Dr. Somogyi István: A SZABADKŐMŰVESSÉG IGAZI ARCA 4/4

Tudjuk azt - s ebben a zsidóság igazat fog nekünk adni, - hogy a zsidó állampolgárok túlnyomó része, különösen az az intellektuel réteg, mely a szabadkőművességben oly hatalmas tömegben verődött össze, a liberális kormányzat idején megmagyarosította nevét. Vannak vezetéknevek, amelyekről, magyar hangzásuk ellenére is egész bátran állíthatjuk, hogy csak zsidót rejtettek el, keresztény ezen neveken, vagy csak elenyésző kis mennyiségben fordult elő. Az Aczél, Ágai, Ágoston, Áldor, Arányi, Arató, Ardó, Bán, Bakonyi, Balassa, Balázs, Bálint, Balkányi, Ballá, Balog, Bánó, Bárdos, Barna, Bársony, Barta, Bartók, Bartos, Bedő. Békés, Benedek, Beregi Berényi, Bernát, Bihari, Biró, Bodnár Bodor, Bokor, Bolgár, Bondy, Boros, Csillag, Dános, Darvas, Deák, Dénes, Déri, Dózsa, Erdélyi, Erdős, Fábián, Faludi, Faragó, Farkas, Fazekas, Fehér, Fekete, Fodor, Forbát, Fónagy, Forgács, Földes, Földi, Fülöp, Gál, Gábor, Gara, Garai, Gárdonyi, Gárdos, Gáspár, Geller, Gellért, Gelléri, Gergely, Gerő, Gombos, Gonda, Gömöri, Győri, Hajdú, Hajnal, Hajós, Halász, Harsányi, Havas, Hegedűs, Herczeg, Hevesi, Hollós, Horvát, Hűvös, Illés, Irsai, Jakab, Jónás, Kádár, Káldor, Kallós, Kálmán, Kalmár, Karcag, Kardos, Katona, Kelemen, Keleti, Kemény, Kende, Képes, Kertész, Kis, Komlós, Kondor, Kovács, Kozma, Kun, Kürti, Ladányi, Lakatos, Lakos, Láng, Lányi, László, Lázár, Lénárd, Lénárt, Lendvai, Lengyel, Lóránt, Lukács, Magyar, Márkus, Márton, Martos, Mátrai, Medgyes, Mezei, Miklós, Molnár, Nádor, Nándas, Nagy, Nemes, Nyári, Oláh, Orbán, Ormos, Orova, Pajor, Pál, Pap, Pálos, Pártos, Pásztor, Pataki, Patai, Perényi, Pető, Pogány, Polgár, Pór, Rácz, Radó, Rajna, Révai, Révész, Robóz, Róna, Rózsa, Sajó, Salamon, Salgó, Sándor, Sarkadi, Sárkány, Sebestyén, Sebő, Sebők, Selymes, Sipos, Soltész, Somló, Somogyi, Sugár, Surányi, Szabados, Szabó, Szabolcsi, Szálai, Szántó, Szászi, Szatmári, Szécsi, Szegő, Székely, Szende, Szenes, Szigeti, Sziklai, Szilágyi, Szirmai, Szirtes, Szőke, Szőllős, Szőllősi, Szőnyi, Szűcs, Takács, Tihanyi, Timár, Tolnai, Tót, Török, Újlaki, Vadász, Vágó, Vajda, Vámos, Vándor, Váradi, Varga, Vas, Vécsei, Veres, Vermes, Verő, Vértes, Vida, Vidor, Vig, Virág, Zádor, Zoltán nevek alatt, több mint kétszer annyi szabadkőmíves szerepel, mint amennyit mi az előbb felsorolt német és idegen nevek alatt kimutattunk s egészen bizonyos, hogy ezeknek túlnyomó többsége zsidó.

Ha tehát a közölt adatok alapján, azt a következtetést vonjuk le, hogy a magyarországi szabadkőművesség tagjainak fele, mintegy 7000 férfi a zsidósághoz tartozik, akkor igen nagyjából és a zsidóságra igen kedvezően csináltuk a számítást.

Már most vegyük össze ezt az adatot azon másikkal, hogy a zsidóság Nagy-Magyarországon a lakosság 5 százalékát képezte csak, akkor fog a fenti adat jelentősége a maga teljes egészében kidomborodni.

Ez a jelentőség pedig abban kulminál, hogy a zsidó többség teljesen a zsidóság törekvésének irányába tolta el a szabadkőmívesi tevékenységet s - csekély kivételtől eltekintve - saját faja vagy felekezetének tagjaival foglaltatta el az egész ország minden páholyában a befolyásos páholytisztségeket.

A szabadkőművességen kívül álló férfi - nem kell antiszemitának lennie - egyenesen megdöbbenve áll meg az előtt a jelenség előtt s bámulja azt a vakságot és együgyűséget, azt a hihetetlen inferioritást, a súlytalanságnak azt a hangos beismerését, amivel a keresztény szabadkőmívesek ezt az állapotot nemcsak nyugodtan szemlélték, de még elő is mozdították. Megelégedtek ezek - egyébként a világban büszke és kényes urak - a tömegstatisztika, a kellékes szerepével s egyetlen mozdulatuk nem volt, amivel ezen a lehetetlen és őket fumigáló helyzeten változtatni akartak volna. Megrendülten áll meg az elfogulatlan szemlélő az előtt a borzalmas jelenség előtt és szédülten néz arra az ördögi munkára és intézményre, mely jóravaló, derék keresztény emberekből, nemcsak az egyházuk, hazájuk, fajtájuk iránti szeretetet lúgozta ki, de még saját egyéni értékük tudatát is elsorvasztotta bennüli: s volt bátorsága ezt a keresztény réteget a páholyproletariátus vigasztalan és reménytelen soraiba dobni, az engedelmeskedők falanxába sorozni s magát a parancsolok díszes és kényelmes piedesztáljára emelni.

Példák kellenek? Fogunk azokkal is szolgálni.
Kezdjük mindjárt a nagypáholyon, melynek fejévé keresztényt tettek ugyan, de csak azért, hogy a helyettesek közé már két zsidót bejuttassanak. A főtisztviselők közül zsidó volt a II. felügyelő és helyettese, két főszónok, a főtitkárok, a főkincstáros, a föalamizsnás, főgazda, háznagy, fő-templomőr, főkönyvtáros, főzászlótartó, főkardhordó, fő-levéltáros.
A nagypáholy tisztviselősége tehát így oszlott meg:

Keresztények betöltöttek	7 tisztséget
Zsidók betöltöttek	14 tisztséget.

De nézzük talán a "szövetségi tanácsosokat", magyarán ennek a mamut részvénytársaságnak igazgatósági tagjait. Ez annyira érdekes, hogy kénytelenek vagyunk - már csak a bizonyítás precizitása kedvéért is - szószerint lehozni, íme a névsor: Adorján Dezső, Baracs Károly, dr. Bálint Lajos, Csukássy Jenő, dr. Dénes Lajos, Fekete Ignác, Fischer János, Károly, Fónagy Béla, Frey Ernő, Fraenkel Sándor, Gerő Ödön, Gertter Béla, Goda Géza, Gold Simon, Havas Miksa, Jászi Oszkár, Kafka László, Katona Béla, Lánczi Jenő. Meller Mór, Pálfy József, Popini Albert, Purjesz Lajos, Ranschburg Viktor, Roboz Andor, Róz Jenő, Rózsavölgyi Manó, Ságody Gyula, Szende Pál, Vámos Henrik.
E szerint tehát helyet foglalt a szövetség tanácsában

keresztény	8
zsidó	21

Ez a szövetségtanács, melynek zsidó tagjai a keresztényeknek csaknem háromszorosát tették ki, volt a magyarországi gépezet kezelője, az iram diktálója, a menet irányának kidolgozója s párezer önmagáról megfeledkezett, sajnálatraméltó intelligens keresztény magyar úrnak kíméletet nem ismerő parancsnoka és hajcsárja.

Valóban megrendítő kép!
De pergessük tovább a filmet. A "Nagypáholy Ítélőszéke" a szabadkőmíves testvérek egyetlen törvényes és kötelező bírósága, a két elnökségbe beültette ugyan a kir. Kúria és a
Szabadalmi bíróság - tehát a független magyar bíróság - egy-egy tagját, de már a második elnökhelyettességet zsidóval töltötte be, a bíróság 30 tagja pedig így oszlott meg fajilag vagy mondjuk vallásilag:

keresztény volt	6
zsidó volt	24

A budapesti páholyok vezetői közül zsidó volt: Az Anonymus, Archimedes, Comenius, Deák Ferenc, Demokrácia, Eötvös, Fáklya, Haladás, Humboldt, Kazinczy, Könyves Kálmán, Madách, Martinovich, Március, Minerva, Neuschlosz a régi hívek, Petőfi, Prometheus, Reform, Galilei, összesen tehát 20 páholy főmestere,
keresztény volt 11 páholy főmestere.

Meg kell azonban jegyeznünk, hogy ezen 11 páholynál, a helyettes főmester mindenütt kivétel nélkül zsidó volt.

A vidéki páholyok közül zsidók voltak a következő páholyok főmesterei: a bajai, beregszászi, brassói Pannónia, eperjesi, fiumei, gyöngyösi, győri, kaposvári, kassai, losonci, lugosi, miskolci, munkácsi, nagyváradi László Király, nagyváradi Bihar, pancsovai, pécsi, sátoraljaújhelyi, soproni, szegedi Árpád, szolnoki, temesvári, újpesti, ungvári, verseci, zombori, tehát 26 páholy főmesterei, ahol pedig ezek keresztények voltak, ott munkatársait állították ki csaknem csupa zsidóból.

A magyarországi szabadkőművesség ezen elzsidósodását észrevette már Wichtl is, aki többször említett munkájában idevonatkozólag a következőképpen nyilatkozik: "In Ungarn .... schon um die mitte der ziebzigen Jahre besassen die jüdischen Freimaurer die Führung, die Christen jedoch verhessen massenhaft die Logen und zwar ohne jeden Kampf. Heute bilden die Juden in der ungarischen Freimaurerei die entschiedene Mehrheit, wie auch nachezu ausschliesslich Juden an ihrer Spitze stehen. (I. m. 35-36 old.)

A zsidóságnak a magyarországi szabadkőművességben elfoglalt ezen numerikus és pozícióbeli fölénye és többsége aztán egy igen érdekes helyzetet teremtett a szövetség kebelében. Nevezetesen megteremtette azt az állapotot, hogy a szabadkőművesség teljesen a kereszténység és a keresztény vallások ellen fordult s egész programját az ezek elleni küzdelemre állította össze. Á páholyok radikalizmusa, kultúr- és kultusztevékenysége, a társadalom megnyeréséért folytatott munkája, mind-mind abban csúcsosodott ki, hogy a keresztény erkölcsöt gyöngítse, vagy ha lehet, elsorvassza az ország lakosságában. A keresztény vallások - természetes első vonalban a katolikus vallás - ellen a legdrasztikusabb eszközökkel hadakoztak, ezek pozícióját úgy az állami és társadalmi, mint lelki téren, bámulatos szívóssággal és tervszerűséggel akarták meggyöngíteni vagy megsemmisíteni. A keresztény tagokban meggyőződéssé érlelték azt az elvet, hogy nem lehet jó szabadkőmíves, aki vallásos, vagy a vallás védelmére kel s a szabadkőművesség alapjává tették a voltairei elvet "tapossátok el a gyalázatost." S a keresztény páholytagok készségesen asszisztáltak ehhez az ördögi munkához. Nem vették észre azt, hogy a vakolásokon minden harc, minden terv, minden kampány, minden hadjárat csak a keresztény egyházak ellen van kidolgozva, de egyetlen szava sincs a hivatalos magyar szabadkőművességnek a zsidó vallás ellen. Sőt! Míg egy kereszténynél lesajnálták, kigúnyolták, ha vallásával egy parányit is törődni, mert egyenesen inkompatibilisnek mondották ki a katolikus vagy protestáns tagra, hogy a vallásához ragaszkodhassak s annak életében bármi szerepet is vállaljon, addig ezt a zsidó tagoknak nemcsak elnézték, de őket ezen a téren véghezvitt munkájukért meg is dicsérték.

Hozunk erre is példákat!

1918-ban meghalt Szegeden Rósa Izsó ügyvéd, aki a szegedi Árpád páholynak volt oszlopos és régi tagja (még 1891 előtt lett felvéve). A kereszténységet állandóan támadó, a keresztény vallásosságot a bóheriskolák szellemességében kritizáló és gúnyoló szabadkőmíves hivatalos lap (hogy mennyire az volt, az I. kötetben bebizonyítottuk), a Világ ezt az elhalt öreg izraelitát a következőképpen parentálja el: "Rósa Izsó meghalt . ... Az elhunyt igen jelentős szerepet vitt Szeged társadalmi életében és személyét köztisztelet övezte, aminek egyik külső jele abban is megnyilvánult, hogy az ügyvédi kamarának is elnöke volt. Felekezete ügyének buzgó ápolását pedig azzal jutalmazta a szegedi zsidóság, hogy hitközségi és kerületi elnökké választotta meg, amely minőségben igen sokat tett hitsorsosa! érdekében. A politikában a szabadelvű hagyományoknak volt törhetetlen harcosa."

Kérdünk ezután az idézet után minden keresztény szabadkőmívest, hogy volt-e csak egyetlen eset is a magyarországi szabadkőművesség történetében, mikor annak orgánuma egy testvért, aki történetesen keresztény volt és egyházának életében valami szerepet játszott, akár életében, akár halála után oly modorban és olyan megértéssel bírált volna, mint tette azt Rósa Izsóval a "Világ?" .

Sőt tovább megyünk! Egyáltalán el lehet-e képzelni, hogy egy agyonagitált keresztény páholytag oly vakmerő lett volna, oly bátorságot szedett volna magába, hogy dacoljon a szabadkőmíves felfogással s egyházának beléletében valamelyes - ha még oly jelentéktelen - szerepet vállalni merészelt volna? Csak a zsidó testvéreknek volt meg az a privilégiumuk, ők megtehették ezt anélkül, hogy ezeknek reájuk nézve kedvezőtlen konzekvenciái lettek volna.

1918 tavaszán a pesti Chevre Kadisa tagavatási ünnepet rendezett. Ezen ünnepen - mint egyik zsidó felekezeti lap írja - "egész gárdája jelent meg a magyar irodalom és újságírás kitűnőségeinek, hogy a szent egylet kötelékébe lépjen." A .lap aztán félájult meghatottsággal írja le az ünnepély lefolyását s sorolja fel a felavatottak névsorát. "A szentegylet dísztermét - mondja az ujjongó tudósítás - erre az alkalomra látványosság számba menő évszázados porochesek-kel és tóradíszekkel ékesítették fel valóságos templommá." Adler Illés után Winterberg Gyula, a szentegylet elnöke mondott beszédet - mint általában szokás volt német nyelven - s "ünnepi hangulatot varázsolt a szívekbe, mintha a középkori zsidó poézis legszebb darabját hallottuk volna." A beszédek után előléptek a felavatandó tagok, akik között a következő egyébként prononszírozott - progresszív, radikális és kereszténységellenes újságírók voltak: Biró Lajos (Világ), dr. Deutsch Ernő szerkesztő (Pester Lloyd), Kecskeméti Vilmos szerkesztő (Budapest), Kácser Romulusz (Pester Lloyd), Lorsy Ernő (Pester Lloyd), Salusinszky Imre (Az Est), Szomaházi István, Tarján Vilmos (Az Est).

A tudósítás aztán megjegyzi, hogy a felavatandó kitűnőségek, irodalmi és zsurnalisztikái hallhatatlanok bevonulása a szentegyletbe ezzel a sorral még nem ért véget, hanem követni fogják őket mások is, ugyanolyan "felvilágosult és radikális" mentalitású egyének, akik lapjaikban és regényeikben a vallásosságot teljesen elavult, sajnálatos csökevénynek tartották s a "modern és progresszív, előítélettől mentes egyén" ismertetőjelei között felsorolhatónak nem tekintették. Nem minden malícia nélkül jegyzi meg, erre az esetre célozva az "Új Nemzedék" (IV. évfolyam 8. szám) "ha - úgymond - a radikális politikai és társadalmi haladás oly merész és szabadszellemű harcosai, mint Biró Lajos és Magyar Lajos a Világ munkatársai, ily szépen össze tudják egyeztetni a forradalmi világnézetet és a szabadgondolatot a vallási és felekezeti kultusz ápolásával, ha Szomaházi István, akit oly sokszor vádoltak irodalmi frivolitással, a középkori zsidó poézis áhítatába így el tud merülni, ha Salusinszky Imre Az Est szerkesztője, vagy Tarján Vilmos Az Est rendőri riportere, a brutális közélet és a bűnügyi világ iszonyú élményeivel szemben ugyanide menekültek, ha a Pester Lloyd egész szabadszellemű és felvilágosult redakciója az "évszázados porochesek és tóradíszek" árnyékában keres üdülést és lelki enyhülést, akkor valóban nem lehet kétségünk iránta, hogy itt az általános valláserkölcsi ellágyulásnak olyan kortörténeti jelenségével állunk szemben, amelyet nem lehet eléggé méltányolni."

Az a pár lap vagy folyóirat, amely ebben az időben a páholyok nemzetzüllesztő munkáját figyelte s igyekezett olvasóinak megmutatni azt a kettős arcot, amelyet a zsidó páholyvezérek s felvilágosult újságírók viselnek, ezt a szent-egyleti per schub felvonulást persze, hogy felkapta és a keresztény közvélemény elé tárta. Az új szentegyleti tagok némelyikének különösen a főradikális és forradalmár Biró Lajosnak jött ez a leleplezés kellemetlenül, aki mint a szabadkőmíves hivatalos lap, a Világ szerkesztője, folyton verklizte a vallásos érzés tudománytalan és maradi jellegét s aki büszkén vágta oda a keresztény páholytestvéreknek, hogy a szabadkőművesség célja az ateizmus, kozmopolitizmus és kommunizmus. Meg is próbált mosakodni és eljárását megmagyarázni igyekezett - természetesen a "Világ"-ban s erre a magyarázatra a következőket jegyzi meg a Magyar Kultúra 1918. évi (IV. évf.) 7. száma:

"Biró Lajos nem tudván sehogy sem kimenekülni az eV és gyakorlat, az ige és a test ellentétességéből fejlődött szorítóból, egy ünnepélyes gesztussal feltűzi a mellére a sárga foltot ily szónoklás kíséretében: "Ami engem illet, nem kínálgathat engem semmiféle újságcikk vagy prédikáció akkora sárga folttal, hogy én egy még egyszer akkorát a magam akaratából fel ne tűzzek a mellemre." Ezt szeretjük - folytatja a Magyar Kultúra -, ez bátor beszéd, csak, hogy ennek az önérzetes gesztusnak le kell aztán az összes konzekvenciáját vonni, főképpen pedig ezt: el kell dobni a szabadgondolkodás, szabadkőművesség, humanizmus álarcát s tessék mindenütt, mindenkor, mint hajthatatlan zsidó felvenni a harcot a keresztény magyarság ellen. Hadd lássa világosan az utolsó keresztény magyar zsellér is, hogy Krisztus megfeszítőinek utódai állanak vele szemben. Elszomorító, fájdalmas harc lesz ez is, de legalább nyílt, férfias karakterű" .... Lássuk az ellenfeleket nemcsak személy szerint, hanem úgy is, hogy valójában, meghamisítás nélkül micsoda kollektív közösség nevében hadakoznak ellenünk. Lássuk nemzetiség, felekezet szerint azt a sokat emlegetett népet, amelynek útjában áll a keresztény Egyház és a keresztény iskola."

Sajnos, a magyar szabadkőművesség Janus arcát a keresztény testvérek csapata vagy nem látta, vagy nem akarta meglátni. Annyira önérzetvesztett, annyira gerincnélküli és. annyira meghunyászkodó volt ez a réteg, szemlélődését,, vizsgálódását és kritikáját annyira egy irányba hajtotta és egy irányba kényszerítette az a szabadkőmíves nevelés, amelynek szisztematikusan alávetették, a páholyok már kereső korától kezdve, hogy soha egyetlen szóval és egyetlen esetben nem merte felvetni a kérdést, hogyha a zsidó testvéreknek nem bűn, nem hiba és a szabadkőművesség örök céljával és törekvésével nem ellentétes a különféle zsidó szentegyletekben és vallási társulatokban vagy a hitközségi, szóval a vallásos életben való aktív és igen sokszor buzgó, részvétel, vájjon miért van ez megtiltva a keresztény tagoknak, miért vannak mindezen tevékenységtől csak a keresztények eltiltva s miért van csak a keresztény erkölcs a keresztény vallás gyakorlása, a keresztény elvek megvallása, vagy a keresztény vallásos életben való részvétel - nem is beszélve az elmélyedésről és a buzgóságról - indexre téve, miért csak ezen utóbbi az állandó páholy téma, miért csak ez az elpusztítandó és kiirtandó az emberiség lelkéből, miért: csak a keresztény vallások vannak halálra ítélve s mindezen a sok miérten túl, végül is miért kivétel mindezek elől a zsidóság, a zsidó vallás és a zsidó tagok, valamint ezek vallási meggyőződése és vallásos élete?

Azt sem merték ezek a keresztény páholyrabszolgák, egyetlen esetben sem megkérdezni, hogy miért talált a magyarországi szabadkőművesség csak két oly szabadkőmívest az egyik legnagyobb szabadkőmíves kitüntetésre alkalmasnak s miért csak két oly szabadkőmíves emlékét tartotta az utókor számára megörökítendőnek olyképpen, hogy róluk szabadkőmíves plakettet készíttetett és pedig a zsidó Gold Simon és az ugyancsak zsidó Gelléri Mórt, illetve ezek emlékét?

Az sem tűnt fel soha egyetlen keresztény tagnak sem, hogy Ágoston Péter helyettes főmesternek, "A zsidók útja" című munkáját a nagyváradi Társadalomtudományi Társaság, a szabadkőművességnek ezen melléküzlete és fiókja a következő levélben ajánlotta megvételre minden testvérnek: "A magyar szabadkőművesség és zsidóság összeforrt, mert amikor Magyarországon a kor a szabadelvűséget követelte, akkor a zsidóság állott melléje a legnagyobb tömegekben... Ha tehát magyar ember a zsidóságról ír és a magyar zsidóság sorsát tárgyalja, akkor a szabadkőművesség külső történetét is írja meg vele. Ezért a zsidóságról írt könyve Ágoston Péternek, a szabadkőművességet is kell, hogy érdekelje. A magyar progresszió kérdése, a magyar kultúra kérdése, azért összefügg a magyar zsidósággal és annak magatartásával. A szabadkőművességnek a zsidóságot és a zsidó magyarokat egyaránt nevelnie kell."

Ez a levél amilyen cinikusan és leplezetlenül identifikálja a zsidóságot a magyar szabadkőművességgel, amilyen világosan és pregnánsan tárja fel mindenki előtt azt a viszonyt, azt a szoros és belső összeköttetést, mely a magyarországi zsidóság és a magyar szabadkőművesség között volt s amelyet - a levélből kitűnőleg is - ez a zsidóság nem is igen igyekezett titkolni; egyben elszomorító és megdöbbentő realitású fényképét adja annak a gyatra és minden lelki kincséből kivetkőzött keresztény elemnek, mely a páholyok belsejében se nem látott, se nem hallott semmit s mely a maga hihetetlen vakságában szótlanul tűrte és nézte, hogy mint gyalázzák azokat a nemzeti és vallásos eszményeket, amelyeket szülői házában, gyermekkorában, mint szent és magasztos dolgokat mutattak be neki s melynek nemcsak nem volt egy szava sem a szabadkőművesség előbb részletezett kettőssége ellen, hanem valami eszeveszett pipogyasággal és a reménytelen sorsú páriákat jellemző szellemi csök-kentséggel maga állt be abba a sorba, a zsidóság azon rohamcsapatába, mely, míg a saját faját, nemzeti érzését és vallási meggyőződését a szabadkőmíves destrukciók tárgyai közül kivette és szentnek deklarálta, ugyanakkor a keleti népet jellemző hihetetlen dühvel és elszántsággal, zúzta, törte és marta a keresztény erkölcsöt és a keresztény vallást.

Ez a fénykép egyben azt is feltárja előttünk, hogy a szabadkőművesség zsidó része annyira semmibe nem veszi a keresztény tagokat, annyira lecsökkent szellemi és lelki képességűeknek tartja őket, hogy meg sem kísérli elkendőzni, vagy enyhíteni azt a lelkiséget és azt a törekvést, amely valósággal ordítja a világnak, hogy a szabadkőművességnek a forradalmak megrendezése mellett a keresztény erkölcs és a keresztény vallások megsemmisítése képezi legfőbb célját

Az arisztokrácia és a szabadkőművesség

Ha egy - a páholyokon kívül álló - halandó azt akarja bebizonyítani tények és adatok segítségével, hogy a szabadkőművesség destruáló társaság, ha azt óhajtja igazolni, hogy a lelkek megmérgezésére alakult intézmény, hogy célja nem az emberiség boldogítása, hanem elzüllesztése, hogy a világba kidobott eszméi és nemes törekvései mögött pokoli és sötét vágyak és törekvések húzódnak meg s ezek képezik magát a tulajdonképpeni célját, hogy az államok ellen tör, az oltárok lerombolásán, a hitetlenség elterjesztésén, a forradalmak megrendezésén dolgozik; a szabadkőművesség egyszerre felölti a megsértett ártatlanság álarcát s kézzel-lábbal tiltakozik a vádak ellen.

Felemlíti elsősorban, hogy ez már csak azért sem lehetséges, mert hiszen mindenütt a világon bemutatja alapszabályait a törvényes államhatalomnak, mely mindenkor approbálta azokat. Már pedig - érvelnek a testvérek - olyan korlátolt államhatalmat, olyan kiskorú és agyalágyult államrendet nem ismer a világ, mely egy olyan egyesület működését engedélyezné, amely az ő élete ellen tör s az ő fennmaradásának alappilléreit rombolja. Az állam - érvelnek tovább - csak tudja, hogy mikor és mi által van veszélyeztetve az ő alapja s nagyon is ébren vigyáz arra, hogy olyan testületek az ő uralma terén ne létesülhessenek, amelyek céljaival ellentétesek és fennmaradására törnek. Ha tehát az államhatalom nem lát működésében semmi kárhoztatni valót, nem fedez fel céljaiban és eszközeiben az ő uralmát veszélyeztető egyetlen elemet sem, akkor egyenesen rosszindulatú rágalom,, gyermekes pletyka és rosszmájú emberek rémlátása mindaz, amit veszélyességére és forradalmiságára egyesek, vagy vele ellentétes célokat hajszoló intézmények felhoznak.

Az bizonyos, hogy az ilyen érvelés nagyon megkapó és látszatra teljesen kiparírozhatatlan. Kétségtelenül elaltatja sok ember nyugtalanságát és megszünteti idegességét, mert hiszen valóban úgy áll a dolog, hogy az állam csak tudja, hogy mi a hasznos és mi a káros reá nézve, ennek a körülménynek felderítéséhez és kinyomozásához rendelkezik is a megfelelő apparátussal s ha ő nem talál kivetnivalót a szabadkőművességben, akkor nem is lehet az veszedelmes, nem lehet destruktív. Az ezen érveléssel meggyőzött, halandó aztán hajlamos is arra, hogy a szabadkőművesség elleni támadásokat vagy bizonyítékokat túlzottaknak, esetleg rémlátásoknak s olyan emberek munkájának tekintse, akik pápábbak akarnak lenni a pápánál, akik mindenáron az állam megmentésének babérját akarják fejükre illeszteni olyan téren is, ahol ennek alapfeltételei hiányoznak.

Ámde azt már nem mondják a szabadkőmívesek - lehet, hogy egy részük maga sem tudja -, hogy a szövetség nem a teljes alapszabályt mutatja be az államhatalomnak, hanem csak egy - az általános - részét. Ez a kormányoknak bemutatott alapszabály nem egyéb, mint az öreg Anderson-féle alkotmány egy része, mely oly szépen elbeszéli, hogy a szabadkőmíves kötelessége jó állampolgárnak lenni, hogy hinnie kell Istenben, hogy tisztelnie kell a törvényeket és élni, halnia kell a holdkóros filozofálásért s tökéletesedésért, a felebaráti szeretetért, a békességért és azért a vágyért, hogy minél több jótékonyságot gyakorolhasson erre rászoruló embertársaival szemben s hogy szabadkőmíves társának valóban minél édesebb testvére lehessen.

Ezt az általuk már régen sutbadobott és komolytalannak tartott szöveget egy kissé átfésülik, egy pár modern vonatkozással s az egyes államokra vonatkozó speciális frázissal átszövik, hangsúlyozzák, hogy nem politizálnak, hogy a páholyból leendő eltávolítás terhe alatt meghagyják a testvéreknek a törvény tiszteletét - s aztán az egészet leírják, vagy már legépelik négy példányban, amint azt a miniszteri rendelet előírja s beadják a belügyminiszternek.

Hát persze, hogy ott jóváhagyják! Ezt a limonádét ne hagynák jóvá? Nincs ezekben a világon semmi a csattogó és puffanó frázisokon kívül, nincs egy komoly mondat és egy nagyvonalú törekvés, nem különbek ezek, mint egy budai korcsma törzsvendégei asztaltársaságának a szabályzata, hát miért és mi címen ne hagyná jóvá az államhatalom? Egyébként is ez az ú. n. államhatalom, illetve annak jóváhagyása ma már nem döntő bizonyíték, hiszen az állami hivatalok is tömve vannak szabadkőmívesekkel és a testvérek akárhányszor feljutnak a főpozíciókba, sokszor a miniszteri székbe, akik aztán ezeket az alapszabályokat nem az állam, hanem a szabadkőművesség szempontjából vizsgálják s jóváhagyják, ha ennek a szabadkőművességnek szolgálatot tehetnek vele akkor is, ha egyes pontjai tényleg veszélyt jelentenek az államra.

Ámde - ismételjük - nem is erről az esetről van szó. A szabadkőművesség óvatos volt mindig, igazi céljaiból csak végső szükség esetén árult el - időnap előtt - valamit a világnak s csak annyit, amennyire éppen szükség volt. Még kevésbé bízta ezeket az államra, arra a legnagyobb földi hatalomra, mely ma talán az övé volt, az ő intencióinak megvalósítására használta fel egész erejét, de holnap - egy rendszerváltozás esetén - éppen ellenkezőleg, az ő elpusztítására fordíthatja esetleg egész hatalmát, esetleg éppen az általa előbb szolgáltatott adatokra támaszkodva. Ezt tehát nem volt tanácsos megreszkírozni, éppen azért csak az alapszabályok azon részét tárták a páholyok a kormányok elé, amikben forradalmi velleitásokat, lélekmérgező terveket, csakugyan nem lehetett felfedezni.

Így cselekedett a magyarországi szabadkőművesség is. 1913-ban kiadott és 119 oldalra terjedő alkotmányának 12 alaptörvényéből ugyanis csak az 1-3 oldalnyi alaptörvény van kormányhatóságilag jóváhagyva, a 116 oldalnyi terjedelmű 11 lap törvény azonban kormányhatósági jóváhagyás alá beterjesztve soha nem volt s azt beterjeszteni - ha a szabadkőművesség működni akart - nem is lett volna tanácsos.

Hogy mily szemérmetlenül csapta be ezzel az alapszabállyal a szabadkőművesség a kormányzatot, azt magával a beterjesztett és jóváhagyott szöveggel bizonyítjuk, úgy amint azt Bakonyi Kálmán már idézett kis füzetében leközli:

"A szabadkőművesség filozofikus, filantrópikus és progresszív intézmény.
Célja a közerkölcsiség, művelődés és felebaráti szeretet terjesztése és a jótékonyság gyakorlása.

A szabadkőművesség kizár köréből minden politikai és vallási kérdést és tagjait a hazai törvények tiszteletben tartására kötelezi."

Az alapszabályok módot adtak a kormánynak és az egyes közigazgatási hatóságoknak, hogy a szabad-kőmíves páholyoknak és az ezek összességét alkotó Magyarországi szimbólikus Nagypáholynak működését ellenőrizze. A páholyalakításokat a Nagypáholyhoz s a páholyok elnökét a belügyminiszterhez, illetve a hatóságokhoz be kellett jelenteni.

A szabadkőmíves szövetség alapelvei is meg voltak állapítva. Ezek a következők:
"A szabadkőmívesek szövetsége a felvilágosodás terjesztésére és a humanizmus megőrzésére és ápolására alakult testület, melynek tagjai egymást testvéreknek tekintik és nevezik.

A szabadkőmívesek és a páholyok magatartásának legfőbb zsinórmértéke a tisztán emberi erkölcsi törvény.

A szabadkőmíves szövetség jó hírnevű, független férfiakat fogad be tagjaiul, akik testvériesen egyesülnek a szellemi és erkölcsi nemesbülésre irányzott törekvésükben, minden tekintet nélkül fajra, nemzetiségre, vallásra, társadalmi helyzetre vagy politikai pártállásra.

A szabadkőmíves minden igaz meggyőződést tisztel és ezért a szabadkőmívesek szabadon követhetik meggyőződésüket és azt az alkotmány korlátai közt nyíltan kifejezhetik; a szabadkőmívesek szövetsége megkívánja tagjaitól, hogyha nézeteik és állásaik különböznek is, egymást testvérekül tiszteljék és becsüljék.

A szabadkőmívesek szövetsége a lelkiismereti, a vallási és a szellemi szabadság erkölcsi alapelveinek hódol és kárhoztat minden rendszert, mely ezt a szabadságot veszélyezteti, bármely meggyőződésnek, hitnek vagy gondolkozásnak minden üldözését, valamint a felebaráti szeretettel ellenkező minden törekvést.

A szabadkőmívesek szövetsége tagjaitól hitvallást nem kíván; tiszteli tagjainak vallási és politikái meggyőződését és kizár gyülekezeteiből minden vallási és politikai vitatkozást.
A szabadkőmívesek szövetsége kötelezi tagjait, hogy engedelmeskedjenek hazájuk törvényeinek és tartsák meg annak az országnak törvényeit, amelyben élnek.
A szabadkőmívesek szövetsége a szövetség tagjait az emberszeretet gyakorlására serkenti.
A hazaszeretet a szabadkőmíves egyik legszentebb kötelessége.

A szabadkőmívesek szövetsége, ennek története, elvei és céljai nem titkosak; a szabadkőmíves titok, melynek megtartására a szabadkőmívesek szövetsége a szabadkőmíveseket kötelezi, csak arra való, hogy a kölcsönös felismerést lehetővé tegye.
A szabadkőmívesek szövetsége megkívánja tagjaitól, hogy saját nemesbülésükön munkálkodjanak, egymásnak ebbeli törekvéseit támogassák, a Nagypáholy alkotmányát és a páholy szabályait híven megtartsák.

A szabadkőmívesek szövetsége az emberi nem egyetemlegességén alapulván, az egész emberiségre iparkodik kiterjeszteni a testvéri köteléket, amely a szabadkőmíveseket a föld színén egyesíti és ezért tagjait a testvéri érzésnek szóval és jó példával való terjesztésére buzdítja."

A Nagypáholynak és a páholyoknak a vezetősége szigorúan őrködött afölött, hogy a tagok az alapszabályok és az alapelvek rendelkezéseihez tartsák magukat, azok szerint éljenek és cselekedjenek. Akik a szabályok ellen vetnek, azokat büntetéssel sújtotta s esetleg kizárta a szövetség kötelékéből a páholyok elsőfokú, illetve a Nagypáholy másodfokú ítélőszéke. Eddig terjed és mindössze ennyi az alapszabály, melyet a belügyminiszter - ugyancsak Bakonyi szerint - 1886 január 20-án 2223-1886. szám alatt láttamozott.
Ezzel a semmitmondó és émelygő bombasztokkal teljes alapszabállyal szemben állott és áll a szabadkőművesség szabályzatának legnagyobb része, melyet semmiféle belügyminiszter soha nem látott.

Ezt a tulajdonképpeni alapszabályt terjedelménél fogva nem tudjuk közölni, de egypár §-ra s ezeknek a bemutatott szabályzattal ellentétes rendelkezéseire az alábbiakban mutatunk rá.

A kormányzat elámítására szánt alapszabályzatban a szabadkőművesség azt magyarázza, hogy elvei, céljai nem titkosak s ami titok van, az csak egymás felismerését van hivatva szolgálni. (Egyik szellemes írónk szerint erre már csak azért sincs szükség, mert a szabadkőmíves az az egyedüli emberfajta, mely egymást már a szagról ismeri.)
Ámde a be nem mutatott szabályzat 13. §-a (II. Alaptörvény) a következőket mondja: "A beavatatlan sajtó útján általában, különösen pedig beavatatlan hírlapokban tilos közölni mindazt, ami a szabadkőműves szertartásra, ismertetőjelekre, szavakra és érintésre, a szabadkőműves Írásmódra, és a nagypáholy és a védelme állott álló páholyok beléletére vonatkozik. Valakinek szabadkőműves voltát, ha csak ő maga nem kívánja, vagy meg nem engedi, még a szabadkőműves sajtóban sem szabad közölni."

Nem fűzünk magyarázatot ehhez a két szakaszhoz, mert annyira nyilvánvaló, hogy az utóbbi teljesen megcáfolja az elsőt. Egy újabb láncszem ez abban a hosszú, hosszú láncban, melyet eddig az olvasóknak bemutattunk, s mely a szabadkőművesség ravaszságaiból van összeforrasztva.

De bemutatunk egy második esetet is. A belügyminiszternek átadott alapszabály azt mondja, hogy a páholy törvényszéke csak olyan színházi igazságszolgáltatás féle, melynek az a célja, hogy a jóváhagyott alapszabály ellen vétőt a szövetség büntetéseivel sújtsa.
Persze, hogy ebben sem találhatott a kormányközeg kivetni valót.

Abban azonban már talált volna, amit a VI. alaptörvény 8. §-a előír, de amelyet a szabadkőművesség óvakodott a hatóság tudomására hozni, minthogy ezen §. egyenesen az állam szuverenitását fumigálja s ez alól akarja a szabadkőművessé-get és a tagokat kivenni. Szól pedig ez a §. a következőképpen: "A szabadkőművesek között páholyösszejöveteleken történt, vagy szabadkőműves ügyekre vonatkozó összekülönbözéseket békebíróság által kell elintézni, ily ügyekben az állami bíróság vagy hatóság jogsegélyének keresése szabadkőműves vétség."

A 9. §. meg azt ajánlja a testvéreknek, hogy profán ügyekben előforduló viszályoknál is a szabadkőműves bíróságot keressék fel.

Mily óriási különbség van tehát a két §. között, s mennyire nem fedi az egyik a másikat. Ebben az utóbbiban még csak szó sincs arról, hogy az állam törvényeinek nem engedelmeskedő testvért a szövetség részéről bármi baj is érheti - mint ahogy az államhatalommal elhitetik, - hanem egészen inas, a szabadkőmíves ügyek ellen vétő, tehát ex offó szabadkőműves deliktumokat elkövető testvérek megrendszabályozását célozza. Államot alkot tehát ez a szövetség az államban, s a hivatalos hatalomnak jurisdikcióját sem hajlandó saját tagjaival szemben elismerni.

Ha tehát akad valaki, aki a szabadkőművesség említett érvelésére a fenti értelemben a választ megadja, akkor ezen a téren nem igen kísérleteznek tovább, hanem előveszik a 2-ik számú érvet, hogy t. i. a katolikus Egyház igen neves főpapjai is, egykoron a szövetséghez tartoztak, a testvéri láncban vakolgattak, már pedig ők - akik közvetlenül látták a szabadkőművesség munkáját, - egyetlen pillanatig sem lettek volna ennek az intézménynek tagjai, ha az állam és egyházellenes lett volna. E sorok írójának is több igen becsületes és konzervatív gondolkozású keresztény szabadkőműves ezt az érvet hozta fel, s fel is sorolt több világhírű egyházi főméltóságot, sőt Prohászka Ottokárt is, mint akik az utolsó percig aktív tagjai voltak a szabadkőművességnek; amiből meg az sül ki, hogy a józan és a nemzeti és vallási gondolkozástól elszakadni nem akaró tagokat a szabadkőművesség hivatalosan ámítja ezen mesékkel, hogy a keresztény elem fel-feltörő lelkiismeretfurdalását lecsendesítse.

Mi e munka I. kötetében ezt az érvelést is a kellő értékére szállítottuk le. Beigazoltuk, hogy a katolikus klérus csak kél megtévedt tagjával szerepel a szabadkőműves névsorban, hogy katolikus főpapok tagjai sohasem voltak, hogy Horváth Mihály és Rónay Jácint az 1848-as szabadságharc neves alakjai az emigrációban és kifejezetten politikai okokból léptek be az egyes külföldi páholyokba, magyarországi páholy tagjai azonban egyetlen pillanatig sem voltak s a magyarországi szabad-kőművességgel éppúgy nem törődtek, mint ahogy nem törődtek a külföldiekkel sem, mihelyt a kiegyezés létrejött és hazájukba visszatérhettek. A magyarországi szabadkőművességnek a katolikus főpapsággal való tüntetése tehát közönséges hazugság, melynek csak az a célja, hogy a nagyközönséget félrevezesse, a nyugtalankodó - jobbérzésű - keresőt, vagy a páholyok összetételén bajusz alatt zúgolódó testvéreket lecsillapítsa s velük elhitesse, hogy mily előkelő és mily exkluzív katolikus társaságban, neves főpapok testvéri, szövetségében sikerült nekik elhelyezkedniök.
Ha aztán ezzel az érveléssel is kudarcot vallottak, akkor jönnek az öreg ágyúval, a 3. számú érveléssel, amivel rendszerint teletalálatra számítanak, s amit legtöbbször el is érnek.

Ez a hármas számú érv pedig szól imígyen: A szabadkőművesség ellenségeinek és kritizálóinak már csak azért sincs igazuk, mert hiszen ennek a szövetségnek tagjai között királyok, fejedelmek, hercegek, grófok és az arisztokrácia igen számos tagja helyet foglalt és helyet foglal ma is, akik bizonyára nem tennék ezt meg, ha a szabadkőművesség az ő létük és hatalmuk ellen törne, s a forradalmak felidézésén dolgozna. Sőt még tovább is mennek. Azt hangoztatják, hogy ennek a társadalmi osztálynak a páholyokban való részvéteié egyenesen garancia is arra, hogy a szabadkőművesség nem léphet a destrukció és felforgatás útjára, mert a páholymunkákon ezek az arisztokraták befolyásukkal ezt határozottan megakadályozzák.

Fel is sorolják az angol szabadkőművességet, melynek a királyi család évszázadok óta tagja s a páholyok tisztségének előkelő reprezentánsa maga a koronás angol király, főmestere pedig az uralkodóház egyik hercege. Felemlíti, hogy Svédországban egyenesen királyi rendelet kötelezi az uralkodóház tagjait arra, hogy a szabadkőművességbe belépjenek s a mindenkori király fenntartja magának a nagypáholy főmesteri tisztségét, hogy a többi Skandináv államok uralkodói és királyi hercegei is aktív szabadkőmívesek, hogy szabadkőmíves volt az olasz király, a német császár, stb., stb. Büszkén hangoztatják, hogy még a katolikus Habsburg-ház is sok tagjával érdekelve volt a szabadkőművességben, hogy a testvéri láncba tartozott Lotharingiai Ferenc, Mária Terézia férje, sőt egyik uralkodónk, II. Lipót király is. Felvonultatják a francia páholyokban nyüzsgő hercegeket, s végül felsorolják azon történelmi nevek tulajdonosait, az arisztokrácia egyébként büszke és hozzáférhetetlen tagjait, akik a páholyokban hűségesen és odaadással vakolgattak a polgári származású testvérekkel együtt.

Mindezekben a szabadkőmíveseknek igazuk van! Tényleg, a protestáns államok fejedelmei és uralkodói, minden időben nagy szimpátiával nézték a szabadkőművesség munkáját, s annak vakolásaiban maguk is családukkal egyetemben aktív részt vettek s nagyobbára - Németország kivételével, - részt vesznek azokban napjainkban is. Tény az is, hogy a francia arisztokrácia és a királyi család egyik ága a nagy forradalom előtt szabadkőmíves volt, tény végül, hogy Umbertó és Viktor Emánuel olasz, II. Lipót magyar király, valamint Lotharingiai Ferenc szabadkőmívesek voltak.

Ámde - s ez az ámde az, ami a Szabadkőművesség érvelését a kellő világításba helyezi, - az ezen tényből levont következtetése a szabadkőművességnek már nem fedi a tényeket és nem fedi a valóságot. Nem fedi pedig azért, mert az angol, a svéd, szóval az angol-szász és a skandináv államok szabadkőművessége, és a francia Nagy-Oriens szabadkőművessége, vagyis a latin irány között megmérhetetlen a különbség, s áthidalhatatlanok az ellentétek. Hogy ez az angol-szász szabadkőművesség mily véleménnyel van a latin irányról, bizonyítottuk azon határozatokkal, amelyekkel ezen utóbbit a szabadkőművesség egyeteméből kizárták s vele semmiféle összeköttetést fenntartani nem hajlandók. Az angolszász irány konzervativizmusát, nemzeti érzését és a vallással szemben elfoglalt megértő vagy legalább is türelmes álláspontját éppen az a helyzet determinálja, hogy tagjai között az uralkodóház és az arisztokrácia is sűrű sorokban foglal helyet, s távol igyekszik tartani a szövetség munkájából azt az izgató, lázító és forradalmasító, azt az ateista és kozmopolita hangot és mentalitást, mely a szabadkőművesség latin irányát jellemzi. Ez az angol és skandináv szabadkőművesség, mint példa, igen gyenge és veszélyes bizonyíték a latin irány kezében a maga igazságának a bizonyítására, mert a maga valóságában és megdöbbentő realitásában mutatja be azt a hatalmas elkanyarodást, amelyet a Nagy Oriens és páholyai a közös eszmék és elvektől kétszáz év alatt megtettek, s amelyek arra indították á világszabadkőművesség legtekintélyesebb részét, hogy a lezüllött és elvetemült, rossz útra tért és tilos utakon járó, gyanús munkákat végző testvérekkel a rokonságot tagadják meg s kizárják azt a szövetség egyeteméből, s becsukják előtte a szülői ház kapuját.

Aki csak egy parányit is tisztában van azzal, hogy a szabadkőművesség a testvériség és az összetartozás ápolását mennyire legfőbb feladatának tekintette és tekinti ma is, az minden további bizonyítás nélkül beigazolva látja azt, hogy a szabadkőművesség latin irányának nagy bűnöket kellett elkövetnie, nagy bűnökben kellett élnie és téves utakon kell járnia, ha fél Európa páholyai megtagadják vele az érintkezést, s inkább megakadályozzák egy nemzetközi iroda létesítését, semhogy a francia Nagy Orienssel és társaival együtt kelljen ülniök.

Ezek a tények azonban nem változtatnak azon a másik tényen, hogy a szabadkőmíves páholyokban, különösen a XVIII. században, egészen a XIX. század végéig sok fejedelem és arisztokrata szerepelt.

Ennek azonban nem a szabadkőművesség elveinek magasztossága, nem eszméinek mélysége és tisztasága volt az oka, hanem egészen más.

Szembeötlő jelenség mindenekelőtt az, hogy a szabadkőműves uralkodók és uralkodóházak elenyésző csekély kivételt leszámítva, a protestáns államokból, illetve annak uralkodóiból regrutálódtak. A protestantizmus a vallást nemzetivé igyekezett tenni, s mihelyt a kereszténységet elszakította eddigi központi vezetőségétől, a pápaságtól, természetesen más támasztékot keresett a protestáns felekezet számára, amely közül a központi kormányzás nélkül maradt egyház csoportosulhasson. Ezt a természetes központot az államfőben találta meg, ezt, valamint ennek családját olyan cezaropapizmus-félével ruházta fel, s az új vallás protektorává tette. Láttuk a történelemből, hogy így cselekedett Luther, a szász és más fejedelmeket illetőleg, akiknek egyenesen felajánlotta az evangélikus egyház protektorátusát, sőt ezen túlmenőleg, kötelességükké tette nekik az új vallás megvédését. Ugyanezt tette Kálvin Genfben, aki ennek elöljáróságát kérte fel a kálvinizmus megvédésére, s Blandrata, aki János Zsigmond oltalma alá helyezte az unitárius felekezetet.

Másrészt meg azt is tanítja a történelem, hogy a világi fejedelmek Nagy Konstantin óta mindig hajlamosak voltak arra, hogy az egyházi élet terén is irányadó befolyást küzdjenek ki maguk számára, s bizonyos fejedelmi jogokat vindikáltak maguknak a lelkiélet terén is. Az egész középkor története tulajdonképpen annak a végeláthatatlan küzdelemnek a regisztrálása, amelyet a világi fejedelmek a pápákkal folytattak, az egyház életében elnyerhető befolyásért vagy hegemóniáért.

Ez a hegemónia a protestantizmus fellépésével - az új vallásokat illetőleg - a világi fejedelmeknek valósággal az ölükbe hullott, s ha a katolicizmus feletti uralmat nem tudták megszerezni, megszerezhették azt a protestáns felekezetek felett. VIII. Henrik, Gusztáv Adolf, Fülöp János Albert s más német fejedelmek nem is késtek uralmukat kiterjeszteni az új vallás felett, s a protektorátuson, a támogatáson túlmenőleg e téren is tényleges hatalmat gyakorolni. Ez az uralom aztán jellemzője lesz a protestáns államok uralkodóházainak, akik a szabadkőművesség nagyobb arányú terjeszkedésekor abban bizonyos vallási vonatkozásokat is fedezvén fel, ennek az életében és ténykedésében is vindikálták maguknak a hatalmat. Annál inkább tetszésükkel találkozott ez az intézmény, minél több misztikumot, titkot és ceremóniát rejtett méhében, s minél nagyobb hatáskörrel és parancsnoksággal ruházta fel az egyes páholy főmestereit, illetve a nagypáholy nagymesterét; A szabadkőmíves vakolások, a maguk precíz és kidolgozott szertartásaival, melyeknek vezetése a nagymester kezében volt, ezt a nagymestert, mint egy főpapot tüntették fel, az uralkodók, vagy az uralkodóház tagjai tehát ezen tisztségek megszerzésével ilyen főpapoknak érezték magukat s a körülményes szertartások tényleg azt a díszt és méltóságot is nyújtották nekik, amit a külsőségekkel nem törődő protestantizmus nekik nyújtani soha nem tudott.

Az is lehetséges, hogy a fejedelmi családok betekintést nyervén a szabadkőművesség beléletébe s tapasztalván annak terjedését, s látván benne a hatalom megszerzésének lehetőségét, saját érdekükben sem voltak hajlandók ezt a testületet többé magára hagyni, hanem arra törekedtek, hogy annak egész belélete az ő szemük előtt és az ő ellenőrzésük és felügyeletük mellett folyjon le, s ha van rá mód, az ő hatalmi érdekeiket is szolgálja. A filozofálási vágy, a tökéletesedés, a jótékonyság, szóval a szabadkőművesség által verklizett szólamok, ezekre a realitások között élő, csak azokkal számoló uralkodókra semmi hatással nem voltak és nem is lehettek. Uralkodásuk története bárkit meggyőzhet arról, hogy nem voltak ilyen szentimentális allűrjeik, őket tehát más célok vitték be a páholyokba, s pl. XIII. Károly, svéd király és VII. Krisztián, dán király, de maga Nagy Frigyes is egészen bizonyos, hogy nem holmi holdkóros eszmék és jótékonysági ellágyulások hatása alatt állottak az élére, hanem nagyon is reális, nagyon is politikai és dinasztikus okok vitték rá őket arra, hogy a páholyok működését állandóan ők irányítsák s ezen irányítást és felügyeletet utódaik számára is kötelességgé tegyék.
A katolikus országok fejedelmei között Umbertó és Viktor Emánuel szabadkőművessége a pápák állam megszüntetésének s annak a viszonynak a következménye volt, amely a szavojai házat a szabadkőművesség - az Unita Itália egyik legfőbb protektora - lekötelezettjévé tette. Lotharingiai Ferencen és II. Lipóton kívül - kiknek ezen lépését alább fejtjük meg, - katolikus uralkodó nem volt a szabadkőművességben.
Ha pedig a fentieket megfejtettük, egyben félig-meddig magyarázatát adtuk annak is, hogy miért volt a XVIIL században és a XIX. század első három negyedében oly sok arisztokrata a páholyokban.

Tudjuk és tapasztaljuk, hogy a főurak és a főnemesek készséges utánzói a fejedelmi családok szokásainak. Ez mindenkor és minden országban így is volt, sőt az uralkodóház egyenesen el is várta ezt az utánzást a főnemességtől és a főuraktól. Már most, ha az uralkodó szabadkőmíves volt, ha az uralkodóház ott vakolgatott a páholyokban, csapatostul tódult be nyomukban a lojalitásáról híres főnemesség is, s nagy reverenciával övezte magát fel a köténnyel, ha uralkodóját is ilyen ruhadarabban látta díszelegni a vakolásokon.

A XVIII. században, különösen annak második felétől kezdve éppúgy divat volt a főúri körökben szabadkőmívesnek lenni, mint amilyen divat volt a púder vagy az allonge paróka, a térdnadrág és a csatos cipő, a barett és a csipkés mellű ing. Ennek és a következő korszaknak züllött lelkű és erkölcstelen felső tízezerjét még a szabadkőművesség sem tüntetheti ki azzal, hogy úgy állítsa be őket, mint akiket nemes szívük és finom lelkük, a szép és magasztos eszmék, a felséges végcél vitt volna be a testvéri láncba. Egy pillantás ezen kor történetébe mindenkit meggyőz arról, hogy az a léha, cinikus, komoly gondolatokra nem képes arisztokrácia, a páholyokat nemes célokkal és nagy elhatározásokkal nem, hanem csak divatból, feltűnésből és nyegleségből kereshette fel.
A mi II. Lipótunk és Lotharingiai Ferencünk talán valami szépet és jót felfedezni véltek a szabadkőművességben, de hogy belépésüknek legfőbb irányítója a többi uralkodók hasonló lépése és a divat volt, az is kétségtelen.

A magyarországi szabadkőművességben szereplő arisztokrácia a XVIII. században szintén utánzási ösztönének engedve, lépett be a páholyokba. Megállapítható, hogy számuk úgy nőtt, vagy fogyott, amint az uralkodó vagy uralkodóház szimpátiával vagy ellenszenvvel nézte a szabadkőművesség működését. A XIX. században a politikai viszonyok duzzasztották meg úgy, - ahogy a páholyokat arisztokratákkal, de a kiegyezés után a mágnások szintén kivétel nélkül elkerülték a szabadkőmíves Scylla és Charibdist, s a 90-es évektől meg már egyáltalán nem találunk új arisztokrata tagokat. Az a pár gróf vagy báró, aki a névsorban szerepel, teljesen vagyontalan kis- vagy középhivatalnok volt, aki mint hivatalnok vétette fel magát a szabadkőművességbe.

A Barcsay könyve összesen 34 arisztokratát tüntet fel, akik között azonban öt idegen állampolgár van, s így magyar állampolgár arisztokrata 29 volt a páholyok tagja. Ezek közül azonban 14 zsidó báró volt, s így csak 15 keresztény arisztokrata marad. Ezen 18-ból hivatalnok volt 9, végeredményben tehát csak 9 önálló és függetlennek mondható magyar arisztokrata akadt körülbelül 40 esztendő alatt, akik a szabadkőművesség karjaiba dobták magukat.

Meg kell még említeni, ezen téma tárgyalásánál, egy igen érdekes körülményt. Arisztokráciánk ugyanis a szabadkőmíves páholyokban a XVIII. század végétől kezdve rohamosan fogyott és még a szabadságharc mozgalmai alatt, vagy mozgalmai után sem gyarapodott. 1909-ben kérte felvételét a legutolsó magyar arisztokrata s azóta mágnásaink új taggal abszolúte nem növelték a szabadkőművesség testvéri láncát.

A zöm, majdnem kilenc-tized rész 1900-tól 1910-ig egymásután kérte elbocsáttatását a páholyokból, úgy, hogy 1910-ben a szimbólikus nagypáholy kötelékébe tartozó összes páholyban nem volt 12 gróf és bárónál több, ezeknek is legnagyobb része - miként fentebb mondottuk, - hivatalnok volt. Abban az arányban, amint a keresztény arisztokraták hátat fordítottak a szabadkőművességnek, vonul be oda a zsidó bárók csapata, akiknek felvétele csaknem összeesik azzal az idővel, amikor a keresztény arisztokrata elem nemcsak nem kívánt a páholyok tagja lenni, hanem a meglévők is mindenképpen szabadulni óhajtottak ezen intézményből.

Nem fejezhetjük be ezt a fejezetet anélkül, hogy a szabad-kőmíveseknek a fejedelmek és az arisztokráciával való tüntetését még az alábbiakkal is le ne szállítsuk a kellő értékre:
A fejedelmek és arisztokraták csak bábok voltak a szabadkőművesség kezében s eszközök azon keveseknél, akik tudatában voltak annak, hogy mi is a tulajdonképpen szabadkőmíves végcél s mily utakon kell és lehet azt elérni. A fejedelmek és mágnások látták a jelvényeket, hallották a szavakat és ismerték a szimbólumokat, de mindezek mint egy nagy múlt kegyeletes emlékei és relikviái voltak előttük bemutatva, a lenyűgöző szertartások, mint jelentőség nélküli maradványai egy régmúlt korszaknak, voltak nekik magyarázva.
Ámde minden szimbólum kétféle tartalommal bírt az úgynevezett látens és manifeszt tartalommal. Ezen utóbbit a páholyok vezetősége készséggel közölte a tucattagokkal, fűszerezte is különféle mendemondákkal, ellenőrizhetetlen történetekkel és mesékkel, a szimbólumok tulajdonképpeni valódi értelmét az ú. n. latens tartalmat azonban csak a bennfentesekkel közölte, ezeknek magyarázták meg, hogy a különféle kőmíves eszközök és hókuszpókuszok mit jelentenek. Ez a latens tartalom magyarázta meg a végcélt, a trónok és az oltárok összezúzását, a forradalmak előkészítését és felidézését s a szabadkőműves világuralom megteremtését.

Ennek igazolására Pachtler 1870-ben megjelent művében (Der stille Krieg, der Freimaurerei gegen Thron und Altar) egy szabadkőműves irataiból idézi a következő részt: "Hogy minden kellemetlenségnek, mely rendünk terveit nyilvánosságra hozhatná, elejét vegyük, minden felveendőt esküvel és a legtitkosabb s legiszonyúbb büntetés félelmével kell törhetetlen hallgatásra köteleznünk; azonfelül pedig és az eskütől eltekintve, tanaink lényegét allegóriáink segítségével mindenkor el kell rejtenünk, s minden felveendőnek megbízhatóságához képest kell alkalmaznunk a morál azon részét, melyet vele előnyösen közölhetünk."

Louis Blanc az I. kötetben említett munkájában a legnagyobb nyíltsággal jelenti ki, hogy a fejedelmek és arisztokraták felvétele csak szemfényvesztés és arra jó, hogy ezeknek a hatalmasoknak a figyelmét a lényegről és a szabadkőművesség igazi munkájáról elterelje. Hála berendezésünk ügyes mechanizmusának - mondja Louis Blanc - a szabadkőművesség a fejedelmek és a nemesség körében több védőre, mint ellenőrre talált. Fejedelmek méltóztattak kezükbe venni a vakoló-kanalat és bőrköténnyel körülövezték magukat. De ugyan miért is nem ? Hisz a magasabb fokok, léte előttük gondosan eltitkoltatok és a szabadkőművességről ők is csak annyit tudtak, mint amennyit veszély nélkül tudomásukra lehetett hozni. (Idézi Müller Jenő i. m. 88. oldal.)

Ugyancsak Louis Blanc írja könyvében, hogy "mivel a szabadkőművesség három foka sok olyan embert ölel fel, akik állásuknál és elveiknél fogva ellenségei minden társadalmi felfordulásnak, az újítók megsokszorozták a misztikus létra fokait, amelyen a tagok emelkedhetnek. Az izzó lelkek számára titkos páholyokat létesítettek. Árnyékos szentélyeket, melyeknek ajtaja csakis a próbatételek hosszú sora után nyílt meg oly beavatottak részére, akik már tanúbizonyságot tettek a forradalmi tudományokban való előmenetelükről."

Márpedig a fejedelmek ezen utóbbi feltételnek egyetlen esetben sem feleltek meg, s így csak mint kirakatdarabok szerepeltek a szabadkőmívesek nagy áruházában, akiket, mint a gyermekeket, különféle nevetséges "titok" megsúgásával és egzotikus jelvény és szó mutogatásával vagy betanításával szórakoztattak, de azokba az "arriére loges"-okba, amelyekben a titkok tulajdonképpeni jelentését, a látens tartalmat ismerték és őrizték, nekik bejárásuk vagy bejuthatásuk nem volt.

A szabadkőmíves köztisztviselők

A szabadkőművesség hódító útjában és tagjainak toborzásánál nemcsak a köztisztviselői pályák egyikét vagy másikát igyekezett meghódítani, nemcsak a céljai érdekében elsőrendű fontossággal bíró hivatalok után nyújtotta ki karmait, hanem általában az államélet minden ágazatában működő tisztviselőt meg szeretett volna kaparintani a testvéri lánc számára.

A XIX. század végén és a XX. század első két tizedében a talaj rendkívül alkalmas volt erre a célra. Nemcsak a liberalizmus volt az állam vezéreszméje, amely liberalizmusról maguk a szabadkőmívesek állapították meg, hogy az a szabadkőművesség előfutárjának és nagy rezervoárjának tekintendő, hanem maga a kor is zavaros eszméivel igen hálás talaj volt a szabadkőmíves magok számára. A szabadkőművesség kulminációját ebben az időszakban érte el, természetes tehát, hogy nem került nagy fáradságába az államigazgatás minden reszortjából a páholyok számára tagokat toborozni, busza annyira szétterült a régi monarchián, hogy alattvalói

Ha a szabadkőmívesek névsorát és a szabadkőmívesek foglalkozását átvizsgáljuk, azt látjuk, hogy a legkülönfélébb köztisztviselői pályákon mindenütt el voltak helyezkedve a szabadkőmíves őrszemek, akik nemcsak a páholyok mentalitását vitték be hivatali munkájukba, hanem figyelemmel is kísérték tisztviselőtársaik életét és lelkületét és az arra alkalmasakat megkörnyékezték és tagokul megszerezték. Természetesen, a legmagasabb polctól kezdve a legalacsonyabbig mindenütt találkozunk szabadkőmívessel, úgyhogy az államigazgatás egyetlen lépése sem kerülhette el a szabadkőművesség figyelmét és nem volt oly exkluzív vagy eldugott reszort, amelynek működését ne figyelte és az ott elhelyezkedve lévő tag útján ne irányította volna.

A kiegyezés óta a miniszteri állásokban is megfordult 10 szabadkőmíves és 12 államtitkár.
A miniszteri tanácsosok száma kereken 40 volt, a kisebb miniszteriális tisztviselők úgy a fogalmazási, mint a kezelési szakban 38 szabadkőművest foglaltak magukban.
Az előző fejezetekben külön tárgyalt foglalkozásokat leszámítva, de a fent említett számokat az alábbiakban betudva, összesen - 1600 köztisztviselő volt szabadkőmíves.
Ehhez a számhoz hozzáadva az előbbi fejezetekben tárgyalt 4500 szabadkőmíves tanítót és igazgatót, 390 bírót, 179 egyetemi tanerőt, végeredményben az összes szabadkőmíves köztisztviselők száma 3619-et tett ki.

A 20 milliós Magyarország életfunkcióinak hatalmas arányú és tömegű irányítói között, ha numerikusan vesszük a dolgot, ez a szám valóban eltörpül. Ámde - miként előbb említettük - a szabadkőművesség nem törekedett sohasem tagjainak nagyarányú megduzzasztására, hanem inkább azt tartotta szem előtt, hogy kevesebb, de feltétlenül megbízható testvéri láncot tudjon létrehozni, melynek nemcsak szervezését és egy célra való működését biztosíthatta a szabadkőmíves elvek számára, hanem, amelyet minden lehető pályán tudott elosztani, hogy azok egyike sem kerülhesse el a páholyok felügyeletét és ne legyen foglalkozási ág, amelynek életére a szabadkőművesség a maga lelkületét rá ne nyomja. Ha pedig ebből a nézőpontból vizsgáljuk a fenti számokat, akkor megdöbbenve meredünk rá arra a hatalmas seregre, mely hivatali esküje és az állampolgárok, valamint az állam által beléjük helyezett bizalommal ellentétben, nem a pártatlan és befolyástól mentes, elfogulatlan működést, nem az állampolgárok összeségének a javát tartotta szem előtt és vitte be hivatali munkájukba, hanem mint a páholyok engedelmes tagja, a destruáló és romboló szabadkőmíves szellemnek voltak igen sokszor önkénytelenül is propagálója.

A magyarországi szabadkőművesség rövid története

Nem lenne teljes a szabadkőművességről írt munkánk, ha abban a magyarországi szabadkőművesség történetét, ha röviden is, de ne vázolnánk és ne tájékoztatnánk az olvasót arról a múltról és ne rajzolnánk meg nagy vonalakban azt az utat, amelyeken a szabadkőművesség Magyarországon eddig elhaladt.

Nem nagyvonalú ez a história. Nincsenek benne nagy emelkedések és hatalmas mélységek, mint amilyeneket pl. a francia szabadkőművesség történetében láthatunk, nagyhorizontú eszmék, hatalmas megmozdulások ezt a szabad-kőművességet nem érintették, a világszabadkőművesség nagy munkájához és kimagasló eseményeihez viszonyítva a magyarországi páholyok története sohasem vert fel nagyobb hullámokat a szövetség vizein.

Általános jellemzője ennek a históriának az, hogy csaknem egy századon keresztül aszerint működött a magyarországi szabadkőművesség, amint az uralkodóház elnézte vagy kárhoztatta ennek a szövetségnek a munkáját. Bár - a már említett pár kivételtől eltekintve - a katolikus Habsburg ház minden időben nemcsak távol tartotta magát a szabadkőművességtől, hanem azt kezdettől fogva lehető legnagyobb bizalmatlansággal nézte, mégis presztízse vagy nimbusza annyira szétterült a Monarchián, hogy alattvalói a szabadkőművességgel szemben elfoglalt álláspontjukat mindig ennek az uralkodóháznak a szövetséggel szemben tanúsított viselkedéséhez mérték.

A szabadkőművesség el szokott dicsekedni azzal, hogy neki Magyarországon is mily hatalmas és szép múltja van, és hogy tagjai között a történelmi nevek, a nagy államférfiak, a zárkózott és büszke nemesség egész galériáját tudja a kíváncsiaknak megmutogatni. Sietnek is felsorolni azoknak a neveit, akik egy vagy más időben a páholyok tagjai voltak, büszkén hivatkoznak az Eszterházyakra, a Reviczkyekre, a Draskovicsokra, a Pálffyakra, Bánffyakra, Széchényiekre, Orczyakra, Podmaniczkyakra, Rádayakra, Csákyakra és Telekiekre - hogy csak a legpatinásabb neveket említsük -, azt azonban már elhallgatják, hogy ezek szereplését nem lehet annak a magyarországi szabadkőművességnek a szereplésével összehasonlítani és nem lehet annak mértékéhez mérni, amely a századvég utolsó tizedében és a XX-ik század első 20 évében ráfeküdt erre az országra és hihetetlen mohósággal és lelketlenséggel vetette magát az ország minden értékére. Amidőn ennek a magyarországi szabadkőművességnek az ő szemszögéből is érdemleges munkásságához érünk, amidőn ez teljes egészében elömlesztette itt a páholylelkiséget, akkor ezek a történelmi nevek a testvérek láncában már régen nem szerepeltek, mert vagy kihaltak, vagy félrehúzódtak, vagy egyáltalán nem törődtek a szabadkőművességgel és helyüket egészen más zsánerű és más mentalitású tagok foglalták el. Azt is elfelejtik a szabadkőmívesek felemlíteni, hogy ezek a mágnások és előkelő államférfiak nagyon kormányozható szabadkőmíves lelkülettel bírtak mindenkor, mert még az ú. n. emigráns frakciót is beleszámítva, félszemmel állandóan a királyi udvar felé pislogtak és nagyobb számmal csak akkor töltötték meg a páholyokat, amikor biztosak voltak afelől, hogy az uralkodó vagy az uralkodóház ezen lépésüket nem fogja tőlük rossznéven venni és abban a pillanatban lelohadt minden lelkesedésük a szabadkőmíves eszméket illetőleg, mihelyt azt vették észre, hogy az" arisztokrácia vakolását a bécsi udvar nem tekinti fair dolognak, mikor is egykettőre eltűntek a páholyok életéből.

Az a szélvész gyorsaságával rohanó mozgalom, mely a XVIII. század derekán az egész világot befutotta, s mely a szabadkőművességre annyira kedvező volt, természetesen Magyarországot, jobban mondva a Monarchiát sem mellőzte el. Ez az idő Mária Terézia uralkodásának a másik felére esik. A Monarchia területen is megveti tehát "a lábát a szabadkőművesség, de nem országonként külön szervezkedve, hanem incidentaliter, egy-egy tartomány nagyobb városa--bán alakulva meg. Az első páholy már 1723-ban megnyílt Prágában gróf Spork buzgólkodása folytán, Bécsben pedig gróf Hoditz 1742-ben alapította az első páholyt, a második 1754-ben, a harmadik pedig 1772-ben született meg. Magyarországon ebben az időben még páholyok nem voltak, az önálló .Erdély 1750-ben nyitotta meg az első páholyt Brassóban, amit 1767-ben a második páholy megnyitása követett Nagyszebenben.

A történelmileg kimutatható első páholy Magyarországon 1770-ben Eperjesen alakult meg és állítólag lengyel emigránsok alapították, amiből kitűnik, hogy az inkább politikai egyesülés volt, mint humanitárius intézmény. A következő páholy Pozsonyban alakult meg 1774-ben, a Bécsben lajstromozott magyar honos szabadkőmívesek összegyűjtése útján.

Horvátországot sem hagyta érintetlenül ez a szellem, és Zágrábban 1770-ben már megalakult egy páholy, amit gyors egymásutánban követett a varasdi és eszéki páholy megteremtése is. Ennek a horvátországi szabadkőművességnek nagyon érdekes jellemzője volt az, hogy tagjai legnagyobbrészt katonákból regrutálódtak, és rendszere az ú. n. Draskovics-rendszer, az összes addig ismert rendszerektől különbözött.

Mária Terézia a szabadkőművesség terjedését sohasem nézte jó szemmel, s minthogy az akkori páholyokat leginkább az arisztokrácia töltötte meg, ezek a páholyok úgyszólván semmiféle tevékenységet nem fejtettek ki. A királynőnek azon szándékát azonban, hogy a szabadkőművességgel radikálisan végezzen, férje Lotharingiai Ferenc - aki maga is szabadkőműves volt-,majd ennek halála után veje: Albert Kázmér szász herceg megakadályozták, úgyhogy csak kisebb-nagyobb gátló rendelkezésekben nyilvánult meg a szabadkőművességgel szemben az uralkodó antipátiája.

Mária Terézia halála után II. József természetesen egész más szemmel nézte a szabadkőművességet, mint édesanyja. .A történelem ezt a korszakot a felvilágosult abszolutizmus korának nevezi, amikor az enciklopédisták és Voltaire züllesztő, ateista és vallásellenes szelleme, nemcsak az előkelőbbek lelkét fogta meg és nemcsak divat lett az irányadó körök részére ennek a szellemnek elsajátítása és fitogtatása, hanem bizonyos tekintetben, pl. II. Józsefnél és Nagy Frigyesnél, mint kormányzati alapprincípium is érvényesült.

Azonban még a szabadkőművességgel kacérkodó és körülbelül annak mentalitásával élő II. József császárnak sem volt tartós a szimpátiája a szabadkőművességgel szemben.

Tény az, hogy 1785 végén egy rendelettel igen erősen korlátozta annak működését és olyan feltételekhez kötötte a páholyéletet, amelynek megfelelni sok tekintetben szinte lehetetlen volt. A rendelet nevezetesen a szabadkőművességet mint csak egyesületet kezeli, amelynek minden működése csak az államhatalom ellenőrzése és felügyelete mellett történhetik. A rendészet közegei a gyűléseken megjelenhettek, a vakolások jegyzőkönyvei a politikai hatósághoz felterjesztendők voltak,- a tárgysorozatot a rendőrhatóság tudomására kellett hozni, s aki a XVIII. század ezen korszakát nem téveszti össze a mostani idővel, az tudni fogja, hogy felvilágosodás ide, felvilágosodás oda, a monarchia abszolutisztikus kormányzata nem tűrte volna el azt, hogy a szabadkőművesség működéséből bármit is elhallgasson, vagy hogy a jegyzőkönyveknek csak egy részét mutassa be a hatóságnak, mint tette azt 1886-ban az alapszabályaival. Abban is megszorítja a rendelet a szabadkőművesség működését, hogy máshol mint a fővárosban, vagy a tartományok fővárosaiban nem engedi meg a páholyok alapítását és bekívánja minden páholytól a tagok pontos névsorát, amelyet ugyancsak a rendőrhatóság tartott nyilván.

Mi volt az oka II. József részéről ennek a bizalmatlanságnak? Mi indította arra, hogy rendszerének ezen kiegészítő részét, világnézetének ezen szinte testet öltő egyesületét egyszerre ekkora bizalmatlansággal kezelje és tőle vonzalmát megvonja?
Ma már ezt a kérdést nem tudjuk eldönteni, de egész bizonyos, hogy nagy oka volt rá. 1785-ben a szabadkőművesség már Európa egyes államaiban teljes gőzzel a forradalom vizein hajózott. Franciaországban már lázasan készültek a forradalom kipattantására és a páholyokba behúzódott felforgató klubok tagjai, már hatalmas arányokban illuminál-ták a szabadkőművességet és mindig bátrabban hirdetni kezdték annak igazi célját, a fejedelmek kipusztítását és a monarchikus államok rombadöntését. Ausztriának ebben az időben nagyarányú és kitűnően képzett titkos rendőrsége volt, megszervezett kémhálózata, amely Európa minden részéből megküldte jelentéseit az uralkodónak. Valószínű, hogy ezek a jelentések voltak azok az okok, amelyek arra kényszerítették II. Józsefet, hogy a Monarchiában akkor még csak gügyögő és leginkább gutgesinnt elemekből álló szabadkőművesség működését, a lehető legrövidebb pórázra fogja, munkájukat ellenőrizze és a tagok névsorának a beszolgáltatásával az államban rendezett esetleges zavaroknál a testvéreket mint felbujtókat, vagy tetteseket nyakoncsípje.

A szabadkőművesség történetének szabadkőmíves írói mindezt természetesen nem mondják el, hanem szokásuk szerint a császár rendeletének indító okait elkendőzik és igen tetszetős mezbe öltöztetik. Ámde, hogy a fent elmondottakkal a dolgok velejét érintettük, arra bizonyíték Balassa Józsefnek azon megjegyzése, hogy a páholyokba gyülekezni kezdtek a titkos tudományok, a legkülönbözőbb magas fokokkal és új rendszerekkel dolgozó tagok, csalók és szélhámosok, akik a "naiv, hiszékeny embereket" a helyes iránytól eltéríteni igyekeztek. Balassa szerint aztán maga a rend nagymestere és előkelő tagjai fordultak volna a császárhoz, akinél védelmet kerestek ezeknek a turbulens elemeknek a beözönlése ellen s ezen védelmet célozta volna II. Józsefnek most ismertetett rendelete.

Az bizonyos, hogy ez a magyarázat erősen sántít és sehogysem vall rá a szabadkőművességre. Amióta a szabadkőművesség fennáll, az ennyire a kormánynak és az uralkodó rendszernek soha magát ki nem szolgáltatta, mert hiszen beléletében önmaga is mindig rendet tudott csinálni, legfőképpen pedig nem árulta el soha a profán világnak azt, hogy kebelében és beléletében mily változások következtek be és működése mily irányban tolódott el. Az lehetséges, hogy a páholyokban tömörült arisztokrácia, amely nem volt hajlandó semmiféle rendbontásért a kormányzat vagy éppen a császár előtt a felelősséget vállalni, maga hívta fel az uralkodó figyelmét erre a körülményre, hogy magát egy esetleg bekövetkezendő zavargás esetén szalválja, de az bizonyos - és Balassa is elismeri -, hogy II. Józsefnek a bizalma a szabadkőművességben megrendült és hogy erre az oka is megvolt.
Ezután a rendelet után a Monarchia területén szabadkőmíves életről beszélni sem lehet. A tagok legnagyobb része, különösen a vezetők, teljesen visszavonultak, más részük pedig belehullott a felforgató titkos társaságok karjaiba, akik ezután már a páholyokon kívül igyekeztek eszméiket a valósulásig kitermelni. Alig egypár páholy maradt meg az egész Monarchia területén, Balassa felsorolása szerint mindössze kilenc, amelyek - ismételjük - semmi érdemleges működést nem fejtettek ki.

II. József halála után a Habsburg ház egyetlen szabadkőmíves uralkodója, II. Lipót lépett a trónra, akinek pár éves uralkodása alatt a páholyok élete ismét szabadabb levegőben mozoghatott. Nagyobb hullámokat ekkor a Monarchia szabadkőművességének magyar része vert fel a páholyvizeken, amely magyar rész Mária Terézia testőreinek egy részéből és az udvar körül szolgálatot teljesítő mágnásokból, valamint a Magyarországon élő költők és írók nagyobbarányú szervezkedéséből állott.

A szabadkőművesség ezt a korszakot mint életének fénykorát szokta feltüntetni és büszkén hangoztatja, hogy a magyar aspiráció, a magyar függetlenségi gondolat, a magyar művelődés, a magyar nyelv és magyar irodalom megteremtése speciális szabadkőmíves munka. Gróf Festetich György, gróf Széchényi Ferenc és a többi mágnások mozgalmát, a magyar Tudományos Akadémia, a Nemzeti Múzeum, a Georgikon, stb. stb. megalapításának a gondolatát mind a szabadkőművességtől eredeztetik, éppúgy, mint ahogy a magyar belletrisztika, a magyar tudományos élet, a magyar lapok és folyóiratok megszületését is a szabadkőművesség számlájára írják.

Midőn ezt teszi a szabadkőművesség, akkor csak hű marad állandóan követett azon taktikájához, hogy minden nemzet életében kipattant nemesebb és nagyobb mozgalmat a sajátjaként könyvel el és ennek minden eredményét és dicsőségét saját magára rakja. Kétségtelen tény az, hogy a testőríróknak tömörülése, hogy gróf Széchényi és gróf Festetich és társainak kezdeményezése a magyar nemzet érdekében történt és annak egyik fényes korszakát alkotja. Az is kétségtelen, hogy ezek a testőrírók a szabadkőmíves páholyokban helyezkedtek el és ott vetették meg alapját annak a magyar irodalmi nyelvnek, amely aztán a XIX. században oly csodás eredményeket produkált.
Ámde ebből a körülményből nem lehet azt a következtetést levonni, hogy Bessenyei és társai a szabadkőmíveseknek ugyanazon típusát képezték, mint amilyent a páholyokba a XIX. század végén és a XX. század elején betolongott entellektüel zsidóság képezett. Ezek az írók és költök a szabadkőművességet és a páholyt olyan kaszinófélének, társaskörnek, vagy magyar irodalmi egyesületnek nézték, ahol zavartalanul összejöhetnek, ahol első ízben szervezkedhettek és ahol eszméket cserélhettek és a szervezkedés adta erővel egységes program alapján, egységesen léphettek fel a magyar jövőről kitervezett eszméik diadalát illetőleg.

Nem hevítette ezeket az előkelő származású férfiakat semmi forradalmi lelkület, még csak az a kozmopolita emberboldogítási vágy sem, amit a szabadkőművesség oly szívesen dob ki a világba, mint az intézménynek egyik alaptörekvését, ízig-vérig magyarok voltak ezek s egyetlen gondolatuk és egyetlen törekvésük volt csak, hogy a magyar nemzetet abból az inferióris helyzetből, amelyben a XVIII. század második felében élt, kiemeljék és hogy a magyar Géniusznak, a magyar függetlenségi törekvéseknek, egy önálló magyar állami berendezkedésnek és egy irodalomra elkészített és kicsiszolt magyar nyelvnek az alapját megvessék és diadalmas jövőjét előkészítsék. Kár tehát a szabad-kőművességnek Bessenyeyt, Kazonczyt, Kölcseyt stb. úgy tüntetni fel, mintha ezek ugyanazon eszmékért rajongtak volna, mint amiket pl. Jászi Oszkár propagált, s mintha lelki berendezettségük ugyanolyan lett volna, mint Kunfi Zsigmondé, Szende Pálé vagy más radikális páholylovagé. A magyar históriának ezen nagy alakjai bizonyára elsők volnának, akik tiltakoznának ezen rokonság ellen és kategorikusan megtagadnának minden közösséget a nemzetköziség vizén evező XX. századbeli magyar szabadkőművességgel.
II. Lipót halála után a magyar szabadkőművesség amúgy is zsenge vetését teljesen elsorvasztotta I. Ferenc császár és király 1794-ben kiadott rendelete, amely a Monarchia egész területén betiltott minden szabadkőmíves mozgolódást és mint Martinovich példája mutatja, igen radikálisan bánt el a szabadkőmíveseknek már akkor világszerte elterjedt azon típusával, amely a francia példa nyomán a lelkek forradalmasítására törekedett.

Jellemző erre a XX. századbeli magyar szabadkőművességre az az eljárás, amivel Martinovichot kezeli s ezt a Fraknói által kellő világításba helyezett silány jellemet, mint a magyar szabadkőművesség kimagasló alakját kezeli és dicsőíti. Hogy az akkori szabadkőművességnek azon nemesebb gondolkozású rétege, amelyet Balassa, Arató, Bakonyi és mások oly büszkén mutogatnak az elbódított testvéreknek, mennyire semmi közösséget nem vállalt Martinovichal és ennek nagyobbrészt megkótyagosodott fejű társaságával, hogy az akkori ú. n. hivatalos szabadkőművesség mennyire nem tekintette ezt a társaságot saját kebelébe tartozónak, azt természetesen elhallgatják. Nekik mártír kell, és ezt a mártírt felfedezték Martinovichban, akinek személyét több mint egy századon keresztül valóságos glóriával fonták körül s ennek jelleméről teljesen hamis és hazug felfogást csempésztek be a magyar históriába is, amely csak a legutóbbi időkben próbálja revideálni e tekintetben eddig elfoglalt álláspontját.

I. Ferenc feloszlató rendelete után, egész az 1848-iki időkig, tehát félszázadon keresztül, a magyar szabadkőművesség egyáltalán nem adott életjelt magáról. Még csak nyomait sem látjuk a XIX. század első felében, úgy látszik, hogy teljesen elnémult és oly kevés tagot tudott összeszedni, hogy azokkal nyomot hagyó működést kifejteni képtelen volt. A felosztás után legutóbbi életnyilvánulása abban a hazaáruló és komisz eljárásban merült ki, hogy a francia csapatok által megszállt Bécsben azonnal megpróbálkozott újra életre kelni - természetesen a történelmi nevű és előkelő testvérek részvétele nélkül - és a győztes napóleoni fegyverek védelme alatt páholyokat alapítani. Persze az egész csak pünkösdi királyság volt és a franciák kivonulása után teljes lett a csend a szabadkőmíves berkekben a monarchia egész területén.

1848 és annak levegője sem tudott a magyar szabadkőművesség életében maradandó nyomot hagyni. Valami Thoma nevű pesti könyvkereskedő próbálkozott páholyok alapításával, de csak egyet tudott létrehozni, annak is csak 32 tagja volt, köztük mindössze 14 magyar állampolgárral. Az 1848 és 1849 radikálisainak a rehabilitálására kell felemlítenünk, hogy ezek a világforradalmak, a világköztársaságok, az általános emberi szabadságjogokat hirdető és követelő ú. n. flamingók, nem gondoltak arra, hogy szabadkőmíves páholyba tömörüljenek, vagy ilyeneket alapítsanak.

Az abszolutizmus ideje alatt természetesen még vigasztalanabb volt a szabadkőművesség helyzete Magyarországon, mint azelőtt. A bécsi udvar kémhálózata minden ily irányú lépést felderített volna, de dicséretükre kell megemlítenünk apáinknak, hogy kétségbeesésükben és valóban jogos elkeseredésükben sem gondoltak arra, hogy az önkényuralom ellen a páholyok titkos hatalmát és forradalmi munkáját szegezzék. A szabadságharc úgynevezett emigráns része - miként már eddig kimutattuk - a különböző országokban felvétette ugyan magát a páholyokba, azonban nem azért, mintha a szabadkőművesség eszméjével mindenben egyetértett volna, hanem politikai okokból.
Midőn 1861-ben minden jel arra mutatott, hogy a magyar alkotmányos élet és a nemzet függetlensége vissza fog állíttatni és az ország és a király között a kibékülés meg fog történni, ismét történtek lépések a szabadkőművesség felélesztésére. Gróf Csáky Tivadar kezdeményezésével meg is alakult a "Szent István" páholy, majd pedig Léwis Lajos tanár közreműködésével a "Szent József" páholy. (Micsoda különbség ennek a két páholynak a neve a 90-es években megalapított Galilei, Martinovich, stb. páholyoktól. Ez a különbség jellemzi a tagok lelkülete közötti különbséget is.) Azonban, amint a kibékülés reménye sorvadt, úgy sorvadt a két páholy élete is, amelynek egyike sem tudott működésre kormányhatósági jóváhagyást kapni.

Fordulópontot jelent azonban a magyarországi szabadkőművesség életében a kiegyezés. Uralkodó és nemzet kibékültek és a magyar nemzet megkezdhette zavartalan életműködését alkotmányos tényezői és berendezkedései útján. Bár I. Ferenc József a szabadkőművességet soha nem szerette s annak működését Ausztriában mindvégig megtiltotta, Magyarországon éppen az alkotmányosságnál fogva ily tilalom kiadása nem történhetett meg, éppen ezért 1868 június 26-án meg is alapítják Budapesten az "Egyezség a hazában" című páholyt, amelyet még ugyanezen év októberében a belügyminiszter is tudomásul vett. Az elismerést és a páholyalkotmányt ezen páholy 1869 május havában Anglia nagypáholyától kapta. Rövid idő alatt terjeszkedni kezdett, s az ország különböző gócpontjain alapította meg a páholyokat, amelyek - összesen 7 páholy - 1870 január 30-án "Magyarországi Jánosrendű szimbólikus Nagypáholy" címen megalakítják a vezető páholyt s ennek nagymesterévé Pulszky Ferencet választják meg. Az új nagypáholy csak az első három fokban dolgozott és alkotmányát a bayreuthi Zur Sonne nagypáholytól kapta.

Amint az elmondottakból láthatjuk, ez a nagypáholy az angol-szász szabadkőművesség érdekkörébe tartozott, tehát az ezen irányt jellemző mérsékletet tanúsította működésében.
Ámde a francia vezetés alatt álló forradalmár irány szintén felütötte a fejét az országban. Ugyanazon időtájban, amikor az angol égisz alatt működő szabadkőművesség terjeszkedni kezdett, Türr István vezetésével legnagyobbrészt az emigrációból visszatért szabadkőmívesek hozzáfogtak a magasabb fokokban is dolgozó ú. n. skót rítusú páholyok megalapításához. 1869-ben meg is született a "Corvin Mátyás az igazságoshoz" nevű páholy, melynek alapszabályait a belügyminiszter 1870 február havában erősítette meg s mely alkotmányát a francia Nagy Orienstől kapta. Ez az irány is terjeszkedni kezdett és páholyokat alapított Aradon, Kassán és Temesváron, amely páholyok 1871 május végén megalapították nagypáholyukat a .Magyarországi Nagy Oriens" néven s ennek nagymesterévé Joannovics György közoktatásügyi államtitkárt választották meg.

A két irány csaknem két évtizeden keresztül teljesen önállóan és egymástól függetlenül dolgozott és igyekezett szervezeteit minél jobban kiépíteni. Természetesen elmaradhatatlanok voltak a súrlódások, a bizalmatlanságok, valamint a féltékenység is aszerint, amint egyik vagy másik irány előretört. Ez pedig a fiatal magyar szabadkőművességet pusztulással fenyegette. Belátták ezt az egyes vezetők, és minduntalan megpróbálták a két irányt közös nevezőre hozni és egyesíteni. Ez azonban 1886-ban sikerült, amikor is március 21-én mindkét testület kimondotta az egyesülést és együttesen megalapították a "Magyarországi szimbólikus Nagypáholyt". Ekkor 25 Jánosrendű és 12 skót rítusú páholy működött Magyarországon.

Ettől az időponttól kezdve a magyar szabadkőművesség egységét nem zavarta semmi. A nagypáholy vezetése alatt élte életét mindaddig, míg a Dömötör-féle rendelet meg nem szüntette működését. Ennek az utolsó periódusnak a történetét könyvünk eddigi fejezeteiben ismertettük, s így azokra visszatérni újból nem szükséges. Csak pro memóriám jegyezzük még fel, hogy az így egyesült szabadkőművesség első nagymestere Pulszky Ferenc volt, őt követte 1888-ban Rakovszky István, a számszék későbbi elnöke, majd ennek 1893-ban történt lemondása után Ivánka Imre volt a nagymester 1896-ig. Ekkor Berecz Antal lett megválasztva, azonban már 1897-ben Joannovics György, nyűg. államtitkár áll a magyarországi szabadkőművesség élén, akit 1909-ben bekövetkezett halála után dr. Bókay Árpád, egyetemi tanár követett, ki 1918-ban lemondott ezen tisztségéről, mikor is Rau Gottlób lett az utóda, aki alatt történt a szabadkőművesség feloszlatása. Rau Gottlób halála után, mint rangban utána következő és minden jel szerint titokban meg is választatott Bakonyi Kálmán, nyugalmazott kir. ítélőtáblai tanácselnök, helyettes nagymesteri címmel áll a magyarországi szabadkőművesség élén.

Somogyi István élete
Somogyi István 1888. február 29-én született Cserépfalun (Borsod megye), Somogyi Andor kántortanító és Daragó Róza gyermekeként. 1 Középiskolai tanulmányait Kassán, Lőcsén, Munkácson és Nagykállón végezte, majd az egri érseki jogakadémia hallgatója lett." Szigorlatait a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen tette le. Ügyvédjelöltként a "Gyöngyösi Újság"-ot (1916-1917), és az általa 1917-ben megalapított "Gyöngyös és Vidéke" c. politikai hetilapot szerkesztette (1917-1924 és 1927-1932 között). Cikkeket jelentetett meg a magyar katolikus közélet lapjában, az "Alkotmány"-ban, megszervezte a Katolikus Népszövetség helyi csoportját, és - Prohászka Ottokár szellemében - a keresztényszocialista szakszervezeteket: közülük a gyöngyösi volt a legerősebb. 1918-ban ügyvédi irodát nyitott Gyöngyösön.

Írásai, beszédei miatt mind a Károlyi Mihály, mind a Kun (Kohn) Béla vezette kormány a nemkívánatos személyek közé sorolta. 1919. február 16-án feleségével az utcán sétált, amikor a kommunista munkások megtámadták, "véresre verték, úgy, hogy több hétig súlyos betegen feküdt".3 Túszként letartóztatták, és április 6-án a városi járásbíróság fogházába zárták. Május 5-én szabadult: ekkor hagyták el a kommunisták Gyöngyöst. Ezután a cseh megszállás elől Szécsénybe, Losoncra és Nógrád megyébe menekült öccsével.

A 133 napos rémuralom után tért csak vissza Gyöngyösre. Azonnal megszervezte a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártját (KNEP). 1920 és 1922 között Budapesten az első nemzetgyűlés képviselőjeként, és a Mentelmi Bizottság előadójaként vett részt a közéletben. Képviselői mandátumának lejárta 4 és a KNEP-ből való önkéntes kilépése után ügyvédként kereste kenyerét. Több könyvet írt. 5 Tagja volt a Kaszinónak, a Pátria Clubnak, a Nemzetpolitikai Társaságnak, a Szent István Társulatnak.

1 Kilétéről lásd: Magyar Politikai Lexikon. Szerk.: T. Boros László. Bp. 1929. Magyar Politikai Lexikon Kiadóvállalat, 387. o. - Keresztény Magyar Közéleti Almanach. 2. köt. Bp. 1940. Pátria Rt. 942. o. - Békássy Jenő: Heves vármegye újjáépítése Trianon után. Bp. 1931. Hungária Hírlapnyomda Rt. 344. o.
2. A Magyar Politikai Lexikon nyilvántartása szerint az egyetemet Kolozsvárt végezte (387. o.), a Keresztény Magyar Közéleti Almanach pedig azt írja: "jogi doktorátust és ügyvédi oklevelet Kolozsváron és Budapesten" szerzett (2. köt. 942. o.).
3 Magyar Politikai Lexikon, 387. o.
4 Legitim ellenzéki programmal lépett fel, de nem kapott újabb mandátumot.
5 A magyar katolicizmus útja. Bp. 1931. Szerző. - Falkensteintől Funchalig. (Egy királydráma története hiteles adatok nyomán.) Bp. 1936. Szerző

Életrajzi adatait csak a harmincas évekig tudtuk nyomon követni. Hogy később mi történt vele, hol és mikor halt meg, hosszas nyomozás után sem tudtuk meg. Nevét, könyveit az 1945 után megjelent bibliográfiák és lexikonok még csak meg sem említik. Az egyetlen kivétel a "Magyar Miniszterelnökség Sajtóosztálya" kiadásában 1945-ben megjelent index , amelyen mint bezúzandó sajtótermék szerepel. 7 Aki például nem szolgáltatta be 1945-ben Somogyi most újra megjelent könyvének eredeti példányát, nyolcezer pengővel és "hat hónapig terjedő elzárással" büntették. 8

A huszadik századi magyar politikai gondolkodás alapműveinek egyike "A szabadkőművesség igazi arca". A szabadkőművesség magyarországi történetéről 1929 előtt is jelentek meg ugyan alapvető könyvek, de ezek inkább a szabadkőművesség történetének dokumentumait tárják az olvasó elé, mintsem szellemi eredetét. Ami az utóbbit illeti, mégis olvasható magyarul két nélkülözhetetlen külföldi munka. Az egyiket G. M. Pachtler írta, 10 a másikat Léon de Poncins." Pachtler a szabadkőművesség eredetét, rítusait és keresztényellenességét bizonyítja, Léon de Poncins a zsidóságnak főleg az 1789-es francia forradalom óta a szabadkőműves társaságokban betöltött szerepét. Aki a szabadkőművesség mibenlétét vizsgálja, anyanyelvünkön ma sem talál hozzájuk hasonlítható értékelést.

A szabadkőművesség céljairól, módszereiről és európai jelenlétéről a közfelfogásban még ma is él egy mítosz: "a szabadkőműves páholyok az emberiesség (filantrópizmus), a humanizmus, a 'felvilágosodottság' hirdetői". A tizennyolcadik századvégen a francia enciklopédisták és tizenkilencedik századi követőik terjesztették ezt a minden történelmi alapot nélkülöző felfogást. Magyarországon arról írtak egyes szerzők, mennyire "szívügye" volt a hazai páholyoknak a vallásosság, a hazaszeretet ápolása. 12 A mai középiskolai és egyetemi oktatás, a tömegtájékoztatás és a sajtó kirekesztőnek, szélsőségesnek, sőt antiszemitának tekinti, aki nem hódolattal, hanem bírálattal illeti a szabadkőműves mozgalmat. 13 Miután azonban a történésznek nem lehet célja a liberalizmus védelme, csak az igazság keresése, ezért a mozgalom lényegét a saját írott forrásaiból kell megismerni.

6. A fasiszta, szovjetellenes, antidemokratikus sajtótermékek jegyzéke. (Négy jelent meg.) Bp. 1945-1946. (Továbbiakban: Jegyzék)
7. Jegyzék. I. (2. jav. kiad.). 35. o.
8 Jegyzék. I. (2. jav. kiad.), 4. o.
9. Ezeket felsorolja Vitéz Kolosváry-Borcsa Mihály: A zsidókérdés magyarországi irodalma. Bp. 1943. Stádium Rt. (Új kiadás: Bp. 1999. Gede Testvérek), 250-252. o. -Lásd még: Jegyzék. MI.
10. A szabadkőművesség titkos harca trón és oltár ellen... Törd.: Pécsi Növendékpapság Szent Pál társulata. Pécs. 1876. Lyceum ny.
11. A forradalom titkos erői. (Szabadkőművesség, zsidóság) Forc: Vitéz Endre László. Bp. 1939. Stádium Rt.
12. Lásd bővebben Abafi (Aigner) Lajos: A szabadkőművesség története Magyarországon. 6 köt. Bp. 1890-1899. Szerző, Boruth E. ny. - Balassa József: A szabadkőművesség története. Bp. 1924. Béta. - Fontos források még a "Magyarországi szimbólikus Nagypáholy" nyomtatásban közzétett beszédei.
13. Ezen nem is lehet csodálkozni, hiszen a szabadkőművességről szerzett mi átlagtudás Kiszely Gábor, L. Nagy Zsuzsa, Nagy Töhötöm, Sumonyi Zoltán közlésein alapszik.

Hazánkban a tizenkilencedik század második felében jelentek meg először magyar szerzőktől tényfeltáró kiadványok a páholyéletről. Ezek többsége tömeges terjesztésre szánt népies fűzet: íróik általában katolikus papok, tanárok, újságírók. Részletes, Pachtler említett művét megközelítő munka Sullay Istváné. 15. Szintén magyar alapmű Miklóssy István 16 és Müller Jenő könyve, 17 továbbá Barcsay Adorján dokumentumgyűjteménye 18 és Palatínus József névtára. A két világháború között még megjelenhetett néhány értékes tanulmány, és külön kiemelendő az 1917. január 28-30. között Párizsban tartott szabadkőműves kongresszus magyarul megjelent jegyzőkönyvei, amely Somogyi munkája első kötetéhez fontos politikatörténeti adalék.

Trianon és szabadkőművesség: egymástól elválaszthatatlan fogalmak, és ezt meggyőzően bizonyítja Somogyi István, miként az 1920-ban belügyminiszteri rendelettel feloszlatott Magyarországi Szimbolikus Nagypáholy "földalatti" tevékenységét is. Mindezekről azóta sem jelent meg jobb munka, ezért használata nélkülözhetetlen minden igaz magyar számára.
Ifj. Tompó László

14 Elsősorban Csápori (Machovich) Gyula és Zimándy Ignác könyveire gondolunk. (Felsorolja őket Kolosváry-Borcsa. 114. és 277-278. o.)
15. Szabadság, egyenlőség, testvériség, vagy: mi a szabadkőművesség alapelve, czélja. kiviteli eszközei/eredményei és veszélye az államra és az egyházra? Eger. 1882. Érseki lyceumi nv.
16. A szabadkőművesség önleleplezése. (2. kiad.) Bp. 1912. Szent István társulat biz... Stephaneum ny.
17 Müller Jenő: Világosság a páholyban. Eger, 1918. Érseki líceumi ny.
18 A szabadkőművesség bűnei. Függeléke Palatínus József: Egy vidéki páholy titkai (A magyarországi symbolikus nagypáholy védelme alatt működött páholyok tagjainak névsora.). Előszó: Wolff Károly. Bp. 1921. Egyesült Keresztény Nemzeti Liga
19. A szabadkőművesség bűnei. 1. köt.: A magyarországi szabadkőművesek mozgalma és külföldi kapcsolatai 1920-tól 1937-ig. II. köt..: A magyarországi szabadkőműves páholyok tagjainak névsora 1868-tól 1920-ig. III. köt.: A hazai és külföldi páholyokban illegálisan működő szabadkőművesek névsora 1920-tól 1938-ig. Bp. 1938-1939. Szerző, Budai-Bemwallner .1. ny. - Uő: Szabadkőművesek Magyarországon. Előszó: Vitéz Endre László. Bp. 1944. Könyv- és Lapkiadó Rt.
20 Lásd Doctor Veridicus: Mi a szabadkőművesség? Mily eszközökkel dolgozik? Mi a célja? Bp. 1920. Magyar Országos Véderő Egyesület. - Huszár Károly: A szabadkőművesség nemzeti veszedelem. Bp. 1941. Élet ny. - Ludendorff Erich tábornok leleplezése a szabadkőművesség titkainak jelentőségéről. Bp. 1928. Stádium Rt. - Nagy Elek: A jog és a szabadkőművesség. Bp. 1936. Szerző, Held .1. ny.. Uő: A demokrácia, a szabadkőművesség és a sajtó. Bp. 1937. Szerző, Held .1. ny. - Wichtl Frigyes: Szabadkőműves gyilkosságok. Wien. 1936. Nchardea G. m. b. H.
21 Magyarország feldarabolása és a szabadkőművesség. Ford. Kovács István. Bp. 1934. Buschmann F. utódai

A kiadó ajánlása

A "rendszerváltással" a szabadkőműves páholyok is ismét megkezdték jámbor vakoló tevékenységüket. Az elesettek, a nyomorultak, az emberiség és nem utolsósorban a magyarság elhalmozására jótékony áldásaikkal. Röpke egy évtized alatt máris megajándékozta a korábbi jótétemények alatt megtört gerincű magyarságot az oly nagyszerű demokráciával; a gazdasági élet legragyogóbb intézményével, a tőzsdével, és megszabadította az idegen elnyomó katonáktól. Helyükbe a kedves, daliás, kulturált amerikai néger hős vitézeket, majd a NATO-t hozta, hogy megvédje hazánkat. Ha kell, vérük hullatásával, mert tört gerinccel mi már erre sem vagyunk képesek. Nem az irántunk oly sok jószándékkal, megértéssel és szeretettel lévő szomszédainktól, hanem bizonyára a mindenfelől ránk vicsorgó "véresszájú, gyilkos fasisztáktól". Talán a legnagyobb érdemük, hogy végre több mint ezer év után bejutunk az ígéret földjére, az oly nagyon áhított Európába. Ahol nem leszünk többé "mucsaiak", mert kultúrát is kapunk, ahol valószínűleg munka nélkül anyagi jólétben fogunk élni, akárcsak közel-keleti, irántunk nagy szeretettel lévő "magyar" testvéreink a Kárpát-Duna nagy hazában.

Ennyi jótett után mit adhat még a könnyen feledő, hálátlan magyarságnak a szabadkőműves széplelkek, jótékony szívek lázas tevékenysége? Az alig több mint száz éves (rendkívüli szerénységük miatt) titkos páholymunkájuk valós története tükrözheti számunkra a "nagyszerű" jövő képét.

Ez a kötet a szabadkőműves "jótékonyság" történetének valóságos enciklopédiája, különös figyelemmel a magyarságra nagylelkűen szórt jótékony ajándékokra. Kezdve a honfoglalás után, Galíciába elkóborolt "testvéreink" hazatelepítésétől, a "dicsőséges Tanácsköztársaságon" át az 1920-ig "nyűgként" törzsünkhöz nőtt végtagjaink levágásáig.

"Hálánk" örökké hulljon rájuk

---1. rész---