Dr. Somogyi István: A SZABADKŐMŰVESSÉG IGAZI ARCA 2/4

Említettük már, hogy a nagyszerb propaganda milyen jó talajra talált a világszabadkőművességnél. A Francia Nagy Oriens nemcsak megértést tanúsított iránta, de még pártfogásába is vette, vezetőségét újabb és újabb lépések megtételére ösztökélte, s ugyanazt a szerepet töltötte be ezek munkájánál, mint a portugál és ifjú török mozgalomban. Tudott dolog, s történelmi tény ma már, hogy Szerbiát nem annyira Oroszország, mint a francia Nagy Oriens és a világszabadkőművesség bátorítása tette merésszé és mindig merészebbé, s ugyanez volt védelmezője és irányítója az olasz és román aspirációknak is.

Nikolajevics Szvetomir tudta, mikor az annexió után a külföldi páholyok ajtaján kopogtatott, hogy a "szentélyekben" barátokra fog találni, megértő lelkekre fog akadni, ő biztosra ment és nem is csalódott, mert a világszabadkőművesség ekkor már elérkezettnek látta az időt arra, hogy rég ápolt tervét, - a monarchia és abban Magyarország megsemmisítését - diadalra vigye.

Az annexiótól kezdve már rohamlépésben közeledett az ördögi terv megvalósulása, s a Princip bombájának robbanása után a világszabadkőművesség elmondhatta, hogy annyi év szívós munkája a befejezéshez közeledik.

Hogy ezt a borzalmas világégést a szabadkőművesség produkálta, az ma már történeti tény, s későbben mi is bizonyítani fogjuk. Hogy ezzel a monarchiára és hazánkra akart halálos csapást mérni, azt nemcsak mi mondjuk, hanem a bizonyítékok ezrei is tanúsítják.
Mikor a hadvezetőség a háború alatt a szarajevói gyilkosság tetteseit bíróság elé állíttatta, ezek vallomásairól s az egész perről hiteles feljegyzések alapján Berlinben egy könyvet adtak ki "Der Prozess gegen die Attentäter von Sarajevo" címen, melyhez az előszót Josef Kohler, a berlini egyetem híres büntetőjogtanára írta. Kohler az egész esetet a legfigyelmesebben átvizsgálva, annak hátterét kutatva, az alábbi meggyőződésre jut: "Tudjuk, hogy nemzetközi befolyások érvényesültek, befolyások, melyek egyébként is ebben a háborúban a legáldatlanabb szerepet játszották és egyrészt Franciaországban az Elzász-Lotharingiai heccet a forrpontig izzították, másrészt a svájci francia kantonokban átkot és szitkot szórtak Németországra, s végül Itáliát a legszörnyűbb hitszegésre csábították, ami a nemzetet maradandó szégyenfolttal bélyegezte meg. A Nagy Oriens, a francia szabadkőműves páholy volt az, amely mindenüvé kinyújtotta csápjait, ahol arról volt szó, hogy az egyházat kell megsemmisíteni, a monarchikus érzületet aláásni... ez a páholy volt az, mely az átkos szerb agitációt szorgalmazta. Tudjuk, hogy a fő-egyesület, melyben a destruktív erők gyülekeztek, a "Narodna Obrana" nemcsak hogy tartalmazott szabadkőműveseket, hanem vezetői szabadkőművesek voltak és az egész bűnténynek értelmi szerzője, Tankosics mint szabadkőműves áll előttünk. Melléje sorakozik Kazimirovics, aki többször megfordult a párisi páholyban, ugyancsak szabadkőműves volt Ciganovics, aki a gonosztevőknek pénzt bombát és revolvert juttatott, nemkülönben szabadkőműves volt a fiatal gonosztevők néhánya, habár azt először letagadták."

Mikor aztán a szabadkőművesség vetése megérett, mikor a háború lángja iszonyatos fényét az egekre vetítette, mikor a világ tűzbe és füstbe borult, s embermilliók vére öntözte a harctereket, akkor a világszabadkőművesség levette álarcát, sutba dobta az óvatosságot és titkosságot, s vad gyönyörrel, undorító kéjjel vetette magát a monarchiára s így hazánkra is. Ekkor már nem kellett balkáni és olasz társaságok mögé bújnia, nem volt szükség arra, hogy csak a páholyok homályában fonja a hurkot országunk nyakára, ki lehetett állani a placcra teljes mellel, egész nyíltsággal. S a szabadkőművesség egy pillanatnyi habozás nélkül meg is tette ezt.

Ki ne emlékezne még arra az aljas és komisz munkára, amellyel felőlünk a hazugságok tengerét hömpölygették az egész világra. Nem volt állam, melynek sajtóját a borzalmak állandóan ne foglalkoztatták volna, s ezek a borzalmak mind rólunk feltálalt hazugságok voltak, melynek egyetlen célja volt a művelt emberiség megvetését ránk záporozni.
Hamis jegyzőkönyvek, hamis vallomások, ostoba rémmesék, hátborzongató kegyetlenségek, lelketlen és embertelen tettek, szóban, versben, sőt még fényképekben is bejárták az egész földet, s a szabadkőművesség ügynökei fáradhatatlanul dolgoztak az emberiség fellazításán ellenünk. Hipokrita szemforgatással mutogattak reá az általuk kitalált esetekre, mint olyanokra, melyek minden emberi érzés kigúnyolásai, vakmerő koholmányok özönét csempészték be minden család asztalára napi olvasmányul, hogy így ellenségünkké tegyék a világot, hogy ez aztán részvétlenül' nézze eltiprásunkat, mikor a szabadkőművességtől áhított ezen pillanat elérkezik.

Hogy a háborúban álló antanthatalmak mit csináltak, milyen képet rajzoltak rólunk, mily gyűlöletet csepegtettek ellenünk még a gyermekek lelkébe is, mit tanítottak, miket hirdettek rólunk, arról nem is beszélünk.

De, hogy a semleges államokban mily lelkiismeretlenül és mily pokoli tervszerűséggel rágalmaztak agyon, az már túlment a normális emberi határon, az csak a szabadkőművességtől telhetett ki.

Ezeket az államokat nemcsak ellenünk izgatták, nemcsak gyűlöletre nevelték, hanem azon mesterkedtek, hogy belesodorják őket is a háborúba az antant oldalán. Emlékezhetünk reá, hogy mily ördögi munkát végeztek Svájcban. Olaszországban, a Skandináv államokban, Amerikában és pedig úgy északon, mint délen, s mint akarták kényszeríteni a kormányokat arra, hogy a szövetséges hatalmak ellen fegyvert fogjanak. így vitték bele a háborúba Romániát, Görögországot, Portugáliát, így tették szerződésszegővé Olaszországot, s így bírták reá Amerikát, hogy eltaposásunk-hoz ő szolgáltassa a jól felszerelt emberanyagot és a tankokat. A Kölnische Zeitung 1917 tavaszán egy cikkben leközli, hogy mily hallatlan erőfeszítéseket tett a szabadkőművesség Spanyolország háborúba lépése mellett is. "Alfonso Costa portugál miniszter - így szól a cikk - a portugál szabadkőművesek egyik vezéralakja, nemrégiben Madridon át Parisba utazott a nemzetközi szabadkőműves kongresszusra. Tiszteletére Madridban lakoma volt, amelyen Romanonez miniszterelnök és a pénzügyminiszter is jelen volt. "A legfontosabb kérdés, mellyel most a szabadkőműves világ foglalkozik, az a terv, hogy Németországban mozgalmat szítsanak a monarchikus államforma ellen. Azt remélik, hogy az orosz és a német munkások között létesítendő összeköttetés útján Németországban forradalmi mozgalmat idéznek fel."

Természetes, hogy a német lap csak a Német birodalom szempontjából tárgyalta ezt a kérdést, amiből nem szabad azt következtetnünk, hogy ez a terv csak Germánia ellen volt szőve. Szó sincs róla! A Világszabadkőművesség a monarchiát még jobban gyűlölte, mint Németországot, a forradalmasítás terve tehát vonatkozott hazánkra is legalább olyan mértékben, mint Németországra. Az események bizonyítják, hogy sikert is ért el mindkét birodalomban, mert hiszen lassan megingatta mindkét állam alapját, s mikor a fertőzött és aláaknázott rendszer összeomlott, a romjain diadalmasan átszáguldó forradalom legelső teendője volt az uralkodó detronizálása és a köztársaság kikiáltása.
Nagyon helyesen tenné tehát a magyar kormány és a magyar nemzet, ha egyszer kinyomozná teljesen azon okokat, amelyek az ú. n. őszirózsás forradalmat előidézték, s utána nézne annak, hogy a világszabadkőművesség forradalmasító munkája miként és kik által fogant meg a magyar talajban is.

A világszabadkőművesség, mely a nagy háború folyamán a legpontosabban volt értesülve a központi hatalmak, tehát országunk viszonyáról is, 1917 elején már biztosra vette, hogy a nagy mészárlás eredménye reánk csak lesújtó lehet, ő az első perctől kezdve biztosra ment, s ha nemvárt ellenállást és szívósságot, odaadást és vitézséget tapasztalt is hazánk és a monarchia részéről, tudatában volt annak, hogy ezzel az általa várt eredmény csak elodáztatik, de megsemmisülni nem fog.

1917 elején tehát a világszabadkőművesség elérkezettnek látta az időt arra, hogy a jövő világ térképét megrajzolja az általa kidolgozott tervek szerint, már pedig ebben a tervben Magyarországra nem várhatott semmi jó.

Az említett év tavaszán tehát Parisban szabadkőműves kongresszust hívott össze a Nagy Oriens vezetősége, melyen az egyes államok fő szabadkőművesei vettek részt. Ez a kongresszus a legaprólékosabban kidolgozta a békeszerződéseket, az egyes államok határait, a győzteseknek juttatott koncokat, s a népszövetség tervezetét. A párisi világlap, a Temps, mely egyben a francia külügyminisztérium sugalmazott lapja is, leközölte ennek a szabadkőműves kongresszusnak a lefolyását és határozatait, melynek reánk vonatkozó része csaknem betűről-betűre eszerint került be a trianoni békeszerződésbe.

A Temps közlése szerint a világszabadkőművesség ezen a kongresszuson a háború utáni Európa térképét rajzolta meg, s Magyarországra vonatkozólag az alábbiakban intézkedett :

a) Megállapította azokat az elveket, melyeket a nemzetek szövetsége címen létrehozandó szervezetnek tartalmaznia kell. Ez a rész a trianoni békeszerződés első részét alkotja;

b) Megállapította a háború utáni Magyarország határait, éspedig - a román határt kivéve - egészen úgy, amint az a trianoni palotában reánk kényszeríttetett. A Romániával szomszédos határ az ő határozatuk szerint többet hagyott meg nekünk, mint azt a békeszerződés tartalmazza, s a Csúcsa-Nagybánya mentén elterülő vonal képezte volna Magyarország határát, tehát körülbelül az a vidék, ahol a székely önkéntesek a Károlyi-kormány idején sokáig védekező állásban voltak.

Ugyanezen időtájban egy másik francia lap, az Illustración közölte is ennek a háború utáni Magyarországnak pontosan megrajzolt térképét, mely az említett különbségtől eltekintve, ugyanaz, mint a trianoni térkép.

Végül eldöntötték a monarchia megsemmisítését, az uralkodóház detronizálását, megteremtendőnek mondották nálunk és Ausztriában a köztársaságot, s kijelentették, hogy a volt monarchia területén - a wilsoni és szabadkőművesi elvek nagyobb dicsőségére - nem fognak népszavazást engedélyezni. A határozat idevonatkozó része eképpen szólott: »A Habsburg birodalom közigazgatási és politikai orgánumai által elnyomott nemzetiségek felszabadítása és egyesítése."

A kongresszuson Corneau György, a Francia Nagy Oriens nagymestere egyébként a francia törvényhozás szenátusának tagja, elnökölt Peigné tábornok, a francia nagypáholy nagymesterével felváltva, s az ügy előadója Lebey András, a Seine-Oise kerület országgyűlési képviselője volt.

Ismételjük, hogy mindezen szabadkőműves határozatok egyben határozatai voltak a békekonferenciának is, melynek vezetősége oly merevséggel és szigorúsággal ragaszkodott ezek keresztülviteléhez, hogy még csak disputát sem engedett meg felettük, hanem a mi delegációnkat az aláírás pillanatáig - a vendégszeretet és úri modor örök szégyenére - valósággal foglyokként kezelte, s csak akkor engedte be őket - kíséret mellett - a bizottság termébe, mikor a békeszerződést alá kellett írni.

Trianon tehát a szabadkőművesség munkája! A megcsonkított Magyarország a világszabadkőművesség bűne! Ez a Világszabadkőművesség már 1917-ben elhatározta a történelmi Magyarország felosztását, szétdarabolását, s a béketárgyaláson résztvevő ügynökeinek nem volt szabad ezeken változtatniok.

Az erőskezűnek, sőt kíméletlennek ismert Clemenceau, aki valóban megérdemli a "Franciaország megmentője'' címet, ennek a szabadkőműves parancsnak engedelmeskedett akkor, mikor a lázadó francia katonák holttestéből hekatombákat emelt, ennek a parancsnak volt végrehajtója Sallandra és Sonninó, mikor az olasz hadakat szövetségeseik ellen megindították, ez kötelezte Magelhaes Lima portugál miniszterelnököt, hogy háborúba vigye meg nem támadott hazáját, ennek a pokoli szabadkőműves tervnek az érdekében kellett szabadkőműves parancsra Károly román királynak - igen gyanús körülmények közt - meghalnia, s Venizelosznak népét még tovább is megritkítania a csatatereken. S végül ez az ellentmondást nem tűrő parancs kényszerítette Wilsont, hogy megüzenje a háborút nekünk, s egy álnok és farizeus, talmi erkölcsöt mutató eszme letéteményesének játssza ki magát, akinek nem volt más célja, mint a szabadkőműves érdekek diadalra juttatása.

Micsoda förtelmes látvány volt az, amikor a világszabadkőművesség ezt a holdkóros professzort leghívebb és legodaadóbb rabszolgáinak egyikét minden nimbusától megfosztotta, s cinikusan belekergette a megőrülésbe, mihelyt az kötelességét megtett, s a szabadkőműves parancsnak alázatosan engedelmeskedett, vagyis amikor a Nagy oriensnek tálcán szállította a megcsonkított Magyarországot s az uralkodó család fejét.

Mikor volt tehát Magyarországnak barátja a világszabadkőművesség? Akkor talán, midőn már a XIX. század nyolcvanas éveiben forradalmakba akarta belehajszolni a csak épen hogy megpihent és királyával kibékült országot? Akkor talán, mikor Rudolf trónörökös halála után a nemzetiségi aspirációk támogatásával ezek étvágyának felkeltésével és örökös felcsigázásával aláaknázta az ezeréves Magyarország szilárd épületét?

Akkor talán, midőn nagypáholyaiban elhatározta az ellenünk indítandó háborút, s a Princip kezébe nyomott bombával megindítója volt embermilliók mészárlásának, egy világ felfordulásának, ezernyi ezer ember nyomorának, züllésének, pusztulásának?
Akkor talán, midőn 1917-ben elhatározta országunk szétdarabolását, s az általa hirdetett civilizáció és erkölcsi tökéletesedés nagyobb dicsőségére kitágított Európa térképén egészen Danzigig, az ököljogot ismerő, taliót gyakorló, vérbosszút kodifikáló és az orgyilkosságot, a bombát és revolvert a nemzeti célok közé beállított erkölcsöt és lelkiséget ennek az öreg világrésznek a szívében?

Vagy talán akkor volt barátunk, midőn a trianoni Magyarországot megteremtette, s milliónyi magyar testvérünket prédául dobta műveletlen és vérengző fajoknak, s azóta is részvétlenül nézi ezeknek a világtörténelemben példátlanul álló erőszakoskodását és lelkeket és testeket gyilkoló uralmát? Mikor volt hát ez a világszabadkőművesség - oh, nem jóbarátunk - csak a legcsekélyebb mértékig megértő ennek az ezeréves országnak múltjával, eszméivel, lelkével és nemzeti aspirációival?

Mikor? Mikor?

Hozzanak csak egy példát, egyetlen egy esetet, amelyből azt lehetne következtetni, azt lehetne megállapítani, hogy a világnak ez a földalatti titkos hatalmassága, a népek sorsának ez a lelkiismeretlen és bűnös - nagyon bűnös - intézője, csak egyszer is Magyarország mellett állott, annak érdekeiben rakta le a kakukktojásait a kormányok programjában, s lendítője volt bármily irányban az örök magyar nemzeti eszménynek és törekvésnek?

Nem volt ilyen alkalom soha!

De - mondhatná bárki is - talán a trianoni békediktátummal elérte célját ez a sötét és gyáva hatalom, talán maradék nélkül kihörpintette haragja és bosszúja kelyhének tartalmát. Hiszen maradék nélkül győzött! A Szentistváni birodalom darabokra hullottan hever Európa földjén, vérző csonkjai ugyan égre kiáltanak, de hát ez volt a szabadkőművesség vágyva vágyott, álmodva álmodott céljának eredménye. A dinasztia is megfosztva a hatalomtól, a koronás király egy mocskos ágyúnaszádon töltött kvártély után a végtelen tenger egy kis szigetén igen csöndes lett mindörökre, fia - a magyar legitimizmus reménysége - messze idegenben nézi, hogy mint dúlnak személye körül a harcok egy testében megtört, lelkében meghasonlott ivadék kebelében.
Nincs a világnak az a lélek nélküli, kőszívű hóhéra, aki azt mondaná ezekre az állapotokra, hogy jóllakott már kegyetlensége, nem kíván már több megalázást.
Ámde a szabadkőművesség nem ilyen érzékeny s nem abból a fából van faragva, amely valaha is megnyugodna.

Ő a nevezetes trianoni kényszerbéke aláírása óta is résen van, s mint a rossz lelkiismeret Krisztus Urunk koporsóját, úgy őrzi ma is Csonkamagyarországot, hogy valahogy fel ne tudjon támadni.

Ismeretes, hogy a XX. század legrosszabb vicce, annak az álszenteskedő gondolkodásnak, mely a szabadkőművesség tulajdonsága, legsajátosabb alkotása, a hova-tovább állandó derültséget keltő koravén intézmény, az ú. n. Nemzetek Szövetsége, a szabadkőművesség édes gyermeke.

Ez a szövetség megalakulása óta egyebet nem tesz, minthogy híven őrködik Magyarország felett, s olyan porkolábnak mutatta magát mindezideig, akit nem hat meg semmi fájdalom, akire nincs hatással semmi érv és egyetlen tény bizonyító ereje sem.

Nem kell az olvasóknak bővebben bemutatnunk azt az érzéketlenséget, azt a ridegséget, amellyel a nemzetek szövetsége minden magyar kérdést fogadott és fogad napjainkban is.
Legfőbb börtönőrünk és jövőnk legnagyobb ellensége az a hivatalos Franciaország, melyről bebizonyították már. hogy nem egyéb, mint a Nagy Oriens határozatainak gerinctelen, szolgalelkű végrehajtója. Ez a hivatalos Franciaország - készakarva ejtjük ki, hogy csak a hivatalos államról van szó - ma is ugyanazon antipátiával, ma is ugyanazon kegyetlenséggel és vaksággal utasít el magától minden magyar kérést, vágyat, mint tette azt a békekötés idején. A francia népnek nem érdeke, a francia jövőnek nem feltétele, a gloire megmaradásának nem alapja, ellenkezőleg akadálya egy csonka és béna, egy minden isteni és emberi törvény ellenére kicirkalmazott Magyarország a nagy germán eszmék és évszázados szláv vágyak találkozási pontján. De hát itt nem a nemzeti érdek a domináló szempont, hanem a világszabadkőművesség parancsa, ennek pedig ma is célja, ma is törekvése, egy gyenge, egy satnya, egy erőtlen Magyarország.

Ennek az erőtlenségnek, ennek a csonkaságnak a petrifikálását célozza a világszabadkőművesség azon törekvése, hogy az u. n. utódállamokban, egy ellenünk ellenséges, szűkkeblű és a sovinizmus köpenyében megjelenő erős szabadkőművességet fejlesszen ki.

Folyik is a munka serényen! A páholyok alapítása egymást éri, a szabadkőműves felfogás és előretörés folyton erősödik az összes szomszédos államokban. Ezek a páholyok és vezetőségük a legmelegebb támogatásra találnak a Nagy Oriensnél, mely érdekükben minden hatalmát latba veti. A világháború vége óta az utódállamok minden nagyobb kérdése a francia nagypáholyban is megvitatás alá kerül, s ha ott approbáltatik, úgy sikere biztosítva is van. Egy nagy szabadkőműves páholynak tekinthetők ezek az utódállamok, melyek kormányai nem egyebek, mint a Nagy Oriens végrehajtó közegei és kezes szolgái.
Ezt egyébként természetesnek vehetjük. Végre is ezek az államok a Nagyoriens kreatúrái, s csak a naiv lelkek hiszik azt, hogy a nemzetiségi, a nyelvi és faji törekvések iránt fogékony, önzetlen gondolkodás szülöttei. Egyik napilapunk (A Magyarság) 1927. június 2-iki számában egy párisi levélben megdöbbentő nyíltsággal és jól értesültséggel fenti állításunkat a következőképpen igazolja: A (francia) szabadkőművesség Jelentős befolyást gyakorol a külpolitika irányítására is a kezében tartott parlament és kormányok révén. A világháború történetének legizgatóbb fejezeteit az a történetíró fogja megírni, aki előtt feltárulnak a páholyok és konventek titkos jegyzőkönyvei. Micsoda sötét munka folyhatott ezekben a páholyokban! A katolikus Habsburg monarchia már rég halálra volt ítélve a francia és skót rítusú kalapácsok által, még mielőtt a békeszerződés asztalán feldarabolták volna. Itt készítették elő az "elnyomott" népek felszabadítását, a párisi cseh nemzeti tanács megalakítását és különösen a szerb és cseh törekvések hadi céljait."

A cseh kormány kapcsolata a Nagy Orienssel már oly nyilvánvaló és oly ismeretes a világ előtt, hogy ezt nem is igen igyekeznek tagadni. A cseh állam megalapítóinak minden lépése a szabadkőműves páholyok felé irányult és irányul ma is, s külpolitikai sikerüknek csak a páholyok támogatása, de nem elveik abszolút igazsága az egyedüli titka. A cseh úgynevezett demokrácia, parlamentarizmus, törvények, közigazgatás mind-mind páholymunkák eredménye, mind annak a szemforgató mentalitásnak a szüleményei, amit a szabadkőművesség oly sikerrel űz immár kétszáz év óta.

A régi Ausztriában - mint ismeretes - császári rendelet tiltotta a szabadkőműves páholyok megalapítását. A testvérek tehát úgy segítettek magukon, hogy legnagyobb részben Magyarországon, részben más államokban állítottak fel osztrák páholyokat. A csehek - akikre a rendelet szintén vonatkozott, mint ausztriai állampolgárokra - ugyanígy cselekedtek. Mikor aztán a monarchia összeomlott, Csehországban is felvirradt a szabadkőművességnek. Gombamódra szaporodtak el a páholyok, amelyek mihamar - természetesen a Nagyoriens védnöksége alatt - mint valami hatalmas kobra, ölelték körül az ifjú államot. Ezek a páholyok egyesítik magukban a politikai, tudományos, művészeti élet hangadó elemeit, nem csoda tehát, ha a szabadkőműves utasítások értelmében rendezik be az államéletet is. Természetesen a legbensőbb kontaktusban vannak az anyapáhollyal, a Nagyorienssel, amelyben legfőbb protektorukat bírják, s minden törekvésükhöz biztosíthatják a francia állam, valamint mindazon államok hatalmát, és tekintélyét, ahol a szabadkőművesség a domináló elem.

A fent említett cikkben olvassuk az elmondottak igazolására a következőket: "Egyik kisantant állam párisi követe, aktív diplomata létére már tavaly ismertette a (francia) páholyokban, (tehát 1926-ban. Szerző.) államának egyik fontos diplomáciai tervét, a balkáni Locarnót."

Tudjuk, hogy ez az állam Csehország volt, egyben megtudjuk azt" is, hogy akad állam a XX-ik században, mely nem a külügyminisztériumot, vagy a törvényhozást, hanem a szabadkőműves páholyokat tekinti azon hatalomnak és fórumnak, ahol törekvéseinek diadalát remélheti. De tudjuk azt is, hogy ez a cseh szabadkőművesség még a trianoni Magyarországnak is halálos ellensége s nem szűnik meg ma sem annak teljes elpusztításán munkálkodni.

A nagy román állam szabadkőműves kapcsolatainak jelei szintén láthatók, ha nem oly élénken is, mint a cseheknél. A páholyélet a háború után ott is mindig elevenebb, azok száma folyton szaporodik. A román diplomácia is a maga balkáni szellemének legfőbb istápolóját a Francia Nagy Oriensben látja és nem hiába látja. Ismeretesek ennek a szabadkőművességnek a jóindulatú támogatásai ezen állam mellett is. Egyébként pedig a Magyarország ellen irányuló szövetség, ú. n. kisantant szintén szabadkőműves alakulat, s fennmaradásának és tevékenységének bázisát nem saját elveinek át-ütőképességében, hanem a Nagyoriens atyai gondoskodásában és pártfogásában bírja. Már pedig ennek a kisantantnak Románia is tagja.

De talán a legédesebb és legkedvencebb gyermeke a világszabadkőművességnek az összes utódállamok közül Szerbia, vagy ahogy a háború után elkeresztelték, Jugoszlávia. Ez az állam nem mai csirke a világszabadkőművesség testvéri láncában, ez már letette a vizsgát a szabadkőműves erkölcsiségből és pedig eminenter tette le.

Itt már teljes fényében ragyog a szabadkőműves mógen-dóved s a hatalom és pártok vezérei igen kipróbált és tehetséges testvérek. Egyik, a szerb viszonyokat igen jól ismerő publicistánk a Pasics kormány bukása után imígyen rajzolja meg ezek portréját: "A Narodna Obrana nemzeti jelentősége megszűnt, a Fehér Kéz az udvart politika szolgálatába állott, a. francia-cseh orientációt kiépítő szabadkőművesség nagy befolyásra tett szert és szoros összeköttetésben a Fehér Kézzel (ez a tisztek egy titkos társasága, mely a szarajevói merényletben sem ártatlan. Szerző.) külpolitikailag is alátámasztotta az udvari klikk törekvéseit." (Magyarság, 1927 augusztus 13.)

Ugyancsak a cikkíró említi fel, hogy a mindent elnyomó, kíméletlen és a magyarság kiirtására, a horvátság elpusztítására, a Csonkamagyarország elleni tervekre mindig kész társaságok és politikai pártok teljesen szabadkőműves kezekben vannak, hogy a leghatalmasabb vezérek és miniszterek, Marinkovics, Kumanudi, Sumenkovics mind szabadkőművesek s az engesztelhetetlenség és balkáni erkölcs alkalmazása terén elől járó szerbek hűséges, végrehajtó közegei a szabadkőművességnek s végső következtetésképpen ezt jegyzi meg: "Az ország (t. i. Jugoszlávia,) vezetése előreláthatólag át fog csúszni a zsidószármazású szabadkőműves Marinkovics kezébe és Belgrád a párisi Nagy Oriens fiókja lesz."

Kérdünk ezek után a kétségbevonhatatlan tények után minden gondolkodó embert, legyen az akár Lukács György is, hogy mikor volt ez a világszabadkőművesség Magyarország barátja?

És kérdjük továbbá, hogy a magyarországi szabadkőművesség garázdálkodásának újbóli engedélyezése esetén ugyan mi vinné reá az ellenünk évtizedek óta áskálódó, elpusztításunkon munkálkodó világszabadkőművességet, hogy egyszerre mellénk álljon, a mi barátunkká legyen, a mi segítségünkre siessen, mikor ez egyet jelentene azzal, hogy eldobja az általa elért nagy eredményeket, hogy megfojtsa kedvenc szülötteit, az utódállamokat, s ellene forduljon azoknak, akiket ő hívott a revolvergolyók és bombák, lázadások és felségsértési perek, gyilkosságok és egy véres háború áldozatai után életre?
Ha van ember a kerek világon, aki elhiszi azt a bárgyúságot, hogyha nálunk a szabadkőművesség vérebeit egy kormányzati intézkedés ismét elereszti láncairól, az ellenünk ólálkodó, minket marcangoló dúvadak egyszerre elhúzódnak közelünkből, ha van, aki elhiszi, hogy az emberöltők óta országunk gyűlöletében dolgozó világszabadkőművesség máról holnapra a mi protektorunk és a mi jóakarónk lesz, úgy lehet, hogy ez az ember sok minden szép jelzőre számot tarthat, de a "józan" jelzőre - soha.

VII A Világszabadkőművesség, mint a nagy háború okozója

Ki akar bújni a felelősség alól. - A világ ámítása. - A katolikus Egyház és a trónok ellen. - A Habsburg-ház ellen. - Mi történt Rómában az 1912. évi szabadkőműves kongresszuson. - A világháború elhatározása. - Madame Thebes jóslata. - Az a belga semlegesség. - A Nagy Oriens a világháborúban. - Háborúra izgat. - A német szabadkőművesek leleplezése. - Az olasz szabadkőművesség háborús uszítása. - Miért tartott a világháború négy évig? - Amerika belépése a háborúba, szabadkőműves munka volt. - Nem a népek felszabadításáért indította meg a szabadkőművesség a háborút. - Wilson világcsalása és a szabadkőművesség. - Margaine francia képviselő nyilatkozata a világháború okozóiról. - Kivonat a szarajevói gyilkosság tettesei felett tartott hadbírósági tárgyalás jegyzőkönyvéből. - A szabadkőművesség megengedi a gyilkosságot, - mondja Csabrinovics.
Az egész világ publicistáit, történészeit, államférfiait, tudósait állandóan foglalkoztatja annak a kérdésnek a megfejtése, hogy ki, vagy kik, esetleg mi, vagy mik okozták az 1914. év nyarán kitört világháborút? Könyvtárakat töltene már meg azoknak a munkáknak a tömege, melyek a legkülönbözőbb nézőpontokból vizsgálva ezt a kérdést, a legkülönbözőbb eredményeket produkálják, amelyekkel megfejteni vélik a nagy talányt.

Hát még a diplomaták és államférfiak memoárjai? Ezek jelentenek csak nagy számot! Ahány vezéregyénisége volt az egyes államoknak a háború kitörésekor, vagy ahányat később a nagy világégés felszínre vetett, mindannyian ezt a nehéz csomót bogozgatják, s mindannyian azt is hiszik, hogy sikerült kinek-kinek megoldania.

Még az u. n. hivatalos diplomácia is érezte, hogy ez a homály a háború után többé nem maradhat meg a históriában, a háború okozóját vagy bűnösét fel kell deríteni, az egész világ előtt pellengére kell állítani, mint egy szörnyeteget, mely ennek a soha nem látott borzalomnak lelketlen okozója volt.

A győztes államok diktátorai, akik Brennust megszégyenítő ridegséggel és szívtelenséggel ítélkeztek a legyőzöttek fölött, ezt a homályt úgy igyekeztek eloszlatni, hogy egyszerűen ráfogták Németországra s a volt központi hatalmakra a háború felidézésének bűnét, s hogy az később letagadható ne legyen, bele is foglalták ezt a békeszerződésekbe.
Ámde a világ - miként már említettük - ezt a kényszer beismerést nem fogadta el feltétlen igazságnak. A békét a győzők kardjai és tankjai a szétesett és forradalmaktól legyöngített központi hatalmakra rákényszerítették ugyan, Európa térképét is megváltoztathatták hatalmuk súlyával, de arra már nem voltak képesek, hogy az emberiség meggyőződését is ők diktálják. A világ nem fogadta el a németek és a legyőzött államok bűnösségét, s hova tovább nem fogadják el ezt ma már a győztes államok gondolkodói és igazságot kereső, kutató elméi sem. Az okok ezreit sorolják fel, mindmegannyi gyújtóanyagot, mely az egekig hatoló robbanást előidézte, de a gyújtogató, az még mindig rejtekben lapul, az még ma is ismeretlen.

Pedig ezt egyszer meg kell találni, még pedig az igazi tettest kell leleplezni, nehogy a történelembe éppúgy hamis adatok kerüljenek be a világháború okozóját illetőleg, mint ahogy a nagy francia forradalom igazi alapját hamisan mutatják be ismeretlen kezek.

Márpedig letagadhatatlan tény, hogy az eltussolási művelet, az igazi tettes elrejtésére irányuló munka nagyban folyik az egész világon. A szabadkőműves páholyok, a szabadkőműves korifeusok és a velük egy követ fújó újságok hetet-havat összehordanak, a bizonyítékok egész arzenálját vonultatják fel, s mindezt csak azért, hogy eltereljék a figyelmet azon tényezőről, mely ennek a nagy égszakadásnak előidézője volt.
A manőver azonban nem teljesen sikerült! Vannak ma már, akik nyitott szemmel nézik az eseményeket, minden államban akadnak a saját fejük után induló férfiak, akik nem hajlandók a sok mesét, amit a szabadkőművesség a háború okáról elregél, csak úgy kritika nélkül elfogadni, hanem gondolkozni és kutatni kezdenek, hogy az igazi okot megtalálják. S itt a gondolkodó embernek legelőször az tűnik föl, hogy miért a szabadkőművesség a legserényebb és legszorgalmasabb az okok kitalálásában? Mi célja van ezzel, és mily körülmények hatása alatt teszi ezt? Hiszen teljesen úgy fest a dolog, mint annál a bizonyos tolvajnál, aki maga kiabált a legserényebben rendőr után, abban a hitben, hogy így róla
elterelődjék a figyelem.

Csak nem így állunk talán a szabadkőművességgel, veti fel a kérdést az elfogulatlanul gondolkodó elme? Hiszen a szabadkőművesség mindig a pacifizmust, a békét hirdeti, a profánoknak szánt közleményeiben, a testvériség egyetlen patentírozott képviselőjének tünteti fel magát, emelkedettebb erkölcsileg, tisztább lelkiség után kiáltoz folytonosan a fórumokon, ugyan miként lehetne hát az az elvetemült, az a szörnyeteg, aki a világháború rémségeit rászakította az emberiségre.
Ha aztán az így elmélkedő férfiú kutatásait tovább folytatja, ha a szabadkőművesek tetteit, beszédeit, terveit szépen összegyűjti, s belőlük kiformálja annak egységes képét, hát megdöbbenve fog rájönni, hogy ez a sötétben dolgozó, világosságot rejtegető éjjeli denevér-intézmény, nem is olyan ártatlan ebben a borzasztó bűnben, kezén mindig több és több vérnyomokat fedez fel, s mikor már adatait elrendezte, akkor látja csak, hogy tulajdonképpen fülöncsípte a valódi tettest, kezében tartja a világháborút felidéző szörnyeteg nyakát, s hogy ez nem más, mint a világszabadkőművesség.
Ezt a megállapítást nem mi tesszük először. Híres, neves férfiak évek szorgalmas és hihetetlen energiával véghezvitt munkái szögezik le ezt a tényt. Egész könyvtárra menő anyag gyűlt már így össze beszédekben, cikkekben, könyvekben, a megcáfolhatatlan bizonyítékok ezrei tanúskodnak arról, hogy a világháború felidézése, a szabadkőművesség munkája.

Mi az idevonatkozó anyaghalmazt e munkában nem közöljük le, mert az ennek a könyvnek a kereteit messze meghaladná - hiszen, amint említettük, könyvtárakra rúgnak ma már azok - inkább az elfelejtett és szétszórt, kevésbé ismert adatok összegyűjtését fogjuk ezen fejezetben adni. Sok van ezek között olyan, mely még a nyilvánosság elé nem került, s még több, amely nyíltan fog tanúskodni azon állításunk mellett, hogy a nagy háború felidézésének bűnöse és tettese a szabadkőművesség. Aki az egész masszát ismerni óhajtja, az megtalálhatja Wichtl, Brauweiler, F. Gruber műveiben és sok más kitűnő munkában.

Bizonyítékaink felsorakoztatásánál itt is az eddigi metódus szerint fogunk eljárni. A szabadkőműveseket fogjuk kényszeríteni, hogy leplezzék le magukat, ők ismerjék be, ők vallják ki, ők mondják meg maguk, hogy nem gazdasági, nem jogi, nem kereskedelmi kérdések, hanem a szabadkőművesség tervszerűen előkészített és évtizedeken keresztül következetesen keresztülvitt munkája zúdította az emberiségre a világháború rémét.
Hogy a szabadkőművesség - bármint akarja is ezt a tájékozatlan közvéleménnyel elhitetni - nem idegenkedik a háborúktól, azt már az eddigi fejezetekben is feltártuk. A francia háborúkon, a XIX. század forradalmain, a Törökország elleni lazításokon stb. mindenütt meglátszik a szabadkőművesség ujjlenyomata, mely - ha a páholyok munkáján nyilatkozik meg - épen nem békés és pacifista terveket hajszol és nem ilyen célokat követ. Idéztünk sok szabadkőműves nyilatkozatot, hivatalos programot, melyekben csak úgy lángol a gyűlölet a mai világrend ellen, s a vágy arra, hogy egy rémséges vér és tűzözön útján ezt eltörölje a föld színéről. Az 1746-ban megjelent és Rómában nyilvánosan elégetett "Les Franc-Macons écrasés" című szabadkőműves irat ezt a szabadkőműves programot így rajzolja meg: "A szabadkőművesség feladata, hogy mint egy második Mózes felszabadítsa a sóhajtozó népet, kioltsa a világot emésztő viszály fáklyáit és az összes különböző népcsaládokat egy testté egyesítse. Miután pedig az emberektől nemcsak az erőszak ragadta el a szabadságot és egyenlőséget, hanem a hamis kegyesség és tudatlanság is; a szabadkőművesség kötelessége a babona birodalmát is szétrombolni, a tudatlanságot és tévelygést leküzdeni és a természet világosságát, vagyis az észt követni. A szabadkőművesség feladata ennélfogva a babona, a zsarnokság és az önkény három szörnyetegét, a vallás, a természet és az erő eszközeivel leküzdeni és ezzel az aranykort újra visszahozni."

Boos tanár, aki maga is szabadkőműves "Geschichte der Freimaurerei" című munkájában beismeri, hogy már XVIII. század ötvenes éveiben a világszabadkőművesség programjában mindaz benne volt, ami a nagy francia forradalom alatt és után történt. Ugyancsak ő mondja, hogy az angol Cromwell, a szabadkőművesség tulajdonképpeni megalapítója, aki ezt az intézményt azon célból hozta létre, hogy általa az egész föld összes trónjait le lehessen dönteni.

Amely intézményt ilyen mentalitás teremt meg, amely bölcsőjében nem párnán, hanem forradalmi terveken, trónok összedöntésére és a vallás elleni küzdelemre alkalmas eszközökön nyugszik, az nem lesz pacifista soha.

Amint, hogy ezt már bizonyítottuk is. Nem lehet tehát csodálkozni azon, ha a XX. század elején azon dolgozott ez a világszabadkőművesség, amiért alakult, a trónok összedöntésén.
Gyűlöletének tárgya a katolikus Egyház és a pápán kívül, a katolikus Habsburg ház és Monarchia, s a Hohenzollern uralkodóház volt legfőképpen. A pápánál elérte célját - legalább ő úgy gondolta, hogy igen - mikor a pápai államot bekebelezte az Unita Itália testébe és a pápát fogollyá tette a Vatikánban. A katolikus egyházzal szemben is sikeresen harcolt, hiszen a műveltnek nevezett nyugaton mindenütt keresztülvitte a szekularizációt, a szerzetes rendek kiűzését, a vallásoktatás kiküszöbölését az iskolából, megteremtette a laikus morált és a felekezeteken kívül álló államhatalmat. Szövetségese és testvére a szociáldemokrácia, a liberalizmus, a vallástanítás terén mindig nagyobb és nagyobb területet mondhatott a magáénak, itt tehát szintén meg lehetett elégedve az eredménnyel. A trónok döntögetése is mindig nagyobb arányokat öltött, ma Portugália, holnap Törökország teljesítette be a szabadkőművesi programot ezen a téren, s a többi államok is igen jó úton voltak, hogy ezeket utánuk csinálják.

Két vár azonban még sértetlenül meredt ki a nagy pusztaságban. A német Hohenzollern dinasztia, mely valamikor hűséges szabadkőműves volt, de egyre inkább távolodott el ennek bűvköréből. Ez az uralkodóház nem csinált abból titkot, hogy egy új Németországot akar megteremteni, mely a gazdagságon és a fegyelmezett hadseregen nyugszik, már pedig ezek mindegyike akadálya volt a szabadkőműves eszmék haladásának. Aztán megvolt még a katolikus monarchia is, a katolikus Habsburg házzal, mely oly sok borsot tört egyszer-másszor a szabadkőművesség orra alá, s nem volt hajlandó a maga uralmát annak elgondolása szerint berendezni.

Mindkettőnek pusztulnia kellett tehát, mindkettő halálra volt ítélve már akkor, mikor a szabadkőművesség az antant létrehozásával körülöttük teljessé tette a blokádot, s őket abroncsok közé szorította.

A többi már csak idő kérdése volt. A "Cél" című folyóirat 1924. évi novemberi számában be is bizonyítja, hogy az 1912-ben Rómában tartott szabadkőműves kongresszus már elhatározta a világháború megrendezését. Az is el volt határozva, hogy ennek megindulását a Ferenc Ferdinánd trónörökös meggyilkolása fogja bevezetni.

Madame Thebes, egy híres francia jósnő ugyanezen időtájban az alábbi kijelentést tette: "Az, akinek Ausztriában uralkodni kellene, nem fog uralkodni. Uralkodni egy Halai-ember fog, aki nincs még erre kiszemelve (IV. Károly király és császár). A jósnő ezt az eseményt 1913-ra tette, s midőn ekkor nem következett be, egy cseppet sem jött zavarba, hanem újból nyilatkozott: "A megjósolt tragédia ugyan még nem következett be - mondja Mme Thebes - azonban egész bizonyosan meg fog történni a következő év első felében (1914)." Ez a jóslat aztán amint tudjuk, pontosan be is következett.

Természetesen nincs komoly ember, aki ennek a francia jósnőnek valami titkos hatalmat tulajdonítana, s azt hinné, hogy Mme Thebes tényleg a jövőbe látott, midőn fenti nyilatkozatát megtette. Nem történt egyéb, mint az, hogy ez a francia hölgy szoros érintkezésben volt azon francia szabadkőművességgel, mely a trónörökös meggyilkolását már 1912-ben elhatározta. Nem először történik a szabadkőművesség porondralépése óta ilyen jóslás. A híres bűvész, a Balsamó József nevű kalandor zsidó, kinek művészi neve gr. Cagliostro volt, a francia forradalom előtt évekkel már, egy előadásán Mária Antoinette királynénak eléje varázsolta saját levágott fejét. Természetes, hogy ő sem volt földöntúli hatalom birtok kában, hanem mint főszabadkőműves tudta már ekkor, hogy a forradalmár páholyok és a frankfurti páholy elhatározta az uralkodópár kivégzését, hogy a forradalom sikerét ne veszélyeztethessék.

Wichtl említi munkájában, hogy egy svájci szabadkőműves már 1912. év végén azt mondotta: Ferenc Ferdinánd rendkívül kiváló egyéniség. Kár, hogy el van ítélve s még mielőtt trónra léphetne, meg fog halni."

Wandelvelde belga miniszter és szociáldemokrata vezér, egyben főszabadkőműves 1913 július 5-én Parisban a Nagy Oriens-termében egy előadást tartott, melyben a többek között az alábbi nyilatkozatot tette: "A belga határ fenyegetve van. A német vasútvonalak egész sora úgy van fektetve, hogy összeütközés esetén nem lehet kétség azok rendeltetése felől. Ha ez a lehetőség valamikor tragikus valósággá lesz, a belga haderő hatalmas állást fog elfoglalni a betörő ellen Antwerpen, Namur és Lüttich között. Az angolok kijelentették, hogy Franciaország és a Német birodalom összetűzése esetén a német betöréssel szembeszállanak és a fenyegetett Belgiumot megvédik, mely egész biztosan csatatér lesz." (Brauweiler.)

Mindez szószerint így teljesedett be. A belga és francia szabadkőművesség tehát a világháború előtt egy évvel már teljesen kidolgozott tervet vitatott meg a páholyokban, s a semlegesnek kikiáltott Belgiumot is belekombinálta a terveibe. És mégis volt merészségük a világot telelármázni a németek ellen annak a semlegességnek megsértésével, amelyet ők nemcsak, hogy nem akceptáltak, de amely megsértésére építették fel háborús terveiket.

Az "Itália" című milánói újság 1915 szeptember 26-iki száma közli a belga szabadkőműves nagymester gr. Goblet d'Alvielanak, Fera florenzi nagymesterhez intézett levelét, melyben a következő részlet foglaltatik: "összeköttetéseink Belgium megszállott részével igen nehézkesek és korlátoltak. A páholyélet szünetel. Az okmányokat, a levéltárt, szóval mindazt, ami legfőbb tanácsunkra nézve fontos, biztonságba helyeztük,. . .! A fronton lévő katonai páholyokon kívül csak három ideiglenes páholy volt alakítható, Londonban, Parisban és Hágában. El vagyunk telve azzal az öntudattal, hogy a jog és szabadság szabadkőműves alapelvekért harcolunk".

Ugyan mi szüksége volt arra egy humanitárius és jótékonykodó intézménynek - ahogy a szabadkőművesség magát reklámozza, - hogy sietve pakolja össze okmányait, s jó, biztos helyre dugja el azokat az ellenség elől? Hiszen egy humanitárius intézménynek csupa finom és szép elvei, s csak ártatlan okmányai lehetnek, nem pedig olyanok, amelyeket sietve el kell cipelni az idegenek szeme elől.

A belga szabadkőműves nagymester azonban tudta, hogy miért menti ezt az irattárt. Bizony abban nem sok öröme lehetett volna a világszabadkőművességnek, ha a német hadvezetőség rájuk akadt. Mert ekkor ezek az okmányok napvilágra kerültek volna, s az emberiség beláthatott volna a szabadkőművesség boszorkánykonyhájába, ahol a világháborút előkészítették.

A párisi Nagypáholy 1914 nov. 20-án a szövetség összes páholyaihoz és szabadkőműveseihez egy határozatot juttatott el, melyet mindnyájan kötelesek voltak végrehajtani. Ennek a határozatnak egyik része így hangzik: "A fegyvereket addig le nem tesszük, míg a német militarizmus végkép legyőzve nem lesz."

Németország, látván a világszabadkőművességnek vele szemben elfoglalt ellenséges magatartását, már a háború elején a szeg fejére ütött, mikor német szabadkőművesekkel bizonyította rá a szabadkőművesség latin irányára, hogy az a világháború okozója.
Hát ez telibe talált! Az egész Nagy Oriens hatalmasat jajdult, s egészen oda volt az ijedségtől és félelemtől. Mikor aztán magához tért, a legkevésbé sem francia szellemességgel, hanem valódi kocsis stílusban, egy tiltakozást szerkesztett meg a különböző páholyokhoz, melynek egyes fejezetei a következőképpen szólnak: ,Miután a francia Nagy Oriens tanácsa a közleményekből tudomást szerzett arról, hogy egyes német szabadkőműves hatalmak és egyes német szabadkőművesek azt igyekeznek kimutatni, hogy a világháborúért a hármas antant felelős, bár feleslegesnek látszik ilyen szemtelen felfogásokra válaszolni, a francia Nagy Oriens még sem tarthatja magát vissza attól, hogy bosszús tiltakozását közzé ne tegye:
"Figyelemmel arra, hogy az ilyen szabadkőművesek megszégyenítik azt az egész intézményt, melynek összes tagjai az emberiség és igazságosság legtisztább érzelmeitől kell, hogy áthatva legyenek; figyelemmel arra, hogy őket kultúrájuk, mely speciálisan a porosz militarizmus alapján épült ki, melyet egyszer s mindenkorra le kell verni, kívül helyezi az egész szabadkőművesség egyetemén . . . stb."

Ámde ez a nagyon hangoztatott emberiesség és i igazságosság egy szemernyit sem akadályozta meg a legszebb eszmékkel kóklerkedő ezen farizeusokat, hogy ugyanekkor a
Bukarestben fennálló Zur Arbeit című és teljesen németekből álló páholyt egy leiratban rá ne igyekezzék venni arra, hogy a központi hatalmak és saját fajtájuk ellen áruló szerepet vállaljanak. A páholy aztán alaposan odamondogat a legfőbb protektorának az alábbi válaszban:
"Igazoljuk az önök legutóbbi két körlevelének vételét, és rendkívül meg vagyunk lépetve, hogy a francia Nagy Oriens minden kőműves alapelvvel ellentétben ebben a máris annyira szerencsétlen időben politikai és nacionalista céloknak szenteli tevékenységét. Csupán gyöngédség lett volna önöktől, ha egyik leány páholyuknak, mely az önök legjobb tudomása szerint majdnem kizárólag németekből áll, meg nem küldik ezeket az abszolúte nem szabadkőműves irányú köriratokat, melyek legdurvább ellentétben vannak a nekünk megelőzőleg megküldött, a német-francia megértésre vonatkozó tételekkel. Azzal a kívánságukkal, hogy a fent jelzett köriratokat a sajtó kezébe juttassuk és ezáltal itt Németországgal szemben ellenséges hangulatot keltsünk, megsértettek önök bennünket, mert mi híven kötelességünkhöz, melyre megesküdtünk, ily kőművesellenes eljárást sohasem helyeselhetünk. (A levél kelte 1915 március 5. és 18.)

Frappáns bizonyíték ez a levél egyben annak a hazugságnak a megdöntésére is, hogy a szabadkőművesség a háború idején a humanitás elvének a betartásáért, a háború borzalmainak a csökkentéséért és a hadviselésben az emberies érzés felülkerekedéséért hadakozott. Ellenkezőleg! Amint ez a levél is mutatja, azon dolgozott, hogy minél nagyobb területet tudjon lángba borítani és minél nagyobbra hizlalja az öldöklés molochját és az emberek közt amúgy is tobzódó gyűlölet rémét.

Elképzelhetjük, hogyha a német páholyok sem feszélyezték ezt a vérszomjazó Nagy Orienst attól, hogy ezek tagjait is a németek elleni háború ágenseivé igyekezzék tenni, mennyivel szemérmetlenebbül és terrorisztikusan kellett azoknál a szabadkőműves páholyoknál fellépnie, amelyekben ezeket a szempontokat agitációjánál nem kellett figyelembe vennie. Miket csinálhatott, miket írhatott és mily propagandát fejthetett ki azon államokban, melynek szabadkőművessége az ő alkotmányuk szerint a Nagy Oriensben nemcsak protektorát, hanem legfőbb hatóságát is látta.
Ki is fejtett ilyen lelketlen propagandát! Ma már nagyrészben összegyűjtötten láthatjuk azt a hatalmas anyagot, amely ennek egyes fázisait feltünteti, s az eredményt bizonyítja Portugália, Görögország háborúba rántása, mely teljesen szabadkőműves hatás alatt jött létre. Az is tudjuk, hogy Spanyolországban sem kímélte a Nagy Oriens a fáradságot, éveken keresztül minden telhető eszközt igénybe vett, hogy azt az országot is frontba állítsa, s az csak természetes, hogy az eszköz megválogatásában abszolúte nem volt kényes. Ha az ígérgetések, a morális fenyegetéseik nem használtak, ha ezek alkalmazása mellett eredményre nem volt kilátás, hát akkor jöttek a szabadkőművesség arzenáljából a nehéz ütegek, az agitátorok megszerzése, az emberek lekenyerezése, a sajtó megvásárlása, s jött, mint nagy ágyú az utca felvonultatása, a lázongások felkeltése, a belső rend megbontása. Valóban szinte csodálatosnak mondhatjuk, hogy Spanyolország mindezek ellenére is kidobta nyalkából azt a pányvát, amelyet a Nagy Oriens neki vetett, hogy ezzel azt is a háborús nemzetek sorába vonszolja be.

Két nagyhatalom azonban akadt, mely engedte magát megfogni és a háborúba belesodorni. Az egyik volt Olaszország, a másik Amerika.

Hogy az olasz szabadkőművesség mindig forradalmár volt, s mindig háborús célokat hajszolt, hogy lelkiismeretlenül idézte fel a konfliktusokat a szövetséges monarchiával, melynek engesztelhetetlen gyűlölője volt, azt egy előző cikkben már igazoltuk. Arra is rámutattunk már, hogy ezt nem hazafiságból tette, hanem a Nagy Oriensnek a terveit óhajtotta ez által megvalósítani, amelytől alkotmányát kapta, melynek a legengedelmesebb vazallusai közé tartozott mindenkor.

Hogy az olasz szabadkőművesség nem hazafias szempontokból óhajtott leszámolni a monarchiával, az akkor került nyilvánosságra, mikor Mussolini a hatalmat megszerezte, s r mikor az Itáliában grasszáló két szabadkőműves irány a duce kegyének megnyeréséért versengve, jobban mondva a saját bőrét védve, egymás ellen a leleplezések egész özönét zúdította. Ezen leleplezések folyamán aztán kitűnt, hogy a világháborúba Olaszországot a szabadkőművesség nem olasz érdekekből rántotta bele, hanem tisztán francia szabadkőműves érdekekből, s hogy az olasz szabadkőművesség ekkor Itália adriai reviszdikációit nem támogatta. Ugyancsak a szabadkőművesek sütötték egymásra, az olasz érdekek szempontjából azon megbocsáthatatlan bűnt, hogy az 1917. évi párisi szabadkőműves kongresszuson, ahol a monarchiát a későbbi ú. n. utódállamok között felosztották, az olasz szabadkőművesek nyugodtan hozzájárultak ahhoz, hogy Trieszt, Fiume, Isztria, Dalmácia - az olasz aspirációk régi vágya és álma, az olasz nacionalizmus legfőbb törekvése - Jugoszláviának jusson.

Midőn ez Olaszországban kitudódott, a szabadkőművesség csak nagy üggyel-bajjal tudta az elemi erővel kitörő népharagot magáról elhárítani. így is áldozata lett ennek az el-alkudásnak, Ballori, a nagymester az egyik legfőbb háborús uszító, akit meggyilkoltak, míg a másik főszabadkőműves, Rudini márki, öngyilkosságot követett el.

Tény azonban az, hogy Olaszország a szövetségeseit hátbatámadva, adott szavát megszegve, a háború kitörése után nem is egy esztendőre, az antant oldalára állott.

Hogy mily munkával sikerült ezt az olasz szabadkőművességnek elérni, arról már kötetek szólnak. Ludwig Müffelman, Leopold Wolfgang, mindketten szabadkőművesek, az adatok egész tömegét szedték össze ennek bizonyítására, P. Gruber Hermán jézus-társasági atya pedig a szabadkőművesség háborús szerepét tárgyaló értekezésében ezen adatokat még újakkal egészítette ki. (Stimmen der Zeit, 1915 szept.) Ettore Ferrari, az olasz Nagy Oriens főmestere mindjárt a háború kitörése után két körlevelet intézett az összes olasz páholyokhoz, melyekben azokat arra hívja fel, hogy készítsék elő a közvéleményt arra, hogy a központi hatalmak ellen a háborúba beleavatkozzon. A nagymester körlevele többek között az alábbiakat tartalmazza: "Itália eddig csak szemlélője az összeütközésnek; ez a magatartás azonban nem jelenti azt, hogy az ő érdekeit, hogy az ő aspirációit, az 6 hagyományait és polgári és politikai életének legfényesebb alapelveit figyelmen kívül hagyja . . . A jelen pillanatban első gondolatunk hazánkra irányul. És miután bizonyos időszakok soha többé vissza nem térnek a történelemben és mert épp olyan őrült, mint kárhozatos dolog lenne azokat elszalasztani és az alkalmat meg nem ragadni, azt hisszük, hogy Itália rosszul gondolkodik magáról, ha a tragikus háborús játékból távol maradna, amely sok nemzedékre kihatólag fogja Európa sorsát eldönteni."

... "A haza vitális érdekei vannak fenyegetve; a nemzeti egységnek oly régen sóvárgott kiegészítését, ha most nem érjük el, az bizonytalan időre lesz eltolva s talán örökre veszélyeztetve; a jog védelme az erőszak ellen követeli tőlünk, ha hívek akarunk maradni legfényesebb tradíciónkhoz, hogy rettenhetetlenül és gyorsan avatkozzunk a háborúba.

.....A szabadkőművesség kötelessége, hagyományához híven a leghatározottabban folytatni a nemzeti lelkiismeret nevelésének nagy munkáját. A páholyokon belül és kívül . . . minden testvérnek terjesztenie kell azt a meggyőződést, hogy Itália számára ütött a legnehezebb felelősség és a legkeményebb áldozatok órája . . .

A szabadkőművességnek .... ebben az órában meg kell mutatnia, hogy múltjára méltó."
Ez a háborús vágytól csepegő körlevél, mely telve van a Németország, a Monarchia elleni gyalázkodásokkal és rágalmakkal, természetesen a francia páholyokat igen megnyugtatta s a francia hadvezetőségnek is nagy követ vett le a szívéről. Ebből ugyanis nyilvánvalóvá lett, hogy az antant hatalmaknak Olaszországtól tartaniok nem kell. az szövetségesei oldalán a háborúba soha beleavatkozni nem fog. így aztán az olasz határon levő francia haderőket onnan el lehet vonni és más helyeken felhasználni. Éppen idejében! A nagy német roham már a francia főváros alá préselte az egész haderőt, s minden arra mutatott, hogy rövidesen megismétlődik az 1871-iki francia katasztrófa. Az olasz határról elvont haderőket tehát gyorsan a németekre dobta a hadvezetőség, amivel megakadályozta hadseregének a katasztrófáját . . .

Katonai szakértők szerint, ha az olasz határról a francia haderők el nem vonatnak, ha Franciaország nem biztos abban, hogy a harmadik szövetséges nem fogja kötelességét teljesíteni, s nem fog az antant ellen háborút viselni, a világháború pár hónap alatt befejeződik, minthogy a döntés nem az orosz, hanem a francia harctéren történhetett csak meg.

A szabadkőművesség volt tehát nemcsak a háború felidézésének az okozója, hanem a tettese annak a szörnyűségnek, hogy a világ több mint négy éven keresztül lángokban állott, s hogy millió és millió ember vére öntözte a földet.
Ferrari nagymester körlevele nem is maradt aztán hatás nélkül a testvérekre. Hozzáfogtak a háborús uszításhoz, s hogy azt minél szélesebb körben gyakorolhassák, Olaszország liberális és szabadkőműves sajtójában 1914 októberében a nagymester mindkét körlevelét le is közölték. Ezek között a leghangosabb uszítók a "Messaggero" és a "Secolo" című lapok voltak, melyekről mindenki tudta, hogy a francia szabadkőművességtől szubvenciót húznak.

Tudjuk, hogy Németország és a Monarchia mennyit fáradozott azon, hogy Itáliát a háborútól visszatartsa. Tudjuk, hogy ez utóbbi területi engedményeket is hajlandó volt tenni, s nagyon sok olyan előnyt biztosítani Olaszországnak, melynél többet, mint győzelmes állam is alig kapott.

Mindez nem használt. Nem azért, mintha az olasz irányadó tényezők ezekkel be nem érték volna, nem azért, mintha az olasz igényeket ezekkel ki nem lehetett volna elégíteni, hanem, mert a szabadkőművességnek kellett a háború, s szüksége volt arra, hogy Olaszország is belépjen a hadviselő államok sorába az antant oldalán.
Az olasz szabadkőművesség agitációja tehát nem csökkent, hanem - ellenkezőleg - napról-napra erősbödött. Az ország hangulata a folytonos izgatás következményeképpen, mindig jobban szorította a kormányt a háború felé, s tekintve, hogy ennek a kormánynak tagjai között szabadkőművesek is voltak, ez nagyon könnyen hajlott ezen megoldás felé.

Mikor aztán a talaj már teljesen meg volt művelve, mikor a néplélek a szabadkőműves agitációk hatása alatt állott, s a különféle egyesületekben egymásután rendezte a tüntetéseket az antant oldalán leendő beavatkozás mellett az olasz Nagy-oriens is elérkezettnek látta az időt a riadó megfúvására. 1915. áprilisában egy kiáltványt bocsátott ki, amelyben felhívja a népet, hogy követelje a kormánytól a központi hatalmak ellen azonnal a háború megindítását. Kiáltványában a következőket mondja:
"Mi követeljük a háborút a két központi hatalom ellen, amely a haladással szemben a barbárságot képviseli. Az emberiség nevében akarjuk a háborút Ausztria ellen. Szabadkőműves! hitvallásunk nevében is követeljük a háborút."
És Olaszország megindította hadait 1915. tavaszán - szövetségesei ellen.
Bakonyi Kálmán említett füzetében a magyarországi szabadkőművesség érdeméül sorolja fel - és persze szabadkőműves szokás szerint azonnal tartja is a markát jutalomért - hogy ez a szabadkőművesség mennyit fáradozott azon, hogy olasz testvérei vérengző vágyát megfékezze s őket a hitszegéstől visszatartsa. Azt is büszkén hozza fel, hogy maga Tisza István volt az, aki erre a munkára a szabadkőműveseket, s a 146
szimbólikus Nagypáholyt megkérte, s a diplomácia útján ennek ebbeli munkáját erőteljesen támogatta.

Hát ez lehetséges! Most az egyszer nem kételkedünk benne.
Ámde szegény Tiszának fogalma sem volt arról, hogy a világháború kitörése, tovaterjedése, kiknek a munkája, illetve ő nem gondolhatott arra, hogy ebben a világszabadkőművesség a bűnös, ő ezt a szabadkőművességet csak azon nyilatkozatok és fogadkozásokból ismerte, amit a szabadkőművesek az emberek félrevezetésére találtak ki és dobtak a közvéleménybe. Másrészt meg joggal hihette, hogyha valakinek, hát a magyarországi szabadkőművességnek csak sikerül majd az olasz testvéreket kijózanítani háborús részegségükből.

Nem sikerült! A magyar testvérek a legteljesebb kudarccal távoztak az olasz páholyokból, amit ők bizonyára előre tudtak, hiszen a nagy Oriens terveit kellett ismerniök. De tetszett nekik, hogy a hatalmas Tisza is fontos személyiségeket csinál belőlük, s a játékot végig játszották.

Említettük már azt, hogy az olasz szabadkőművességet nem hazafias intenciók, hanem a szabadkőműves célok diadalrajutása vitte bele a háborúba.

Ezt bizonyítjuk is!
Az olasz szabadkőművesség két iránya között lefolyt nagy veszekedés, melyről már több ízben írtunk, a fasizmus berendezkedésének első idejében történt. A veszekedő és nyelvelő felek a két Nagypáholy nagymesterei voltak és pedig, Torrigiani a Palazzo Giustinianin székelő és Palermi az u. n. Piazza Oesu-n vakoló nagypáholyok főmesterei.

A két főszabadkőműves ugyancsak sutbadobta az óvatosságot és titkosságot, mikor egymás páholyáról leszedegette a keresztvizet. Nem hagytak azok meg egymáson egy garasára becsületet sem, s így tisztázták, jobban mondva leleplezték az olasz szabadkőművesség háborús uszításainak tulajdonképpeni indokait is, s ki-ki kisütötte a másik irányáról, hogy ezen indokok között a hazafiság nem szerepelt.

Palermi egyik nyilatkozatában így jellemzi Torrigianit és az általa képviselt szabadkőművességet: "A Palazzo Giustiniani-féle szabadkőművességet egy külföldi szabadkőművesség sem ismeri el, mert szabálytalan, vallástalan ... ők árulták el a hazát akkor, midőn a párisi szabadkőműves kongresszuson 1917-ben lemondtak a legszentebb nemzeti aspirációkról."

Természetes, hogy Palermi mester aztán az általa képviselt szabadkőműves irányára húzza rá a Torrigiániékról lerángatott takarót, mikor így glorifikálja cégét: "a Raul V. Palermi nagymestersége alatt álló Piazza Qesu-beli szabadkőművesség nem képez egy szektát, nem vallásellenes, nem szubverzív, hanem mindenkor melegen szívén viselte a nemzeti revindikációkat és a fasizmus uralomrajutását. Ennek igazolására azonnal le is közli Thaon di Revei tengernagynak az ő páholyához intézett egy sürgönyét, melyben az olasz tengeri haderő parancsnoka a háború befejezése előtt így nyilatkozik: "Az olasz skót rítusú szabadkőművesség hazafias működése hozzájárult a nemzeti jogok biztosításához a szemközti partokon."

No de Torrigiani sem hagyta magát, s felvonultatta érveit, majd a fiumei szabadkőműves fasisztákat, akik kijelentették, hogy ezen utóbbi szabadkőművesség a hazafias, mert "utalnak a Palazzo Qiustiniani hatalmas támogatására a fiumei és dalmáciai vállalkozásaikban".

Majd visszafordítja az 1917. évi szabadkőműves-kongresszuson történtekért a vádat Palermire, aki szerinte elalkudta hazafiatlanságból és idegen - persze szabadkőműves - érdekből Olaszország fontos aspirációit. Aztán bejelenti, hogy az ő szabadkőművessége volt Olaszország háborúbalépésének főmozgató ereje, s végül így folytatta: "Midőn az olasz szabadkőművesség, mely az irredentizmus igazi szerzője és megvalósítója, Oberdank idealizációjától, ami felett sokan azon időben nevettek, Felice Veniziáni, a trieszti "Alpa Giulie" titkos páholy nagymesterének mindennapi konkrét akciójáig, óriási küzdelemmel az országot a háborús intervencióra rábírta, nem tett egyebet, minthogy folytatta a nemzeti rekonstrukció 100 évvel ezelőtt megkezdett munkáját."

Palermi azonban visszavágott. Kijelenti viszonválaszában, hogy igenis Torrigiáni és az ő szabadkőművessége nem hazafiságból volt a háború megindítása mellett, mert hiszen az ő 1917. évi párisi gesztusok ellen (mikor Jugoszláviának ítélte oda a szabadkőművesség Fiumét stb.) "azon időben az egész olasz sajtó felhördült".

"Bírjuk - válaszolja folytatólag Palermi - a Palazzo Giustiani összes okiratainak gyűjteményét és a Rivistájuk kollekcióját, így bármikor, amikor akarjuk, illusztrálni tudjuk az ő renunciás, antiadriatikus, antifiumés akciójukat egészen a rapallói szerződésig és Torrigiani táviratáig, mely d'Annunziónak tanácsolja, hogy csomagoljon."

De van még Palermi nyilatkozatának egy igen érdekes része, mely aztán élénken bevilágít a szabadkőművesség páholyainak sötétjébe. Palermi, a Tirrigiani azon állítását, hogy az utóbbi és szabadkőművessége interventista volt, vagyis Olaszország háborúba lépésének okozója és sürgetője, nem vonja kétségbe, de így kommentálja: "Torrigiani kimeli, hogy az ő organizációja intervenista volt az első pillanattól kezdve. Ez teljesen igaz. De ő a demokrácia háborújáért küzdött."

Ez a kis mondat ártatlannak látszik, pedig ha kihámozzuk a szabadkőműves zsargonból, s profán nyelvre ültetjük át, nem mond kevesebbet, minthogy a szabadkőművesség a világháborúval a mai társadalmi rend megdöntését célozta, s egy szabadkőműves világrend megalapítását vélte általa elérhetőnek. Az a "demokrácia" szó, melyet az emberiség elámítására találtak fel, s melyet kifelé szép tartalommal töltöttek meg, hogy lelkesíteni tudja a naiv és megszédíthető embereket, bent a páholyokban azt a szabadkőműves végcélt jelentette, amelynek eljöveteléért rendeztettek meg a forradalmak, a lázadások, a felkelések, az utcai harcok, a különféle titkos társaságok; ez a demokrácia a szabad-kőműveskötény árnyékában nem jelentett egyebet, mint a nagy szabadkőműves célt, a világnak a sarkaiból való kiforgatását, s megteremtését a világszabadkőművesség régi vágyának és eredményét sohasem lankadó munkájának: a világköztársaságot.

Palermi tehát lerántotta a nagy titokról a leplet, s megmutatta az egész világ profánjainak, hogy 1914 nyarán nem más lőtte ki az első ágyúgolyót, nem más vezette az első szuronyrohamot, mint a világszabadkőművesség, mely elérkezettnek látta az időt arra, hogy Cromwell vágyát s annak elgondolását - amiért ez a szabadkőművességet megteremtette - megvalósítsa, vagyis az összes trónok ledöntésével s a mai világrend megsemmisítése után mindkettőnek a romjain a páholyokból a szabadkőművességet kihozza a napvilágra s azt ennek az új világnak egyeduralkodójává tegye.

Ne felejtsük el Palerminek ezt a kijelentését soha, ha a világháború okairól szóló cikkeket olvassuk, s ne irtsuk ki emlékezetünkből egy pillanatra sem, hanem őrizzük meg elevenen, s gondoljunk reá, valahányszor a szabadkőművesség kezét működni látjuk.

A "demokráciának" ez a háborúja a világszabadkőművességnek nem hozta meg a várt diadalt s maradék nélküli győzelmet. Csak helyi sikereket tudott elérni. Éppen azért egészen bizonyosak lehetünk abban, hogy ez az eredmény őt nem fogja kielégíteni, hanem tovább tör a cél felé, s tovább viszi az emberiséget a bajba, a háborúkba, a forradalmakba és tovább korbácsolja az egyes államok elszédített polgárait a belső zavargásokba.
Hogy ez vérbe, szenvedésbe, nyomorba kerül, azzal a szabadkőművesség nem törődik. Majd talál fel ismét valami frázist, amit kidob a világba, ahol ezután is szép beszédeket és nagyképű megállapításokat fog tenni az emberiség tökéletesedéséről, az örök békéről, a szeretetről, a testvériségről. A páholyokban pedig egész bizonyosan készülnek már az új bombák, és gazdákra találtak azok a fegyverek, melyek eldördülésével nemcsak egyes nemzeteket ítél halálra, hanem a mai egész világot akarja meggyilkolni ez a sötét intézmény.

A másik nagyhatalom, melyet a szabadkőművességnek sikerült a háborúba berántani, Amerika volt. Hogy mily agitáció, mily eszközök árán, az még élénk emlékezetében van a mai nemzedéknek.

A megszédítésre szánt jelszó, - amelyért a jámbor jenki a vérét ontani hajlandó volt - a nemzetek szabadsága, a fajok felszabadítása és a világháború útján a jövő háborúinak a megsemmisítése. Akadt így egy nagyhatalmú halandó, aki kész volt ezen elveket hangoztatni, a világszabadkőművesség parancsát teljesíteni, a gyászos emlékű Wilson köztársasági elnök személyében.

Hogy mi lett azután azokból a megható igékből, szebbnél szebb kijelentésekből és tervekből, melyeket Wilson hangoztatott, midőn kivitelükre került a sor, midőn tettekre kellett volna őket váltani, azt mindenki ismeri a békeszerződésekből s Európa azon lázas állapotából, melyben ez az öreg világrész évek óta van.

Semmi! Nem került beváltásra belőlük egyetlenegy sem, s nem mi, hanem az ú. n. győztes államok tekintélyes tudósai és államférfiai állapítják meg, hogy szívtelenebbül és lelketlenebbül nem dobtak még sutba elveket és jelszavakat, mint a világháború végén a békeszerződések alkalmával.

S Wilson, aki annyit prédikált egy ideálisabb korról, egy erkölcsösebb világról, nyugodtan nézte ezt. Miért? Mert nem volt egyéb, mint a világszabadkőművességnek eszköze, ennek a szabadkőművességnek pedig a háborúval egészen más tervei voltak, mint azon elvek beváltása, amelyeket a közönség közé dobtak.

Hogy Wilson nem volt más, mint a világszabadkőművesség utasításainak közönséges végrehajtója, kitűnik abból is, hogy egy Aulard nevű francia szabadkőműves államférfiú a szabadkőműves "Le Pays"-ben, annak 1918 május 10-iki számában, nyíltan kijelentette, hogy az Egyesült Államok elnöke az egész háborúban és békeügyben, mint a nemzetközi szabadkőművesség ügyvivője járt el.

1918 december 7-én az algíri szabadkőművesség kongresszusáról a következő táviratot küldték Wilsonnak: "Algír négy páholyának szabadkőműves testvérei teljes gyűlésekből testvéri hódolatukat és meleg szerencsekívánataikat küldik kiváló testvérüknek, Wilsonnak, ama szabadkőműves! tevékenységhez, amelyet a háborúban a népek szabadsága és joga érdekében kifejtett."

Hát kell-e ezeknél meggyőzőbb bizonyíték, hogy a háború a szabadkőművesség munkája volt, s ezen továbbmenőleg, még a párisi környéki békék is a szabadkőművesség elveinek és céljának megfelelőleg jöttek létre? Aulard testvér ugyancsak őszintén rámutat erre a szabadkőművesi machinációra, s pár mondatú közleményében benne rejlik az a tengernyi gyötrelem, az a leírhatatlan fájdalomrengeteg, mely az emberiségre szakadt úgy a háborúval, mint a békékkel, csak azért, mert a világszabadkőművesség ezt így tervezte ki.
De kell még más bizonyíték is? Jól van, szolgálni fogunk vele!

A Magyarországi szimbólikus Nagypáholy 1916. évi május hó 20. és 21-én tartott nagygyűlésén a nagypáholy évi jelentését tárgyalták a testvérek. A jelentéshez többek között ui. Hajdú Miklós testvér is hozzászólott, s a következőket mondotta: "A h. nagymester (Bakonyi Kálmán) felemlítette azt, hogy ma támadnak bennünket azért is, hogy ki az oka a háborúnak. Nem tudom, a h. nagymester testvér mára gondolt-e? Ma is olvastam egy nagyon okos és circumspectusos cikket az Alkotmányban, arról ír t. i., hogy az angol és francia szabadkőművesség között és egyéb szabadkőművesség között minő a nexus és azt is olvasom, hogy az ír forradalom leverésében, a forradalmárok felakasztásában és agyonlövetésében a szabadkőművesség a bűnös. Kitchener is szabadkőműves, Conan Doyle is szabadkőműves, akit akarnak, mindenki szabadkőműves. Ha így kiveszem belőle azokat az ötleteket, amelyek kidomborodnak a cikkből, akkor humorosnak látszik. Ne felejtsük el azonban, hogy az egész világ előtt van az a szabadkőműves kiadvány, amely Münchenben és Berlinben jelent meg, az a német jelentés, mely beszámolt arról, hogy az olasz szabadkőművesség mit csinált éhben a háborúban. Hát ha majd számon kérik azt, hogy kinek mi bűne ebben a háborúban, akkor nem leszünk egész igazságosak, ha azt mondjuk, hogy ezt a háborút, nem tudom én - mert van ilyen álláspont is - csinálták a tételes vallások és csinálták a kongregációk, hanem bizony percentuálisan ki kell egyezkednünk, mert hiszen szabadkőművesi dokumentumok vannak arról, hogy némely külföldi szabadkőművességnek is része van a háborúban".

Hajdú Miklóstól, mint szabadkőművestől nem lehet megkívánni azt, hogy nyíltan és őszintén megmondja véleményét a háború okozóját illetőleg. Azt sem lehet tőle rossz néven venni, hogy csak 50 százalékig volt hajlandó a szabadkőművesség szerepét ebben a nagy mészárlásban beismerni. De ha már egy szabadkőműves odáig merészkedik, hogy olyanokat mondjon, mint dr. Hajdú, ha a szabadkőművesi szubordináción, tettetésen, fegyelmezettségen már áttör - ha csak bizonyos percentig is - az igazságérzete, ha már odáig merészkedik, hogy a szabadkőművesség részességét a világháború felidézésében - ha csak részben is - elismeri, akkor nagynak, szörnyű nagynak és félelmetes arányúnak kell ennek a részességnek lennie.

1928 novemberében a francia radikális párt - a francia szabadkőművesség gárdacsapata - Angersben évi nagygyűlését tartotta, melyen több felszólalás történt A francia köztársaság ezen modern jakobinusai, akikből csak úgy árad a páholyok szelleme, itt is a régi nótát fújták, itt is fenekedtek a klerikalizmus és egyéb, a szabadkőműveseknek mumus eszmék és irányok vagy intézmények ellen.

A Párt jelentését Margaine képviselő mondotta el egy hosszabb beszédben, amely igen megnyerte a testvérek tetszését, egy rész kivételével. Ez a rész a beszéd azon fejezete volt, melyben Margiane azt igyekezett igazolni, hogy a nagy kapitalizmus mily veszélyeket jelent a világ békéjére, s tovább fejtve ezt a gondolatot, megállapítja, hogy a világháború nem jöhetett volna létre a nemzetközi zsidó nagytőke és "bizonyos titkos társulatok" közreműködése nélkül. A cikkíró, aki ezt a beszédet közli, erre a kijelentésre a következőket jegyzi meg: "Az ember kétszer Is megtörli a szemét, mikor ezt a passzust olvassa, mely nem valami fasiszta, vagy royalista gyűlésen, hanem a radikális párt kongresszusán hangzott el, a francia szabadkőművesség mestereinek és fő-mestereinek jelenlétében. Mondanunk sem kell, hogy a párisi baloldali lapok a jelentésnek ezt a részét nem közölték". (Magyarság, 1928 november 15.)

Utolsónak hagytuk bizonyítékaink közül a legbeszédesebbet, a legdöntőbbet, azt a bizonyítékot, mely igazolni fogja, hogy miképpen rendezte meg és készítette elő a világ-szabadkőművesség a háborút, s miképpen igyekezett azt a monarchia trónörökösének meggyilkolásával kirobbantani.

A szarajevói gonosztett leírásával nem untatjuk olvasóinkat, mert azt úgyis mindenki ismeri. Azt azonban nem sokan tudják, hogy a háború alatt a katonai ügyészség az összefogott gazfickók ügyében lefolytatta a nyomozást, s őket a hadbíróság elé állította. A hadbírósági tárgyalás egész anyagát lejegyezték, a gyilkosok vallomásait megörökítették és ezt az egész processzust Pharos szarajevói tanár könyvben, ki is adta Berlinben.
A könyvnek azon részéből, mely a vádlottak vallomásait szószerint közli, az alábbiakban adunk egyes részleteket:

Premusics (védő): Mond csak, hiszel Istenben, vagy bármiben?
Csabrinovics: Nem.
Premusics: Szabadkőműves vagy?
Csabrinovics (zavarba jön és hallgat. A hallgatás tart egy ideig, Premusics felé fordul és ránéz): Miért kérdi ezt tőlem? Erre nem válaszolhatok.
Premusics: Hallottad Belgrádban, hogy Ausztriával szemben azt hánytorgatják, hogy katolikus állam?
Elnök: Kérem ezek szuggesztív kérdések. (Csabrinovics felé) Tudomása volt arról, hogy a főherceg nagyon vallásos ember?
Csabrinovics: Az itt jelenlevő P. Puntigám volt a tanácsadója.
Elnök: De ez mégsem volt talán ok arra, hogy őt meggyilkolja?
Csabrinovics: Tudtam, hogy ő soviniszta, nem volt előttem szimpatikus.
Elnök: Valaki lehetne előttem is antipatikus, de azért nem ölném meg. Az ö katolicizmusa fő- vagy mellékok volt arra, hogy ön őt megölje?
Csabrinovics: Mellékok.
Premusics: Tankosics Voja (szerb őrnagy, a merénylet egyik főszervezője. Szerző.) szabadkőműves?
Csabrinovics (ismét zavarba esetten hallgat): Miért kérdi ezt ön? (Egy kis hallgatás után.) Igen és Ciganovics (aki a merénylőket kiképezte. Szerző.) is.
Elnök: Honnan tudja ezt?
Csabrinovics: Onnan, hogy Tankosics a Piemont-ban (egy szabadkőműves szerb lap. Szerző.) cikket írt a kormány ellen, amiért ez Üszkübben egy orosz anarchistát kiszolgáltatott, aki az orosz cárt meg akarta ölni.
Elnök: Ebből következik, hogy ön is szabadkőműves. Csak egy szabadkőművesnek mondja meg egy szabadkőműves, hogy ő is kőműves.
Csabrinovics: Kérem, ne tessék ez irányban engem kérdezni. Nem fogok arra felelni.
Csabrinovics folytatólagos kihallgatásáról a felvett jegyzőkönyv egyes részleteit az alábbiakban közöljük:

Elnök: Mondjon meg valamit nekünk indító okairól. Mielőtt a merényletre elhatározta volna magát, ismeretes volt-e ön előtt, hogy Tankosics és Ciganovics szabadkőművesek? Befolyással volt-e az Ön elhatározására az a körülmény, hogy ön és ők szabadkőművesek?
Csabrinovics: Igen.
Elnök: Adjon nekem felvilágosítást erről. Kapott tőlük megbízást arra, hogy a merényletet végrehajtsa?
Csabrinovics: Senkitől sem kaptam megbízást a merénylet elkövetésére. A szabadkőművesség a merénylettel annyiban van összefüggésben, amennyiben általa szándékomban megerősítettek. A szabadkőművesség kötelékében meg van engedve a gyilkolás. Ciganovics mondta nekem, hogy Ferenc Ferdinándot a szabadkőművesek már négy évvel ezelőtt halálra ítélték.
Elnök: Nem fantázia ez? Hol ítélték halálra?
Premusics: Erre vonatkozólag a bizonyítékokat elő fogom terjeszteni.
Elnök: Azonnal megmondták ezt önnek, vagy csak azután, hogy ön kijelentette, hogy kedve volna a merénylet elkövetésére?
Csabrinovics: Beszéltünk már előzőleg is a szabadkőművességről, de ő (t. i. Ciganovics) semmit sem szólt erről a halálos ítéletről, míg végképen el nem határoztuk magunkat a merényletre.

Már a nyomozás folyama alatt fölmerült egy dr. Radoszláv Kazimirovics neve, aki szintén a merénylet egyik megszervezőjének bizonyult. Erről a Kazimirovicsról a főtárgyalás folyamán is többször említés tétetett, az elnök tehát megkérdezte Csabrinovicsot a Kazimirovics viszonyairól is, amire Csabrinovics az alábbi felvilágosítást nyújtotta:
Csabrinovics: ö szabadkőműves, bizonyos tekintetben egyike a vezető személyeknek. Kazimirovics ezután (t. i. ahogy a merénylet végrehajtására Csabrinovicsék fölajánlkoztak) azonnal külföldre utazott. Beutazta az egész kontinenst. Megfordult Budapesten, Oroszországban és Franciaországban. Valahányszor én Ciganovicsot kérdeztem, hogyan áll az "ügyünk", azt szokta mindig felelni: "Majd akkor, ha ő jön (t. i. Kazimirovics). Akkoriban mondta nekem Ciganovics azt is, hogy a trónörököst már két évvel ezelőtt halálra ítélték, csak nem voltak emberei, akik ezt végrehajtották volna. Mikor ő (t. i. Ciganovics) a browningot és a töltényeket átadta, így szólt: "Az az ember (Kazimirovics) tegnap este Budapestről megérkezett". Én tudtam, hogy Kazimirovics az utazást a mi "ügyünkkel" kapcsolatban vállalta, s hogy külföldön bizonyos körökkel tárgyalásokat folytatott.

Elnök: Nem mese az, amit Te itt elmondasz?
Csabrinovics: Tiszta igazság és százszor igazabb, mint az önök bizonyítékai a Národna Obranáról.

Ismeretes, hogy az egész pernek legundorítóbb alakja a merénylet tulajdonképpeni végrehajtója, Princip volt. aki a főtárgyaláson is oly elvetemültségről tett tanúbizonyságot, hogy valósággal elképesztette vele a bűnözők minden fajtájához hozzászokott, edzett szívű bírákat.

Ennek a Principnek a kihallgatásáról szintén készült jegyzőkönyv, amelynek tárgyunk szempontjából érdekes része a következő:
Elnök: Vezette önt tettében más motívum is? Talán vallási álláspont? (Princip hallgat) Hisz ön valamiben?
Princip: Komikus kérdés.
Elnök: Ez nem felelet. Persze önnek jogában van a feltett kérdésekre nem válaszolni. Princip: Erre nem akarok felelni.
Elnök: Ismeri Tankosics őrnagyot?
Princip: Tankosicsot nem.
Elnök: Beszélt valaha vele?
Princip: Én nem, de Grabezs (az egyik bombavető) igen. Ciganovicsot ismerem.
Elnök: Beszélt Ciganoviccsal a szabadkőművességről?
Princip: Igen. Ciganovics mondta nekem, hogy ő szabadkőműves.
Elnök: Hogyan mondta el ő önnek, hogy ő szabadkőműves?
Princip: Midőn én a merénylet végrehajtása céljából eszközökért hozzá fordultam, hangsúlyozottan mondotta nekem, hogy ő beszélni fog egy bizonyos emberrel, akitől ő az eszközöket a merénylet elkövetésére meg fogja kapni. Egy másik alkalommal elmondotta, hogy az osztrák trónörököst a szabadkőműves páholyok halálra ítélték.
Elnök: És ön? Persze szintén szabadkőműves?
Princip: Mire való ez a kérdés? Nem fogok rá felelni! (Egy kis szünet után.) Nem.
Elnök: Csabrinovics szabadkőműves?
Princip: Nem tudom. Valószínűleg az. Azt mondta egy
alkalommal, hogy be fog lépni a páholyba.

-- -

És most ezen vallomások és jegyzőkönyvtöredékek elolvasása után álljon meg nemcsak minden magyar, de minden érző szívű ember a világon egy pillanatra.
Álljon meg és idézze fel a négyéves világháború szörnyét, idézze a rengeteg kiontott vért, a millió és millió elpusztított emberi életet, az anyagi veszteségeket, az erkölcsi züllést, mely ennek nyomán fakadt. Idézze maga elé a mostani beteglelkű emberiséget, a nyomorultakat, az árvákat és özvegyeket, a megkínzottakat, a kiűzötteket, a bebörtönzötteket, idézze fel a mérhetetlen arányú nyomorúságot, mely a háború szüleménye és végül, idézze meg az oroszországi infernót, a borzalmak borzalmát, a világtörténelem ezen szégyenét, idézze fel a háború fattyat, a bolsevizmust, mely rombolva száguld végig az egész világon!
És mi, magyarok, tegyük magunk elé a trianoni ország térképét, vessünk egy pillantást szent István széttört koronájára, elszakított testvéreinkre, szétszabdalt ezeréves országunkra!
És állítsuk melléjük a magyarországi szabadkőművessé-get vádlottként és kérdezzük tőle a következőket:
A Magyarországi szimbólikus Nagypáholy kötelékébe tartozott ez a szerb szabadkőművesség, melynek Nikolajevics Szvetomir nevű feje már 1908-ban megindította a világ ösz-szes páholyaiban és így Budapesten is a szabadkőműves akciót a Monarchia ellen?
Mit keresett Nikolajevics Szvetomir a budapesti nagypáholyban 1908 őszén?
Igaz-e az, hogy a magyar szabadkőművességnek -- ha csak nem volt a vakok vakja, a süketek süketje - látni és hallania kellett a monarchia elleni szabadkőműves aspirációt az egész világon?
És mivel ellensúlyozta ezt?
És felhívta-e erre a magyar kormányok figyelmét?
És figyelmeztette-e a nemzetet, hogy ezeréves léte ellen orvtámadás készül?
És kérdezzük meg továbbá ettől a magyar szabadkőművességtől:
Miért utazott a merénylet értelmi szerzője, Kazimirovics azután Budapestre, ahogy a merénylet végrehajtóit kiválogatnia sikerült?

Mit keresett ez a szerb főszabadkőműves országunk fővárosában, s volt-e a páholyokban?
Miért nem volt szabad a merényletet - ahogy Csabrinovics vallotta - addig végrehajtani, amíg ez a Kazimirovics vissza nem tért?

És miért volt ennek a Kazimirovicsnak a merénylet előtt közvetlen utolsó stációja ismét csak Budapest? Miért? És Miért?

És kérdezzük meg a megidézettek szellemeinek ennél a borzasztó tetemrehívásánál ősi magyar szokás szerint, hogy bűnös-e a világszabadkőművesség és a magyar szabadkőművesség az ő halálukban, az ő nyomorúságukban, az ő testi és lelki lezüllésükben, s mindabban a bajban, amit a háború zúdított az emberiségre?
S az elmondottak után egészen bizonyos, hogy vérük magasan fog felszökellni az ég felé, s még a kövek is kiáltani fogják:
Bűnös! Bűnös! Bűnös!

És végül kérdezzük meg az illetékeseket, a hatóságot, s mindenkit, akinek Isten kezébe adta azt a hatalmat, hogy embertársai élete, sorsa, nyugalma felett őrködjék, hogy megvizsgálta-e már a szarajevói per anyagát, s a szarajevói gonosztettben a szabadkőművesség - a magyart is beleszámítva - szerepét, mikor Pharos, az ő könyvében ennek munkájára vonatkozólag azt mondja, hogy "egyébként ebben az ügyben azok a bizonyítékok, melyeket a Szerbiába való bevonulás alkalmával találtak, teljes világosságot teremtettek".
Ha még nem tette volna meg, ezek után nem térhet ki
ebbeli kötelezettségének teljesítése alól!

VIII. Jótékony volt-e a magyarországi szabadkőművesség?

Szabadkőműves dicsekvések. - Nem volt jótékony. - Szabadkőműves vezérek kárhoztatják a jótékonyságot. - Bíró Lajos elmondja a szabadkőművesség igazi célját. - A páholyok hivatalos lapjai is lebecsülik a jótékonykodást. - Miért akarták a szabadkőműves alkotmány revízióját 1918-ban? - Nem jó szív kellett a tagsághoz, hanem radikális lelkület. - A szimbólikus Nagypáholy 1914. évi jelentésének leközlése a jótékonyságról. - Hogy ültek be a szabadkőművesek a társadalmi és más egyesületekben? - Pontos számadatok a magyarországi szabadkőművesség jótékonyságáról. - Mire kellett a hadikórház a szabadkőművességnek? - Mire kellett nekik a diákmenza? - Prohászka megállapítása a szabadkőművességről.

A magyarországi szabadkőművesség belügyminiszterileg jóváhagyott és láttamozott alapszabályának 2. §-ban a jótékonyság gyakorlását is célul tűzte ki. Sőt! A nagy nyilvánosságnak szánt nyilatkozatokban, könyveikben, beszédeikben, polémiájukban, mint első és legfontosabb feladatot tüntetik ezt fel és hipokrita szemforgatással - éppen a jótékonyság szent nevében - állandóan méltatlankodnak azon támadások ellen, melyek őket innen vagy onnan érik.

Balassa és Arató munkáiból, a vett idézetekkel éppen azt bizonyítottuk, hogy mennyire igyekszik a szabadkőművesség igazi célját elleplezni olyankor, midőn a be nem avatottakhoz, vagy a kényesebb lelkiismeretű testvérekhez beszél, s hogy mily igyekezettel akarja elhitetni a világgal azt, hogy az ő működésének legfőbb célja az emberi jellem tökéletesítése mellett a jótékonyság gyakorlása!

Bakonyi Kálmán említett füzetében szintén slágernek tartogatja a szabadkőművesség igazolására a jótékonyság kijátszását. Felsorolja - külön fejezetekben - "emberbaráti tevékenységének" egyes fontosabb állomásait, pl. a hadikórházak létesítését, a hadikölcsönjegyzést, a különféle emberbaráti intézmények felállítását és fenntartását, a főiskolai hallgatók támogatását, sőt még Mezőlaborc felépítését is, melyeket mind a szabadkőművesség jótékony természetének eredményeként igyekszik elkönyvelni.
Ez az! A naiv és hiszékeny közvéleményt folyton azzal traktálják, hogy az állítólag általuk alapított jótékony intézmények egész sorát vonultatják fel a szemeik előtt, kenet-teljes szavakban kelnek a szegények és elhagyottak védelmére, s akárhányszor úgy tesznek, mintha sejtetni engednék legtitkosabb páholymunkájukat, mely természetesen csak úgy csöpög a szegények védelmezésétől, a jótékony akcióktól s a különféle intézmények és egyéneknek nyújtott segélyektől.

Kit ne hatna meg, mikor Arató testvér a szabadkőművesség feladatát a következő szép szavakkal jellemzi: "Oly férfiak lépnek tehát ebbe a szövetségbe, akik..... érzésük
melegsége és tisztasága által részvéttel vannak a szerencsétlenek iránt - vagy amikor más helyen így ömleng - a szabadkőműves lelkületű emberek a természetes társulás ösztönénél fogva, minden időben kerestek rá módot és formát, mely szerint jóra irányított törekvéseiket együttes munkássággal eredményesebbé tegyék."

Azok a szabadkőműves velleitású, vagy liberális lapok is, melyek a szövetség feloszlatása óta időnkint egy-egy cikkben azokat a bizonyos kémlelő ballonokat fel-feleresztik a magyar horizontra, hogy megtudják és megállapítsák, vájjon alkalmas-e már az idő a feloszlató rendelet sikeres meg-ostromlására, szintén a jótékonyságot állítják csaléteknek oda a gyanútlan közvélemény elé, s úgy tüntetik fel a szabad-kőművességet, mintha az az intézmény egy soha ki nem fogyó persely lenne, melyből állandóan viszik, hordják szét a pénzeket, az adományokat és segélyeket azon helyekre, ahol a szegénység lélekgyilkos uralma terpeszkedik, ahol a betegség dominál, a nyomor az uralkodó, az elhagyatottság, az elesettség az élet egyetlen adománya.

A nagyközönség, a hiszékeny emberek legnagyobb része, mely ezeket folyton hallja és olvassa, hajlandó is lépre menni, hajlandó is ezt az intézményt, mint valami tiszteletreméltó, nemes dolgot cselekvő emberek társaságát felfogni és elismerni. Sok férfit éppen ez téveszt meg, ez a gimplifogdosás visz be a páholyokba, ahol aztán szisztematikusan ölnek ki belőle minden olyat, ami őt csalódására figyelmeztethetné.
Ha a páholyszónokok felavatóbeszédét olvassuk, azt látjuk, hogy az új testvért ugyanilyen csalafinta módon szédítik meg. "Az anyagiasság és önzés mindig ellensége volt az idealizmusnak, pedig ha valahol, úgy a mi templomunkban honol a legtisztább idealizmus" - mondja Székely Mihály dr. az újonnan felavatottaknak, - majd így folytatja - "oázis a mi templomunk az önzés sivatagában." (Árpád-páholy könyvtára XIII. 1896 május 23-án tartott beszéd) Sztroiny József testvér a szabadkőművesi kötelességeket az új tagok elé a következőkben tárja: "Keressünk befolyást ama... kifogást nem tűrő tisztesség által, mely felkölti az emberek bizalmát, s hozzánk vonzza a tanácsot vagy segélyt keresőket, 5 míg amazoknak szabadkőműves szellemben tőlünk telhető tanácsokat adjunk, a segélyt keresőnek, anyagi segélyt tehetségünk szerint nyújtsunk" (Minerva-könyvtár I. 1897. 14. oldal.)

Ennek a komédiázó, nagyképű és a jótékonyságot fitogtató, a szerencsétlenek és szegények gyámolítását mímelő tevékenységnek klasszikus példája az a jegyzőkönyv, melyet 1917 február 21-én a szimbólikus nagypáholyban 120 testvér jelenlétében tartott értekezleten a Corvin Mátyás, Deák Ferenc, Galilei, Eötvös, Humboldt, Hungária és Progresszió páholyok közös megbeszélésének eredményeként vettek fel, melyben oly szószátyár és nagyképű modorban tárgyalják a magyar nemzet egyik igen fontos problémáját, mintha a páholyoknak más feladatuk nem is lenne, mint ennek a nagy kérdésnek a megoldása.

A rokkant ügyről van ugyanis szó, felkínálkoznak tehát a rokkantaknak protektorul, fel a társadalomnak, törvényhozásnak és a kormánynak egyaránt, tanácsokat adnak, eszméket termelnek, javaslatokat tesznek, természetesen csak azért, hogy a felvett jegyzőkönyvek minél szélesebb körben elterjedjenek, hogy így port hintsenek a világ szemébe, s eltereljék a figyelmet Igazi tevékenységükről, mely ezen időben már csak a politizálásban, a defetizmusban és egy forradalom kirobbanásában merült ki.

Mondanunk sem kell, hogy ez a jótékonysági takaró is éppúgy lopott, a szabadkőművesség, mint karitatív intézménynek feltüntetése éppúgy hazug, mint általában az összes nemes eszmékkel való dobálódzása, s egyedül csak arra jó, hogy pár - igazán pár - garas árán eltakarja a valódi célt, megtévessze a közönséget és a hatóságot, szóval az egész "jótékonysági" cél csak vastag függöny, amely megakadályozza a páholyok belsejébe az avatatlanoknak a betekintést. Elleplezi a szabadkőművesség tényleges munkáját és igazi végcélja érdekében végzett tevékenységét, s lehetővé teszi, hogy általa és ennek árnyékában zavartalanul vihesse diadalra igazi - romboló - elveit.

Az előző fejezetekben bemutatott adatok után szinte felesleges is ennek a bizonyítása. Azok a nyilatkozatok, azok a tervek és célok, melyeket eddig az olvasók elé tártunk, minden más bizonyíték nélkül is nyilvánvalóvá tennék az emberek előtt, hogy a szabadkőművesség egész más célokért alakult, egészen más eredményeket hajszol, egészen más terveket igyekszik megvalósítani, mint a jótékonyság minél intenzívebb gyakorlását. Az a lelkiség, az az erkölcsi felfogás, amelyeket valósággal lefényképezve tártunk már eddig is az olvasók elé, s amelyek a szabadkőművesség igazi arculatát és belső világát mutatják be, nem is tennék, nem is tehetnék képessé arra, hogy jótékonyságban, önzetlen karitatív munkában lelje legfőbb feladatát.

De nehogy bárki is azzal vádolhasson, hogy mi állítunk, de nem bizonyítunk ezen a fontos téren, az alábbiakban mindazt igazolni fogjuk, amit fentebb elmondottunk.
Igazolni fogjuk, hogy a magyarországi szabadkőművesség nem volt jótékony, nem is tekintette ennek a gyakorlását feladatának, s ahol mégis van ennek valami nyoma, azt is csak önző célokból cselekedte ez az intézmény.

Azt is be fogjuk bizonyítani, hogy a magyarországi szabadkőművesség nagyszámú társadalmi jótékony intézménybe egyszerűen belopta magát, hogy a közpénzen, vagy a profánok adományaiból alapított és fenntartott egyesületeket suttyomban kerített hatalmába, hogy oda az ő kreatúráit helyezte be, aztán ezeket a szabadkőművesség munkájának eredményeként mutatta fel a világ előtt és szabadkőműves célok elérésére használta fel őket.

Hogy ez mennyire így volt, alább majd maguk a szabad-kőművesek fogják megmondani!
Jónás János, egy - a szabadkőművesek számára írt - füzetében így fakad ki: "A kereső abban a jámbor hitben kér nálunk bebocsáttatást, hogy ideális gondolkodású és törekvésű szabad emberek közösségébe lép. Mi prédikálunk is neki eleget szeretetről, békéről, egyetértésről és más hasonló szép dolgokról. Mikor aztán már bent van a páholyban, azt akarja X. Y. páholy, hogy korábban el nem árult, minden részletében meg sem állapított programot szegezzünk neki, s ha ezt nem akarja elfogadni, nos, akkor szépen kitessékeljük". (Jónás János: "Páholy-e vagy párt?" Thököly Imre páholy kiadása.)
Jónás János testvér feljajdulása teljesen jogos. Az az intellektuell zsidóság ugyanis, mely az utolsó időkben a páholyokat teljesen hatalmába kerítette, bizony felesleges, sőt egyenesen mellőzendőnek tartotta a szabadkőműves testvérek és páholyok jótékonysági működését.

Az Unió páholy, mikor Jászi Oszkár a Marinovich páholy főmestere lett, ennek székfoglaló beszédjére tüzetes és pontonkint csoportba foglalt "megállapításokat és határozati javaslatokat" fogadott el 1911 május 2-án tartott munkáján, amelyben a következőket mondja' "8. Jászi Oszkár helyteleníti a ma oly annyira uralkodó egyletalkotási mániát. Igaza van. Mai napság nagyon sok olyan egyesület alakul, amelyek, ha egyáltalán fejtenek ki valamelyes működést, csak az erők szétforgácsolására vezetnek."
A Minerva páholy 1911 március 24-én a páholyokhoz különféle kérdéseket intézett, s a beérkezett feleleteket összegyűjtve, ismét a páholyok rendelkezésére bocsátotta. Azon kérdésre, hogy miként lehetne intenzívebbé tenni a páholyok munkáját, a "Haladás" páholy vándorszónokok kiküldését javasolja oly páholyokhoz, hol még mindig "a baráti kaszinózás, alamizsnálkodó jótékonyság képezi a fő feladatot".

A szomorú emlékű Szende Pál, mint a Martinovich páholy helyettes főmestere "Alkotó és romboló munka a szabadkőművességben" című előadásában - minthogy a legdestruktívabb páholyban és szigorúan egymás között voltak --meg is mondja véleményét őszintén az egész jótékonysági törekvésről. így beszél többek között: "További vádpont ellenünk, hogy eltérítettük a szabadkőművességet legfőbb feladatától, a jótékonyság gyakorlásától, holott a szabadkőművesség lényege ebben a tevékenységben merül ki. Nem titkoljuk, hogy elvileg helytelenítjük a mai divatos jótékonyságot . . . Mi a jótékonyságot abban a formájában ismerjük el csupán jogosultnak, midőn ez szociálpolitikai tevékenységet pótol, midőn oly funkciót vállal magára, amely tulajdonképpen az állami feladatok közé tartozik."

Nagyon ismerni kell annak a halandónak a szabadkőművesség fifikus és dugóhúzószerű stílusát, aki ennek a mondatnak igazi értelmét ki akarja hámozni.
Mert nem mond ez mást, mint, hogy nem helyes a szegényt egyénileg istápolni, a beteget személyenkint gyógykezeltetni és ápolni, az elesettet családonkint gyámolítani, hanem mindezt tömegben és intézményszerűen kell megcselekedni, mert így nyerhetünk csapatokat a szabadkőműves célok kivívására, így tudjuk egész osztályok lelkét megmételyezni, így kapjuk majd meg azt a lázadó lelkű, elégedetlen és mindenre alkalmas tömeget, amely a barrikádokra is kész lesz menni a páholyhatározatok diadalra juttatásáért.

Ne Tóth Jánost és Kis Imrénét segítsük, de egy egész menhelyet kaparintsunk meg, ne Kocsis Józsefet gyógykezeljük, de egész kórházakat szálljunk meg, ne Nagy János egyetemi hallgatót juttassuk lakáshoz, vagy tandíjhoz, hanem egész deákotthonokat, menzákat, egész deákegyesületeket kaparintsunk meg, mert ezeknél a jótékonykodás nagyon jó üzlet lesz, nagyon kiadós rebahot jelent a páholyoknak és azoknak az eszméknek, amelyeket ez utóbbiakban kitermeltek és, amelyeket az államban a szabadkőművesség megvalósítani igyekszik.

Micsoda érzés, micsoda erkölcs és micsoda lelkiség! Sztroiny testvér a már többször idézett kis füzetben kiadott egyik beszédében így oktatja ki a páholy falához már leszögezett elvtársat a szabadkőművesség jótékonysága felől: "a jótékonyság a szabadkőművességnek csak az alárendelt eszköze", (17. oldal Minerva-könyvtár.)

Egyébként óvatosan bár, de erre a hivatalos "rituálé" -s előkészíti a testvéreket. A Kőhegyi Lajos által kiadott Káték, melyek a három fok (inas, legény, mester) természetrajzát írják meg, a két első fokban nagyon bőbeszédűen hangoztatják a jótékonyságot, a mesterfok kátéjában azonban ezt már nem is említik.

Kőhegyi a mesterjelek tárgyalásánál felteszi az egyik kérdést:
"Miből áll az érintés, vagy mesterfogás?
A mesterfogás öt részből áll: láb, lábhoz, térd, térdhez, mell, mellhez és bal karunkat a testvér nyaka köré fonjuk."

"Az első jelenti a barátságot és egyetértést, a második a készséget, amellyel a testvér segítségére sietnünk kell, a harmadik a szándékot, hogy a testvér számára kegyelmet kérjünk, a negyedik az őszinteséget és együttérzést, az ötödik a gondosságot, mellyel a testvért a bukástól megóvni akarjuk."

Sehol egy betű, egy szó a jótékonyságról! Az embernek, ha ezt olvassa, a régi mesék és gyermekkorának hátborzongató olvasmányai jutnak eszébe azokról az erdők mélyén, sziklaodúk belsejében tanyát ütött szegénylegényekről, akik iszonyú eskükkel veszik ki a hűséget a közéjük cseppent új tagtól, s akikre az egymás megsegítésén, azon a bizonyos zsiványbecsületen kívül semmi nem tartozik az egész nagy világból.

A Kelet 1911. évi 9-ik számában a Dél páholy egyik oktató munkáját közli le, melyben az előadó testvér a következőket mondja: "Bizonyára hallottátok már, hogy a páholyok sok jót tesznek. A profán világ alig is tud róluk egyebet, minthogy a páholyokban jótékonyságot gyakorolnak. Hát ebben van valami igazság, kedves Benjámin testvérek . . . ? De profánok és kőművesek egyaránt tévednek, ha azt gondolják, hogy ez a páholyok főmunkája. A szabadkőművesség arra törekszik, hogy a profán társadalmi rendszert megszüntesse, s helyét a szabadkőműves állami és társadalmi rend* szer foglalja el."
Strausz testvér a győri Philantróphia páholyban már 1907 február 19-én arról panaszkodik, hogy "a szabadkőművesség humanisztikus intézmények létesítésében látja működésének súlypontját."

A szimbólikus Nagypáholy 1916. évi jelentésének vitájában (1916 május 20 és 21-iki gyűlések) Fischer Gyula ezeket ; mondta: "Én, amikor szabadkőműves lettem, azzal a véghetetlen szeretettel és idealizmussal léptem át a Galilei páholy küszöbét, amellyel egy kiváló férfiakból álló olyan társaságba akartam bemenni, ahol a külső társadalom hitványságain kívül állva, magasabb szempontból leszek képes magasabb munkát végezni és azzal a megdöbbenéssel álltam évről-évre az elvégzett munka után, hogy hiányzik kezünkből mindaz az erkölcsi erő, amely ennek végrehajtásához szükséges."
Szegény Fischer Gyula, de kijózanodhatott már, mikor ezeket mondotta, ö bizonyára komolyan vette a filozofálást, az erkölcsi tökéletesedést, a jótékonyságot, s kapott helyette forradalmi eszméket és törekvéseket, amikhez erkölcsi erőre, igazán nem volt szüksége a magyarországi szabad-kőművességnek.

Ám a következő felszólaló Singer Márton testvér már nem mondott ilyen kellemetlen dolgokat. Ellenkezőleg! Ő már tudta, hogy mit akarnak a páholyok, és mit is akar tulajdonképpen a magyarországi szabadkőművesség. Beszéde folyamán - mondja a jegyzőkönyv - a páholyokban tapasztalt végzetes frázisok és az örökös pátosz ellen fordul, amellyel örökké a testvéri szeretetről és á szabadkőművesség örök feladatairól beszélnek. Mindenütt ott akarunk lenni, azt akarjuk, hogy mindég emlegessék a szabadkőművességet. Ahelyett, hogy valami pozitívet alkotnának, mindenféle jótékonykodással töltjük az időt, és olyan kérdésekkel foglalkozunk, mint pl. a rokkant ügy, melynek megoldásához sok száz millió kellene.

1918. év elején aztán a "tudatosabb" szabadkőművesek igen radikálisan akartak végezni ezzel a jótékonykodással. A talaj ekkor már alaposan meg volt művelve, az elvetett mag gyönyörűen kikelt és sudár fába szökellett, a páholyok is szépen megteltek a testvérekkel, az őrszemek is helyeiken állottak minden hivatalban. Nem volt tehát már semmi szükség többé a tettetésre és az igazi cél elleplezésére. Csak útjukban állott a jó öreg szabadkőműves alkotmány, amely egyik paragrafusában holmi jótékonykodási komédiákat is tartalmazott.
Elhatározták tehát ennek az alkotmánynak a revízióját, mert Szalay Károly testvér szerint "alkotmányunk nem felel meg többé a megváltozott korviszonyok s újabb eszmeáramlatok által megkívánt feltételeknek." Ekkor már nem azt nézték, hogy ki a feddhetetlen és jóhírnevű férfiú, hanem amint F. S. testvér nyíltan megmondotta, "néhol elég a felvételhez, ha a kereső (a felveendő tag. Szerző.) erősen szociáldemokrata, vagy erősen radikális."

G. B. testvér szintén elárulja az alkotmány reform igazi célját, t. i. a jótékonykodás kiküszöbölését, s amint mondja, ezzel szemben csak azért vannak aggályai, mert az eddigi kontemplatív és karitatív irány sürgős leszerelése, ha ez majorizálással keresztülvitetnek, esetleg szakadásra vezethetne.

Vass Béla testvér szintén nem hajlandó helyet adni a páholyokban a jótékonykodásnak, s csak úgy csepeg beszédéből a lenézés és lekicsinylés, mikor megállapítja, hogy célszerűtlen felolvasásokkal, jótékonykodásokkal és egyéb kisded szórakozásokkal telt el az idő számos páholyunkban."

Ő különben már előzőleg sem a jótékonykodásban látta a szabadkőművesség igazi célját, amint ezt egyik oktató munkájában nyíltan meg is mondotta. "Sokan vannak - fejti ki - akik a szabadkőművességben javító intézményt látnak... Ezzel vág össze az a tény is, hogy a páholyok működése sokáig a jótékonyságban, a karitatív tevékenységben merült ki. De meggyőződése és összes forrásaink tanúsága szerint ez a szabadkőművességnek durva félreértése." (Kelet 1911. 256. oldal.)

Bálint Lajos az Eötvös páholy 1913 december 15-iki ülésében tartott előadásának végső következményeképpen a szabadkőművesség végcéljául a kommunizmust, ateizmust, és a kozmopolitizmust jelölte meg, nem pedig a jótékonyságot és a kontemplációt, amelyekről még csak említést sem tesz.

Wichtl az ő híres munkájában külföldi szabadkőműves korifeusok írásait citálja, így a franciaországi nagy Oriens bulletinjét 1864-ből, mely kimondja: "A jótékonyság nem tartozik a szabadkőművesség feladatai közé." (I. m. 69. old.)

Grundbaum Náthán a Humanitás páholyban 1905-ben a következőket mondja: "In der Lage soll wohl der Geist durch schöne Rede ergötzt, auch soll Wohltätigkeit gefördert werden. Doch dazu brauchen wir keine Fremaurerei."

Nem is habozik Wichtl a különféle irányban tett vizsgálódások után nyíltan kijelenteni: Die Wohltätigkeit ist also nur ein Deckmantel, den man abwirft, so bald er nicht mehr nötig ist."

De ismerve szabadkőműveseink szemérmetlen tagadási taktikáját, magának a szimbólikus Nagypáliolynak egyik jelentéséből fogjuk beigazolni azt, hogy a szabadkőművesség jótékonysága közönséges porhintés a tájékozatlan publikum és a jóindulatú hatóság szemébe.

Mielőtt azonban az egyes páholyok jótékonykodását szemügyre vennők, szükségesnek tartjuk megjegyezni, hogy a különféle egyletalapításokat jótékonyságnak - a szó etimológiai értelmében - nem tekinthetjük. Ezek megteremtésével a szabadkőművességnek az a célja, hogy eszméit a profán világba a gyanútlan tömeg közé kivigye, s ezt a tömeget szisztematikusan a maga terveinek tudatos vagy öntudatlan részeseivé tegye. Hogy egy hasonlattal éljünk, mint ahogy nem tekinthetjük a legönzetlenebb vallásosságnak azt, ha pl. az egyes vallásfelekezetek templomokat állítanak fel - mert hiszen ez érdekükben áll - ép úgy nem tekinthetjük annak a szabadkőművesség abbeli törekvését sem, mely eszméjének népszerűsítésére különféle egyleteket és intézményeket alapít.
Nem tekinthetjük továbbá a szabadkőművesség jótékony működésének azt sem, ha ez az intézmény a társadalom, vagy a köztestületek által alapított valamely egyesületet megszáll, abba kakukk módra betelepszik, abba beszivárog, hogy aztán a kész intézményt minden anyagi áldozat nélkül egyszer csak birtokba vegye és megkezdje azokban az ő tanainak a propagálását.

A szabadkőművesek ugyan a közvélemény előtt ezeket is mint az ő sajátos alkotásukat, mint a szabadkőművesség jótékony szellemének eredményét tüntetik fel, mikor azonban maguk között vannak, akkor elégedetten dicsekszenek el azzal, hogy a jámbor profánokat ismét sikerült megtéveszteni és egy-egy intézményt csalafinta módon tőlük elhódítani anélkül, hogy ez a szabadkőművességnek a kasszáját
igénybe vette volna.

A Corvin Mátyás páholy "egy szabadkőműves özvegy otthon és egy - az intellektuális gyakorlati élet céljait szolgáló - kísérleti műhelyt" alapít, melyet a páholy félszázados jubileumán "A magyar társadalomnak, mint a magyar szabadkőművesség szeretetadományát" akar felajánlani, vagyis magyarán megcsinálja a szabadkőműves célokat szolgáló intézményt, s aztán a profán társadalom nyakába igyekszik azt varrni.

A szegedi Árpád páholyban közigazgatási bizottsági tagokból városi pártot szerveztek, ahol a páholyban kimunkált tervek számára profán közvéleményt teremtettek, ugyanannyira, hogy - miként maguk eldicsekszenek vele -- "e városi párt a páholy profán szerveként tekintendő". Hány jóhiszemű férfiú lett így a páholyok öntudatlan szolgája.
A nagyváradi László király páholyban Lévai testvér a fiatalkorúak bíróságáról szóló törvény ismertetésénél a pártfogói tisztséget, mint szabadkőműves alkotást üdvözli, Márton testvér pedig arról értekezik: "Hogyan lehetne eszméiket a nép között a ponyvairodalom útján terjeszteni." A páholy nem talál ebben semmi kivetnivalót, ellenkezőleg: ezen terv-részletes kidolgozásával Márton testvért meg is bízta. íme "a felvilágosodás és kultúra" legfőbb tényezőjeként hangoztatott szabadkőművesség, mint a legbornírtabb népbutítási eszköz árendása!

Az Eötvös páholy (Budapest) A Villám-utcai "Leányanyák Otthon"-át, mint a nővérek munkájának eredményét említi fel, a kolozsvári Unió páholy pedig egész sorozatát sorolja fel a különféle egyleteknek, amelyeket ugyan nem ő alapított, még csak nem is igen támogat, de, ahol szerinte a szabadkőműves munkálkodás számára fontos tér nyílik.
Az aradi összetartás páholy a városi népsegítő irodát kaparintja meg, a kassai Resurrexit páholy jelentésében pedig Nyulászi testvér a tagok nagy tetszése között ajánlja, hogy az igazságügyi kormány által ügyvédjelöltek és joggyakornokok részére létesítendő jogi szemináriumok előadói közé minél több testvér kerüljön be.

A dévai Hunyad páholy a cserkészetre veti magát, s nagy örömmel jelenti, hogy "három intézetben alakult meg a cserkész szövetség, mindenütt a testvérek vezetése alatt. Ugyancsak a páholyokból indult ki az absztinens mozgalom is, szintén a testvérek vezetése mellett."

A most felsorolt adatok a szimbólikus nagypáholy 1914. évi jelentéséből vannak véve.
De nemcsak ezen jelentés, hanem a körlevelek és felszólalások egész sora bizonyítja, hogy a különféle jótékonysági intézményeket a szabadkőművesség nem altruista célból, hanem a legönzőbb indokokból alapította. így pl. sokat beszélnek arról a segélyezésről, amelyet a magyarországi szabadkőművesség a szegény főiskolai hallgatók között véghezvitt. Külszínre és nagyjából így is állott a dolog, de tevékenységük és jószívűségük igazi indokát teljes őszinteséggel tárja fel a Comenius páholy 1913. január 25-én kiadott körlevele, amely szószerint a következő leleplezéssel szolgál: "Több, mint egy évtizeden át egyre fokozódó intenzitással foglalkoztak már a páholyok azzal a kérdéssel, hogy mit kellene tenni és miképp lehetne védekezni a klerikalizmusnak az ifjúságra gyakorolt egyre növekvő hatalmával szemben, s jelszóvá vált, az ifjúságnak szabadkőművesi szellemben való irányítása.

Eszme, eszme után vetődött fel, hogy miként lehetne legalább a főiskolai hallgatók között valamely szervezetet létesíteni, amely sikeresen szálljon szembe a klerikalizmusnak romboló munkájával. Voltak, akik ifjúsági lapot akartak alapítani, mások progresszív eszmekörből vett tárgyú irodalmi munkákra pályadíjak kitűzését javasolták, és a pályanyertes ifjak közül vélték megszerezhetni az alakítandó ifjúsági egyesületek alapítóit. Ismét mások nagy társadalmi akciót indítottak egy nagy ifjúsági pártfogó egyesület megalakítása végett, ismét mások a mentori intézményben keresték a cél megvalósítására alkalmas eszközt." íme a szabadkőműves jószív! Az ifjúság iránti nagy szeretet tehát ily közönséges önző célokat takart, nem a szeretet és részvét vezeti tehát a testvéreket, midőn az ifjúságnak segítségére sietnek, hanem egy aljas indok, mely pénzzel akarja megvásárolni a lelkeket céljai számára.

De még visszataszítóbb formában nyilatkozik meg a magyar szabadkőművesség jótékony munkájának igazi célja ?abban a körlevélben, melyet a magyarországi szimbólikus nagypáholy 1913 május 24-én 2989/1913. szám alatt valamennyi szabadkőműves páholynak megküldött, s amelyet "szigorúan bizalmasának jelez, mert "nem kívánatos, hogy az általunk megindított mozgalom híre - szövetségünkkel szemben ellenséges indulatú - profán körökbe jusson." A körlevélben a cserkészfiúk intézményét ajánlja a testvérek figyelmébe, mert "ki kell gyomlálni a felekezeti vonatkozásokat ezekből a serdülő gyermekekből álló testületekből... (mert ha) a konfesszionális egyoldalúság gyökeret ver az újak lelkében, nehezen irtható ki a későbbi időben."

Felhívja tehát a szabadkőműveseket, cserkészfiú testületek alakítására, "a testvérek vezetése, irányítása és ellenőrzése mellett, úgy a fővárosban, mint az erre alkalmas vidéki helyeken . . . mert . . . amint a külföld szabadkőművesei is felfogták a gyermekszervezetek irányításúnak fontosságát a szabadkőműves célok szempontjából, úgy mi különös súlyt helyezünk a cserkészfiúk intézményének szabadkőműves befolyás alatt leendő továbbszervezésére és irányítására." Jó lesz tehát még ma is az illetékeseknek átnézni a cserkészvezetők névsorát, s meg nem engedni, hogy esetleg "a testvérek emberbaráti" működése e téren is befészkelje magát ebbe a magyar jövő szempontjából rendkívül fontos intézménybe "a szabadkőművesi célok szempontjából."

A szimbólikus nagypáholy 1911. október 12-én kelt 3741/1911. számú körlevele szintén kellő világításba helyez a szabadkőművességi jótékonyság emberbaráti jellegét, midőn így szól: "Vannak oly újabb alkotásaink is, melyeknek segélyével progresszív törekvésünket vittük ki a profán világba. Azért alkottuk ezeket, hogy szabadabban mozoghassunk, és hogy a társadalomra szabadkőműves szellemben' erősebb hatást tudjunk gyakorolni."

A Kelet 1910. évi 13-ik száma azt mondja: "Azt az alap-, elvet tartjuk szem előtt, hogy a szabadkőművesség eszméit a profán életbe, profán szervezetek útján kell átvinni, amelyekben azonban a szabadkőművesség vezető férfiai tartják meg a vezető szerepet . . . E profán intézmények szervezésénél különösen a tisztikar kijelölésénél és megválasztásánál az alapítók oda törekedtek, hogy biztosítsák a szabadkőművesség vezetését egyrészt intézményileg, másrészt azzal, hogy óriási többsége a vezetőknek a szabadkőművesség kebeléből kerüljön ki."

A szimbólikus nagypáholy 1910. évi jelentése a debreceni Haladás páholy munkájáról szólva így dicsekszik el: "A páholy alkotásai, amelyeknek szabadkőművesi eredetéről a profán világnak alig van fogalma, szépen fejlődhetnek." s Mondanunk sem kell, hogy ezekre az alkotásokra a derék páholy minél kevesebb anyagi áldozatot fordított, mert annak minden fenntartási költségét - épen azért, mert az intézmény szabadkőművesi jellegét elleplezte - a profán társadalommal fizettette meg.

A győri Philantrópia páholy számos vakoláson eldicsekedett azzal, hogy sikerült nekik Győrben egy diák internátust létesíteni, amely szigorúan szabadkőművesi szellemben neveli az ifjúságot, olyannyira, hogy amint egyik páholymunkán Mihálkovich közjegyző főmester elmondotta, - egyik osztály végzett növendékei hittanáruknak már nem voltak hajlandók az érettségi után Ígéretet tenni arra nézve, hogy a szabadkőműves páholyokba nem fognak belépni. Hogy azonban a szabadkőművesek ezen diákotthonra is minél kevesebbet költöttek és ennek céljaira minél nagyobb értékeket igyekeztek megkaparintani a közvagyonból, azt a páholy 1908. évi február 25-én megtartott ülésének jegyzőkönyve dokumentálja, ahol a nappal királyi közjegyző, éjjel szabadkőműves főmester örömmel jelenti ki, "hogy a városi képviselőtestület az internátus céljaira ismét megszavazta az ingyen telket, mely ellenségeinknek oly sok fejfájást okozott." A szimbólikus nagypáholy 1916. évi első munkatáblájának (gyűlésének) tanúsága szerint Bókai Árpád nagymester bejelentette az ülésen, hogy "egy igen szép szabadkőműves eszme megvalósulásának ünnepéről, a fővárosi diákmenza megnyitásáról jön. E menza száz diáknak ad havi 27 koronáért ebédet és vacsorát, száznak ingyen. A polgármester hálásan köszönte meg a nyilvánosság előtt ezt a szabadkőművességnek. Gondoskodás történt azonban arról, hogy a beneficiumot élvezőknek tapintatosan tudtukra adassék, hogy az ő jótevőjük a szabadkőművesség."

Hogy ezen diákmenza fenntartásainak költségeihez a társadalom, a székesfőváros, a kormány, stb. oly összegekkel és egyéb anyagi segítséggel járultak hozzá, ami mellett a szabadkőműves áldozatkészség szinte a nullával egyenlő, azt bárki megláthatja és megállapíthatja, aki a menza számadásait átnézi. Ámde a szabadkőművesség mégis egyedül vágta zsebre érte az ugyancsak szabadkőműves polgármester dicséretét, és ezen túlmenőleg volt merészsége még arra is vetemedni, hogy a jótékonyságot kamatoztassa és a szegény diákok minden egyes kanál levesénél fülükbe súgja, hogy mindezt a szabadkőművességnek köszönhetik.

Ilyen jótékonyságra valóban csak a szabadkőművesség képes!

Ugyancsak a szimbólikus nagypáholy 1916. május 13-iki üléséről felvett jegyzőkönyv 5. pontja mondja a következőket: ,A Debrecen keletén dolgozó Haladás páholy javaslatot terjesztett be a jótékony egyleteknek, állami felügyelet alá való helyezése és nevezett egyletek felekezeti jellegének megszüntetése tárgyában. Tekintettel arra, hogy a jótékony egyletek a törvény értelmében állami ellenőrzés alatt állanak, valamint arra, hogy a felekezetek által alapított egyesületek felekezeti jellegét megszüntetni nem lehet, a szövetségtanács azt ajánlja, hogy a Haladás páholy által megvalósítani szándékolt célt úgy érjük el, ha a páholyok oda fognak törekedni, hogy az ilyen egyesületek vezetésébe minél több testvér jusson be."

A Haladás páholy tehát nem elégszik meg azzal, hogy a vallások, és a profánok által alapított és fenntartott jótékony intézményekbe a szabadkőművesség alattomban szivárogjon be, neki ez a tempó igen lassú, ő egyenesen el akarja ezeket raboltatni az államhatalom ereje által, hogy aztán ezek így még könnyebben, még kevesebb fáradsággal és még kisebb kockázattal hulljanak a szabadkőművesség karjaiba. A szimbólikus nagypáholy, a szabadkőművesség magyarországi erkölcsének legfőbb őre - amely csak bizonyára ismeri a szabadkőművesség lelkiségét - nem háborodik fel ezen, nem utasítja rendre debreceni vazallusát, hanem ellenkezőleg, megmagyarázza neki, hogy úgy, vakmerően és egyenesen a terve nem sikerülhet, azonban, ha a régi recept szerint járnak el, talán lassabban, talán nagyobb munkával, talán több veszéllyel, de mindenesetre elérhetik ugyanazt a célt a jótékony intézmények szabadkőműves szellemmel való megtöltését.

A Cél című folyóirat 1916. évi június 20-iki számában olvassuk a következőket: "A páholyok a főváros közelében, jobban mondva a törvényhatósági bizottságokban akkor kezdtek először szerepelni, mikor a hajléktalanok menhelyei létesültek. Ez alkalommal ismerték fel már a fővárost ama kitűnő pénzforrásnak, melyből mindég bőven lehet meríteni. A testvérek ugyanis, áthatva a nemes humanizmustól a főváros egyes részeiben a lakástalanok részére menedékházakat építettek. Ám az építés összes költségeit az utolsó krajcárig a főváros házi pénztára adta, a testvérek pedig úsztak az elismerésben és dicsőségben. Ez volt az első lépés. Azóta már. a főváros intézményeket létesített, tömérdek társulatot támogat és tart életben, a páholyok határozatából."
,Maga a polgármester székfoglalója sem volt egyéb, mint a magyarországi Nagy Oriens nagymesterének, Bókay Árpádnak közgyűlési megnyitója bő kivonatban. S hogy intézményileg is biztosítva legyen a páholyok állandó befolyása és jótékonysági akcióiknak a fővárosra való átruházása, a testvérek céljainak megfelelően egy polgármesteri memorandum jelent meg, mely a közjótékonyság ügyét a mai városi Segítő Iroda szabadkőműveseinek vezetésével koncentrálni akarja egy új nagy hivatalban." (Cél 1916. június 20. 382, 386. oldal)

A szabadkőművesség tehát hűen betartotta és tehetségesen sikerre vezette azt a programot, melyet a Dél 1911. évi március 15-iki számában úgy formulázott meg, hogy "iparkodjunk helyünket elfoglalni minden közéleti testületben, hol eszméinknek szóval és tettel lehetünk szolgálatára." Ugyanezt hirdeti a Kelet 1910. évi második száma is, midőn a testvérek figyelmébe ajánlja, hogy "ki kell vinnünk eszméinket a profán közönség legmesszebb és legszélesebb köreibe. Kötelességünket nem akkor teljesítjük, ha magunk részére dolgozunk, hanem csak akkor, ha átültetjük elveinket a társadalom termő talajába."

Végül idézzük a Progresszió című szabadkőműves hivatalos lap 1911. évi 2-ik számából az alábbiakat: "Gondoskodnunk kell arról, hogy főleg megfelelő közös munkákkal a páholyokban, minden fontos közéleti kérdésben egészséges és életerős szabadkőműves közvélemény alakuljon ki és, hogy ezt a már kialakult közvéleményt minden lehető eszközzel a profán világba is kivigyük."

Mindezen idézetek - azt hisszük - teljesen világossá teszik mindenki előtt, hogy a sokat emlegetett jótékonyság a szabadkőművességben nem az irgalmas szív munkája, hanem a jól felfogott érdek folyománya, a kalmár nyerészkedésre alapított spekulációja, mely tiszteletet nem érdemel.

Ha most már az érdek nélkül véghezvitt, tiszten altruista jótékonyságot vizsgáljuk, látni fogjuk, hogy az oly csekély, amivel dicsekedni igazán nem állhat érdekében a hazai szabadkőművességnek.

Hogy ne tagadhassanak, a legautentikusabb tanúval fogjuk ezen állításunkat bizonyítani.
A szimbólikus Nagypáholy 1914. évi Jelentése -mely pár kivétellel - az összes páholyok tevékenységet jelzi, számszerűleg hozza a magyarországi szabadkőművesek által 1914 évben jótékonyságra fordított összegeket. Lássuk tehát, hogy az egyes páholyok mit fordítottak az igazi jótékonyságra :
1. A Széchenyi páholy 4583 kötetből álló népkönyvtárát a város rendelkezésére bocsátotta, természetesen azon "altruista" céllal, hogy így a nagyközönség észrevétlenül szívja magába a szabadkőmíves eszméket. Más jótékonyságról hallgat.
2. Corvin Mátyás. Háborús segítő akcióra adott 2500 koronát, a szabadkőmíves kórház céljára 1000 koronát.
3. Humbold. A Nagypáholy kórházára adott 1800 K-t, a Nyomorék gyermekeknek 800 koronát, a Demokrácia páholy kórházát 500 koronával, a műcsarnoki hadikórházat 100 koronával, a "Világ"-ot 1670 koronával, a Társadalomtudományok Szabad Iskoláját 100 koronával, a galíciai menekültek részére állított iskolát 50 koronával támogatta, vagyis - mint a páholy kijelenti - szabadkőmíves célokra az 1914. évben 6630 koronát fordított.
A tulajdonképpen jótékonyságra persze a páholynak nem jutott pénze, legalább is nem valami sok, mert a páholy ezt a következő titokzatos kijelentéssel intézi el: ezenfelül több közérdekű jótékony célú intézményt is kisebb-nagyobb összegekkel támogatott."
4. Az Árpád páholy a hadbavonultak családtagjainak 1500 koronát adott, a páholykórházat pedig 5000 koronával megalapította, mellyel "a testvérek ugyanazt a feladatot teljesítik, amit a fővárosi szabadkőmíves kórházzal a szabad-kőművesség egyeteme." Erről a "feladatról" még beszélünk.
5. Neuschlosz a Régi Hívek, mindössze 1000 koronával szerepel a jótékonyság terén, ezt is a Nagypáholy kórházára adja.
6. A Haladás, szabadkőmíves jótékony célra és profánoknak adott 600 koronát, progresszív célokra megszavazott 3550 koronát. (Ebből a "Galilei-kör" kapott 1000. a "Világ" 1500, "Új Korszak" 200, Szabadgondolkodók Egyesülete 250. Társadalomtudományok Szabad Iskolája 100 koronát.)
7. Galilei. Profán alkotásokra 4478.73 koronát utalt ki, ezenfelül 2500 szabadkőmíves szellemű olvasmányt adott a hadikórházaknak, fenntartott a Nagypáholy kórházában egy ágyat, a Demokrácia páholy kórházának adott 200, a Deák Ferenc páholy kórházának 200, a retek-utcai népkonyhának havi 50, ingyentej egyletnek havi 50, II. napközi otthonnak havi 100 koronát, összes jótékony célú kiadása tehát 6875.73 korona.
8. Hungária. A Nagypáholy kórházára adott 500 koronát, három sebesült katona ellátására havi 300 koronát, s a hadbavonult páholy tagok hozzátartozóinak 1150 koronát, jótékonykodása tehát a három katona ellátására szorítkozik évi 3600 koronával.
9. A Könyves Kálmán, 72.820 koronát számol el "segélyezésre és jótékony intézmények támogatására, de hogy ezek miben állanak, azt elhallgatja. "A háborúval kapcsolatos alkotásokra 4067 koronát, bevonultak családtagjainak 1000 koronát, segélyezésre szoruló testvéreknek 10.000 koronát ad, tulajdonképpen jótékonysága tehát - legfeljebb - 73.820 korona, mi azonban felvesszük a 4067 koronát is, s így a végösszeg 17.887 korona.
10. Hallgatagság csak annyit jegyez meg, hogy "az általános ínséggel számolva, a páholy nagyobb összegű adományokat juttatott a városi ínségakciók részére, az összeget azonban bölcsen elhallgatja, amiből következik - ismerve dicsekvésüket -, hogy az igen kevés lehetett.
11. Haladás. Az R. I. tv. 1000 koronás adományán kívül nem említ összeget.
12. László Király. 1000 koronát adott ingyenkenyérre, az egyetemi hallgatóknak juttatott 2700 koronát, összes jótékonykodás tehát 3760 korona. A páholy kórházának felállítása és a "Világ"-nak adott 1000 korona már szabadkőmíves célokat szolgál.
13. Eötvös. A levesosztó-társaság létesítésén kívül csak -"kisebb nagyobb adományokat juttatott" a különféle jótékony intézményeknek, de hogy ezek mennyit tettek ki, azt nem közli számszerűleg. Megjegyezzük, hogy ezek az intézmények is mind szabadkőmíves alapítások. A páholy egész tevékenysége, kedvenc szülötte, a "Világ" segítésében merült ki, s ettől nem sajnál 15.000 korona szubvenciót.
14. Felvidék. Harcbavonult katonáknak 140 koronát és 1000 koronát, kórházra havi 180 koronát, tehát évi 1960 koronát, Vöröskeresztnek 50 koronát, a 16-os honvédeknek karácsonyra 30 koronát, szegények és főként özvegyek segélyezésére 170 koronát, az ev. gimnáziumra 100 koronát adott, összes jótékonysága tehát 3450 korona.
15. Deák Ferenc. Jótékonysága - egy a páholy által 176
alapított hadikórház - azonfelül 3300 koronát szentel a valóban jótékonynak mondható célokra.
16. Unió nem ad semmit jótékony célra, de valódi szabadkőmíves észjárás szerint a Kolozsvár város törvényhatósága részéről munkanélkülieknek megszavazott 15.000 koronát saját "karitatív" működésére könyveli el.
17. Comenius. 3000 korona a jótékonykodása, ebből ! azonban 2000 korona a Nagypáholy kórházára lett adományozva.
18. összetartás. 650 korona segélyt osztott ki.
19. Világosság. Szabadkőmíves célokra tényleg bőkezűen ad, a valódi jótékonyságot azonban 700 koronával, majd 500 koronával, s a háborús nyomorra adott 1000 koronával, összesen tehát 2200 koronával teljesen elintézi, nem szólva arról, hogy résztvettek az újpesti patronázs-egylet újjászervezésében és hogy annak helyes irányú vezetését biztosítsák, testvéreket választottak be a vezető állásokba".
20. Demokrácia. 12.500 koronát könyvel el jótékony célra, bár nem sorolja fel, hogy azt mire adományozta.
21. Munka. Kórházára 2500 koronát költött, karitatív munkája pedig a vak katonáknak 100 korona, hadbavonultak családtagjainak 500 korona, egyéb jótékony célra 200 korona, összesen tehát 800 korona, mert azt a 100 koronái, amit "egy szabadkőmíves szellemben dolgozó tanítónak" juttatott, ide nem számíthatjuk.
22. Pannónia. 1000 koronás alapítványt tett szegény ifjak számára s ezen felül egyes intézményeknek, "a szokásos évi adományokat juttatta", s végül 500 koronát adott a hadbavonultak családtagjainak, s így összes adománya 1500 korona.
23. Alföld. Tagjai belopakodtak "a helyi népjóléti bizottságba", ennek kiadásaira adott is 500 koronát, s ezzel jótékonysága ki is merült.
24. Siculia. 100 koronát említ, mint jótékony célra adott összeget.
25. Reform. Szabadkőmívesi célokra igen bőkezűen adakozott, "profánok" támogatására azonban csak 750 koronát tartott szükségesnek fordítani.
26. Minerva, "összes kiadása humanitárius, progresszív, és háborús célokra 7700 korona."
27. Losonczy. Hosszú lére eresztett öndicsérete mindenről beszél, de hogy jótékony célra mit fordított a hadbavonultak családjának megszavazott 1000 koronán felül, azt nem említi meg.
28. Resurrexit. A háborús nyomor enyhítésére 1150 koronát, s az ingyentejnek 100 koronát adott. Természetesen ez is birtokba vette a városi népsegélyező irodát.
29. Szepes. Azt a 7000 koronát, melyet "a profán körökkel együtt" gyűjtöttek, teljesen a maga vívmányaként könyveli el, pedig egész jótékonysága nem egyéb, minthogy "a testvérek mind beléptek a jóléti bizottságba, amely bizottságnak összes tisztviselői testvérek."
30. Philantrópia. Jótékony célra semmit sem mutat ki.
31. Sirius. "Segélyezett különböző emberbaráti és progresszív intézményeket", hogy miket és mennyivel, azt nem említi meg.
32. Erzsébet. Megjegyzi, hogy több intézményt támogatott, s háborús jótékony célra 2500 koronát adott.
33. Madách. A hadbavonultak családtagjainak 4000 koronát adott, s segélyezett "több progresszív és jótékony egyesületet".
34. Ébredés. Jótékonysága 500 koronából áll.
35. Hajnal. Hadbavonultak családtagjainak 600 koronát, egy kórházi helyért 720 koronát fizetett, jótékonysága tehát összegben kifejezve 1320 korona.
36. Testvériség. Háborús jótékonysága 1500 korona.
37. Berzsenyi. Kulturális célokra 124 koronát, katonák karácsonyára 50 koronát, katonáknak pamutra 40 koronát adott, tehát 214 koronával az egész jótékonyságot elintézte.
38. Honszeretet. "Áldozatkészség" 344 korona értékű természetbeni adományban nyilvánul, viszont szabadkőmíves szokás szerint a város részéről a szegényeknek adott összeget is sajátjaként könyveli el.
39. Petőfi. "Több jótékony és kulturális intézményt támogatott", de összeget nem mer közölni.
40. Szabolcs. Ez a nagyszájú vörös páholy szintén bölcsen hallgat, mikor áldozatkészségét bizonyítania kellene.
41. Kazinczy. Szintén nem közöl összeget.
42. Zsilvölgy. Szabadkőmíves célokra 1193.23 koronát, háborús segélyekre 500.42 koronát fordított.
43. Szeged. ínségesek segélyezésére 1000 koronát, az 178
Árpád páholy kórházára 720 koronát szavazott meg. aszerint 1720 korona erejéig jótékonykodott.
44. Tisza. Felsorolja az általa létesített intézményeket, s kijelenti végül, hogy profán segélyezésekre 301 koronát fordított.
45. Archimedes. Csak általános kijelentésekre szorítkozik.
46. Progresszió. Háborús segélyekre a páholy a főmesternek 1450 koronát bocsátott rendelkezésére.
47. Sas. Segélyezésre 3200 koronát fordított.
48. Észak. "Profánok támogatására is tetemes összeget fordított", de azt számszerűleg nem jelöli meg, csak a "Világ"-nak adott 400 koronával dicsekszik.
49. Budapest. Az Auguszta gyorssegély-alapnak adott 120 koronát.
50. Irányi Dániel. "Az özvegy persely tártaim jt 50 koronára kiegészítve az ingyentejnek adta s erre szi-ma a megvilágítás alkalmával körözött persely tartalmát is.
51. Türr István. Nem közöl összeget.
52. Előre. Szintén nem dicsekszik jótékonykodással.
53. Pro libertate. Havonkint 100-100 koronát ad a szegényeknek, évente tehát 2400 koronát.
54. Virradat. 510 koronát juttatott a szegényeknek.
55. Phönix. Minden háborús állami vagy társadalmi alkotást megkaparintott, így a városi jóléti irodát, a kórházakat, még a polgárőrség vezetését is. A jóléti iroda költségére adott havonta 100 koronát, tehát egy évben 1200 koronát.
56. Kárpát. Segélyezésre 455 koronát, kórházra 1163.58 koronát adott ki, tehát összesen 1618.58 koronát.
57. Kölcsey Ferenc. Hadbavonultak családtagjainak juttatott 200 koronát.
58. Körösi Csorna Sándor. Csak általános öndicsekvésben merül ki.
59. Zoroaszter. Egy mozielőadás jövedelméből 2700 koronát, ezenfelül még 1689.69 koronát adott a Vöröskereszt és Vörös félholdnak, vagyis összesen 4389.69 koronát.
60. Anonymus. Nem közöl összeget, csak a szabadkőmíves célra juttatott adományokból.
Eddig a jelentés. Eszerint a szorosan vett magyarországi -szabadkőművesség jótékonysága páholyonkint az 1914. évben a következő összegeket tünteti fel:

1. Széchenyi	-
2 Corvin Mátyás	2.500.
3. Humboldt	950 -
4. Árpád	1.500.-
5. Neuschlosz a R. H.
6. Haladás	-600.-
7. Galilei	6.878.
8. Hungária	3.600.
9. Könyves Kálmán	17.878
10. Hallgatagság:
II. Haladás	1.000.-
12. László Király	3.160.-
13. Eötvös	.
14. Felvidék	3.450.-
15. Deák Ferenc	3.300.-
16. Unió
17. Comenius	1.000-.-
18. összetartás	650.-
19. Világosság	2.200 -
20. Demokrácia	12.500
21. Munka	800.-
22. Pannónia	1.500.-
23. Alföld	500-.
24. Siculia	100.-.
25. Reform	750-.
26. Minerva	7.700-.
27. Losonczy	1.000.-
28. Resurrexit	1.250,-
29. Szepes	7.000.-
30. Philantrópia
Átvitel:	81.766.-
Athozat:	81.766.-
31. Sirius
32. Erzsébet	2.500.
33. Madách	4.000.
34. Ébredés	500.-
35. Hajnal	1.320.
36. Testvériség	1.500.
37. Berzsenyi	214.
38. Honszeretet	344.-
39. Petőfi
40. Szabolcs
41. Kazinczy
42. Zsilvölgy	500.42
43. Szeged	1.000.--
44. Tisza	301.-
45. Archimedes	-
46. Progresszió	1.450.
47. Sas	3.200 -
48. Észak	-
49. Budapest.	120-
50. Irányi Dániel
51. Türr István
52. Előre
53. Pro libertate	2.400.-
54. Virradat	510.-
55. Phönix	1.200.-
56. Kárpát	1.618.58
57. Kölcsey Ferenc	200.-
58. Körösi Csoma Sándor
59. Zoroaszter	4.389.69
60. Anonymus
Összesen	108 983.69

A magyarországi szabadkőművesség 1914. évi jótékonysága tehát számokban kifejezve 108.983.69 koronát tett ki. De vegyük figyelembe a kisebb adományokat, s tegyük jótékony adományát 150.000 koronára. Ez összegből azonban le kell számítanunk a profánok adományát, le kell azon összeget, melyet háborús célokra adott, mint amelyek békeidőkben nem szerepelnek s akkor látni fogjuk, hogy a magyarországi páholyok állítólagos legfőbb feladatuknak, a Jótékonyságnak évente legfeljebb 100.000 koronával tettek eleget. Ennyit tudott áldozni csak, több mint 8000 tag. Bankárok, ügyvédek, orvosok, mérnökök, gyárosok, magántisztviselők kereskedők - és több mint 80 páholy, vagyis, egy szabadkőmíves jótékonykodása átlagban és évente legföljebb 12 korona 50 fillért tett ki.

Ne álljanak azonban elő az általuk alapított jótékony egyesületekkel, valamint ne dicsekedjenek az oly buzgón felállított páholykórházakkal sem.
Hiszen a "Jelentés"-ből világosan kitűnik, hogy ezeket az egyleteket mind a városok, az állam s a társadalom nyakába varrták, ezekkel tartatták el, a profán adományokból táplálták, nekik csak arra volt gondjuk, hogy azokba a testvéreket ültessék bele, s így lehetőleg ingyen - vagy csak fillérek árán -- szabadkőműves eszmeterjesztő intézményekké tegyék azokat.
Hogy az egyesületek tervszerű segélyezéséről szó sem lehet, az a tény is bizonyítja, hogy egyetlen páholynak sem volt költségvetése vagy költségelőirányzata, a szabadkőműves vagy más alapítású jótékony intézmények segélyezését illetőleg, még azoknak sem, amelyek egy-egy ilyen intézményt megalapítottak.
Nos, és a kórházak alapítása? Emlékezhetünk még arra, a botrányra, midőn a hadvezetőség észrevette, hogy az ezekbe bevezényelt sebesülteket az irgalmasság köpönyege alatt miként igyekeztek a destruktív eszmékkel megmételyezni. Nincs tehát nekik mit dicsekedniük ezen "jótékonysággal" sem.

Ki hiszi el ezek után, hogy a magyarországi szabadkőművesség lényeges tevékenysége a karitatív munkába merült ki?

Ki hiszi el ezek után, hogy a magyarországi szabadkőművesség a testvéreket egy nagy segítő egyesületbe szervezi be, mint ahogy a profán világnak ezt bemagyarázni szeretnék?

Ki hiszi el nemes céljaikat, midőn az ország gazdag tőkései és bankárjai mindössze 100.000 korona, fejenkint 12.50 korona erejéig óhajtottak évente segíteni szegény és rászorult embertársaikon?

Hát van oly káplán az országban - hogy főpapjaikról ne is szóljunk -, aki évente-békében - csak 12.50 koronát fordított volna jótékony célra?

És még ők merték a papságot szűkkeblűséggel vádolni?

A milliomos Mauthnerek a Madách páholyban 400 koronát, az egyik gelsei Quttman a "Munka" páholyban 800 koronát, Kohner Jenő báró a munkácsi "Hegyvidék" páholyban semmit, Kohner Adolf báró az "Alföld" páholyban 500 koronát tudtak csak a többi páholytestvéreikkel együtt a jótékonyság oltárán évente feláldozni, a Madarassy Beck Gyulák, Székely Ferencek, bégavári Backok, a Bahruhok, a Kereskedelmi Bank, Hitelbank, a biztosító intézetek dús jövedelmű vezetői és egyéb nábobok, ebbeli tevékenységükkel pedig hallgatnak.

Hát van olyan ember a világon, aki - ezt látva - elhiszi, hogy ezeket az emberszeretet, a jótékonykodás vitte be a páholyokba?

És hol vannak a páholyok jövedelmei? A tagdíjak? A felvételi díjak? Az önkéntes adományok, külföldi segélyek, a hivatalos gyűjtések, a vakolások soronkívüli "alamizsnái"
stb., stb.

Nem! A szabadkőművesség ezzel - reméljük - urbi et orbi bebizonyította, hogy a jótékonykodás nem célja. Ezzel csak szédítik a világot, elaltatják a gyanút, s elterelik igazi tevékenységükről a figyelmet. Teljesen igaza van tehát Prohászka püspöknek, midőn azt mondja róluk: "Sok embernek be volt kötve a szeme, s nem látta a szabadkőművesség igazi ábrázatát. Azt mondták nekik, hogy ártatlan jótékonykodó gyülekezet. Most már reméljük, felnyitnak a gimplik szemei is, s látják, hogy internacionális, defetista banda, mely gyűlöli az Egyházat és tiszteli Mefisztót és Ahasvért, tárt kaput nyit a zsidó inváziónak és tapossa a keresztény nemzeti tradíciókat."

II. KÖTET. A FÖLDALATTI MAGYARORSZÁG

Első rész.

I. A szabadkőművesség története és fejlődése
Homály mindenütt. - Az eltüntetett nyomok. - Az adatok célzatos összeállítása.
1. A SZABADKŐMŰVESSÉG TANÍTÁSA A SZABADKŐMŰVESSÉG EREDETÉRŐL. A szabadkőművesség önkényes megállapításai. - ősök keresése. - Mindenki szabadkőmíves, aki az emberiség életében valamit jelentett. - A Biblia a szabadkőművesek érvelésében. - Az Ízisz és Ozirisz monda. - Hirám története. - A gyanús ősök elmellőzése. - Nem vállalják a templomos lovagokat. - Mik voltak ezek? - Történetük. - A "demokratikus" szabadkőművesség rangkórsága. - A rózsakeresztesek, a Carbonárik és az Alta Vendita sem kell a testvéreknek. - Az illuminátusok szövetsége. - Csak a középkori kőmíves céhekkel tüntet. - Mik voltak ezek a céhek? - Miként szivárogtak be közéjük a forradalmárok? - Anderson és a modern szabadkőművesség. - A titkok és szertartások eredete. - A szövetség kifejlődése az egyes államokban.

2. A SZABADKŐMŰVESSÉG TÖRTÉNETE A VALÓSÁGBAN. Mi volt a szabadkőművesség a múltban? -Már az 1723-as alkotmány "nagyon régi"-nek mondja. - A kőmíves céhek nem voltak a mai szabadkőművesség ősei - Balassa "testvér" elszólása. - Az angol parlament 1360. rendelete a szabadkőművesek ellen. - A mágusok.- Esszénusok- A templárisok szerepe. -A zsidóság titkos társulatai- A messianizmus. - Két párhuzamosan haladó titkos forradalmi szövetség. - Nilus tanár könyve és Cion bölcseinek jegyzőkönyvei. - Évszázados munkák a fold alatt oltár és trón ellen - Cromwell és a szabadkőművesség. - A két forradalmár testület egyesítése - a modern szabadkőművességben. A szabadkőmíves rendszerek és fokok. - A történelmi adatok végső eredménye.

Mi a szabadkőművesség? Hol ringott bölcsője, mikor, hol és kik vetették meg alapját ennek a napjainkban az egész világot átfogó ,több mint gyanús titkos szervezetnek? Milyen utakon járt, milyen területeken munkálkodott, míg eljutott mai tökéletes szervezetéig? Kik voltak a fejei, mily célokat hajszolt s az egyes korokban mint illeszkedett be annak társadalmi, állami, erkölcsi és vallási közületébe? Hogyan fejlődött az emberiség történelmének széles országútján, mit alkotott és mit mentett át az egyik letűnt korszakból a másik számára?

Hol vannak tevékenységének bizonyítékai, a letűnt századok avarja alól, mit kapar elő a kutató, ha történetét megírni óhajtja, múltjának milyen bizonyítékai menekültek meg az enyészettől, a pusztulástól, hogy a mai kor emberének beszédes tanúbizonyságai legyenek az ő történetének? . . . Az emberiség fejlődésének milyen irányítója, vezetője volt, s mi az, vagy mik azok, amit vagy amiket belső tartalmából ennek lábai elé szórt, hogy haladásában eljusson a jelen század tökéletesedéséig?

Kérdések, kérdések, amelyekre a kutató elme nem tud feleletet kapni. Nincs ugyanis még egy emberi intézmény, amelynek eredete, amelynek múltja és működése annyira homályba lenne burkolva, mint a szabadkőművességnek. A történelemelőtti korok ha kőben, fában, ha összeomlott barlangokban, ha a talaj rétegeiben, ha a tenger fenekén, de valahol feltárják történelmüket a vizsgálódó előtt, s betekintést engednek a későbbi korok nemzedékeinek az ő életükbe. Az ókor népei, rég eltűnt, elpusztult nemzetek, fajok, ott hagyták nyomukat, egy-egy fontos dokumentumát életüknek az elhagyott sivatagban, a bozóttal benőtt omladék között, s a mai kor gyermeke úgy megismerheti életüket, vágyaikat, törekvéseiket, intézményeiket, állami, társadalmi és vallási berendezkedésüket, mintha csak tegnap söpörte volna le őket a térképről valami hatalmas vihar.

De a szabadkőművesség eredetét és történetét kutatók számára nem állanak ilyen bizonyítékok, ilyen relikviák rendelkezésre. Itt nincs egyetlen nyom, mely biztos célhoz vezetne, nincs egyetlen jel, mely valamit megmagyarázhatna, nincs egyetlen sor írás, mely múltjából a legcsekélyebbet is felfedhetné. Homály és homály mindenütt, sehol egyetlen sugár, mely bevilágítana a kietlen sötétségbe!

A szabadkőművesség kétségtelenül mesterségesen tüntetett és tüntet el minden olyan nyomot, mely múltjának igazi bizonyítékaihoz vezethetne. Célja ezzel kettős. Egyrészt, hogy a táborába gyűlt, vagy ennek felkeresésére hajlamos lelkeket már kezdetben megdöbbentse és megszédítse egy ősrégi, de eredetére és múltjára ismeretlen intézmény bemutatásával. Úgy gerálja a szövetséget, mint amely messze felette áll a sablonnak, a mindennapinak, az emberek által ismert társulások és egyesületeknek, amelyeknek múltjában tetszés szerint vájkálhat és búvárkodhat az érdeklődő, "íme - gondolkodik a megkörnyékezett halandó - mennyire más ez az intézmény, mint a többiek, mint az összes, amit eddig megismerhettem. Már eredete is el van takarva a kíváncsiak előtt, egy nagy kérdőjel ágaskodik a páholyajtó küszöbén, mely egy hatalmas és dicső múltat, rengeteg munkát és óriási eredményeket sejtet, de titkát el nem árulja." Azon már nem gondolkozik a "kereső", hogy ha a szabadkőművesség céljai olyan nemesek, mint amilyennek azt állítják a testvérek és vezetők, úgy igazuk mellett épen az lenne a ki nem parírozható döntő bizonyíték, ha felkutatnák, a világ elé tárnák a szabadkőművesség történetét, kezdve megindulásától egészen tegnapig, hogy ezzel mutassák ki, ezzel dokumentálják, hogy hazugság, felületesség, mende-monda, pletyka mindaz, amit ellenfelei és ellenségei reájuk szórnak. Azt már nem látja az elkábított elme, hogy szerfölött gyanús dolog az, ha ez a minden lében kanál intézmény, mely a legaprólékosabb részletekig bogarászik, ha a történelemről, kereszténységről, uralkodókról stb. van szó, egyszerre teljesen analfabétának tetteti magát, ha saját történelmét tudakolja meg tőle valaki.

Mert ez a viselkedés az, mely az elfogulatlan szemlélőből először valami kellemetlen érzést vált ki, ami azt súgja neki, hogy itt azzal a "dicső" múlttal valami nincsen rendjén, annak eltemetett maradványaiban valami olyan fedezhető fel, ami nincs és nem lehet ínyére az utódoknak, s még kevésbé alkalmas arra, hogy ennek felfedésével leszármazásuk nemességét igazolja. A szabadkőművesség ugyanis egyébként szörnyen bőbeszédű, ha saját magának dicséretéről van szó. Nincs az a magasztos és szép dolog, tett, eszme, elv, törekvés, amit ne sietne magára aggatni, vagy mint saját találmányát a világ elé tárni. Azt sem lehet mondani, hogy múltját illetőleg is ne igyekezne azzal a bizonyos patinával magát bevonni, csak épen, hogy azt nem hajlandó elárulni, hogy honnan jött a világra, mit csinált és mint élt addig a korig, amíg a laikus világ is vissza tudja származását eredeztetni.
Azaz, hogy ad ő történelmet, kimutatja ő az ősi táblázatot, felvonultatja ő a múltat a testvéreknek és a világnak, de hát ez a múlt szerfölött hiányos.

És ez a másik célja a szabadkőművességnek azzal, hogy múltját és történetét egy mesterséges ködbe és homályba burkolja be. így az igazi nyomokat eltünteti, s kényszeríti az érdeklődőt, hogy azon a csapáson haladjon a múlt kutatásában, amelyet ő vágott és ő mutat a kutatóknak.

Természetes, hogy az így megkonstruált történelemben - legalább látszólag - nincs semmi hiba, az így kiteregetett múltban nincs semmi olyan, amit takargatni kellene, vagy amiért pirulni lenne szükséges a mostani testvéreknek. Ebben a szabadkőművesség által feltalált, de egy cseppet sem hű történelemben valóban mint a jámborság, a szép erények letéteményesei és birtokosai mutatkoznak be, akiknek nem volt más vágyuk és törekvésük, mind a földi élet igazságtalanságai és egyenlőtlenségeinek csökkentése, a szegények istápolása s az emberi lehető legnagyobb boldogság megszerzése.

Ennek a történelemnek olvastára tényleg felkiált a naiv és hiszékeny halandó, hogy ugyan mi üthetett a pápákba, a királyokba, az államokba, egyes komolynak és képzettnek ismert emberekbe, mikor ezt a jámbor intézményt kárhoztatják, s tőle az embereket óvni igyekszenek.

1. A SZABADKŐMŰVESSÉG TANÍTÁSA A SZABADKŐMŰVESSÉG EREDETÉRŐL.

A szabadkőmíves írók és vezetők ennek az intézménynek a történetét igen megejtő módon tárják a világ elé.

Abból indulnak ki, hogy a világ berendezkedése igen tökéletlen és igazságtalan. Vannak, akik az élet minden javát élvezik, akik előtt ismeretlen a gond, a nélkülözés, viszont vannak, akik születésüktől fogva sírjukig ennek az életnek és ennek a világnak csak baját, fájdalmát, lelketlenségét és ridegségét kapják útravalóul. Hiszen, ha a jólét, boldogság, az élvezet, a gondatlanság valami nagy és fenséges munka, tevékenység eredményeképpen állana elő, a nélkülözés pedig a tunyaság, a gonoszság, a lelki és testi elzüllés, vagy egy gonosz ember büntetése volna, a dologban meg lehetne nyugodni. Azonban nem így van. Láthatjuk, hogy sok hitvány lélek mily kitűnő viszonyok között él, s sok nemes törekvés, szép jellem, akármit kezd, akármihez fog, csak megmarad a nélkülözésben és nyomorban.
Ugyancsak így vagyunk az állami és társadalmi berendezkedés terén is. Vannak, akik teljesen érdemtelenül jutnak hatalomhoz, s tartják uralmuk alatt az emberek millióit, akiknek nincs más feladatuk, mint annak a pár hatalmon levőnek az érdekeit szolgálni, azok vágyait betölteni.

Voltak azonban minden korban férfiak, kik ezeket az igazságtalanságokat látták s feladatuknak tekintették ezek megszüntetését vagy legalább is csökkentését. Ezek a nagy és nemes lelkek a gyengék oldalára állottak, azok segítségére siettek, őket karolták fel, s életüket annak szentelték, hogy verőfényt lopjanak be azok hajlékába, boldogságot nyújtsanak ezek számára is.

Azok a férfiak, akik ilyen eszmékkel voltak telítve, s ilyen értelemben dolgoztak már szabadkőművesek voltak - mondják ők. Nem a szertartások, nem a ma érvényben levő formák után lettek ennek az intézménynek a tagjai, hanem lelkük alapján lettek részesei a testvéri láncnak, bárhol és "bármilyen korban éltek és működtek.

Amint láthatjuk, ez igen kényelmes és kétségkívül igen eredeti módja az ősök megszerzésének. Hogy egy kissé önkényes, azzal a szabadkőművesség egyáltalán nem törődik, ő - tetszik - nem tetszik az illetőknek - egyszerűen összenyalábolja minden kor nagy jellemeit és nagy egyéniségeit, s valósággal lebélyegzi azt a szabadkőművesség pecsétjével, így nevezik szabadkőmívesnek Sokratest, Mózest, így vindikálják magukénak Krisztus Urunkat is, s általában mindenkit, akivel csak tüntethetnek.

Arató Frigyes "A szabadkőművesség" című munkájában nagyon röviden bánik el az egyes korok intézményeivel és nagy embereivel. Egyszerűen betessékeli őket a testvéri
láncba, s mint a szabadkőművesség őseit tünteti fel őket.

"A szabadkőmíves lelkületű emberek - mondja Arató - a természetes társulás ösztönénél fogva minden időben kerestek rá módot és formát, mely szerint jóra irányzott törekvéseiket együttes munkássággal eredményesebbé tegyék. Ilyen jellegű társulásokat találunk a régi népek vallásos csoportosulásai között is. Egyes ókori bölcselők iskolái bízvást megtisztelhetek a szabadkőművesség névvel. A kereszténység a maga Krisztusi egyszerűségében tiszta szabadkőművesség. Ez a szellem bevonul a középkor egyes vallási, politikai, társadalmi intézményeibe is, míg végre a XVIII. században a mai szabadkőmíves szövetséget alkotja meg " (14. old.)

Amint látjuk, Arató testvér igazán nem skrupulizál, ha arról van szó, hogy társaságának históriáját bemutassa. Egyszerűen hozzácsatol minden embert és intézményt, aki és amely az emberiség életében kimagasló szerepet játszott a fent elmondott értelemben, sőt végül magát a kereszténységet is minden teketória nélkül betessékeli a páholyokba, mint azok ősszülőjét.

Hogy ezek a megállapítások teljesen nevetségesek és komolytalanok, azt bizonyítanunk sem szükséges. Valóban szabadkőmívesnek kell lennie az embernek, hogy meg ne botránkozzon azon a vakmerőségen, amivel a páholykorifeusok és szabadkőműves történetírók olvasóik értelmi színvonalát annyira leméretezik, hogy ilyenfajta argumentumokat tálalnak fel nekik. Hiszen ezzel a metódussal minden középiskolai önképzőkör, minden mezőváros tűzoltótestülete felviheti eredetét a világ kezdetéig, s saját egyesületének dísztagjaként hirdetheti ki az első embertől kezdve Mussolinig a világ minden nagy alakját, s történelmet formáló kimagasló jellemét. Nincs normális gondolkozású ember, aki ezen bizonyítékokra egy pillanatig is adna valamit, s ezekből bármit is komolyan venne, csak a szabadkőműves - ez az egyébként cinikus, mindenben gáncsoskodó, mindent agyonkritizáló fajta - az a csodálatos teremtmény, amely készpénznek veszi azt a sok humbugot, amelyet szövetségének eredetéről neki hivatalos szakértők feltálalnak.

De vannak más magyarázatok is. Egyik írójuk - mint fentebb említettük - Mózest szabályos nagymesternek tekinti, s komoly képpel bizonyítgatja, hogy Józseuban helyettesét, Abatiáb és társában pedig a két felügyelőt kell a szabadkőművességnek tisztelni.

Mások egészen az egyiptomi Izisz és Ozirisz kultuszig viszik el eredetét, s ennek mítoszából s misztériumából vonják le azon következtetésüket, hogy a szabadkőművesség bölcsőjét itt kell keresnünk.

Acél Gáspár testvér a "Szabadkőművesség titkai" című munkájában idevonatkozólag a következőket mondja:
"Tudjuk, hogy Egyiptomban az Ozirisz és Ízisz mítoszából - mely tulajdonképpen a nap és a hold vándorlásának volt allegorizálása - egy rendkívül elterjedt és magas fokra fejlesztett misztérium fejlődött ki, amelynek titkaiba való felavatás rendkívül körülményes ceremóniák között ment végbe. így a különféle fokokba beosztott felavatandók szigorú vizsgálat alá vettettek, hosszas böjtökkel, lelki próbáratevésekkel gyakoroltattak, szimbolikusan máglyán kellett átmenniök, tengeren átúszniok, majd a felavatáson egybegyűlt papság előtt mesterségesen előidézett eső, mennydörgés és tűzlobogások között földre vettetve, meztelen mellükre éles kard szögeztetett, s úgy kellett megesküdniük, hogy arról, amit látnak és hallanak, soha senkinek nem fognak szólni a beavatottakon kívül. Az addig bekötött szemmel vezetett jelölt akkor két oszlop közé vezettetett, az Ozirisz és Ízisz oszlopa közé, amikor szeméről levétetett a kötés s a főpap ajkáról meghallotta a jelszót: "amoun" (hallgass) s ugyanekkor megtaníták bizonyos kézfogásra is, melyről a beavatottak egymásra ismerhettek s egyidejűleg egy fehér kötényt is kapott a jelölt. A második fokon próbát kellett kiállani annak az igazolására, hogy testi szenvedélyektől nem befolyásoltatik, s ekkor ismét más jelszót közöltek vele, s újabb jelekre is megtanították. Majd a harmadik fokon elvezették a halál kapujához, vagyis a templom azon részébe, hol felette ítéletet tartott az alvilág istene s ennek bírái, hogy aztán megszabadítva szallagjaitól, kitanítsák a balzsamozás titkaira. S ez így ment 7 fokon át, mialatt próbára tették személyes bátorságát egy barlangban elrejtett emberi szörny fejének levágásával, melyet be kellett mutatni a királynak, hogy aztán beírassék a bírák könyvébe s megtaníttassék a hieroglif írás titkaira. Végül kémiára, asztronómiára -s asztrológiára taníttatott, hogy mint próféta az istenség szobra elé vezettessék, melynek fátyola előtte fellebbentetvén, e szavak hangzottak fülébe: "Én vagyok minden, ami volt, van és lesz." S ezzel a beavatás megtörtént s az illető fel lett jogosítva minden vallásos kultusz gyakorlására, s megmagyarázták neki, hogy Ozirisz és Izisz tisztelete csupán egy mítoszon alapul, s hogy mindennek csupán allegorikus értelme van."

Vannak, akik azt is igen komoly képpel tárgyalgatják, hogy már Mózest megelőzőleg megszületett a szabadkőművesség, s a történetileg kimutatható első főmester Noé volt, fiai pedig a különféle, s ma is fennálló páholytisztségek betöltői, az általuk épített bárkát pedig az első páholynak kell tekintenünk. Ezt a nézetet osztja az angol alkotmánykönyv is, mely szintén azt állítja, hogy Noé és fiai szabadkőmívesek voltak, s mivel az emberiséget tőlük eredezteti, nem is mond kevesebbet, mint, hogy az emberi nem is a szabadkőművességnek köszönheti létezését.

A sok mese közt, melyet e téren feltálal a szabadkőművesség, kétségtelenül feltüntet olyan nyomokat is, melyekben már megvan a realitásnak valami kicsinyke alapja.

Így a szabadkőmíves írók mindannyian megegyeznek abban, hogy Salamon király híres építésze, a jeruzsálemi templom tervezője Hiram, vagy Hiram Abif, vagy Adoniram története már belejátszik a szabadkőművesség múltjába. Az bizonyos, hogy egyes rendszerekben bizonyos tisztségek felruházásánál a jelöltet oly szertartások között avatják fel, amelyek a Hiram mondával összefüggésben vannak, s hogy a páholyok berendezésének egyes fontos tárgyai ezen a regén alapulnak.

Mi is hát a Hirám monda? Hallgassuk meg a szakemberek előadásai alapján. Tudjuk az Ó szövetségből, hogy Jehova Dávidnak a jeruzsálemi templom megépítését - bűnei miatt - nem engedte meg. Fiára Salamonra hárult tehát a feladat, aki meg is akart ennek felelni. Minthogy a zsidóknak megfelelő építészei nem voltak, Tyrus királytól kért szakembert, aki így küldötte neki erre a célra Hiram mestert. Állítólag 18000 munkás és 3300 felügyelő vezetése és irányítása mellett folyt a nagy munka. A templom két nagy oszlopa is fel volt állítva s az egyik a fekete színű "Boáz" nevűnél fizette Hiram az inasokat, a másik a fehér színű Jakin" nevűnél fizette a legényeket.

Már csaknem készen volt a templom, mikor három segéd, névszerint Jubelas, Jubelos, és Jubelum összeesküdtek Hiram ellen, elhatározták, hogy alkalmas pillanatban megtámadják, s ha nem közli velük a mesterbér felvevésének titkos jelszavát (Mac Benac) s nem lépteti őket mesterré elő, akkor megölik. A munkások pihenésekor, mikor Hiram egyedül volt a templomban, a három összeesküvő elállotta annak keleti, nyugati és déli kapuját, s a kifelé tartó mestert megtámadta, s minthogy az a mesterszót elárulni nem volt hajlandó, Jubelas egy mérőléccel, Jubelos egy szögmérővel, és Jubelum egy kalapáccsal Hiramot agyonverték. A holttestet egy törmelék alá rejtették s sírját akáccal megjelölték. Midőn Salamon a gyilkosságot megtudta, a tettesek után kutatott, s a munkásokat maga elé rendelte, akik ártatlanságuk igazolásaképpen fehér kötény és kesztyűben jelentek meg a király előtt.

Nemsokára elfogták a gyilkosokat, akik akkor már megbánták tettüket, s így átkozódtak: Jubelas: "ó, hogy inkább vágták volna el a gégémet, tépték volna ki gyökerestől nyelvemet, ásták volna el testemet a tengerpart homokjába, hogy huszonnégy óra alatt kétszer söpörte volna el az apály és dagály, mielőtt Hiram halálába beleegyeztem volna." Jubelos: "Oh bár tépték volna ki szívemet, mielőtt részt vettem volna a mesterem meggyilkolásában." Jubelum: "Ó, bár kettétépték volna a testemet és széthányták volna észak és dél felé, bár elégették volna beleimet és hamvukat szétszórták volna a viharban, mielőtt mesteremnek, Hirámnak halálát okoztam."

A király ugyanazon büntetést mérte a gyilkosokra, amiket ezek átkaikban önmaguknak kívántak. Jubelasnak elvágták a nyakát, Jubelosnak kitépték a szívét, Jubelumnak testét kettévágták és elégett hamvait a szélbe szórták. Három más legény, Stolkin, Zerbael, és Eligam nevűek aztán megkeresték a Hiram sírját, s az ideiglenesen elföldelt hullát körülményes szertartások mellett végleges sírjába helyezték. Testét úgy emelték ki, hogy az ezt végző legény odatérdelt a halott mellé úgy, hogy lába annak lábát, térde annak térdét érintette, mutató és közép ujjával görcsösen átfogta kézcsuklóját és egészen lehajolva hozzá, hogy melle Hiram mellét érintette, bal karjával átfogta nyakát és felemelte a hullát ezen szavakat sóhajtozva: mahabone (csontig elrothadva.) A hullát arccal a föld felé helyezték sírjába, arca elé egy A alakú lemezt tettek és erre Q. betűt véstek, s végül sírját akáccal jelölték meg.

Azért közöltük le ezt a mondát a lehető részletességgel, mert, mint később látni fogjuk, a szabadkőművesség rituáléjában és páholymunkáin igen sok olyan momentumra akadunk, melyek a fenti mondával szoros kapcsolatban vannak s abból származnak. így pl. a páholyoknak ma is elengedhetetlen berendezési tárgyuk a két, belül üres - mert állítólag a salamoni templom két oszlopa üres volt, melyeknek belsejébe a munkások szerszámaikat tartották - oszlop, egyik fekete, a másik fehér színben. A nevük is a Hiram monda oszlopainak nevét viseli, Boáz és Jakin. A két oszlop mellett ül a két felügyelő, a Boáz oszlop alatt egyik körül az inasok, a Jakin oszlop alatt a másik felügyelő körül a legények állanak.

Ugyancsak nagy szerepük van a gyilkosok átkainak is a szertartásokon, mert a három fokban (mester, legény, inas) összegyűjtött tagok mindegyikének az ismertető jele ezeken alapszik. Fontos ceremónia az is, amivel a legény Hiramot ideiglenes sírjából kiemelte, mert bizonyos alkalmakkor ma is pontosan ilyen módon végeznek egyes szertartásokat, s végül meg kell említenünk, hogy a "mahabone" szó állítólag a szabadkőművesség legrégibb mesterszava. Mindezekről azonban később még bővebb ismertetést fogunk adni.
Ismételjük tehát, hogy ennek a Hiram legendának, a szabadkőművesség eredőjeként való feltüntetése már nem oly légbőlkapott, mint az előbb felsoroltak. Más kérdés természetesen az, hogy tehát a szabadkőművesség valóban Salamon idejéig tudja-e az eredetét visszavezetni, s hogy ez a Hiram monda - ha van ténybeli alapja - egy már akkor meglevő szervezet kontúrjait igazolja-e, vagy, hogy ennek az eseménynek a nyomán valóban megszületett-e egy társaság, mely évezredeken keresztül átmentve, napjainkban mint szabadkőművesség áll előttünk ... Erre is később fogunk tüzetes választ adni.

Vannak aztán szabadkőmívesek, kik az intézmény eredetének kutatásánál a templáriusok vagy templomos lovagok rendiét is megemlítik, mint amely a szabadkőművesség egyik ősének tekinthető. Feltűnő azonban, hogy ezt a kapcsolatot sehol sem mutatják ki, s legtöbbjük egyszerűen elveti még a gondolatát is annak, hogy ennek a hajdan nagyhatalmú és gazdag rendnek valaha is köze lett volna a szabadkőművességhez.

A rokonságnak ez a merev és hajthatatlan letagadása vagy fel nem derítése, igen gyanús dolog. A szabadkőművesség nem szokott - amint fentebb láttuk - az ősök kiválasztásában ily szigorú megrostálást tanúsítani, szívesen akasztja be tengelyét a régi idők nagy és erős intézményeibe, hogy azoktól való leszármazásával előkelő és nagy múltú szövetségnek tüntesse fel magát.

Azért is igen furcsa ez a mostoha elbánás a hajdani templárius renddel, mert hiszen tagadhatatlan, hogy ennek az emlékébe a szabadkőművességnek a XVIII. században egy igen hatalmas és a világon nagyon elterjedt faja ékelte be magát, mely fennen hirdette, hogy szabályzata, rendszere és szertartásai egyek és ugyanazok a templárius rend szabálya és szertartásaival, s hogy ő maga is annak törvényes és egyenes leszármazójaként tekintendő . . .

Az is kétségtelen - s a szabadkőmívesek előtt feltétlenül ismert dolog - hogy ma is egyes fokok a templáriusokkal vannak kapcsolatban, s igen fontos szertartások, azok életének fontos epizódjait elevenítik fel a testvérek előtt, s végül le nem tagadható, hogy a szabadkőmíves hierarchia egyik legdíszesebb és legnagyobb rangja a templárius rend emlékének van szentelve.

Miért hát akkor" ez a mostoha elbánás - a világ előtt
- a templomos vitézek rendjével? Azonnal megkapjuk reá a feleletet, ha ennek a rendnek történetét és a hozzáfűződő - de a szabadkőművességben elevenen élő - mondákat röviden ismertetjük.

A templárius rend 1118-ban alapított katonai és egyházi rend volt, melynek hivatását képezte az Egyház védelme és a Szentföldnek a pogányoktól való visszavétele. A rend különösen Palesztinában a keresztes háborúk idején rendkívül vitézen viselkedett, s más téren is nagy odaadással és igyekezettel szolgálta az Egyházat. Természetes, hogy az Idők folyamán nagy hírnévre és nagy vagyonra tett szert, s úgy látszik ez a vagyon lett a veszte.

Az egyik verzió szerint Szép Fülöp francia király, ki folytonos háborúi miatt állandó pénzzavarral küzdött, szemet vetett a rend hatalmas vagyonára s ezt magának akarta megkaparintani. Vádakat kovácsolt tehát a rend és annak tagjai ellen, hogy Istentagadók, elhagyták á keresztény vallást, hogy a katolikus istentiszteletet és szertartásokat az u. n. fekete miséken parodizálják és meggyalázzák, hogy erkölcstelenek és hazafiatlanok. A tagokat - az akkori idők bűnvádi eljárása szerint - tortúrák és kínzásoknak vetették alá, s bizonyára akadtak olyanok, akik, hogy ezektől a kínzásoktól megszabaduljanak, terhelő vallomásokat tettek. Ezeket aztán a király és a pápa elé terjesztették, s ez utóbbi a Szép Fülöp folytonos ösztönzésére, - történeti tény, hogy nem meggyőződése szerint - 1312-ben a rendet el is törölte (V. Kelemen). Szép Fülöp csak erre várt. Azonnal letartóztatta a rend tagjait - állítólag 231-et -, s magát a rend nagymesterét Jacques Borgognone Molayt is börtönre vetette. Az 1308-ban megindított per 1314-ben befejeződött, s az ítélet szerint Molay nagymesterre halálbüntetés várt, melyet rajta 1314. március 11-én végre is hajtottak. A monda szerint a templáriusok egy részének sikerült magát kivonni a Szép Fülöp üldözése alól, másik résznek sikerült a börtönből megszökniük, s ezek Franciaországból Angliába menekültek, ahol először Írországban telepedtek meg, majd onnan egyszerű kőművesnek öltözködve Skótországba kerültek, ahol a rend nagymestere - minthogy azt ők továbbra is fenntartották maguk között - nekik megengedte a nősülést. Itt alapították meg 7373-ban a rend káptalanját, s szövetségük titkaiba és szertartásaiba eleinte csak a tagok gyermekeit avatták be, s csak jóval - majdnem 300 évvel - később nyitották meg a szervezetet mások előtt is. Skótországban nemsokára letelepedésük után megalapították egy kis mezővárosban Kilwinnigben a mai értelemben vett első páholyt, melyben egyes írók szerint a Baphomet bálványt imádták, s a kereszténységet és Krisztus Urunkat gúnyoló szertartásaikat űzték. Szabályaik igen szigorúak voltak, s nagymesterük az apostoli utódlás szerint foglalta el tisztségét.

Ez a szabadkőművesség aztán a XVIII. század derekáig igen szűk körben, csak Angliában működött. Mikor azonban Franciaországban az enciklopédisták és jakobinusok egyre nagyobb tért nyertek, áttette székhelyét régi hazájába is, ahol tömegesen léptek be közéjük a francia erkölcstelen és könnyelmű nemesek és arisztokraták is. Majd tovább hódított, eljutott Németországba, ahol az akkori uralkodóban Nagy Frigyesben talált hatalmas pártfogóra, aki 1762-ben, majd 1786-ban alkotmányát ki is adta. Ezen alkotmány szerint minden országban csakis egy tanács működhetik, melynek a kezébe a legteljesebb hatalom fut össze. A legfőbb tanács az egész szövetség fölött dirigál, s - a demokrácia nagyobb dicsőségére - címe a "Királyi Titkok Fenséges Hercegeinek Nagy Consistoriuma." Így minden szó nagy kezdőbetűvel!

Ennek a szabadkőművességnek, mely magát a templárius rend folytatásának tekintette, szükségszerűleg összeütközésbe kellett kerülnie az Angliában 1717-ben rekonstruált szabadkőművességgel. Mint, ahogy össze is különbözött vele. Ez a templárius mondából táplálkozó irány magát tekintette a törvényes és igazi szabadkőművességnek, s az ő rendszerét, - minthogy a felavatott, a feltétlen engedelmességre esküt tett -a "szigorú fegyelem Strikte Observanz, Observantia Stricta" névvel illette, szemben az angol szabadkőművességgel, melyet "laza fegyelem" rendszerének nevezett.

Ez a szabadkőművesség az angolok által felállított három fokot (inas, legény, mester) átvette ugyan, de ahhoz még további fokokat is ragasztott, mindegyiket igen hangzatos és egzotikus címekkel ruházván fel. Ez a "fokmánia" egyébként általános betegsége lett a szabadkőművességnek, akármilyen irányt követett is az, mert ez bizonyult a legnagyobb csaléteknek a hiúk és akarnokok számára. Fel is vitték egyes rendszerek a 33 fokig, sőt ismerünk olyan rendszert is, ahol 90 fokot lehet összeszámlálni.

A sok hangzatos tisztség, a titkok, a szertartások, a lovagi cím természetesen meg is tette a hatását, s a templárius mondából élő szabadkőművesség az ú- n. skót rítusú irány rohamosan terjedt el a világon, szemben az angliai iránnyal. az ú. n. János rendi szabadkőművességgel, mely megmaradt a három fok mellett.

Később azonban ezen alakjában mind jobban vesztett hatalmából és területéből, úgy hogy ma Európában csak a Skandináv államokban - itt is. régi jellegéből alaposan kiforgatva - található már fel.

Amint tehát látjuk, a szabadkőművesség múltjában és életében a templárius rendnek nem csekély szerep jut. Rá fogunk aztán majd arra is mutatni, hogy ennek a nyoma még ma is megvan egyes szabadkőmíves szertartásokban, s hogy a szövetség igen fontos tisztségei ebből a szabadkőművességből vannak átvéve még napjainkban is.

S mégsem dicsekszik ezekkel a szabadkőművesség a nagy nyilvánosság előtt. Mégsem hajlandó a templárius rendet, mint múltjának igen fontos tényezőjét beállítani, mikor történelmét feltárja. Balassa testvér is munkájában, mely a szabadkőművesség történetét adja, bár megemlíti a templomosok rendjét, mint amellyel a szabadkőművességet össze szokták kötni, de élénken tiltakozik az ellen, hogy a szabályos és ma előttünk működő szövetségnek ehhez a rendhez és a vele kapcsolatban kifejlődött irányhoz bármi köze is lenne. Balassa "a szabadkőművesség elfajulásának" nevezi ezt az irányt s megtagad vele minden közösséget.

Ennek okát majd későbben fogjuk az olvasók elé tárni, most tovább folytatjuk a szabadkőművesség magyarázatát és megállapításait szervezetük történelméről.
Az ősök kutatásánál megállapodnak a testvérek egy pillanatra az ú. n. rózsakeresztes lovagok egyesületénél is, de csak azért, hogy elhárítsák magukról ezzel a gyanús emlékű intézménnyel is a rokonságot. Kétségtelenül nem emelné a szabadkőművesség hitelét, ha ezt is bevonná az ősök sorozatába, mert ez a rend - mi tagadás - éppen eléggé kompromittálva van az utókor előtt. Már akkor mégis csak jobb Sokratesszel, vagy Mózessel tüntetni, akinek emlékéhez nem tapadnak olyan bűnös dolgok, mint a rózsakeresztesekhez.

Nézzük csak mi volt ez az intézmény? A történelmi kutatások alapításának idejét 1600 év körül teszik, s alapítójuknak Teophrastus Paracellsust tekintik. Németországban keletkezett, de innen eljutott a környező államokba, sőt Angliába is, s a XVIII. században még teljes virágzásban volt. Hogy nevüket honnan vették, arra nézve megoszlanak a vélemények. Németországban egy Christián Rosenkreuz nevű mondai alaktól eredeztetik, Angliában azonban a keresztes lovagok köpenyén viselt vörös keresztről származtatják nevét. Hogy mi ezekből az igaz, azt kideríteni nem tudja a tudomány, működéseiket és céljaikat azonban már alaposabban fel lehetett kutatni az utódoknak.

Ezek az adatok pedig azt bizonyítják, hogy a rózsakeresztes lovagok intézménye kezdettől fogva titkos társaság volt, melynek a világgal elhitetett célja a filozófia, alchimia kultiválása és fejlesztése volt. Az bizonyos, hogy meghatározott jelszavaik, szertartásaik voltak, valamint megvolt központi szervezettségük is. A tagok fegyelem alatt állottak és a vezetőség utasításait követni kötelesek voltak.

Hogy a XVII. században mit műveltek, s mily elterjedésnek örvendettek, azt kikutatni nem lehet, az azonban kétségtelen, hogy a XVIII. században, különösen annak második felében igen mozgalmas munkásságot fejtettek ki, azonban éppen nem filozófiai, hanem társadalmi téren. Az is történelmi tény, hogy tagjaik ebben az időben igen megnövekedtek, s forradalmi munkásságot fejtettek ki.

Hogy a szabadkőművesség és ezen intézmény között igen szerves volt valamikor a kapcsolat, hogy a mai páholyok beléletében, a rózsakeresztesek is nyomot hagytak, hogy tehát kár a szabadkőművességnek ezzel a rokonságot kurtán megtagadni, azt az is bizonyítja, hogy a szabadkőművességnek egy egészen új fajtáját, a rózsakeresztes rendet hozták létre, melyet sokáig fenn is tartottak. Ez a szabadkőművesség a XVIII. században elkülönítette magát a többi rendszerektől, s tagjait, - akik legnagyobb részben valamelyik páholy kötelékében állottak - azokból kivonta, s saját fennhatósága alatt összpontosította.
Hogy a rokonság mennyire plauzibilis, az is bizonyítja, hogy a rózsakeresztesek működésüket "királyi művészet"-nek nevezték, már pedig tudott dolog, hogy a mai szabadkőművesség szintén ezt a nem mindennapi címet aggatta magára.

Ugyanígy nem vállalja ősének" a szabadkőművesség a Carbonárikat és az Alta Vendita néven ismert társulást sem, pedig rokonsága ezekkel is kimutatható.

Ez a Carbonari nevű szövetség a XVIII. század második felében alakult, állítólag tagjai az első időkben jámbor hívő katolikusok és rojalisták voltak, s csak később férkőztek közéjük forradalmi jellemek, akik részben kiszorították a nekik nem megfelelő világnézetű tagokat, részben annyira destruálták őket, hogy készséges eszközökké váltak a szabad-kőmíves vezetőség kezében. A köztudat ezt a szövetséget teljesen olasznak képzeli el, pedig az újabb idők kutatásai beigazolták azt, hogy ez a titkos társulat Európa minden országában berendezkedett. A tagok teljesen a szabadkőműves páholyok befolyása alatt állottak, s mindannyian szabad-kőmívesek voltak. Munkájuknak nyomát találjuk mar a francia forradalom idején is, kulminációját azonban ez inkább a XIX. század első felében éri el, mikor már önállóságát elveszti, s beolvad egy másik titkos társaságba.

Ez a másik társaság Alta Vendita név alatt ismeretes a történelemben, s a gonosz és hitvány jellemek, mindenre kapható férfiak gyűjtőmedencéjeként fogható fel. Az Alta Vendita egyes okmányai az utóbbi időkben szintén napvilágra kerültek, s ezekből tudjuk meg, hogy kitűnően megszervezett és igen szigorú felügyelet alatt álló testülettel van dolgunk, mely vak engedelmességet követelt tagjaitól.

Hogy munkájuk és gyalázatos gyilkosságaik minél nehezebben vezethessenek a tettes és a felbujtó nyomára, a tagok álnevet használtak. A társaság feje egy igen képzett, de teljesen jellemtelen olasz nemes volt, akinek még valódi nevét sem tudják, mert a szövetségben csak Nubius álnév alatt szerepelt. Ez a Nubius az ő egyesületébe olvasztotta be a Carbonárikat, s úgy ő, mint testülete szabadkőmívesek voltak. Piccolo Tigre, ennek az egyesületnek egyik tekintélyes ügynöke 1822 január 18-án a piemonti Alta Venditához írt levelében meg is mondja a tagoknak, hogy be kell vinni minél több embert a páholyokba ... "Ejtsetek néhány szót - írja Piccolo Tigre - mely felébreszti bennük a kívánságot, hogy a legközelebbi páholyba felvételt nyerjenek. Annyira banális és általános a polgárnak vagy a burzsoának az a hiúsága, hogy a szabadkőművességbe felvegyék, hogy mindég nagyon csodálkozom, az emberi butaságon. Cseppet sem csodálkoznám, ha azt látnám, hogy az egész világ kopogtat a Tiszteletreméltók kapuján és arra kérné ezeket az urakat, engedjék meg, hogy ők is munkásai legyenek Salamon temploma felépítésének... Az a tudat, hogy tagja egy páholynak, az az érzés, hogy elszakadva a feleségétől és gyermekeitől, hivatva van egy titkot őrizni, melyet soha sem bíznak rá, némely emberek öröme és becsvágya.

A páholyoktól várjuk híveink szaporodását anélkül, hogy tudnák, hogy a páholyok feladata az újoncainkat előkészíteni."

A genealógia megrajzolása közben a szabadkőmívesek megemlítik még az ú. n. illuminátusok társaságát is, mély egy időben, a XVIII. század utolsó három tizedében igén szoros kapcsolatban állónak látszik a szabadkőművességgel a kutatók előtt, de ez a megemlítés csak azért történik, hogy ezt a rokonságot is letagadhassák. Nem hatja meg őket az a gyorsiramú elterjedés sem, melyet ez a társaság közvetlenül a francia forradalom előtt elért, nem az sem, hogy hatalmas és dús eredmény fakadt munkájuk nyomán, mindennek ellenére is kizárják a rokonság köréből s törlik az ősök sorából.

Tudják nagyon jól, hogy miért teszik ezt, tudják, hogy miért nem ajánlatos ezt a társaságot az ősök általuk önkényesen összeállított galériájába beilleszteni. Mert mi is volt csak ez az Illuminátusok társasága néven ismert intézmény?

Alapítója egy Weiszhaupt Ádám nevű ingolstadti egyetemi tanár volt, aki filozófiával foglalkozott. Ez a történelem tanúsága szerint, teljesen jellemtelen férfi, azt tanította, hogy az ember eredeti tökéletességében nem élhet a mesterséges gátló szabályok és intézmények miatt. A természet szerint szabadnak és egyenlőnek kell lennie, de a magántulajdon megsemmisítette az egyenlőséget, megölte a testvériséget, a kormányok, fejedelmek és a vallás pedig hóhéra lett a szabadságnak. Az embernek tehát joga van lerombolni ezen akadályokat, melyek ősi örökségének birtokbavevésében megakadályozták, meg kell tehát semmisíteni minden vallást, minden társadalmi rendet, és minden magántulajdont.

Ez a győzelem azonban nem következik be nyílt harcban, szemtől-szembe állván az ellenfelek egymással, mert hiszen a három intézmény - vallás, magántulajdon és állam - évezredeken keresztül hatalmasan és szilárdan kiépítette a maga frontját, megerősítette varait, úgy, hogy azok ellen nyíltan harcba menni kész pusztulás. Nem marad tehát más út, mint a titkos szervezkedés titkos társulatok alakjában, alaposan és pontosan kidolgozott szabályok szerint, s akkor idővel meg lehet a fenti akadályokat szüntetni. "Igen - mondja Weiszhaupt - a fejedelmek és a nemzetek el fognak tűnni a föld színéről. És eljön az az idő, mikor az ember nem ismer el más törvényt, mint a természet nagy könyvét. Ez a forradalom titkos szervezeteink munkája lesz, és ebben rejlik egyik nagy misztériumunk."

Hozzáfogott tehát ennek a titkos társaságnak a megalapításához, s kidolgozta annak egész szervezetét és szabályait. Állítólag a jezsuita rend statútumait vette mintául, amelyet mint a rend tanítványa igen jól ismert. Hogy mennyiben igaz ez, azt eldönteni nem tudjuk, azonban kétségtelen, hogy a teljesen kiépített illuminátus társaság szervezete a Jézus-társaságétól teljesen eltért. Abban azonban egyetértenek a kutatók mindannyian, hogy bámulatos az a türelem, ravaszság, körültekintés és precizitás, amivel ennek a testületnek legkisebb részecskéjét is Weiszhaupt kidolgozta. Azt is meg kell még említenünk, mint érdekes dolgot, hogy míg a fentebb említett titkos társaságok, valamennyien a szabadkőművességből rajzottak ki, hogy azzal folyton fen-tartsák az összeköttetést, s oda bármikor visszatérhessenek, addig az illuminátusok társaságának megalapításába a szabadkőművesség - legalább is a jelek szerint - nem folyt bele. Ellenkezőleg, a már kifejlődött társaság szivárgott be a szabadkőművességbe, s ott egy-kettőre magához ragadta a vezetést, úgy, hogy az illuminátus szektának beszivárgása a szabadkőművesség páholyaiba, ennek történetében határkövet képez.

Weiszhaupt a szabadkőművességből annyit vett át, hogy a társaság tagjait ő is különféle fokokba szortírozta. Némelyek szerint négy osztályt állított fel, minden osztályban 6 -6 fokkal, mások szerint csak három fokozattal dolgozott, de mindenikben több fokkal. így az előkészítő fokok öt lépcsőzetűek voltak, a második fokozat megtartotta a szabadkőművesség inas, legény és mesterfokát, hozzákapcsolván az illuminátus fokot is, míg a harmadik fokozat a minisztériumok fokaiból állott, melyet több ízben kibővítettek.
Az alapelv az volt, hogy a rend minden osztálya előkészítője a másik osztálynak, melybe csak bizonyos próbák után juthatott be a jelölt. Az első osztály a "besúgók" osztálya volt, melynek a tagok toborzása volt a feladata. Az új tagok felvétele csak akkor volt eszközölhető, mikor már bebizonyították hűségüket, magyarán annyira kompromittálták magukat az államrend előtt, hogy nem volt többé számukra visszavonulás.
Hihetetlen az a gyorsaság, amivel ez a titkos társaság szétterjedt Európában. Különösen akkor állott hatalma tetőpontján, midőn báró Knigge és Cato Zwack az alapító munkatársaiul szegődtek.

Weiszhaupt aki - érdekes véletlen - Spartacus álnéven szerepelt, a legfőbb igazgatást állandóan a kezében tartotta. Egyébként is statútumainak legfontosabb része, az egész titkos társaság jellegének legélesebb kifejezője az a szabály volt, hogy a szövetségben a felvett növendék csak közvetlen feljebbvalóját ismerte, s csak vele közölte megfigyeléseit, tapasztalatait, amint, hogy fordítva is, a feljebbvaló csak a közvetlen alárendelttel tudatta a parancsokat és a terveket. Így futott össze minden szál a Spartacus kezében, aki ennek alapján egy igen precíz kémhálózatot teremtett meg minden országban, ahová rendje befészkelte magát. Nemsokára megtörtént a szabadkőmíves páholyok meghódítása, vagy amint a történészek nevezik illuminálása. Weiszhaupt társasága maga is alakított ilyen páholyokat és pedig nagy számmal s ezek szaporítását a tagoknak feladatává is tette.
A központ Frankfurt volt. Innen indultak ki az utasítások minden szervezet részére s itt főzte ki a terveket a vezetőség. Adatok vannak rá, hogy itt határozták el a francia forradalmat - mert a francia szabadkőművességet akkor már illuminálták - s itt határozták el a francia királyi család kivégzését is.

Hogy mily nagy volt az illuminátusok befolyása a szabadkőművességre, arra jellemző Knigge bárónak Spartacushoz a Wilhelmsbadeben 1782-ben megtartott szabadkőmíves kongresszusról írt levele, melyben jelentette, hogy a szabad-kőmívesek tömegesen kérik felvételüket az illuminátusok által kiagyalt Epope és Regent fokokba.

Weiszhaupt a siker láttára kezdett elbizakodottá válni. Valóságos államot szervezett az államban s olyan kémszervezettel vette körül az egyes kormányokat, hogy azok munkáját teljesen megbénította. Céljait - a fejedelmek kipusztítását és a forradalmakat - szintén merészebben kezdte hangoztatni, s mindenütt a rend felborításán dolgozott. Több fejedelmi udvar már annyira a kezében és a társaság hatalmában volt, hogy eltűrték a legvehemensebb támadásokat is, s szótlanul nézték az alattvalók lelkének állandó megfertőzését.

Azonban akadt egy fejedelem, aki nem ijedt meg az illuminátusok hatalmától, a bajor választó fejedelem. Ez csendben és óvatosan gyűjteni kezdte az illuminátusok ellen az adatokat, s mikor már bizonyítékod voltak a kezében ezek igazi célját illetőleg, váratlanul az illuminátusoknak rontott, helyiségeiket bezárta, irattárukat lefoglalta s az egyesületet feloszlatta.

Nagyon sokan kerültek a vezetők közül letartóztatásba, s maga Spartacus-Weiszhaupt a vezér is csak nagy üggyel-bajjal tudott megmenekülni a választófejedelem ítélete elől.
A feloszlatás azonban már későn jött. Bár az egyesület látszólag szétszóródott, s azóta sem tudunk arról, hogy ismét életre kelt volna, de a megfertőzött lelkű emberek tovább is összetartva, az állami és társadalmi rend felforgatására törekedtek, s a hajlamos lelkeket azután is maguk közé vették. A szétugrasztott tagok egy része állítólag Franciaországba menekült, ahol a szabadkőmívesek között tárt karokra találtak, s egyik tényezőjévé váltak a nagy forradalomnak.

Az illuminátusok megjelenése a szabadkőmíves páholyokban ezt az intézményt is erősen balfelé, a felforgatás és forradalmak irányába taszította el, s ebbeli munkájukat öntudatossá, és egyik legfőbb céllá tette, míg másrészt a még ott meglévő esetleges filozofálási és karitatív irányt teljesen elsorvasztotta. A szabadkőművesség az illuminátus társaság szervezetéből vette át az azóta követett azon munkáját, hogy a szövetség tagjainak el kell helyezkedniök minden pályán és minden foglalkozásban s míg egyrészt ébren kell figyelniök a laikusok tevékenységét, addig soha és sehol szem előtt nem téveszthetik a szabadkőmíves célok megvalósításáért a munkálkodást.

Van azonban egy középkori intézmény, amelyre szívesen hivatkozik a szabadkőművesség mint ősre, amellyel aztán habozás nélkül vállalja rokonságát. Azaz jobban mondva csakis ezt hajlandó elődjének elismerni, s a profán közvéleményt is abban az irányban igyekszik e tekintetben befolyásolni, hogy az ezt a leszármazást ismerje el egyedül törvényesnek. Ez az intézmény a középkori építő és faragó szövetkezetek, jobban mondva céhek intézménye.

A szabadkőművesség múltjának feltárásánál ide koncentrálja minden erejét, s bizonyítékait oly meggyőzően sorakoztatja fel az építő céhek és a mai szabadkőművesség rokonságának igazolását illetőleg, hogy így valósággal eltereli a kutató figyelmét más nyomokról, s elhiteti mindenkivel, hogy ő tényleg ezen céhek leszármazottjaként tekintendő. Első tekintetre meglepő is a hasonlatosság a kettő között. A szabadkőművesség rangjai a kőmíves szakma fejlődési fokai; a páholymunkákon használt szabadkőmíves tolvajnyelv legnagyobb része építészeti műszó, s a jelvények túlnyomó részben a kőmíves és építő ipar nélkülözhetetlen, fontos szerszámaiból állanak.
A kutató nagyon könnyen hajlandó tehát ebbe az okoskodásba belemenni, s a szabadkőművesség eredőjét a templomépítő testületekben felismerni és megállapítani.
Mielőtt tehát mi is véleményt mondanánk a szabadkőművesség eredetéről, vizsgáljuk meg előbb, hogy mik voltak ezek a kőmíves és kőfaragó egyesületek.

Tudott dolog, hogy a X. és következő-századokban az építészet nagy fejlődésnek indult az akkor ismert világon. A katolikus Egyház páratlan bőkezűséggel építette a templomokat, kolostorokat, egyetemeket, s példáját követték a fejedelmek és a gazdag előkelő családok is. A nagy és megcsodált katedrálisok, a hatalmas várak és kastélyok, a régi stílusos középületek, a masszív zárdák, fejedelmi és főpapi paloták építése a korszellem egyik fontos következménye volt. A különféle stílusok, a rengeteg mecénás korai voltak ezek a századok, amelyek természetesen igen vonzották az építészi pályákra az embereket. Ez a testület, illetve iparág tehát hatalmasan megduzzadt, s kiváló elméket termelt ki minden emberöltőben. A bőséges munkaalkalmon kívül az is vonzotta ezen pályákra az embereket, hogy egy hatalmas székesegyház, palota vagy kastély építése, hatalmas anyagi haladást is jelentett az abban résztvevőknek, s a megbecsülésen, a tekintélyen kívül nagy vagyonokat is juttatott az építési szakmában dolgozóknak.

Ez a titka - és semmi más - az építő és kőfaragó testületek fellendülésének, elszaporodásának és precíz kifejlődésének, nem pedig holmi misztikus és titokzatos eljárások, a titkok és műszavak, mint ahogy azt a szabadkőmívesek feltüntetni szeretnék.
Nem voltak ezek a testületek semmiben sem mások, mint a más iparágak hasonló tömörülései, csak termesztésen nagyobbak voltak az akkori konjunktúra következtében. Ugyanazon szerepük volt, mint később a XVI., XVII. és XVIIL századokban a céheknek, vagy mint ma. egy-egy iparág szakegyesületének. Céljuk sem volt más, mint ezeké. Nyilvántartották a szakmában dolgozó iparosokat, a képzett kőmíveseket és kőfaragókat, másrészt meg felügyeleti hatósága és vizsgáztató bizottsága voltak azoknak, akik ezekre a pályákra léptek.

Természetes, hogy igen vigyáztak az építészek jóhír nevére, s különféle szabályokkal tették lehetetlenné, hogy kontárok és tudatlanok soraik közé beszivárogjanak. Ebben a tekintetben is közös volt a céljuk más iparágak hasonló egyesületével.

A középkor derekán azonban ez az ellenőrzés nagy nehézségbe ütközött. Hiszen megtörténhetett, hogy egy stuttgarti kontár Rómában üti fel tanyáját, s ott furakszik be az építészek társaságába, esetleg hamis okmányok, vagy - ami azon időtájban még lehetségesebb volt, hamis tanuk vallomása alapján.

Meg kellett tehát ezt akadályozni. Nem volt szabad megengedni, hogy mesterré, tehát vállalkozóvá, nagy anyagi érdekek kezelőjévé lehessen olyan, aki be nem bizonyította, hogy a szakmában szükséges tanulmányokat elvégezte, a testületek által előírt képesítéseket megszerezte.

Hogyan volt ez akkor lehetséges? Csak úgy, ha a pálya minden egyes fázisát elkülönítik, s az egyik fázisból csak azt engedik a másikba, az egyik - mondjuk - inas fokból csak azt engedik a legény fokban, aki ide megfelelő szertartások között felvétetett. Minthogy pedig minden fokozat egy külön zárt egészet képezett, ezek a fokok külön szavakkal és jelekkel rendelkeztek. Ha tehát a stuttgarti legény Rómában ugyanezen minőségben jelentkezett, akkor ott a legényi zárt fok, jobban mondva kaszt titkos szavait és jeleit be kellett mutatnia, ha azt akarta, hogy ott ily minőségben akceptáltássék. Természetes, hogy csalások még így sem lehettek kizárva, épen ezért, hogy ezek megakadályoztassanak vagy legalább is a minimumra csökkentessenek le, a céhek nagy leleményességet tanúsítottak a titkos szavak és jelek kitalálása és alkalmazásában, s időről-időre szaporították azokat, a szükségleteknek megfelelőleg.

Nem hagyhatjuk figyelmen kívül ennek a kérdésnek a tárgyalásánál azt a körülményt sem, hogy ezeknek az építő és faragó szövetkezeteknek a bölcsője Németországban ringott, legnagyobb fejlődését is ott érte el, már pedig a német minden egyesületet bizonyos szertartásokkal és jelszavakkal vett körül, és vesz körül még napjainkban is.

Aztán voltak ezeknek a kőmíves céheknek sajátos, a szakmához fűződő titkaik is. Egyik céh az egyik, másik céh a másik stílusbeli építkezésnek volt mestere, bizonyos szabályoknak, művészi kiviteleknek, geometriai arányok titkának volt őrzője. Gondoljunk csak arra, hogy a mai építészet sem tud a nyomára jönni annak a keverési aránynak és anyagnak, mely a középkor épületeinek a habarcsát valami kőszerű keménységre fokozta, s a mai festészet nem képes kifürkészni azt a titkot, amivel a XIV. és XV. század festői alkotásaikat a lepattogzástól, elszíntelenedéstől meg tudták óvni.

Volt tehát ezeknek a testületeknek titkolni valójuk, s így csak természetes, hogy sok és különféle próbának vetették alá azt a férfiút, akit ezeknek a megismerésére rá akartak vezetni.

A szükséges óvintézkedésekhez odakapcsoltak aztán különféle misztikus jeleket és szertartásokat is, amelyeknek nem volt más céljuk, mint a lélekre hatni, amelyeknek nem volt más feladatuk, mint, hogy örök mementóként beégettessenek az emberi belsőbe. Ez a titka azoknak a komor és félelmet gerjesztő szertartásoknak, amelyekkel a céhekben s így a kőmíves és kőfaragó céhekben is többször találkozunk, de amelyeknek magához a szakmához egyébként semmi közük sem volt.

Ismételjük, hogy a fent elmondottak nemcsak a kőmívesek és faragók ipartestületénél fordultak elő. Minden iparág megalapította érdekeinek védelmére a maga testületét, s minden egyes testület ily módon próbálta soraiból távoltartani az idegen elemeket.
A kőmívesek társaságának a jelei és szertartásai, felvételi ceremóniái azonban - mint már említettük - azért fejlődtek ki, s emelkedtek az összes céhek között a legnagyobb tökélyre, mert egyrészt igen népes egyesületek voltak, másrészt meg épen működésük alapján, foglalkozásuk révén, közelükbe jutottak a szerzetes kolostoroknak, s általában az egyházi férfiaknak és társaságoknak, s azok szabályaiból, szertartásaiból igen sokat átvettek- A X. és XI. századokban egyesületi helyiségeik - u. n. páholyaik - az épülő kolostorok vagy templomok mellett voltak felállítva, s a kőmívesek és kőfaragók többé-kevésbé a szerzetesek vezetése alatt állottak.

Később ez a viszony mindjobban vesztett erejéből, s végül az építészek teljesen kikerültek a kolostorok befolyása alól, s állítólag a már teljesen emancipálódott testületek tagjai nevezték magukat szabadkőmíveseknek.

A kőmíves és kőfaragó céhek társasága virágzását a reformáció fellépéséig érte el. Ez a nagy mozgalom azonban halálos csapást mért reájuk. Nemcsak azért, mert a feldúlt és háborúskodó Európában az építészet azon faja, melyet ők leginkább kultiváltak, csaknem teljesen megszűnt, hanem legfőképpen azért, mert a testületek tagjai vallásilag teljesen megoszlottak, s az egyetértés közöttük megbomlott. Másrészt meg a reformáció a nagy építő mecénások korát eltemette, s maga az építészettel nem sokat törődött, ellenkezőleg bizonyos averzióval viseltetett vele szemben, mint amely - véleménye szerint - egyik tényezője volt a díszes templomok, képek és szobrok révén Krisztus tanítása elhomályosulásának.

Így aztán ezek a testületek a lassú pusztulásnak néztek eléje s tényleg igen rövid idő alatt tagjaik legnagyobb részét el is vesztették. Nemcsak jelentőségük szállott le a minimumra, de fenntartásuk is mindinkább nagy nehézségekbe ütközött, hiszen hiányoztak azok, akik tagdíjaikkal és adományaikkal segítségükre siethettek volna.

Hogy az intézményt a biztos pusztulástól megmentsék, azt találták ki, hogy egyes gazdag és tekintélyes - de nem az építészeti szakmában működő - férfiakat meghívtak tiszteletbeli tagokul, akiknek aztán feladatukká tették a testület anyagi támogatását és fennmaradásának biztosítását. Hogy a meghívottat a belépésre hajlamossá tegyék és másoknak is kedvet csináljanak a csatlakozásra, a felvett tiszteletbeli tagot a régi szertartások között avatták föl és pedig fokozatosan először csak a legalacsonyabb fokba (inas) majd később tovább a többi fokokba, míg végül is az illető a mester fokot - amely a végső fok volt - el nem érte. Ugyancsak közölték vele a régi titkokat is, melyeknek már akkor úgy sem volt sok értelmük, feldíszítették azokkal a jelvényekkel, amiket szertartásaik és szabályaik előírtak.

A tagok kiválasztásánál természetesen vigyáztak arra, hogy olyanokat vegyenek fel, akik fogékonyak voltak ezek iránt a misztikus és akkor már szimbolikus szertartások és jelszavak iránt, akiknek imponált, hogy egy ősrégi és tökéletesen kidolgozott ceremónia után egy meghitt és zárt körbe juthatnak bele.

Jól számítottak! Rövid idő alatt ezeknek a tiszteletbeli tagoknak a száma hatalmasan megszaporodott, úgy, hogy a tényleges kőmívesek és kőfaragók számát messze fölülhaladta. Ez utóbbiaknak azonban már teljesen mindegy volt ekkor, hogy kiszorítják-e őket ősi fészkeikből a jövevények vagy sem, s kisajátítják-e a maguk számára a testület régi szabályait, szertartásait, jelvényeit, jelszavait, a régi céltól eltérő célok szolgálatára. A céh halálra volt ítélve, megölte a kor! Mindig kevesebb lett a páholyokban a tényleges kőmíves és mindig több a tiszteletbeli tag, míg aztán a XVII. század második felében beköszöntött az az idő, mikor már csak ezen utóbbiak voltak a páholyok tagjai, akik természetesen most már maguk gondoskodtak további tagokról. A napfényre került adatok szerint a régi értelemben vett szabadkőmíves páholy utolsó mestere Sir Christopher Wren a Szent Pál templom építője volt, a modern értelemben vett szabadkőművesség első nagymestere pedig Sayer Antal.

Különösen a protestáns államokban örvendtek közkedveltségnek a páholyok. A katolicizmus szertartásai, nagyszerű és pompás, külsőségekben is hatalmas istentiszteletei és egyházi funkciói még nem mentek teljesen feledésbe. A protestantizmus ezek helyébe semmit sem állított, a külsőségeket egyenesen kizárta a vallási ténykedésekből, s csak egy-egy iránya, mint pl. az anglikanizmus hagyott meg belőlük valamit.

Valóságos lelki szükségletet elégített tehát ki a protestáns férfiaknál az az új kultusz, mely titokzatosságot lehelt, misztikus dolgokkal operált, s egy valóságos hierarchia kiépítésére törekedett. Tömegestől keresték tehát fel a páholyokat, a melyeknek tekintélye és vonzó ereje különösen akkor emelkedett magasra, amidőn 1695-ben Orániai Vilmos fejedelem is felvétette magát egyik páholyba. Egyesek szerint ezen időtől kezdve nevezi magát a szabadkőművesség "királyi művészet"-nek.

Valóságos divat lett a XVII. század végén és a XVIII. században a szabadkőművesség tagjának lenni. A tudósok, nemesek, főnemesek, a protestáns országokban a papság, sőt a fejedelmi családok is mind a páholyokba igyekeztek, csekély kivétellel mindnyájan szabadkőmívesek voltak. A katolikus államokban azonban csak igen rövid idő állott a szabad-kőművesség korlátlan terjeszkedésének rendelkezésre, mert XII. Kelemen pápa már 1738-ban kárhoztatta a szabadkőművesség elveit, a katolikus egyház híveit az abban való részvételtől eltiltotta, s az engedetleneket egyházi átok alá vetette. Ez is egyik titka aztán a szabadkőművesség féktelen gyűlöletének a katolikus Egyház és a pápa iránt.
Hogy mit dolgoztak a páholyokban? A szabadkőmíves írók szerint filozofáltak, eszméket cseréltek, s arra törekedtek, hogy az emberiség boldogságát megteremtsék ezen a földön.
Hogy ez így volt-e vagy sem, arra majd később fogunk kiterjeszkedni, most folytatjuk tovább annak történetét.

A szabadkőmíves páholyok egészen a XVIII. század második tizedéig teljesen laza kapcsolatban voltak egymással. Minden páholy élte a maga külön életét s a többivel úgyszólván semmi érintkezést nem tartottak fenn. Központi szervezetük sem volt, az egyes páholyok vezetőinek -mestereknek, vagy páholymestereknek - hatalma és igazgatása csak saját páholyára terjedt ki.

Nagy változást hozott azonban a szabadkőművesség életébe az 1717. esztendő.
Ezen év február havában Londonban az "Almafához" címzett kis korcsmában négy páholy kiküldöttei megbeszélést tartottak, melyben kimondották, hogy nagypáhollyá alakulnak. Ez az alakulás 1717 június 24-én keresztelő Szent János napján meg is történt, változatosság kedvéért most már a "Lúdhoz és Rostélyhoz" címzett korcsmában, s első nagymesternek az előbb említett Antony Sayert választották meg. Az új nagymester azonban nem örvendhetett valami nagy tiszteletnek, mert megválasztása csak ideiglenes volt "addig, amíg egy előkelő nemes testvért nem állíthattak a nagypáholy élére."

Tehát 1717 június 24-től lehet a modern szabadkőművességet létrejöttnek tekinteni, ezen a napon lettek azok az alapok lerakva, melyeken az ma is nyugszik. Addigi élete homályba vész és mondák gőzkörében kavarog, azóta - minden titkolódzásuk mellett - nyitott könyv egész pályafutása, a legtöbb tette a kutatók előtt.

Jól jegyezzük meg tehát ezt a napot, mert ekkor vetették el a magját annak a világot átfogó titkos szövetségnek, mely azóta láthatatlanul uralkodik országokon és népeken, e napon vetették el a forradalmak csiráit, ásták meg a vérpatakok medrét, s hintették el az emberi boldogság helyett a szenvedések, a gyötrelmek, az örök harc és fékevesztett gyűlölet testet és lelket pusztító spóráit.

Hogy miért oly kimagasló ez a nap a szabadkőművesség történetében? Hadd mondja el egy szabadkőmíves. "E megalakulás fontossága abban van - mondja az illető -, hogy az eddigelé szabadon, minden korlátozás és felelősség nélkül alakult páholyok között ezáltal rendet teremtettek. A szabadkőművesség minden dolgában a nagypáholy lett az egyedüli elismert tekintély, s minden oly alakulatot, mely nem a nagypáholy vezetése alatt dolgozott, szabálytalannak tekintettek, s ezek lassankint elsorvadtak, megszűntek." (Balassa József dr.: "A szabadkőművesség története 18 oldal.)

Hogy érthetőbben fejezzük ki ezt a jelentőséget, az abban állott, hogy a szabadkőművesség központi vezetés alá került, az addig teljesen egyéni életet élő páholyok önállóságukat és esetleges külön céljaikat feladták, s autonómiájukat megszüntetve, magukat a nagypáholy rendelkezésére bocsátották, melynek vezető és irányító szerepét úgy a célkitűzésben, mint az igazgatás terén teljesen elismerték. Ez a központi vezetés, ez az alárendeltség a nagypáholyok irányító és parancsnokló hatalmának ezen elismerése egy óriási irányú szervezetté építette ki a szabadkőművességet. A fegyelmezettség ez által lett teljessé, mert azt a páholyt, mely egyéni törekvések szolgálatába akart állani, vagy a maga külön életét óhajtotta élni, vagy esetleg nem volt hajlandósága a nagypáholy utasításait követni, valósággal törvényen kívüli állapotba helyezték. Az ilyen páholy támogatásra sehol sem talált, a testvéri láncból kivettetett, s mihamar kénytelen volt működését beszüntetni. Csak az ily módon megszervezett szabadkőművesség tűzhetett aztán maga elé nagy és egyetemes célokat, csak ez tudta az egyes országokat teljesen behálózni, a kormányok és törvényhozó testületek működését irányítani, a közvéleményt saját törekvéseinek megnyerni. Enélkül soha meg nem rendezhette volna a nagy francia forradalmat s azon felkeléseket és lázadásokat, amelyekben a XVIII. és XIX. századokban irányító szerepe volt.

A nagy lépés után a szervezet teljes kiépítése és annak tökéletesítése csak technika dolga volt. Az angol nagypáholy már 1819-ben megválasztotta nagymesternek Desanguliers-t, egy francia protestáns lelkésznek a fiát, aki a következő évben megnyerte ugyanezen tisztségre Jánost, Montagu hercegét, ők ketten aztán összegyűjtötték a kőmíves és kőfaragó céhek régi szabályait, szertartásait és jelszavait, s aztán az új alkotmány kidolgozását egy bizottságra bízták, melynek feje James Anderson skót protestáns lelkész volt. Anderson éveken keresztül tanulmányozta a régi céhek irattárait, szokásait és szabályzatait, s kutatásának eredményét egy alkotmánytervezetbe foglalta össze, melyet a bizottság elé terjesztett. Mikor ez jóváhagyta s a nagypáholy is elfogadta, 1723-ban kinyomatták, s minden páholynak megküldötték, kimondván, hogy az képezi a szabadkőművesség egyetlen törvénykönyvét, amelyet minden páholy megtartani köteles.

A központi vezetés a nagypáholy segítségével és a szabadkőmíves alkotmány aztán teljessé tették a szabadkőművesség szervezetét, s képesítették azt a nagy célok megvalósítására is. Ez a törvénykönyv lényegében még ma is teljesen változatlanul szabályozza igen sok szabadkőmíves páholy tevékenységét, s az angol, a skandináv, az amerikai u. n. angolszász szabadkőművesség oly ortodox módra ragaszkodik hozzá, hogy az u. n. latin iránnyal teljesen megszakította az érintkezést csak azért, mert az annak egyes rendelkezésein túltette magát. Igazat ad nekünk e tekintetben Balassa szabadkőmíves főember is, aki már említett munkájában idevonatkozólag így nyilatkozik: "Két század múlt el Anderson munkájának megjelenése óta; a szabadkőművesség ez idő alatt nemzetenkint külön-külön önállóan szervezkedve az egész világon elterjedt és néha sok viszontagságon ment keresztül, alapelveiben s az erkölcsi alapgondolat tekintetében ma is Anderson alkotmányának alapján áll" (I. m. 15. old.)

Nem volna teljes a szabadkőművesség történetének ismertetése, ha legalább nagy vonalakban be nem mutatnók az olvasóknak Anderson híres elaborátumát, a szabadkőművesség törvénykönyvét vagy jobban mondva kánonját, melynek változhatatlanságához annak tekintélyes része ma is ragaszkodik.

Nehogy pedig tájékozatlansággal, vagy nem autentikus adatok feltárásával vádolhassanak a szabadkőmívesek, az alábbiakat Balassa munkájából vesszük, aki, mint a magyarországi szövetség egyik legfőbb tisztviselője, bizonyára az autentikus szöveg alapján írta meg ismertetését.

A könyv címe a következő: "A szabadkőművesek alkotmánya. Tartalmazza e nagyon régi és tiszteletreméltó testvéri szövetség történetét, kötelességeit, szabályait, stb. A páholyok használatára."

A könyv legfontosabb része - Balassa szerint - a szabadkőmívesek kötelességeiről szól. Ezt a részt Anderson a kőmíves társaságok régi szabályzatai, okiratai alapján dolgozta ki. E rész címe: "a szabadkőmíves kötelességei, összeállítva a páholyok régi irataiból, tengerentúlról, valamint Angliából, Skóciából, Írországból a londoni páholyok használatára: felolvasandó új testvérek felvétele alkalmával és ha a mester elrendeli."
Balassa ezt a részt kimerítően tárgyalja, s így mi szó-szerint fogjuk az alábbiakban könyvének e részét idézni.

A kötelességekről szóló rész tartalma:
l. Istenről és vallásról.
II. A polgári hatóságokról.
III. A páholyokról.
IV. A mesterekről, felügyelőkről, legényekről és inasokról.
V. A munka vezetéséről.
VI. A testvérek magatartásáról a páholyban és a páholyokon kívül.

Az egész szabadkőművesség erkölcsi alapelveit, működésének közös irányát a két első pont szabja meg.

A szabadkőmíves viszonyát istenhez és a valláshoz így állapítja meg a törvénykönyv:
"A szabadkőmíves kötelessége, hivatásánál fogva engedelmeskedni az erkölcsi törvénynek; és ha helyesen érti a Művészetet, sohasem lehet sem ostoba, sem vallástalan libertinus. De noha a régebbi időkben a szabadkőmívesek kötelesek voltak minden országban az illető ország vagy nemzet vallását követni, akármilyen volt az, most mégis célszerűbbnek tartjuk, őket arra a vallásra kötelezni, amelyben minden ember megegyezik; vagyis, hogy jó és hű emberek legyenek, a tisztesség és becsület emberei, bármilyen felekezet vagy meggyőződés szerint különböznek is egymástól; ezáltal a szabadkőművesség az egyesülés középpontja és az igaz barátság létrehozásának eszköze lesz olyan egyének között, akik különben mindig távol maradtak volna egymástól."
A törvénykönyv második szakasza megszabja a szabad-kőmíves kötelességét hazájával és a hatóságokkal szemben: "A szabadkőműves békés alattvalója a polgári hatóságoknak, bárhol él és dolgozik, s nem szabad résztvennie a béke vagy a nép jóléte ellen intézett felkelésekben és az összeesküvésekben s ne legyen engedetlen az alsóbb hatóságokkal szemben."

A páholy - e törvénykönyv szerint - az a hely, ahol a szabadkőmívesek összejönnek és dolgoznak; minden testvérnek valamely páholyhoz kell tartoznia s alá kell vetnie magát a páholy külön törvényeinek és általános szabályainak. Azok az egyének, akik a páholy tagjai akarnak lenni, jó és hű férfiak legyenek, akik szabadon születtek, érett és értelmes korúak, nem lehetnek jobbágyok, sem nők, sem erkölcstelen vagy rosszhírű férfiak, hanem jóhírűek. A szabadkőmívesek közt a kiválóság csakis az igazi értéken és z& egyén saját érdemén alapszik. Tehát a főmestert vagy felügyelőt nem életkora, hanem érdeme szerint választják.

A törvénykönyv további részeiben a páholyok belső életét szabályozza és többek közt ezeket a fontos rendelkezéseket tartalmazza: "Nem szabad behozni a páholy ajtaján semmiféle személyes civódást, vagy veszekedést, még kevésbé vitatkozásokat a vallásról, a népekről vagy az államkormányzásról (quarrels about Religion, or Nations, or State Policy), mert mi mint kőmívesek, csakis az előbb említett általános valláshoz tartozunk; mi mindenféle néphez, rokonsághoz és nyelvhez tartozunk és határozottan ellene vagyunk mindenféle politikának, mert ez még sohasem szolgált a páholy jólétének előmozdítására és sohasem is fog szolgálni."

A nagy mű tehát be volt fejezve. A hatalmas gépezet megindulhatott kiszabott pályáján a központi szervezet és alkotmánykönyv gondoskodott róla, hogy külön utakra ne tévedhessen. Nagypáholy ugyanis csak egy már elismert nagypáholy placetje alapján keletkezhetett, ettől kapta engedélyét, vagy szabadkőmíves nyelven alkotmányát. Viszont a nagypáholyok ugyanígy jártak el a jurisdikciójuk alatt megszületett páholyokkal szemben, törvényesnek csak azt tekintették, amely a működésre tőlük kért engedélyt s amelyet így körzetükbe belajstromoztak.

Az ily módon megalakult nagypáholyokat és páholyokat "törvényes"-eknek nevezték, szemben azokkal a páholyok, esetleg nagypáholyokkal, melyek vagy nem kértek a működésre engedélyt, vagy nem kaptak ilyet egy már működő törvényes nagypáholytól, s ennek ellenére is élni akartak. Ezeket aztán "törvénytelen" páholyoknak neveztek és tekintették, velük semmiféle kapcsolatot fenn nem tartottak, sőt még az érintkezés is meg volt tiltva az ilyen páhollyal, azoknak indítványait a törvényes páholyokban nem tárgyalták, nekik választ nem adtak, őket a szövetség tagjainak, s a bennük működő férfiakat a testvéri láncban bentlévőknek el nem ismerték. Úgy tekintették őket, mint a szakadárokat, vagy ha egy törvényes páholyból váltak ki, mint eretnekeket, s elpusztításuk és - ha be nem hódoltak - megszüntetésükre mindent elkövettek.

Nagyon csalódnánk azonban, ha azt hinnők, hogy most már minden úgy ment, mint a karikacsapás s a szabadkőművesség egysége pillanatok alatt megszületett. A szabadkőművesség a XVIII. századra méltán tekinthet büszkén vissza, mint az ő aranykorára, amikor mindenki be akart jutni a páholyokba, s nagyurak, hatalmas férfiak, fejedelmi családok versenyeztek azért, hogy a testvérek soraiba felvétessenek, s mint "inasok" a beszegetlen köténnyel magukat körülövezzék. Ez a nagy tolongás a páholyajtók küszöbénél óriási káoszt teremtett a szövetség életében, különösen az első korszakokban, amelyet csak a XIX. század első felében sikerült végleg megszüntetni.

Az alkotmány ugyanis hiába hangoztatta, hogy a páholyok tagjai csak jóhírű, szabad, jó és hű férfiak lehetnek, az akkori testvéreknek névsora mindenkit meggyőzhet arról, hogy rengeteg kalandor, fezőr, iparlovag, üreslelkű de könyöklő akarnok húzódott meg a páholyok "szentélyeiben." Ezen nem is lehet csodálkozni, mert hiszen a szabadkőmívesi jelleg már ebben az időben nemcsak nimbuszt jelentett, de bizonyos szilárdságot is nyújtott a testvérek anyagi előrehaladását illetőleg. A testvérek egymást tolták, egymást segítették, s arra törekedtek, hogy lehetőleg minél több pozíciót foglalhassanak el.
Az előhaladás, a vagyonosodás, a tekintély természetesen annál jobban volt biztosítva, minél nagyobb tisztséget kapott az illető a páholyokban, minél nagyobb befolyásra tett azokban szert. Minden igényt azonban nem lehetett kielégíteni, s így történt, hogy a mellőzöttek, a sértődöttek bizony nem egyszer pártütőkké váltak, s konkurenciát igyekeztek támasztani a törvényes nagypáholyok és páholyoknak rivális páholyok felállítása által.

Ámde a páholyokhoz tagok is kellettek, már pedig az ilyen kiátkozott testületnek nem igen akart tagja lenni senki. Gondoskodni kellett tehát olyan eszközökről, amelyek nagyobb vonzerőt gyakorolnak a habozó emberre, mint amilyen félelmet keltett bennük a törvényes nagypáholy anatémája. Ezt pedig a tisztségek fokozásával, a misztikumok gyarapításával, a jelvények szaporításával és a titokzatosság, a rejtelmesség növelésével érték el. A régi - még céhbeli - három fok, az inas, legény és mesterfok fölé excentrikus nevű és több mint gyanús jellegű fokokat állítottak fel, különféle jelvényeket gondoltak ki s hihetetlen tökélyre vitték a szertartások megsokasítását. A sok tisztség és a nagy titokzatosság meg is tette a magáét. Hiába volt a törvényes páholyok minden dörgedelmes átka, ezek a fattyúpáholyok éltek és virultak s akárhányszor homályba borították a törvényes páholyok jelentőségét.

Már magában Angliában, a szabadkőmívesek ígéretföldjén is nemsokára felléptek a zavarok. A nagypáholy irányításával szemben, a már említett kilwinnigi páholy lépett fel trónkövetelőként, azt hangoztatván, hogy őt még a templáriusok alapították franciaországi üldözésük alatt, tehát a XIV. század közepén, s így mint legrégibb páholyt őt illeti az elsőség, a hatalom és a parancsnoklás, nem pedig a pár éves londoni nagypáholyt.
Ez utóbbi persze nem volt hajlandó Kilvvinignek deferálni, mire az kijelentette, hogy megtartja önállóságát, nem helyezi magát a londoni nagypáholy fennhatósága alá. Meg is őrizte azt csaknem egy évszázadon keresztül, míg 1807-ben végre sikerült elsőbbségét elismertetnie.

Volt azonban még más baj is. 1750-ben Londonban több szabadkőmíves mozgolódni kezdett, s a meglevő nagypáhollyal szemben egy új nagypáholy megalapításának szükségességét hangoztatta. A mozgalom célját egy Laurence Dennoit nevű szabadkőmíves fejtette ki, s ez abban kulminált, hogy az 1717-ben megalakult nagypáholy nem jogutóda, leszármazója és örököse a régi szabadkőmívesek páholyainak, olyan kakukk- féle valami, amely csak elfoglalta ezt a díszes helyet, anélkül, hogy jogcíme lenne rá. A pártütés sikerrel járt, mert sokan kiváltak, s megalakították az új nagypáholyt. "Angolország nagypáholya a régi szertartások szerint" címmel. A tagok száma folyton gyarapodott, úgy, hogy állandóan fölötte volt az 1717-es nagypáholy tagjainak. 1813-ban aztán sikerült a két nagypáholyt közös nevezőre hozni "Angolország Egyesült Nagypáholya" címen, s azóta az angol szabadkőművesség egységét - nagyjában és egészében - nem bontotta meg új mozgalom. Franciaországban azonban már komolyabb bajok támadtak. A szabadkőművesség ide is természetesen Angliából szivárgott be, s 1725-ben alapították meg Parisban az első páholyt, mely alkotmányát a londoni nagypáholytól kapta, vagyis ennek fennhatósága alá tartozott.

De nemsokáig. A francia páholyok teljesen önálló életei kezdtek élni, s bár Anderson alkotmányára ők is esküdtek, ennek egyes részeit tágítani kezdték. így nem elégedtek meg csak a három fokozattal, hanem ezek fölé még új fokokat kreáltak, rendeket, káptalanokat szerveztek, s megalapítói lettek az u. n. skót rítusnak, mely ma is ketté szeli a szabadkőművesség világszövetségét, s azt a most említett és u. n. Jánosrendi részre osztja.
A skót rítus nemcsak az inas, legény és mesterfokot ismeri, hanem megszülte az u. n. közép és magas fokokat is és óriási találékonysággal teremtette meg a szabadkőművesség kebelében a különféle tisztségeket. Hogy hány ilyen fokot állítottak fel, azt el sem lehet sorolni. Van olyan szabadkőművesség, amelyik 7, van amelyik 9, sőt olyan is, amelyik a fokokat egészen 90-ig viszi fel. Ezek mind a francia szabadkőművességekből rajzottak ki. Volt is baja a sok szabadkőmíves főmesternek azzal a kaotikus állapottal, ami így Franciaországban a páholyok életében előállott. Különféle terveket vetettek fel, majd itt, majd ott tettek engedményeket a törvény rovására, de nyugvópontra nem jutott a dolog. A zavar folyton nőtt, mert a fokokat és káptalanokat folyton szaporították. 1762-ben valamelyes békét mégis sikerült elérni s egy egységes rendet behozni a francia szabadkőművességbe, ez azonban még ma sem alapos, mert az egyesülés és kibékülés után megalakult Grandé Oriens de Francé címre keresztelt nagypáholy protektorátusa alatt igen tarka tisztviselői karral dolgozó páholy és nagypáholy tartozott, s maga a Nagy Oriens is saját statútuma értelmében nem a régi három fokban, hanem ezek fölé emelt további négy, összesen hét fokban dolgozott.

Ámde rendről a páholyok között nem lehetett aztán sem beszélni. A különféle rítusok tarka összevisszasága csak megmaradt tovább, s ez annál nagyobb baj lett a szabadkőművesség egységére, mert a francia Nagy Oriens mindinkább emancipálta magát az angol befolyástól s egészen más irányban kezdett dolgozni, mint a szigetország nagypáholya.

A XIX. század közepe táján a francia skót rítusú páholyok megalapítják a legfőbb tanácsot (Supreme Conseil), mely aztán 1895-ben a Nagy Oriens riválisaként egy új nagypáholyt létesített Grandé Loge de Francé cím alatt. A két szabadkőmíves irány azóta is egymás mellett fut, s bár kifelé nagyban tüntetnek a barátsággal, maguk között kárhoztatják ezt a kettősséget, s ma is mindent elkövetnek, hogy a két irányt valami közös platformon összehozzák és ezzel a francia szabadkőmíves egységét megteremtsék.
A francia szabadkőművesség nemcsak saját országában tagolta részekre a testvéreket, hanem magát a Nemzetközi szabadkőművességet, mint világszövetséget is részekre bontotta.

A francia páholyok ugyanis már a XVIII. század közepe táján bevitték a páholyokba a politizálást, az ateizmust, szabadgondolkodást s radikalizmusukkal a felforgató tanok és forradalmár lelkületű egyének pártfogói és támaszai lettek. Sőt maguk a páholyok állottak ezen felforgató eszmék élére s propagálták azokat minden rendelkezésükre álló eszközzel.
Az angol szabadkőművesség, amely az Anderson-féle alkotmányhoz szigorúan ragaszkodni akart, nem helyeselte a szabadkőművességnek erre a veszélyes térre való átcsúszását s több ízben felemelte ellene szavát, de hiába. A Nagy Oriens páholyai, akármilyen rítusnak hódoltak, tovább mentek ezen az úton, míg végre 1877-ben a bibliát levétették a páholyok asztaláról s "törölték az alkotmányból az Isten létében és a lélek halhatatlanságában való hit kötelező voltát" (Balassa i. m. 64. oldal). Ez aztán végleges szakadásra vezetett az angolok és velük tartó páholyok, így a skót, ír, amerikai páholyok, valamint a francia Nagy Oriens és ennek fennhatósága alatt összegyűlt páholyok között. Az előbbiek az utóbbit és páholyait törvénytelennek nyilvánították, velük az érintkezést megszakították s őket a testvéri láncba tartozóknak nem tekintették. Ez a határozat ma is érvényben van, s azóta gyakran meg is ismételtetik az angol és amerikai páholyok által.
Ezzel a szakadással véglegesen kettényílt a szabadkőművesség, s megalakult annak angol-szász és latin vagy román ága.

Az előbbiekhez tartoznak az angol, ír, skót, nagyszámú amerikai páholy, s bár nem jogilag, de ténylegesen velük tart a germán és svéd irányú szabadkőművesség is.
A latin vagy román irányhoz pedig tartoznak azok a nagypáholyok, melyek a francia Nagy Oriens protektorátusa alatt állanak.

Ez a francia szabadkőművesség ugyanis már a XIX. század elején igyekezett minél több páholyt az ő érdekkörébe vonni, s hatalmát az egyes európai országokra, ezek nagypáholyaira is kiterjeszteni. Bár ezen időben már minden államban fellépett a szabadkőművesség és pedig angol alapítás s az angol nagypáholytól kapott alkotmány alapján, a Nagy Oriens még sem nyugodott. Az volt a célja, hogy a kontinentális páholyokat elszakítsa Angliától, s azokat saját hatalma és irányítása alatt egyesítse.
Nagy előnye volt Anglia inzuláris helyzete, de méginkább az, hogy a francia szabadkőművesség a leglelketlenebb demagógiát űzte s nemcsak tűrte, hanem még pártolta is a forradalmi eszméket. Ez a kontinentális szabadkőművesség egyébként is jó úton volt már, hogy a forradalmak és felforgatások protektora legyen, s csak ímmel-ámmal akceptálta, úgy-ahogy a jó öreg Anderson keservesen kiagyalt alkotmányát. A filozofálás ebben a szabadkőművességben az első perctől kezdve nem volt meg, éppúgy hiányzott a meditálás és jótékonyság is belőle, forradalmi lángoktól égett az már bölcsőjében. Kapóra jött tehát neki a francia szabadkőművesség fesztelen színvallása ezen irányzat mellett, odasodródott tehát a Nagy Oriens mellé és ennek vazallusává lett.
így tartozik aztán a szabadkőművesség latin irányhoz, tehát a forradalmár irányhoz Belgium, Olaszország, Spanyolország, Portugália, Románia, Oroszország, Szerbia, Csehország, Ausztria, Horvátország, Magyarország szabadkőművessége.

Nehogy azt higgyük azonban, hogy a Nagy Oriens hatalmi területén teljes az egység és stabil a rend. Szó sincs róla! Van ott baj elég. Az egyes államok szabadkőművessége igen megoszlik nemcsak rítusok, de világnézet szerint is, s nem egy ország van, ahol még ma is dühösen marakszik az egyik nagypáholy a másikkal.

Így pl. Olaszországban két nagypáholy harcolt a hegemóniáért egészen addig, míg Mussolini a szabadkőművességet Itáliában meg nem szüntette.
A szétválás 1906-ban történt, mikor az olasz szabad-kőművesség az alkotmány 1. §-át a következőképpen módosította: "A szabadkőművesség Olaszországban a demokrata eszméket követi úgy társadalmi, mint politikai szempontból."

Az alkotmánymódosítás több szabadkőmívesnek nem volt ínyére, ezek Fera Saverio protestáns lelkész vezetése alatt kiváltak a legfőbb Tanácsból s új Legfőbb Tanácsot alapítottak. Ezt az angol és amerikai szabadkőművesség - mely a francia irányon szívesen üt egyet, ha mód adatik rá, - azonnal felismerte, mert tisztában volt azzal, hogy a politika bevitele a páholyokba s az alkotmánymódosítás, a francia radikális szabadkőművesség utasítására történt, s így a disszidenseket a konzervatív irány képviselőinek tekintette. A hivatalos elismerés az 1912. évi washingtoni konferencián szintén a disszidenseknek kedvezett, mert ezek Legfőbb Tanácsa lett a szövetség részéről Olaszország törvényes szabadkőmíves képviselőjének elismerve.

Így aztán megkezdődött a harc a két irány között, mely rítusában is különbözött egymástól. A disszidensek, vagy "Piazza del Qesu"-beli szabadkőművesség (nagymestere Raul Palermi volt legutoljára) a 33 fokú skót rítust kultiválja, mely azonban nem bír az 1-3 fokkal (inas, legény, mester), de 4-től 33-ig összes fokai egyedül vannak elismerve a szabadkőművesség világszövetsége által.

A másik szabadkőművesség, melyet "Palazzo Qiustiniai"-félének neveznek, melynek hivatalos neve "Massoneria Italiana" s legfőbb szerve a "Grandé Oriente d' Itália", a két rítus egyesüléséből származik, (legutolsó nagymestere Torrigiani Domizio volt) a két rítust egyesíti magában, vagyis a János rendű szabadkőművesség 1-3 fokát s a skót rítus 1-3 fokát. A skót 4-33 fokai - melyek nincsenek a világ-szabadkőművesség által elismerve, a Souverain nagy Parancsnok, Ettore Ferrari alatt állottak. A két irány feneketlen gyűlölettel dolgozott egymás ellen, s odáig mentek e téren, hogy még a páholyok jegyzőkönyveit is egymás fejéhez vagdosták, ha azokkal egyik a másikat kompromittálhatta. A nagy veszekedésnek csak Mussolini vetett véget, ki mindkettőt elnémította.

Belgium szintén sokáig nem mutatott egységes képet a szabadkőművesség terén, s végül is kénytelen volt a kérdést úgy, ahogy, olyképpen megoldani, hogy megalakította a Jánosrendi fokok számára a Nagy Orienst, de tűri ma is, hogy mellette szerepeljen egy Nagy Tanács, mely külön-külön működik a magas fokokban.

Portugáliában még 1841-ben is négy egymástól teljesen elkülönített Nagy Oriens működött, s csak 1869-ben tudta a portugál szabadkőművesség a portugál Nagy Oriens létesítésével az egységet valahogyan megteremteni.

Spanyolországban sem más a helyzet. Folytonos rivalizálás tapasztalható a nagypáholyok között, s bár a XIX. század 70-es éveiben megalakult Spanyolország Nemzeti Páholya, ezzel a bajt megszüntetni s az egységet létrehozni nem lehetett. Balassa rezignáltan jegyzi meg a szabadkőművesség ottani állapotának ismertetésére, "hogy egymás mellett keletkeztek versengő főhatóságok, melyek különböző rítusokat követtek. Az elismert Nagypáholy a Grandé Loge Espagnole Barcelonában; azonkívül Madridban volt egy Nagy Oriens, ez azonban 1922-ben hét önálló nagypáhollyá bomlott szét, úgy, hogy Spanyolországban még ma is a legzavarosabb a szabadkőművesség helyzete". (I. m. 71. old.)

Németországban a két előbb említett iránytól sokban eltérő utat vett a szabadkőművesség, úgy, hogy ennek a birodalomnak a szabadkőművességet a harmadik iránynak, a szabadkőművesség ú. n. germán irányának szokták nevezni.

A német szabadkőművesség kétségtelenül az angol hatása alatt és annak mintájára keletkezett, s a francia irány radikalizmusa csak az utóbbi időben tudott ott egyes - igen hangos - páholyokban gyökeret verni.

A német szellem azonban ezt az angol szabadkőművességet is átgyúrta a maga sajátos természetének megfelelőleg, -s így alakította ki annak germán irányát. Az első átalakításokat Zinzendorff tette rajta, s az ő tervezetét fogadta el alaptörvénynek 1770-ben a porosz Nagypáholy, mely még napjainkban is ennek az alapján működik.
Frankfurtban is működött egy Nagypáholy, mely a XVIII.. század utolsó negyedében megalapította az ú. n. eklektikus szövetséget, s az ebből alakult nagypáholy az angol nagypáholy védelme alatt dolgozott 1823-ig, midőn önállóságát kimondotta.
Ugyanígy önállósította magát 1811-ben a hamburgi Nagypáholy is, s ezen évben született meg Szászország Nagypáholya, a drezdai.

Van nagypáholy ezen felül Bajorországban, de van öt olyan páholy is, mely egyikhez sem csatlakozott a nagypáholyok közül, hanem 1883-ban szabad egyesületté alakult át egy elnök vezetése alatt.

A német nagypáholyok két irányban működnek. Az ú. n-porosz Nagypáholyok szigorúan ragaszkodnak a konzervativizmushoz és a keresztény alaphoz, szemben a radikális és forradalmi szellemű páholyokkal, melyek erre nem adnak semmit, s a porosz nagypáholyokat reakciósaknak bélyegzik-A páholyok között ezen ellentétek után is volt valami laza kapcsolat az 1839-ben megalakult "nagymesterek szövetsége"V melyet a XIX. század 70-es éveiben egy újabb lépés is követett az egység felé.

Arról a német szabadkőművesség már rég letett, hogy a különféle páholyokat egy tető alá építse be, úgy gondolta,, hogyha megteremti a "német Nagypáholyok szövetségét"V legalább az egység illúzióját tudja kelteni. Ez meg is történt a fent említett időpontban, de csak 1892-ig tartott.

A porosz páholyok ugyanis ezután sem voltak hajlandók-mást mint keresztényeket felvenni, s mikor egyik Nagymesterük Settegast ez irányban alkotmányosítást ajánlott, leszavazták. Settegast erre kilépett a Nagypáholyból s új páholyt alapított. A három konzervatív páholy ezután sem engedett^ s mind hevesebb harcokban hűségesen kitartott régi irányelvei mellett. A háború után azonban a forradalmár nagypáholyok annyira kiélesítették az ellentéteket, hogy a porosz Nagypáholyok kiléptek a Nagypáholyok szövetségéből, & ezóta a német szabadkőművesség két iránya erősen elkülönült egymástól.
Azaz, hogy három iránya, mert a XIX. század első évtizedében Nürnbergben is alakult egy nagypáholy "A felkelő Naphoz" címmel, mely - bár egyetlen német nagypáholy sem ismeri el - azóta is dolgozik és járja a maga extra tour-ját.

A germán irány csak a Német birodalom területén belül maradt mind a mai napig, s ebben a tekintetben sem követte az angol és francia irányt, mely mindkettő tudvalevőleg hatalmát minél több állam területére igyekezett kiterjeszteni.

Végül beszélhetünk még a szabadkőművesség kebelében egy negyedik irányról, az ú. n. svéd irányról is, mely Svédország, Dánia, Norvégia és Finnországban talált talajra.
- A svéd rendszer abban különbözik az angol és a skót rítustól, hogy a kettőt összegyúrja, s ebből egy harmadik rendszert formál ki. Ennek a veleje az, hogy a három szimbolikus fokon kívül még további kilenc fokot fejlesztett ki, s ezekben dolgozik. Ez a rítus III. Gusztáv svéd király idejében alakult ki és Swedenborg Manó állította össze. Igen érdekes körülmény, hogy Svédországban és Dániában egy királyi rendelet alapján (XIII. Károly rendelete) a mindenkori király egyben az ottani szabadkőművesség nagymestere is, az uralkodóház hercegei pedig a magasabb fokok tagjai.

Felsoroltuk nagyjában azon adatokat, melyeket a szabadkőművesség történetét illetőleg szabadkőmíves részről feltárni szoktak. Láthatjuk belőlük, hogy nem egységes szervezettel állunk szemben, hogy a páholyok belsejében ádáz tülekedések dúlnak, hogy mindegyik irány a maga igazságát vitatja, s magát tartja mindegyik a valódi szabadkőművességnek.
Az újabb történeti rész taglalására nem térünk ki, hiszen azt az olvasó a könyv I. kötetéből teljesen megismerhette.

2. A SZABADKŐMŰVESSÉG TÖRTÉNETE A VALÓSÁGBAN.

Az-e tehát a szabadkőművesség története, amit arról a szabadkőmívesek tanítanak és előadnak a közönségnek, kérdezhetné valaki? Felül tudnak-e legalább ebben az egy esetben a páholyok és a testvérek emelkedni azon a sötét mentalitáson, mely a szabadkőművességnek általános és tényleges jellemvonása, s mely abban foglalható össze; szemrebbenés nélkül elkenni, eltüntetni, letagadni olyan dolgokat, amelyek kompromittálók lehetnek, s következetesen ámítással traktálni a világot, hogy az mindent, s így a szabadkőművesség történetét is csak tendenciózusan ismerhesse meg, s a hivatalos páholytanítás szemüvegén keresztül láthassa azt.

Hiszen - így gondolkozik az ép erkölcsi érzékekkel rendelkező halandó - a história rég letűnt idők fotográfiája, amelynél nem lehet érdeke a kutatónak a célzatosság. A megsárgult akták, a régi írások, a régi események tanúságot rejtenek magukban, azokért a mai kor gyermeke nem felelős, s őseink hibái, vétkei és nagy emberi gyarlóságai, az intézmények fogyatékossága, vagy csorbasága, nem ok arra, hogy elfedjük azokat a világ előtt, s az események egymásutánjának tárgyilagos felsorakoztatása helyett, hősöket teremtsünk ott is, ahol csak alacsony lelkeket találhatunk, s nagy jellemeket rajzoljunk fel a történelem lapjaira ott is, ahol csak törpe egyéniségek állanak előttünk.

A szabadkőművesség azonban itt is kivételt képez az általános szabály alól. ő akkor sem tud igazat mondani, mikor saját múltját ismerteti, ő akkor sem tud felemelkedni arra az eszményi magaslatra, mely a múlt avarja alól egyforma buzgalommal és igazságérzettel kaparja a felszínre az adatokat, s úgy mutatja meg azt a mai kor gyermekének, amilyen az a valóságban volt.

A szabadkőművesség itt is azt a taktikát követi, hogy port hintsen a közönség szemébe, s vakságban hagyja azt az ő múltját illetőleg is, aminthogy vakságban akarja tartani jelenének munkájával szemben is. A páholyok és a testvérek a múlt nagy csarnokába sem lépnek be tiszta érzéssel, a sírok felforgatásához is hátsó gondolatokkal telten fognak hozzá, azzal a gondolattal, hogy csak azt mutassák meg, csak azt tárják fel, amit ők akarnak s örökre feledésbe borítsák azokat a dokumentumokat, amelyek az ő szempontjukból, az ő céljaikból nem kedvezőek, s alkalmasak lehetnének arra, hogy a világ szemét a szabadkőművesség lényegét illetően kinyithassák.

Mert nem igaz az, hogy a szabadkőművesség a régmúlt időkben a testvériség ápolásának meleg és meghitt fészke volt.
Nem igaz az, hogy valamikor is jámbor férfiak csendes szemlélődésének gyülekezőhelyeként szerepelt.
Nem igaz az, hogy egyetlen korban is az emberi boldogság fokozásán munkálkodott.
Nem igaz az, hogy jámbor és Istenfélő társulatok keveredésének szülötte.
Nem igaz az, hogy a kőmíves és kőfaragó céhek törvényes leszármazottja és legitim örököse.
Nem igaz az, hogy fatális félreértés és kolosszális tévedés volt a pápák részéről kárhoztatása és tanainak elvetése.
Nem igaz az, hogy múltjában nincs szeplő, nincs takargatni, leplezni való.
Nem igaz az, hogy voltak korok, mikor az ideális lelkek, a nagy jellemek, a kimagasló alakok csak itt találtak eszméik számára megfelelő helyet.
Nem igaz az, hogy az emberiség fejlődésének, haladásának emeltyűje, a szegények istápolója, a jogtalanok joghoz juttatója volt valamikor is.

Nem igaz! Nem igaz! Nem igaz! Ellenben igaz az, hogy ha kihámozzuk abból a mesterséges ködből, melybe a szabadkőművesség az utolsó kétszáz esztendő alatt burkolta, ha megtisztítjuk azoktól a sallangoktól, melyeket az utódok rájuk aggattak, s amelyek azt meg nem illetik és soha meg nem illették, akkor arra a megdöbbentő felfedezésre fogunk jutni, hogy a szabadkőművesség mindenkor forradalmárok egyesülete volt, a lázongások, az 44
izgatások, a felforgatások melegágyú és kitenyésztőjeként szerepelt.

Már könyvünk elején kijelentettük, hogy egyetlen állítást sem fogunk megkockáztatni, melyet azonnal be nem fogunk bizonyítani, még pedig - ha csak van rá mód - egyenesen a szabadkőmívesekkel. Ezt az állításunkat fenntartjuk most is, mikor az alábbiakban be fogjuk bizonyítani, hogy a szabadkőművesség mi is volt tényleg a múltban, azokban a homályba vesző századokban, amelyről csak a múzeumok beszélnek ma már s elfakult írások elmosódott sorai regélnek néha.

Idézzük meg tehát a régi idők szellemét, nyissuk fel a poros fóliánsokat, temetkezzünk beléjük, hogy életre keltsük a mai kor leggyanúsabb intézményének, a szabadkőművességnek ősét.

- - -
A szabadkőművesség módszerének egyik kutatója a "Cél" című folyóiratban közreadott cikkét a következőképpen vezeti be: "A XVIII. század elején Európát a keresztény szellem jellemezte, habár az nem volt egységes; a reformáció megosztotta. *
De a katolicizmusnak nagy tradíciói voltak, míg a protestantizmus ilyenekkel nem bírt. Tehát azokra, kik küzdeni kívántak a keresztény világfelfogás és erkölcs ellen, a katolicizmus volt a veszedelmesebb; ha ezt legyőzték, könnyebb volt végezni a protestantizmussal.

A kereszténység megmutatta, hogy lehetséges egy közvéleményt megsemmisíteni, s helyébe egy másikat tenni.

Az antik világot irányító hellén kultúrát úgy félre tudta tolni, hogy az csak a reneszánszban éledt újra életre. A szabadkőművesség ezt akarta utánozni.
Természetesen ehhez a szabadkőművességnek időre volt szüksége, s kezdetben csak titkosan, elrejtve dolgozhatott

Ha tehát a szabadkőművesség irányítói a keresztény felfogással szemben sikereket akartak elérni, akkor hosszú, következetes, elrejtett munkásságot kellett kifejteniük.
Mikor a szabadkőművesség dolgozni kezdett, kellett, hogy legyen valami célja; kellett, hogy ezt titkolja és semmi esetre sem állott hatalom rendelkezésére. Érvényesülésének a meglevő keresztény közvélemény volt az akadálya, s ezt kellett átalakítani.

Azt tudjuk, hogy a szabadkőművesség két század óta dolgozik. De ki állíthatja, hogy nem dolgozott előbb is? (Cél-1925 november. 329. old. Albancelli Copin: Zsidó összeesküvés című műve alapján közli egy kálvinista magyar.)

Valóban ez az első kérdés, mely elénk mered. Kétszáz év történetét csak fel tudták deríteni a kíváncsiak, ezt az idői rekonstruálni tudja a történelem, de még mindig kérdés marad, hogy mi volt azelőtt? Hol volt ezt megelőzőleg a szabadkőművesség, a középkor, a reformáció, a nagy háborúk, az angol forradalmak és vallási felfordulások terhes korszakaiban megvolt-e már, ha megvolt, mit csinált? Hol bújt meg a zivataros századok méhében, s hol hagyta nyomát a rég-letűnt idők rétegeiben, melyekről ép úgy reá ismerhetünk, mint az őskor nagy emlőseire a szénbe taposott nyomokról, s tovább követhetjük-e lépteit a még homályosabb századok évtizedeiben?

Mert abból, mit róla az utolsó kétszáz esztendőben megismertünk, kétségtelenül következtetjük, hogy azelőtt is élt, azelőtt is dolgozott.

Ezt különben a szabadkőmívesek sem tagadják, de hiába is tagadnák. Hiszen a XVIII. század első felének szabadkőművessége, - mely alapvonalaiban és lényegében a maival teljesen megegyezik, - oly kifejlett és annyira tökéletesen megkonstruált szervezetet, oly stabil szokásokat, szertárosokat tüntet fel, hogy abból csak azt lehet megállapítanunk, hogy ezeknek hosszú, hosszú századokkal ezelőtt már meg volt az alapjuk.

De, hogy a szabadkőművesség nem 1717-ben keletkezett, sőt, hogy akkor már nem is gyermekkorát érte, bizonyítja Anderson alkotmányának a címe is, melyben a szerző kijelenti, hogy "tartalmazza a nagyon régi és tiszteletreméltó testvéri szövetség történetét".

Anderson tehát már 1723-ban nagyon réginek nevezte a szabadkőművességet, de ilyennek tudták ezt társai is, akik bizonyára tiltakoztak volna ezen kifejezése ellen, ha Andersonnak ebben nem lett volna igaza. Ne feledjük el, hogy az 1723-ban megszövegezett alkotmányt éveken keresztül szerkesztették, s maga Anderson az emberileg elérhető minden adatot fel is kutatott, mielőtt a végleges szöveget előterjesztette volna. Balassa már említett könyvében azt is elmondja, hogy ezt az alkotmányt a tervezet teljes elkészülte után 46
"tizennégy tanult testvérből álló testületre bízták", s csak, mikor ezek pótlások és javítások után helybenhagyták, nyomatták azt ki.

Az is figyelemreméltó, hogy az alkotmány egyik címe ugyancsak a fenti alapos átvizsgálás után a következőképpen hangzik; "A szabadkőmíves kötelességei, összeállítva á páholyok régi irataiból, tengerentúlról, valamint Angliából, Skóciából, Írországból".

Úgy a "nagyon régi", mint a most idézett rész szavai azt bizonyítják, hogy az 1723. évet megelőzőleg már több századnak előtte kellett a szabadkőművességnek működnie, s már ekkor kész szabályzatokkal rendelkeznie. És még milyen szabályokkal! Az Anderson-féle alkotmány - mely ezen régi szabályok kompilációja - a bizonyíték reá, hogy a legaprólékosabb részletekre is kiterjedő intézkedésekkel, ami azt mutatja, hogy a XVIII. századot megelőzőleg már jó egypár századdal virágzott és teljes működésben volt.
De ad ez az alkotmány még egy fontos bizonyítékot is kezünkbe. Nevezetesen megcáfolja a szabadkőmívesek azon állítását, hogy ez az intézmény tulajdonképpen csak Angliában működött, s csak a XVIII- században terjedt onnan szét a világon.

Anderson azonban nem ezt mondja, ő az anyagot nemcsak Angliából, s az ezzel szomszédos országokból gyűjtötte össze, hanem tengerentúlról is, mely kifejezés alatt semmi esetre sem Amerikát kell érteni, mert hiszen 1723-ban ott még fejlett állami és társadalmi életet nem találunk, még kevésbé ezt megelőzőleg, legkevésbé pedig építő szövetkezeteket, vagy kőfaragó céheket. A "tengerentúl" szó tehát csak azt jelenti, hogy Anderson Európa olyan országait is felkutatta, melyeket Angliától, mint szigetországtól tenger választ el. Ebből pedig az következik, hogy a szabadkőművesség nemcsak Angliában volt már 1723-ban "nagyon régi" intézmény, hanem Európa más országaiban is ez időtájt már oly utat futott be, amelynek nyomait Anderson, alkotmánya összeállításánál figyelembe vette és felhasználta.

De mindezektől eltekintve is, a szabadkőművesség ú. n-skót rítusa egyenesen dicsekszik azzal, hogy az ő eredete teljesen összefügg a templomos-rend történetével, s alapítását olyan idősnek mondja, mint maga a rend. Vagyis á akót rítus a X-ik századig viszi vissza a szabadkőművesség eredetét, azt hirdeti, hogy ő továbbfolytatója annak a rendszernek, melyet a templáriusok alapítottak és pedig ugyanazon szellemben, ugyanazon szabályzattal és szertartásokkal. De találunk még más adatot is. Fentebb említettük, hogy az angol szabadkőművesség Anderson alkotmányának elfogadása után nemsokáig volt egységes, hanem két szektára szakadt. Ezen szakadás oka épen abban nyilvánult meg, hogy az angol szabadkőmíves páholyok egy része az 1723-as alkotmánnyal szentesített, de már 1717-ben megalakult londoni nagypáholyt valami új szabadkőművességnek tekintette és deklarálta, amellyel szemben szükségesnek tartotta oly páholyok megalapítását, amelyek a régi szabadkőművesség folytatásaként szerepelnek. Ugyanakkor felhoztuk azt is, hogy a kilwinnigi páholy a londoni nagypáholy elsőbbségét nem volt hajlandó elfogadni, hanem ezt a pozíciót magának követelte, épen az ősiség alapján.

A londoni nagypáhollyal a vita aztán csaknem egy századon keresztül tartott ezen ősiség felett, míg végül 1807-ben az angolok a kilwinnigi páholynak ezt az elsőbbséget épen annak érvelése elismeréséül, tehát az ősiség jogán megadták. Már pedig a kilwinnigi páholy azt vitatta, s ezt okmányokkal is bizonyította, hogy ő már a XIV. században, a templáriusok feloszlatása után azonnal megkezdette működését, s azóta szakadatlanul dolgozik is. A kilwinnigi páholy ezen elsőbbségét különben a mai szabadkőművesség is fenntartás nélkül elismeri, s azt sem vonja kétségbe, hogy az már a XIV. században fennállott.

Végül még egy bizonyíték! A szabadkőmíves hierarchia egyik legmagasabb foka és leghatalmasabb tisztsége a Kados lovag foka, melynek felvételénél a felavatandóhoz - a lovagok katekizmusa szerint - a következő szavakat intézik: "Testvérem! Csatlakozni kívánsz egy Rendhez, mely több mint ötszáz éve csendben, titokban dolgozik ugyanegy céllal és eddig csak részleges eredménnyel,"

Ezek a szavak nem újak, nem most, vagy évtizedekkel ezelőtt formuláztattak meg, hanem már századokkal ezelőtt használt mondatai a Kados lovag felavatásának, s így fontos bizonyítékok amellett, hogy a szabadkőművesség már a középkor egész folyamán működött.

Mindezekre a bizonyítékokra azt mondja a szabadkőművesség, hogy teljesen fölösleges ezek összehordása és megrögzítése, mert hiszen azt sohasem állította egyetlen szabad-kőmíves sem, hogy ez a szabadkőművesség csak 1717-ben keletkezett, s egyszerre úgy ugrott ki a világba, mint a görög mitológiában Zeus fejéből Pallas Athene. Persze, hogy megvolt már azelőtt is - mondják ők - hiszen épen ők hirdetik és hangoztatják ezt, miként pl. Kőhegyi Lajos az inasfok számára írt kátéjában így kezdi a drukkoló jelölt kioktatását: "Rég elmúlt századok homályában vész el egy szövetség története, melynek működésétől, mert a legkevesebben ismerik és mert a titokzatosság homályával van leborítva, félnek, kigúnyolják és csak kis része az emberiségnek ismeri el s kíséri áldással működését. Ez a szövetség, a szabadkőmíves szövetség."

Nahát, - mondják ők, - teljesen nyitott kapukat dönget az, aki ennek eredetét az 1717. évet megelőzőleg is oly nekikeseredetten kutatja, mintha a szabadkőművesség létét azon időkben a páholyok mereven tagadnák.

Nem is szükséges a nyomait kutatni, - folytatják tovább, - mikor ők maguk rámutatnak az ősökre, az eredőre, mikor maguk hangoztatják, hogy a mai szabadkőművesség létének alapját a régi kőmíves és kőfaragó testületekben bírta és bírja.

Rendben van! Álljunk meg tehát itt egy pillanatra, s mert az eddigiek folyamán talán még a szabadkőművesség is jogosnak tartja vele szemben óvatosságunkat, vizsgáljuk meg, vájjon most az egyszer - egyetlen egyszer - valóban ráhibázott-e az igazságra és tényleg egyenes folytatása és törvényes leszármazottja-e a középkorok kőmíves testületeinek?
Említettük már, hogy ezek a középkori társulások a szakma védelmére alakult intézmények voltak. A kőművesek egyesülete tehát ezen iparág védelmére és fejlesztésére, érdekeinek megvédésére teremtődött, s csak ez adta meg fen-állásának egyetlen alapját is. Minden szabályzat, minden rendezés és minden igazgatás is természetszerűleg ezt a célt szolgálta és szolgálhatta és semmi mást.

Mert ugyan mi indokolná, vagy indokolhatná, hogy a kőművesek egyesülete - a sok száz közül csakis ez az egy - valami, a foglalkozáshoz nem tartozó, azzal semmi összefüggésben nem álló, sőt a szakma tagjainak értelmi színvonalát messze felülmúló célokat is beiktasson az egyesület törekvéseibe? Végre is a X., XI., XII. századokban vagyunk, ahol még a kor legképzettebb, legtudósabb elméi sem emelkedhettek odáig, hogy filozofikus, szociológiai vagy emberbaráti intézményeket hozzanak létre, hogy altruista szövetségekbe tömörüljenek. Miért csak a kőművesek s a kőfaragók voltak azok az übermenschek, akik foglalkozásuk megoldásra váró kérdésein kívül más olyan célokat is hajszoltak - és pedig tudatosan -, amelyek az ő századaikban még embrióban sem voltak meg.

Hogyan juthatott volna a X-XII., de még a következő századok kőmívese is arra a gondolatra, hogy az általa megalapított és az általa fenntartott egyesületben nagy, általános emberi szempontokat fog beágyazni, hogy a partikuláris szervezkedések ezen klasszikus idejében ő át fogja törni a világ akkori légkörét, s nem akar kevesebbet, mint az egész emberiség átölelését.

De tegyük fel, hogy azt akarta! Mi predestinálta volna épen ezt az iparágat arra, hogy ő legyen ennek a tervnek a kovácsa, s ő álljon az élén ezen törekvéseknek? Mennyivel volt különb, hatalmasabb, képzettebb, tekintélyesebb, mint azon korok más iparága, pl. az ötvösök? És ki fogadta volna el vezető szerepét? Kik mentek volna utána, kik ismerték volna el szellemi felsőbbségét és rátermettségét erre a vezéri állásra? Talán a kor tudósai, a teológusok, az egyetemek stb. tanárai, az államférfiak, a fejedelmek, egyszóval azok, akiknek csatlakozása nélkül ez a terv egy fabatkát nem ért volna, s egy általános részvétlenség lett volna osztályrésze már kipattanása pillanatában?

Hát van olyan épeszű ember a világon, aki el is hiszi, hogy ezek a tudósok - de más szakmák is -, a kőművesek irányítása után mentek volna, s ezek testületeiben kerestek volna menedéket eszméik számára?

Mutassanak a szabadkőmívesek csak egyetlen - nem bizonyítékot, de valószínűséget csak -, mely ezt a leghalványabban is támogatná és megérthetővé tenné!

Nem tudnak ilyet felmutatni!

Balassa a szabadkőművesség lényegét így határozza meg: »A szabadkőművesség igazi lényege, alapvető gondolata az egész emberi nem testvéri összetartozása. Azt vallja és hirdeti, hogy a nemzeti, faji, nyelvi, vallási különbségek szerint ?széttagolt emberiséget egy családban kell egyesíteni és testvérnek kell tekinteni mindenkit, akit Isten embernek teremtett".

Hát lehetséges, hogy ez a cél egy iparos szakegyesület alapját képezhette volna - nem 700-800 évvel ezelőtt -- de képezhetné akár napjainkban is?

Itt tehát sehogyan sem klappol a dolog! Mert, hogy a kőmíves és kőfaragó testületek ezt a célt nem tették egyesületük alapjává, az kétségtelen. Ha pedig ez így van, úgy a rokonsága a mai szabadkőművességnek ezekkel a céhekkel, teljesen önkényes és minden alapot nélkülöz.

Harmadik megoldás el sem képzelhető!

Ámde - mondják ők - Anderson alkotmányának címében és fejezetében kifejezetten hangoztatja, hogy annak rendelkezéseit ezen "nagyon régi" társaság szabályzataiból vette és állította össze, s ezt az állítását azon bizottság is approbálta, mely az ő tervezetét elfogadás előtt átvizsgálta.

Ez igaz! Ebből azonban nem következik az, hogy a régi kőmíves céhek az ősapái a mai szabadkőmíves páholyoknak, hanem a fent elmondottak és Anderson kijelentéseiből egy más következtetést kell és lehet csak levonni, nevezetesen azt, hogy egy más intézmény volt az, mely a mai szabadkőművesség ősének tekinthető.

Ez az intézmény már tényleg nem szakmák érdekét védelmezte, nem azok fejlődésének az előmozdítója volt, hanem egy olyan testület, mely egy bizonyos célra törő emberi sokaságot egyesített kebelében, tekintet nélkül azok foglalkozására és társadalmi állására.
Ez az intézmény lehet, hogy önállóan dolgozott, lehet, hogy kalózlobogó alatt úszta át az egymást követő századok tengerét, lehet, hogy kakukk módjára egy - egyébként - indifferens és szakcélokat hajszoló testület kebelében húzódott meg, hogy ennek háta mögött minél nagyobb biztonságban munkálhassa saját törekvéseit . . . lehet . . . lehet, de az bizonyos, hogy sem Anderson szabadkőművessége, még kevésbé az azt követő szabadkőművesség a középkor régi kőmíves társulataival semmi összefüggésben és rokonságban nincs és nem is volt soha.

De hiszen - vethetné ellen bárki is - maga az elnevezés, a műszavak, a szertartások, a jelek, a fokok, mind azt mutatják, hogy a szabadkőművesség igen szoros nexusban állott, vagy állhatott a középkor építő céheivel.

Első pillanatban tetszetősnek is látszik ez az érvelés. De csak első pillanatra. Mert, ha gondolkodunk, látni fogjuk, hogy nem állja meg a helyét. Ha ugyanis a cél nem azonos - márpedig, amint kimutattuk, nem azonos, - úgy a kevésbé jelentős részek hasonlósága nem bizonyíték a leszármazás törvényessége mellett. Lehetséges, hogy egy intézmény meghúzódott a kőmíves testületek belsejében, különösen mikor azok már tagjaikat elvesztették, s felkendőzte magát, - hogy a hatóságokat megtévessze - ezek jelvényeivel, vagy lehet az a hasonlóság véletlen is, de bizonyíték az eredet azonosságára semmiképpen nem lehet. Igazat ad nekünk ebben Balassa testvér is, aki ezt a hasonlóságot maga sem értékeli valami sokra, midőn így beszél: "Különösen a ruházatot (kötény, kesztyű,) az ismertető jeleket, szavakat, továbbá a felvétel ünnepies módját, a tagoknak három fokozatba osztását (inas, legény, mester), és a titoktartás kötelezettségét tekintették olyanoknak, amelyekben hasonlóságot vagy tovább menve, közös eredetet lehetne találni. Ez a hasonlóság azonban a legtöbbször csak külsőség vagy véletlen találkozás. Hiszen minden zárt, vagy titkos társaságnak megvannak a maga ismertető jelei, a felvétel bizonyos formaságokhoz van kötve, s természetes az is, hogy minden zárt társaság a felvett tagoktól titoktartást követel. Tehát ilyen, a dolog természetéből következő véletlen hasonlóságok alapján sem közös eredetre, sem közvetlen leszármazásra következtetni nem lehet."

A mai szabadkőművességnek a régi kőmíves céhekkel közös eredetét tehát elfogadnunk nem lehet, s amint látjuk még szabadkőmíves is akad, aki ezt szintén nem fogadja el.
De hát akkor zsákutcába jutunk-e? Megfeneklik-e további kutatásunk?
Nem! Maradunk ezen a nyomon, s akkor felfedezzük azt, hogy a kőmíves céhek kebelében már századokkal ezelőtt felütötte fejét egy tőlük elkülönített gyanús célú titkos társaság, mely itt azért lapult meg, mert ezen szakegyesületek háta mögött érezte magát a legbiztosabban.

Ez a titkos szövetkezés a régi kőmíves páholyokban mindig nagyobb területet foglalt el, s mikor a reformáció után a szakmabeli tagok sora megritkult, az üres helyeket ellepte, majd később a páholyokat teljesen kisajátította.

A hatóságok, az államhatalomtól azonban tartania kellett, ő tudta, hogy miért - s így egy ideig a tényleges kőművesek között lapult, azok szertartásait elleste, jelszavait magáévá tette. Egyszer azonban mégis beállott az a pillanat, amikor már a vak is láthatta, hogy a régi tagok kipusztulták s íme, mégis csak úgy hemzsegnek a páholyokban a talmi kőmívesek. Ez pedig baj volt! Az új tagok céljai és az állam célja, az ő törekvéseik és az akkori rendszerek törekvése, valahogy nem voltak összeilleszthetők, s az előbbi a hatalom birtokában azon időkben nem perrendtartások zavaros paragrafusain keresztül sújtott le, hanem közvetlenül az erő jogán semmisítette meg ellenfelét.

Ki kellett tehát találni valamit, amivel az igen éber, és folyton gyanakvó államot félrevezethessék. Egyszerre csak hirdetni kezdték, hogy ők a jámbor filozofálás, az emberbaráti cselekedetek istápolói, s csak a régi tradíciónak áldoznak, mikor a középkori céhek szokásait és jelvényeit, műszavait és titkosságát tovább is fenntartják az utókor számára. Fel is tálaltak nagy csomó sületlen bölcselkedést, még nagyobb adag jámbor elvet, azt kidobták a világba, így sikerült elérniök, hogy az állam lépre ment, s nem látott bennük ellenséget többé. Még az igen éleseszű Napóleont is annyira meg tudták téveszteni, hogy az a szabadkőművességet egy "nagy semmi"-nek titulálta, hát a kevésbé éles szeműeket hogyne vezették volna félre!

Megint csak Balassa testvérrel bizonyítjuk fenti állításainkat, ő is vallja a kőmíves céhek ezen kettősségét, egyik oldalon a dolgozó, második oldalon a tiszteletbeli vagy felvett kőmívesekkel, mely utóbbiakat - mint megemlíti - "a dolgozó kőmívesekkel szemben elmélkedő, filozofáló kőműveseknek is nevezték. E társaságoknak neve Society (társaság) vagy Brotherhood (testvériség). Néha Lodge (páholy) néven is említik őket, s szertartásaik, jeleik teljesen megegyeztek az építő kőművesek szertartásaival és jeleivel. Ezek a szimbolikus kőmíves testvéri társaságok voltak a legrégibb szabadkőmíves páholyok csirái s ezen a nyomon kell tovább Keresnünk a mai szabadkőmíves szövetség eredetét". (I. m-12. old.)

Helyes, Balassa testvér, helyes! Mi is ezt állítottuk a fentiekben, szakasztottan ugyanide lyukadtunk ki. Nemcsak azok vittek reá Balassával azonos konklúzióra, amiket előbb felhoztunk, de azok a bizonyos szertartások, szavak, jelek stb., amelyeket Balassa olyan egyezőeknek említ a régi céhek szavai és szertartásaival - is gondolkozóba ejtettek.
Mert igaz ugyan, hogy a mai szabadkőművesség beléletében sok a kőmíves műszó, de még több a zsidó szó, misztikum és jel, amelyek a középkor kőmíves céheiben sehol nem voltak feltalálhatók. Vagyis tehát az "elmélkedő" testvérek olyan szertartásokkal is éltek, olyan műszavakat is használtak, olyan jeleket írtak elő, amelyeket a szakegyesületben nem kaphattak készen, amelyek ott nem szerepeltek, amelyeket tehát nekik máshonnan kellett hozniok és munkájukba beilleszteniük.

Ennek a vizsgálatára azonban később fogunk rátérni, most maradjunk csak amellett, amiben Balassával teljesen megegyezünk, hogy t. i. volt a kőmíves céheknek egy fattyú-hajtása is, az ú. n. filozofáló vagy elmélkedő szabadkőművesség, és pedig már a középkor századaiban is.

Ha pedig már itt tartunk s olyan szépen megegyezünk ebben az igen fontos - és a szabadkőművesség történetének kutatásánál alapvető - kérdésben, úgy kérdezzük, vájjon kikből állott ez az elmélkedő és filozofáló társaság? Jámbor, szelíd, köldöknéző és tele szív, csupa lelek férfiakból-e, akik csak a jót akarták, csak a szeretetet hirdették és gyakorolták, csak az emberiség boldogságát munkálták, vagy pedig sötét és terhes lelkű egyénekből, minden kor elégedetlenjei és forradalmáraiból, a felforgatás apostolaiból és úttörőiből-e, akiknek egyetlen vágyuk, egyetlen céljuk, egyetlen törekvésük volt a lázadások megrendezése, az izgatások gócainak kifejlesztése, az emberiség örökös piszkálása és elégedetlenné nevelése?

Lássuk, hogy az az elmélyedés mit jelentett már a régi páholyokban is, a filozofálás gyakorlati téren megmaradt-e cikornyás tézisek hirdetésében, vagy alkalmazásában a forradalmak megrendezését, az emberiség állandó izgatását s a permanens világgyújtogatást szolgálta-e?

S ha ezeket kutatjuk, rá fogunk jönni, hogy valóban ezt szolgálta, a filozofáló és álkőműves szövetség tényleg a mindenkori államrendre veszélyes egyének gyülekezetének volt
tekinthető.

Ezen állításunk igazolására az alábbi tényeket hozzuk fel: Említettük már, hogy az angol szabadkőművesség, nem sokkal azután, hogy a négy páholy Londonban Nagypáhollyá alakult, s Anderson az egész szervezetet alkotmányával egy kalap alá vonta, 1751-ben ismét kettévált. Laurence Dermott vezetésével a disszidensek külön szervezkedtek és külön páholyokat alapítottak, indokul azt hozván föl, hogy az új Nagypáholy és annak páholyai a régi szabadkőművességtől, annak elveitől, tanaitól és céljaitól teljesen eltértek és egy új nyomot taposnak a szövetség számára. Dermott fellépése óriási eredménnyel járt, az angol szabadkőmívesek nagy része köréje csoportosult, elfogadta az ő megállapításait, s megalapította külön páholyait, melyeket a régi szabadkőművesség folytatásának deklarált és tekintett, míg a másikat "modern''-nek keresztelte el. Ez a különválás csaknem egy évszázadon keresztül két részre osztotta az angol szabadkőművességet, amelyet újból csak a XIX. század második tizedében sikerült ismét közös nevezőre hozni.

Mármost melyik irány volt az, mely a régi tradíciókat, a valódi kőművesség célkitűzéseit követte és melyik volt, amely az "elmélkedő" kőművesség mentalitása szerint rendezte be életét?

Megállapítani nem tudjuk, de tárgyunk szempontjából nem is fontos ez! Tény az, hogy ez a kettéválás nagy eltérések és nagy elvi differenciák eredményeként állott elő, s az egyik irány feltétlenül más szemszögből nézte a szabadkőművesség feladatát, egyik más követendő utat olvasott ki múltjából, mint a másik.

Ne feledjük el, hogy ezen időben Franciaországban már virágzott a szabadkőmívesi élet, s a kontinens más államaiban is hatalmas csapásokat vágott magának politikai és társadalmi téren is. Sőt, csakis ezeken! A Morning Post cikkeiből összeállított könyvben olvassuk, hogy "annyi mindenesetre bizonyos, hogy angol arany segítette finanszírozni a francia forradalmat. De bizonyos az is - Mrs. Webster állítása szerint -, hogy ez az arany nem Pitt arany volt. III. György kormányának keze ebben az összeesküvésben nem játszott közre. Franciaországba angol forradalmár klubok küldtek segítséget". (Földalatti összeesküvők, 35. old.)

Gömbölyítsük csak a kezünkbe vett fonalat tovább! Vajon bizonyos-e az, hogy ezek a forradalmár klubbok nem voltak egyebek, mint az angol szabadkőmíves páholyok egy része ?

Megadja erre is a feleletet Balassa testvér. Ő ugyanis a szabadkőművesség históriáját kutatva, midőn kifejti azt, hogy a középkori kőmíves céh két részből állott, tényleges kőmívesekből és az ú. n. felvett tagokból, egyben - szabadkőmíves nyelven ugyan - meg is mondja, hogy mily lelkületű egyénekből állottak ezek a felvett tagok. Halljuk tehát őt magát.

Balassa a rózsakeresztesek rendjéről értekezve, azok tagjait a következőképpen jellemzi: "A gondolat- és lelkiismeretszabadságot elnyomó középkori szellem mindenütt felkeltette a gondolkodó emberekben az ellenhatást, s mindenféle titkos csoportosulásban, akadémiákban, páholyokban igyekeztek szabad elmélkedésre és kutatásra irányuló törekvésüknek teret szerezni. Olaszországban, Franciaországban Németországban és Angliában egyaránt voltak az Egyház dogmáival szembenálló kutatók s ezeknek egy jelentékeny részét egyesíti a rózsakeresztes név ... Szimbólumaik nagy részét az építészet, különösen a templomépítés köréből vették... ily-módon kapcsolatba jutottak az építőmesterek, a kőfaragók testvéri társaságával és sokan közülük mindkét társaság tagjai voltak". (I. m. 10-11. oldal.)

Később világosan is kimondja, hogy "a filozófiai, a természettudományok és a művészetek iránt érdeklődő, részben a rózsakeresztesek köréből alakult a dolgozó kőművesek mellett a felvett kőművesek társasága, mélynek tagjai ... a tudomány, különösen a filozófia iránt érdeklődő, s az emberiség javáért, boldogításáért dolgozni akaró s a testvéri szeretetet ápoló egyének voltak." (12. old.)

Hámozzuk csak ki ezt a cikornyás és körmönfont szabadkőmíves stílust a maga homályából s fejtsük meg annak igazi értelmét.

Mit mond ez? Azt beszéli el, hogy már a középkor folyamán voltak turbulens és izgága emberek, akik a mindenkori állami és társadalmi rend esküdt ellenségeiként tűntek fel, s annak megsemmisítésére törtek.

Miután pedig a középkor kormányait nem lehetett holmi megtévesztő eszmékkel elbolondítani, s mert azon időkben a mindenáron forradalmárokra, ha kiáltottak a nyilvánosság elé, nem valami kedvező jövő várt, ezek az összeesküvők, ezek a forradalmárok szépen besurrannak egy ipari társulat helyiségeibe, ahol - miután az természete szerint csak szakdolgokkal foglalkozott, -biztonságban érezhették magukat s nyugodtan kovácsolhatták a fegyvereket az állami rend ellen, s zavartalanul tervezgethették ki a tömeg mételyezésére, a forradalmak kirobbanására alkalmas utakat és módokat. Ennek az ügyes és ravasz elhelyezkedésüknek, a kőműves testületek naivságának és vendégszeretetének a köpenyébe takaródzva átmentették szervezetüket és elveiket az egyes korok kormányzatainak ébersége ellenére is, hogy hálából magukra kendőzzék aztán később ezeknek a kőműves testületeknek összes szabályait és formaságait, melyekhez nekik ugyan semmi közük nem volt, de arra feltétlenül alkalmasnak látszottak, hogy árnyékukban meghúzódva, állandóan tévedésben tartsák a társadalmat, Egyházat és kormányokat.

Kolosszális beismerés ez! Így már aztán megértjük, hogy Angliában már 1360-ban megjelent egy parlamenti rendelet, mely a kőműveseknek, kőfaragóknak, ácsoknak mindennemű szövetségét feloszlatja, társulatait, gyülekezeteit, káptalanjait, rendeleteit, szabályait és esküiéit eltörli és hatálytalanítja.

Hogy ennek a tilalomnak a kívánt hatása nem igen következett be abból igazolható, hogy IV. Henrik uralkodása idején, 1425-ben ezt a rendeletet a parlament újból kiadta, s újból megtiltja a kőművesek gyülekezését és szervezkedését.

Az kétségtelen, hogy az iparos szakegyesület ellen az államhatalomnak nem volt és nem is lehetett kifogása. Hiszen azon korban széltében-hosszában virágzottak az egyes szakmák gyülekezetei, igen sok iparág céhe hatalmas és gazdag is volt, s nagyszámú tagot egyesített kebelében. Már pedig a. rendelet csak a kőművesiek szervezetét oszlatja fel, s azoknak tiltja meg a tömörülést és a gyülekezést, a többi iparág hasonló egyesületeit békében hagyja tovább is működni.

Mi lehetett ennek az oka?

Nem más, minthogy ezen egyesületekben már akkor ott gubbasztottak a Balassa terminológiája szerint a "középkori szellemmel" ellenséges érzülettel viseltető egyének, azok az. elemek, amelyek az államélet nyugodt menetének és az emberiség békés fejlődésének akadályai voltak, akik már akkor - az egyszerű ipari testületekben meghúzódva - kiforgatni készültek azokat igazi céljaikból, s megkaparintani kívánták őket a saját - az államra és társadalomra veszélyt és bajt jelentő eszméik számára.

A most leközölt adatok ismeretében, tegyünk most már egy újabb lépést kutatásaink terén előre, s hagyjuk el a valódi kőművesek társaságának történelmi exhumálását, s vizsgáljuk ezentúl annak a másik szabadkőművességnek a történetét, melynek nyomára akadtunk a kőműves céhek jámbor testületeiben, s melyek tagjait Balassa is a tényleges kőmívesektől való megkülönböztetésképpen "felvett" szabadkőmíveseknek nevezi.

Az bizonyos, hogy megtaláltuk az igazi nyomot, az bizonyos, hogy a mostani szabadkőművesség ősét ebben a másik testületben kell keresnünk, ebben a forradalmárok egyesületében, mely a fenti bizonyítékok alapján már a XIV. században megfertőzte az egyszerű iparos intézményt s szennyes kezének nyomát már akkor annyira rajtahagyta az államon, hogy az védekezni volt kénytelen vele szemben.

Itt is az a kérdés mered fel előttünk elsősorban, hogy mikor keletkezett ez a földalatti szövetség, a pusztítás embereinek, a rend elleni összeesküvőknek ezen összeállása, hogy tovább vihető-e múltja a kőműves céhek korát megelőző időkre is vagy nem?

Minden jel arra mutat, hogy igen! Azok a férfiak, akik keresik életének nyomait, nagyon különböző utakon haladnak, de az egyes korokban talált dokumentumokból arra következtetnek, hogy egészen az ókorba kell visszamennünk, ha eredetét fel akarjuk tárni.

Láttuk már előbb, hogy a szabadkőmíves testvérek maguk is már a történelmi korszakok hajnalán feltalálhatónak jelzik a mai szabadkőművesség csíráját. Aczél Gáspár aprólékosan feltárja az Ízisz és Ozirisz kultuszt, mint a mai szabadkőművesség eredőjét.

Mások a mágusok tudományának boncolásából fejtik ki a szabadkőművesség ősét. Szerintük a mágusok is jelek, szavak, érintések útján ismerték meg egymást s ceremóniájuk nagy vonalakban a mai szabadkőmívesekével teljesen megegyezik, így ők is királyi művészetnek nevezték munkájukat, mint ahogy a szabadkőművesség saját tevékenységéről is ugyanezt állítja.

---3. rész---