontúrjait az államélet egyik vagy másik ágában, vagy a társadalmi téren s képtelen ezt a precíz összjátékot, ezt az aprólékosan kidolgozott tervet alapjáig követni, s kiagyalóját felderíteni. Ha azonban a fentieket szem előtt tartja, azonnal látni fogja, hogy az intézkedő egyén szabadkőmíves, s ekkor már nagyon egyszerű a talány megfejtése.

Hogy csak egyetlen példát említsünk az elmondottak igazolására, élénk emlékezetükben élhet még olvasóinknak az 1918-as őszi forradalom sikerének egyik legnagyobb talánya. Mindenkit meglepett ugyanis a székesfőváros államrendőrségének máról-holnapra történt engedelmesség megtagadása törvényes feljebbvalóival szemben, s az a teljes odaadás, amellyel a forradalom szolgálatába állott. Lehet mondani, hogy ennek a revolúciónak a sikerét egyedül a fővárosi államrendőrség megingása okozta, enélkül ez soha diadalmaskodni nem tudott volna.

Tudta ezt minden magyar polgár. Tudta, hogy ez az államrendőrség a külföldi államoknak is mintául szolgált, hogy Nagymagyarországnak egyik legnagyobb büszkeségét képezte s a polgárság nyugalmának legbiztosabb őreként volt tekinthető.

És mégis megtántorodott, mégis dezertált és pedig egyik napról a másikra.

Hogy mi volt ennek az oka? Nagyon megértjük, ha vezetőik névsorát a kézbe vesszük s a szabadkőmívesek regiszterét átböngésszük. Akkor aztán arra a felfedezésre fogunk jutni, hogy mi sem lehetett természetesebb, mint ez az engedetlenség és fegyelmezetlenség, hiszen a főtisztek igen tekintélyes része akkor már régen a páholyok mélyen vakolgatott azzal a radikális szabadkőmíves társasággal, mely már évekkel azelőtt kidolgozta egy forradalom teljes tervezetét, s következetesen ebbe az irányba vitte az országot s tolta el az állami és társadalmi életet.

Hogy a szabadkőművesség a maga destruktív munkájának zavartalanságát biztosíthassa, ahhoz szüksége volt a közigazgatás behálózására és megfertőzésére is.

A közigazgatás ugyanis az állami élet vérkeringése. Legfontosabb szerve annak a hatalmas testnek, melyet modern államnak nevezünk. Ez a közigazgatás a maga kötetlenségével, gyorsaságával és - igen sokszor - felelőtlen kezdeményezésével óriási akadálya lehetett a magyarországi szabadkőművesség terjeszkedésének, nem is szólva arról, hogy csendőreivel, hatalmas tömegű közegeivel, akkor és úgy fojthatta volna meg a páholyok sötétjéből kilopakodott eszméket, amikor és ahogyan akarta.

Ennek a közigazgatásnak a megkaparintása, ennek a hatalmas apparátusnak nemcsak megszelídítése, de egyenesen a szabadkőmívesi célok szolgálatába állítása, akkora sikerrel járhatott a három pontos testvérek táborára, hogy azért igen sokat volt érdemes megreszkírozni.

Amint, hogy meg is tettek a szabadkőmívesek mindent, amivel aztán elérték, hogy nem volt a magyar közigazgatásnak olyan ága, ahol az ő embereik már pozíciót ne foglaltak volna el, nem volt az országnak olyan vidéke, ahol egészen a községháza jegyzői szobájáig le ne eresztették volna gyökerüket. A városok, a rendezett tanácsú és törvényhatósága városok rendőrsége, az egyes hivatalok tisztviselői kara kisebb-nagyobb tömegben szabadkőmíves volt és hűségesen szolgálta a páholyok utasításait közhivatalnoki minőségében is, s kezes közeg volt a vakolásokon kigondolt tervek végrehajtására.
Volt idő, mikor az ország csaknem minden nagyobb városának az élén szabadkőmíves polgármester állott, akik tisztviselőiket is bekényszerítették aztán a páholyokba.
A fővároson kívül - melynek adatait már közöltük, - szabadkőmíves vezetője volt Nyíregyházának, Marosvásárhelynek, Kolozsvárnak, Temesvárnak, Ungvárnak, Kecskemétnek, Bajának, Szombathelynek, Beregszásznak, Komáromnak, Mármarosszigetnek, Munkácsnak, Zilahnak, stb., stb.

A szabadkőmíves névsor szerint:
35 polgármester volt szabadkőmíves Nagymagyarországon.
A megyéknél már úgy látszik nem tudott a szabadkőművesség ilyen sikeresen hódítani, mert mindössze 4 aktív alispán volt szabadkőmíves.

A főispánokról - akik folyton változtak, - statisztikát nem készítettünk.
Már a szolgabírák nem állottak oly keményen ellene a csábításoknak, amennyiben közülük
54, míg a községi jegyzők közül
46 volt összesen szabadkőmíves, ami a régi Magyarország viszonyait tekintve, a szabadkőművességre nem nagy eredmény.

A rendőrségnél azonban dicsekedhetnek eredménnyel. Hazánkban ugyanis a békében kétféle rendőrség volt. Egyik a székesfőváros rendőrsége, melyet államrendőrségnek hívtak, s a belügyminiszter közvetlen parancsnoksága alá tartozott. Ez a rendőrség azonban csak a főváros területén működött, és semmi összeköttetésben nem volt az egyes városokban megszervezett rendőrséggel, melyet - némi államsegély mellett - csak az illető városok tartottak fenn. Ennek a rendőrségnek aztán

8 főkapitánya, 23 kapitánya,
5 fogalmazója volt szabadkőmíves.
Budapesten az államrendőrség kebelében pedig
3 főkapitány,
2 rendőrkapitány,
3 fogalmazó,
3 felügyelő,
1 detektív és a tisztviselői karnak még egypár tagja lépett be a páholyok kötelékébe.
Még a határrendőrséget is megkörnyékezték a testvérek, pedig ez az intézmény csak e század első éveiben született meg. Itt is tudtak 2 határrendőrségi fogalmazót a testvéri láncba becsalogatni.

A szabadkőművesség - ha csak tehette, - szerette sejtetni, hogy az ő soraiban a régi osztrák-magyar haderőnek is számos magasrangú tagja búvóhelyet talált. Bár mindenki tudta a Monarchiában, hogy I. Ferenc József a legszigorúbban megtiltotta a tisztikarnak, hogy a szabadkőmívesek közé belépjen bárki is közülük, azért akadtak, akik ezt a szabadkőmíves dajkamesét hajlandók voltak elhinni.

Meg kell védenünk ezt a hadsereget ettől a ráfogástól. Sem a tengeri, sem a szárazföldi haderő tagjai között nem akadt csak egypár megtévedt egyén, aki szabadkőmíves lett volna.
A monarchia tisztikara, úgy látszik annyira tisztában volt a szabadkőművesség céljaival, vagy oly elevenen élt benne legfőbb hadurának parancsa, hogy nem ült fel a csábítgatásoknak, s minden jel szerint oly merev magatartást tanúsított a szabadkőművességgel és a szabadkőmíves eszmékkel szemben, hogy a páholylovagok nem látták tanácsosnak a tisztikart beinvitálni a páholyokba.

Ez a tisztikar ma már a múlté, a történelemé. De kriptája fölé kötelességünk odatűzni az elismerés szerény virágát, mely azt beszéli el, hogy akkor, midőn oly sokan megtántorodtak, oly sokan hűtlenek lettek esküjükhöz, a monarchia hadserege szeplőtlenül őrizte meg e tekintetben is a kardbojtot és felavatásakor letett esküjét. - Mindössze
2 tábornok,
1 ezredes,
2 honvéd százados,
1 őrnagy hadbíró,
2 ezredorvos
szerepel a szabadkőmívesek névsorában.
Találkozunk ezeken kívül még
5 tengerészkapitány nevével is, akik azonban nem a hadi, hanem a monarchia kereskedelmi tengerészetének a létszámában szerepelnek.*
* A tábornokok, Türr és Klapka, az ezredes, egy nem magyar állampolgár, a két százados, tartalékos, a hadbíró és ezredorvos pedig zsidó.

A tanítók a szabadkőművességben

A modern államok trubadúrjai és regősei a tanítók, ők azok, akik az ifjúság lelkét, ezt az Istensóhajt dalra tudják hangolni s kicsiholni képesek belőle azon melódiákat, melyek egy nemzet jövőjét vagy pusztulását vannak hivatva zengeni.

Sokszor a szülői ház sem képes megbirkózni az iskolák szellemével, a szülők példája és tanításai sem képesek versenyre kelni a tanítók ezirányú munkájával. A gyermek, az ifjú viaszpuha és minden példa és tanítás befogadására reagáló lelke, az iskola padjaiban telik meg egész életére való tartalommal, innen viszi magával - túlnyomó részben, - azt az erkölcsi és világnézeti útravalót, mely e földi vándorlásán táplálékát képezi. A történelem szinte ordítja lapjain a tanítóság nemzeti fontosságát s munkájának egy-egy ország jövőjére kiható eredményét. A régi Görögország nagysága és hatalma, pedagógusai tanításának eredménye; a középkor szerzetes iskolái vetették el magvát a lovagi erényeknek és az egyházért és a hazáért önfeláldozásra kész lelkületű hősöknek. Az egész művelt világon szállóigévé vált, hogy Németország nagyságát és népének fegyelmezett lelkületét tanítóinak köszönheti, s hogy az 1870-es német-francia háborút nem Moltke és Bismarck, hanem az iskolamesterek hadjáratának lehet nevezni.

A tanítóság lelkületének és eszméinek másolatát látjuk Franciaország mai generációjánál, mely meddővé teszi a gloire földjét s radikális és ateista eszmékkel szaturáltan kerülve ki szabadkőmíves és szocialista oktatóinak kezei közül, egész életén csak gondot jelent államának, s még több gondot és dolgot jelent a büntető bíróságoknak, akiknek statisztikája ijesztő mérvben emelkedik évről-évre a laikus oktatás, a vallástalan nevelés, az Isten nélküli erkölcs és a szabadkőművesség irányítása nyomán.

Károlyi Sándor mondotta valamikor, hogy akié a föld, azé az ország. Lehet ez az axióma találó, de mi azt hisszük, hogy még nagyobb igazsága van annak, aki azt állítja, hogy akié az ifjúság lelke, azé az ország jövője. Ha ezt a lelket a felforgatások, az elégedetlenség, a társadalmi egyenlőtlenség tudatával töltjük meg, ha száműzzük belőle a valláserkölcsi fogalmakat, ha kimossuk belőlük a hit bázisát és elsorvasztjuk bennük a nemzeti eszmények gyenge palántáit, egy sötét lelkű, lázongó kedélyű és minden forradalomra kapható generációt adunk az országnak, s izzó gyűlölettel telt szívű emberekkel népesítjük be az államot. Hogy mit képes a gyermekből és az ifjúból az iskola faragni, hogy mennyire sikerül neki a családi ellenhatás leküzdése mellett az istenképmást letörölni az ember arcáról és valami természeti szörnnyé gyúrni át, azt bizonyítják Szovjetoroszország adatai, s azok a statisztikák, melyek az ottani ifjúságról a világlapokban minduntalan megjelennek.

Az ifjúság nevelése tehát minden szervezetnek, rendszernek, iránynak és vallásnak legfőbb feladatát és törekvését képezte a történelmi idők minden korszakában.

Hosszú évszázadokon keresztül csak az Egyház létesített iskolákat és csak az adott ezeknek tanítókat. A kereszténység megoszlása után minden felekezet ezt a területet őrizte a legféltékenyebben, mert arról, hogy híveit saját erkölcsisége szerint vezesse be az életbe, egyetlen vallás le nem mondott, de nem is mondhat le soha.

Mikor pedig az állam a XVIII. században rájött arra, hogy egyik legfőbb érdeke neki is az iskolák felállítása, s azokban a felügyelet gyakorlása, ez a törekvés, mint a legeminensebb állami feladatok egyike szerepel a modern kormányok programjában. A szovjet ezt a nevelést oly nagyra értékelte, hogy propagandájának és agitációjának legnagyobb apparátusát erre a térre koncentrálta, az ú. n. utódállamok is, a trianoni szerződés megtarthatása egyik legfontosabb eszközének ezen iskolai nevelést tartják, mint ahogy Mussolini is teljesen az ifjúság vállaira rakta az ő rendszerét, s az iskolák padjaiban készíti az alapot annak szilárdsága és jövője alá.

Nagyon természetes, hogy a szabadkőművesség is tisztában volt és tisztában van azzal, hogy hatalmának csak akkor vethet biztos és megingathatatlan alapot, győzelmét és uralmát csak azon esetben tudja vitathatatlanná és maradandóvá tenni, ha a gyermekek és az ifjúság lelke minden táplálékát nem a templomokból és nem a nemzet múltjából, hanem a páholyok lázongó elveiből, forradalmár eszméiből fogja kapni. Míg az iskola nem az övék, míg a katedrán más tanítások, míg az okiratok seregében más példaképek is találhatók, mint amiket a szabadkőművesség hirdet és mutat, addig részleges eredményről, ideig-óráig tartó betörésről és pozíció foglalásról talán lehet beszélni, de maradandó sikert aratni képtelenség. Már a XVIII. század második felében az volt tehát - különösen a latin irány - programja, hogy megkaparinthassa az iskolákat, s azokból kiszoríthassa mindazon tanokat, melyek az ő magyarázatait keresztezik vagy cáfolják, és az örök szabadkőmíves eszmény diadalának útjában állanak. Hogy ezt elérhesse, ahhoz szükséges volt a tanító-személyzet megszervezése és a páholyokba való becsalogatása, mert ezzel egy csapásra két legyet lehetett ütni. Egyrészt kézben tarthatták a szabadkőmívesek az iskolát, ellenőrizhették annak munkáját, másrészt a testvéri láncba behúzott tanító kulit munkába lehetett fogni s átalakítani lelkét a szabadkőmíves tanok és eszmék számára és szolgálatára. Az ilyen "testvér" tanító egy-egy hatalmas agitátor lett a páholyok kezében s tehetséges destruálónak bizonyult az ifjúság között.

A szabadkőművesség tehát két hatalmas fronton küzdött az ifjúság lelkének megszerzéseért. Az egyik fronton minden erejét latbavetette, hogy az iskolákat a felekezetek kezéből kivehesse. Ezért zengett az egész XIX. század folyamán megszakítás nélkül a kultúrvilágon a jelszó, hogy meg kell fosztani a vallásokat az iskolák felállításának jogától, s ezért lett ez minden páholy legfőbb törekvése és minden szabadkőmíves legelső programpontja.

Hogy a közönséget gyanakvóvá ne tegyék, hogy a szülők figyelmét az ezen jelszó mögött meghúzódó szabadkőmíves törekvésre fel ne hívják, igen óvatosan dolgozták meg a talajt. Azt hirdették, hogy őket egy magasabb cél vezeti ezen munkájukban, nevezetesen vissza akarják adni az államnak a nevelés jogát, melyet a felekezetek évszázadokon keresztül maguknak foglaltak le, holott a nevelés szervezése és irányítása ex professo állami feladat. Nem haza beszélnek - hangoztatták folyton, - nem ők akarnak a felekezetek helyére lépni, hanem az államot akarják ott behelyettesíteni, ami ellen senkinek sem lehet kifogása, hiszen fel sem tehető, hogy az állam, erkölcstelen, istentelen tanokat terjesszen, vagy ilyenek propagálását megengedje. Nincs tehát veszélyben a jövő nemzedék lelke, mert az államban bízni lehet és bízni Kell, az nem adhatja oda magát a felforgató tanoknak, s saját érdekében sem tűrheti, hogy iskoláiban a hazafias és valláserkölcsi nevelést mellőzzék, vagy elsorvasszák.

Arról természetesen nem beszéltek, hogy ha a felekezetek kezéből kicsavarták az ifjúság vezetésének lehetőségét, akkor nekik már többé-kevésbé nyert ügyük is volt Hiszen az állam és ők egyek voltak, Franciaország és Olaszország kormányzata pl. csak szolgalelkű végrehajtója volt a páholyok parancsának és intézkedésének. Az ilyen államtól a szabad-kőművességnek igazán semmit sem kellett tartania, ez az állam az ő szabadkőműves vezetősége és kormányai lévén nem is volt más, mint egy monstruózus nagypáholy, amely simán fakasztotta eredményekbe a vakolások határozatait.
A másik frontot az a tervszerű és szívós agitáció képezte, amivel a tanítói kart a páholyokba való belépésre akarták csábítani. A hízelgések, az ígéretek egész özönét záporozták rájuk, emberi gyengeségeket, jogos igényeket, állami balfogásokat, társadalmi ferdeségeket, mindent felkaptak, kihasználtak, hogy a tanítóság hajlamát megnyerhessék. Legfőképpen pedig megcsillogtatták előttük az anyagi előrehaladás fényes és sóvárgott perspektíváját, s a mellőzés, a gúny, a kellemetlenkedések tüskéit helyezték kilátásba annak, aki szirénhangjaikat érzéketlenül bocsájtotta el füle mellett.
A munka nem is volt meddő. Alább látni fogjuk, hogy hazánkban is tanítóságunk hatalmas rajokban szakadt le a nemzeti és vallási eszmény fájáról s hullott bele a páholyok belsejébe s lett végrehajtó közege, szomorú eszköze a szabadkőművesség pokoli törekvéseinek.

A szabadkőművességnek ezt a hő szerelmét a tanítóság iránt, nagyon természetesen a magyarországi páholyok is felfedezték magukban. Nem volt egyetlen társadalmi osztály, egyetlen foglalkozási ág, amelyet oly kitartó tolakodással környékeztek volna meg, mint az ország oktató személyzetét Egymásután agyalták ki a páholymunkákon a legkülönfélébb terveket, amelyek mind azt a célt szolgálták, hogy a tanítóságot betereljék szövetségük karámjába.

A Kelet 1911. évi február 20-iki száma ki is adja a jelszót, hogy "akié az iskola, azé a jövő, nagy hatalmi kérdés annak birtoklása". Az általuk már előbb megalapított "Tanítók Szabad Egyesülete" útján vélik céljukat elérni, amely egyesület működése előtt - mint Somogyi Béla egyik beszédében mondotta, - már nincs meg a régi akadály, megbukott az a miniszter, aki ennek a mételyező intézménynek megteremtését gátolta (Apponyi). Most elérkezett egy átmeneti pillanat - folytatja később Somogyi, - amikor nem reakcionárius ember ül a közoktatásügyi miniszter hivatalában, hanem Székely Ferenc (ez az ő emberük volt. Szerző). Ezt a pillanatot gyorsan felhasználva... siettünk az egyesületet újra megalakítani, alapszabályainkat beterjeszteni és az ideiglenes közoktatásügyi miniszter ezeket jóváhagyta,"

Íme a klasszikus példája annak, hogy mit jelent egy 4 pozícióba szabadkőmívest ültetni.

Rendkívül érdekesen indokolja meg Somogyi fenti előadásában azt a jelentőséget, amit a tanítóság megszervezése a szabadkőművességnek jelent. Leközöljük szószerint, mert szeretnők, ha ezek a szavak az illetékesek fülében állandóan ott zsonganának. "Akik meg vannak már nyerve - mondja Somogyi Béla, - úgyis a mi eszméinket hirdetik, terjesztik, terjeszthetik is, mert hiszen a tanárok és tanítók ma is olyan szellemben taníthatnak az iskolában, amilyenben akarnak... Huszonegy esztendő óta a falusi elemi iskolában... mindig azt tanítottam, amit én akartam és mindenki azt taníthatja, mert zsandárt mégsem lehet a tanító mögé állítani. Azért akarunk tanítókat megnyerni, mert akkor a mai rendszer mellett ; és annak ellenére is, csak a mi szellemünkben fognak tanítani."

A Kelet 1911. évi 5. számában olvassuk annak magyarázatát is, hogy miért harcolt a szabadkőművesség a felekezeti iskolák és a felekezetek oktatása ellen, az állami iskolák javára. Azért, mert "az állami iskolák szabadabb szellemű mozgása, tágasabb tért nyit a tanítónak szabadkőműves irányú tevékenységre". Hátha még a feljebbvalók között is sok már a testvér! Akkor van csak szabadság, s akkor lehet aztán nyakló nélkül a szabadkőműves eszméket terjeszteni s kinevelni végül is azt a tanítótípust, mely egy napon nyíltan kijelenti, hogy "nem nevelünk többé az elnyomó osztály történelmi dicsőségével elkábított, álhazafisággal maszlagolt népet A történelmi igazságot fogjuk tanítani, hogy ezer esztendő óta a nagybirtokos osztály folyton nyúzta a dolgozó népet... Ilyeneket fogunk mondani, tanítani." (Új Korszak.)

S tartozunk az igazságnak annak kijelentésével, hogy a , szabadkőművességnek a tanítósággal szemben tanúsított szerelme nem volt platonikus, nem maradt meg protezsálása csak ,, az ígérgetéseknél. Ha nemes indokból fakadt volna, kétségkívül méltóvá válik minden magyar ember elismerésére. Mert határozott hozzáértéssel, szigorú körültekintéssel, a nagy vonalakban éppúgy, mint a kis részletekben való teljes elmélyedéssel tárta fel a tanítóság ferde és abszurd helyzetét s vitán kívül igazságos követelményekkel lépett fel az állam életében oly nagy szerepet játszó ezen foglalkozási ágnak nemcsak anyagi, hanem erkölcsi gyarapítását illetőleg is. A határozottan mostoha elbánásban részesített oktató személyzet egyetlen sérelme sem kerülte el figyelmét, iskoláink lehetetlen helyzete, elmaradottsága, a tanítási rendszer hiányai és avultságai, megcsökönyösödött elvek és nézetek, mind a páholyok munkatábláján szerepeltek és úgy ezek megszüntetése, mint a tanítóság előhaladása, állandó témája volt a szabadkőművességnek.

Tessék ezek figyelembevétele után bárkinek is elképzelni, hogy mily húrokat érintettek ezek a hangos, sokszor durva és kíméletlen szabadkőműves követelések és megállapítások a mostoha sorsban magára hagyott tanítóság körében. Ez az elhagyott osztály, melyet egy szűk látókörű állam és egy süket és vak társadalom semmi méltánylásban nem részesített s elismeréséből a legkevesebbet éppen ezeknek juttatta, nagyon, de nagyon felfigyelt ezekre a szavakra.

Az ílymódon megfogott tanítóság aztán már kész préda volt a szabadkőművesség kezében. Hogy jobb belátásra ne juthasson, hogy az önzetlen jóindulat éppen nem önzetlen rugóit fel ne fedezhesse, arról a páholyok gondoskodtak. Különféle egyesületekbe tömörítették az elcsábított tanerőket, részükre lapokat és folyóiratokat szerkesztettek, melyeket vagy ingyen vagy nevetségesen olcsó áron árusítottak.

Így alakították meg a Magyarországi Tanítók Szabad Egyesületét, majd ennek feloszlatása után más néven ugyan, de tovább is fenntartották. A fővárosi tanítóság számára külön egyesületük volt, melyben igen eleven élet folyt.

Idéztük már a munka I. kötetében azokat a terveket, melyet felvetettek a tanítóságnak lapokkal és folyóiratokkal való ellátását illetőleg. Páholyok vették meg és különféle címekre küldték a "Világot", mint tiszteletpéldányt, az egyszerű falusi tanítónak, aki majdnem oda lett a nagy meghatottságtól, hogy őt egyszerre ilyen nagyra értékelik a "neves pesti tudósok és szociológusok". Ugyancsak a tanítók számára készült az "Új Korszak" című hetilap is, mely már leplezetlenül forradalmasított. De olcsón és készségesen küldték a szabadkőművesség "hochelegant" folyóiratát, a XX. Századot is, vagy a Fényes 138
Samu szennylapját, az "Úttörőt". Ezenfelül elárasztották az országot részletfizetésre kínált "tudományos" könyveikkel, melyek végérvényesen befejezni voltak hivatottak azt az átalakítási folyamatot, mely egy derék és becsületes tanférfiúból gőzölgő fejű forradalmárt teremtett.

Így aztán megérthető, ha már 1914-ben a fővárosi tanítók egy gyűlésén, a többség határozattá emelte a tanítóság azon követelését, hogy a vallásoktatást az iskolákból ki kell tiltani s a tanító- és tanítónőképzést a felekezetek kezéből feltétlenül ki kell venni.
így aztán az is érthető és valószínűen igaza is van Somogyi Bélának, ha már 1911-ben eldicsekedett vele, hogy hiába a kormány ellenőrzése, hiába a Tanítók Szabad Egyesületének feloszlatása, "mert fontos tünet, hogy pontosan ugyanakkor (t. i. mikor a felfüggesztés megtörtént), szinte tüntető számban keresték fel a tanítók, mint keresők szövetségünket." (Kelet, 1911. 5. szám.)

Ugyanily módon vetették ki a hálót a középiskolák tanárai után is. Itt a régi egyesületekbe lopakodtak bele, s aztán ezeket próbálták radikális irányba vinni. 1913, 1914-ben már ezekben is megvolt a többségük s csak kegyeletből és a kormányzat felfigyelését elkerülendő, tartották meg a régi - nem szabadkőmíves - elnököt, de körülötte már a tisztségek a páholylovagok kezében voltak.

Mételyező munkájuk az egyetemet sem kímélte meg, azok tanárait is nagy szakaszokban hódította meg a szabadkőművességnek. Ezek az egyetemi tanárok vagy beteges hiúság, vagy kiszámított törtetési alkalom, vagy egy rosszul értelmezett eszme hatása alatt kérték felvételüket, s akkor egészen biztosak lehettek abban, hogy igen rövid idő múlva tehetségük és tudományos felkészültségük az egész országban ki lesz kiabálva, folyton ismételve, minden mondatukból a mély és ragyogó elme csodás bölcsessége lesz kimutatva, ha pedig a páholyokba be nem lépnek, vagy agyonhallgatás lesz a sorsuk - ami még a jobbik eset volt, - vagy egyenesen kaján gúny és ízléstelen, habzószájú kritika és talmudízű átkozódás és szellemeskedés fogja kísérni minden tudományos lépésüket.
Ha valaki az olvasóink közül azt hinné, hogy a most elmondottakba talán némi túlzás is vegyül, annak azt feleljük, hogy szíveskedjék a múzeumok polcain, a könyvtárak mélyén meghúzódó s az 1900-1916. évek között megjelent folyóira-
139
tokát, lapokat, beszédeket böngészgetni, s rá fog jönni arra, hogy a fentiekben egy csepp túlzás sincsen. A szabadkőművesség hatalmának és terjedésének éppen abban volt legnagyobb titka - általában egész mái okokban, mint az elveik nagyszerűségében, - hogy a nekik behódolt egyének érvényesülését elősegítette, sokszor lehetővé tette. Ezek az egyének ugyan erre legtöbbször semmi tekintetben rá nem szolgáltak, de mert szabadkőművesek voltak, egyszerre híresek lettek.
Ezzel szemben a nem szabadkőmíves, vagy ennek eszméivel éppen ellentétes elveket valló egyetemi professzor a permanens lesajnálás pergőtüzében állott, tőle megtagadtatott minden tehetség, minden tudomány.
Hát bizony az ilyen állapot elviseléséhez kellett bizonyos lelkierő, s akiben ez nem volt meg, - az elment szabad-kőmívesnek.
Ennek a munkának, ennek a tervszerű agitációnak, ennek a szívós lélekmérgezésnek aztán meg is volt a fényes eredménye, amit az alábbiakban mutatunk be:
Szabadkőmíves tanító volt Magyarországon összesen 1450.
Ebbe a számba az egyetemi tanárok nincsenek beszámítva.

Ez az 1450 szabadkőmíves tanerő az egyes iskolák fő-típusai szerint a következőképpen oszlott meg:

elemi iskolai tanító volt	352
polgári iskolai tanító	173
reáliskolai tanár	86
gimnáziumi tanár	346
kereskedelmi iskolai tanár	138
más típusú iskolában	355
összesen:	1450

Hogy ebből a számból mennyi esett a fővárosra, nem tudjuk. Különösen nem tudjuk az elemi iskolai tanítóknál, de hogy tekintélyes részt foglaltak el, az bizonyos.
A főváros tulajdonát képező intézetekben imigyen helyezkedtek el:

Szabadkőmíves volt 10 kereskedelmi iskolai tanár
9 fővárosi reáliskolai tanár
27 fővárosi polgári iskolai tanító
5 ipariskolai tanító
15 különféle fővárosi intézetben működő tanerő.

Megdöbbentő képet kapunk akkor is, ha az egyetemi és a főiskolai szabadkőmíves tanárok grafikonját vetítjük e könyv lapjaira.

Összesen 179 egyetemi és főiskolai tanár volt szabadkőmíves. Ennyi pedagógus volt hivatva arra, hogy a szabad- '< kőművesség szellemét, a páholyok sötét határozatait a katedrákon foganatba vigye, hogy a vakolásokon kimondott szavakat, mint izzó, egy életen át égető valóságot ágyazza be az ifjúság lelkébe.

Ne értessünk félre. Nem állítjuk - hiszen könyvünk előszavában is alludáltunk már reá - hogy minden szabadkőmíves főiskolai és egyetemi tanár égő kanóccal járó kommunard volt, hogy csak azt tekintette feladatának, miszerint lelkileg minél jobban lezüllessze az ifjúságot. A nevek és az illetők tettei és jellemei után tényleg nem lehet azt a sötét és vigasztalan diagnózist kimondani. De azt nekik is be kell vallaniok, hogy erejük meggyöngült, hogy azzal a lelkiséggel épen a szabadkőművesség ballasztja miatt nem tudták a kezükbe kapott ifjúság lelkében az ideálokat úgy kiformálni, ahogyan egyébként tehették volna. Másrészt meg aktív agitátor tanártársaik és szabadkőmíves testvéreik tényleges lélekrombolását ezen minőségük akadályozta meg, hogy elgáncsolják, vagy ellenük határozottan és teljes lelkiséggel küzdhessenek.

A 179 szabadkőmíves főiskolai tanár így oszlott meg:

Budapesten egyetemi rendes tanár	24
Budapesten egyetemi magántanár	55
Vidéken egyetemi rendes tanár	13
Vidéken egyetemi magántanár	7

A budapesti egyetemen tehát összesen tanított 79 szabadkőmíves rendes-, rendkívüli- és magántanár. A vidéken egyetemen tanított összesen 20 szabadkőmíves tanár.

A különféle főiskolákon az alábbi számoszlop tünteti fel a szabadkőmíves tanerőket:
Szabadkőmíves jogakadémiai tanár volt összesen 28.
Állami jogakadémia kettő volt a kassai és a nagyváradi, ezen utóbbin volt ... 1 szabadkőmíves tanár.
Felekezeti jogakadémiák voltak.
a) Katolikusok Pécsen és Egerben, egyiken sem volt szabadkőmíves tanerő.
b) Református jogakadémia volt Debrecenben, Kecskeméten, Mármarosszigeten és Sárospatakon.
Ezen jogakadémiákon összesen 27 szabadkőműves tanár tanított.
c) Evangélikus jogakadémia volt Eperjesen és ezen 6 szabadkőmíves tanerő működött.
A teológiákon a szabadkőmíves sikert az alábbi statisztika mutatja:
a) róm. és görög, szert. kat. teológia volt minden egyházmegye székvárosában, ezenfelül Budapesten, voltak továbbá az egyes szerzetesrendeknek a tartományfőnökség székhelyén.
Ezek tanárai között nem volt szabadkőmíves.
b) Református teológia szintén több volt, ezek tanárai között azonban már // tanár volt szabadkőmíves. (Debrecenben 5, Sárospatakon 2, Budapesten 2, Kolozsváron 2.)
c)Az evangélikus teológiákon 4 szabadkőmíves tanár tanított. (Eperjes 2, Sopron 1, Pozsony 1.)
d) Az unitáriusok egyetlen kolozsvári teológiáján 7 szabadkőmíves tanerő helyezkedett el.
e) A görögkeleti teológiákon nem volt szabadkőmíves tanár.
f) a zsidó hittudományi főiskola tanárai között sem volt szabadkőmíves.
Gazdasági akadémia tanár 8 volt szabadkőmíves.
Kereskedelmi akadémiai tanár 8 volt szabadkőmíves.
A Lyceumokban (Mármarossziget, Sopron, Selmecbánya, stb.) 72 szabadkőmíves tanerő tudott érvényesülni.
A képzőművészeti akadémián 1.
A zeneakadémián 6.
A színművészeti akadémián 1 szabadkőmíves tanár tanított.
A végösszesítés tehát a következő:

Szabadkőmíves volt:.
Budapesten	79 egyetemi tanár
Vidéken	20 " ,,
Jogakadémiákon	28 tanár
Gazdasági akadémiákon	8 "
Kereskedelmi akadémiákon	8 "
Protestáns főiskolákon	16 "
Lyceumokban	12 "
Zeneakadémián	6 "
Képzőművészeti akadémián	1 "
Színművészeti akadémián	1 "
Összesen:	179 tanár.

Az ország legfőbb nevelőintézeteinek ezen nagyfokú elfertőzöttsége természetesen nem maradt, amint, hogy nem is maradhatott hatástalanul a pedagógia széles mezejének más és más részében munkálkodó oktatókra sem. A szabadkőművességnek volt gondja reá, hogy erre a figyelmet felhívja, s a netalán habozok és vonakodók amúgy is nagyon lecsökkentett intenzitású ellenállását megtörje. Látták maguk előtt a, példákat, látták, hogy a szabadkőművességbe történt benevezésnél nem következett el a felettes hatóság megtorlása, ellenkezőleg, mihelyt a felavatás megtörtént, egyszerre csak megindul országos útjára az új testvér hírneve, amely abban az irányban növekedett és erősödött, amilyen erővel az magát a szabadkőművességnek átadta, s a páholyok intencióinak propagálójává vált.

A fertőzés mérvét mutatja az is, hogy volt idő Magyarországon, mikor
32 tanfelügyelő volt szabadkőműves. Miskolc, Szolnok, Nyíregyháza, Beregszász, Arad, Eperjes, Szeged, Besztercebánya, Eger, Lőcse, Debrecen, Ungvár, Kolozsvár, Brassó, Pécs, Sopron stb. stb. városok, illetve megyék, tehát olyan legfőbb tanügyi vezetők kezében voltak, akik a páholyok parancsa szerint voltak kötelesek a népoktatás félelmetesen fontos ügyét kezelni. Nem állítjuk mi azt, hogy ezek a szabadkőműves tanfelügyelők dühödt forradalmárok és ateisták voltak, de az bizonyos, hogy sem agyukat, sem lelküket, tehát sem értelmi, sem érzelmi világukat nem hagyták fertőzetlenül a páholyok bizalmas tervei, a testvérek forradalmi szónoklatai, a szabadkőműves könyvek és a hivatalos páholyfolyóiratok Istent és vallást, nemzeti eszményt és hazafiságot becsmérlő és cinikusan gúnyoló cikkei. Fel sem lehet tételezni, hogy egy szabadkőműves ember igaz és meggyőződéses híve lehessen pl. a kötelező vallásoktatásnak, hogy belássa ennek nagy nemzeti fontosságát és a polgárok lelkületére és , jellemére gyakorolt üdvös hatását. Bármily elfogulatlannak , és igazságosnak mutatkozott is az a szabadkőműves tanfelügyelő, kétségtelen, hogy egy-egy megjegyzése, odavetett mondata a páholymentalitás visszhangja volt. Ha aztán kedvét találta ennek a szabadkőműves szellemnek a propagálásában, úgy nemzedékekre megmérgezte egy vagy több vármegye népének a lelkét.

Megdöbbentő szám ez, amely azt mutatja, hogy Nagymagyarország összes tanfelügyelőinek csaknem a fele szabadkőmíves volt s minthogy - nyers statisztikával élve - ugyanezen rész az ország ugyanolyan részének elemi és polgári iskolái felett gyakorolta a felügyeleti jogot és irányította az alsó intézetek oktatásának mikéntjét; elmondhatjuk, hogy Nagymagyarország elemi és polgári iskoláinak csaknem felénél szabadkőműves szellem és irányítás grasszált.

Mindez csak a tanfelügyelőkre áll. Hát hol vannak még a különféle szakiskolák vezetői? Hány volt ezek között a szabadkőműves? Belesápad a gondolkodó elme, ha látja azt a határnélküliséget, amelyen a szabadkőművesség minden ellenakció, minden versenytárs nélkül kénye-kedve szerint dúlhatott és pusztíthatott, irthatta és sorvaszthatta a nemzefiak azon csemetéit, melyek sudárbaszökésétől vagy elsatnyulásától egy nemzet nyugodt jövője vagy biztos pusztulása függ.

Ámde még mindig nem tekintettük végig a magyar pedagógiai tartomány egész területét. Az egyetemek és a tanfelügyelők, valamint a különféle intézetek tanítói mellett más rétegre is kiterjeszthette hatalmát a szabadkőművesség. Mint általában szokása volt, nem elégedett meg csak a közkatonák besorozásával, hanem a vezetőséget is meg akarta kaparintani magának. Tudta jól, hogy egy-egy hivatalfőnök sokkal többet tehet az ő terveinek kivitelét illetőleg, mint a névtelen és szűk határok között mozgó oktatószemélyzet, tisztában volt azzal, hogy az igazgatók azok, akik a kezükre bízott intézet szellemi irányításában a legfőbb tényezők, hogy tehát ezek megszerzése a szabadkőművességnek nem egy embert, nem egy testvért, hanem egy egész iskolát jelent.

Minden erejével arra törekedett tehát, hogy ezeket a páholyokba csalogassa, vagy úgy, hogy a már igazgatói pozícióban levő tanerőt nyeri meg magának, vagy úgy, hogy az egyes intézet részére az általa kinevelt, saját eszméivel és vágyaival megtöltött egyént neveztet ki, vagy választat meg. Így egy csapásra két legyet üt, mert - mint fentebb említettük - az iskola vezetőjének megnyerésével többet kapott, mint egyetlen testvért, másrészt mert szert tett egy kitűnő agitátorra, aki ha mással nem, de a hivatali felsőbbség presztízsével és hatalmával a vezetése alatt álló tanerőkből igen alkalmas volt új tagok szállítására.

Az bizonyos, hogy e téren is kitűnő eredményt ért el a szabadkőművesség. Az intézetek vezetősége nagy tömegben lépett be a páholyokba, s lett hűséges végrehajtója azok határozatainak.

Szabadkőmíves igazgatók voltak:
elemi iskolai	118
polgári iskolai	38
kereskedelmi iskolai	26
árva- és szeretetházi	18
ipariskolai	13
vakok és siketnémák	12
reáliskolai	5
gimnáziumi	17
tanári és tanítóképző	12
felsőbb leányiskolái	3
fém- és faipari szakiskola	5
zeneiskola és konzervatórium	5
gyógypedagógiai	1
szakfelügyelő főigazgató	7
lyceumi	2
gazdasági akadémia	5
jogakadémiai	3
teológiai	2
kórház	14

színművészeti akadémiai keleti keresk. akadémia nemzeti színházi gyűjtőfogházi iparművészeti társulati társadalmi múzeumi iparmúzeumi
közigazgatási tanfolyami gyorsíró iskolai vincellériskolái
összesen: 316

Akik tehát a magyar nép lelkének megroppanása, a nemzeti érzés csökkenése és a két forradalom sikere fölött meditálnak és vitatkoznak, nézzék meg a most közölt adatokat, s magyarázatot fognak találni bennük mindazon kérdésekre, amelyeket eddig tengernyi cikk, bombaszt és beszéd sem tudott megoldani.

A szabadkőmívesek a vezető állásokban.

Említettük már, hogy a szabadkőművesség törekvésének a csúcspontját az képezte, hogy lehetőleg egy-egy intézmény, vállalat vagy iskola, esetleg hivatal fejét nyerje meg a szövetség számára.

A szabadkőművesség nem fektette a fősúlyt sohasem arra, hogy minél nagyobb számú egyént fogjon be s hatalmas tömegével tudjon hatást elérni s céljait a kebelébe tartozó végeláthatatlan Sorok erejével tudja elérni, ő nem a kvantitást, hanem a kvalitást nézte és nézi ma is. Neki olyan emberekre volt és van szüksége, akiknek hatáskörük van, akiknek kezében hatalom érvényesül, vagy akik a társadalmi téren bizonyos vonzóerővel rendelkeznek. Nem jelenti ez azt, hogy csak a jellemileg, erkölcsileg, vagy más kiválóság folytán a tucaton felülemelkedő férfit akar a szövetség kebelébe bevonni, mert e tekintetben nem válogatós. Neki csak a kiemelkedés a fontos, hogy ezt mily eszközökkel érte el az illető, akire hálóját kivetette s aki épen akkor vezető pozíciót foglal el, az őt nem érdekelte. Az ő elve valóban az volt és az ma is, amit évszázadok óta leginkább ő és az ő emberei akarnak a jezsuitákra kenni, hogy a cél szentesíti az eszközt. Ha a felveendő testvér hatalmat jelentő állásához vér, könny, nyomor, halál tapadt is, az nyugodtan és tapsok között foglalhatott helyet az oszlopok alatt, ezért ugyan őt a szabadkőművesség meg nem vetette, s ki nem közösítette.

A szabadkőművesség ugyanis mindig úgy okoskodott, hogy a sikerhez nem feltétlenül szükséges nagy tömeg, a páholyok határozatainak foganatosításához nincs szükség a mobra, a teljesen jelentéktelen plebsre. Sőt ez igen sok esetten még gátolja az eredmény elérését, mert rendkívül nehéz, néha meg egyenesen lehetetlen heterogén tömegben egységes akaratot, egységes munkaprogramot és egységes kivitelhez szükséges lelkületet megteremteni, feltétlenül helyesebb és célravezetőbb ennél az egyének egy kisebb, szűkebb körét összehozni. Ezt organizálni, dresszírozni, kiművelni is jobban és alaposabban lehet, mint az ezer és ezer fejő tömeget. A szabadkőművesség kitűnő pszichológiával dolgozott mindenkor, s nagyon helyesen ismerte fel, hogy egy szűk köre az intelligens, de egyetlen célra törekvő embereknek a legbiztosabb eszköz a szabadkőmíves tervek kivitelére. Ennek a szűkebb társaságnak a feladata aztán jelszavak, felkapott eszmék, tetszetős teóriák, a tömegeket hirtelen magukkal ragadó programok útján megszervezni a mindent kritika nélkül fogadó tömeget, amely esküszik vezetőire, megy vakon és elszántan azok útmutatása szerint s visz diadalra oly eszméket, amelyeket neki meg nem magyaráztak, vele nem közöltek.

Igen ám, de azt is nagyon jól tudta és tudja a szabadkőművesség, hogy a tömeg szeszélyes és kiszámíthatatlan természetű valami. Biztosra ezzel sohasem lehet menni, mert hátha akad egy más szövetség, mely még tetszetősebb jelszavakkal operál, mint a szabadkőművesség, amikor is egy pillanat alatt kihúzza a nép a nyakát abból a pórázból, amelyet a páholyok oly szépen és oly nagy remények között akasztottak reá.

Ezért volt és van szükségük a páholyoknak arra, hogy a vezető állásokban levő férfiakat magukhoz láncolják s szövetségük tagjává avassák. Ezek a vezetők ugyanis emberek és vagyonok felett rendelkeznek, s pozíciójukból kifolyólag képesek mindkettőt szállítani a szabadkőművességnek anélkül, hogy a páholy kapuit a névtelen kulik, a tucattisztviselők és alkalmazottak előtt meg kellene nyitni, s a nagyjában homogén testvéri láncot egy heterogén elemmel megtoldani.

Vegyünk pl. egy szabadkőmíves bankigazgatót. Ő nemcsak arra alkalmas, hogy tisztviselői és alkalmazottainak csapatát a szabadkőművesség szolgálatába állítsa pl. egy-egy választásnál, tüntetésnél, gyűlésnél stb. szóval, ahol a numerus hatalmat és többé-kevésbé már egymagában sikert is jelent, de a szabadkőmíves folyóiratok, könyvek oktrojálásával meg is tudja azok lelkét mérgezni s meggyőződéses rabszolgákat tud belőlük nevelni a szabadkőművesség számára. A szabadkőmíves bankigazgató nemcsak arra alkalmas, hogy a páholyoknak szállítson újabb és újabb testvéreket, hogy intézményének minden munkájára rányomja a szabadkőmíves bélyeget, hanem arra is képes, hogy anyagilag támogassa a szabadkőművesség törekvéseit. Még azt sem kell megtennie, hogy saját pénztárcáját nyissa meg, ott a Bank pénze, ott azok betétje, akik nem szabadkőmívesek, akik esetleg ennek ellenségei, de akiknek a pénze ilyen módon a szabadkőmíves törekvések sikerét hatalmas arányokban fogja előbbre vinni a beteljesülés felé.

A szabadkőmíves iskolaigazgató tanítása útján, a kórházigazgató, az ő rendelkezésére álló sajátos eszközök révén, a gyárigazgató hitelezés, a munkások fertőzése, stb. stb. révén tud hihetetlen sikereket szállítani a páholyoknak. Hiszen szinte beláthatatlan az a terület, ahová egy vezető állásban levő egyén keze és hatalma, befolyása és akarata elér. Ez a hatalom, ez a befolyás és ez az akarat pedig csak egyetlen feladatot ismer, egyetlen kötelességet tud, azt amit a felvétel óta unos-untalan hangoztattak előtte, hogy ő nappal és éjjel, a hetek, a hónapok, s az évek és egész élete minden percében elsősorban szabadkőmíves, hogy ezt neki szem elől tévesztenie nem lehet és nem szabad; úgy kell tehát dolgoznia, működnie, hogy ez a szabadkőművesség, mint a nemes fém próbája, be legyen égetve minden tettébe, a leglényegtelenebbtől a legfontosabbig, hogy minden lépésnél hallani kell annak a béklyónak idegizgató csörömpölését, amelyet avatásánál vertek a lábára.

Hányszor tűnődünk azon, hogy a szent és nemes eszmék miért nem tudnak behatolni egy-egy intézmény kapuján, miért van az, hogy az emberiség egy része nem is akar mást hallani, nem is kíváncsi másra, mint bomlasztó, istentagadó, forradalmi jelszavakra.
A most elmondottakban ennek magyarázatát is megtaláljuk. A szabadkőmíves főnök, aki intézetét és alantasait köteles a szabadkőművességnek szállítani, annak rendelkezésére bocsájtani, egyben arra is kötelezve van, hogy a szabadkőművesség ellenfeleit távoltartsa intézetétől és tisztviselőitől. Meg kell neki akadályoznia, hogy ott más vélemény is elhangozzék, más kritika is megszólaljon, mint az, ami a szabadkőmíves páholyok szellemének másolata és hű kifejezője. A szabadkőművesség mindig is félt a szabadságtól, mert jól tudta, hogy ez az ő halálát jelenti. Ő csak úgy tud korlátlan úr lenni, csak akkor tud egy-egy talajban gyökeret verni, ha nincs ellenszél, mely belekapaszkodik, s megcibálja törzsét.

Most már könnyen elképzelheti mindenki, hogy ez az egyöntetű munka száz és száz intézmény és vállalat, iskola stb. kebelében mit jelent a szabadkőművességnek! Jelenti azt a roppant potenciális energiát, melyet nem képes más eszmeáramlat megteremteni, s így jelenti ezen előny folytán az állandóan növekvő sikereket is.

A statisztika szerint a világszabadkőművességnek csaknem fele Amerikában él. S mégis alig vannak 3 millión felül a 100 milliós államban. Angliában szintén csak pár százaléka a lakosságnak szabadkőmíves. Franciaországban sem teszik számukat többre 40.000-nél, tehát a lakosság 1/1000-nél. Ugyanígy vagyunk számukkal más államokban is, Magyarországon pl. számuk alig haladta felül a 13.000-et.

S az államok lakosságának ez az elenyészően csekély - s még mellé abszolúte nem legértékesebb - része mégis mily hatalmat tud kezében egyesíteni. Az ő kedvüket keresik a kormányok, az ő intencióik szerint működnek a közhivatalok, az ő terveiket iktatják be törvény alakjában az államok Corpus Jurisaikba, ők az urak a sajtóban, ők harsogják elveiket a katedrák nagy részén s el tudják hitetni, hogy csak az a tudomány, amit ők annak lestempliztek, ítélkeznek emberek, családok, társaságok, egyesületek fölött, s ítéletük ellen nincs apelláta, s szennyes kezük, alantas és meghibbant erkölcsiségük ott feketéllik és ott vigyorog a félreeső község rozoga iskolapadján elhelyezett olvasókönyvben éppúgy, mint az egyetemi polgárság jegyzeteiben és a könyvtárak "tudományos" feliratú traktusában.

Franciaországban a nagy forradalom előtt nem volt 40.000 szabadkőmíves, ennek a fele is csak amatőrnek volt nevezhető, s ez a kis kör megcsinálta a roppant gyilkolást, vágóhídra vitt száz és százezer embert, s végig tudta hordozni minden államban levő csekély számú testvérei segítségével a forradalom csóváját. A 30 milliós Olaszországban nem volt több, mint 20-25.000 szabadkőmíves, de a 900-as évek elején főmesterük, Ernesto Náthán, az örök város zsidó polgármestere minden baj és következmény nélkül megreszkírozhatta, hogy a városháza erkélyéről megfenyegette a Vatikánt s az abban fogolyként élő, azon kor egyik legnagyobb szociális gondolkozású alakját, XIII. Leó pápát, 350 millió katolikus fejét. Combes, a francia miniszterelnök a 25- 30.000 páholylovaggal a háta mögött, véghezvitte a teljesen katolikus Franciaországban a szekularizációt, a templomok elrablását, a katolikus egyház teljes kifosztását, -az iskolák elkonfiskálását, a hittan eltörlését, a vallásoktatás tilalmát, a szerzetesek kiűzését, s most napjainkban látjuk, hogy az ugyancsak teljesen katolikus Mexikóban Calles és társai, a lakosság elenyésző csekély részét kitevő szabadkőmívesek, mint állandósítják már évek óta a rémuralmat, egy oly nép között, mely hitéhez való ragaszkodásának oly példáit adja ezer és ezerszámra, amilyenhez foghatót csak a Néró és társai uralma alatt találhattunk fel.

Mi hát ennek a titka?

A Cél 1925. évi novemberi számának 336 oldalán - a már közölteken kívül - megtalálhatjuk reá a feleletet egy francia szabadkőmívestől, aki így nyilatkozik a cikk írójának: "Láthatja, hogy milyen hatalommal rendelkezik a szabadkőművesség. Mondhatjuk, hogy kezünkben tartjuk Franciaországot. Nem a számunk folytán, hiszen nem vagyunk többen 25.000-nél. Nem az intelligenciánk folytán, mert önmaga megítélheti e 25.000 szabadkőmíves nagy részének kis intelligenciáját Mi kezünkben tartjuk Franciaországot, mert mi szervezve vagyunk és egyedül mi vagyunk szervezve, és különösen azért tartjuk kezünkben, mert nekünk van egy célunk; mert nem ismerik ezt a célt és nem ismervén, nem emelhetnek ellene akadályokat és végül, mivel nem emelhetnek akadályokat, előttünk van a széles és szabad út."

Ennek a szervezetnek a csapatfőnökségeit töltik be az egyes intézmények szabadkőmíves vezetői, akik összekötő kapcsot képeznek a páholyok és a folytonos destruálás vagy a függőség miatt a szabadkőmíves célok megvalósításához hajlamossá lett tisztviselők és alkalmazottak között, akik mint a régi rendi Magyarország zászlós urai, úgy állítják ki bandériumaikat, valahányszor a szabadkőművesség ezt tőlük megköveteli.
Nagymagyarországon 842 olyan intézmény, jogi személy stb. volt, melynek a vezetője szabadkőmíves volt. Ebbe a 842-be természetesen a tanítóságnál tárgyalt igazgatókat nem számítjuk bele, valamint a közintézmények vagy közhivatalok vezetőit sem.
Ez a 842 szabadkőmíves vezető tisztviselő a következőképpen helyezkedett el:

Budapesti gyárigazgató volt	177
Vidéki gyárigazgató volt	129
Budapesti bankigazgató volt	205
Vidéki bankigazgató volt	157
Malomigazgató volt	44
Színházigazgató volt	22
Biztosító intézeti igazgató	41
Vasútigazgató (nem Máv.)	6
Betegsegélyző igazgató	7
Cukorgyári igazgató	4
Egyéb igazgató	50
összesen:	842

Ha most ehhez a számhoz hozzáadjuk a pedagógiai intézetek 179, a fővárosnál annak üzemei és intézeteiben elhelyezkedett 51 szabadkőmíves vezetőt, akkor látni fogjuk, hogy összesen 1072, azaz Egyezerhetvenkettő volt a régi Nagymagyarországon azon intézmények száma, melyekben a nem szabadkőmívesek pénzén szabadkőmíves vezetőség parancsnokolt, intézkedett, irányított és vezetett, s csaknem 1100' olyan közület szolgálta a szabadkőmíves célt, azt a célt, mely ellentéte volt az ezeréves Magyarország jövőjéért kitűzött célnak, s mely végül is forradalmakhoz, az ország szétdarabolásához s Trianonhoz juttatta Európa egyik legrégibb s. egyik legpatinásabb alkotmányú és berendezettségű országát.

Szabadkőmíves újságírók

A hatodik nagyhatalom, a sajtónak a megkaparintását a szabadkőművesség mindenkor elsődleges feladatának tekintette. Az iskola és a tanítók megszerzésével egyenrangú, sőt még fontosabb segítőtársnak tudta és látta, hiszen a sajtó a modern világnak az a tankja, amely előtt nincs akadály, amely behatol mindenhová s a fekete betűk szagát és szellemét bepréseli minden ember lakásába és lelkébe. Akié a sajtó, azé a közvélemény! Nem versenyezhet vele hatás tekintetében semmiféle szervezet, nem a katedrák, nem a szószékek, nem közelítik meg eredményeit a gyűlések, a szónoklatok ezrei sem. A betű a legfertőzőbb bacilus, mely észrevétlenül fúrja be magát az olvasó agyába és lelkébe s nincs hatalom, nincs orvosság, mely azt maradék nélkül kiölhesse onnan. Lehet, hogy intenzitása csökken, virulenciája hanyatlik, el-tokosodik valahol a tudat alatt, de sokszor vissza-vissza jár egy pillanatra, hogy figyelmeztesse az embert, hogy él, hogy ott van fészke a lélek legmélyén.

A sajtónak ezt a hihetetlen hatalmát a szabadkőművesség ez első perctől kezdve felismerte és a maga céljaira, a maga terjeszkedésére, hatalmának megerősödésére használta fel.

Könyvünk eddigi fejezeteiben számos esetben bemutattuk már, hogy a páholymunkák mily sokat vártak a betűtől, a sajtótól, s mily áldozatkészséggel igyekeztek azt megteremteni, annak közönséget szerezni s azt erősíteni. Az előadások ezrei, a határozatok végeláthatatlan sorai, mind oda tendálnak, hogy ezt a sajtót kell elsősorban a tűzbe küldeni, ezzel a talajt megpuhítani, az emberi lelkeket a szabadkőmíves colok megértésére és befogadására alkalmassá tenni, s végül ennek kell soha nem lankadva, egy pillanatra nem szünetelve dolgozni a végcél érdekében s kiaknázni az utolsó unciáig azt a befolyást és azt a hatást, melyet a betű erejével a közönségre gyakorolni tud.

S itt is leszögezhetjük, hogy a szabadkőművességnek e téren is számottevő pozícióelőnye van a nemzeti és valláserkölcsi világszemlélettel szemben. Száz és száz orgánum csepegteti be a páholyok mérgét a gyanútlan olvasóba, könyvek, folyóiratok ezrei harsogják egyetlen és egyedül boldogító célnak a világszabadkőművesség célját. Féltő gonddal kenik el hibáit, takarják el hiányait, csűrik, csavarják elveit s szolgálják fel tetszetős alakban a megszédített és elbolondított publikumnak halált és borzalmakat jelentő törekvéseit.

Tessék bárkinek is ezen betűrengetegen áttörni, ezt a félelmetes és soha nem hátráló hadsereget csak egyszer is visszavonulásra bírni vagy megsemmisíteni! Ez a szabadkőmíves vagy szabadkőmíves által szerkesztett sajtó nemcsak a pionír szerepét tölti be a szabadkőművességnél, nemcsak a közvélemény kolosszális méretű destruálásának fáradhatatlan munkása s szerepe nemcsak az, hogy az emberiség lelkét és agyát a szabadkőmíves eszmék befogadására hajlamossá tegye, hanem az is kötelessége és tiszte, hogy támadásba menjen azon egyénekkel, intézményekkel szemben, akik vagy, amelyek a szabadkőművesség antipódeseiként tekinthetők s a páholyok hatalmának megtörésére igyekszenek. Ezeket lehetetlenné kell a szabadkőmíves sajtónak tenni, le kell szerelni, fegyverzetüktől megfosztani, nimbuszuktól megrabolni, presztízsüket tönkre kell tenni, seregeiket szét kell zülleszteni. Legtöbbször ezek ellen a szabadkőmíves sajtónak nincs érve, a szabadkőművességgel szemben álló félnek abszolút igaza annyira ragyogó és kihívó, hogy ezzel kikezdeni a biztos bukás kilátása nélkül nem lenne tanácsos. Mit tesz ilyenkor a szabadkőmívesek sajtója? Rágalmaz, vádol, undok, csúnya történeteket kohol és tálal fel a közönségnek, megdobálja az utca sarával, leköpi egy-egy hitvány lelkületű redakció nyálával a vakmerőt, aki szembe mer szállani a páholyok gyanús munkájával s fel próbálja kelteni a közönséget abból a mákonyos állapotból, amelybe a szabadkőmíves sajtó szisztematikusan szédítette. Mikor aztán látja, hogy a rágalom, a hazugságom, az egyén vagy intézmény arculatán szeplőket hagytak, ha látja, hogy annak tapadási felülete csökken, akkor jön a gúny, a kíméletlen és ostoba élcek egész légiója, a nevetségessé tétel, komolynak látszó cikkben és tréfás krokikban, versben, hírben és tárcákban, regényekben és szerkesztői üzenetekben egyaránt.

Ó, ennek a sajtónak az arzenálja kimeríthetetlen. Nem is takargatja ezt, hanem még maga dicsekszik el hatalmas fegyvertársával, hogy így félelmet keltsen azokban, akik szembeszállani akarnak vele.

Ezt az arzenált kapja a szabadkőművesség a sajtótól és annak szabadkőmíves munkásaitól, anélkül, hogy neki magának a porondra kellene lépni. Ebből az arzenálból kerülnek ki a vallások gyalázása, kipellengérezése, kicsúfolása, ízléstelen és komisz kifigurázása, mesék és mocskos történetek és szállóigék, melyeket folyton hangoztatnak mindenki ellen, aki a szabadkőmíves veszedelemre a figyelmet felhívni elszánja magát.

Magyarországon is hű és odaadó katonának mutatkozott a sajtó a szabadkőművesség számára. Az egész ú. n. liberális front egységesen állott mögötte, s hihetetlen kitartással és kíméletlenséggel hadakozott érdekében - az eszközöket persze sohasem válogatva, sőt különösen az erkölcstelen és hazug fegyvereket kultiválva, - ha a páholyokat megtámadva látta.

Még a feloszlatás után is ez a szabadkőmíves sajtó a berkeiben megbújt ci devant testvérek útján a legnagyobb vakmerőséggel védelmezte a páholyok országpusztító munkáját s a régi recept szerint a ferdítések és hazugságok folytonos feltálalásával próbálkozott meg azzal, hogy a közvéleménybe a forradalmak után meggyökeresedett és hatalmas anyag és bizonyíték megismerése után kialakult lesújtó véleményt enyhítse és megváltoztassa.

Ezt a munkát 310 szabadkőmíves újságíró végezte és végzi ma is, mert ezeknek a szabadkőmíves újságíróknak csak jelentéktelen töredéke esett a megszállott területre, s általában a vidékre, miután nálunk Nagymagyarországon sem volt a vidéki sajtó olyan fejlett, hogy a redakció nagyobb számú újságírót foglalkoztatni tudott volna.

Ez a 310 szabadkőmíves újságíró tehát csaknem teljesen a fővárosban garázdálkodott, s a páholyok munkája mellett, egyik legfőbb okozója volt annak, hogy a "bűnös Budapest" megszülethetett.

Szabadkőmívesek a szabadpályákon

Arató Frigyes testvér már több ízben idézett munkájában a "tauglich" kereső ideálját és fontosabb kellékeit az alábbi módon definiálja: "A szabadkőművesség jó hírnevű, szabad férfiaknak az egész emberiségre kiterjedő, s az összes anyagi és erkölcsi javak védelmére és gyarapítására alakult szövetsége". (I. m. 32. old.)

Hogy tehát a kereső bejuthasson a szentélybe s inasvándorlását ott megkezdhesse, meg kellett felelnie annak a két fő feltételnek, melyet a szabadkőművesség mindenkor szem előtt tartott s a testvéri lánc kibővítésénél állandóan alkalmazott is, vagyis:

a) a tagnak jóhírűnek,
b) szabadnak kellett lennie.
Akinek beszédes múltja volt, akinek folt volt eddigi életén, lángolhatott bár lelkében a fellegekig a szabadkőmíves ideálok tüze, s zúghatott ajkán a legszebb mondatokba öntve az örök szabadkőmíves cél dicsőítése, a páholyba be nem léphetett, a szövetség tagjává - jobban mondva ú. n. bekebelezett tagjává - nem lehetett. Nehogy azt higgyük, hogy ez a finnyásság, a hírnév tisztaságának ezen megkövetelése a szabadkőművesség emelkedett erkölcsi világára mutat.

Szó sincs róla! Bánta is ő az erkölcsöt, ha érdekének megvédéséről vagy biztosításáról volt szó. ő nem abból a szempontból perhorreszkálta a szeplős múltat, amivel pl. egy tiszta jellem a szeplős lelket távol tartja magától, hanem, mert az ilyen "megbélyegzett" férfiúval nem tudott mit kezdeni.

Láttuk az eddigiekből, hogy a szabadkőmíves nemcsak egy szövetség tagja, egy monstruózus egyesület egy paránya, hanem egyben annak ügynöke, agitátora, felhajtója is. Az nem rója le kötelességét azzal, hogy tagdíját vagy egyéb adományát befizeti a páholy kincstárába, hogy szépen eljár a gyűlésekre, meghallgatja azok egyes programpontjait, tudomásul veszi az ott elmondottakat, ezeket lehetőleg meg is jegyzi magának, s aztán . . . egyébként eleget tett a tagsággal járó feladatoknak.

A szabadkőmívesnek mindig nyitva kell lenni a szemének és fülének, látnia, hallania kell minden kicsiny dolgot, minden suttogást, mert az ő élete örökös spionázs a profán világban és társadalomban, állandó figyelés, hogy valami meglepetés ne érje a szövetséget. Emellett folytonos agitáció, nem ezen szó köznapi értelmében, hanem azon a hihetetlenül rafinált és körmönfont módon, melyet a szabadkőmíves páholyok fejlesztettek bámulatos tökélyre. Ez az agitáció a páholyok nézőpontjait gyomrozza be a gyanútlan profánba a legfontosabb állami és társadalmi kérdésekre nézve, megtűrtté, majd később kedvessé tesz előtte eszméket, világfelfogásokat, amelyek a szabadkőmíves lelkiségét sugározzák ki magukból, politikai téren a páholy törekvéseket hinti szét a világban, s nem utolsó sorban vég nélkül dicséretekkel halmozna el az egyes jelentősebb pozícióban levő testvéreket, hogy így minden szabadkőmíves tekintélyét a profánok előtt a maximumra fokozza, s ahol nincs, ott megteremtse.

Már pedig az ilyen munkára a rosszhírű, vagy gyanús hírű férfi, igazán nem volt alkalmas. Ugyan kinek imponált volna a széles gesztussal ágáló páholylovag, aki vizet prédikál, holott mindenki tudja róla, hogy bort iszik, vagy valamikor legalább is bort ivott. Esetleg nem kis mértékben. Az ilyen egyén toborozni nem tudott, miután nem indult utána intakt hírű férfi, meggyőzni nem volt képes, mert múltja tönkretette presztízsét, a meggyőzés, a vonzás egyetlen hatalmas kellékét.

Ezenfelül pedig nem igen volt kívánatos elem a páholyokban az a férfi, akinek folt volt a múltjában, hiszen könnyen rájöhetett volna a tömeg, hogy amint a madarat a tolláról, úgy a szabadkőművességet tagjairól kell valójában és a maga meztelenségében megismerni. Ha pedig ez a felfogás nagyobb csapást tudott volna magának a profán világban taposni, a sok szép jelszó, elv és szemforgató szamaritanizmus, amit a szabadkőművesség, ez a vén ripacs a világ színpadán eljátszik, nem meghatottságot és elismerést, hanem hatalmas kacajt fakasztott volna a profánok körében.

No de jóhírű férfiakban sem volt hiány, azok között is sok volt, aki ott tolongott a "vesztett nyomok" csarnoka környékén, mindentől eltekintve is tehát, nem volt sok értelme, 156
hogy a szabadkőművesség jellembeli ballaszttal megterhelt férfiakkal lépjen frigyre, mikor a szeplőtlen múltúakban is dúskálódhatott.

De míg az egyik fő feltételnek sokan megfeleltek, a másik jegyet, hogy t. i. a felveendő testvér "szabad" legyen, már kevesebben tudták kimutatni. Már pedig a szabadkőművességben csak az volt a "telivér", aki mindkét követelménynek meg tudott felelni.

A közhivatalnok pl. lehetett jóhírű, de szabad embernek csak nagy jóakarattal volt mondható. Hiszen rengeteg más tisztviselőtársa befolyása, felügyelete és ellenőrzése alatt állott munkája, ezek utasításait, parancsait és rendelkezéseit követni volt köteles, s bizony ezek a rendelkező közegek nem tréfáltak, ha látták, hogy az alantas közeg más úton haladt, más elveket plántál be munkakörébe, mint amiket neki előírtak. Hányszor megtörténhetett és meg is történt egy állam életében, hogy rendszerváltozás következett be, igen gyakran oly gyökeresen, hogy a nagy gépezetbe más világnézetet próbált az uralmon levő rezsim bepréselni, mint amilyen eddig annak tartalmát képezte. Ha aztán az a világszemlélet nem volt simulékony a szabadkőművességhez, vagy ha éppen ezzel ellentétes alapokon nyugodott, úgy a "jóhírű" testvér, aki oly odaadóan szolgálta munkakörében a szabadkőmíves célokat és érdekeket, egyszerre igen rossz napokat látott, s lépten-nyomon rájött nemcsak ő, hanem a páholy is, hogy bizony baj van azzal a szabadsággal. Nagyon ravaszul, nagyon óvatosan és igen szőrmentén lehetett az ilyen esetben a hivatalnok szabadkőművesnek a páholy-ukázok szerint eljárni, s nagyon sok esetben a felettes hatóság ébersége megakadályozta, hogy a szabadkőmíves miazmákat a hivatalos intézkedésbe becsempészhesse.

Sokkal értékesebbnek tartotta tehát a szabadkőművesség azt a társadalmi réteget, mely az ú. n. szabadpályákon helyezkedett el. Ezek megnyerését elsőrendű fontosságúnak tartotta, ?ezt a réteget annak az elitcsapatnak, annak a testőrségnek nézte, mely nem félve senkitől, nem tartva egy tisztviselőstátus hierarchiájának összes fölötteseitől, egész mellel és teljes odaadással mer és tud felvonulni s hirdetni az örök szabadkőmívesi célokat. Ezt a szabad pályákról páholyba csalogatott réteget tekintette és tekinti a szabadkőművesség mindenütt a világon annak a veterángárdának, mely meghal esetleg -(persze csak úgy metaphorice), de magát meg nem adja soha.

Magyarországon is innen szedte, a szabadpályák nagy mezejéről sorozta a szabadkőművesség legelszántabb, legszájasabb, leglármásabb és legvisszataszítóbb tagjait a szövetségnek.

Nagyon természetes is ez! Az ügyvéd, orvos, t mérnök, kereskedő, gyáros, iparosnak nincs a háta mögött oly felettes hatóság, aki sorsát kezében tarthatná, aki előhaladását megakadályozhatná s folytonos áthelyezésekkel megrémíthetné és elnémíthatná. Ezek a pályák és ezen pályák élvezői az államhatalomtól nem függenek, csak az általános állampolgári jogok és kötelességek betartása az irányadó reájuk, egyébként pedig velük nem rendelkezik felsőbbség, mert még saját felettes hatóságuk is csak fegyelmi jogokat gyakorolni van hivatva, de másként semmiféle beleszólása a tag magánéletébe, különösen elveibe, eszméibe nincsen.

Jól tudja ezt a szabadkőművesség is, s innen van az, hogy a legnagyobb páholytisztségek, a legtitkosabb megbízások és legkényesebb feladatok, mindenütt túlnyomó részben a szabadpályán élő testvérekre vannak bízva és ruházva. A francia páholyokban a nagy forradalom idején, a padlásszobában lakó zugfiskális, Danton és a vidéki tyúkprókátor Barnave, nagyobb tisztséget és bizalmasabb pozíciókat töltöttek be a páholyokban, mint a világhírű csillagász Bailly, aki pedig Paris polgármestere volt.

Ha a szabadkőmívesek működését szemléljük, ezt a képet fogjuk látni mindenhol, s ezt látjuk a magyarországi szabadkőművesség életében is. A rohamok élén mindig a szabadpályán levő testvérek vonulnak fel, ahol merni muszáj, ott állanak, ahol kíméletlenül, vakmerően kell a szabadkőmíves morált a társadalomba alkalmazni, azt a szabadpályákon élő páholylovagok alkalmazzák.

Éppen azért, mert ezeknek a szabadpályán élőknek nincs óvatosságra és körültekintésre szükségük, mert őket szabadkőművességükért kérdőre senki sem vonhatja, ellenkezőleg, ez az állapot a jövedelem fokozása terén - a testvérek gondoskodása folytán, akik egyszerre kórusban hirdetik, hogy az illető pályájának mily fenomenális egyede - örvendetes gyarapodást jelent a nagyon hangos és nagyon szemtelen páholyvitéznek ; a szabadkőmíves páholyok nagy többségét és a szabadkőmíves tagok legnagyobb részét a szabadpályákon élők teszik ki. Óriási rajokban húznak a páholyházak felé s hatalmas csapatokban kérik felvételüket a szövetségbe, hogy ott aztán rátermettségüket, fenegyerek mivoltjukat mielőbb bemutathassák a drukkoló és beijedt, de meredt szemmel figyelő és ezt a makkabeusi hősiességet leplezetlenül méltányoló és csodáló köztisztviselő testvérek és a páholy kacikák előtt.

Ezután már gyorsan bontakozik ki a tüneményes karrier a fiskális, orvos, mérnök stb. előtt. Egyszerre kiváló szónok, a szegények gyámola, a hatalmasok ostorozója, foglalkozásának ragyogó fenoménje, és noch nie dagewesen-je lesz, s halad fel a szabadkőművesség vállán mindig magasabbra, mint korának egyik legnagyobb elméje, tudósa, államférfia. Igy segítik egymást, a szabadkőművesség a folyton handabandázó testvért, ez meg a szabadkőművességet, melynek törekvéseit magasan ívelő pályáján mindenütt megvalósítani igyekszik.

Példákat közöljünk le? Felesleges. Tessék bárkinek Magyarország legutolsó évtizedeit átvizsgálni s kiszedni belőle az ismeretlenség homályából a csúcspontra feljutott férfiakat, s tessék aztán az illető nevét a Barcsay Adorján könyvében a szabadkőmívesek névsorában megkeresni, feltétlenül reá fog akadni a kíváncsi halandó.

Hányszor állunk meg tűnődve egy-egy hatalmas karrier előtt s kérdezzük magunktól, hogy ugyan miféle egyéni, testi, vagy lelki kiválóságok indokolják meg ennek vagy annak a férfinak tüneményes előhaladását. Nem szükséges tűnődni, nem kell kutatni, megfejt mindent az a tény, hogy az illető szabadkőmíves, még pedig tizenhárompróbás szabadkőmíves volt. Ez mindenütt a világon - s így nálunk is - elég jogcím és elég tőke volt arra, hogy ezer és ezer okosabb komolyabb, tartalmasabb, szebb jellemű embertársa fejére hágjon a szerencsés testvér s felemelkedjék a földről egy-egy állam horizontjára.
Magyarország mintegy 13.000 szabadkőmívese közül a zöm szintén a szabad pályákon élő testvérekből került ki. Volt közöttük:

Kereskedő	6487
ügyvéd	1273
orvos	1336
újságíró	310
gyáros és gyárigazgató	522
összesen tehát	9928

Megjegyezni kívánjuk, hogy a kereskedői oszlopba soroztuk be a bankárokat, valamint a mérnököket is, s csak a két nagy szabadfoglalkozási ágat, az ügyvédi és orvosit vettük külön, mely utóbbihoz a gyógyszerész szabadkőműveseket is hozzászámítottuk.

Csaknem 10.000 olyan szabadkőmíves volt tehát Nagymagyarországon, akik szabad pályán éltek. Ezen hatalmas szám részére nem a kenyeret, hanem a kalácsot az a keresztény nép adta, amelynek semmi köze nem volt a páholyokhoz, sőt azok szellemétől teljesen távol állott. Ez a 10.000, egy célra törő, egyet akaró, egy parancsot teljesítő szervezett tömeg természetesen hihetetlen eredményeket tudott felmutatni a páholyok előtt, a szervezetlen, gyanútlan és elbolondít-ható profánok milliói között. Ezeket fertőzte, mételyezte éveken, évtizedeken keresztül, régi példaképeit, elveit, apái tanításait unottá, nevetségessé és elavulttá tette előttük, s cipelte őket oda, ahol 1918-ban iszonyú zuhanással felborult az ország szekere, hogy romjain, aztán a szabadkőművesség megalapozhassa a maga uralmát.
Kovács Alajos statisztikája szerint 1910-ben Magyarországon 6743 ügyvéd működött. A fenti kimutatás értelmében ebből 1273 volt szabadkőmíves, tehát az összes ügyvédeknek csaknem 20 százaléka.

Az orvosok létszáma ugyancsak a Kovács-féle statisztika szerint 1910-ben 5565-öt tett, melyhez 1285 állatorvos és 1949 gyógyszerész járult. Minthogy a mi statisztikánk az orvosok gyűjtőneve alá foglalta az utóbbi két foglalkozási ágat is, összesen tehát 8799 orvos, állatorvos és gyógyszerész volt 1910-ben Nagymagyarországon. Ezek közül pedig szabadkőmíves volt 1336, vagyis alig valamivel több, mint 15 százalék.
A kereskedőknél még kisebb a szabadkőmívesek százaléka. Kovács szerint több mint 150.000 volt ezek száma Nagymagyarországon, beleszámítva a kereskedelmi tisztviselőket is. Ezt azonban számítási alapul vennünk nem lehet, mert a kereskedői pályán szereplő 150.000 egyénnek legalább 80 százaléka olyan kis szatócs és súlytalan állampolgár volt, akiket a páholyok be nem fogadtak volna. Marad tehát körülbelül 40.000 olyan "kereskedő", akikből a szabadkőművesség az ő tagjait verbuválta. Ezek között akadt aztán 6487, aki tagja is lett a páholyoknak. Ezt a számot százalékban kifejezve, mondhatjuk, hogy szabadkőművesség szempontjából számbajöhető kereskedőknek kb. 17 százaléka volt szabadkőmíves, amivel statisztikánk aztán a követezőképpen állítható fel: 160
Szabadkőműves ügyvéd volt az ország ügyvédeinek 20%-a. Szabadkőműves orvos, (gyógyszerész és állatorvos volt) 15%-a.

Szabadkőműves kereskedő volt az országnak e tekintetben számbajöhető kereskedőinek 17%-a.

Hogy aztán ezek a szabadkőműves orvosok, ügyvédek és kereskedők fajilag, vagy felekezetileg miként oszlottak meg, azt egy másik fejezetben fogjuk bemutatni.

Igazságszolgáltatásunk és a szabadkőművesség

Ritkán találta el még ember a históriai idők folyamában oly kiválóan az igazságot, mint néhai jó Berzsenyi Dániel azon mondásával, hogy minden ország támasza és talpköve a tiszta erkölcs. Ámde az állam szerkezete rendkívül komplikált mechanizmus, amelynek igen fontos és nélkülözhetetlen részei vannak, s ezen részek feladata, a tiszta erkölcs fenntartása és az eljövendő újabb generáció számára épségben átadása.

Ez a szerve az államnak a bíróság. Nem lehet egy szűk fejezet keretében még nagyobb vonalakban sem vázolni, hogy mily elsőrendű fontosságú szerepe van a bíróságnak minden állam életében, hogy mennyire össze van ennek léte az utóbbi létével kapcsolódva. A hivatása magaslatán álló bíróság még egy amorális közvéleménnyel, egy erkölcstelen kormányzati rendszerrel szemben is diadalmasan tudja megvédeni az emberileg elérhető abszolút igazságot, s ily esetekben egyedüli megmentője a nemzetnek. Az állampolgárok csalódhatnak életükben lépten-nyomon, bizalmatlanok lehetnek minden és mindenkivel szemben, de ha az államnak oly bírósága van, hogy ehhez az egy fórumhoz sem tudnak bizalommal járulni, úgy az állam gyökerében beteg már s feltartózhatatlanul halad sírja felé.

A bíróság intaktsága és csorbítatlan tekintélye minden államnak féltő gondja és törekvése. Ennek a testületnek - ha azt akarja, amiért teremtve van - felül kell emelkednie a napi tülekedéseken, a politikai és társadalmi küzdelmeken, s tagjainak nemcsak a hivatalos helyiségben kell az emberi méltóság legdíszesebb és legfényesebb példáját mutatni, hanem egész magánéletét is ennek a tudatnak kell szabályoznia. A bírói tisztség nem egyszerű pálya, hanem küldetés, megvalósítása és gyakorlása e földi élet egyetlen nagy szabályozó erejének, az igazságnak.

Minden állam, épen ezen szempontok hatása alatt a bírói tisztséget a más közhivatali állásoktól elkülönítve, mint speciális pályát kezeli és annak védelmére az általános szabályokon kívül külön törvényes intézkedéseket tesz. Bár a bíró egy állam tisztviselője, de minden állam elismeri azt a jogát, hogy ítélőszékében az államot érintő határozatokat is hozhat s annak végrehajtására az elmarasztalt állam erejével kényszerítő eszközöket is igénybe vehet.

Természetes, hogy egy pályának ily magas piedesztálra emelése az államot arra kényszeríti, hogy a bíró társadalmi és magánéletébe is erősebben nyúljon bele, s olyan tiltó rendszabályokat írjon elő számára, amelyet az állás méltósága, önállósága és fontossága megkövetel.

A magyar állam egész csomó törvényben szabályozza a bíró állását, legelőször az 1869. évi IV. tc.-ben, melynek 8. §. sorolja fel azon tilalmakat, amelyeket - mint a bírói méltóság megvédésére felállítottakat - a bírónak fegyelmi vétség terhe mellett kötelessége követni.
Ennek a 8. §-nak e) pontja kimondja, hogy a bíró nem folytathat "bármi oly foglalkozást, mely a bírói hivatal függetlenségével össze nem fér, vagy mely által hivatali kötelességében gátoltatnék." Az f) pont szerint még politikai folyóiratnak sem lehet a tulajdonosa, kiadója vagy szerkesztője.
Az idézett törvény 11. §-a szerint pedig "a bíró nem lehet tagja valamely politikai vagy munkás egyesületnek, illetőleg gyülekezetnek; nem vehet részt azok gyűléseiben; nem folyhat be sem közvetve, sem közvetlenül azok működésébe, s nem járulhat az ilyen egylet vagy gyülekezet határozataihoz, vagy kérvényéhez."

Ezt a tilalmat az 1871. évi XXXIII. te. a kir. ügyészség tagjaira; az 1896. évi XXVI. te. a közigazgatási bíróságra, az 1895. évi XXXVII. te. a szabadalmi bíróságra terjeszti ki.
Mindezen intézkedés, minden törvényes rendelkezés a bírói pálya függetlensége, önállósága és megközelíthetetlensége érdekében történik.

Ezt a megközelíthetetlenséget azóta is újabb és újabb törvények igyekszenek biztosítani, egyik legutóbbi ilyen rendelkezés pl. az, mely a bíróságok informálását is büntetés terhe alatt tiltja meg, mert még a látszatát is meg akarja szüntetni annak, hogy az ítélkező bíróhoz bármelyik ügyfél is ellenőrzés és a hivatalos tárgyalás vagy beadványok keretén kívül hozzáférkőzhessen.

Ugyanennek az önállóság és függetlenségnek minél nagyobb teljességét van hivatva biztosítani azon törvényes intézkedés is, mely a bíróság tagjait a működési hely tekintetében sem szolgáltatja ki a kormányzatnak, hanem kimondja, hogy a bíró szolgálati helyéről - csak olyan okok miatt, mint más közhivatalnok - saját beleegyezése nélkül át nem helyezhető.

A mi bíróságunk az erkölcsi intaktság és hivatásának felismerését illetőleg az egész civilizált világnak mintául szolgálhatott volna s szolgálhatna ma is. Ez a bíróság tudja, hogy egyetlen tagja sem teheti meg, hogy közékeveredjen a nép közé, s politikai szerepet játszón ott, nem teheti meg, hogy belépjen egyesületekbe, melyek más egyesületek pusztulására törnek, hogy támogasson, vagy pláne aktív tagságával segítsen olyan intézményeket hatalomhoz, amelyek az erkölcs, a nemzeti érzés, a tradíciók megvetése és kigúnyolására keletkeztek s ezt tekintik főfeladatuknak. Hiszen minden bírónak éreznie kell azt, hogy az ő működése, melynek minden atomja erkölcsi tartalomtól duzzad, minden intézkedése és határozata bázisát a tekintélytiszteletben, szinte vallási jellegében bírja, azon pillanatban semmivé válik, üres és talmi formasággá, nagyképű paragrafusrágássá és hiú hatalmi hencegéssé süllyed, mihelyt a vallás és erkölcsellenes testület tagjává lesz s annak támogatásával lerontani készül saját tisztségének alapját és intézkedésének létjogosultságát.

Nem lehet tehát egyetlen bíró sem szabadkőműves, nem lehet egyetlen páholy tagja anélkül, hogy nemcsak esküjét és a törvény kifejezett tilalmát át ne lépje, hanem azért sem, mert ezzel erkölcsi integritását, pártok, intézmények és politikai kavarodások fölött lebegő magasztos hivatását rántja le a sárba, s viszi oda, ahol ezt minden díszétől, s minden tekintélyétől megfosztják.

Azaz, hogy fentebb rosszul is fejeztük ki magunkat. Minden politikai egyesület vagy más társaság tagja inkább lehet a bíró, mint szabadkőműves.

Miért? Az eddigiekben bőven bizonyítottuk és adatokkal igazoltuk, hogy a szabadkőművesség a kebelében tartozó tagot, soha egész életében karmából ki nem engedi, annak, önállóságát többé vissza nem adja. Lehetnek esetek mikor u. n. "fedezéssel" a tagot a páholy kibocsájtja a kötelékéből, illetve felmenti a páholymunkák alól, de ilyenkor is mindig hangoztatják a fedezett testvér előtt, hogy ő tovább is szabad-kőmíves maradt, ezen minősége eldobhatatlan és eltörölhetetlen, csak annyi könnyítést kapott a "kilépéssel", hogy páholyon kívül lehet élnie és szabadkőmíves kötelességét teljesítenie. A szabadkőművességből tehát nincs kilépés, s mikor arról beszél egyik másik testvér, hogy ő ott hagyta a szövetséget, ő felbontotta frigyét a szabadkőművességgel, akkor egyszerűen nem mond igazat, mert azt minden inasfokban dolgozó testvér tudja, hogy az ő számára, ha egyszer felvétele megtörtént, nincs többé menekülés, rabszolgája marad egész életére a szabadkőművesség egyetemének.

Volt már rá eset, hogy egyik másik tag, egyszerűen fumigálta a páholyok határozatait, s nem volt hajlandó a szabadkőmíves utasítások szerint dolgozni. Ezek a szövetség legmerészebb alakjai, akik azt hitték, hogyha ők eltépik a kötelékeket, mely eddig a páholyokhoz fűzte őket, a szabadkőművesség sem fog többé tudomást venni róluk.
Ezek is tévednek, s igen sokszor - Wichtl könyvében számos példával bizonyítja - rájönnek arra, hogy a páholyok hatalma tovább is összeláncolva tartja kezüket, s mint "szabálytalan testvért" tartja őket szemmel.

Arra is volt eset, hogy valamelyik tagot a szabadkőművesség kiközösít s töröl a szövetség testvéri láncából. De még az ilyen kicsapott tag sem szabadul meg a szabadkőművesség terhétől, mert fogadalmai, esküi azután is kötelezik őt arra, hogy amit ott látott, hallott, tapasztalt, még akkor sem szabad nyilvánosságra hoznia, ha egyébként maga a szövetség volt is az, mely őt kebeléből kizárta.

Tudjuk azt is a citált káték hiteles szövegéből, hogy a szabadkőművesség tagjai számára legfőbb feladatként a szabadkőmíves célok propagálását tűzi ki. Tudjuk azt is, hogy a testvérnek bajba jutott testvérén segíteni, annak menekülésén dolgozni, azt megvédeni elemi kötelessége, amelyet soha és semmi körülmények között figyelmen kívül hagynia nem szabad. Tudjuk azt is, hogy a vészjelet adó testvért megmenteni a másik testvérnek esküvel megerősített fogadalmát képezi, s ennek egyetlen esetben is tudatos elnézése vagy elhanyagolása a legnagyobb szabadkőmíves bűnök egyike. Hogyan lehet tehát egy bíró ilyen intézménynek tagja? ' Hogyan teheti meg, hogy leköti magát egész életére egy szövetség érdekében, s csak úgy látatlanban fogadalmat tesz arra, hogy úgy ennek, mint ezen szövetség tagjainak egy életen keresztül az előre nem tudott, ki nem számítható esetek mindegyikében feltétlenül segítségére fog sietni?

Tűrheti az állam a bírójának ilyen elkötelezését, mely pedig éppen a függetlenség minél teljesebb kiépítése érdekében még a szociális egyesületek tagságától is eltiltja?
Tűrheti az állam, hogy homályos világítású páholyok utasításai égettessenek be a bíró lelkébe, s tüzet vessenek minden munkájánál és minden ítélkezésénél?
Tűrheti az állam, mely azt hirdeti, hogy egyedül neki van ítélkezési, igazságosztási joga, hogy egy vagy több bírája olyan egyesületben foglaljon helyet, mely - mint a szabadkőművesség, - egyenesen megtiltja tagjainak, hogy vitájukat, nézeteltéréseiket, máshol intézzék el, mint a szabadkőművesség kebelében, s mely e célra külön bíróságot állít fel nagypáholya keretében s ennek határozatait kötelezőnek jelenti ki szövetsége minden tagjára?

Lehetséges, hogy egy bíró az ő páholyának értékét maga is annyira lebecsülje, hogy annak egyedüli alapját már azzal is problematikussá tegye, hogy ügyeiben egy zugbíróság és fércparagrafusok hatalmát és jogosultságát ismerje el?

A bírónak legfőbb fegyvere egyéni érintetlensége és függetlensége. Ha az nincs meg, úgy az állam ugyan érvényt szerez határozatainak, s hatalmával biztosítja is a bíró számára látszólag a tekintélyt, de hogy ez a jogkereső közönség lelkében is visszhangra találhasson, azt még az állam sem tudja elérni.

Már pedig, ugyan mily bizalommal áll egy profán a szabadkőmíves bíró elé, ha történetesen szabadkőmíves az ő ellenfele s véletlenül többé-kevésbé ismerős a szabadkőművesség lényegével és ennek a maffiának mentalitásával? Vájjon nem fog-e átvillanni az agyán az a gondolat, hogy ő itt hátrányban van, ő itt védelem nélkül áll, míg ellenfelének a szabadkőművesség szigorú szabálya kivételes helyzetet biztosít a bíró előtt?
Szabad ilyen esetek felidézését egyetlen bírónak is megkísérlem?

Szabad a bíróság tekintélyét megingatni, s ezzel az állam fennmaradásának alapját aláásni s az állampolgárokban a bíróságba vetett hitet, az igazságszolgáltatás pártatlanságába vetett bizalmat problematikussá tenni?

A szabadkőmíves Franciaországban az általános erkölcsi lezüllést s a bűnözés folytonos növekedését, az is igen elősegítette, hogy a bíróság hatalmas tömegben lepte el a szabad-kőmíves páholyokat, ami a bizalmat a bíróság függetlensége és pártatlanságába megingatta. A híres francia antiszemita író Drumond, egyik könyvében nyíltan megvádolja a bíróságot pártoskodással, s szemébe vágja, hogy nem a nagy célt, az igazságszolgáltatást, hanem a páholyok utasításait tartja szem előtt. "A zsidó hódítás csupán abban különbözik az előzőektől - mondja Drumond, - hogy a nyílt erőszak helyett, a közszolgálatban elhelyezett zsidók, valamint a zsidó vezetőknek engedelmeskedő szabadkőművesek vagy egyszerűen a pénzzel megvett bírák vagy tisztviselők révén, a kormányzat minden ágazata rendelkezésükre áll." (Idézve Előőrs I. évf. 107.) Ugyancsak Drumond mondja más helyen, hogy "a francia bíróság teljesen zsidóvá lett... A mai szabadkőműves bíráknak a szekta előre lediktálta az Ítéleteket és ők anélkül ítélkeznek, hogy a felső örök igazság megihletné őket." (U. o.) Magyar könyvet is olvastunk már olyant, melyben a szerző elmondja: "Láttam már szabadkőműves vádlottat, akt a vésziéit megadta az ú. n. keresztyén, de szabadkőműves bírónak és ez a bíró szabadkőműves kötelességének tartotta azt, hogy a vádlott javára minden eszközt megmozgasson és a vádlottat a csávából kihúzza." (Mi a szabadkőművesség? MOVE kiadása, 1920.)

Mi lesz az olyan bíróságból, amelyről így írnak, s mi lesz az olyan államból, ahol az igazságszolgáltatás közegei és őrei a bírák felől ilyen vélemények repülnek szét az országon?

S mi lesz abból az államból, melynek bírái - ha a fenti citátumoknak a legparányibb mértékben bár, de igazuk van, - annyira elfeledkeznek magasztos feladatukról, hogy igazságszolgáltatás helyett a páholyok utasításai szerint járnak el, s mi lesz az olyan államból, melynek bírái, ahelyett, hogy függetlenségükre büszkék lennének, azt féltékenyen őriznék, bevonulnak a szabadkőművességbe és egész életükre megkötik testüket és lelküket, s lesznek ennek a sötét intézménynek rabszolgái?
Arról nem is beszélünk, hogy el lehet-e nézni egy bírónak azt az erkölcsrontó, nemzetpusztító munkát szó nélkül, mely a páholyokban folyt?
Azt nem is taglaljuk, hogy miféle bíró az, aki a forradalmasító törekvéseket, az ezeréves ország aláaknázását nemcsak nyugodtan tűri - holott mint bírónak kötelessége az általa tapasztalt büntetendő cselekmény megtorlása iránt intézkedni, - hanem maga, ha mással nem, hát aktív tagságával, egyikévé válik ezen hóhérmunka tettesének?

Hja, régi szabály az, hogy csak az első bűn elkövetése nehéz, az szokott a lélekben nagyobb hullámveréseket okozni. A második és következő már mindig könnyebb, egészen addig, amíg a szabadkőmíves bíró tényleg nem az igazságot nézi ítéleteiben, hanem a szabadkőműves álláspontot tartja egyedül szem előtt.

Nem csoda tehát, ha az ilyen bíró iránt meginog a bizalom a közönség körében, ha jogszolgáltatását gyanús szemmel nézik s intézkedéseit megnyugvással nem igen fogadják. Természetes, hogy a publikum igen hajlamos az általánosításra, s a szabadkőműves bírók elleni bizalmatlanságát hovatovább átviszi magára az egész intézményre s az egyes embert a testülettel identifikálja.

Sajnos, hazánkban is akadtak bírák és ügyvédek, akik az elmondott szempontokat nem vették figyelembe, s odadobtuk magukat prédául a szabadkőművességnek. S ehhez a szomorú jelenséghez járul az a másik is, hogy a bíróság nem szabadkőműves tagjai ezt a megfertőzést nyugodtan nézték s nem emelték fel szavukat társaik eltévelyedésével szemben. Szinte érthetetlen, hogy az állam testének ez az egyébként legizmosabb és legegészségesebb tagja, soha nem igyekezett ezt az üszkösödést megszüntetni, vagy meggátolni terjedését, ha más módon nem, hát a legradikálisabb eljárás, a beteg részek amputációja árán is. Az egészséges gondolkozású tagok is fenntartás nélkül elfogadták azt az ostoba dajkamesét, amelyet a szabadkőművesség - az emberi korlátoltságra és lustaságra spekulálva, - immár kétszáz éve terjeszt el profánok között, hogy t. i. a szabadkőművesség valami igen jámbor, istenes, ásatag eszméken csámcsogó társaság, s nem látták, vagy nem akarták meglátni állam és társadalmat züllesztő munkáját azon rengeteg esetből sem, mely ítélkezésük alá került, s mely minden esetben a szabadkőművességet tüntette fel tettestárs vagy felbujtóként.

A Barcsay által közölt névsor adatai szerint ugyanis szabadkőműves volt összesen 387 bíró Nagy-Magyarországon.

Ezek a bírák az igazságszolgáltatás egyes ágaiban eloszolva a következőképpen helyezkedtek el:

95	szabadkőműves járásbíró
133	szabadkőműves törvényszéki bíró
14	szabadkőmíves ítélőtáblai bíró
5	szabadkőmíves kúriai bíró
44	szabadkőmíves közjegyző
4	szabadkőmíves közigazgatási bíró
54	szabadkőmíves szolgabíró
37	szabadkőmíves ügyész és főügyész
1	szabadkőmíves szabadalmi bíró.

Meg kell még jegyeznünk, hogy egyes bírák nemcsak egyszerű tagok voltak, hanem - a közjegyzők egy részévei együtt - vezető szerepet is vittek a magyarországi szabadkőművesség életében, hogy a felső bíróságok tagjai képezték a külön szabadkőmíves legfőbb bíróságot, s hogy a Magyar királyi Kúria egyik tanácselnöke volt a magyarországi szabadkőművesség legfőbb feje, a Szimbolikus Nagypáholy nagymestere, aki ezen tisztsége mellett éveken keresztül volt aktív bíró s ítélkezett igen súlyos és kényes büntető ügyekben.

A zsidóság a szabadkőművességben

Ha a tájékozatlan halandó egy szabadkőmíves definícióját olvassa a szabadkőművességről, s annak törekvéseit egy-egy testvér munkája után kívánja megismerni, egyenesen elbámul azokon a fenomenális és szép kijelentéseken, amiket ezek erről a világcégről elmondogatnak. Nemcsak abban kifogyhatatlanok, hogy ami jó és szép van a világon, azt mind szövetségükre vakolgatják, hanem azt is valódi keleti bőbeszédű-seggel hirdetik, hogy a szabadkőművesség túl van, sőt már századokkal ezelőtt túl volt azon a szűk és kicsinyes látókörön, mely az embereket fajuk vagy vallásuk szerint szortírozza és különbözteti meg. Nincs különbség ember és ember között - rikoltja el magát Balassa, - testvérek vagyunk mindnyájan, akiket Isten embereknek teremtett, nincs hát helye sem nemzeti, sem faji, sem nyelvi, sem pedig vallási széttagoltságnak.

Arató testvér is ezen a nyomon halad, s még Krisztus Urunkat is felvonultatja bizonyítéknak azon tétele igazolására, hogy a faji és nyelvi különbségek szerint az embereket megbírálni, őket eszerint értékelni, amennyire nem szép és nem helyes dolog. "Krisztus szeretetében - mondja Arató egy szabadkőmívestől már megszokott álpátosszal és képmutatással, - már nincsen zsidó és nem zsidó". Ettől szédül a magyar - gondolja magában Arató, - s bölcsen elhallgatja, hogy Krisztus Urunk ugyan nem tett különbséget a szeretet terén a fajok között, de a zsidó nép csökönyösségét és szörnyű eltévelyedését több ízben megrótta, s arról sem beszél, hogy Üdvözítőnk mint bánt el igen radikálisan a templomból üzleti helyiséget készítő kufárok ellen.

A Kőhegyi testvér által előállított és a keresőnek bemagolására szánt inaskáté is valami hihetetlenül émelygős, néhai önképzőköri zsengéink bombasztjára és cikornyáira emlékeztető nyálkás stílusban így elmélkedik: "... Nem egyszer találkozunk a legkülönbözőbb állású emberek között olyanokkal, kiket szívük megnemesített, akik nem szabadkőmívesek és mégis gondolkozásukkal és cselekedetükkel sok szabadkőművest túlszárnyalnak. Azért testvérem, ha utadba lép egy férfi, akinek van szíve és esze, ki önmagában nagy, kit a szerencse el nem vakít, kiben van érzék az emberi jogok, szánalom az ember gyöngéi iránt, ki szeretettel szabadítja fel az előítéletek rabszolgáit, jót tesz, csöndben és nem a világ dicséretéért, de mert érzése így parancsolja, s kötelességét teljesíteni neki öröm; ki nem kérdezi, hogy ez keresztény, avagy pogány, muzulmán-e vagy zsidó... ha olyan ember jő elétek, ki mint a mindenségben isten, áldást hozó saját hatáskörében s az ő kis világát megvilágítja, mint a nap s melengeti; ne kérdezzétek, hogy van-e pátense, melyen a nagypecsét díszeleg, ne kérdjétek, magát, hogy igazolja, s hogy tudja-e a nagyvilágosságok jelképe micsoda? öleljétek szívetekre." (Inaskáté 13- 15. old.)
Na ugye szép! Hát még ha az egészet leközöltük volna! A magyarsággal és a szórenddel lenne ugyan egy kis baj, de hát - ha minden jól megy, - egy önképzőköri gyűlésen még: a II. fokig is felsrófolható lett volna ez a kis tökéletlen és groteszk elmeizzadmány. No de a testvéreknek bizonyára szörnyen tetszett, s ha valami, hát ezek a keleties szóvirágok bizonyára hozzájárultak ahhoz, hogy jóhírüket a szabadkőművesség, úgyis mint elmecsiszoló intézmény rendelkezésére bocsássák.

No de Kőhegyi testvérnél is kilátszik azért a lóláb. Ezt a sok - idézett - zagyvalékot nem hiába tálalta ő fel a testvéreknek és a drukkoló keresőnek. Az volt ezzel a célja, hogy becsempéssze és pedig kellő körítés mellett csempéssze be a tagoknak azt a legfőbb szabadkőmíves elvet, hogy ne kutassák egymás keresztlevelét, vallását vagy faját.
Miután pedig a szabadkőművesség semmit sem tesz ok és cél nélkül, ezzel is csak azt akarja elérni, hogy a testvérek figyelmét elvonja a szabadkőművességben mindenütt az egész világon tapasztalható azon rikító jelenségtől, hogy nemcsak szertartásai, kifejezései és titkai zsidó eredetűek, hanem a tagok legnagyobb része is a zsidó fajhoz, vagy ha úgy tetszik, a zsidó felekezethez tartozik. A keresztény tag talán az első alkalmakkor úgy magában felhorkan, ha azt látja, hogy egy-egy vakolás bátran hitközségi közgyűlésének is be-illene - persze nem keresztény felekezetnél, - de annyit beszélnek neki a testvériségről, no meg arról, hogy addig nem lehet jó szabadkőmíves, addig nem is érti meg a szövetség "fenséges és magasztos" célját, míg ilyenfajta csúnya gondolatok motoszkálnak az agyvelejében, hogy a keresztény testvér végül is teljesen elhiszi, hogy neki ezekre gondolni sem szabad, s lassan-lassan eltompul ezen megfigyelése, s már nem lát a páholyokban zsidókat, csak "testvéreket", akik "mindnyájan Isten gyermekei."

Ha aztán egy profán meg meri reszkírozni azt a kérdést, hogy ugyan miféle általános emberi céljai, ugyan miféle magasztos feladatai lehetnek annak a szövetségnek, mely tagjait túlnyomó részben zsidókból sorozza, ha hangot mer adni azon gyanújának, hogy ez a sok zsidó hátha nem ok nélkül tolong a szentélyekben, no akkor készen van a lesajnálás és a megvetés, az ilyen "maradi", az ilyen "előítéletes" egyén ellen. Akkor a szabadkőművesség rögtön gyöpre kap és egy emelkedettebb világszemlélet tulajdonosaként nem késik a testvéreket ismét figyelmeztetni, hogy ne legyenek olyan sötét és középkori felfogásúak, mint az a kíváncsi profán, aki nem átallja ezeket a jelentéktelen különbségeket kihegyezni, holott egy "felvilágosodott" elme, egy valódi szabadkőmíves ezeken nem akad s nem is akadhat fenn, ha ad valamit arra, hogy a páholy "előítélettől mentesnek" bélyegezze le.

A szabadkőművességnek azon sajátsága, hogy tagjai között a legtöbb zsidó, hogy a páholytisztségek és kényes megbízások legnagyobb részt ezeknek jutnak, hogy a szabadkőművesség céljai között ex professo zsidó világuralmi célok is szerepelnek, a magyar szabadkőművességben is teljes mértékben megvolt.

Nehogy bárki is azzal vádolhasson, hogy megjegyzéseinket minden bizonyíték nélkül, csak úgy odavetjük, az alábbiakban befogjuk bizonyítani fenti állításunkat.
A bizonyítást pedig a következőképpen fogjuk eszközölni: Kézbe vesszük a szabadkőmíveseknek Barcsay Adorján által kiadott névsorát, mely névsor hiteles, hiszen a páholyokban találták meg, a kifejezetten zsidó neveket fogjuk belőle kiszedni s megállapítani, hogy egy-egy ilyen vezetéknév alatt hány szabadkőmíves húzódott meg. Ismételjük, nem a német neveket soroljuk fel, hanem azokat, amelyeket Magyarországon mindenki, még a zsidók is csak zsidó névnek ismernek.

Lássuk tehát a bizonyítást:
Abelesz vezetéknevű testvér van	10
Adler vezetéknevű testvér van	29
Altmann vezetéknevű testvér van	7
Auer vezetéknevű testvér van	7
Auslánder vezetéknevü testvér van	3
Augenstein vezetéknevű testvér van	3
Back vezetéknevű testvér van	4
Baum vezetéknevű testvér van	3
Baumann vezetéknevű testvér van	7
Baumgarten vezetéknevű testvér van	8
Beck vezetéknevű testvér van	27
Beér vezetéknevű testvér van	16
Berger vezetéknevű testvér van	36
Bettelheim vezetéknevű testvér van	6
Bing vezetéknevű testvér van	10
Blau vezetéknevű testvér van	9
Bleuer vezetéknevű testvér van	9
Bloch vezetéknevű testvér van	7
Blum, Blumenfeld, Blumberger, Blumenstock	10
Brachfeld vezetéknevű testvér van	4
Böhm vezetéknevű testvér van	11
Braun vezetéknevű testvér van	22
Breitner vezetéknevű testvér van	5
Breuer vezetéknevü testvér van	9
Bródy vezetéknevű testvér van	9
Bruckner vezetéknevű testvér van	5
Brück vezetéknevű testvér van	3
Brüll vezetéknevü testvér van	14
Büchler vezetéknevű testvér van	7
Deutsch vezetéknevű testvér van	57
Eckstein vezetéknevű testvér van	6
Ehrenfeld vezetéknevű testvér van	4
Ehrlich vezetéknevű testvér van	6
Eisner, Eisler'vezetéknevű testvér van	17
Engel vezetéknevű testvér van	27
Englender, Epstein, Eppinger vez. nevű testvér	16
Feigl vezetéknevű testvér van	5
Fein, Feiner vezetéknevű testvér van	5
Feldmann vezetéknevű testvér van	iö
Fellner vezetéknevű testvér van	5
Fischer, Fischel, Fischl, Fischoff nev. test. van	84
Fleischer, Fleischl, Fleischmann, Fleissig nev. testv.	21
Frank, Franki, Frankéi vezetéknevű testvér van	41
Freund vezetéknevű testvér van	19
Fried vezetéknevű testvér van	25
Friedmann vezetéknevű testvér van	30
Fuchs vezetéknevü testvér van	33
Fröchlich vezetéknevű testvér van	10
Fürst vezetéknevü testvér van	9
Glas, Qlaser, Qlatter vezetéknevű testvér van	11
Glück vezetéknevű testvér van	14
Glücksthal vezetéknevű testvér van	5
Goitein, Gold, Ooldberger, Goldmann nevű testvér	23
Goldstein vezetéknevű testvér van	5
Grossz, Grosszmann, Gruber nevű testvér van	62
Grünwald, Grün, Grünbaum, Grünfeld, Grünhut	51
Guttmann (köztük öt báró) vezetéknevű testv. van	31
Haas vezetéknevű testvér van	12
Hahn vezetéknevű testvér van	11
Heller vezetéknevű testvér van	22
Heinmann, Heimler vezetéknevű testvér van	6
Herz, Herczfeld, Herzog vezetéknevű testv. van	26
Hirsch, Hirschfeld vezetéknevü testvér van	28
Hoffmann vezetéknevű testvér van	40
Hollánder vezetéknevű testvér van	13
Holzer vezetéknevű testvér van	5
Horovitz vezetéknevű testvér van	7
Jakobovits vezetéknevű testvér van	7
Jellinek vezetéknevű testvér van	12
Jusztus, Just vezetéknevű testvér van	9
Kanitz vezetéknevű testvér van	9
Kann vezetéknevű testvér van	5
Kaufmann vezetéknevű testvér van	9
Kelen vezetéknevű testvér van	5
Keller veztéknevű testvér van	13
Klár vezetéknevű testvér van	6
Klein vezetéknevű testvér van	63
Kohn vezetéknevű testvér van	42
Kohner (báró) vezetéknevű testvér van	4
Kraemer, Kramer, Krammer vez. nevű testvér van	11
Krausz vezetéknevű testvér van	47
Landau, Landesberg, Landesmann vez. nevű testv.	11
Laufer nevű szabadkőmíves volt	7
Lederer nevű szabadkőmíves volt	14
Léwy, Lőwy, Löyw, Löwenstein nevű szab.-kőm. volt	50
Löbl nevű szabadkőmíves volt	6
Löwinger nevű szabadkőmíves volt	6
Lustig nevű szabadkőmíves volt	6
Mandel, Mandl nevű szabadkőmíves volt	17
Mauthner nevű szabadkőmíves volt	9
Mayer, Meyer nevű szabadkőmíves volt	40
Messinger (Medgyes) nevű szabadkőmíves volt	10
Meller nevű szabadkőmíves volt	9
Moravetz, Morbitzer, Morgenstern nevű volt	11
Moskovits nevű szabadkőmíves volt	5
Neuberger nevű szabadkőmíves volt	7
Neumann nevű szabadkőmíves volt	38
ösztreicher, Opel, Oppelheim, Oppler nevű volt	15
Perl nevű szabadkőmíves volt	7
Pfeifer nevű szabadkőmíves volt	12
Pick nevű szabadkőmíves volt '	12
Politzer nevű szabadkőmíves volt	13
Polacsek nevű szabadkőműves volt	1
Pollák nevű szabadkőműves volt	44
Popper nevű szabadkőműves volt	22
Raab nevű szabadkőműves volt	4
Rapaport nevű szabadkőműves volt	4
Reich nevű szabadkőműves volt	23
Reiner, Reinitz, Reis, Reismann nevű szabadk. volt	28
Rochlitz, Roheim nevű szabadkőműves volt	9
Rosenbaum, Rosenberg, Rosenfeld, Rosenthal nevű	65
Róth nevű szabadkőműves volt	33
Rotschild, Rotter, Rottenberg nevű szabadk. volt	11
Scheer nevű szabadkőműves volt	4
Schiffer, Schiff nevű szabadkőműves volt	10
Schlesinger nevű szabadkőműves volt	28
Schőn, Schossberger, Schőnberger, Schőnfeld nevű	28
Schwartz nevű szabdakőmíves volt	73
Schweiger nevű szabadkőműves volt	7
Seligmann nevű szabadkőműves volt	4
Silberstein, Silbiger nevű szabadkőm. volt	5
Singer nevű szabadkőműves volt	31
Sommer nevű szabadkőműves volt	6
Sonnenfeld, Sonnenschein nevű szabadkőm. volt	12
Spitz, Spitzer nevű szabadkőműves volt	41
Stark nevű szabadkőműves volt	5
Stein, Steinberger nevű szabadkőműves volt	18
Steiner nevű szabadkőműves volt	45
Stern nevű szabadkőműves volt	41
Strasszer nevű szabadkőműves volt	11
Strausz nevű szabadkőműves volt	9
Stricker nevű szabadkőműves volt	4
Tauber nevű szabadkőműves volt	7
Taussig nevű szabadkőműves volt -	13
Ullmann nevű szabadkőműves volt	7
Ungár nevű szabadkőműves volt	16
Waschmann nevű szabadkőműves volt	4
Wahl, Waldmann, Waldner nevű szabadkőm. volt	10
Wallesz, Wahlfisch nevű szabadkőműves volt	4
Wassermann, Wéber, Wechsler, Weigl, Weil	29
Weinberger, Weiner nevű szabadkőműves volt	24
Weiss, Weisz, Weiszberger, Wellisch	101
Wender nevű szabadkőműves volt	6
Wiener, Wiesner, Wilheim, Wilhelm	26
Wertheim, Wertheimer nevű szabadkőműves volt	8
Widder nevű szabadkőműves volt	5
Wimmer, Winkler, Winter, Winternitz	35
Wolfner, Wollák, Wottitz nevű szabadkőm, volt	14
összesen:	2613.

Eddig azon szabadkőművesek névsora, akiket nevük után
zsidóknak kell tartanunk. Lehet, sőt valószínű is, hogy közöttük akad pár keresztény, de, hogy ez legfeljebb 1 százalékát teszi ki az elsorolt vezetékneveken élő szabadkőmíveseknek, az több, mint valószínű.

Ámde, hol vannak még azok a zsidó szabadkőművesek, akik más - idegen - hangzású vezetéknevek alatt húzódtak meg? Ezek számát is bátran tehetjük 400-ra, s akkor megállapíthatjuk, hogy a nem magyar nevek alatt szereplő zsidó szabadkőművesek a magyarországi szövetségben legalább 3000-en voltak.

Ámde ezzel még nem vagyunk készen statisztikánkkal.

---4. rész---