ULICK VARANGE: IMPÉRIUM 4/5

Az élet a lehetséges megvalósításának a folyamata. Ám az élet sokféle, és a saját lehetőségeiket megvalósító organizmusok más organizmusok pusztulását okozzák. Az állatok megeszik a növényeket, az egyik növény elpusztítja a másikat, az emberek egész állatfajokat irtanak ki, és az állatok millióit pusztítják el. A magasabb rendű kultúrák a puszta létükkel negatív késztetéseket váltanak ki a külső népekből. Azok, akik nem részesei annak a kultúra-érzésnek, amit az ilyen kétségbevonhatatlan felsőbbrendűség ad meg a kultúra hordozóinak, ösztönösen elhatározzák a kultúra megsemmisítését. Földrajzi értelemben minél szélesebb körben terjeszkedik a kultúra, annál szélesebb körben terjed el világszerte a kultúrán kívüli népek között a kultúra megsemmisítésére irányuló külső akarat. A különböző életformák ellenségesek egymás irányában: egyik kiteljesedése ezer másik pusztulása. Ezt másképpen úgy is mondhatjuk, hogy az élet harc.

Egy magasabb rendű kultúra sem lehet kivétel az élet ezen nagy szabályszerűsége alól. Puszta létezése más formák pusztulását jelenti, másrészt teljes mivoltával a létért folytat küzdelmet a külvilág ellen. Ezen a szemléleti síkon teljes képtelenségnek tűnik különbséget tenni támadó és védekező, agresszor és ellenálló között. Ez az életidegen, túlzó intellektualista, racionalista összeesküvők hamis jogászi trükkje. A védekezés támadás, és a támadás védekezés. Az a kérdés, hogy egy háborúban ki üt először, ugyanolyan, mint az, hogy ki üt először egy boksz-mérkőzésen. A huszadik század szakít ezekkel az álszent frázisokkal, ezzel az ostobasággal, képmutatással és mögötte lévő jogi bűvészmutatvánnyal, ami a mindeddig leghatalmasabb és legkönyörtelenebb háborút eredményezte.

De az, amivel szembe kell néznünk, a leggyötrelmesebb időszak. Olyan időszak ez, amely a kultúra minden rejtett szellemi tartalékát igényli, a fizikai erőforrások minden atomjára igényt tart. Ez súlyos betegséget jelent. A kultúra a kultúratorzítás betegségében szenved.

A kultúratorzítás olyan élethelyzet, amelyben a külső életformák letérítik a kultúrát igazi életösvényéről. Ahogy egy betegség harcképtelenné tehet egy embert, ugyanúgy harcképtelenné tehet egy kultúrát a kultúra betegsége. Éppen ez történt meg a Nyugattal a huszadik század fordulója után. A nyugati civilizációnak világosan meg kell értenie a kultúratorzítást.

Azt már láttuk, hogy a 'külső' szónak nincs földrajzi jelentése, amikor organikus területen alkalmazzuk. A kultúratorzítás jelensége a kultúra testén belül működő külső erők következménye, amelyek résztvesznek a kultúra közéletében és politikájában, és annak energiáit olyan problémák felé irányítják, amiknek nincs közük annak belső feladatához. Vagyis a fizikai és szellemi erejét idegen problémák felé fordítják.

Egy pillantásnyi gondolkodás is megmutatja, hogy ilyen kulturális betegség nem keletkezhet a szoros értelemben vett kultúra korában, a civilizációs fordulat előtt. A kulturális korszakban a kultúra formái - az élet minden irányában - oly magasan fejlettek voltak, hogy nemcsak szükségessé tették a magasrendű adottságokkal rendelkező embereket mint szellemi irányítókat, hanem ezeknek a lelkeknek ők is irányítói voltak ugyanebben a folyamatban. A XVII. században az európai gondolkodók, művészek, illetve a tett emberei nem kísérelhették meg az európai energiákat ázsiai gondolkodási, művészeti vagy cselekvési formák szolgálatába állítani. Talán a képzelet számára lehetséges volt, de erősen kétséges, hogy lehetséges volt-e valóságosan. Mindenesetre ilyesmi 800 éven át nem fordult elő Nyugaton, legfeljebb csak csökevényes kezdeményezésként. Semmi jel sem utal arra, hogy Cromwell, Oxenstierna vagy Oldenbarneveldt foglalkozott volna az Abassid-dinasztia helyreállításával Kis-Ázsiában, vagy azzal, hogy a jogbitorló mandzsúriaiakat el-kergessék a kínai kőromok alól. De ha egy európai államférfinak sikerült volna a Nyugat energiáit ilyen teljesen idegen, terméketlen vállalkozás felé irányítani, ez kultúratorzítás lett volna. Ha egy képzőművész azon fáradozott volna, hogy a nyugati olajfestészetet egyiptomi síkbeli festészeti stílusúvá vagy a klasszikus szobrászathoz hasonlóvá változtassa, ez is kultúratorzítás lett volna. A nyugati történelem-filozófiának eljövendő, huszadik és huszonegyedik századi kötetei fogják majd teljes mértékben felvázolni a XVIII. századi Wincklemann által bevezetett klasszicista mánia felületi torzító hatásait az építészetben, az irodalomban és a közgazdasági elméletekben.

A közeljövő történelemfilozófiája fel fogja sorolni azt a megszámlálhatatlan torzítást is, amik az 1750-1950 közötti kulturális élősködésből (parazitizmusból) eredtek a racionalizmus időszakában a képzőművészeti, vallási, filozófiai, természettudományos vonatkozásban és a cselekvés területén. Könyvünk a cselekvéssel, és főként a jelen és közvetlen jövő (vagyis a legközelebbi száz év) torzítási jelenségeivel foglalkozik.
A magasabb rendű kultúra tagolódásának bemutatása során láttuk, hogy egy adott kulturális területen a népesség nem minden rétege fogadja be az Eszmét. Ez a parazitizmus jelenségétől teljesen független. A magasabb, lelkileg érzékenyebb réteg, amely a kultúreszme hordozója és folyamatos megvalósítója, teljes mértékben befogadja az Eszmét, de ez a befogadóképesség egyre kisebb, ahogy lefelé haladunk a kultúra testében. A 'lefelé' szót itt természetesen nem gazdasági vagy társadalmi, hanem szellemi értelemben kell venni. Ezért magas társadalmi helyzetben is található olyan ember, aki a lehető legalacsonyabb szellemi réteghez tartozik, mint amilyen Marat, a szörnyeteg volt. Az ilyen egyének nem tartoznak másik kultúrához, még egy régmúlt halott kultúrához sem, és látszólag a kultúra tagjai, de a lelkük mélyén minden alkotó élet pusztulását óhajtják. Indítékaik nem érdekesek, mivel alapbeállítottságuk nyilvánvaló.

Az ilyen egyének - akik az évszázadok során egész nagy réteggé váltak - egyszerűen a kultúra alatt élnek. Csupán fizikailag foglalnak helyet a kultúra testében. Az ilyen egyének nyilvánultak meg Angliában Wat Tyler és Jack Cade forradalmának jelenségeiben, a XVI. századi németországi parasztháborúban, az 1793-as francia terrorban és az 1871-es kommünben. A XIX. századi Németországban ezt a kultúra-alatti réteget "német Mihály" néven ismerték. Az ilyen típusú jelenségeket nem szabad összetéveszteni a kulturális parazitizmussal. A "német Mihályhoz" hasonló elemek (akik mindenütt léteznek egész Európában, nem csupán a korábbi német nemzetben) egyszerűen alantasak, de nem természetüknél fogva idegen elemek. Ezek minden kultúra organikus részei, ezzel szemben a parazitizmus esetlegesen fordul elő, nem szükségszerűen. Egy kultúra "Mihály-eleme" nem patologikus jelenség, és önmagában nem jelent fenyegetést a kultúra számára. Egyedüli veszélye abban áll, hogy szolgalelkű kiszolgálója a megsemmisítésre irányuló akaratnak, ez utóbbi akár Európán belül lép fel, mint a liberalizmus, a demokrácia és a kommunizmus, akár kívülről tör az európai kultúra megsemmisítésére, mint az Európán kívüli erők, amelyek a második világháború folyamán előidézték a nyugati civilizáció hanyatlását.

Az európai "Mihály" éppen ebben a helyzetben mutatta ki pusztítási képességét. Ennek a rétegnek egyik része az orosz vandalizmus primitívségét tisztelte, másik része Hollywood szellemű rothasztásának lett imádója. Kizárólag ennek az európai "Mihály-rétegnek" tudható be, hogy az Európán kívüli erők képesek voltak Európát - mind fizikailag, mind szellemileg - kettéosztani. Ez az európai "Mihály" a maga jellegtelenségéhez való ragaszkodásával Európát a barbárság és torzítás lábai elé vetette. A nagyszerűség és alkotókészség iránti határtalan gyűlöletében még azt is megengedte, hogy Európán belül bevonják olyan katonai mozgalmakba, amik Európát szabotálták, és a barbárság katonai győzelméért dolgoztak a második világháború alatt.

A háború után ez a réteg megtanulta, hogy sorsa mindennek ellenére össze van kötve a kultúra alkotó erőivel, mivel Európa kollektív testével együtt ezt az elemet is éheztették, fagyhalállal sújtották és kifosztották, a barbárok és kultúratorzítók győzelmének borzalmas következményeként.

II.

Az élő organizmus Rendeltetését nem szabad összetéveszteni az előre-elrendelés (predesztináció) teljesen ellentétes eszméjével. Az utóbbi oksági elgondolás mind a kálvinizmus vallási formájában, mind pedig a mechanizmus és a determinizmus materialista formájában. A Rendeltetés nem oksági, hanem organikus szükségszerűség. Az okság gondolkodási forma, ám a Rendeltetés az élet formája.

Az okság abszolút szükségszerűséget követel meg, míg a Rendeltetés csupán belső szükségszerűséget, és minden gyermek, akit ját közben esetlegesen meggyilkolnak, azt mutatja, hogy a Rendeltet beteljesedését külső váratlan esemény meghiúsíthatja. A Rendeltetés csupán ennyit mond: ha ez a lény létezni fog, ilyen módon fog létezni, és nem másképpen. Minden embernek az a Rendeltetés hogy felnőjön és megöregedjen, de számtalan ember nem fogja betölteni ezt a Rendeltetését. Ne mondja senki se, hogy megértette a Rendeltetés-eszmét, ha azt egyfajta rejtett okságnak, az előre-elrendelés egyik formájának tekinti.

A kulturális életerő tárgyalásának kezdetén azt mondottuk, hogyha a kultúrán kívüli erőknek a második világháború után sikerült volna Európa egész kultúrahordozó rétegét megsemmisíteni, ez a réteg 30-60 éven belül újra megjelent volna. Természetesen ez csau) hipotetikus megállapítás, mivel a megsemmisítés nem következett be. Az a puszta tény, hogy ezt valaki írja, és valaki olvassa, azt bizonyítja, hogy nem sikerült Európa egész kultúrahordozó rétegét megsemmisíteniük.

Ennek a megállapításnak az alapja a magasabb rendű kultúra félelmetes, örökké fiatal életereje. A Nyugatnak van Jövője, és ezt a Jövőt belső szükségszerűséggel be kell töltenie. A belső szükségszerűséget meg kell különböztetnünk a külsőtől, mivel az, hogy a Nyugat külső lehetőségei teljesednek-e, vagy sem, éppen úgy a váratlan külső események függvénye, mint amennyire rendeltetésszerű.

A Nyugat belső Jövője számos szükségszerű fejleményt tartalmaz: például a vallásosság újjászületését, a technikában és kémiában újabb eredményeket, a jogi és államigazgatási gondolkodás tökéletesedését, stb. Mindezek beteljesedhetnek akkor is, ha Európát í más földrészekről jött barbárok állandó megszállás alatt tartják. Ilyen uralom esetén az élet legnagyszerűbb, leghatalmasabb oldala, vagyis cselekvési, háborús és politikai oldala a barbárság elleni engesztelhetetlen, folytonos, keserű lázadásban nyilvánulna meg. A , Nyugat ellenlábasai feletti győzelem helyett arra szorítkozna, hogy megpróbálná felszabadítani a Nyugat szent földjét a primitívség csizmasarka alól. Ezért nem oksági előre-elrendelésre gondoltunk, amikor azt mondtuk, hogy a kultúrahordozó réteg újra megszervezné önmagát, még akkor is, ha minden európai kultúrahordozó kortársunk akasztófán fejezné be az életét.

Ebben a megállapításban ez rejlik: vagy betölti korlátlan, abszolút imperialista, világméretű Rendeltetését a Nyugat, vagy minden energiáját az idegenek ellen és az azokat kiszolgáló bármilyen európai elemek ellen Európa földjén vívott háborúba fogja fektetni. Ami minden háborúra érvényes: ezt a folyamatot nem a gyűlölet teszi szükségessé. A háború sohasem gyűlöletből fakad, hanem organikus ritmusból. Nem a háború és a béke között kell választanunk, hanem a kultúrát előmozdító vagy a kultúrát torzító háború között.

Ha Európa a külső erők hatalma alatt marad, ezek a külső erők a biztos pusztulásba küldik katonáikat, mivel a Nyugat hatalma nem semmisíthető meg tömeges propagandával, megszálló "katonák" tömeghadseregeivel, és a "Mihály-réteghez" tartozó árulók millióinak segítségével sem. Két évszázadon át ömlik a vér, bármiféle emberi lény szándéka nélkül is. Ez a gyökere a személyfeletti organizmusok megnyilvánulási lehetőségeinek. Ha nem nyilvánulhatnak meg egyik módon, megnyilvánulnak másképpen.

Ez az Eszme besoroz embereket, és ezek halálukig katonák. Az Eszmének nincs felettük törvényes hatalma, az egyeseknek az Eszme iránt nincs állampolgári kötelezettsége, nem fenyegeti őket haditörvényszék, hanem az Eszme teljes mivoltukban tart rájuk igényt. Az Eszme válogat: minél magasabb képességei vannak egy embernek, annál erősebb kötelékkel vonja magához az Eszme. Mit tudnak ezzel szembeállítani a barbárok és a torzítok? Gyilkos orosz rabszolgáikkal, vad négereikkel, szerencsétlen, hazamenni akaró észak-amerikai zsoldosaikkal szemben ott áll Európa legyőzhetetlen személyfeletti felsőbbrendűsége. Európa egy világtörténelmi folyamat kezdetén áll, amelynek a végét nem lehet látni. Azt, hogy mikor érkezik el - vagy elérkezik-e egyáltalán - a teljes siker, nem lehet tudni. Talán a győzelem bekövetkezése előtt a külső erők Kína és India óriási, szapora tömegeit fogják mozgósítani a nyugati civilizáció teste ellen. Ez a körülmény azonban nem befolyásolja a küzdelem folytatódását, csupán a harc méretét növeli.

Ahhoz, hogy Európa leigázása folytatódjék, abszolút értelemben szükségszerű, hogy az Európán kívüli hatalmak nagyszámú európai néppel dolgozhassanak: teljes társadalmakkal, csoportokkal, rétegekkel, a XIX. századi halott nemzetek maradványaival, amelye felhasználhatók céljaik számára. Egy egyesült Európával szembe sohasem lett volna sikerük, csakis egy megosztott Európával szemben képesek tartani magukat. "Oszd meg!", "válaszd szét!", "tégy különbséget!" - ez a hódítás technikája. "Támassz fel régi, ma már teljesen halott eszméket és jelszavakat, és a harcban így fordít Európát Európa ellen! De működj együtt mindig a gyenge, kultúr nélküli réteggel a kultúra erős hordozói és megbecsülői ellen, az utóbbiakat 'bíróság' elé kell állítani, és fel kell akasztani!"
A kultúra alatti rétegnek a külső hatalmak által való felhasználhatósága egyik típusa és legveszélyesebb formája a kultúratorzításnak nevezett kulturális patológia. De ez szorosan összefügg egy másik típussal, amelynek kultúrakésleltetés a neve.

A KULTÚRAKÉSLELTETÉS MINT A KULTÚRATORZÍTÁS EGYIK FORMÁJA

A kultúra tagolódásának tanulmányozása során megmutatkozott, hogy szüntelen harc folyik a Hagyomány és az Újítás között. Ez normális jelenség, ami végigkíséri a kultúrát a feudális állam kialakulásától a császárok egyeduralmáig, a gótikus katedrálisoktól a felhőkarcolókig, Anzelmtől korunk filozófusáig, Schütztől Wagnerig. A vég nélküli harc a kultúrformán belül zajlik, így az nem betegségforma, hiszen még maga a konfliktus is minden egyes esetben - szoros értelemben - egy bizonyos kultúrforma típusa. Az 1000-1800 közötti időszakban egyszer sem fordult elő, hogy amikor egy másik nyugati eszme ellen harcolni kezdett valaki, arra gondolt volna, hogy annak érvényesülését még a kultúra lerombolása árán is meg kell akadályozni. Konkrétabban: egyetlen európai hatalom és egyetlen európai államférfi sem adta volna át Európát a barbárok kezére, annak érdekében, hogy legyőzzön egy másik hatalmat, illetve államférfit. Ellenkezőleg: amikor megjelent a barbár a kapuk előtt, egész Európa szembeszállt vele, ahogy végül a törökök ellen is összefogott a legnagyobb veszélyek közepett. Miután az európai hadsereg a XV század derekán Nikápolynál vereséget szenvedett, Bayazid, az oszmán törökök szultánja megesküdött, hogy nem nyugszik, amíg a Szent Péter bazilikából nem csinál istállót a lovai számára. A nyugati történelemnek ebben a korszakában ez nem történhetett meg. Arra, hogy a megsemmisítés külső erői a teljes uralmat megszerezzék, csaknem a huszadik század közepéig várni kellett.

Ez csak azért következett be, mivel a Nyugat bizonyos elemei szívesebben látták egész Európát romokban, mint hogy engedték volna, hogy Európa a következő kulturális korszakba, a Tekintély újjászületésének korába lépjen.

Az ehhez hasonló történelmi jelenség nem egy pillanat alatt jelenik meg. Már az osztrák örökösödési háborúban is megfigyelhető egy újfajta vadság, ami előrevetíti a közelgő szakadás árnyát. Ebben a háborúban a szövetségesek Poroszország kultúrnemzete területének felosztását valójában teljes tudatossággal eltervezték. Az ebben résztvevő államok Svédország, Ausztria, Franciaország - és Oroszország voltak. Igaz ugyan, hogy Oroszország a Romanov-dinasztia uralma alatt, vagyis a XVII-XX. század között nyugati stílusú államnak és nemzetnek számított. Mindazonáltal mindkét oldalon leplezetlen aggályok voltak, továbbá más dolog a nyugati hatalmak és Oroszország osztozkodása az Ázsiával rokon jellegű Lengyelországon, mint Európa ősi területén osztozni Oroszországgal.

A dinasztiáknak és a hagyományok híveinek Napóleon elleni harcában ez a tendencia még tovább ment: 1815-ben a Bécsi Kongresszuson a cár, aki csapataival fél Európát meghódította (amely tényre gyakran emlékeztette az európai Európát), úgy pózolhatott, mint a Nyugat megmentője. Tehát a Hercegek Szövetsége és Anglia i valójában a kulturális patológia határán voltak, amikor háborút indítottak egy nyugati szuverén államfő, Napóleon ellen, és ez oda vezetett, hogy beengedték az orosz csapatokat az európai főváros- ) okba. Mindazonáltal egészen biztos, hogy Oroszország nyugati mázának ebben a dologban meghatározó jelentőségű szerepe volt: A Hercegek Szövetsége és Pitt Angliája nem engedett volna be Európába egy nihilista Oroszországot vagy Törökországot, mint Napóleon (és ezzel együtt önmaguk) legyőzésének eszközét.

De a tendencia nem állt meg itt. Az első világháborúban két, XIX. századi stílusú európai nép egymás ellensége volt: az angol és a német. Anglia újra Oroszországot választotta szövetségesül, és Európa, valamint Amerika előtt úgy festette le a Romanov-féle önkényuralmat, mint "demokráciát". Szerencsére a Nyugat számára ellentétes késztetés is volt: amikor a bolsevikok megindították a Nyugat ellen a támadásukat a világháború után, Varsó elől egy nyugati koalíció szorította vissza őket 1920-ban. A bolsevizmus ellen harcoló hadseregben együtt harcoltak németek, franciák, angolok, akik tegnap még ellenségek voltak, de most egyesültek a barbárság ellen. Még az amerikaiak is küldtek két expedíciót a bolsevisták ellen: egyiket Arhangelszkbe, a másikat Kelet-Szibériába.

A második világháború előkészületi időszakában (1919-1939 között) néhány alkalommal úgy tűnt, hogy az eljövendő háborút a (még abban az időben is megosztott kisebb államok együtteséből álló) Nyugat bizonyos országai vívják majd Oroszország ellen, míg más kisebb nyugati országok semlegesek maradnak és a harchoz gazdasági segítséget nyújtanak. Ilyennek tűnt a helyzet 1936 júniusában, amikor ezen kis országok közül a négy vezető hatalom aláírt egy jegyzőkönyvet a közöttük fennálló általános egyetértésről. Ezt a jegyzőkönyvet sohasem ratifikálták. A huszadik század Eszméjének hordozói nem kevesebb, mint húsz különböző kísérletet tettek 1933-1939 között, hogy általános megegyezésre jussanak azokkal a kisebb államokkal, amelyek még akkor is a (halál merevségét mutató) XIX. századi Eszme foglyai voltak. A kultúrahordozó réteg vezető személyiségei ezekben az utóbbi kisebb államokban természetesen kapcsolatban voltak az új Eszmével, de bizonyos elemek azt ellenségesen fogadták. Ennek az ellenséges beállítottságnak okai a következők voltak: ezeknek az elemeknek a szellemi érzéketlensége, materialista felületessége, negativisztikus (a vetélytárs minden értékét elutasító) féltékenysége, erős gyökerek a Múltban és - a legfontosabb okot utoljára hagyva - az a tény, hogy ezek az elemek anyagilag érdekeltek voltak az egyes országok és a nemzetközi gazdasági élet XIX. századi formájának állandósításában, mert csakis ebből húzhattak hasznot, miközben az egész nyugati civilizáció ettől szenvedett.

Ezek az utóbbi elemek úgy döntöttek, hogy inkább megengedik, hogy Ázsia és Amerika felossza maguk között Európát, mint hogy magukévá tegyék a Nyugat Jövőjét jelentő Eszmét.

Amikor a (minden kultúrában természetes) harc a Hagyomány és az Újítás, a Régi és az Új között eléri ezt a fokot, ez kulturális patológia. A kulturális patológiának ez a formája meghatározható annak a gyűlöletnek az erősségével, amelyet az említett elemek a kultúra jövője iránt kimutatnak. Az ilyen gyűlölet eljut addig a fokig hogy inkább választja az önpusztítást, mint azt, hogy a már halott Múlt átadja a helyét az életerős Jövőnek. Amikor a konzervatív elemek odáig jutnak, hogy oly annyira gyűlölik az alkotó elemeket hogy bármit hajlandók megtenni, hogy elősegítsék azok katonai vereségét (a "bármibe" még az önpusztítást is beleértve), ez a beállítottság kultúra árulássá válik és a kulturális patológia akut (heveny) formájának tekinthető.

A kultúra betegségének ez a fajtája a többitől csak fokozatilag különbözik. A kultúra területén minden új Eszmének vannak ellenzői - az építészetben, zenében, irodalomban, gazdasági életben, a háborúban és az államvezetésben. De a kulturális patológiának eme borzalmas huszadik századi megnyilvánulásáig sohasem vált az Új ellenzése oly teljessé, amit megfelelő módon nem lehet másképpen jellemezni, mint mániaként.

A kulturális patológia volt az alapja annak is, hogy ez a nyugati kultúra alatti réteg az egész második világháború folyamán aljasul és szolgalelkűen kiszolgálta azokat a barbár és parazita erőket, akiknek önként alávetette magát Európa és Európa jövője iránti gyűlöletében. Megbocsáthatatlan lelkiismeretességgel a nyugati katonák millióit juttatták a vad oroszok fogságába, hogy azokat mindörökre elnyeljék Szibéria jeltelen sírjai. Ez a "Mihály" elem a barbárokkal lelkesen együttműködött és segítette őket, naiv módon megosztotta velük összes titkait, ám ugyanez a barbár hatalom mindezt a segítséget a hála legkisebb érzése nélkül fogadta el, és mindezért gyanakvással, szabotázzsal és gyűlölettel fizetett.

A Nyugat "Mihály" eleme a Nyugat vereségével és a kultúratorzító barbár uralom alá kerülésével elsüllyedt. A patologikus kultúra-késleltetésnek ebben az esetben éppen olyan tragikus következményei lettek a Múlt, mint a Jövő képviselői számára. Valójában a Múlt képviselőinek tragikusabb a sorsuk: abban a harcban, amit a Múlt vív a Jövő ellen, a Múlt van halálra ítélve. A végső győzelem még akkor is a Jövő Eszméjéé lesz, ha a Jövő külső Rendeltetése meghiúsult. A politikai mechanizmus éppen úgy utat fog nyitni a jövő számára, mint ahogy ezt a biológiai mechanizmus már régóta megtette. Az a gondolat, hogy az egyéneknek hatalma van személyfeletti organizmusok óriási működési rendszerei fölött, eleve halálra van ítélve. Ez egyike azoknak a dolgoknak, amiket a Nyugat-alatti Jövőt gyűlölő elemek meg szerettek volna őrizni a maguk számára. Az ő világnézetük, a materializmus Nyugaton csaknem mindenütt utat nyitott a történelmi szkepticizmus előtt, s ez utóbbi a miszticizmus és a vallásosság újjászületésének útját fogja egyengetni. A legtöbb, amit a kultúra-alatti réteg képviselői meg tudtak menteni az általános pusztulásból, a kis egyéni előnyök felhalmozása önmaguk számára. A barbár és a kultúratorzító a megbecsülésük kifejezéseként ezt a réteget tették meg európai képviselőjükké. Milyen jól jelképezi a helyzetet, hogy ezek a bábok, akik a második világháború után hivatalosan fontos beosztásba kerültek, mind öregemberek! Biológiai szempontból is öregek, de szellemileg kétszáz évesek, hiszen a halott parlamentáris múltban gyökereznek. Európa új urait nem zavarja, hogy ezek a kiöregedett kinevezett vezetők híjával vannak az életerőnek és az alkotókészségnek - éppen ilyen mivoltuk miatt választották őket. Az új urak minden egyes jelöltjük életerejét tüzetesen megvizsgálták. A szónoklatokkal párosuló letargiát részesítették előnyben a (XIX. századi hazafias szószaporítás nélküli) tenni akarással szemben.

Ez a kultúrakésleltetés következménye. E nélkül a külső erők a maguk primitívségével és ostobaságával sohasem tudták volna sárba taposni a nyugati kultúra virágait. Mindazonáltal ennek csupán alárendelt szerepe volt. A többi organikus életformáknak, a növények, állatok és emberek patológiájának tanulmányozása számos példával szolgál olyan egyidejű betegségekre, amelyek esetében az egyik betegség által okozott károsodás előmozdítja a másik betegség elharapózását. Az emberi organizmusban a tüdőgyulladás és a tüdővész együttes jelenléte csak egy példa a sok közül. A komolyabb betegség, amely a kultúrakésleltetéssel egyidejűleg van jelen és amelyet a kultúrakésleltetés súlyosbított, nem más, mint a kulturális parazitizmus súlyos foka, amely kultúratorzítássá válik, amikor 1 a parazita aktív szerephez jut a kultúra életében.

A PARAZITA TEVÉKENYSÉGBŐL KULTÚRATORZÍTÁS ERED

A fentiekben már láttuk a kulturális parazitizmusnak a kultúra testében megmutatkozó elemi hatásait: a kultúrált népesség kivándorlás okozta csökkenését és a kulturális energiának a súrlódások során bekövetkező elpazarlódását. Ezek a hatások a parazitizmus puszta létéből következnek, bármily passzív legyen a parazita. Sokkal nagyobb veszélyt jelent, az egészséges kultúra megvalósulását veszélyezteti a parazitáknak a kulturális életbe való behatolása, a kultúrparaziták tevékenysége, a kulturális feladatok, elgondolások és a kultúrpolitika kialakulásában és formálásában való részvételük. A paraziták tevékenysége sokkal erőteljesebben és ismétlődően hozza létre azokat a súrlódási jelenségeket, feszültségeket, amik már a passzív jelenlétüket is kísérik. Kaliforniában a kínaiak gazdasági erejének növekedése, kollektív energiájuk minden megnyilvánulása az ellenük irányuló tevékenység fokozódását váltja ki az amerikaiakból. Ugyanez megy végbe a japán népcsoporttal kapcsolatban is. Azonban a legtöbb kárral járó zendüléseket a négereknek az amerikai közéletbe való behatolása idézte elő. Amíg a négerek passzívak maradtak, minimális mértékben fordult elő összeütközés a különböző fajok között. A négerek 1865-ben kezdtek átmenni passzivitásból aktivitásba. Ez a folyamat természetesen nem spontán módon következett be. A fehér racionalista elemek, a liberálisok, a "tolerancia" bajnokai és a kommunisták hozták létre azt a mozgalmat, amely célul tűzte ki, hogy figyelmen kívül hagyja a fajok közötti különbséget. Ezeknek az elemeknek az irányítása alatt a súrlódás olyan méreteket öltött, hogy a mindig újból visszatérő faji zendülések egy időre megbénították a közéletet Amerika legnagyobb városaiban. Tulsa, Beaumont, Jersey City, Chicago, Detroit New York - a legutóbbi negyedszázad faji zendüléseinek csupán néhány színhelye. Minden egyes zendülést a "tolerancia" propaganda és a szentimentalizmus özöne előzte meg, majd a zendülést követően hivatalos vizsgálatot tartottak, amely megállapította, hogy a zendülés oka a "tolerancia" és a "nevelés" hiánya volt.

Anglia amerikai megszállása alatt, 1942-1946 között az amerikai és néger csoportok között több nagy faji háborúskodás zajlott. Ennek során mindkét csoport automata fegyvereket használt. Mindkét népcsoportnak küldetése Anglia és Európa ellen irányult. Ez a példa is megmutatta, hogy egy kultúrparazita csoport katonai alkalmazása korlátozott haszonnal jár csupán. Ezek a négerek voltaképpen az Európa elpusztítására vállalkozó egyik amerikai kommandóhoz tartoztak, de egy kis társadalmi összeütközés az egyik nyilvános házban már elég volt ahhoz, hogy fellángoljon az a fajgyűlölet, amit az váltott ki, hogy a paraziták részt vettek a befogadók életében. A parazita csoportokból alakított katonaságnak csekély a harci értéke, ha minden faji zendüléstől két lépés távolságban vannak. A liberálisoknak és a racionalistáknak ezt a keserű tapasztalatból kellett megtanulniuk, de ők inkább ezt az utat választották, mint hogy a magasabb rendű kultúrák történelmének 5000 esztendejét tanulmányozzák. Ezek a néger katonák kimutatták, hogy Amerikát éppen úgy hajlandók elpusztítani, mint Európát. A vendéglátók és a paraziták közötti nagy feszültségnek ezek a példái csupán egyszerűbb formái a parazita tevékenységből eredő kultúratorzítás betegségének. Ezek csupán fokozatilag különböznek a kulturális parazitizmussal szembeni ellenállástól. Sokkal komolyabb az a forma, amelyben a paraziták nyíltan bevonulnak a kultúra, illetve a kultúrnépek közéletébe, és azok politikáját a maguk érdekei szerint irányítják. A négerek sem Amerikában, sem Dél-Afrikában nem jutottak arra a fokra, hogy ilyen szempontból az állam életébe jelentős beleszólásuk lenne, és nem jutottak idáig Amerikában a japánok, kínaiak, levantei és indiai csoportok sem.

Mindazonáltal az egyik népcsoport jelentős kultúratorzítást idézett elő a teljes nyugati civilizációban és annak telephelyein minden földrészen. Ez a népcsoport a beteljesedett és letűnt arab kultúra nyugati utóvédje: a zsidók vallása-állama-nemzete-népe-faja.
A Krisztus után 1100 körül belső tetőpontját elérő arab kultúrából merítette a zsidó a maga világnézetét, vallását, államformáját, nemzeteszméjét, népi érzését és egységét. De a Nyugattól nyerte a fajiságát és életküldetését. Ez a faj szemmel láthatóan a mi nyugati kultúránk első 800 éve alatt alakult ki a maga gettó-létében. Mihelyt - 1750-től kezdődően - a racionalizmus világosabban, részletesebben kifejeződött, és a zsidó úgy érezte, hogy a Nyugat új életszakasza tágabb lehetőségeket biztosít számára, agitálni kezdett a gettó ellen, amit kezdetben ő teremtett önmagának, mint szellemi és fizikai egységének jelképét.

Ennek a fajnak a Nyugattól különböző eszmei típusa volt, és ez befolyásolta az anyagot, amit bevitt a gettó faji kollektív vérkeringésébe. A huszadik század közepén északi bőrszínezetű zsidókat is láthatunk, de faji tisztasága az új anyagot a régi faji külsőhöz adaptálta. A XIX. század vertikális fajelmélete számára ezek a jelenségek rejtélyesek, de a huszadik század a szellemnek elsődleges jelentőséget tulajdonít a faj jellegének kialakításában. Azzal tehát, hogy azt mondjuk: a zsidó a fajiságát a Nyugattól nyerte, nem azt akarjuk mondani, hogy a zsidó teljesen a nyugati néptörzsekre támaszkodva szerezte meg a saját fajiságát (jóllehet bizonyos mértékben ezt tette, és ezt teszi), hanem azt, hogy a Nyugat, mint a zsidókat körülvevő teljesen idegen tömeg - a maga kulturális parancsszavával - megakadályozta, hogy a zsidók egysége feloldódjon és eltűnjön.

Azt kell mondanunk, hogy egy organizmus számára a külső elemekkel való érintkezés ártalmas, ha a külső elem az organizmuson belül van. Éppen ellenkező a helyzet, ha a külső elem az organizmuson kívül van - az ilyen érintkezés erősíti az organizmust. Háborút eredményez, és a háború erősítőleg hat az organizmusra. A keresztes háborúk, a születő Nyugat első életmegnyilvánulásai az új organizmust megszilárdították, életképességét bizonyították. Kasztília és Aragon háborúja a barbárok ellen adták meg Spanyolországnak a belső erőt, hogy eleget tegyen nagyszabású ultramontán küldetésének. Anglia győzelmei az egész világ gyarmati csataterein kényszerítő küldetés érzését eredményezték. Róma háborúi nemzeti "csecsemőkorában" megadták azt a belső szilárdságát, ami képessé tette a pun háborúk vállalására, amik végül a klasszikus civilizáció urává tették.

Nyilvánvaló tehát, hogy a Nyugat és a zsidóság kölcsönös érintkezésének egymással ellentétes jelentősége van a két organizmus számára. A zsidók számára erő forrása és jellegüket erősítő tényező, a Nyugat számára viszont gyengítő és jelleget torzító. A zsidóság a Nyugaton belül volt, de a Nyugat nem volt a zsidóságon belül. Az üldözés megerősít, ha nem jár kivégzéssel. E könyv elején álló idézet most a Nyugatra érvényes, ahogy a kezdeti időkben a zsidókra volt érvényes.

Amikor az üldözés témáját érintjük, a zsidók életküldetésének forrásáról van szó. Egy évezredes tömeggyilkosság, rablás, csalás, megégetés, sértések, kiűzések, rossz bánásmód - ezek voltak a Nyugat ajándékai a zsidók számára. Mindezek nemcsak megerősítették és fajjá keményítették őket, hanem küldetéstudatot is adtak nekik: azt a tudatot, hogy küldetésük a bosszúállás és a rombolás. A nyugati népek és fejedelmek robbanóanyagot halmoztak fel a köztük élő idegenek lelkében.

A háború nagy organikus szabályszerűsége kormányozza az életet. Még a primitív afrikai törzsek is harcolni kezdenek olyankor, amikor egy kultúrember szemével nézve semmi ok sincs a harcra. Egy magasabb rendű kultúra megjelenése a földön, és a hatalomkoncentráció, amit a magasabb rendű szervezettség és tagoltság ad neki, az emberi környezetből pusztításra irányuló ellenakaratot vált ki, mintegy a magasabb rendű kultúra alkotásvágyának ellensúlyaként. Az életben az oda-nem -tartozás ugyanazt jelenti, mint a szembeszállás. A szembeszállás hosszú ideig vagy mindörökre függőben maradhat egy másik, erősebb ellentét miatt, de rejtett, potenciális módon ilyenkor is megmarad. Két személyfeletti organizmus érintkezése nem idézhet elő mást, mint háborút. A Nyugat és a zsidóság organizmusa között érintkezésük ezer éve alatt állandó, engesztelhetetlen háború folyt. Ez nem a csatamezők és hadrendbe állított csatahajók háborúja, hanem a harcnak egy másik formája.

A zsidók teljes idegensége politikailag láthatatlanná tette őket a Nyugat számára. A Nyugat a zsidóságot nem tekintette nemzetnek, mivel nem volt sem dinasztiája, sem területe. Minden országban az ott használatos nyelvét beszélte. Nem volt nyugati mintájú látható állama. Úgy tűnt, hogy a zsidó egyszerűen vallás, semmi egyéb, és mint ilyen nem politikai egység, hiszen még az 1618-1648 közötti harmincéves háborúban is a vallás alárendelt szerepet játszott a dinasztikus politikához és a Fronde-politikához képest. Tehát annak ellenére, hogy a Nyugat maga adta a zsidóságnak a bosszúállás és rombolás küldetéstudatát, nem volt képes a zsidóságot politikai egységnek látni.

így a nyugati kultúra és a zsidóság közötti háború földalatti küzdelem volt. A zsidóság nem léphetett színre a maga egységében, nem harcolhatott nyíltan a Nyugat ellen, mert akkor nem lett volna semmi esélye sem. A Nyugat azonnal összefog egy nyílt zsidó támadás ellen, és a zsidóságot teljesen megsemmisítette volna. A zsidóságnak szükségképpen azt a politikai módszert kellett választania, hogy behatol a nyugati erők, eszmék, államok közötti konfliktusokba és megpróbálja befolyásolni a küzdelmek kimenetelét a maga javára. A zsidóság mindig azt az oldalt pártolta, amely a materializmust és a gazdasági gondolkodást képviselte, mindig szemben állt az abszolutizmussal és a Nyugat vallási egységével, mindig a kereskedelem és az uzsora szabadságának a híve volt.

Ennek a zsidó hadviselésnek a taktikája a pénz alkalmazása. Szétszórtsága, materializmusa, tökéletes kozmopolita beállítottsága kizárták a harctéri hősi harcban való részvételét. Ezért háborús tevékenysége arra korlátozódott, hogy pénzt kölcsönzött vagy éppen megtagadta a kölcsönzést, volt, akit megvesztegetett, és jogi kényszerítő eszközökkel rendelkező hatalmat szerzett fontos személyek fölött. Attól fogva, hogy a pápák megtiltották a keresztényeknek a kamatszedést, a zsidók kiváltságos gazdasági helyzetet élveztek. Cromwell visszahívta őket Angliába, amikor arra a megállapításra jutott, hogy "nincs elég pénz az országban". A XVII. században a zsidók tulajdonában voltak a legnagyobb bankházak. Maga a "Bank of England" is Cromwell Ali ben Israelnek adott engedélye alapján létesült. Ez a bank 4,5 %-ot fizetett a betétekre, és a befolyt pénzt a kormánynak kölcsönözte 8 %-os kamatra.

A zsidók ezzel a taktikával nem élhettek szabadon az 1500-as évek előtt. A skolasztikus filozófia, az egyházi törvények, a korszellem és a feudális bárók hatalma a zsidók vagyona felett - ez mind-mind a zsidók ellen volt. Például a XIII. században Aquinói Szent Tamás azt tanította, hogy a kereskedelmet meg kell vetni, mivel nyereségvágyból származik, ami könnyen mértéktelenséggé válik, a kamatszedés igazságtalanság, a zsidóktól el kell venni uzsorával szerzett pénzüket, kényszeríteni kell őket, hogy dolgozzanak és adják fel nyereségvágyukat. Különféle pápai bullák születtek a zsidók gazdasági praktikái, materializmusa és növekvő befolyása ellen.

De maga a nyugati szellem lassan külsődlegessé vált. Az 1789-es döntő fordulópontot lassú változások évszázadai készítették elő. A Nyugat ősi benső lelkiségét, ami a feudalizmus évszázadai alatt nyilvánvaló szellemi összetartó erejét megadta, fokozatosan aláaknázták az új konfliktusok, különösen a város és a vidék ellentéte, a kereskedők konfliktusa a földbirtokosokkal és a materializmus összeütközése a vallás szellemével. A reformáció az egész nyugati szellemiség hasadását jelentette. A kálvinizmus rendszere úgy jelent meg, mint a materializmus előrenyomulásának jelképe. Kálvin azt tanította, hogy a gazdasági tevékenység szent, az uzsorát törvényesítette, a gazdagságot mint az üdvösségre való kiválasztás jelét értelmezte. Ez a szellem elterjedt Angliában 1545-ben VIII. Henrik törvényesítette az uzsorát. Az uzsora bűnösségének régi nyugati tanítását elvetették.

Ez a zsidók felszabadítását jelentette: ettől kezdve hozzáférhettek a hatalomhoz, még ha álcázott, láthatatlan hatalom volt is az. A reformáció idején a zsidók mindenhol a katolikus egyház ellen harcoltak, Luther és Kálvin közül Kálvint támogatták, mivel Luther az uzsorát elvetette. A kálvinizmus angliai viszonyokra alkalmazott változatának, a puritanizmusnak győzelme Angliában kedvező feltételeket teremtett a zsidók számára. Baxter, a puritán szerző két gazdasági lehetőség közül a nyereségesebb választását egyenesen a vallási kötelesség rangjára emelte, mert szerinte a kevésbé nyereséges lehetőség választása Isten akaratának lebecsülését jelenti. Ez a szellemi légkör a zsidókat védte és gazdagságukat gyarapította, ezért a fejedelmek és bárók nem károsíthatták többé a zsidókat.

II.

A XVII. század kezdetétől a Nyugat történelmében egy rejtett áramlat, elkanyarodás, torzulás jelenik meg. Ennek legnagyobb hatása az angol gazdasági élet területén volt. A uzsora és a pénz uralma, a kapitalizmus előretörésének legkapzsibb megjelenési formái egyáltalán nem angol jelenségek voltak, hanem a zsidók számlájára írhatók. Ugyanakkor ezek nem váltak a zsidók szégyenére. A zsidó vallás megengedte a kamatszedést és más erkölcstant írt elő a zsidók és a gojok közötti kapcsolatban, mint a zsidók közöttiben. A zsidó vallás szerint érdemszerző cselekedet kárt okozni egy gojnak. Ez a vallási tanítás valószínűleg holt betű maradt volna, ha nincs a zsidóság életküldetése, amelyet az évszázados üldöztetések alakítottak ki. A zsidó egyszerűen csak önmagát adta, de a befolyása, hatása nem volt nyugati jellegű, és a kultúra torzulását eredményezte. Carlyle, a nyugati szellemiség egyik nagy képviselője már a XIX. században, a kapzsiság szentesítésének megszilárdulása után is világgá kiáltotta iszonyatát a jogi-gazdasági eszközökkel ügyeskedő általános lopás, erőszak és a társadalmi lelkiismeret legteljesebb hiánya miatt, ami egész néprétegeket áldoz fel, tesz ínségessé és nyomorgóvá.

Werner Sombart, a kiemelkedő európai (szerk: zsidó) közgazdasági gondolkodó a "Jews and Modern Capitalism" ("A zsidók és a modern kapitalizmus") című művében átfogóan kifejtette, hogy milyen torzító hatásai lettek annak, hogy a zsidók kezdettől fogva jelen voltak a Nyugat gazdasági életében. Miután a nyugati lélekben erős érdeklődés ébredt az anyagi világ iránt, a zsidó magabiztosabbá, nélkülözhetetlenebbé és hatalmasabbá vált. Még ha más foglalkozást is akart volna űzni, mint az uzsorát, a többi életpályák el voltak zárva előle, mivel a nyugati céhek csak keresztényeket vettek fel. A zsidó megtartotta tehát kezdeti gazdasági felsőbbrendűségét, és sok esetben magas állásban lévő nyugati emberek kerültek függő viszonyba a zsidóval. A nyugatiak nem támadhatták őket, mivel az új gazdasági törvények, amelyek az egyre növekvő kereskedelmi szellemet tükrözték, védték a zsidók vagyonát, kötvényeit, szerződéseit. Shylock története jól mutatja a zsidók kettős arcát: a Rialtón társadalmilag alázatosak, de oroszlánként lépnek fel a bírósági tárgyalótermekben. A Nyugat juttatta őket ebbe a kettős szerepbe. Elvárta tőlük, hogy kizárólag alárendelt szerepet játszanak, ugyanakkor utat adott nekik a vezető szerephez.

Minél materialistábbá vált a kultúra, annál jobban közeledett a zsidókhoz, és azoknak egyre nagyobb lett a fölényük. A Nyugat fokozatosan feladta a zártkörűségét, de a zsidó fenntartotta a maga, Nyugat számára láthatatlan zártkörűségét.

A korszak a racionalizmus megjelenésének, a materializmus radikális állításának korszaka. Az előrenyomuló, feltörekvő új eszmék 1750 körül a Nyugaton a következők: "szabadság", "humanizmus", deizmus, szembeállás a vallással és az abszolutizmussal, "demokrácia", lelkesedés a "népért", hit az emberi természet jóságában, "vissza a természethez". Az Ész kihívást intéz a Hagyomány ellen, és lassanként az ősi, nagymértékben kifinomult nyugati gondolkodási és államvezetési struktúrák eltűnnek a színről. Ebben a korban Lessing a "Nathan der Weise" ("A bölcs Náthán") című színművében a zsidót tette meg főszereplőnek, ami egy évszázaddal korábban még nevetséges lett volna. Az értelmiségiek lelkesedni] kezdtek a gettó lakosaiért, akiknek nagyon kidolgozott kasztrendszerük, és sajátos, külön vallásuk volt, ami nagyon jól megfért a külsődleges materializmusukkal. A zsidó kozmopolita szellemiségű, és a nyugati értelmiségiek benne láttak a Nyugat jövője felé útmutatót. Ebben a korban - először és utoljára - a nyugatiak és a zsidók bizonyos kulturális célok megvalósításában együttműködtek: közösen terjesztették az új eszméket. A kultúratorzítás most terjedt át a politika területére. A francia forradalom formája a kultúratorzítás következménye volt.

Az a különleges kor, amelyet ez a nagyszabású epizód jellemez, természetesen egyfajta organikus nyugati fejlődési szakasz. A torzulás ezekben a különleges tényekben nyilvánult meg, amik különleges módon, sajátos időben és helyen mentek végbe. Másképpen szólva: a torzítás a történelem felszínén történt, nem a történelem mélyén, mivel ott torzítás nem fordulhat elő. Analóg emberi példával szolgál a bebörtönzés: egy ember életének felszínén torzulást okoz, a felszíni tényeket megváltoztatja, de nem érinti az illető ember belső, testi és lelki fejlődését. A torzítás elferdülést, megromlást, meghiúsulást (frusztrációt) okoz, de nem gyilkol és nem is képes gyilkolni. A torzítás idült betegség, gennyes y gyulladás, selejt, tisztátalanság a kultúra életáramában.

A filozófus részletesen körvonalazta a kultúratorzítás legjobban ismert példáját az arab kultúrával kapcsolatban. Az ősi, civilizált rómaiak voltak azok, akik behatoltak az arám világ új, feltörekvő életébe. Ennek az új kultúrának a római világ egész életformáján át kellett magának utat törnie, hogy kifejezhesse magát. Az új kultúra első évszázadai fokozatos felszabadulást jelentettek a kultúratorzítástól, harcot a kultúratorzítás ellen. A mithridatesi háborúk jelentik ennek a küzdelemnek a nyitányát. A rómaiak annak a világnak a "zsidói", azaz egy ébredő vallás területén a teljes kulturális egységgel rendelkező tökéletes gazdasági gondolkodók. A torzítás kiterjedt az élet minden területére: a jogra, a filozófiára, a gazdasági életre, a politikára, az irodalomra, a háborúkra. Ez a jelenség volt tulajdonképpen annak a kultúrának a kezdete, amely lassanként elkülönült a rómaiak teljesen idegen világától. De ennek az új kultúrának a legbelső szellemiségét nem érintette a torzítás - a külső megvalósulás, a felszíne, kifejeződése, a tényei torzultak el.
Ugyanígy az 1775-1815 közötti időszakban, a francia forradalom korszakában csupán a tények torzultak el. A nagy átmenet - vagyis a nyugati lelkiségnek kultúrából civilizációba való átalakulása amelyet ez a borzalmas forradalom jelképezett, számtalan más úton át is megtörténhetett volna.

A kultúratorzítók politikája arra irányult, hogy a francia állami I gazdasági életet kölcsönöktől és kamatoktól függővé tegyék, ahogy jóval korábban ezektől tették függővé az angol kormányt is. De egy abszolút monarchia a maga hatalom-központosításával nem tűri azt, hogy az állam a pénz rabszolgája legyen. Ezért az volt az elgondolásuk, hogy alkotmányos monarchiát vezetnek be Franciaországban. E cél érdekében a kultúratorzítók és az ő eszközük, Necker, kierőszakolták a Rendi Gyűlés összehívását. A Rendi Gyűlés résztvevői is nagyrészt a torzítok befolyása alatt álltak, és így törvénybe iktatták az alkotmányos monarchiát.

Necker azonnal két nagy kölcsön felvételével próbálkozott, de eredménytelenül. Talleyrand a gazdasági válság megoldására azt javasolta, hogy az egyházi ingatlanokat kobozzák el. Mirabeau támogatta ezt a javaslatot és - ezen túlmenően - az indítványozta, . hogy bocsássanak ki új fizetőeszközt, aminek az elkobzott egyházi ingatlanok képezik az alapját. Necker az új indítványt elvetette, mivel az ilyen, adóssággal nem kapcsolatos, kamatoktól nem terhelt pénz nem szolgálta volna a torzítok érdekeit.

A gazdasági válság közepett Necker külföldre távozott és , Mirabeau lett a diktátor. Ő azonnal kibocsátotta a földbirtokon alapuló új pénznemet, hogy megmentse az országot attól a pániktól, amelyet a torzítok próbáltak kelteni. De Franciaországon kívül Necker, aki a Pénz és a kultúratorzítók hatalmát képviselte, Franciaországon belül és kívül szított európai méretű háborút szervezett Franciaország ellen. Elgondolása az volt, hogy egy háború nagyméretű külföldi beszerzésekre kényszeríti Franciaországot: Angliából, Spanyolországból és máshonnan kell vásárolnia, és akkor a Franciaországon kívüli pénzhatalmasságok nem fogják elfogadni a föld-1 birtokon alapuló új francia pénznemet, az assignátát, így azután? Franciaország arra kényszerül, hogy meghódoljon az arany-monopolisták előtt. Ettől a háborútól egyenes vonal vezetett a terrorhoz.

A Tekintély és a Pénz közötti, az eljövendő nemzedékekre is kiterjedő, óriási küzdelem a civilizáció kezdeti szakaszában robbant ki. Ez nyilvánul meg Napóleon háborújában is a hat államból álló koalíció ellen. A történelem torzítói Napóleont kizárólag hódítóként festik le és államfilozófiájáról teljesen hallgatnak. De Napóleon Las Casasnak és Caulaincourt-nak világosan körvonalazta a maga önellátáson alapuló gazdasági eszméit. A gazdasági életet elsősorban termelésnek és nem kereskedelemnek fogta fel, amely elsősorban a mezőgazdaságon, másodlagosan az iparon alapul, és csak utoljára a külkereskedelmen. Ellenezte a kamatokkal együtt járó kölcsönöket.

A torzítok harca ezen eszmék ellen nagymértékben hozzájárult a nyugati történelmi tények alakulásához attól kezdve, hogy Napóleon felvette a konzuli címet, egészen 1815-ig. Tekintet nélkül arra, hogy ezek a tények elkerülhetetlenek voltak-e vagy sem, a Nyugat történelmének torzulását jelentette, hogy a kultúrparaziták aktív és döntő módon befolyást gyakoroltak a nyugati szellemiség kifejeződésére. A nyugati erők közötti küzdelemben, amelynek kimenetelét organikusan a mi nyugati szellemiségünk alakulása határozza meg, a teljesen idegen hatalom színre lépése torzulást és kudarcot (frusztrációt) jelent.

Nem tudjuk, milyen lett volna a Nyugat történelme, ha másként alakul, de annyi biztos, hogy a Pénznek a XIX. század folyamán nem lett volna abszolút hatalma, ha a kultúratorzulás betegsége nem áll fenn. A nyugati szellemiségnek két pólusa lenne (amely minden egyes ember lelkiségét befolyásolja): a pénzben gondolkodás pólusa és a Tekintély és Hagyomány pólusa. A Pénz abszolút diadala a nyugati élet és egészség borzalmas érvágását jelentette. Egész országok mezőgazdasági társadalmi osztálya lett feláldozva a kereskedelem oltárán. Magánérdekekért indított háborúkban hullott hazafiak vére. Elég megemlíteni az ópiumháborút, azt a háborút, amelyben angol katonáknak és tengerészeknek azért kellett meghalniuk, hogy a Kínai Császárságot arra kényszerítsék, hogy ismerje el és támogassa azt a monopóliumot, amelyet a nyugati civilizációba férkőzött torzítok élveztek.

Az adósság rendszerét minden európai államra rákényszerítették. Poroszország 1818-ban Nathan Rotschildtől vett fel kölcsönt Poroszországot Oroszország, Ausztria, Spanyolország, Portugália) követte a sorban. De a kor felszínes materialista szelleme, amely ál mélyebb gondolkodás és a felszínes jelenségek mögötti kutatás ellensége volt, vak maradt; az a filozófia, amely valamikor egy Leibnitzet és Berkeleyt termett, most megelégedett Mill-lel és Spencerrel. A közgazdasági gondolkodás megelégedett Adam Smith-szel, aki - az embermilliók romlása és nyomora ellenére - azt tanította, hogy ha minden egyes ember a maga önző gazdasági/ érdekeit követi, ez a közösségi élet előremenetelét eredményezi. Ha ilyen és ehhez hasonló megdöbbentő tételeket általánosan elfogadtak, nem lehet csodálni, hogy csak kevés nyugati ember volt tudatában a Nyugat kulturális élete torzulásának. Ezen kevesek egyike Byron volt, amint ezt a "The Age of Bronze" (="A bronzkor"), a "Don Juan" és egyéb művei mutatják. A kultúratorzításnak tudatában volt Charles Lamb és Carlyle is, de a nyugati emberek legnagyobb része Louise-Philippe utasítását követte: "Gazdagodjatok!"

III.

Noha a gazdasági élet formáit a kultúra befolyásolja, maga a gazdasági élet valójában a kultúrának csupán nyersanyaga, a magasabb rendű élet előfeltétele. Egy magasabb rendű kultúrában a gazdasági élet szerepe pontos megfelelője annak, amit egy olyan alkotó ember életében játszik, mint amilyen Cervantes, Dante vagy Goethe? volt. Ilyen ember számára munkapadhoz kötve lenni egyet jelentene életének torzulásával. Minden magasrendű kultúra kreatív, egész élete nem egyéb, mint folytonos, személyfeletti alkotó munka. Tehát a gazdasági élet középpontba helyezése, és az a kijelentés, hogy ez az Élet, a kultúra torzítását jelenti.

De mindkét oldalról ez volt a torzító hatás következménye. A Pénz hatalmasságai kizárólag azért fáradoztak, hogy a Pénz uralmai a Nyugat ősi hagyományai felett mindenütt győzedelmeskedjék. A másik oldalról a marxizmus torzítása tagadta, hogy bármi más lenne a világon, a gazdasági életen kívül. A marxizmus azt hirdette, hogy a proletariátusnak a maga javára kell kizsákmányolnia a nyugati civilizációt.
Bármely magasabb rendű kultúra tagolódásának vizsgálatából megállapítható a proletariátus kulturális jelentősége. Egy szóval kifejezve - semmi. Ez nyilvánvaló tény, nem egy ideológia megállapítása. A kultúratorzító Marx a maga nyugati kultúra iránti feneketlen, fogvicsorgató gyűlöletével éppen e tényre való tekintettel választotta ki a proletariátust a pusztítás eszközéül. A torzítok fentről is, lentről is ösztönösen csak olyan technikákat alkalmaztak a gyűlölt Nyugat elpusztítása végett, amilyeneket ismertek: bizonyos gazdasági technikákat. Nem lehet eléggé hangoztatni: amikor ezt mondjuk, ezzel nem erkölcsi értékítéletet, helyeslést vagy rosszallást fejezünk ki. A torzítok ösztönös megszállottságtól hajtva működtek: viselkedésük kényszerűség volt, ésszerűtlen, nem tudatos, organikus szükségszerűségből eredt.

Mind a Pénz eszméje, mind a gazdasági alapokon nyugvó osztályharc eszméje más kultúrákban is megjelenik megfelelő időben. A mi életünk torzulását nem ezeknek a jelenségeknek a puszta léte mutatta, hanem ezek egyetemessége, abszolút formája és az elkeseredett megszállottság, amellyel a kultúratorzítók összezavarták és megosztották az egész nyugati világot. A kultúratorzítónak, mint egyfajta organikus katalizátornak a jelenléte ott rejtőzik minden széttagoló, pusztító fejleménynek és eszmének a mélyén.
A Nyugat kizárólag külsődlegessé válása miatt hódolt be ennek a kultúratorzításnak. Mihelyt felületesen foglalkozni kezdett a materializmussal, a kultúratorzítók szélsőségesebb formában adták elő azt. Bizonyos sorompók áttörése a kultúratorzítókat arra indította, hogy azért dolgozzanak, hogy minden óvintézkedés megszűnjön. A deizmusból ateizmust csináltak, de megtartották saját rúnádat és imaszíjaikat. A racionalizmusnak a Hagyomány elleni küzdelmében egyre több feltétlen követeléssel fokozták a Nyugat megosztottságát.

Éppen a kultúratorzítók jogállása elkeseredett viszályokra adott alkalmat a nyugati nemzetek között. Angliában a közéletet eltorzította az állandóan felszínre kerülő vita a zsidók jogállásáról. Ennek a kérdésnek az égvilágon semmi köze sem volt Anglia életének organizmusához, de az egymást követő küzdelmekben az angolok arra pocsékolták energiáikat, hogy állást foglaljanak olyan kérdésekben, mint a zsidók állampolgársága, parlamenti tagsága, ügyvédi kamarai tagsága, vagy az, hogy a zsidók lehetnek-e szellemi foglalkozásúak vagy éppen miniszterek. Hasonló harcok osztották meg a nyugati társadalmi mindenütt. A gazdasági életben a banktőke gyors térhódítása, a Pénz eszméjének állítása az áru eszméjének - helyébe minden nyugati országban a munkások és parasztok anyagi és szellemi életének gyors összeomlását idézte elő. A XIX. és a huszadik század folyamán a milliók halála a szenny, a rosszul tápláltság, az ember-alatti életkörülmények, a tífusz, éhínség és tuberkulózis következtében visszavezethető arra, hogy a termelésen alapuló gazdasági élet csatatérré alakult át a Pénz urainak a vállalkozók és iparűzők elleni harcában. A Pénz urai létrehozták a vállalatok tulajdonjogának testületi formáját. Ez minden vállalat tulajdonosát a Pénz urainak kamatrabszolgaságba kényszerítette, mivel ez utóbbiak vásárolták fel a részvényeket, majd a vállalkozók alkalmazottait azzal sanyargatták, hogy a termelés hozadékát teljesen az osztalékra fordították. Egy bankár számára az emberi lényéknek kifizetett bér, ami életük gazdasági alapját képezi, tisztán ( "termelési költség". Ennek a "költségnek" a csökkentése egyet jelent saját hasznának növelésével. Nem számít, hogy ennek angolkóros gyermekek, éhen halt családok, a nemzet életének lesüllyedése a következményei - a cél a Haszon.

Az ideológia az volt, hogy minden dolgozó, ha akar, gazdag ember lehet. Ha mégsem lesz az, az ő hibája. A Pénz urainak senkivel szemben sincsenek kötelességeik, mivel ők "saját maguk csinálták meg" önmagukat. De fordítva már nem ez a helyzet: ha az ő külföldi érdekeltségeiket megtámadják, az éhenkórászoknak hazafias kötelessége, hogy a Pénz urainak segítségére siessenek.

A Pénz uralomra jutásának borzalmas következményei az, hogy egész néprétegek kerültek az éhhalál küszöbére, amint várható volt, ellenhatást váltottak ki. A tömegek forrongó elégedetlensége is a kultúratorzítók politikai eszközévé vált.

Középen volt ellenségük - a nyugati civilizáció törzse. Fölötte a rajta való uralkodás pénzügyi technikája. Alul pedig a szakszervezeti mozgalom technikája. A többi milliók ennek a kétfrontos háborúnak áldozatai voltak. A kultúratorzító szerepe abban állt, hogy a megosztottságot fokozza, élesebbé tegye és annak működését a maga hasznára fordítsa. A kultúratorzítás politikáját és eredményét egy történész sem írta le soha jobban, mint Baruch Levy Marxhoz írt hírhedt levelében:

"A zsidó nép kollektív értelemben véve saját Messiása lesz. A világuralomra azáltal fog szert tenni, hogy az összes emberi fajokat egyesíti, eltörli az országhatárokat és a monarchiákat, amik a részekre tagolódásnak (a partikularizmusnak) a bástyái, és megteremt egy egyetemes köztársaságot, amelyben a zsidók mindenütt mindenre kiterjedő jogokat élveznek.

Az emberiségnek ebben az új szervezetében Izrael fiai el fognak terjedni mindenütt, ahol a világon emberek laknak, és mivel valamennyien ugyanahhoz a fajhoz és kultúrhagyományhoz tartoznak, anélkül, hogy ugyanakkor meghatározott nemzetiségük lenne, mindenhol vezető szerephez jutnak, anélkül, hogy ellenállásba ütköznének.

A proletariátus győzelmének puszta ténye következtében az egy egyetemes köztársaságot alkotó nemzeteknek a kormányzása a zsidók kezébe fog kerülni minden erőfeszítés nélkül. A zsidó faj akkor megszüntetheti a magántulajdont, majd mindenhol az ellenőrzése alá kerül a köztulajdon.
Ekkor fognak beteljesedni a Talmud ígéretei. Amikor eljön a Messiás ideje, a zsidók fogják kezükben tartani a világ gazdagságát."

Ez a nyugati organizmusban lévő idegen test megnyilatkozása. A kultúratorzító számára minden helyénvaló - számára a Nyugat gőgös, önző, kegyetlen, állatias szörnyeteg. Ennek a két organizmusnak vagy bármilyen ilyen jellegű két organizmusnak az életfeltételei egyszerűen különböznek egymástól. A kultúratorzító számára a Nyugat belülről történő gazdasági megszállása, amely aláaknázza a nyugati szellemiséget, és utat nyit a torzító számára, csupán engedelmeskedés annak, ami nyilvánvaló. Ez a fogadó, vendéglátó és a parazita örök viszonya, ami megtalálható a növényvilágban, az állatvilágban és az emberek világában egyaránt. Ahogy a Nyugat számára az, hogy önmaga legyen, azt követeli meg, hogy elfojtsa a kultúratorzító megnyilvánulásait és korlátozza szellemét, ugyanúgy a zsidó számára az, hogy önmaga legyen, azt követeli meg, hogy meghiúsítsa a nyugati szellemiség megnyilatkozásait.

Világosan meg kell értenünk, hogy a kultúratorzítás nem tudja meggyilkolni a vendéglátót, mivel nem képes elérni szellemiségét, hanem csupán megnyilvánulásaira gyakorolhat hatást, amikor azok a külső megvalósulás szakaszába lépnek. Ha a kultúratorzítás elérné magát a szellemiséget, többé senki sem érezné kultúratorzításnak, mivel a lelkiség megváltozna. De a szellemiség megmarad továbbra is a maga tisztaságában és erőteljességében, csupán külső megnyilvánulásai torzulnak el. Itt van a feszültség forrása: látható a különbség a lehetőség és a tényleges megvalósulás között. Megkezdődik a visszahatás: a kultúratorzítás minden egyes győzelmével növekszik a frusztráció, és egyre határozottabb formát ölt a kultúrahordozó réteg ellenséges érzülete. A propaganda nem képes befolyásolni ezt a folyamatot, mivel ez organikus folyamat: szükségképpen végbemegy, amíg csak az élet jelen van.

IV

A kultúratorzítás a kulturális életet minden szinten érinti. Amikor a kultúra a politikai nacionalizmus szakaszát éli, mint a nyugati kultúra a XIX. században és a huszadik század első felében, nemcsak minden egyes nemzet élete torzulhat el, hanem a nemzetek közötti kapcsolatok is.

A legegyszerűbb illusztratív példa legyen hipotetikus. Az Amerikában élő kínai parazita csoport sohasem volna képes a kultúratorzítás szintjét elérni, de tételezzük fel, hogy képes erre. Ha a kínai népcsoportnak Amerikában beleszólása lett volna a közügyekbe abban az időben, amikor - mondjuk - Anglia kijelölte magának a befolyási övezetet Kínában, az Amerikában élő kínaiak elkerülhetetlenül azon munkálkodtak volna, hogy Amerika háborút indítson Anglia ellen. Ha megfelelő befolyással rendelkeznek, törekvésüket siker koronázza. Ez a nyugati civilizáció nemzetközi életének torzulása lett volna, nyugati nemzetek közötti háború - kínai érdekekért. Ez a hipotetikus eset a XIX. század folyamán más résztvevőkkel ismételten előfordult. Ha Európában bármely ország üldözni kezdte a kultúratorzítókat, és ha bármely ország habozott megadni nekik azokat a polgári jogokat, törvényes védelmet és gazdasági lehetőségeket, amiket igényeltek, az a kultúratorzítás politikájának célországává vált. A torzítás sohasem volt abszolút, mivel a torzító államhatalmi befolyása sem volt az sohasem. A torzítás mindig csak elhajlás volt, nem átalakítás, befolyásolás, nem parancs, rejtett, nem látható, letérítés az útról, nem egyenes vonalú hatás. Maga a torzító sohasem mutatkozott, mert ha így tesz, saját vesztét okozta volna, hisz csupán egy kicsiny parazita volt egy óriási befogadó testben. A torzítás mindig nyugati eszmék - szabadság, demokrácia, függetlenség és más hasonlók - álarcában jelentkezett. Ez megint csak nem gonoszságból történt, hiszen a torzító életszükséglete volt ez a politikai vonalvezetés. A torzítok kis száma kizárta, hogy az egész Nyugatot kihívja a harcmezőre.

Az egész XIX. század folyamán és a huszadik század elején a nyugati politikai és gazdasági felszíni történelem mellett létezett egy másik is: a kultúrparazita politikai előretörésének történelme, amelynek következménye a nyugati politikai és gazdasági élet torzulása volt. A korabeli Európa csak félszemmel volt képes megpillantani ezt a másik történelmet. Politikai nacionalizmusa következtében el sem tudott képzelni egy politikai egységet meghatározott terület, nyelv, "alkotmány", hadsereg, hajóhad, kormány nélkül, valamint a többi nyugati politikai kellék híján. Számukra nem volt ismeretes az arab kultúra története és nemzet-eszméje és az egész Nyugaton elterjedt maradványainak egysége sem.

A kultúrparazita minden egyes népen belül az alkotmányosság elfogadásáért, a régi arisztokratikus formák gyengítéséért, a "demokrácia" elterjedéséért, a pártok uralmáért, a választójog kiterjesztéséért és a Nyugat ősi zártkörűségének megszüntetéséért fejtette ki tevékenységét. Mindezek a mennyiség irányában tett átalakítások voltak, a minőség tagadásai. Egy ország demokratizálása előfeltétele annak, hogy abban a kultúrparazita magához ragadja a hatalmat. Ha valamely országban túl nagy volt a belső ellenállás, a makacskodó nemzet ellen más népeket mozgósított, olyanokat, amelyek felett már ő uralkodott. Ilyenkor háború volt az eredmény.

A XIX. század folyamán végig ellenállt a kultúratorzításnak Oroszország (amelyet akkor még mindig a nyugati államrendszer tagjaként tartottak számon), Ausztria és Poroszország. A római egyház is ellenállt, és ezért a kultúratorzítók ellenségként jellemezték.

A kultúratorzító 1858-ra már eljutott addig a pontig, hogy a Mórt ara gyermek ügyében Franciaország kormányát és Anglia közvéleményét mozgósítani tudta. Ha egy zsidó magánszemély gyermekének ügye a nyugati nemzetek között nemzetközi incidenssé válhatott, nem csodálkozhatunk azon, hogy az ennél sokkal nagyobb zsidó ügyek sokkal nagyobb nemzetközi következményekkel jártak a nyugati politikában.

A legnagyobb ellenség Oroszország volt, a pogromok országa. Az 1906-os nagy kijevi pogrom idején láthattuk, hogy az amerikai Roosevelt-kormány megszakítja a diplomáciai kapcsolatokat az orosz kormánnyal. Egyetlen amerikai sem volt érintett a pogromban, ezért ez az eset is a kultúratorzító erejét jelzi. Ha a pogrom áldozatai lappok, kozákok, baltiak vagy ukránok, a kegyetlenkedés Washington észrevételezése nélkül zajlott volna le.
Az első világháború sem eredeti formájában, sem későbbi alakulásában egyáltalán nem a Nyugat akkori problémáiról tanúskodott. Ennek a nagy fordulópontnak a tárgyalása más helyre tartozik, de itt rámutathatunk arra, hogy az első világháború milyen következményekkel járt Oroszországra, a nagy ellenségre. A kultúratorzítónak a bolsevizmussal való összefüggése a zsidó sajtóban hangos dicsekvés tárgya volt a bolsevizmus kezdeti szakaszában. A Romanovok Oroszországának ezerszeresen visszafizettek a három évszázados pogromokért. A cárt és családját Jekatyerinburgban agyonlőtték és holttestükre kabalisztikus jelképet rajzoltak. Az egész réteget, amely Oroszországban a nyugati kultúra hordozója volt, legyilkolták vagy száműzték. Oroszország elveszett Európa számára, és a legnagyobb fenyegetéssé vált a Nyugat felé. A forradalmat közvetlenül követő polgárháborúban, valamint a járványos betegségek és éhínség következtében 10-20 millió ember halt meg. A jelszó ez volt: elpusztítani mindent! Ez azt jelentette: mindent, ami nyugati. Az Oroszországban bevezetett egyéb változtatások között az antiszemitizmust bűncselekménnyé nyilvánították.

Ez a példa mutatja azt a nagyságot, amit a kultúratorzítás elérhet. A nyugati kultúra félelmetes formáló ereje késztette Oroszországot szellemi pályájára. E fejlemény eszköze Nagy Péter volt. A XVII. században általa alapított Romanov-dinasztia volt a nagy jelképe a nyugati szellem feltörésének azon a hatalmas szubkontinensen, amelyet Oroszországnak hívnak, a maga hemzsegő, sok milliónyi primitív embereivel. Az átalakulás természetesen nem volt teljes. Nem is lehetett az, mivel valamely magasabb rendű kultúrának meghatározott, változhatatlan területe van. Ám a Romanov-dinasztia és a nyugati réteg, amit három évszázadon át az Oroszországban képviselt, Európának viszonylagos biztonságot adott keleten. A bolsevizmus megszüntette ezt a biztonságot.

Amikor Sándor cár csapatai 1814-ben bevonultak Párizsba, Nyugatutánzó parancsnokaik utasították őket, hogy viselkedjenek úgy, mint nyugati katonák. Ez valamiképpen olyan volt, mintha nyugati katonák vonultak volna be egy külföldi nyugati fővárosba. De a bolsevista katonáknak, akik 1945-ben Európa szívében kitűzték a vörös zászlót, sohasem volt semmi közük sem a Nyugathoz. Primitív vérükben és ösztöneikben kimondatlanul élt a parancs: elpusztítani mindent!

A kultúratorzítás jelensége nem korlátozódik a cselekvés területére. A klasszikus civilizációnak a korai arab kultúra feletti, Krisztus után 300 körül kiteljesedő felülkerekedése az új, feltörekvő kultúra kifejezésmódjainak teljes torzulását mutatja. A filozófus ezt a helyzetet (ami évszázadokig tartott) mint az új kultúrszellem valamennyi megnyilatkozásának "hamis alakját", "hamis alakulását" jellemezte.

A nyugati művészetek magas fokú kifinomultsága és ezoterikus természete, ami ezeket a művészeteket csupán kevés ember számára tette hozzáférhetővé, a kultúrán kívül állók számára lehetetlenné tette a torzítást. Bizonyos alkalmakkor maguk a nyugatiak - például Chippendale, a klasszicista írók, filozófusok és képzőművészek - megkíséreltek ugyan kultúrán kívüli motívumokat belevinni a nyugati dolgokba, de magával a felhasználásukkal átalakították őket, a mi érzésvilágunkhoz alkalmazva. Ám a nagy nyugati művészi élet legmagasabb fejlettségi fokán egyáltalán nincsenek jelen a kultúratorzítók. Calderon, Rembrandt, Erwin von Steinbach mester, Gottfried von Strasburg, Shakespeare, Bach, Leonardo, Mozart kultúrán kívüli háttérrel rendelkező hasonmások nélkül fejtették ki művészi tevékenységüket. Az olajfestészet és a zene kiteljesedésük során teljesen nyugati jellegűek maradtak. Amikor a XIX. század végén a két nagy művészeti ág történelemmé vált, a kultúratorzítók erőszakosan behatoltak a festészet területére és nagy zajjal megjelentek a zene világában.

Kiterjedt közéleti hatalmuk következtében úgy tudták feltüntetni borzalmas festőiket és zeneszerzőiket, mint Rembrandt és Wagner örököseit. Minden kisebb művészt lehetetlenné tettek, aki a régi hagyományokat akarta folytatni, ugyanakkor a kultúratorzítókat nagy művészként értékelték. A huszadik század közepén ez a tendencia végül odáig fajult, hogy egyszerűen vették a régi művészeti alkotásokat és eltorzították azokat, anélkül, hogy a legkevésbé is leplezni igyekeztek volna ezen tevékenységüket. Egy bizonyos "zenei" formát az afrikai bennszülöttek primitív kultúrájából átvettek és a nyugati mesterek alkotásait ebbe a formába erőltették. Az eredetiségnek még a látszatát is feladták. A kultúratorzító által alkotott dráma többnyire egyszerűen egy eltorzított, elferdített Shakespeare-dráma volt, amely azért jött létre, hogy a torzító szociális propagandáját közvetítse. A kultúrán kívüliek totális nyomulásukkal minden más drámát megbuktattak, a nyilvánosság csatornái az ő kezükben voltak.

Ezen a területen - a cselekvés területéhez hasonlóan - a nyugati szellemiséget a zártkörűség tartotta meg kifejeződésében tisztának, és a mennyiségi eszmék, módszerek és érzések győzelme tette hozzáférhetővé a Nyugat életét a kultúratorzítók behatolásához.
A cselekvés területén a Pénz, a Demokrácia és a Közgazdaság - mind mennyiségi jellegűek, ezek közül egyik sem zártkörű terület - engedték be a kultúrán kívüli elemet az államhatalomba. A nyugati materializmus, pénzben gondolkodás és liberalizmus nélkül éppen olyan lehetetlen lett volna a zsidó számára behatolni a nyugati közéletbe, mint amilyen lehetetlen egy nyugati ember számára, hogy a talmudi kazuisztikának (az erkölcsi csűrés-csavarásnak) a mestere legyen.

Ezzel eljutottunk a Jövő kapujához.

A nyugati szellemiség eljövendő fejlődése nyilvánvaló. Újra megjelenik a Tekintély, a régi nyugati büszkeség és zártkörűség visszatér. A Pénz szellemét a Tekintély, a parlamentarizmust a rend váltja fel. A társadalmi széttagoltság helyébe az összetartás és a hierarchia lép. A politikának új területe lesz: a nyugati nemzetek eltűnnek, a jövő az egységes nyugati nemzeté. A Nyugat egységének tudatosítása helyettesíti majd a XIX. század szűkkeblű államelméletét.

A huszadik században a nyugati szellemiség jellemzője a szigorúság és a fegyelem. A XIX. századi Európa beteges individualizmusa és akaratgyengesége a múlté. Az Élet titka iránti tisztelet és az élő Eszmék jelképes jelentőségének megbecsülése foglalja el a XIX. századi materializmus helyét. A vitalizmus győz a mechanizmus felett, a szellem a racionalizmus felett.

Kálvin megjelenése óta a Nyugat folyamatosan haladt az egyre abszolútabb értelmű materializmus felé. A görbe a csúcspontját az első világháborúval érte el. Az új világ kezdetének hatalmas korát a nyugati szellem újra megjelenése is jellemzi, a maga páratlan tisztaságában. Ez az új kor a racionalizmus hosszúra nyúlt válságán keresztül érkezett meg, és örökifjú Rendeltetése eredményezte a Tekintély feltámadását és Európa egyesítésének eszméjét, mégpedig oly magától értetődő formában, hogy nem volt olyan európai erő, kivéve a késleltetőket és torzítókat - ezek pedig egyformán patologikusak -, ami szembeszállt volna vele.

A materializmushoz való közeledés a kultúratorzító felé való közeledést jelentette, abban az értelemben, hogy az tette lehetővé a kultúratorzító nyugati közéleti szereplését. Ha az embereket szám szerint értékelik, természetesen a kultúratorzító is ott van a megszámoltak között. De a számolási mánia már a múlté, a régi zártkörűség visszatér. A Disraeli-jelenség, vagyis az, hogy egy kultúratorzító legyen egy nyugati állam miniszterelnöke, elképzelhetetlen lett volna egy évszázaddal korábban, Pitt idejében, és ugyanilyen elképzelhetetlen lesz a Nyugat eljövendő világában is.

A materializmustól való eltávolodás a kultúratorzítótól való eltávolodást jelenti. A gondolkodás területén a materializmus egyfajta kilátástalan utóvéd-küzdelmet folytat. A materializmus minden területen vereséget szenvedett: fizikában, kozmogóniában, biológiában, pszichológiában, filozófiában és a szépirodalomban. Ez az ellenállhatatlan tendencia a torzítást egyszerűen lehetetlenné teszi a torzító számára, mivel ilyen szellemiség mellett nem vállalhat szerepet a nyugati közéletben. A Nyugat mindig ezoterikus volt: amikor Goethe Összes Műveit 1790-ben kiadták, mindössze 600 példányban nyomtatták ki. Ez a nyilvánosság mégis elég volt ahhoz, hogy a híre egész Európában elterjedjen. Buxtehude, Orlando Gibbons, Bach és Mozart kis közönség számára írt, olyan embereknek, akik között egy kultúratorzító sem volt jelen. Napóleon politikáját utolsó megfogalmazásában a kortárs Európából mindössze néhányan értették. A torzítok csak annyit voltak képesek meglátni belőle, amennyi őket érintette - a Nyugat kultúrahordozó rétegének tagjai közelebb kerülnek egymáshoz a vertikális nacionalizmus szétporladt falai fölött. A Nyugat levedli a materializmus bőrét, visszatér saját lelkiségének tisztaságához, hogy utolsó nagy belső feladatát teljesítse: megteremtse a Nyugat kulturális-állami-nemzeti-népi-faji-birodalmi egységét, mint az abszolút imperializmus belső parancsszava teljesítésének alapját.

A kultúratorzítás problémája ezzel alapvetően módosul. Egycsapásra megszűnik annak a lehetősége, hogy egy parazita bekerülhessen a Nyugat állami életébe. Egészséges ösztönétől vezetve a kultúratorzító feladja Európát, és attól kezdve Európán kívüli befogadót keres magának.

A Pénzre támaszkodó kapitalizmus és az osztályharc régi eszközei elvesztik hatékonyságukat a Tekintély újjászületése folytán. Már csak a hadseregek számítanak. A kultúratorzító kívülről ugyanolyan megszállottsággal készül a visszavágásra. Az egyik nyugati településen, Amerikában még jelen lesznek a kultúra betegségei, amelyek onnan döntő befolyást gyakoroltak és továbbra is gyakorolnak a világ eszményeire.

AMERIKA

"Amerikának még meg kell harcolnia a maga harcát, ezért szomorú szívvel, de ingadozás nélkül azt kívánjuk, hogy elég erős legyen erre. Amerika homályos jövőjéből új szellemi óriáskígyók, iszonyatos szörnyetegek roppant serege tűnik elő. Ezek épp oly rútak és visszataszítók, mint amikor megszülettek a sárból és iszapból és baljóslatúan az Amerika-Jövő ködös hajnalán. Amerikának meglesz a maga haláltusája, és meglesz a maga győzelme, de olyan keretek között, amiket ma még nem teljesen ismer."
Carlyle

"A pénz gondolatától megszállott, szellemileg primitív felső osztály ezzel a veszéllyel szembesülve meg fogja-e mutatni késlekedés nélkül a szunnyadó erkölcsi erejét, ami elvezeti egy valóságos államszervezet létrehozásához, és lelkileg felkészíti, hogy áldozza érte vagyonát és életét, ahelyett, hogy a háborút a meggazdagodás eszközének tekintené, mint eddig?"
Spengler

BEVEZETÉS 3

Olyan pontra érkeztünk, amikor a korábbiak során kialakított történelmi-organikus módszert a közvetlen Jövőre kell alkalmazni. A tökéletesített gondolkodási módszer, amivel a múltat vizsgáltuk, megmutatta történelmi helyzetünket, megmutatta, hogy mik azok, amikkel lelkileg rokonok vagyunk, és mik, amik mindörökre idegenek maradnak számunkra: rámutatott az organikusan szükségszerű belső erkölcsi parancsszavunkra. Mindezt most a közeljövő eseményeire kell alkalmaznunk. Választ kaptunk arra, hogy mit kell tennünk, hátra van még a hogyan. A gyakorlati politikában első lépés a tények értékelése. Következő lépés a lehetőségek intuitív számbavétele. Ez épp úgy érvényes egy önmagát kereső pártvezér jelentéktelen gyakorlati politikájára, mint az olyan nagy államférfiak gyakorlati politikájára, mint amilyen egy Pitt, Napóleon vagy Bismarck volt.

A nyugati politika tényeit és lehetőségeit 1948-ban nem lehet számba venni Amerika jelentőségének és lehetőségeinek teljes megértése nélkül. Egészen napjainkig ez a megértés általában hiányzott Európából. Eljött az az idő, amikor minden politikai irányvonalat, eszmét és szempontot a tényekkel kell összefüggésbe hozni. Az előítéletek, szeszélyek, elvont gondolatok és eszmék kora lejárt, és még ha nem is lennének nevetségesek, akkor is luxus lenne ilyenekkel foglalkozni, mivel egy szűkös viszonyok között élő, kifosztott, megszállt Európának világosan kell gondolkodnia, ha még egyszer kezébe akarja ragadni azt a hatalmat, hogy saját Rendeltetésének őre legyen. A második világháborúig az Amerikával kapcsolatos tévedések és fogalomzavarok majdnem általánosak voltak Európában. Ezek bizonyos országokban nagyobbak voltak, mint máshol, de nincs értelme annak, hogy ebből a szempontból szétválasszuk az európai országokat, mivel a világtörténelmi célkitűzések szempontjából Európa egy egységet képez, akár közismert ez a tény, akár nem. Európa mint egység szenved, mint egység vesztese a világháborúknak, és amikor tudatára ébred saját egységének, nyertese is lehet a világháborúknak, és a Jövőt a maga belső erkölcsi parancsszava szerint formálhatja. Ez a kor csak egy módon értheti meg a jelenségeket, ,és csak egy módszer létezik, amely az organikus egységek számára feltárja múltjuk és jövőjük titkait - és ez az organikus-történelmi módszer. Amerika jellege és lehetőségei megtalálhatók a történelmében. A kultúra életerejével kapcsolatos tételek nyújtják eszközeit annak, hogy mind maga Amerika, mind az egész nyugati civilizáció megértse Amerika történelmének jelentőségét.

AMERIKA KEZDETE

Az amerikai földrészt egyéni bevándorlók népesítették be. Nagyobb számú bevándorló az európai északi fajokból az 1500-1890-es időszakban érkezett. Ennek korábbi, gyarmatosító szakaszában (1500-1789 között) az életfeltételek, amelyek között a letelepedő bevándorlóknak élniük kellett, nagyon kemények voltak. A hátországot vad, ellenséges népek lakták. A biztonságos terület a mintegy 1500 mérföld hosszú tengerparti sáv volt.

Ezen túl volt a hatalmas, fel nem tárt, ismeretlen "határ". Ennek a szónak, ami Európa korábbi népei nemzeti lelkületének megértése szempontjából fontos, teljesen ellentétes a jelentése Amerikában. Nem két hatalmi egység közötti határvonalat jelent, hanem egy hatalmas, veszélyekkel teli, majdnem üres területre vonatkozik. Ezt egyedül azért kell meghódítani, hogy saját területként lehessen számon tartani, és ebben a folyamatban a legnagyobb ellenség a Természet volt, nem a vadak, mivel ez utóbbiak egyetlen esetben sem voltak magas fokban szervezettek. Amerikában ezért az első évszázadokban nem alakultak ki tudatos politikai feszültségek, amik az igazi határokból szoktak keletkezni.
Az, hogy egy ember behatolt-e vagy sem a hátországba birtokot foglalni, személyes elhatározás kérdése volt. Ezt a többi millió négyzetkilométer területet nem állami, hanem egyéni imperializmus szerezte meg. Ennek a ténynek is igen nagy jelentősége van Amerika későbbi történelme szempontjából. Először is ezekben a bevándorlókban általában megvolt az a messzi távolra irányuló gótikus késztetés, ami megadta a nyugati történelemnek a maga egyedülálló erőteljességét. Akár kalandorok voltak, akár katonák, akár vallási menekültek, akár kereskedők, valamennyien szűkös, primitív életet nyújtó, ismeretlen, veszélyes országért hagyták el európai otthonukat. Az új életkörülmények állandósították, és még jobban kifejlesztették azokat az ösztöneiket, amik ide vezették őket.

Ezek az első amerikaiak kis csoportokba verődve kiirtották az őserdőket, erődítményeket és otthonokat építettek. A parasztok puskával a vállukon szántották a földet. Az asszonyok fegyverrel a kezük ügyében dolgoztak otthon. Az emberi tulajdonságok közül az önbizalmat, leleményességet, bátorságot és függetlenséget becsülték a legtöbbre.
A tengerpart mentén nagy városok épültek - Boston, New York, Philadelphia -, és ezekben a városokban a XVIII. században egyfajta társadalom jött létre, sőt egy bizonyos amerikai enciklopédizmus is kialakult.

Az első 13 gyarmatot úgy szervezték meg, mint az Angol Gyarmatbirodalom független részeit. A fő kapcsolat Angliával az a védelem volt, amit Anglia nyújtott Franciaországgal szemben, amelynek gyarmatbirodalmához tartozott Kanada és a települések hátországának egy része. A francia hadsereg elleni győzelem, a francia katonaságnak Kanadából való kiűzése az 1760-as években a települések függetlenségi törekvéseit megerősítette, és a francia politika minden eszközzel támogatta a településeknek Angliától való elszakadását. Az amerikai forradalmi háborúban (1775-1783) kereskedelmi és politikai indítékok is szerepet játszottak, de a jelenleg legfontosabb szerepez játszó ideológia volt az, aminek a keretében a gyarmati enciklopédisták megfogalmazták háborús céljaikat. A gyarmati propagandisták többsége - Sámuel Adams, Patrick Henry, Thomas Paine, Johns Adams, John Hancock, Thomas Jefferson, Benjámin Franklin - korábban Angliában és Franciaországban élt és így magába szívta az új racionalista eszmét, ami győzedelmeskedett az angol társadalomban és meghódította a francia államot és kultúrát. A telepesek átvették a racionalista tanok francia formáját:' az amerikaiak jogai helyett "az emberi jogokat" követelték.

Mint általában, nem az ideológusok vívták a háborút. Azt a katonák vívták, és ez a háború a legnehezebb küzdelem volt, melyet Amerika valaha is folytatott. A települések összlakossága mindössze három millió volt, és ez a három millió ember az Atlanti-tengerpart egész hosszában oszlott meg. Egyedüli összekötő kapocs közöttük az Angliával való szembenállás és a kölcsönös függetlenség reménye volt. A tengeren az angolok erősebbek voltak, mint a franciák, akik a telepeseket segítették. Az angolok nemcsak a bennszülötteket sorozták be a maguk hadseregébe, hanem Európából is zsoldosokat toboroztak erre a háborúra. Végül is a telepesek lettek - a porosz és francia segítség jóvoltából - a háború győztesei, és győzelmük eredményeképpen elnyerték az Angliától való teljes függetlenséget.

A háború éppen annyira polgárháború is volt, mint amennyire függetlenségi háború, és a forradalom vezéreinek belső terrort kellett alkalmazniuk a gyarmati lakosság angol királypárti elemei ellen. Ez utóbbiak zöme a háború után Kanadába menekült, amely továbbra is angol gyarmat maradt. Ha a forradalom sikertelen lett volna, valamennyi gyarmati vezért felakasztották volna árulásért, de a sikerük azt jelentette, hogy úgy tekintik őket, mint Amerika Alapító Atyjait.

A hazafiak és alkotó elmék egy kis csoportjának köszönhetően - a történelmet mindig a kisebbség alakítja - a 13 gyarmat egy államszövetségbe egyesült. Ezt az államszövetséget a következő vezetők hozták létre: Washington, John Adams, Franklin, Pinckney, Rutledge - és mindenek előtt Alexander Hamilton, a legnagyobb államférfi, aki valaha is színre lépett Amerikában. Ha ez a nagy lélek nem tevékenykedett volna, az amerikai földrész későbbi történelme sorozatos háborúk története lenne, amely jelenleg érné el a megsemmisítő háború szakaszát, és lehet, hogy még most sem egyesült volna ez a földrész.
Az egyesülés alapja a szövetségi államforma volt. A szövetségi állam és az azt alkotó "államok" közötti hatalommegosztást egy írott dokumentum, az "Alkotmány" rögzítette. A korabeli vezető francia politikai elméletek egy bizonyos szembenállást alakítottak kJ "az állam" és "az egyén" között, de ez a szembenállás csak papíron létezik. Az Amerikai Alkotmány és a különböző alkotmányok, melyeket az egyes települések elfogadtak, ezt a "szembenállást" próbálta törvénybe rögzíteni és egy sor egyéni jogot sorolt fel az állammal szemben.

Nem ismeretes eléggé, hogy ezek a fejlemények teljesen különböznek a kultúra otthoni termőtalaján végbemenő korabeli jelenségektől. A gyarmatokon sohasem létezett semmiféle állam, legfeljebb csak szóban. Ezért az Alkotmány a hagyomány kezdetét tükrözte, és nem a hagyomány tagadását, amikor arra törekedett, hogy a régi államformát egy darab papírral helyettesítse. Amerikában nem volt hagyomány. Hamilton monarchikus államot akart létrehozni, európai hagyományos formában, de a racionalista ideológia és propaganda túl erős volt és köztársaságot követelt.

A különböző dokumentumokban rögzített "egyéni jogoknak" nem volt hasonmásuk az európai jogrendszerben. Mivel Amerikában korábban sohasem létezett semmiféle állam és európai értelemben vett határ, itt csak "egyének" léteztek. Földet igénylés és rajta való megtelepedés által lehetett szerezni. Akinek kedve szottyant, vállára vehette a puskáját, elvonulhatott a hátországba, és ott élhetett, mint földművelő vagy vadász. Ezért Amerikában "egyénekről" beszélni semmi újat sem jelentett. Ez semmiben sem hasonlított az európai körülményekhez, mivel Európában az állam az egyes személyek életének alapját képezte. Európában az "egyén" csak azért volt képes élni és boldogulni, mert az állam létezett. Ha nem lett volna porosz állam, Európa lakosságának fele szláv életkörülmények közé került volna.

Amerikában nem volt állam - az államisághoz legközelebb eső jogi személy a távoli angol kormány volt -, ezért az amerikai államellenes ideológia semmilyen életszerű tényt nem tagadott, hanem csupán állította az individualizmus tényét, ami a lakatlan, roppant nagy terület következtében kialakult. Az állam szembenállásból származó egység, ám nem volt másik állam az észak-amerikai földrészen, és így nem jöhetett létre semmifajta amerikai állam.

AZ AMERIKAI IDEOLÓGIA

Ezt az organikus individualizmust egy bizonyos politikai irodalom és az írott alkotmányok fogalmazták meg. Eme irodalom szellemiségének tipikus példája a Függetlenségi Nyilatkozat. Mint reálpolitikai alkotás az 1776-os Nyilatkozat mestermű: megmutatja a Jövőt és tükrözi a racionalizmus korszellemét, amely abban a korban, a nyugati kultúrában felemelkedőben volt. De ennek a Nyilatkozatnak az ideológiai része a huszadik század számára egyszerűen fantasztikus: "A következő igazságokat magától értetődőknek tartjuk: Isten minden embert egyenlőnek teremtett, a Teremtő minden embernek vele született, elidegeníthetetlen jogokat adott, köztük az élethez, szabadsághoz és a boldogsághoz való jogot, eme jogok biztosítására létesültek a kormányok, akiknek jogos hatalma az általuk kormányzottak beleegyezésétől származik, olyan esetekben, amikor valamely kormányforma eme célok ellen dolgozik, a népnek joga van a kormányt megváltoztatni, eltávolítani és új kormányt létrehozni, amely ilyen elveken alapul. A népnek ahhoz is joga van, hogy az új kormány hatalmát olyan formában szervezze meg, ami előreláthatóan a legvalószínűbb módon biztosítja a nép biztonságát és boldogságát." A sarlatán politikus Lincoln 1863-ban, egy előadásában arról beszélt, hogy az amerikai "olyan nép, amely szabadságban jött létre, és ama kijelentés mellett kötelezte el magát, hogy Isten minden embert egyenlőnek teremtett". A polgárháború témájára térve így folytatta: "... benne vagyunk egy nagy polgárháborúban, amelyben meg kell bizonyosodnunk arról, hogy nemzetünk, vagy bármely nemzet, amely így jött létre és ilyen elvek mellett kötelezi el magát, sokat képes elviselni".

Ez az ideológia folyamatosan hatott a huszadik század közepéig és fennmaradt még az első és a második világháború után is, amikor a nyugati civilizáció otthonában már egy teljesen más, az előbbivel összeférhetetlen szemlélet tört előre, mint követendő modell. Csak az (amerikai fegyvereket teljesen esetlegesen kísérő) anyagi siker tette lehetővé, hogy ez az ideológia fennmaradhasson egy olyan évszázadban, amely kinőtte azt. Ezt az elavult ideológiát itt nem azért kell megvizsgálnunk, mintha fontos politikai szemlélet lenne, hanem egyedül azért, mivel egyik hatékony technikája Európa megosztásának és széttagolásának.

A Függetlenségi Nyilatkozat Rousseau és Montesquieu gondolkodásától van átitatva. Alapeszméje, mint minden racionalizmusé, az, hogy aminek lenni kellene, azonos azzal, ami lesz. A racionalizmus úgy kezdődik, hogy összekeveri az ésszerűt a valóságossal, és úgy végződik, hogy a valóságost összetéveszti az ésszerűvel. Az egyenlőséggel, a vele született és elidegeníthetetlen jogokkal kapcsolatos "igazságoknak" ezen arzenálja a függetlenné vált kritikai szellemet, a tények és a hagyomány iránti tisztelet hiányát tükrözi. Az elgondolás, hogy a kormányok "egy haszonelvű célért létesültek", hogy eleget tegyenek az "egyenlő" emberek igényeinek, és ezek az "egyenlő" emberek "beleegyezésüket" adják egy bizonyos "kormányzási formához", majd eltávolítják, amikor nem szolgálja ezeket a célokat - nem több, mint racionalista költészet, ami nem felel meg a tényeknek, amik bármikor és bárhol előfordultak. A kormányzás alapja az emberek egyenlőtlensége - ez a tény. A kormányzás természete a kultúrát és a nemzetet, valamint mindkettő fejlettségi fokát tükrözi. Ezért minden népnek kétféle, hatékony vagy nem hatékony kormányformája lehet. A hatékony kormány a nemzeteszme megvalósítója - nem a "tömegek akaratáé", mert ez utóbbi nem létezik, ha hatékony a vezetés. A kormányok nem akkor távoznak, amikor "a nép" ésszerűen úgy dönt, hogy eltávolítja, hanem amikor olyan dekadenssé válik, hogy aláaknázza önmagát. Sehol sem "alapítottak" "elvekre" egy kormányt sem. A kormányok a politikai ösztönök megnyilvánulásai, és a különböző népek ösztöneinek különbözősége az alapja a kormányzási gyakorlat különbözőségének. Az írott "elvek" a legcsekélyebb mértékben sem érintik a kormányzási gyakorlatot, egyetlen hatásuk az, hogy a politikai küzdelmek szókincsét adják.

Mindez Amerikára épp úgy érvényes, mint bármely más politikai egységre, amely a magasabb rendű kultúrák ötezer éve alatt bármikor létezett. Az amerikaiakban élő egyfajta messiási érzéssel ellentétben Amerika nem teljesen egyszeri ország. Megjelenési formájának és rendeltetésének hasonmása megtalálható más települések történetében, amik részben a mi magasabb rendű kultúránkhoz, részben a korábbiakhoz tartoznak.

A Függetlenségi Nyilatkozatban az utalás a kormányra, mint olyanra, melynek célja a nép "biztonságának" és "boldogságának" megteremtése - még nagyobb racionalista képtelenség. A kormányzás az a folyamat, amely megtartja a népet olyan formában, hogy alkalmas legyen politikai feladatának, a nemzeteszme kifejezésének megvalósítására.

A Lincoln-idézet még mindig a racionalizmus korát tükrözi és a vele egykorú Európa érezni és érteni tudta ezt az ideológiát, noha mindig volt ellenállás - még ha gyenge is - a racionalista ideológiák ellen, akár Rousseau, illetve Lincoln változatában, akár a marxi változatban jelentkezett a racionalizmus, mivel az Állam, a Nemzet és a Hagyomány még létezett Európában. Sohasem jött létre egyetlen nép sem "szabadságban", és egyetlen nép sem volt "elkötelezett egy ügy mellett". A nemzetek egy magasabb rendű kultúra alkotásai, végső lényegükben misztikus eszmék. Kialakulások, egyediségük, formájuk, elmúlásuk mind-mind magasabb rendű kulturális fejlemények tükröződései. Azt mondani, hogy a nemzet "egy kijelentés mellett van elkötelezve", nem más, mint a nemzetet egy elvonatkoztatássá silányítani, ami felírható az iskolatáblára egy logika órán. Ez a nemzeteszme racionalista karikatúrája. Aki így beszél egy nemzetről, sértegeti és megalázza azt, hiszen soha senki sem halna meg egy logikai kijelentésért. Ha egy ilyen kijelentés - ami még a "magától értetődésre" is igényt tart - nem meggyőző, fegyveres erővel nem lehet meggyőzőbbé tenni.

A 'szabadság' szó az amerikai ideológia középpontjában áll. Csak negatív módon lehet meghatározni, mint kötöttségtől (vagy egyébtől) való mentességet. Még a legelvakultabb amerikai ideológus sem képviseli a rend minden formájától való teljes mentesség nézetét, és - ehhez hasonlóan - a legszigorúbb zsarnok sem akart sohasem mindent megtiltani. A "szabadság" mellett "elkötelezett" országban a férfiakat kiragadták otthonukból és börtönnel fenyegetőzve katonákká nyilvánították, majd a világ túlsó végeire vitték őket. Mindez "védelmi" eszköz volt egy olyan kormány részéről, amely nem kérte ki a tömegek "beleegyezését", tudván jól, hogy azok elutasítanák az ilyen "beleegyezést".
Gyakorlati értelemben az amerikai szabadság az állami beavatkozástól való mentességet jelenti, de nyilvánvaló, hogy ez is csak papíron létező fogalom, mivel Amerikában sohasem volt állam, és! nem is volt rá szükség. A 'szabadság' szó ezért kizárólag egy materialista vallás fogalma, aminek semmi sem felel meg az amerikai tények világában.

Az amerikai ideológia számára fontos még az 1789-ben elfogadott írott amerikai Alkotmány is Hamilton és Franklin munkásságának eredménye. Őket gyakorlati szempontból érdekelte az Alkotmány, a cél, ami szemük előtt lebegett, a 13 gyarmat egy egységgé való egyesítése volt. Mivel abban az időben az egyesítés semmifajta központi hatalmi alapon nem volt megvalósítható, a legtöbb, amire képesek voltak: egy gyenge szövetség létrehozása egy központi kormánnyal (amely aligha volt kormánynak nevezhető, mivel nem volt ( egyéb, mint egyfajta formába öntött anarchia). Az alkotmány eszméje főleg Montesquieu írásain alapult. Különösen a "hatalom' megosztásának" gondolata származik a francia ideológustól. Elmélete szerint a kormányzási hatalom háromféle: törvényhozói, végre-, hajtói és bírói hatalom. Minden kristálytiszta racionalista elgondoláshoz hasonlóan ez is zavarossá, homályossá válik, mihelyt az életre alkalmazzák. Ezek a hatalmi ágak csak papíron választhatók szét, az életben sohasem. Ténylegesen sohasem választották szét ezeket Amerikában, noha az elmélet az volt, hogy ez a szétválasztás megtörtént. A huszadik század harmincas évei belpolitikai válságának kezdete óta a központi kormány teljes hatalmát nyíltan végrehajtó hatalommá koncentrálták, és különböző elméleteket találtak ki ennek a ténynek alátámasztására, amit még mindig szétválasztásnak" neveztek.

A különféle gyarmatok megtartották a számukra fontos hatalom nagy részét: saját törvényeket hozhattak, hadsereget tarthattak, és a többiektől gazdaságilag függetlenek lehettek. Az unió összetevőinek jellemzésére az 'állam' szót választották, ami további ideológiai zavart eredményezett, mivel az európai államformákat, ahol az állam egy Eszmét jelent, egyenértékűnek gondolták az amerikai "államokkal", amik elsődlegesen területi-jogi-gazdasági egységek, szuverenitás, cél és rendeltetés nélkül.
A települések szövetségében nem létezett szuverenitás, vagyis az állameszmének még jogi megfelelője sem volt. Sem a központi kormány nem volt szuverén, sem az egyes államok kormánya. A szuverenitást az államok kétharmadának egyetértése és a központi törvényhozás képviselte, vagyis egy merő elvonatkoztatás. Ha 50 vagy 100 millió szláv (vagy akár indián) állt volna az amerikai határokon, más értelmet nyert volna mindez. Az egész amerikai ideológia előzetesen feltételezi Amerika geopolitikai helyzetét. Itt nem voltak különböző hatalmak, nem létezett erős, nagyszámú (illetve szervezett) ellenséges nép, nem álltak fenn politikai veszélyek - csak egy hatalmas, üres terület, melyet civilizálatlan vad törzsek szórványosan laktak.

Az amerikai ideológia számára az egyetemesség érzése is fontos, ami Lincoln fenti beszédében is kifejezésre jutott. Noha a polgárháborúnak az égvilágon semmi köze sem volt ideológiai kérdésekhez - mindenesetre a háború jogászkodó indoklása a délieknél még mindig következetesebb volt, mit a jenki elgondolás -, Lincoln késztetve érezte magát, hogy az ideológia kérdését belevigye a háborúba. Az ellenfél sohasem lehetett egyszerűen politikai rivális, aki ugyanolyan hatalomra törekszik, mint a jenki, hanem totális ellenségnek kellett lennie, aki az amerikai ideológiát el akarta törölni a föld színéről. Ez az érzés alakít minden amerikai háborút attól kezdve mindvégig - minden politikai ellenséget eleve ideológiai ellenfélnek tekintettek, még akkor is, ha az ellenséget egyáltalán nem érdekelte az amerikai ideológia.

A világháborúk korában a politikának ezt az ideologizálását világméretűvé szélesítették. Az a hatalom, amelyet Amerika ellenségéül választott, szükségképpen a "szabadság", "demokrácia", és az ehhez a kategóriához tartozó minden más - bár semmit sem jelentő - varázsszó ellensége volt. Ez különös eredménnyel járt: minden hatalom, amely az Amerika által ok nélkül ellenségnek választott ország ellen harcolt, eleve "szabad", "független" hatalommá változott. így a Romanovok Oroszországa is, a bolsevista Oroszország is egycsapásra "szabad" hatalommá alakult.

Az amerikai ideológia azt eredményezte, hogy Amerika olyan országokat nevezett szövetségesének, amelyek nem viszonozták a bókot, de ez nem szegte kedvét Amerikának. Ez a fajta politika Európa számára nem tűnhet egyébnek, mint éretlen politikának. Valójában mindaz a mesterkedés, amely úgy akarja beállítani, hogy a huszadik századi formák és problémák egy XIX. századi racionalista ideológia keretében jellemezhetők, éretlennek, vagy - nyersebben megfogalmazva - ostobának mondható.

A huszadik században, amikor a nyugati civilizáció fejlődése a racionalista típusú ideológiát elvetette, az ideológia amerikai stílusú egyetemessé válása messianizmussá változott - olyan eszmévé, hogy Amerikának kell megváltania a világot. A világboldogítás eszközének egyfajta materialista vallásnak kell lennie, amely Isten helyébe a demokráciát, az Egyház helyébe az "Alkotmányt", a vallási dogmák helyébe a "kormányzási elveket" és az isteni kegyelem helyébe a gazdasági szabadság eszméjét állítja. A világboldogítás eszköze a dollár vallására térés, s ennek kudarca esetén az amerikai bombáknak és szuronyoknak kell a világ megváltását teljesíteniük.

Az amerikai ideológia épp úgy vallás, mint ahogy vallás volt a francia terrornak, a jakobinizmusnak és Napóleonnak a racionalizmusa is. Az amerikai ideológia ezekkel egyidejű, és mindezek teljesen halottak. Éppen így halott bensőleg az amerikai ideológia is. Pillanatnyilag - 1948-ban - elsődleges alkalmazása Európa kettéosztottsága. Az európai "Mihály" elem minden ideológián élősködik, amely "boldogságot" és erőfeszítések, illetve szigorúság nélküli életet ígér. Ezért az amerikai ideológia egy negatív célt szolgál, és csak ezt szolgálja. Egy elmúlt kor szellemisége nem adhat üzenetet egy későbbi kornak, hanem egyedül arra képes, hogy tagadja az új kort és megpróbálja késleltetni, eltorzítani és elhajlítani életösvényeiről. Az amerikai ideológia nem ösztönző, mivel semmire sem lelkesít. Nem-organikus rendszer, és amikor valamelyik tanítása útban van, azt azonnal elvetik. így például a "hatalmi ágak megosztását" 1933-ban törölték a "szent dogmák" listájáról. Ezt megelőzően elvetették már az izoláció "szent" tanítását is 1917-ben, amikor Amerika belépett a Nyugat háborújába, amelyhez semmi köze sem volt. Ezt a tan feltámasztották az első világháború után, de a második világháborúban újra elvetették. Egy politikai vallás, amely ily sokszor megváltoztatja a "természetfeletti" tanítását, nem lehet meggyőző sem politikai, sem vallási szempontból. Például a Monroe-"doktrína" a XIX. század elején meghirdette, hogy az egész nyugati félteke az amerikai imperializmus befolyási területe. A huszadik században ez egy sajátságos ezoterikus tanná változott, amelyet a hazai fogyasztás számára tartottak fenn, míg a külföldnek szánt dogmát a "jó szomszédság politikájának" nevezték el.

Egy nép ideológiája kizárólag intellektuális öltözék. Lehet, hogy megfelel, lehet, hogy nem felel meg az illető nép ösztönének. Egy ideológia napról napra változhat, de a nép jellege nem változik. Ha egyszer kialakult, határozott jellege van, és sokkal inkább befolyásolja az eseményeket, mint ahogy azok befolyásolják őt. Az amerikai nép jellege a polgárháborúban alakult ki.

A POLGÁRHÁBORÚ /1861-1865/

Európai értelemben egyáltalán nem létezett amerikai politika. Az amerikai szövetségi államok egyesülése korábban történt, mint ahogy a belpolitika XIX. századi stílusa kialakult. A későbbi politikai pártok teljesen ismeretlenek voltak az Alkotmány készítői számára. Az ő fülükben a 'párt' szó veszélyes dolgot jelentett: pártoskodást, csaknem árulást. George Washington a közéletből való távozása alkalmával elmondott búcsúbeszédében a "pártszellem" ellen óva intette népét. De az ambiciózus emberek mindig arra törekedtek, hogy hatalomra kerüljenek, még ha a laza szövetségi keretek között korlátozott is volt ez a felelősséggel nem járó hatalom. Amikor a hatalom birtoklásának időtartama néhány évre (az amerikai szövetségi államban négy évre) korlátozódik, a fő politikai probléma a hatalomban való megmaradás. Mivel hatalomra a választásokon szerzett többségi szavazattal lehetett kerülni, kialakult a korteskedés tudománya. Annak érdekében, hogy a vezetők továbbra is megőrizzék hatalmukat, meg kellett szervezni a szavazókat, és a szervezés technikája a párt. A szervezet anyagi eszközöket szerez, eszméket vállal. Az eszmék a tömegek megnyerését célozzák, az anyagi eszközök lehetővé teszik az eszmék terjesztését. Az anyagi eszközök fontosabbak, mivel nehéz azokat megszerezni, eszmék viszont bőven vannak. A pártszervezetek pénztől függősége azt eredményezte, hogy a gazdag emberek képesek olyan pártvezetőket és pártszervezeteket színre léptetni, akik az ügyeket az 6 kedvük szerint intézik. Még a hivatalban lévő pártvezér sem független, mivel egyedül a gazdag ember képes továbbra is megtartani hivatalában. A politikai irodalom a kormányzásnak ezt a formáját plutokráciának nevezi, ami a pénz uralmát jelenti. Ez volt a kormányzás formája Amerikában az egész XIX. század folyamán, és ez folytatódott 1933-ig.

Az amerikai gazdagok gazdagságának forrása az 1789-1861-es időszakban a manufaktúra és a kereskedelem volt. A leggazdagabb emberek az északi államokból kerültek ki, ahol a manufaktúrák virágzottak, és élénk kereskedelmi élet folyt. A déli államoknak egyáltalán nem volt plutokrata szervezetük. A déliek társadalmának patriarchális és hierarchikus alapja volt. A lakosság fele az afrikai fajhoz tartozott, a fehér földbirtokosok és ültetvényesek rabszolgaként kezelték őket. A kapitalista célok szempontjából a rabszolgaság kevésbé volt hatékony, mint az ipari társadalom, mivel a rabszolgák teljes biztonságot élveztek (betegségük esetén és idős korukban is gondoskodtak róluk, és nem fenyegette őket a munkanélküliség), míg az északi gyári munkások ilyen szempontból teljesen védtelenek voltak. Ez még jobban növelte az északi iparbárók előnyét az emberséges rabszolgatartókkal szemben. Az iparban a "termelési költség" alacsonyabb volt. A gyári munkások, akiket a betegségek és egyéb más katasztrófák tizedeltek, nem élvezték az ipar urainak felelős gondoskodását. Nekik a rabszolgaságnak csupán a hátrányai jutottak osztályrészül, míg Délen az afrikaiak az előnyöket is élvezték.
így a Dél gazdasági szempontból kevésbé volt mozgósítva, mint az Észak, ezért a lehető legolcsóbb ipari termékekre volt szüksége, ami abban az időben angol importot jelentett.

Az északiak ipara sem volt képes az angol iparral vetélkedni, ezért Északon magas védővámot állapítottak meg. A vámmal kapcsolatos problémák álltak a politikai küzdelem gyújtópontjában a polgárháború kirobbanását megelőző három évtizedben.
Mihelyt az élet bármely területéről származó probléma elég súlyos ahhoz, hogy politikai problémává váljék, más motívumok is megerősítik azt. így a jenki ideológusok lecsaptak a rabszolgaság eszméjére, és háborús okká tették azt az északi államok tömegei számára.

Ezek az ideológusok az északi kapitalisták részéről az északi munkások anyagi kizsákmányolását humanitárius bánás-módnak tartották, és a déli ültetvényesek patriarchális gondoskodását megbélyegezték mint kegyetlenséget, embertelenséget és erkölcstelenséget. Ez az ideológiai háború sejteni engedte a közelgő fegyveres konfliktust.
A polgárháború közvetlenül amiatt a probléma miatt robbant ki, :- hogy az arisztokratikus-hagyományos életérzésen alapuló, gazdaságilag az izomerőre támaszkodó déli államok elszakadhatnak-e az , amerikai államszövetségtől, amelyet a jenki elemek tartanak a kezükben. A jenkik hatalmában lévő terület pénzügyi-ipari alapon szerveződött és gazdasági szempontból a gép energiára támaszkodott. Három évtizeden át a szövetségi államrendszer fő politikai problémája abban állt, hogy a központi kormányban az északi államok képviselőinek száma egyensúlyban legyen a déli államok képviselőivel szemben. A Dél védekezésbe szorult, mivel az Észak megelőzte a gazdaságban, hatalomban és a központi kormány ellenőrzésében.

De arisztokratikus tendenciája következtében a Délnek sokkal több tisztje volt a központi hadseregben, és a hadianyag zöme is a Dél kezében volt a háború idején. A Dél pénzellenes, hősi beállítottsága óriási előnyt biztosított a csatatereken a jenkik hadseregével szemben, amely a Dél magasabb rendű élete iránt féltékenységet keltő háborús propaganda hatása alatt állt. A háború a minőség és a mennyiség közötti küzdelem volt, s mint ilyen, nem utolsó a Nyugat történelmében. Az Észak kezében volt az egész hadiipar, a legtöbb vasútvonal és négyszer annyi mozgósítható embere volt, mint a Délnek.

A Dél anyagi gyengesége túl nagy volt ahhoz, hogy ellensúlyozza a szellemi magasabbrendűségét a harctéren, ahol a Dél hősiessége egyik győzelmet a másik után aratta a számbeli túlsúllyal szemben. Azonban a Dél az élőerőben elszenvedett veszteségeit nem volt képes pótolni, míg a jenkik erre képesek voltak, főleg német és ír bevándorlókkal. Ez a háború volt a legszélesebb terjedelmű az első világháborúig a nyugati történelemben. Milliós hadseregek küzdöttek egymás ellen, a harci cselekmények több mint 1 millió négyzetkilométernyi területen folytak. Vasutak és páncélosok első ízben vettek részt harci cselekményekben.

Napóleon a 150 csatában szerzett tapasztalatai alapján úgy számolt, hogy a háborúban a szellemiek és az anyagiak úgy viszonyulnak egymáshoz, mint három az egyhez. Ha ezt elfogadjuk, a Dél vereségét az okozta, hogy a jenki anyagi fölény több mint háromszoros volt a Déllel szemben. Ez a háború számos tanulsággal szolgált Európa számára, de ezen tanulságok zömét nem vették tudomásul az európai fővárosokban, melyek még mindig nacionalista kis államokban gondolkodtak és nem voltak képesek a nagytér gondolkodásra. Ez a háború megmutatta, milyen hatalmasok Amerika katonai lehetőségei, megmutatta a jenki karaktert, amely ettől kezdve amerikai szellemiséggé vált, megmutatta a New York-i plutokráciának óriási mértékű hatalomra törését, röviden: megmutatta, hogy itt egy világhatalom alapjai lettek lerakva. Az egyedüli európai hatalom, amely tudomásul vette ezt, amely egyedül volt képes a nagytér-gondolkodásra, Anglia volt, és Anglia egész háborús magatartása a Déllel szemben - enyhén szólva - jóindulatú semlegesség volt. Angliát egyedül Oroszország magatartása akadályozta meg abban, hogy hadat üzenjen a jenki kormánynak. A déli kereskedelmi kalóz-flotta támadásai angol kikötőkből, angol felszereléssel indultak, és az "Alabama" legénységét még mindig angolok szolgáltatták. A jenki tengeri erő miatt azonban a katonai beavatkozás túl nagy feladat lett volna Anglia számára. Ez olyan időszakban mutatkozott meg, amikor Amerikának már nem kellett attól tartania, hogy valamelyik európai hatalom beavatkozhat Észak-Amerikában vagy a Karib-tenger térségében. Ám egyetlen európai hatalom sem hagyhatta figyelmen kívül az európai-orosz helyzetet, ezért az európai hatalmak csak "fölös" erejüket fordíthatták az Atlanti-óceánon túli ügyekre. Ekkor az amerikai erő nagyobb volt, mint bármely lehetséges európai kombináció fölös ereje, tekintettel arra, hogy az európai hatalmak szemben álltak egymással.

Ez volt az amerikai izolációs politika tényszerű kezdete.

Bármilyen jogi megfogalmazásától teljesen függetlenül, Amerika politikai értelemben tényszerűen elszigetelődött Európától, továbbá egy félteke kizárólagos hatalmává vált. Ez a tény (párosulva Amerika hatalmas belső területével) kialakította Amerikában a nagytér-gondolkodás lehetőségét, éles ellentétben Európa kicsinyes államszemléletével, ami már száz kilométert nagy távolságnak tekintett.

Természetesen az európai kicsinyes államszemlélet tette lehetővé Amerika fejlődését kezdetben és valamennyi későbbi szakaszában. Ezt részletesebben tárgyaljuk az amerikai imperializmus történetében.

A KORMÁNYZÁS AMERIKAI GYAKORLATA

Amerika kormányzásának tényleges formája plutokrácia, de a felszínesen gondolkodók általában azt a technikát tartják igazi kormányzásnak, ami a plutokrácia hatalmát fenntartja. Amerika kormányzási gyakorlatának fontos évszáma az 1828. év. Ebben az évben választották Andrew Jacksont a kormány elnökévé, aki megválasztása után azonnal meghirdette a hivatalviselésnek, mint magángazdálkodásnak az eszméjét. A "győztesé a zsákmány" jelszóval mindörökre száműzte a hagyományos föderalista állami szolgálat eszményét. Ettől kezdve a kormányzás a sikeres pártpolitikusok "zsákmánya". A Föderalista Párt utoljára 1828-ban jelent meg a választásokon, de a Szövetségi Legfelsőbb Bíróság irányítását a XIX. század közepéig kezében tartotta. Jackson megválasztása az elnökjelöltek kiválasztása arisztokratikus "kongresszusi választási" módszerének is a végét jelentette. Ettől kezdve a pártok jelölőgyűléseken megegyeztek az elnökjelöltek személyének kiválasztásában. A hagyományos erők, amik korábban a Föderalista Pártban összpontosultak, szervezett csoportként nem jelentek meg többé a belpolitikában. Csupán a szociális téren volt maradandó jelentőségük, így az egész XIX. században nem volt európai jellegű konfliktus pártok és a Hagyomány, az Alkotmány kiagyalói és a monarchia, valamint az állam, az egyház és a hadsereg arisztokratikus erői között. Amerikában, Angliában és az európai kontinensen az Alkotmány-eszme három különböző dolgot jelentett. Amerikában az Alkotmány a nép kezdetének jelképe volt. Angliában az "íratlan" Alkotmány az angol nemzeti szellem történelmének organikus kapcsát képviselte, amely összeköti a Múltat a Jövővel. Az európai kontinensen az Alkotmány a hagyományellenes erők gyűjtőpontját jelentette, szakítást az organikus múlttal, az állam és a társadalom elpusztítására irányuló igyekezetet. Amerikában nem volt Hagyomány, csupán Alkotmány, Angliában az Alkotmány és a Hagyomány ugyanazt jelentette, a kontinensen az Alkotmány és a Hagyomány egymás antitézisét (ellentétét) jelenti.

Amerikában a kormányzási gyakorlatot az a nagy jelentőségű tény határozta meg, hogy nem létezett amerikai állam, hanem csak magán- és pártpolitika. Angliában a kormányzási gyakorlat évszázadok alatt lassanként alakult ki, és az Angol Alkotmány csupán ennek a fejlődési folyamatnak a rögzítése. A kontinensen az évszázadok során kialakult hagyományos kormányzási formát gyökeresen megváltoztatta a racionalista elgondolás, amely a minőséget a mennyiséggel helyettesítette, a Történelmet és a Hagyományt kiiktatta, és az ésszerűség pusztán papíron létező uralmát állította a helyébe, amely mindörökre garantálná az Ész, a Humanizmus, az Igazságosság és hasonlók uralmát. Következésképp Amerikában nem voltak olyan erők, amelyek szemben álltak volna az Alkotmánnyal mint ilyennel, és ilyen erők ma sincsenek, míg a kontinensen a Hagyomány hívei szembeszálltak az alkotmányozással mint ilyesmivel, mivel az egyszerűen az anarchia jelképe volt.

A történelmi gondolkodást jobban érdekli, hogy mit tesznek egy írott Alkotmánnyal, mint hogy az mit tartalmaz, és a kormányzási gyakorlat Amerikában ténylegesen teljesen független az Alkotmánytól, még akkor is, ha arra állandóan hivatkoznak a pártpolitikusok. Először is, az Alkotmány nem ismer pártokat, csak egyéneket. Nem láthatta az Alkotmány szövegezője előre, hogy kialakulhatnak olyan politikai ügyek, amelyek a tömegeket az eszmék, az ígéretek és a pénz alkalmazásával korlátozhatják. Nem ismerte az Alkotmány az általános választójog fogalmát sem, mivel teljesen feleslegesnek gondoltak megtiltani olyan dolgot, amit abban a korban mindenki egynek érzett az anarchiával. Ha az Alapító Atyák most visszatérnének, követelnék a pártok betiltását és a népre gyakorolt kényszerítő hatásuk megszüntetését, megtiltanák a politikában való csoportos részvételt, és keményen korlátoznák a választójog megadását, vagyoni, képzettségi, faji és társadalmi kritériumok alapján, mivel ezek a korlátozások ténylegesen mind megvoltak, és az Amerikai Alkotmány szerzői feltételezték ezeknek a folytatódását.
Amerika első kormánya Washington és Hamilton kormánya volt. Hamilton már 1791-ben kidolgozta a központi kormányban "burkoltan benne lévő hatalom" tanítását, mint a központi kormány erősítésének eszközét. Ez természetesen teljesen ellentétes az Alkotmány betűjével és szellemével, amely "ráruházott" bizonyos hatalmat a központi kormányra és minden más hatalmat fenntartott az egyes államoknak. Ettől kezdve két elgondolás különült el egymástól: az erős központi kormány és az "állami jogok" eszméje.

Ez a probléma volt a gyújtópontja az egyes államok függetlenségi mozgalmának, először Északon, később Délen, és az 1861-1865 közötti polgárháború elméleti megfogalmazása azon a jogon alapult, hogy az egyes államoknak joguk van kiválni az államszövetségből.

A kormányban a föderalista hagyomány utolsó képviselője Marshall volt, a Legfelsőbb Bíróság elnöke. Ő azt a különleges elgondolást fogalmazta meg, hogy Amerikában a Legfelsőbb Bíróság felfüggesztheti az "alkotmányellenes" törvényeket. Ez a jogi eszköz nagy szerepet játszott az amerikai belpolitikában a XIX. és XX. században. Az ilyen bírósági döntések minden másnál jobban megerősítették a központi kormányt. De a technika, amit Marshall kialakított, szükségképpen korlátozott volt, kizárólag negatív hatású. Felfüggeszthetett törvényeket, de törvényhozói hatalma nem volt. Éppen olyan alkotmányellenes volt, mint a pártok, a pártközi egyezmények, a széleskörű szavazati jog, a "burkolt hatalom" és a magánszemélyek uralma. A bírói hatalommal való ezen visszaélés egy újabb cáfolata annak a racionalista elméletnek, hogy az élet egy darab papíron megtervezhető, és a terv megvalósítható, mivel a darab papír ez esetben éppen azt kötötte ki, hogy a bírói hatalmat külön kell választani a törvényhozói hatalomtól.

Nem a logika, hanem a történelem tette képessé Marshallt arra, hogy ezt a bíró vétójogot bitorolja. A messzi múltban, a gyarmati történelemben merült fel először a "legfőbb törvény" fogalma. Abban az időben ez minden gyarmaton egyszerűen a központi hatalom gyengítésének tendenciáját képviselte, mivel a "legfőbb" törvény a helyi törvényt jelentette, szemben az angol király törvényével, melyet személyes törvénynek tételeztek fel. A gyarmatokon a királyi kormányzók Európából jöttek, míg a bírák bennszülöttek voltak. Innen származik a "legfőbb törvény" és a "bírói felülvizsgálás" egyedülálló jogintézménye.

Ennek a régi gyarmati eszmének szükségszerű fejleménye az amerikai legalizmus. A gyarmatokon a törvény a Koronával való szembenállást jelentette, ezért az ügyvéd mintegy a köz védője volt. Az Alapító Atyák zömével ügyvédek voltak, az Alkotmányozó Gyűlést majdnem kizárólag ügyvédek alkották. Az Alkotmány ügyvédi okirat volt, jogi nyelvezettel, amelyből teljes mértékben hiányzott a politikai bölcsesség. Ezért a törvények bírói vétója Amerikában természetesnek tűnt és utat tört magának. Következésképpen kialakult az a különös gyakorlat, hogy mindenfajta problémát a jogrendszerekhez utalnak, és azt jogi elvek alapján kell kezelni. Az elmélet az volt, hogy a politikai, társadalmi, gazdasági, faji és egyéb problémákat ilyen módon pártatlanul, emberi elfogultság nélkül lehet kezelni.

Mindazonáltal a törvény a politika következménye. Minden bíróságot valamely politikai rezsim hoz létre. Ha a bíróság olyan hatalmat bitorol, amely többé-kevésbé függetlenné teszi, már ez is politika. De mindkét esetben a bírósági döntések a politika jogilag megfogalmazott következményei. Ezért az amerikai legalizmus története - alkotmányjogi formában - egyszerűen Amerika gazdasági-politikai történelmét tükrözi. Az első szakaszban a központi kormányt erősítő döntéssorozat a föderalista politika megnyilvánulása volt. Ugyanebben a hagyományba illet a Dred Scott-döntés is 1857-ben, ami a déliek álláspontját tükrözte a rabszolgasággal kapcsolatban, mivel a föderalista állameszme nem szándékozott eltörölni a rabszolgaságot. Az ipari gondolkodás és a Pénz teljes győzelme után, 1865-öt követően a döntések az ipari-pénzügyi kapitalizmus szempontjait képviselik. A szakszervezetek feltörekvő kapitalizmusának törekvéseit a Legfelsőbb Bíróság állandóan meghiúsította. A különböző államoknak és a központi kormánynak a plutokrácia érdekei ellen irányuló törvényeit 1870-1933 között nem kevesebb, mint 300 alkalommal nyilvánította alkotmányellenesnek a Legfelsőbb Bíróság.

A bírósági felülvizsgálat jogintézménye nem alakulhatott volna ki, ha lett volna egy erős központi kormány vagy egy igazi állam. Ez csak olyan országban alakulhat ki, amelyben a gazdasági tevékenység az uralkodó tényező, és hiányoznak az igazi politikai ügyek. 1861 előtt csak egy igazi kritikus politikai probléma létezett, az Észak és a Dél közötti hatalmi egyensúly problémája. 1865 és 1933 között nem voltak igazi politikai ügyek, csupán pártpolitika létezett, ami csak egyéni vagy csoportérdekeket szolgált belpolitikai formában. A Dred Scott-döntés nem maradt volna érvényben akkor sem, ha nem tör ki a polgárháború, mivel az Észak-Dél konfliktus igazi politikai probléma volt, ami azt jelenti, hogy nem oldható meg másképpen, mint politikailag vagy háborúval, de semmiképpen sem jogi szertartással. 1933-ban újra igazi politikai probléma alakult ki, és sikertelenül próbálták azt jogi eszközökkel megoldani.

Ebben az évben zajlott le az a végzetes forradalmi változás, hogy a kultúratorzító csoport ragadta magához a hatalmat Amerikában. Az új rezsim nem szerezte meg azonnal a hatalmat a bíróságok felett, mivel a Legfelsőbb Bíróság tagjainak megbízatása egy életre szólt. A Legfelsőbb Bíróság az új rezsim minden fontos belpolitikai intézkedését megvétózta, egészen addig, amíg 1937-ben meg nem félemlítették a tagjait azzal a fenyegetéssel, hogy annyi új bírót fognak kinevezni, hogy le fogják szavazni az új rendszer ellenfeleit. Grant ezt 1870-ben sikeresen tette meg annak érdekében, hogy korlátozza a vele szemben ellenséges beállítottságú Legfelsőbb Bíróságot, s ezzel megmutatta, hogy az amerikai uralkodó erők csak addig tűrik el a bírói felülvizsgálatot, amíg az ő érdekeiket szolgálja.

1936 után a Legfelsőbb Bíróság a forradalom irányítása alá került, és a politikai intézkedések bírósági megvétózása befejeződött. Lehet, hogy a legalizmust jelszóként használták, vagy mint egy show-t feltámasztották, de tény, hogy a huszadik századot szabadjára engedő erők nem vették komolyan a legalizmust. A bírósági felülvizsgálat fegyverének volt egy bizonyos konzervatív hatása az 1933-as forradalom első támadásainak idején, de ez negatív védekezés volt csupán. Egy határozott forradalom ellen csak alkotókészségekkel rendelkező mozgalom diadalmaskodhat, a politikát csak politika győzheti le.

A "hatalmi ágak megosztásának" elméletét a gyakorlatban úgy dolgozták ki, hogy az vagy azt jelenti, hogy minden hatalmi ágat ugyanazon érdekek uralnak, vagy azt, hogy a hatalmi ágak két, egymással szembenálló csoport kezében vannak. A huszadik század tekintélyelvű szellemisége véget vet a hatalmi ágak "szétválasztását" célzó próbálkozásoknak. Az üres elméletgyártás folytatódhat, de ez a politikai módszer halott, Amerikában éppen úgy, mint máshol.

II.

Ha eltekintünk attól a politikai konfliktustól, amely a polgárháborút kirobbantotta, Amerika az egész XIX. század folyamán igazi politika nélküli ország volt. A belpolitika egyszerűen üzlet volt, és azzal bármely csoport aktív módon foglalkozhatott, hogy saját érdekeit biztosítsa. A pártok mellett a "lobbizás" gyakorlata is kialakult. A lobby a nyomásgyakorlás eszköze a törvényhozásra a választások után. Magáncsoportok magánmegbízottakat küldenek a tisztségviselőkhöz, illetve képviselőkhöz tanácsadásra, akik szavazati ígéretekkel vagy pénzzel megvesztegetik őket, hogy egy bizonyos törvényjavaslatot támogassanak, felvessenek vagy ellenezzenek. Ezzel a módszerrel agrár csoportok, faji csoportok, gazdasági csoportok és mindenfajta társaságok szoktak élni. Az antialkoholista társaságok ezzel a módszerrel vezették be az egész országban az alkoholtartalmú italok gyártásának, árusításának, illetve szállításának tilalmát. Ez a politikai technika továbbra is folytatódik. A Föderalista Párt bukása után a XIX. század elején általános tendencia volt a szavazójog kiszélesítésére való törekvés, amit minden párt támogatott, csupán a szociális-hagyományos erők elleneztek. A pártok mindig a lehető legszélesebb választójogot óhajtják, mivel ez a választókat teljesen megfosztja hatalmuktól. Ha tíz ember dönt el egy választást, mindegyiknek van legalább valamennyi hatalma, de ha tíz millió ember alkotja a szavazók táborát, a tömegek a magasabb rendű elemeket megfosztják minden jelentőségüktől. Amerika belső fejleményei a demokrácia változhatatlan mintáját követték, ami minden kultúrában és államban megfigyelhető.

A pártpolitika összefonódott a kereskedelmi szemlélettel, a racionalizmussal, a materializmussal és a gazdasági tevékenységgel. A Tekintély újjászületésének korszellemével a pártpolitika utat enged a tekintélyelvű formáknak, tekintet nélkül az elméletekre vagy az alkalmazott technikára. A hatalmat egyszerűen egy ambiciózus embernek vagy csoportnak kell átvennie. Amint az 1933-as forradalom mutatja, ez még egy kulturális szempontból idegen csoport is lehet. Amerikában a tekintélyi uralom létesítésének technikája tanulságos: a két kiépült párt, a Republikánus és a Demokrata Párt élvezte - különböző címen - a belpolitika monopóliumát egy évszázadon keresztül. Egy elszánt csoport számára az abszolút hatalom megragadására és megtartására egyszerű dolog volt behatolni mindkét pártba, és így a hatalom birtokosai ellenőrzésük alá vonták a belpolitika megnyilvánulásának egész eszköztárát. Az elnöki tisztségre csak két jelöltet lehetett állítani (ritkább esetben hármat). Ha ugyanaz a csoport állítja valamennyi jelöltet, ki van zárva még a lehetősége is annak, hogy távozásra kényszerítik, legfeljebb forradalmi erőszakkal. Ez így is történt a valóságban, és ennek eredménye megmutatkozott az 1936-os, 1940-es, 1944-es és 1948-as választásokon.

A XIX. század folyamán, Amerika gazdasági megszállásának időszaka alatt senkinek sem jutott eszébe a közélet egyik szelvényét sem politikailag hatékonnyá tenni. Ez a helyzet tette lehetővé, hogy kialakult 48 közigazgatási egység, amely - elméletileg - mind megőrizte a maga "szuverenitását", és mindegyik minden témakörben saját törvényeket alkotott, saját adózási és oktatási rendszert hozott létre, saját bírósággal, rendőrséggel és gazdasági programmal rendelkezett. Az Egyesült Államokon belül 1947-ben 75 adókivetési egység létezett. Minden egyes egység csinálhatott államadósságot, és ezt a nagy magánbankokon keresztül kellett bonyolítani. Amerika államadóssága 1947-ben összesen nagyobb, mint az országban kivetett összes adók értéke. A közhatalom szerveinek éppen ez a nagy decentralizációja azt jelentette, hogy ugyanazok a korrupciós és hamisítási lehetőségek, amelyek a központi kormányzattal járnak, kicsiben több ezerszer megismétlődnek.

Az 1933-as forradalom nem tűzte ki célul, hogy változtat ezen a helyzeten, hanem elsősorban külpolitikai kérdések irányában mutatott érdeklődést. E rezsim világpolitikai ügyekbe való beavatkozásának háttere az amerikai külpolitika története, ami a rezsim céljait részletesen megmutatja.

AZ AMERIKAI IMPERIALIZMUS TÖRTÉNETE

Amerika a maga kiterjedt birodalmát kevesebb vérontással szerezte meg, mint bármely más korábbi hódító nemzet a bolygónkon. Minden más hatalom, amely általa leigázott nép fölött uralkodott, súlyos harcok árán tett szert uralkodó helyzetére. Egy birodalom sem maradhat tartósan békében. A béke és a birodalom kizárják egymást. A legkeményebb háború, amelyet Amerika valaha is folytatott, első háborúja volt, az 1775-től 1783-ig tartott. Lexingtontól a párizsi egyezményig hosszú, véres út vezetett. Ez a háború bármelyik szakaszában ellenkező fordulatot is vehetett volna. Azokban a napokban az amerikai vezetés nem volt ellátva bőséges erőforrásokkal és óriási tartalékokkal, hogy egy háború késői szakaszában a győztes oldalhoz csatlakozzék egy világméretű koalíció harcában egyetlen hatalom ellen. Nem volt abban az irigylésre méltó helyzetben, mint az a kártyás, aki elviheti a pénzét, ha nyer, de nem kell fizetnie, ha veszít. Ezek a vezetők ebben a háborúban ténylegesen az életüket kockáztatták, ha veszítenek, a hóhér kötele várt volna rájuk.

Az a nép, amely ezeknek az első amerikaiaknak a leszármazottait kiszorította és helyükbe lépett, ebben az esetben "háborús bűnösöknek" nevezné őket. Ezt a minősítést a háborúban vesztes fél vezetőire találták ki. Nem voltak-e a függetlenségi háború vezérei "összeesküvők az emberiség ellen", nem voltak-e "agresszív háború kezdeményezői" meg minden egyéb? Nem lehetett volna-e könnyen összeterelni a tábornokok, propagandisták, államférfiak, ideológusok és pénzügyi szakemberek ezen kicsiny csoportját egy bírósági terembe egy éven át tartó "tárgyalásra", ahol egy előre meghatározott ítéletet mondanak ki felettük? De a függetlenségi háború vezéreinek nem ilyen eljárástól kellett volna tartaniuk, mivel ők tényleges árulói voltak szuverén királyuknak, ezért tényleges joghatósággal rendelkező haditörvényszék elé lehetett volna állítani őket. .
Az amerikai telepesek csak azért győztek, mivel segítséget kaptak Franciaországtól és olyan nagy képességű önkéntesektől, mint von Steuben, de Kalb, Lafayette, Pulaski. Ez a külföldi segítség döntő volt. Angliának máshol nagyobb érdekeltségei voltak, ezért nem tudott kellő katonai erővel fellépni a gyarmati lázadás ellen. Az amerikai sikerhez az is hozzájárult, hogy Angliában létezett egy belső ellenzék, amely rokonszenvezett a gyarmatokkal. Howe tábornok szándékos tétlensége ennek a szabotálásnak csupán egyik megnyilatkozása volt.

Ez a hosszú, kemény háború jelentette az amerikai politikai függetlenség kezdetét. A 13 település, mint egy kígyó feküdt az atlanti - tengerpart mentén. A hátországra olyan európai hatalmak tartottak igényt, amelyeknek meg voltak számlálva napjaik a nyugati féltekén: Franciaország és Spanyolország. Spanyolország politikai hanyatlását Hidalgó, Iturbide és Bolivár forradalmi figurája tükrözte, ~ akik okozói voltak a spanyol birodalom felbomlásának a nyugati féltekén. Franciaország Napóleon uralma alatt feladni kényszerült azt a gyarmatbirodalmi eszmét, amely szerint Franciaország váltaná fel Anglia tengerek feletti uralmát (eredetileg ez volt Napóleon elgondolása), és ehelyett egy európai birodalom gondolatát tette magáévá, a Szent Római Birodalom újjáépítésének eszméjét, amelyet ezúttal Párizsból szándékoztak irányítani. E cél érdekében a csekély három millió dollárt érő fegyverzet értékesebb volt Napóleon számára, mint a hatalmas Louisiana-i terület, és annak 1803-ban történt megvásárlása az amerikai szövetségi állam számára a legfantasztikusabb , haszonnal járt, amelyre csak egy hatalom valaha is szert tett. Nagy Frigyesnek hét kemény éven át kellett harcolnia a kicsiny Sziléziáért . és még két további háborút folytatnia a megtartásáért, Napóleon húsz éven át küzdött a hat hatalom koalíciója ellen a Nyugat-Európa feletti hatalomért, Anglia egy-egy fiával fizetett a birodalom minden négyzetkilométeréért - ez áll az imperializmus történetének minden lapján. De Amerika egy Nyugat-Európa méretű területet szerzett magának néhány csatahajó áráért. Az első amerikaiak rejtett kálvinizmusa ezt nem egyfajta figyelemreméltó szerencsének, hanem az eleve-elrendelés, az isteni kegyelem jelének tekintette.

A barbár háborúban az amerikai merészség és a gót ösztönök mutatkoztak meg. Ez a háború azt is megmutatta, hogy a gyarmatok emberanyaga létre tudja hozni a sikeres imperializmus által megkövetelt embertípust: egy William Bainbridge-t, William Eaton-t, Edward Preble-t és Stephen Decatur-t.

Az 1812-es háború is hihetetlenül szerencsés volt. Az amerikai birodalomért megint Napóleon harcolt. Anglia, amelyet teljesen lefoglalt a szárazföld Kolosszusa, még arra sem volt képes, hogy előnyösebb katonai helyzetét kihasználja Amerikában. Az 1814-es genti egyezményben katonai veresége ellenére Amerika volt a politikai győztes. Az Ausztriára vonatkozó szólás abban az időben - némi átalakítással - már Amerikára volt érvényes: "Harcoljanak csak mások, te szerencsés Amerika, vásárolj!"

A nagy Hamilton éppen az amerikai államszövetség létrehozásakor javasolta Kuba bekebelezését, és ebben az évtizedben ezt mások is követelték, de ez 1900-ig nem valósult meg. De ebben az időben történt valami, ami a történelem nagy arcátlanságai közé sorolható: 1823-ban napvilágot látott a Monroe-doktrína néven ismertté vált nyilatkozat, ami bejelentette, hogy Amerika a földgömb felére elővételi jogot követel magának. Ezt a "doktrínát", mint a spanyol gyarmatbirodalom szétzúzásának eszközét, az angol flotta támogatta. Ha Anglia ellenezte volna, halva született elgondolás lett volna, de a Monroe-doktrína az angol politika érdekeit szolgálta és Amerikát az angol érdekek szolgálójává tette. De ezt nem ismerte fel Amerika, ahol azt gondolták, hogy az arcátlan nyilatkozat minden európai hatalmat megrettentett, mivel senki sem emelte fel a szavát ellene. Ezenkívül Dél-Amerika érdektelen terület volt a többi hatalomnak, ezért ez további észak-amerikai imperialista kalandok számára biztosított lehetőséget. így történt, hogy az amerikai külpolitikában lassanként megszilárdult egy sikerhagyomány, elterjedt a kálvinista életérzés, hogy Amerika eleve arra van rendelve, hogy mindent uralma alá hajthat, amit csak akar. Majdnem száz év telt el úgy, hogy ezt a "doktrínát" nem vonta kétségbe senki, és a száz év alatt kialakult Amerikában az a katonai erő, amit a Monroe-doktrína feltételezett.

A külső eseményekkel egyidejűleg a "belső" imperializmus könyörtelenül folytatódott. Az amerikai kontinens bennszülöttei, akiket sem az európai hatalmak, sem az amerikaiak nem kérdeztek meg sohasem, hogy óhajtják-e a gyarmati sorsot, illetve a szövetségi állam létrejöttét, szüntelenül ellenálltak az amerikai imperializmus folytonos nyugati előrenyomulásának. A rézbőrű indiánok ezen ellenállására az amerikaiak válasza ez a formula volt: "csak a halott indián jó indián". Az amerikai kereskedők ellátták az indiánokat fegyverrel, puskaporral és lövedékekkel, így az indián háborúk a huszadik század kezdetéig folytatódtak. Az európai hatalmakkal ellentétben, akik óriási érdekeltségeiket pénz ellenében adták fel, az indiánok a maguk területét csak az amerikai túlerőnek engedve adták át. Ebben az időben az amerikai elmélet és gyakorlat ugyanaz volt: a hatalom alkotja a jogot. Egyik szerződést a másik után kötötték az indián törzsekkel, melyekben lefektették a határokat, amiket az amerikaiak nem léphetnek át az egyesség szerint. Az amerikai imperialista ösztön mindegyik szerződést megszegte. Az ilyen szerződésszegések idézték elő a Fekete Héják háborúját, valamint az egy évszázadig tartó háborúsorozatot, amiknek az eredménye egyedül az indiánok politikai megsemmisülése volt.

A harmincas években az amerikaiak beszivárogtak a Mexikói Birodalomba, és egy sikeres forradalom által Texas nagy területét elszakították Mexikótól. Nem egészen tíz év leforgása alatt ezt a területet bekebelezte az USA. A Nyugat-Európánál nagyobb területet csupán kis méretű harc árán ragadták magukhoz. Az Angliával 1842-ben kötött szerződéssel az észak-nyugati határt kiterjesztették. Oregont véglegesen 1846-ban kebelezték be.

De a közbeeső időben az imperialista ösztön Texasból Mexikón túl tekintett a Csendes-óceán irányában. Elhatározták, hogy megfosztják Mexikót területének kétharmad részétől, s mivel ez aligha sikerült volna szerződés vagy vásárlás révén, háborút terveztek Mexikó ellen. Mexikó azáltal lett okozója a háborúnak, hogy nem volt hajlandó teljesíteni az amerikai imperialista követeléseket. A rövid háború Guadalupe Hidalgó diktátumával ért véget, amely megfosztotta Mexikót a hatalmától.

Az 1850-ben Angliával kötött Clayton-Bulwer-egyezmény sajátosan a Közép-Amerikán keresztül húzódó amerikai csatornára vonatkozott, és mindenekelőtt ezen a területen egy amerikai vasútvonal kiegészítését eredményezte 1855-ben. Japán 1853-ban gyenge katonai ellenállása után "nyitottá" vált az amerikai imperializmus kereskedelmi oldala felé.

A polgárháború után az amerikai szövetségi állam meghiúsította Franciaországnak azt a próbálkozását, hogy Mexikót a saját birodalmához csatolja, és lehetővé tette, hogy Miksa császár egy forradalmi egy kivégzőosztag előtt fejezze be életét. Ugyancsak a háború után az amerikai imperializmus megszerezte Alaszkát is. A csaknem egymillió négyzetkilométernyi területet Amerika Oroszországtól olcsón vásárolta meg. Ugyanabban az évtizedben Mexikóval szemben újra határkiigazítást hajtottak végre, háborúzás helyett ezúttal csupán egy kis pénzösszeg lefizetése árán. Az ügylet "Gadsden kereskedelmi egyezmény" néven ismeretes.

Az amerikai imperializmus a XIX. század második felében mindenütt aktív volt: Hawaii-ban, Chilében, Kubában, Kolumbiában, Kínában, Japánban, Sziámban, Szamoában. Az amerikai flotta a világ gyarmati területein kénye-kedve szerint bombázta a külföldi kikötőket és szárazföldi csapataival partra szállt, amikor fegyveresen kellett biztosítani egy ország behódolását az amerikai imperialista kereskedelmi vagy területi követelések előtt.

1890-ben véget ért a sziú indiánokkal folytatott utolsó háború. Ezt követően az indiánok már csupán szórványosan, helyileg álltak ellen az amerikai imperializmusnak. Eljött Hawaii fordulatának ideje: egy azonnali "forradalom" készítette elő Amerikához való csatolását. Ez csupán előkészület volt egy minden korábbinál nagyobb méretű imperialista kalandra. 1898-ban megtámadták Spanyolországnak a Karib-tengeren és a Csendes-óceánon fekvő birtokait. A spanyol-amerikai háború eredményeként a spanyol gyarmati birodalom nagy része Amerikához került: többek között az értékes Fülöp-szigetek és Kuba is. A Csendes-óceán szigetei közül . Tutuilát, Guamot, Wake-t, Midway-t és Szamoát gyors egymásutánban magukhoz csatolták.

II.
Mindezekkel kapcsolatban egy dolgot meg kell jegyeznünk: az f amerikai imperializmus tisztán ösztönös volt. Nem volt sem intelligens, sem intelligensen megindokolt, mint a korabeli európai imperializmus. Egyetlen közéleti ember sem támogatta sohasem egy amerikai birodalom felépítését, és kevesen ismerték el nyíltan, hogy Amerika imperialista hatalom. Igaz, a "nyilvánvaló rendeltetés" frázisa (mint az imperializmus miatti mentegetőzés) a huszadik század fordulóján divatba jött, de határozott imperialista politika, illetve program nem létezett. A gyarmatokat Amerika tervszerűtlenül, kizárólag ösztönös módon szerezte meg, tekintet nélkül az illető gyarmat elhelyezkedésére, jelentőségére vagy gazdasági értékére. William Jennings Bryan az imperializmussal foglalkozó, 1900. augusztus 8-ai beszédében óva intette Amerikát attól, hogy birodalmi pályafutásba kezdjen, mivel az lerombolná a kormányzás amerikai formáját. Többek között ezt mondta: "Nem utasíthatjuk el a Fülöp-szigetek önkormányzásának elvét anélkül, hogy gyengítenénk itt ezt az elvet."

De ezt a figyelmeztetést nem hallgatták meg: a bizalomnak azt a hagyományát, amely egy sikeres, kudarcmentes évszázad imperialista kalandjai során vert gyökeret, nem aknázhatta alá egy fenyegető beszéd. Bryan figyelmeztetésének ellenkező szempontja is süket fülekre talált. Amit ő "önkormányzáson" értett, nem volt más, mint az osztályharc szokásos, törvényesített polgárháborúja, ami szabadságot biztosít mindenkinek, hogy - a büntetőjog által megszabott határokon belül - mindenki mást kiszorítson a hatalomból és kizsákmányoljon. így az ő figyelmeztetése azt jelentette: egy imperialista nemzet nem lehet belsőleg szervezetlen és forma nélküli.

Mindazonáltal nem volt olyan amerikai társadalmi osztály, melyet a saját gazdagodásán kívül bármi más érdekelt volna, ezért ilyen kérdések iránt csupán néhány író érdeklődött, mint például Homer Lea. Az imperialista helyzetek örökké változnak, az ellenkező helyzetre is fel kell készülni. Ebben az esetben a belpolitikai körülményeknek is rendben kell lenniük, ha a külpolitikai fejleményeket az ország vezetése kézben akarja tartani. Egy olyan országban azonban, ahol még a 'politika' szót is teljesen félreértik, ahol ez a szó korrupt gazdasági életet jelent, nem lehet elvárni, hogy a vezetőkben legyen annyi politikai bölcsesség, hogy átlássák: a birodalom háborút jelent, és a háború feltételezi a belső rendet. A valóságban nem is lehetett vezetésről beszélni. Minden négy évben a magángazdasági érdekeltségek képviselőinek újabb és újabb csoportja került hatalomra, így hagyományos értelemben nem volt sem belpolitika, sem külpolitika. A különböző csoportok nem egyeztek meg abban, hogy Amerika érdekei szempontjából mi az alapvető, mi lenne háborús ok, milyen hatalmak Amerika természetes szövetségesei, milyenek természetes ellenségei. A vezetők mindig elsődlegesen saját érdekeikkel foglalkoztak, annak a nagy problémának voltak megszállottjai, hogyan hosszabbítsák meg hivatalban töltött idejüket.

De Amerika szerencséje folytatódott. Noha saját féltekéjére szigetelődön el abban az értelemben, hogy nem volt olyan világhatalom, amely képes lett volna megtámadni, de nem volt elszigetelt abban az értelemben, mintha ne küldhetett volna hadihajókat és szárazföldi csapatokat az egész gyarmati világba imperialista kalandokra. Sőt, amint a spanyol háború megmutatta, Amerika könnyen le tudott győzni minden európai hatalmat a nyugati féltekén.

A spanyol-amerikai háború jelezte, aminek árnyékát már a polgárháború előre vetítette: Amerikának, mint világhatalomnak a megjelenését. Ezáltal hét világhatalom jött létre, a másik hatalom: Anglia, Franciaország, Németország, Ausztria, Oroszország, Japán volt. í Ezek közül csupán Anglia, Oroszország és Németország volt élvonalbeli világhatalom. Amerikát az élvonalból csupán földrajzi elszigeteltsége zárta ki. A keleti féltekén egy világhatalom ellen kizárólag szövetségesekkel együtt, alárendelt szerepben léphetett fel. Ez volt a megsemmisítő háborúk korszaka kezdetének, a huszadik század elejének helyzete.

Egy teljes évszázadon keresztül (1800-1900 között) folytatta imperialista tevékenységét Amerika a Karib-tengeren, Dél- és Közép-Amerikában, az egész Csendes-óceánon és a Távol-Keleten. Az amerikai katonai befolyási övezet 1900-ban nagyobb volt, mint bármely más hatalomé, Angliát kivéve. Ám az amerikai imperializmus ösztönös természete miatt semmiképpen sem képezett amerikai birodalmat, így például a szomszédos, teljesen védtelen Kanadát nem kebelezte be politikailag az Amerikai Birodalomba. Mexikót sem hódította meg. Az amerikai ösztön megelégedett azzal, hogy Amerika egy bizonyos övezeten belül erősebb, mint bármely más hatalom, ennek következtében ott a gazdasági felemelkedése biztosított. Az európai értelemben vett birodalomépítés Amerikában ismeretlen volt. A nagyhatalmi struktúra eszméjét nem értették meg. Az amerikai birodalom kizárólag azért növekedett, mivel az amerikai imperialista ösztön nem ütközött ellenállásba.

Amerika a birodalmáért csupán egy nagyméretű háborút folytatott. Az 1775-ös első háborúja a Függetlenségi Háború volt, és az 1812-es háborúját pontosabban második Függetlenségi Háborúnak lehetne nevezni. A polgárháború Dél felé kiterjesztette a jenki birodalmat, kizárta az észak-amerikai szárazföldön egy másik hatalom feltűnésének lehetőségét. Ez volt az egyetlen komoly imperialista háború, amelynek a jenki Amerikának birodalma építése évszázadában vállalkoznia kellett. A Közép-Amerika szárazföldi részein folytatott harcok, a mexikói háború, a Japánnal, Kínával vívott csaták, a Csendes-óceán szigetvilágán folytatott küzdelmek, a spanyol háború - mind-mind csekély veszteséggel járó vállalkozások voltak. Nem létezett korábban olyan imperialista hatalom, amely ily nagy területet és befolyást ily csekély véráldozattal szerzett volna.
Mindezek ellenére ezt sem Európában nem értették meg, sem Amerikában. Az amerikaiak vagy szégyenkeztek, vagy önelégültek voltak birodalmuk miatt. Az európaiak vagy nem tudtak semmit sem a jenki imperializmusról, vagy pedig a bölcs, érett politikai gondolkodás eredményének könyvelték el azt. Sem az európaiak, sem az amerikaiak nem írtak és gondolkodtak sokat az új világhatalomról, lehetőségeiről, lelkiségéről, imperialista képességeiről.

A világ többi részein jobban megértették az amerikai imperializmust. Japán különösen észrevette az amerikai politikai gondolkodás hiányát, ami Amerikát képessé tette arra, hogy teljesen negatív politikát folytasson, olyat, ami saját érdekei ellen irányul.

1900-ban Európában egész biztosan nem volt olyan kormány vagy magánszemély, aki lehetségesnek hitte volna, hogy Amerika két évtizeden belül 2 milliós hadsereget küld át az Atlanti-óceánon, hogy harcoljon egy Európán belül folytatott háborúban.

Az éles szemű politikai gondolkodók Amerikában észrevették volna, hogy az amerikai imperializmust az támogatja, hogy minden más világhatalom kölcsönösen a másik félteke helyzetében érdekelt. Ez tette lehetővé, hogy az amerikai imperializmus a nyugati féltekén bármely más világhatalom beavatkozása nélkül előre tudott nyomulni.

Nem volt olyan hatalom, amely képes lett volna meghiúsítani az amerikai akciókat a nyugati féltekén. Erre még Anglia is képtelen volt. De nem létezett amerikai uralkodó osztály, amerikai eszme, amerikai nemzet és amerikai állam sem. Az amerikai imperializmus nem értelmi úton szervezett erőfeszítés eredménye volt, hanem véletlenszerű tényezők halmozódása, amelyek egyfajta imperialista ösztönből származtak, ami szerencsés háttérrel működött és nem ütközött erős ellenállásba sohasem.

A jenki pénzügyi világnak nem fűződött érdeke ahhoz, hogy egy nagyszabású politikai struktúrát teremtsem, amely a Bering-szorostól Cape Horn-ig terjedne, nem volt érdekelt semmilyen amerikai birodalom létrejöttében. Személyes érdekeik számukra nemcsak legfontosabbak, hanem kizárólagosak is voltak. Amerika politikai vezetői 1900 körül hivatali szolgálati idejük alatt a pénzügyi hatalmasságoktól függtek, mivel a pénzügyi hatalom abban az időben az ipar és a szállítóeszközök feletti hatalmat is feltételezte. És a legnagyobb pénzügyi akciókat nem a dél-amerikai vagy közép-amerikai ügyekkel, hanem a nyugati-európai problémákkal kapcsolatban lehetett végrehajtani.

AZ AMERIKAI IMPERIALIZMUS
A MEGSEMMISÍTŐ HÁBORÚK IDŐSZAKÁBAN

Ebben az időszakban a nyugati civilizáció az első világháború nagy fordulópontja előtt állt. Ennek a nagy eseménynek kellett lezárnia egy történelmi szakaszt, és útnak indítania egy másikat. A racionalizmus, materializmus, kriticizmus, a közgazdasági szemlélet, a demokrácia és a parlamentarizmus, röviden: a civilizációs válság első szakasza végéhez közelgett, és ennek a válságnak egy új korban, az abszolút politika, a Tekintély és a történelmi szemlélet korszakában kellett feloldást találnia. Új áramlatok jelentek meg a nyugati élet minden területén, és ezek inkább a régebbi kor formáinak dekadenciájában, illetve összeomlásában, mint az új formák megjelenésében mutatkoztak meg. Csak egyetlen ember, az eljövendő kor filozófusa fogalmazta meg ezeket a maguk teljességében. Miközben megírta munkáját a megsemmisítő háborúk eljövendő korszakáról és körvonalazta a Jövő formáját az élet minden szférájában, a materialisták ilyen vagy olyan állásponttól indíttatva tagadták egy széleskörű háború lehetőségét, s miközben így beszéltek, 1914 augusztusában kitört az első világháború.

Ausztria tárgyalássorozata Szerbiával 1914 júliusában a kabinetdiplomácia spanyol hagyományainak utolsó teljesítménye volt, ami ezt követően örökre eltűnt a nyugati civilizációból.

A háború az egyik kor másikba való átmenetének csupán politikai vonatkozása, de mivel az élet számára a Cselekvés és nem a Gondolat a döntő jelentőségű, a háború magába olvasztotta e világkorszak teljes értelmét. A háború kulturális vonatkozása a nyugati civilizáció a XIX. századi szintjének huszadik századi szintjébe való átmenete volt. Ez az angol világeszme eltűnését és a porosz világeszme diadalát jelentette, mivel Anglia belsőleg át volt itatva a nyugati civilizáció első szakaszának Eszméjével - a racionalizmussal, materializmussal, a közgazdasági szemlélettel, a parlamentarizmussal, a nacionalizmussal -, és a porosz volt az a nemzet, amelynek az volt a rendeltetése, hogy a huszadik századnak megfelelő formát adjon. Ez a kulturális konfliktus független volt minden politikai konfliktustól. ? Ezen Eszmék közül csak az egyik győzhetett - csak az egyik fejezte ki az új korszak Eszméjét. A porosz Eszme alternatívája a káosz. A porosz eszme kulturális szinten Anglia és Poroszország közötti háború nélkül képes lett volna győzni, a két ország ténylegesen politikai célok érdekében egymás szövetségese lehetett és maradhatott volna. A magasabb rendű fejlődés kizárólag szellemi természetű, és annak csak a porosz győzelem lehetett volna az eredménye - ennek alternatívája a káosz az egész nyugati civilizációban.

A háború kirobbanására - groteszk módon - egy balkáni orgyilkosság adott alkalmat. A megelőző incidensek (mint például az, ami Fashodában történt) is adhattak volna alkalmat az első világháború kirobbanására, és ilyen esetben a hatalmi megoszlás teljesen más lett volna, a szellemi-politikai következmények úgyszintén. Az I. világháború abban a formában robbant ki (ami egyáltalán nem volt. szükségszerű), hogy a világ összes hatalma szövetkezett Poroszország-Németország és annak egyedüli szövetségese, Ausztria-Magyarország ellen.

A háború előtt kialakult kapcsolataik miatt az amerikai pénzhatalmasságok angol győzelem mellett voltak elkötelezve, és ők jelentették az amerikai plutokrácián belül az igazi erőt. A hivatalos "politikusok" semmit sem tudtak a külpolitikai bonyodalmakból, mivel ezeknek nem volt kihatása belpolitikai hatalmukra, és őket egyedül ez érdekelte.
Amerika végzete az volt, hogy ebben az időben egy kalandor állt a kormány élén. Nemcsak elmulasztotta, hogy szembeszálljon a bankárok azon követelésével, hogy Amerika Anglia oldalán részt vegyen a háborúban, hanem személy szerint is azt hitte, hogy ez a háború az ő korlátlan ambícióját támogatja. Ő és kollégái találták ki a "Népszövetség" eszméjét, amelynek - terveik szerint - ő lesz a feje. Az angol kormány a reménytelen katonai helyzete miatt ebbe készségesen belenyugodott.

Most tűnt elő teljes világossággal az amerikai imperializmus gyengesége. Az európai háború kirobbanásának pillanatával nyilvánvalóan elérkezett az ideje annak, hogy Amerika akcióba lépjen saját féltekéjén. Már háborúban állt Mexikóval, és befejezhette volna ezt a háborút anélkül, hogy egy hangot is hallott volna a többi világhatalom részéről. Vagy - magasabb szinten - felajánlhatta volna jószolgálatát annak érdekében, hogy befejeződjék a háború, amelyben egész Európa nyilvánvalóan elvész - Ázsia javára. Amerika még azt is megtehette volna, hogy a hadviselő felek akarata ellenére véget vet a háborúnak, mivel kényszeríthette volna Angliát, hogy hagyjon fel a háborúskodással.

De Amerika nem szolgálta sem a saját, sem a nyugati civilizáció érdekét. Most kellett Amerika learatnia annak termését, hogy egy évszázadon keresztül szellemileg elszigetelődött, elszigetelődött a Történelemtől, a Történelem szigorúságától, keménységétől, kegyetlenségétől és keserűségétől. Mivel Amerika imperialista történelme során mindössze egy kemény háborút vívott (sohasem volt ellensége nagyhatalom, hiszen óriási birodalmát vérhullatás nélkül szerezte meg), sohasem alakított ki semmifajta politikai tudatosságot. A 'politika' szót nem értették meg, számukra az nem a hatalomért folytatott harc tényét jelentette. Nem létezett amerikai Állam, a hatalom gyújtópontja. Nem létezett uralkodó osztály az állam őrzője. Nem létezett Hagyomány, a Nemzet irányt szabó öntudata. Nem létezett Nemzet, nem létezett Eszme, melynek szolgálatára szentelhette volna életét az amerikai kontinens emberáramlata. Hiányzott a politikai zseni, mivel 'gazi politika nem is volt, hanem csupán hivatalokért folyó piszkos személyi küzdelmek és megvesztegetések léteztek. Csak a bankárcsoport létezett és a világuralomról álmodozó, szerencsétlen Wilson.

Az állam vezetői nem ismerték fel a háború igazi, szellemi jelentőségét. A háborúnak még a felszíni, pusztán politikai vonatkozásait sem értették meg. A realizmushoz legközelebb Boise Penrose nyilvános követelése állt: azért lépjenek be a háborúba, mivel Amerikának pénzügyi érdeke Anglia győzelmét követelik meg, ami nem látszott biztosítottnak amerikai beavatkozás nélkül.

Ha létezett volna egy uralkodó osztály - egy olyan réteg, amely létével a Nemzeteszme megvalósítására és szolgálatára van elkötelezve -, Amerika vagy kívül maradt volna a háborún, vagy véget vetett volna annak, hogy megmentse Európát. Egy uralkodó osztály nem tűrte volna a rémtettekről szóló propagandát, a hírek angol monopóliumát, a pénzes magánemberek és társadalmi csoportok módszeres erőfeszítéseit az amerikai beavatkozás kierőszakolására. Egy uralkodó osztály nem tűri el a külföldi propagandát, illetve a külföldi politikai tevékenységet hazai földön.

II.

A háború tisztán politikai vonatkozása a két politikai hatalom, Németország és Anglia közötti küzdelem volt. Ez jellemezte politikai szempontból az első világháború első szakaszát. 1916-ra a harc természete megváltozott, és egy Pitt, mint miniszterelnök ezt látta volna. Abban az időben Nyugat-Európa Ázsia ellen fordult, de különösen Oroszország ellen. A világháború első két évében Oroszország és az a számos többi hatalom, amely Németország ellen harcolt, Anglia politikai céljait szolgálta. Ettől kezdve azonban Anglia mellékszereplővé lett, mivel Ázsia és Amerika hatalma ekkor már felülmúlta Angliáét. Minden hadihajó, amelyet Anglia elvesztett, Amerika és Japán erejét növelte. Minden elesett angol katona Oroszország, India, Kína és Japán erejét gyarapította. Anglia eljutott arra a pontra, ahol a katonai győzelem már nem eredményez politikai győzelmet. Ahhoz, hogy töretlenül kikerüljön a háborúból, egyetlen út vezetett: békét kötni 1916-ban.

Természetesen ugyanez érvényes volt Németországra is. Minden elpusztult német hadihajó Amerika és Japán erejét növelte, minden német hősi halott az orosz és ázsiai erőt gyarapította a nyugati civilizációval szemben.

A fehér nyugati nemzetek nem viselhették el azokat a veszteségeket, amiket Ázsia és Oroszország könnyen pótolni tudott. A külső erők 5:1 arányú túlsúlyban voltak a nyugati civilizációval szemben. Európa a maga belviszályával - Anglia háborújával Németország ellen - kollektív módon egyedül Ázsia, Amerika és Oroszország győzelméért harcolt.
Az amerikai felelős személyek mindebből semmit sem láttak. Néhány gondolkodó és író, mint például Frank Harris és John W. Burgess mélyebben belelátott az igazi problémákba, mint bármelyik közéleti férfiú. Ezek közül csak William Jennings Bryan ellenezte ténylegesen egy ideig a beavatkozást célzó irányzatot.

Mi köze volt a háborúnak az amerikai imperializmushoz? Mit nyerhetett Amerika a háborúból? Európa nem volt Amerika ellensége: a politikai realitások is, a kulturális kapcsolatok is kizárták ezt. Az ázsiai Japán és Oroszország nem voltak Amerika szövetségesei, Amerika egyáltalán nem volt érdekelt ezek győzelmében. Amerika semmit sem nyerhetett azzal, ha bármelyik oldalon beavatkozik a háborúba.
Ez a beavatkozás egyszerűen azért történt, mert nem volt olyan, hogy Amerika. Egyedül gazdaságilag önérdekű magáncsoportok léteztek, volt egy laza kormány, amely a legerősebb gazdasági csoportot képviselte, és senki sem értette meg átfogóan a politika világát és a Nyugat egységét és rendeltetését.

Ebben állt az amerikai imperializmus gyengesége: tervszerűtlensége, a Hagyomány hiánya, a politika hiánya, szervezetlenség jellemezte.

A Németország elleni angol politika ugyanaz volt, mint amit Napóleon ellen alkalmazott: az "erőegyensúly" politikája, ami Európát két egyenlő erejű hatalmi csoport által megosztva tartotta, úgy, hogy minden háborúban az angol hatalomnak kellett döntő tényezőnek lennie. Ez a politika már 1914-ben is ostoba, divatjamúlt volt mivel az orosz hatalom növekedése túlhaladottá tette. Azok, akik képesek voltak a nyugati kultúra vékony máza mögé pillantani (egyedül ez a kultúrmáz tette lehetővé Oroszország számára, hogy a nyugati államrendszerhez tartozzék), és akiknek volt annyi ítélőképességük, hogy a vékony kéreg alatt helyesen tudták értékelni a fogvicsorgató ázsiai nihilizmust, azok tudták, hogy Nyugat-Európa népeinek hosszú távú érdekei azonosak, és a sok kicsi állam eszméje és az Európán belüli háborúk folytatódása végzetes lehet Európának a világban elfoglalt kizárólagos hatalmi helyzetére és minden egyes európai államra.

Ilyesmi teljesen ismeretlen volt a gazdasági megszállottságban lévő Amerika számára, ilyesmire nem is gyanakodtak, ilyesmire még álmukban sem gondoltak. Amikor Amerika belépett a háborúba, a nép karnevál-szellemben reagált, mintha egy újabb sportágról lenne szó.

Amerika nem szűrt le semmilyen politikai tanulságot a háborúból. Veszteségei majdnem a semmivel voltak egyenlők - jóllehet a front hosszúságához és a háborúban eltöltött idejéhez arányítva nagyobbak voltak, mint bármely európai hatalom veszteségei -, és azzal az elgondolással zárta le a háborút, hogy megnyerte azt. Természetesen a valóságban a háború vereséggel zárult Amerika számára, mivel a háborúhoz semmi köze sem volt. Az amerikai helyzet semleges volt, bármely beavatkozási politika ellenére.

A háború után Amerika együttműködött az európai hatalmakkal (köztük Németországgal is) az oroszországi ázsiai bolsevizmus ellen. Két expedíciós sereget küldött: egyet Kelet-Szibériába, egy másikat Észak-Oroszországba, hogy harcoljon a bolsevizmus ellen, amelyet az európai háború szabadított rá Európára.

Minden anyagi segítség és minden emberáldozat, amellyel Amerika hozzájárult a háborúhoz, amerikai szempontból értelmetlen veszteség volt. Igaz, a háborúból sokkal erősebben került ki, mint ahogy abba belépett, Oroszországhoz és Japánhoz hasonlóan. De a továbbiakban ezt a hatalmat eltékozolta a versaillesi konferencián és a washingtoni tengeri konferencián. Politikát nem értő hatalom lévén, a háborúból eredő új világhatalmi megoszlás iránt vak volt. Eldobta magától újonnan szerzett hatalmát, anélkül, hogy megismerte volna azt. Ez országos méretű tudatlanság volt, de egyéni tudatlansággal is párosult. Az ambiciózus, eszmegyártó Wilsonnak, aki nekiült, hogy új térképet készítsen a világról, Európa földrajzáról, etnográfiájáról és történelméről csak igen általános ismeretei voltak. Az európai gazdasági egyensúly kérdése ismeretlen volt előtte, még azt sem tudta pontosan, hogy mi tartozik a nyugati civilizációhoz, és mi nem. Például Szerbiát és Lengyelországot nyugati "nemzeteknek" tekintette.

Amerika semmit sem tanult a háborúból, mivel azt "győzedelmesnek" gondolta, és azt hitte, hogy ez a gyakorlati próba bebizonyította politikája egészséges mivoltát. Ám azáltal, hogy az új politikai hatalmat kiadta a kezéből, azt tanúsította, hogy nem fogta fel, mi az alapja a hatalom növelésének. Ha bármely más hatalom úgy cselekedett volna, mint ahogy ezt Amerika tette - tudniillik saját érdekei ellen harcol egy világháborúban -, összeomlott volna, és a területén a szomszédos államok megosztoznak. Ez Amerikával azért nem történt meg, mivel a saját féltekéjén elszigetelt volt.

Másodlagos jelentőségű ugyan, de meg kell jegyeznünk, hogy az amerikai hivatalos propaganda éppen olyan felszínes volt, mint az a jelmondat: "A világot biztosítani kell a demokrácia számára". Nem tartották szükségesnek, hogy az amerikai politikát összhangba hozzák az amerikai érdekekkel. Ez eléggé tanúsítja az amerikai politikai gondolkodás primitívségét. Említést sem tettek a nyugati civilizáció válságáról, a Jövő formájáról vagy bármi más problémáról. A háborút a háború kedvéért vívták. Ugyanazt a késztetést érezték, mint Lincoln: ideológiai magyarázatot adni a háborúra. Minden háborúnak valamiképpen a demokráciával kellett kapcsolatban kerülnie. Ha szükséges volt, a cári vagy a bolsevista Oroszország egyaránt "demokráciának" minősült. A függetlenül gondolkodó, Amerika jövőbeli reményét alkotó néhány koponyán kívül egyetlen csoport volt az, amely nem vetette alá magát ezeknek az idealista jelszavaknak és jelmondatoknak: a pénzügyi hatalmasságok csoportja. Számukra az eszmék csupán pénzszerzési alkalmat és eszközt jelentettek. És nem tettek-e szert tényleg nagy anyagi haszonra? Amerika nem veszthette el az első világháborút katonailag mint ahogy nem nyerhette meg politikailag. Egy szóval: az első világháborúba való amerikai beavatkozás a politikai irrealitás területéhez tartozó kalandor tett volt.

A versaillesi konferencia amerikai küldöttei nem tudták, hogy mi a konferencia tulajdonképpeni természete. Egyfajta teológiai-jogi ítélőszéknek tekintették, ahol erkölcsi kérdéseket döntenek el. Ez a kollektív hallucináció (amelyet az európai delegátusok a legcsekélyebb mértékben sem zavartak meg), eredményezte a versaillesi diktátum különös, moralizáló nyelvezetét. A diktátum nyelvezete amerikai volt, rendelkezései angol jellegűek. Az amerikaiak azt hitték, hogy zárszót írtak a Történelemhez, függeléket a világtörténelem legutolsó háborújához. Az angolok kiinduló állásaikat készítették elő a következő háborúhoz.

III.
A versaillesi konferencia tiszta eredménye teljes kudarc volt Európa számára. A kis államok megtartották politikai szuverenitásukat egymással szemben, ezzel megerősítették, hogy a hatalom átszállt Európán kívüli területekre. Megvetették egy második világháború alapját, mégpedig az első világháborúhoz hasonló módon. Annak érdekében, hogy még több alkalmat teremtsenek a második világháború kirobbantására, egy sereg mikroszkopikus "államot" hoztak létre. Kistér-gondolkodás volt napirenden. Ismét meghirdették a nacionalizmus idejétmúlt formáját, ami a Nyugat óriási vereségét eredményezte. Wilson és munkatársai ostoba ideológiája bekerült az európai politikai dokumentumokba. Bevezették a politikába a "bűnösség" kérdését, a "nemzetközi erkölcsiséget", a "szerződések szentségét" és más hasonló ostobaságokat.
Az egész európai térség felett azonban kiemelkedett a nagy tény: egész Európa, de különösen Anglia elvesztette a háborút.

Az első világháború utáni világban négy hatalom létezett: Oroszország, Amerika, Japán és Anglia. A legerősebb hatalom - hiszen ha tudta volna - Amerika volt, de - amint láttuk - új hatalmának nagy részét elvesztette. Ám a bebizonyított történelmi tényt (azt, hogy bármely angol-amerikai szövetségben bizonyos a teljes amerikai fölény) nem vonták vissza, és az egész Európa számára politikai útbaigazítás maradt.

Az európai összeomlás az egész amerikai népből erős negatív reakciót váltott ki. Az amerikai nép lelke undorral fordult szembe az európai kalanddal, és nem akadt egyetlen óvatos politikus sem, aki szószólója mert volna lenni annak, hogy Amerika belépjen a "Népszövetségbe" vagy valamely kapcsolt szervezetébe. A bankárok nyerték meg a háborút, és nekik nem fűződött érdekük Wilson személyes világuralmi ambícióihoz.
De ezt a reakciót nem szabad az amerikai imperializmusról való lemondásként felfognunk. Arról nem lehet lemondani, mivel a néplélek ösztönéből származik. Éppen azért utálták meg a háborút, mivel letérés volt az imperializmus útjáról.

Amerika imperialista menetelése folytatódott. Továbbra is amerikai haditengerészeti erők mozogtak a Karib-tenger és a Csendes-óceán partjai mentén, bombáztak és szárazföldi csapatokat tettek partra, mint az előző évszázadban. A kínai kikötőket megtámadták, de a japán kikötőket már nem, mivel az első világháború Japánt nagyhatalommá tette, annak ellenére, hogy háborús erőfeszítései a semmivel voltak egyenlők.

Az amerikai erők a húszas években megtámadták, és évekre megszállták Nicaraguát. Alighogy elérték céljukat az amerikai csapatok Nicaraguában, 1927-ben Japánnal szövetkezve megtámadták Kínát. A háborúra alkalmat az adott, hogy Kína ellenállt a japán és amerikai kereskedelmi imperializmusnak. Egy nankingi amerikai olajüzem ágyúzásáért súlyos megtorlást alkalmaztak.

Imperialista harcai alatt Amerika támogatta a Kellog-paktumot. E hírhedt szerződés kitűzött célja volt leszámolni a háborúval. Maga a puszta tény, hogy számos nyugati kormány aláírta ezt a képtelen dokumentumot, komoly jele volt a nyugati civilizáció betegségének. Az első világháborúban a XIX. század Eszméje egész Európa politikai veresége miatt a felszínen győzött a huszadik század Eszméje fölött. Ennek következménye az első világháború után ( Nyugat-Európában a káosz volt - a teljes szervezetlenség és a közélet részéről a teljes meg nem értése azoknak az új gazdasági, szociális, szellemi és politikai problémáknak, melyeket a civilizáció fejlődése és a háborús összeomlás idéztek elő.

Az amerikai kereskedelmi imperializmus egész idő alatt Dél-Amerikában és Közép-Amerikában tevékeny volt. Például 1931-ben forradalmak robbantak ki Panamában, Peruban, Chilében, Paraguayban és Salvadorban - mind ugyanabban az évben. A következő évben Chilében újabb forradalom volt. 1931-ben amerikai magánszemélyek erős befolyást gyakoroltak a spanyol helyzetre, és segítettek létrehozni azt az állapotot, amely az 1936-1939 közötti polgárháborúhoz vezetett. Kuba volt a másik - névlegesen független - ország, amely a saját bőrén érezte az amerikai imperializmus hatását.

Az amerikai imperializmus az első világháború után ugyanazt a kettős mintát követte, mint az első világháború előtt: egyrészt állandóan egyre nagyobb hatalomra törekedett, másrészt teljesen képtelen volt megszervezni, megtervezni, értelmileg feldolgozni a hódításait. Ennek a zavaros magatartásnak példája az "el nem ismerés" ideológiája, amely szerint Amerika nem hajlandó "elismerni" (bármit is jelentsen ez a szó) azt a területszerzést, amelyet egy másik hatalom "fegyveres erővel" ér el. És mégis: az egész amerikai birodalom (eredeti bázisát is beleértve) az amerikai fegyveres erő eredménye volt. Ez magában foglalja azokat a támaszpontokat is, amelyeket csak azért adtak el Amerikának, mivel azon a féltekén az amerikai katonai erő túlsúlyban volt. De ezt a témát érintve elérkeztünk az 1933. évi amerikai forradalomhoz.

AZ 1933. EVI AMERIKAI FORRADALOM

Az 1775-1783 közötti amerikai Függetlenségi Háborút a résztvevők két típusa két különböző szempontból szemlélte. Az alkotó gondolkodású vezető típushoz tartozók (Hamilton, Washington, Franklin, Rutledge) nemzetközi háborúnak tekintette, ami a kialakuló állapotban lévő amerikai nemzet és Anglia között folyik. Ez az amerikai nemzet számukra új eszményt jelentett, és a különböző ideológiai jelszavakat és eszméket, amiket propagandaanyagként használtak, nem tekintették lényegesnek, hanem csupán az új nemzeteszme időleges öltözékének. A vezetők másik altípusa azonban, amelyet Sámuel Adams, Thomas Paine és Thomas Jefferson képviselt, a háborúban osztályharcot látott. Számukra a függetlenségi eszme csupán a racionalista irodalom egyenlőség-eszméje megvalósításának technikáját jelentette. Ezeknek az egyenlőségi eszméknek a megvalósítása mindig a féltékenykedés, gyűlölködés és szociális rombolás formáját öltötte magára Amerikában és Európában. Az osztályharcosok a háborút az egyenlőségért és nem az amerikai nemzeti függetlenségért folytatott küzdelemnek tekintették. Gyűlölték a monarchiát, a vezetést, a fegyelmet, a minőséget, az arisztokráciát, gyűlöltek mindent, ami felsőbbrendű és alkotó erejű.

A Hamilton vezérlete alatt álló, alkotó szellemű vezetők lelkében élő Nemzeteszme célja a nép egészsége és természetes organikus rendje volt felülről lefelé: a nép élén a monarchia és arisztokrácia áll, és a nép minden tagját születésétől fogva a Nemzeteszme szolgálatára kell nevelni. Már abban a korai időszakban megalkották a tervszerű amerikai imperializmus eszméjét: a születő szövetségi államnak kell majd uralkodnia az amerikai földrész hátországa fölött és a Karib-tengeren.

A fenti két eltérő felfogás folytatódott Amerika történelmén keresztül. Az osztályharc önpusztító kulturális betegség, amely a civilizációs válság kezdetén lép fel és véglegesen csak ennek a válságnak a végén és a civilizáció második szakaszának, a Tekintély újjászületésének a kezdetén számolható fel. Amerika egész történelme, kezdetétől egészen mostanáig a civilizáció első organikus szakaszában zajlott, amely a nyugati kultúrában, 1750-ben kezdődött, 1800-ban diadalmaskodott és bensőleg most érkezett a végéhez.
Az osztályharcot Amerikában mindig természetes, normális jelenségnek hitték, és nem egy nagy kulturális válság kifejeződésének, aminek kezdete, iránya és vége van.

A Jefferson által vezetett osztályharcos erők az amerikai szövetségi állam megalapításának idején, 1789-ben, abban a különleges helyzetben voltak, hogy nem állt velük szemben ideológia. A Föderalista Párt 1828-as veresége után az osztályharc eszméje Amerikában már csupán nyers gazdasági ellenállásba ütközött, szellemi ellenfele nem volt. Ám az, hogy az osztályharc hozzáfogott Amerika hosszú távú elpusztításához, amibe sohasem kezdhetett volna Európában, nemcsak ennek, hanem ezen kívül a Nyugaton kívüli erők jelenlétének is köszönhető. Ezek az erők beleavatkoztak az amerikai közéletbe, és szükségképpen eltorzították: eltérítették nyugati eredeti mivoltától.

Maga a gyarmati jelleg - amint láttuk - nemcsak a birodalom központjától eltávolodó politikai tendenciákat hoz létre, hanem a kultúra anyaföldjével fennálló kapcsolatot is gyengíti, ahonnét a gyarmat belső élete származik. Ez teszi a gyarmatot olyan területté, amelynek alacsony fokú a kulturális érzékenysége és kicsiny az ellenálló ereje a kultúrán kívüli erőkkel szemben. A kultúra alatti és kívüli erőkkel szemben ez a kicsiny ellenálló képesség eredményezte a gazdasági megszállottságot, és tette lehetővé a kulturális szempontból idegen elemek számára a példátlan térfoglalást az utóbbi fél évszázadban.

Az 1787-es Alkotmányozó Gyűlésen Benjámin Franklin amellett kardoskodott, hogy a tervezett Alkotmány tartalmazzon egy pontot, amely a zsidókat mindörökre kizárná Amerikából. A "humanizmus" és "egyenlőség" ideológusai semmit sem tudtak abból, ami Franklin szeme előtt lebegett, egyáltalán nem ismerték a zsidókat (mivel még száz évvel később is alig voltak zsidók Amerikában), ezért elvetették Franklin indítványát. Azt a figyelmeztetését, hogy ha kortársaik nem is, de leszármazottaik kétszáz éven belül a zsidók számára fognak dolgozni, nem hallották meg. Ezek az ideológusok csak "humanitásról" tudtak, és nem akarták tudomásul venni, hogy óriási különbség van egy adott világérzésen belüli és kívüli emberi lények között.

A XIX. század folyamán Nyugat-Európa minden részéből, de különösen Angliából, Németországból, és Írországból vándoroltak be Amerikába. A század vége felé kezdődött meg a zsidók bevándorlása, és röviddel ezután indult meg a balkáni szlávok, oroszok és keleti mediterrán népek áradata. Amerikában gyenge védekező eszközöket foganatosítottak: ilyen volt az 1890-es Bevándorlási Törvény, amely megállapította az egyes európai országokból bevándorolható népcsoportok maximális számarányát. Ez előnyben részesítette az észak-európai bevándorlókat a szlávokkal és a közel-keleti népekkel szemben. Ám egyik óvintézkedés sem érintette a zsidókat, akik egy másik kultúrából származtak és statisztikailag láthatatlanul áramoltak a nyugati népekhez. A zsidók Amerikában az angolok, németek, írek és minden más nép számára biztosított számarány keretében érkeztek.

A kultúrparazitizmus körvonalazása során nyomon követtük a nagy számú néger, ázsiai nemzetiségű és indián jelenlétének következményeit. Ezekhez járultak hozzá azok a kelet-európaiak, akik nem voltak zsidók, és noha asszimilálódni képesek lettek volna, nem asszimilálódtak. A racionalizmus világérzése, ami a materializmusnak, a pénz-megszállottságnak, a Tekintély hanyatlásának és a politikai pluralizmusnak a szülőanyja, az asszimiláció ellen dolgozott. Mivel a kultúratorzítók társadalmi ereje és jelentősége megnövekedett, ez utóbbiak az asszimilációt szándékosan feltartóztatták, hogy Amerikát szellemileg tagolatlan, megosztott és kaotikus állapotban tartsák. A nacionalista amerikaiaknak a bevándorlás, korlátozására vagy megszüntetésére irányuló erőfeszítéseit a kultúratorzítók meghiúsították.

1900 és 1915 között 15 millió idegen vándorolt be Amerikába. Nyugat-Európából csak kevesen jöttek. Majdnem minden bevándorló Délkelet-Európából, Oroszországból, Lengyelországból és Kis-Ázsiából származott. Ebben a tömegben a zsidók is jöttek akiknek a száma több millióra becsülhető. Az első világháború : megszakította a bevándorlási folyamatot, de ez a háború után újra megkezdődött és jelentős mértékben felgyorsult az 1933-as európai forradalom következtében. Az Európából menekülő vagy elűzött zsidók tömegesen érkeztek Amerikába.

Meg kell jegyeznünk, hogy a gyarmati területek alacsonyabb szintű kulturális zártkörűsége azt eredményezte, hogy az amerikai gyarmatokon 1737-től kezdve úgy kezelték a zsidókat, mint az európai embereket, jóllehet a racionalista politika csak egy évszázaddal később diadalmaskodott a nyugati kultúra hazai földjén. Ennek egyedüli oka a gyarmatokon - természetesen - az volt, hogy a zsidók nem népcsoportként, hanem itt-ott elszórt egyedként voltak jelent, és mint furcsaságokat tekintették őket.

1890-től kezdődött el a zsidók beözönlése Amerikába. A következő 50 év alatt a kezdetben elhanyagolható arányban jelenlévő amerikai zsidók száma a becslések szerint 8-12 millióra nőtt. Ebben f az időszakban vált New York túlnyomó többségében zsidó fővárossá. E zsidó bevándorlók közel 80 %-a askenázi zsidó volt. Elkerülhetetlenül elkezdődött az amerikai reakció azon jelenségek ellen, amik ennek a rengeteg, sajátos világérzésű embernek a bevándorlását kísérték, akik azonnal befolyásolni kezdték az amerikai életet minden területen és minden szinten. Erre a reakcióra ügyes propaganda volt a válasz, amely az amerikai ideológiát a zsidó célok szolgálatába állította. A zsidó Israel Zangwill frázisa szerint Amerika "olvasztótégellyé" vált, és a kizárólag mennyiségi szemléletű amerikai ideológia meggyőzővé tette ezt a képet a még mindig pénzmegszállottságban szenvedő Amerikában.

Ugyanez a propaganda az 'amerikai' szó jelentését megváltoztatta: ez most már a bevándorlót jelentette, aki személyes körülményeit megjavította azáltal, hogy Amerikában költözött, és nem az Amerikában született lakosra vonatkozott, akit a bevándorló kiszorított a helyéről. Ha az őslakos ez iránt ellenszenvet mutatott, "nem-amerikai" lett a neve. így az amerikai őslakosok mozgalmait (mint például a második Ku-Klux-Klan-t, ami 1915-ben alakult, mint az amerikai organizmus egyfajta reagálása az idegen test jelenlétére), többé-kevésbé sikeresen minősítették "nem-amerikainak" az amerikai propagandaszervezetek, amik abban az időben kerültek erőteljes kultúratorzító befolyás alá.

Az 'Amerika' és 'amerikai' szavak teljesen meg lettek fosztva szellemi-nemzeti jelentőségüktől és kizárólag ideológiai értelmük lett. Mindenki, aki Amerikába érkezett, ezzel a puszta ténnyel amerikaivá vált, tekintet nélkül arra a tényre, hogy megtartotta saját nyelvét, saját faji-népi közösségben élt, fenntartotta régi kapcsolatait Oroszországgal, Délkelet-Európával, a Közel-Kelettel és Amerikával kizárólag gazdaságilag áll kapcsolatban. Ám azok az amerikaiak, akiknek ősei már akkor is Amerikában éltek, amikor az új egységet a nyugati civilizációban még nem nevezték amerikai népnek, nem voltak minden további nélkül amerikaiak. Ha zártkörűséget követeltek vagy bármilyen nemzeti érzést tápláltak a lelkükben, "nem-amerikaiakká" váltak. Ez az átértékelés a kultúratorzítás változatlan, mindenhol és mindig fellépő kísérőjelensége, a kultúratorzító elem személyfeletti életszükségletét tükrözi. A befogadó kultúra, illetve település értékei iránt a kultúratorzítók ellenséges érzülettel viseltetnek, hiszen ha elfogadnák és átvennék azokat, eltűnnének, mint magasabb egység. A zsidók asszimilációja azt jelentené, hogy nincs többé zsidó eszme-kultúra-állam-nemzet-nép-vallás-faj. Az amerikai nemzeti érzések elleni harcban a Zsidó Eszme harcol a léte fennmaradásáért a számára ellenséges nyugati civilizáció ellen. A zsidó vezetők politikai ügyességének következménye, hogy a huszadik században képesek voltak azonosítani a Zsidó Eszmét Amerikával és az amerikai nacionalizmust "nem-amerikai" címkével tudták ellátni.

II.

Amerika belső története szempontjából négy évszámnak van '' nagy jelentősége. Ezek: 1789, 1828, 1865, 1933. Az első évszám 1789 a településekből a szövetségi állam kialakulását jelzi, az Alkotmány elfogadása által. 1828 a Föderalista Párt, a szövetségi állam egyetlen tekintélyi ereje végleges vereségének az éve. 1865-ben történt meg a földrész teljes mértékű plutokratizálódása, de egyszersmind az amerikai nép sajátos jellegének kialakulása is. Mindazonáltal 1865-ben felnyílt az utolsó sorompó, ami útját állta addig Amerika gazdasági megszállásának, és megnyílt az út a kultúratorzítás előtt, ami 1933-ban aratta végső győzelmét. A jövő amerikai történelme úgy fogja számon tartani ezt az évet, mint az amerikai forradalom esztendejét - vagy pontosabban: mint az amerikai forradalom első szakaszának időpontját, mivel a kultúratorzítás ebben az évben kezdett behatolni az amerikai élet, kormányzás, hadsereg, közigazgatás és bíróságok fennmaradt területeire.

Mégis: ezt az évszámot nem méltatja figyelemre nemcsak az amerikaiak nagy tömege (ezen nincs mit csodálkoznunk), hanem az amerikai nemzeti érzés számos őrzője sem.

A felszínen az események mélyebb jelentősége nem tárult fel azonnal. Az amerikai lakosságnak és a külvilágnak úgy tűnt, mintha csupán a közigazgatás változott volna meg, az egyik párt uralma helyébe egy másik lépett. Az óriási méretű forradalom, ami egy európai országban háborút okozott volna, lopakodva, láthatatlanul bontakozott ki a politikailag öntudatlan Amerikában.

Az új rezsim mindjárt az indulásnál jelentős ellenállásba ütközött, mivel belpolitikai szükségszerűségből olyan program megvalósításába kezdett, ami az amerikai nemzeti érzés számára ellenséges és mindenképpen romboló hatású volt.
A kulturális szempontból idegenek éles politikai ösztönei az amerikai pártküzdelmek technikájának tökéletes mestereivé avatták őket: az erők az egymással szembenálló pártokat a saját monopóliumukká tették, ezért a választások ettől kezdve pusztán látványossággá váltak, nem adtak többé lehetőséget igazi kormányváltásra, hanem csak az volt lehetséges, hogy az egyik kultúratorzító párt helyébe a másik lépjen.

A forradalom első szakaszában a kultúratorzítók külpolitikai eszközöket alkalmaztak. Az amerikai kormány 1934-ben diplomáciailag elismerte a bolsevista Oroszországot és Oroszország Litvinov-Finkelsteint elküldte Washingtonba, hogy üdvözölje a sikeres amerikai rezsimet. Ez volt az első lépés az Európa elleni amerikai-bolsevista koalíció kialakulásának útján. A rezsim még a hatalom megtartásáért küzdött és csak óvatosan haladt előre, mivel az 1936-os választások régi formája mellett még fennállt egy nemzeti forradalom kirobbanásának lehetősége.

A nép belpolitikai érdeklődésének engedve, a kultúratorzítók az 1936-os "választási" küzdelmek során a belpolitikai kérdéseket állították reflektorfénybe. Ez volt az utolsó olyan választás az amerikai történelemben, ahol még fennállt egy halvány lehetősége a nemzeti forradalomnak régi választási technikák alkalmazása esetén. Ettől kezdve a kultúratorzító rezsim a választásokat olyan módon rendezte meg, hogy ilyen eszközökkel meghatározatlan időre állandósíthassa hatalmát.

III.
Amerikában és a nyugati civilizációban más helyen a kultúratorzítás csak arra volt képes, hogy torzítsa, irányából eltérítse és meghiúsítsa a befogadók lelkiségének megnyilvánulásait. Magát a lelkiséget sem meggyilkolni, sem átalakítani nem volt képes. Az amerikai önpusztító tendenciák, amelyek a racionalizmus és a materializmus züllesztő hatásából eredtek, lehetőséget adtak a kultúratorzítás munkájára. A kultúratorzítás technikája az volt, hogy az önpusztító tendenciákat még dekadensebbé változtatta, és ugyanakkor mindig hivatkozhatott a racionalista tanokra, a civilizációs válság termékeire, mint züllesztő tevékenysége félig-vallási alapjára.

Így az 1775-ös Függetlenségi Nyilatkozat "egyenlőség"-retorikáját és Lincoln, valamint más pártpolitikusok kegyes ömlengés használta fel, mint elméleti alapot az a "tolerancia"-propagandát amely arra tanítja az amerikaiakat, hogy semmilyen módon, még gondolatban sem alkalmazhatnak semmifajta megkülönböztetést a zsidókkal szemben. Ezt a propagandát terjesztik a legmagasabb hivatali helységektől kezdve lefelé az otthonok, iskolák és templomok szintjéig.

A néger-mozgalom is hathatós eszköze a kultúratorzításnak, és 1 mint ilyet az 1933-as hatalomra jutásuk után rövidesen megszervezték. Ugyanígy, a legújabb jövevények számos csoportját mesterségesen megakadályozták abban, hogy asszimilálódjék és amerikaivá váljon, mivel Amerikában minden idegen gondolkodású csoport a kultúratorzítás érdekeit szolgálja. így például a lengyel bevándorlók 1939 őszén igen hasznos háborús agitációt fejtettek ki. Ezen idegen csoportoknak a hasznossága könnyen elképzelhető, ha tudatosítjuk, hogy 1947-ben Amerika teljes lakosságának mindössze 3/4 része állt Amerikában született fehér emberekből, hogy a népesség mindössze 55%-ának volt mindkét szülője amerikai születésű, míg több mint 20 %-ának egyik szülője idegen és a lakosságnak majdnem 15 %-a külföldön született személyekből áll. Több mint ezer idegen nyelvű újság és folyóirat jelenik meg Amerikában, negyven különböző nyelven.
Mindennek eredménye az Amerikában születettek teljes védekezésbe szorítása, a kultúratorzítók kiváltságos helyzetbe emelése, akik a legmagasabb lehetőségek szintjén testesítik meg az idegen eszmevilágot, az amerikai nemzeti érzés fokozatos züllesztését. Európában ilyen fokon nem lehetett volna kultúrát torzítani Európa magasabb fokú kulturális érzékenysége és magasabb szintű kulturális zártkörűsége miatt, még demokratikus-materialista viszonyok között is.
A kultúratorzításnak éppen a szellemi termékeit észre kell vennünk Amerikában az élet minden területén, mivel az Európában beavatkozó Amerika nem az igazi Amerika, amely még 1890-ben idézett hanem olyan birodalom, amely idegen kultúrájú vezetőrétegből és az alattvalók nagy tömegéből áll. Ez utóbbiak között vannak amerikaiak, és majdnem ugyanolyan számban idegen gondolkodású csoportok. Az alsóbb réteg szolgáltatja az Európába behatoló katonákat, de a behatolást nem amerikai agyak határozzak el.

A VILÁGSZEMLÉLET

A kultúratorzítás elleni amerikai ellenállás kiküszöbölésének technikája az egyformaság. Úgy intézték, hogy minden amerikai egyformán öltözködjön, egyformán éljen, egyformán beszéljen, egyformán viselkedjen és egyformán gondolkodjék. Az egyformaság elve a személyiséget veszélynek és terhesnek látja. Ezt a nagy elvet alkalmazták az élet minden területére. Az a fajta és az a széleskörű reklámozás, ami Európa számára ismeretlen, az individualizmus kiirtását célzó módszernek egy része. Mindenütt ugyanaz az üres tekintetű, mosolygós arc látható. Az elvet mindenekelőtt az amerikai asszonyokra alkalmazták: ruházatára, kozmetikumaira és magatartására. Az amerikai nőt megfosztották minden egyéni sajátosságától.

Kialakult egyfajta óriási, mindenre kiterjedő irodalom, amely az élet minden problémáját mechanikusan, egyöntetűen kezeli. Millióknak adják el az olyan könyveket, amik elmondják az amerikaiaknak, "hogyan szerezz barátokat". Más könyvek arra tanítják őket, hogyan írjanak levelet, hogyan viselkedjenek nyilvánosan, hogyan szerelmeskedjenek, hogyan játsszanak, hogyan tegyék egyformává belső életüket, hány gyermekük legyen, hogyan öltözködjenek, sőt még azt is előírják, hogyan gondolkodjanak. Ugyanezt az elvet kiterjesztették a felsőoktatásra is. Azt az álláspontot soha, senki nem vonhatja kétségbe, hogy minden amerikai fiúnak és lánynak joga van "főiskolai képzettségre". Csak Amerikában engedheti meg magának egy újságíró, hogy becsmérelje a magasabb fizikát, mert az kitermeli az arisztokrácia egyfajta típusát.

Nemrég versenyt rendeztek Amerikában a "Mr. Átlagemberről". Országos statisztikát alkalmaztak, hogy megtalálják a lakosság középszerű embereit, megvizsgálták a népesség házasság szerinti megoszlását, a családok létszámát, a falusi és városi lakosság megoszlását stb. Végül egy közepes méretű városban egy kétgyermekes férjet és feleséget választottak ki, mint "átlagos családot". Felvitték őket New Yorkba, meginterjúvolta őket a sajtó, ünnepelték őket. Kereskedelmi termékeket reklámoztak velük, és felmutatták őket mindazok csodálatára, akik úgy érezték, hogy valamiben nem ütik meg az átlagember mértékét. Megvizsgálták otthoni általános viselkedésüket, szokásaikat és életvitelüket, majd mindezeket általánosították. Megtalálták tetőtől talpig az átlagembert, majd ennek gondolatait és érzéseit általánosították, mint kötelező átlagos gondolatokat és érzéseket.
Amerikában az "egyetemeken" a férjek és feleségek előadásokat hallgatnak a házastársi alkalmazkodásról. Az individualizmust még olyan személyes területen sem tűrik meg, mint a házasság. Amerikában a kultúratorzító mindenre egy bizonyos cselekvésmódon ír elő. A férfiak nemezkalapjukat szalmakalapra váltják az évnek egy meghatározott napján, és egy másik meghatározott napon leteszik a szalmakalapot. A civil egyenöltözék ugyanolyan szigorúan előírt, mint a katonai egyenruha vagy a liturgikus öltözék. Akik attól eltérnek, a gúnyolódás vagy a kérdezősködés céltáblái. A művészetek egységes terv alapján összehangoltak. A 140 millió lakosú Amerikában nincs egyetlen állandó operatársulat, vagy színház. A színházak csupán "revüket", és újságírói szintű propaganda darabokat játszanak.

A többieknek csak a mozi marad, és mindenekelőtt ez a kultúratorzító felső réteg legerősebb eszköze Amerika egyöntetűvé tételére.
Abban az országban, amely egy West-et, Stuart-ot és Copley-t termelt ki magából, egyetlen országos hírű festő sincs, aki a nyugati festészeti hagyományokat folytatná. A festészetet az "absztrakciók", a festészeti elmebetegség és a rútság iránti előszeret monopolizálják.

Igazi zene ritkán hallható Amerikában, mivel annak helyébe a négerek kulturálatlan dobverése lépett. Amint egy amerikai "zenei szakértő" megállapította: "A jazz ritmus, amelyet a vad törzsektől vettünk át, ugyanakkor igen kifinomult, elemi ritmus, ami megfelel a modern lélek állapotának. Szünet nélkül izgat minket, mint a templomi táncosok primitív dobverése. De a jazz nem áll meg itt. Ugyanakkor számba kell vennie a modern lélek ingerelhetőségét is. Mi a gyorsan ingerlő, állandóan változó ingerlést szomjúhozzuk. A zenének van egy kiváló, igen régi eszköze az izgatásra, és az a szinkópák alkalmazása."

Az Irving, Emerson, Hawthorne, Melville, Thoreau és Poe alkotta amerikai irodalom ma teljesen a kultúratorzítókat tükrözi, akik a színdarabokba és regényekbe freudista és marxista motívumokat vittek.

A kultúratorzító rezsim teljesen szétzüllesztette az amerikai családi életet. Az átlagos amerikai otthonban a szülőknek kisebb a tekintélyük, mint a gyermekeknek. Az iskolák és az egyházak nem szorgalmazzák a fegyelmet. A fiatalok lelkének formálását teljesen a mozira bízzák.

Amerikában a házasságot a válás helyettesíti. Ezt nem azzal a szándékkal mondottuk, hogy meghökkentő paradoxont mondjunk. A nagy városok statisztikája azt mutatja, hogy minden második házasság válással végződik. Az egész országra vonatkozóan 1:3 az arány. Ezt a helyzetet nem lehet többé házasságnak nevezni, mivel a házasság lényege az állandóság. A válási ipar nagy üzlet az ügyvédek, magándetektívek és más sarlatánok számára. Ezt megszenvedi a nemzet szellemi színvonala, ami az amerikai gyermekek érzelmileg közömbös viselkedésében tükröződik.

Száműzve lett a gótika lovagi lelkületén alapuló, a nyugati történelem évszázadainak kötelező tiszteletével párosuló nyugati erotika. A Wedekind-eszmény, a kultúratorzító, aki Európában a századforduló táján kötelező bohémságot hirdetett, valósággá vált az amerikai kultúratorzító rezsimben. Létrejött a puritánság ellentéte. Ebben az új életérzésben a szexuális dolgokban a puritán szemléletet csak azért hagyták meg, hogy gúny tárgya legyen a filmeken és az irodalomban. A torzítok átvették Baudelaire tételét: "csak a rosszban van boldogság", és a következmény az amerikai erkölcsiség egyre nagyobb méretű szétzüllesztése minden területen. Ebben az igyekezetében a torzító hasznos eszköze a jazz, mivel ez a primitív dobolás nem egyéb, mint az élvezetvágy megnyilvánulása a hangok világában, egy olyan világban, amely minden emberi érzelem kifejezésére alkalmas, akár magasrendű legyen az, akár alantas.

Ennek az általános elferdülésnek egyik része a fiatalság látszatát kelteni akaró mánia, ami széltében-hosszában elterjedt Amerikában. Mind a férfiak, mind a nők, de a nők különösen megszállottjai annak a gondolatnak, hogy előrehaladott koruk ellenére is a fiatalság látszatát keltsék. A reklámipar erre épít, és ebből csinál üzletet. A "girl" az eszményi nőtípus. Az érett nők szeretnének "girl" lenni, de fordítva ez nem áll. Kialakult egy "girl'-kultusz, ami a mozival, revüvel, jazz zenével, a válással, a család szétzüllesztésével és az egyformasággal együtt a nagy célt szolgálta: Amerika nemzeti érzéseinek megsemmisítését.

Az egyformasággal együtt jár az izgalomkeltés technikája. A sajtó mindennap új szenzációval áll elő. Az általános cél szempontjából teljesen mindegy, hogy mi a szenzáció: lehet egy gyilkosság, egy emberrablás, egy kormánybotrány vagy háborús pánikkeltés. De a sajátos politikai cél szempontjából az utóbbi szenzációk a leghatásosabbak. A második világháborút előkészítő években a kultúratorzítók mindennap gondoskodtak egy új "háborús válságról". Ez odáig fokozódott, hogy végül a lakosság kész volt örömmel üdvözölni a háború kitörését, mert az enyhítette az egyre növekvő idegfeszültséget. Amikor kitört a háború, a kultúratorzítók azonnal "világháborúról" beszéltek, noha csak három hatalom vett részt benne, és a legerősebb hatalmak még semlegesek voltak. Ez természetesen azt a célt szolgálta, hogy az amerikaiakba belesulykolják azt a tudatot, hogy bármely állam belekeveredhet a háborúba, és ezzel egyengessék az amerikai beavatkozás útját.

Az izgatás, az élvezetek és az állandó változás hajhászása óriási éjszakai életet és olyan alvilági bűnözést hozott létre, ami az európai képzelet számára megdöbbentő. Az amerikaiak lázasan sietnek áttérni az egyik dologról a másikra, ami kizárja a szemlélődés vagy az egyéni művelődés lehetőségét. Az egész lakosságnak majdnem 1%-a hivatásos bűnözéssel keresi a kenyerét. Az olvasás szeretetét száműzték Amerikából, mert az eszmény: "csinálni valamit". Ilyen körülmények között általában szó sem lehet egyéni művelődésről, és az uralkodó tömegideálok korlátokat állítanak az ilyen körülmények ellenére mégis megszerzett személyes műveltség elé. Az egész történelem, minden gondolat, minden esemény, minden példa arra szolgál, hogy bizonyítsa a tömeg-élet és az amerikai ideológia eszményi mivoltát.

II.
A XIX. századi Amerika racionalista és materialista légkörében még létezett egy nagyon gyenge kapcsolat az élet szellemi jelentése iránt fogékony, kifinomult gótikus nyugati hagyománnyal, de 1933 után, a kultúratorzító rezsim alatt Amerika teljesen kiábrándulttá vált. A világ és az élet végső realitását minden szinten materialisztikusan gondolják el. Az élet célja a "boldogság". Ennek szükségképpen így kell lennie, mivel maga az élet "csupán fizikai-kémiai folyamat" és olyan cikkek jelennek meg, amik azt tárgyalják, hogy a "tudósok" hamarosan felfedik az élet leírására alkalmas fizikai-kémiai "formulát".

A régi puritán vallás szerződésközpontú szemléletét, amely az Embert és Istent úgy tekintette, mint akinek kölcsönös kötelezettségeik vannak egymással szemben, szélsőséges formában ráerőltették az amerikaiakra. E szemlélet szerint az egész élet egyszerűen a jogi viszonyok váltakozásából áll. A hazafiasság egyszerűen jogi kötelezettség az "Amerika" nevű világvállalkozás iránt, ami egyenlő az egész nyugati civilizáció torzítására irányuló küldetéssel, Európa "nevelésének" folyamatába illesztve. A nyugati értelemben vett hősiesség ismeretlen. A hős, akit a nép csodál, a nagykapitalista, aki a közvagyon nagy részét a saját egyéni vagyonává változtatta, vagy egy mosolygó filmszínész. Egy nagy szellemi mozgalom vagy egy nemzeti felkelés előtt Amerikában értetlenül állnak, először is, mivel az amerikai történelemben semmi ehhez hasonló nem volt, másodszor, mivel a kultúratorzító minden ilyet nevetségessé tett. Az amerikaiaknak azt tanítják, hogy az élet abban áll, hogy baráti kapcsolatokat kell ápolni mindenkivel, annyi klubhoz és titkos társasághoz kell csatlakozni, amennyihez csak lehet, és minden gondolatot és erőfeszítést személyes szintre kell korlátozni.

Az élet és az irodalom eszményképe a "happy end". Az átlag amerikainak eszébe sem jut, hogy el kell viselni a legkeserűbb és legkeményebb sorscsapásokat is. Ezeken úgy akar úrrá lenni, hogy futó pillantást sem vet rájuk. A "happy end" irodalom központi figurája a szerencsés ember, és nem az, aki csendben szenved és erősebbé válik.

A Rendeltetés-teljesítés nyugati eszménye és a kultúratorzító ezt helyettesítő "happy end" bomlasztó pótléka közötti ellentét az igazi központi eszméje annak a világszemléletnek, amelyet a kultúratorzító rá akar erőszakolni a földre terített amerikai népre és szülőanyjára, a nyugati civilizációra. E két eszmének kibékíthetetlensége a személyes szinttől a közgazdasági, társadalmi, állami, vallási és erkölcsi szintig terjed.

A nagy nyugati életérzés annak a szükségességét jelenti, hogy mindenki azonos maradjon önmagával, őrizze meg híven azokat az értékeket, amelyekkel kapcsolatban nem lehet megalkuvás: Szellemiséget, a Rendeltetést, a Becsületet és a Fajt. A kultúratorzító eszménye, a "happy end" megalkuvó, gyenge, elfajult és a nyugati becsületérzés ellen lázadó magatartást tételez fel. Az üres tekintetű, mosolygó arc az egyforma gondolkodás és lelkület, az értelmetlen hajszolása a zajnak, változásnak és a szenzációnak, a pénz megszállottság, a pénz előteremtése és elköltése, az előbbrejutás minden szellemi normájának elvetése - mindez csupán tükörképe a "happy endet" hajszoló élet alapértelmezésének. A boldogságért meg lehet alkudni mindennel, oda lehet adni, el lehet adni mindent. A 'boldogság' szó azonos jelentésűvé vált a gazdasági és szexuális motívumok követésével. Ez feltétlenül kizárja, hogy valaki egyéni haszonnal nem járó harcot folytasson esélytelen helyzetben is, pusztán azért, hogy önmaga maradjon. A "happy end" életérzés kizárja az élet tragédiájának, az élet titkának és az Eszme erejének megértését és tiszteletét.

Minden ilyen jellegű eszme teljesen lehetetlen lenne az európaiak számára a huszadik században még akkor is, ha nem látták volna a második világháború borzalmas katasztrófáját, amelyben Európa meghódolt a kettős elözönlés, a barbár és a kultúratorzító támadása előtt. A nagy európai művészek, vallási gondolkodók és filozófusok sohasem áltatták magukat azzal, hogy az élet értelme a "happy end". A nyomorúságos, kegyetlen időkben a nyugati ember arra edzi magát, hogy minél jobban el tudja viselni azokat a sorscsapásokat, amik reá várnak. Nem beszél sem a boldogságról, sem a boldogtalanságról, és nem próbál úgy menekülni a tények elől, hogy elfordítja a fejét előlük. A fej elfordítása nem megoldás, hanem csupán a tényekkel való szembenézésnek későbbre halasztása. A "happy end-nek" csupán negatív jelentése van. Az élet tagadását, az élettől való menekvést jelenti. Ezért nem más, mint csalás, hazugság.

A kultúratorzító által Amerikában szándékosan állandósított faji káoszt, amely az amerikai nép feletti uralmat biztosítja a számára, csakis az amerikai nép nemzetietlenné tételét célzó program teszi lehetővé. Ez a program azzal az iskolai propagandával kezdődik, amely azt hangoztatja, hogy Amerikát nem az amerikaiak gyarmatosították, tették lakhatóvá és hódították meg, hanem az idegen népek nagy keveréke. Azt tanítják, hogy a zsidók és a négerek döntő befolyást gyakoroltak az "amerikai álomra". New York Államban tilos Shakespeare "Velencei kalmár"-ját tanítani az iskolákban. Az elfajulást célzó egész program folytatásának előfeltétele a lélekellenes és nemzetellenes "happy end" eszme támogatása, a vele járó gazdasági és szexuális megszállottsággal és társadalmi atomizálódással együtt.

A fajok és a nemzetek legmagasabb szinten az erőteljes egyéniségekben nyilvánulnak meg, akikben az elsődleges nemzeti jellegzetességek megtestesülnek, és óriási jelképes történelmi jelentőséget nyernek. A kultúratorzítóknak az amerikai nacionalizmus megsemmisítésére irányuló erőfeszítése ezért az individualizmus elleni támadás formájában jelentkeznek. Nem a torz, egészségtelen individualizmust támadják, hanem csak azt a fajtáját, amely történelmileg hatékonynak bizonyult - azt az individualizmust, amely egy magasabb rendű Eszmét összpontosít magában, és annak szolgálatára szenteli magát.

Ezért lett a legmagasabb rendű társadalmi érték "együtt menetelni a néppel". A független, erős jellemű ember nem kívánatos, a középszerűség az eszmény. A társadalom természetadta, organikus rétegződését az egyetemes szellemiség, minden társadalmi osztály számára ugyanazon értelmi táplálék helyettesíti. Ez a szellemi táplálék megint csupán mennyiségi értékmérővel van értékelve. Ahogy az a legjobb termék, ami leginkább reklámozott, éppen úgy az a legjobb könyv, aminek a legnagyobb a forgalma. A legjobb újság, illetve időszaki folyóirat az, ami a legnagyobb példányszámú. A mennyiségnek a minőséggel való ezen azonosítása a tömegeszmének, az egyén tagadásának tökéletes megnyilvánulása.

A boldogság-betegség természetes következménye a pacifizmus. A kultúratorzító számára csak az eszmei pacifizmus kívánatos, mivel jól tudja, hogyan használja ki a született amerikai harci ösztöneit. Az eszmei pacifizmus voltaképpen háborús propaganda. Az ellenséget azonosítja magával a háborúval, és azt állítja, hogy amikor ellene harcol, a háború ellen harcol.

Természetesen Hollywood szellemisége képtelen arra, hogy egy népet a komolyságra, az áldozatvállalásra, hősiességre és a lemondásra lelkesítsen. Ezért a második világháborúban az amerikai katonákat a harctereken a képeskönyvek, a csokoládé, az üdítőitalok, a sör, a vurlitzerek, a filmek és mindenfajta játékok óriási, véget nem érő áradatával látták el.

A megalapozás munkája nem mellőzhető. Ezért a nyolc évi előkészítés ellenére, melynek során filmen, sajtón, szónoki emelvényen és rádión keresztül a legerőteljesebb érzelmi propagandát fejtették ki, amit csak valaha a világ látott, sohasem volt háborús lelkesedés az amerikai népben, és negatív érzés volt azokban a katonákban, akiket a második világháborúban Európa ellen küldtek.

Abból a 10 millió emberből, akik a fegyveres erők tagjai voltak kezdettől fogva végig Amerika rövid második világháborús részvétele során, nem egészen 600 000 volt önkéntes. Majdnem kétszer ennyi önkéntes jelentkezett egyetlen európai nemzet fele ennyi emberéből egyetlen év alatt az első világháború alatt. Az amerikai önkéntesek nagy része értesült arról, hogy a közeljövőben behívják őket, és a látszat kedvéért lettek önkéntesek.

A Rendeltetés-teljesítés nyugati eszméje, azzal a belső erkölcsi paranccsal párosulva, hogy becsületesnek kell lenni és hűségesnek a meggyőződéshez, azt jelenti, hogy a tömeg természetesen ellensége a becsületes embernek. A magasabb rendű eszme nem kell mindenkinek, minden alkotókészség kevesek sajátossága. Magasrendű erkölcsi tartalmú tettekre nem mindenki képes, és aki képes ilyenre, nincs oka, hogy szégyellje, nincs oka, hogy lemondjon szellemi értékeiről, mosolygós képet vágjon és elfogadja a belső üresség világát, az "együtt menetelni a néppel" eszményt - még a saját lelkének árán is.

Még az olyan nagyarányú rombolás és torzítás is sikeresen megvalósították, ahogy azt Amerikában sikeresen megvalósították, csak a kisebbség feladata lehet. Az amerikai és külföldi tömegek pusztán tárgyai a torzításnak. Azon organikus egység, amely Amerika szétzüllesztését életküldetése egyik részének tekinti, legfeljebb csupán 10 %-át teszi ki az Egyesült Államok népességének. És még e tíz százalékon belül is viszonylag kevés koponya, és a vezetők megbízható rétege az, amely a valóságban meghatározza a zsidó kultúra-állam-nemzet-vallás-nép-faj politikáját. E vezetők számára saját népük nagy tömege csupán katonaanyagot biztosít abban a nem katonai háborúban, amely az egész világon folyik a nyugati civilizáció ellen. Nem kell azt gondolnunk, hogy ezeket a koponyákat valamiféle rosszaság vagy gonosz motívumok mozgatják. Számukra a nyugati civilizáció a kollektív rossz, a világ gyűlöletének foglalata és forrása évezredes üldöztetésüknek. Számukra a nyugati civilizáció kegyetlen, esztelen, szörnyszülött, baljóslatú erő, amely a zsidó messiási eszme ellen dolgozik.

A NÉGEREK AMERIKÁBAN
A demokratikus-materialista viszonyok az organikusan szükségszerű civilizációs válság alatt jöttek létre, ezért önpusztító jellegűek. A kultúratorzítás abból származik, hogy egy organikus egység, amely nem vesz részt belsőleg a kultúra életében, de annak testében, illetve testén él, beleavatkozik egy kultúrparazita befogadójának életébe. Ha ez a kettő párosul, egymás erősségét növeli. Amerika példája mutatja legvilágosabban, hogy milyen sokféle káros következménye van ennek a kultúrbetegségnek egy olyan nép számára, amely nem állt ellen ennek sikeresen mindjárt a kezdetben.

Amerika népességének csak csekély többsége vitathatatlanul amerikai lelkileg, fajilag, nemzetiségileg. Lakosságának majdnem felét négerek, zsidók, nem-asszimilált, Délkelet-Európából származó népek, mexikóiak, kínaiak, japánok, sziámiak, közel-keletiek, szlávok és indiaiak alkotják. A szláv népcsoportokat az amerikai faj képes lenne asszimilálni, de a folyamatot mesterségesen feltartóztatta a kultúratorzító beavatkozása. A lárma, izgatás, szellemi egyöntetűség tömegeszményei és a rohanó életstílus, amikben az amerikaiak ezekkel a nem asszimilált idegen népcsoportokkal osztoznak, nem képviselnek semmifajta asszimilációt, mivel maguk ezek a jellemző vonások nemzetközi jellegűek, demoralizáló hatásúak, lerontják az egyéniséget, az államot, a népet és a fajt.

A négerkérdés egyike annak a számos faji ellentétnek, ami megoldásra vár Amerikában. A négerek primitív, elégedett népet alkottak, amikor a polgárháború következtében megfosztották őket korábbi biztonságos életüktől és bérrabszolgákká váltak egy ipari civilizációban, melynek problémáival semmiképpen sem voltak képesek megbirkózni. Nem volt sem dinamizmusuk, sem rombolási küldetéstudatuk. Abban az időben mintegy négy és fél millióan voltak és közel mind a déli államokban éltek, ahol a társadalom élete a jelenlétükhöz volt igazítva, a négereket a fehér emberektől teljesen elkülönítve tartották. Egyik oldalról sem kívánta senki sem megzavarni a fajok közötti viszonynak ezt a természetes alakulását.

Egy pénzben gondolkodó kapitalista számára azonban egy néger kizárólag "olcsó munkaerőt" jelent, illetve kilátást egy kis kölcsönre. A Pénz Ura semmit sem tud a nemzetről, népről, fajról, kultúráról. Ő "realista", ami primitív értelmi szinten azt jelenti, hogy a jelenleg létező dolgokat teljes realitásnak tekinti. Természetesen í az, ami jelenleg van, azt tükrözi, ami a múltban végbement, a már * beteljesedett Eszmét képviseli. Az igazi realitás a működésben lévő Jövő, mivel ez ad az eseményeknek lendületet. Ezért a pénzben gondolkodó ember sohasem gondolkodik két-három nemzedékkel előbbre, mivel a viszonyokat nagy vonásokban állandónak hiszi, még akkor is, ha a közvetlen viszonyokat meg akarja változtatni.

A polgárháború után egyre több néger ment át az északi államokba. Ezt a mozgást nagyon felgyorsította a két világháború, amikor a négerek milliói mentek Északra, hogy helyettesítsék a besorozott fehér munkásokat az északi ipari vidékeken. Ezt a proletarizálódási folyamatot erősítette, hogy az északi vállalkozók gyáraikat Délre telepítették, hogy "olcsó" néger munkaerőt alkalmazhassanak, és nagy haszonra tehessenek szert.

A néger bérrabszolgává válása teljesen demoralizáló hatású volt: a négert elégedetlen proletárrá tette és mélységes faji keserűséget hozott létre benne. A néger lelke primitív, gyermeteg maradt a nyugati ember ideges és bonyolult lelkiségéhez képest, amely hozzászokott, hogy a pénz és a civilizáció kategóriáiban gondolkozzék. Ennek következtében a néger a fehér társadalom terhévé vált.

A négerek között a házasság szinte ismeretlen, a nőknek sok' gyermekük születik. A nagy városokban a négerek között - számarányukat figyelembe véve - megközelítőleg tízszer annyi a bűnöző, mint a fehérek között. A társadalmi betegségek általánosak a faj körében, mind a kórházak, mind a börtönök lakói között aránytalanul sok a néger. A néger számára természetes a primitív erőszak, a bűncselekmények elkövetése miatt nem szégyelli magát. Az északi városok néger negyedei veszélyeztetik a fehérek életét.
A bolsevizmus és a kultúratorzítás nem hagyta ki számításaiból a négerek sajátosságait, amik alkalmas eszközt jelentenek a belső züllesztéshez és a fajok közötti harchoz. A déli államokban a négerek ellen indított büntetőperekkel kapcsolatban mindig megkezdődik az "egyenlőséget" és a "toleranciát" hirdető, széleskörű és erőteljes kommunista propaganda.

A Kommunista Párt ügyvédet küld a bűncselekményekkel vádolt négereknek.
Minden primitív fajhoz hasonlóan a néger faj igen termékeny és erőteljes ösztönökkel megáldott. Jelenleg - a mulattokkal együtt - megközelítőleg 14 millióan lehetnek. Amerika egész lakosságának ez a 10 %-a a kultúratorzítók programjának segédcsapatát jelenti. Ez a tömeg politikai szempontból egységes szervezetet jelent: a négerek mindig támogatták a Roosevelt rezsimet, amint 1933-ban hatalomra került. A négerek voltak a kultúratorzító rezsim legtöbb forradalmi tevékenységének gyújtópontjai. A kultúratorzító időről-időre a nyilvánosság előtt felvet egy-egy faji problémát, s a fehér déli embert teszi meg közellenséggé és a négert a "demokrácia" hősévé. Ez egyre komolyabb méretű faji háborút eredményez az északi és déli városokban.

A négerek szenvedték meg legjobban, hogy a pénzben gondolkodók rabszolgái lettek, majd besorozták őket a kultúratorzító faji háborús programjának katonái közé. A néger boldog, mélységesen és primitív módon vallásos, gyapotültetvényeken dolgozó, a nyugati ipari társadalom dinamizmusától teljesen elszigetelt és megvédett rabszolgából a faji háború és osztályharc elégedetlen, beteges lelkű harcosává változott. Élete színhelye a gyár, a kórház, a menhely, a börtön és az utca lett. Ez az új néger típus komoly veszélyforrás: a kultúratorzító beilleszti követelési programjába, a bolsevista a maga ideológiájába, és dinamikus vezetése alá vonja. Egy néger író nemrég a következőket mondta: "A ti országotok? Hogyan lett a tiétek? Mi itt voltunk már akkor is, amikor az első fehér bevándorlók megérkeztek. Ide hoztuk hármas tehetségünket és elegyítettük a tiétekkel: a harmóniák és melódiák nélküli országot megajándékoztuk a költészet, a dalok és a lágy, élénk melódiák iránti tehetségünkkel, ennek az óriási, gazdag országnak a földjét verejtékes munkával, izomerővel mi hódítottuk meg, és a vadonokat mi győztük le kétszáz esztendővel korábban, mint ahogy a ti gyenge fehér kezetek megtehette volna azt. Harmadik ajándékunk a lélek tehetsége. És ezek semmit sem érnek? Nem működnek talán és nem versenyeznek a ti tehetségetekkel? Válhatott volna-e Amerika Amerikává néger népessége nélkül?" Ez nem csak egy mulatt véleményét tükrözi, mivel ezeket az eszméket a négerek millióinak verték a fejébe a városokban ?- nem beszélve a gyenge ösztönökkel rendelkező fehér lakosokról és a faji háborúba ezeket az eszméket belevivő és ilyen módon bátorító liberálisokról.

A négereknek eléggé erős akaratuk van ahhoz, hogy érvényt szerezzenek követeléseiknek. Ma a közélet minden szintjén vannak négerek: a különböző tisztségviselők, bírák, hivatalnokok, munkairányítók, ügyvédek, orvosok és professzorok között.
Amerika számára a négerkérdésnek két szempontja van: a közvetlen és hosszú távú oldala. A közvetlen szempont: a néger mozgalom teljesen a kultúratorzítás szolgálatában áll, ami az amerikai belső bolsevizmus minden szakaszának irányítója. A közeljövőben egy méreteiben és követeléseiben óriási belső válsággal kell az amerikai népnek szembesülnie, amelyben az amerikai közélet számos problémája egyidejűleg fog jelentkezni. Ennek időpontját senki sem tudja megmondani, de maga a válság elkerülhetetlen, mivel Amerika nem kivétel a magasabb rendű kultúrák és hordozó népeik ötezer éves történetében. Nyilvánvaló, hogy a négerek helyzete ellentétben áll az amerikai nép organikus létezésével.
A probléma hosszú távú szempontjára a született amerikaiak csökkenő születési arányszáma és a négerek egyre növekvő száma világít rá. A régi fehér elem abszolút számban csökken, és ez a folyamat már két évtizede tart. A közvetlen probléma szellemi-politikai jellegű, a távolabbi problémának szellemi-faji tartalma van.

A KULTÚRAKÉSLELTETÉS AMERIKÁBAN

Amint láttuk, a kultúrakésleltetés - lényegét tekintve - nem egyéb, mint a Jövő tagadása. Ám a Rendeltetést nem lehet megtéveszteni, hanem csak azok lelkét, akik a halott viszonyokat, illetve ideológiákat életben akarják tartani, vagy életre kívánják kelteni. A kultúrakésleltetők csupán a Történelem felszínén arathatnak győzelmet, és ott is csupán anyagi erejüknél fogva. Ha ilyen időleges, felszíni győzelmet aratnak, ez csupán a mennyiség sikerét jelenti a minőség felett.

Mivel Amerika gyarmat volt, kisebb organikus ellenállást fejtett ki a kulturális betegségekkel szemben. Ezért nagyobb mértékben behódolt a késleltető hatások előtt, mint ahogy ez a nyugati kultúra anyaföldjén valaha is előfordulhatott volna. Amerikában a súlyosabb kulturális betegség, a kultúratorzítás mozgatta és lelkesítette ezeket a késleltető erőket, és nagymértékben támaszkodott ezekre, annak érdekében, hogy növelje azt a negatív hatást, amit az idegen torzító nyílt megjelenése eredményezne.

Az egyöntetűvé tett Amerika számára kötelezően előírt, népszerűvé tett világkép egyszerűen az elavult materialista világnézet, amit Európa már az első világháborúval kinőtt. így az amerikai egyetemeken a mechanikus világszemlélettel összhangban, a biológiában a darwinizmust tanítják.

A szociológiában Millé és Spenceré az utolsó szó. A történelemben fenntartották a naiv, egyenes vonalú, ókor-középkor-újkor sémát, Buckle és Gibbon képviseli a történelmi módszer tökélyét. Carlyle, Lamprecht, Breysig, Méray, Eduárd Meyer és Spengler teljesen ismeretlenek az amerikaiak számára. A pszichológiában a tömegeszmény győzedelmeskedett, ezért a "lángelme" azonos a magas intelligenciaszinttel, és az utóbbi a "főiskolai képzettséggel". Ez megint nem minőségi különbség az emberi személyek között. Az üzleti szellem legfőbb elve: "Megvásárolhatod a koponyákat." Egyéb téren a freudizmus az evangélium. Amerikában magas akadémiai fokozatot lehet szerezni olyan embernek, aki mit sem tud Carlyle-ről, Nietzschéről, Spenglerről, a nyugati civilizáció forradalmáról a demokrácia és a materializmus ellen. Az európai történelem legutóbbi 75 évét néhány újságírói divatos jelszóval körvonalazzák. A huszadik századi világszemlélet szélessége és mélysége ismeretlen az amerikai akadémikusok előtt, ezért tagadják azokat a lehetőségeket, sőt még a puszta tényeket is, amik nem mérhetők a laboratóriumi materializmus mérőműszereivel.

A kultúrakésleltetés groteszk valóságát jól mutatja az a tény, hogy Amerika a gondolkodás világában valójában 30-50 évvel kullog szülőanyja, a nyugati civilizáció mögött. Egyetlen amerikai egyetem sem hallott geopolitikáról, vagy valami hasonlóról. A nagy stratégiában Mahan tengeri hatalmi elméletei jelentik az utolsó szót, az első és a második világháború kimenetele (ezekben a világháborúkban az amerikaiak "győztesnek" tudják magukat) csak megerősíti őket a tengeri hatalom eszmében, jóllehet a világot megrázkódtató események alapvetően módosították a szárazföldi és tengeri hatalmak közötti viszonyt. Az amerikaiak ezen alapvető tévedése meg fogja hozni a maga gyümölcsét a harmadik világháborúban.

A közgazdaság elméletében hasonló a helyzet. Adam Smith a nagy alap. A "világgazdasághoz" hasonló elvont fogalmakat konkrét valóságoknak tekintik. List ismeretlen a számukra, noha Marxot közgazdásznak vélik. Az 1933-as amerikai forradalom után Sombart nézeteit félretették. A fizetőeszközökkel kapcsolatos problémákat olyan elméletek alapján tárgyalják, melyek az aranyat tekintik mércének. Az aranyban való gondolkodástól eltérő európai gondolkodást erkölcsi rossznak tartják. A manchesteri iskola klasszikus közgazdasági tanai inkább a hit, mint a történelmi érdeklődés tárgyai. Amerikában a tanoktól való eltérést egyenesen bűnnek vélik, avagy sajnálatos, időleges szükségszerűségnek. Ezeket a XIX. századi tanításokat mindig úgy írják le, mint a "közgazdaság törvényeit".

Természetesen ennek a visszamaradt lelkiségnek komoly következményei vannak a cselekvés területén, vagyis a politika és közgazdaság világában.

Mivel Amerika a világnak abban a részében, melyben világhatalommá vált, nem ütközött ellenállásba, nem hozott létre államot, nem alakított ki tudatos politikát. Következésképpen minden más nyugati hatalomtól eltérően mindig vitathatatlan elsőbbséget adott a gazdasági életnek a politikával szemben. Igazi értelemben vett belpolitika Amerikában nem létezik - a pártküzdelmeket mindenki két párttröszt közötti versengésnek fogja fel. Igazi politikai esemény (vagyis olyan, ami az egyes csoportokat, mint barátot és ellenséget állítja egymással szembe) Amerikában mindössze három volt: az 1775-1783 közötti Függetlenségi Háború, az 1861-1865 közötti, polgárháborúban tetőződő Észak-Dél ellenségeskedés és az 1933-as forradalom, amikor a kultúratorzítók kezükbe kaparintották a teljhatalmat az amerikai Rendeltetés felett.

A lakosság minden rétegének ez a kizárólagos gazdasági érdeklődése tette lehetővé, hogy a Pénz teljhatalmat nyert az amerikai élet felett, nem alakult ki igazi nemzettudat és a kultúratorzító hatalomra jutott.

A pénzügyi helyzet váltakozásának nagyobb szakaszai, a váltakozó gazdasági fellendülések és hanyatlások minden egyes esetben embermilliókat tettek tönkre, és ezek az elszegényedett milliók a legutóbbi évtizedekig mindig kereshettek és igényelhettek maguknak új területet Nyugaton, ahol letelepedhettek, és új gazdasági életet kezdhettek. A legutóbbi évekig az amerikai osztályharc sohasem volt erőteljes. A gazdasági előrendelés kálvinista-puritán uralkodó életérzése szemben állt az alapvetőnek számító politikai osztályharccal, mivel minden munkás azt gondolta, hogy egy szép napon ő is ki lehet választva a gazdagságra.

Mindazonáltal a "határok" eltűnésével az ipari munkástömegek a hivatásos munkásvezérek által szervezhetővé váltak. A munkásmozgalom Amerikában szerény kezdetből hatalmas politikai szervezetté alakult, amely képes lett arra, hogy az iparvidékeken a politikusok megválasztása az ő szavazatuktól függjön. Ezt az eredményt a munkásmozgalom a XIX. század nyolcvanas éveiben érte el. Ehhez a munkásmozgalomhoz anarchisták, marxista kommunisták, nihilisták és liberális kapitalista vezetők tartoztak. Politikusok sohasem kerültek vezető szerepbe ebben a mozgalomban, még az 1933. évi forradalom után sem, mivel az amerikai munkásosztály gazdaságilag és kapitalista módon gondolkodott, nem pedig politikailag és szocialista módon. A 'szocializmus' szó Amerikában még most is azt jelenti, amit Európában a XIX. században jelentett: az alacsonyabb társadalmi osztályok kapitalizmusát. Amerikában az igazi szocializmusról semmit sem tudtak, illetve abból semmit sem értettek meg, mivel a szocializmus elsődlegesen nem gazdasági szervező elv, hanem politikai-erkölcsi Eszme, a politikai kor szelleme, és a politikát még nem értették meg Amerikában.

II.

Általánosságban azt mondhatjuk, hogy Amerika gazdasága még mindig abban a kapitalista állapotban van, amit Európa ötven évvel ezelőtt kezdett kinőni, és amely Európa számára véglegesen megszűnt az 1933-as európai forradalommal.
A mezőgazdaság például Amerikában teljesen pénzalapon működik. A mezőgazdaság nincs elszigetelve a városi gazdasági élettől, és a farmerek nincsenek védve a pénzügyi körök kizsákmányolásától. Ezért a ciklusnak abban a szakaszában, amikor a finánctőkések csökkentik a pénzforgalom volumenét, ez a farmereket nyomorba dönti és földjeiket jelzálogok terhelik.

Európai értelemben vett parasztság szinte egyáltalán nem létezik. A parasztnak lelki kapcsolata van a földjével, míg az amerikai farmernek csak pénzügyi kapcsolata van azzal: bármikor otthagyja a földjét, ha kedvezőbb gazdasági lehetőségei kínálkoznak. Ez a tisztán gazdasági beállítottság a föld könyörtelen kizsákmányolásához, termékenységének és a termékek tápértékének nagyméretű csökkenéséhez vezetett. A farmergazdálkodás majdnem mindig kiterjedt területen folyik, és a föld gondozásának hiánya miatt a föld lepusztulása veszteségeket eredményez.

A föld felszíne alatti ásványi kincsek kitermelése is kizárólag pénzügyi alapon történik, és előfordulhat, hogy egy szén- vagy olajbányát a benne rejlő ásványi anyag 80 %-ával bezárnak. Egy akna megnyitásának közvetlen következménye az, hogy a teljes területet fel lehet tárni, mivel az amerikai törvények szerint a felszín tulajdonjoga a felszín alatti tulajdonjogot is magában foglalja. Az ebből folyó pazarlás csak úgy jellemezhető, mint a föld kincsestárának kifosztása, és ez a legélesebb ellentétben áll a föld és ásványi kincsei oltalmazásának huszadik századi magatartásával.

Az ipari termelés a gyárigazgatók és a munkásvezérek között a nyereségért és a hatalomért dúló harc színhelye. A sztrájkok által előidézett társadalmi kárt és gazdasági pazarlást normális jelenségnek tekintik Amerikában, jóllehet a huszadik század Eszméjében nincs helye egy politikai egységen belül semmifajta viszálynak. Egy pénzügyi kapitalista az általa kinevezett igazgatók és az általa alkalmazott munkások közötti bérharc mögül uralja a gazdasági életet. A sztrájk kimenetele semmilyen kárt sem okoz neki, mivel ő irányítja a pénzen alapuló gazdasági élet mozgató erőit.

Ezzel elérkeztünk Amerika pénzforgalmának kérdéséhez. A polgárháború 1865-ös befejeződése óta az egész ország - pénzügyi szempontból - a tudatlan alattvalók birodalma, és a New York-i nagy bankok tulajdonosai a gazdasági élet fejedelmei. Ennek a helyzetnek jogi törvényesítése 1913-ban történt meg, amikor törvényes szabályozással létrejött az Állami Pénztartalék Rendszer. A jogszabály 12 központi bankot jelölt meg, amelytől pénzügyi szempontból a központi kormány függ. Ezek a bankok magánkézben vannak, és a pénzkibocsátás kormánykötvények ellenében történik, amiket a bankokon keresztül árulnak. így a második világháborús erőfeszítések megközelítőleg 7 500 millió dollár haszonnal jártak a rendszer urai számára kamatok formájában. Az Amerikában ismeretes egyedüli pénzforgalom ezeknek a központi bankoknak a magán pénzkibocsátása. Ezt a pénzforgalmat "kormánykötvények által biztosított" pénzforgalomnak nevezik. Azonban ezek a kötvények csak ebben a pénznemben fizethetők ki. Természetesen az egész rendszer semmi egyéb, mint eszköz az ország gazdasági életének magánkézben tartásához. A pénzforgalom a pénzügyi kapitalisták kénye-kedve szerint növekedhet vagy csökkenhet, és egy állam nélküli országban ez az uralkodás technikája.

A nyugati civilizáció huszadik századi szellemisége számára a közhatalom magánkézben hagyása elképzelhetetlen. Ugyanilyen képtelenség az is, hogy egy nemzeti állam gazdasági élete felett a pénzben való gondolkodás uralkodjék. A huszadik század számára háromszorosan visszataszító, hogy a bankár lelkiség bármilyen hatalom birtokában legyen. Ez a bankár lelkiség az emberi lényeket "termelési költségnek" tekinti, a politikát magántrükkök érvényesítési területének tartja, és a katonák hősiességében hasznos eszközt lát új külföldi pénzügyi uralom megszerzésére.

A pénzügyi kapitalizmus egy letűnt korhoz, a Pénz korszakához tartozik. A Pénz még Amerikában is a második helyre szorult: a kultúratorzítók abszolút uralmának puszta technikájává vált. Mint technika fontosabb az emberek lelki irányítása, és Amerika európai lehetőségeinek megértésének szempontjából lényegesebb az amerikai propaganda-rendszer ismerete.

PROPAGANDA

Ha az "egyenlőség" XVIII. századi ideológiájában az emberek tényleg hinnének, nem létezne propaganda, mivel minden ember teljesen függetlenül gondolkodna és ellenállna minden próbálkozásnak, ami befolyásolni akarja felfogását. Ám éppen Amerikának, vagyis annak az országnak a példája mutatta meg, amely ezt az ideológiát vallásos buzgósággal fogadta el, hogy ez az ideológia semmilyen szempontból sem felel meg a valóságnak. A XVIII. században Franciaországban, Németországban, Angliában, Amerikában az arisztokraták és racionalista értelmiségiek szalonjaiban többé-kevésbé létrejöhetett szellemi egyenlőség, de a XIX. század közepén, a tömegek mozgósításának időszakában nem volt lehetőség semmifajta egyenlőségre, mivel ezek a tömegek puszta létezésüknél fogva vezetést igényeltek. Minél inkább előrehaladt a tömegek mozgósítása, annál inkább érezték az emberek az erőskezű vezetés szükségességét. Ahogy Nietzsche mondta: "Oly nagy lesz végül a bizonytalanság, hogy az emberek megalázkodnak egy erős akaratú erő előtt."

A vezetésnek két nélkülözhetetlen technikája van: a fegyelem és a meggyőzés. Az első a bizalmon, hiten, hűségen, kötelességérzésen, a jó ösztönökön alapul. A másodiknak az értelem a címzettje, és annak a személynek vagy népnek a jellemző vonásaihoz van igazítva, amelyhez szól. Mindkét technika él büntetőjogi, erkölcsi, gazdasági vagy társadalmi kényszerítő eszközökkel. Egy olyan időszakban, amikor nagy tömegek újjászervezése és formálása a fő cselekvési feladat, feltétlenül szükség van meggyőzésre vagy propagandára, mivel csak egy elitréteg képes a legmagasabb szintű fegyelemre, és a tömegeket állandóan újra meg újra meg kell győzni.

Így Amerikában, abban az országban, ahol a tömeggondolkodás, a tömegélet és a tömegeszmények uralják a közéletet, a propaganda az ismeretek terjesztésének elsődleges formája. Amerikában nincsenek olyan kiadványok, amik egyedül az értelemhez szólnak, a kultúratorzító rezsim alapja a maga láthatatlansága, és az erős egyéniségek független gondolkodása a maga puszta létével ellenséges az ilyen rezsim számára. Olyan kiadványok sincsenek, amik a puszta tényeket közlik. Minden tényt, minden nézőpontot az uralkodó propagandaképbe illesztve mutatnak be.

Az amerikai propaganda-technika az ismeretek közlésének minden formáját felöleli. A fő propaganda eszköz a mozi. Hetenként mintegy 80 millió amerikai jár moziba, hogy ott magába szívja a rezsim propaganda-üzenetét. A második világháborúra való előkészülés időszakában, 1933-1939 között a mozik szüntelenül olyan filmeket mutattak be, amik a gyűlöletet sugározták az 1933-as európai forradalommal, annak huszadik századi világnézetével és alkotásaival szemben.

Hatását illetően második helyen a rádió áll. Minden amerikainak van az otthonában egy vagy több rádiókészülék, és a rádió megint az események propagandisztikus értelmezését közvetíti a nép felé. Az egyes ember a sajtóban már olvasta ugyanazt a kötelező nézőpontot, a moziban már látta is azt, és most hallja is. A harmadik hatásos propaganda eszköz a sajtó: az újságok és időszakos folyóiratok. Azt kell mondanunk, hogy Amerikában a propaganda hatékonyságának mértékét kizárólag a példányszám határozza meg, mivel a tömeggondolkodási eszmény diadalmaskodott az egyéniség, a minőség és a lakosság értelmiségi rétege felett.

A negyedik propaganda eszköz a könyv. Csak olyan könyveket lehet kinyomtatni, amik a nagy propaganda keretbe illeszthetők, így például az "Arabian Nights" ("Ezeregyéjszaka meséi") legújabb, gyermekeknek szóló kiadását bevonták Amerikában, mivel állítólag bizonyos szövegei az olvasókban zsidóellenes előítéleteket kelthetnek, és az Aladdin és a csodalámpával kapcsolatos egyik kifogásolt képen egy lelkiismeretlen kereskedő zsidó arcvonásokkal ábrázolva látható. Az 1933-1939-es időszakban egyetlen, széles körben terjesztett újság, könyv vagy magazin sem kérdőjelezte meg a kultúratorzító fő politikai irányvonalát.

A könyveket a sorban az egyetem és a főiskolák követik. Az oktatásra alkalmazott tömegeszmény azt jelenti, hogy a "felsőoktatás" oly mértékben általánosított, amit a magasabb európai mércék szerinti oktatás nem tenne lehetővé. Amerikában, ahol mindössze fele annyi ember él, mint a nyugati kultúra szülőföldjén, több mint tízszer annyi intézmény ad akadémiai fokozatokat, mint Európában. Ezekben az intézményekben valójában a kultúratorzító rezsim uralkodó ideológiai és propagandisztikusan megfogalmazott világszemléletének némileg ezoterikusabb változatát terjesztik elsősorban.

Utolsó helyen áll a színház. A rezsim szellemi központján, New York Cityn kívül alig van színházi élet, de New York-ban a zsurnalisztikus színdarab fontos propaganda-technika. Különösen az 1933-1939-es időszakban játszott a színház fontos szerepet. A gyűlöletet sugárzó színdarabok szüntelen áradata a huszadik századi világszemlélet és annak európai képviselői ellen irányult. Számos ilyen színművet jiddis nyelven mutattak be, mivel az amerikai vezetők a saját népükön belül is egyöntetűséget követelnek meg.

A propaganda által bemutatott képnek kettős arculata van: a hazai népesség és a külföld felé mutatott képe. A hazai propaganda forradalmi jellegű, az 1933-as forradalmat támogatja. Minden ideológiai forradalom az 1789-es francia forradalomtól kezdve a XIX. századi európai forradalmakon keresztül az 1918-as bolsevista forradalomig hajlamos vallási formát ölteni. Franciaországban az észkultusz állt a vallási őrjöngés középpontjában, Oroszországban (az istenített Marx szellemében) a gépimádat. Az 1933-as amerikai forradalom sem kivétel. Az új kultusz központi témája a "demokrácia". A propaganda által bemutatott képben ez a fogalom foglalja el Isten helyét, mint a végső valóság középpontja. Például a Legfelsőbb Bíróság egy bírája 1939-ben az egyik zsidó főiskola végzős osztályához szólva kijelentette: "Tágabb értelemben létezik fontosabb valami, mint a vallás: a demokrácia eszméinek megvalósítása."

A 'demokrácia' szót vallási erővel ruházták fel, a demokrácia ténylegesen vallási rangra emelkedett. Istenné vált, kritika tárgyát nem képezheti. A "hittől való elpártolásra", illetve az "eretnekség- í re" azonnali büntetőeljárás a válasz, "zendülésért", "árulásért", a "jövedelemadóval kapcsolatos szabálytalanságért", vagy más ürügyet keresnek. Ennek a vallásnak a szentjei a Függetlenségi Háború "Alapító Atyái", kiváltképp Jefferson (jóllehet valamennyien egyformán gyűlölték a demokrácia eszméjét, és majdnem mindnyájan rabszolgatartók voltak), továbbá Lincoln, Wilson és Roosevelt. A próféták szerepét az újságírók, a propagandisták, filmszínészek, munkásvezérek és pártpolitikusok töltik be. Az a tény, hogy a 'demokrácia' szóról definíció nem adható, a legbiztosabb jele annak, hogy megszűnt elméleti fogalom lenni és a tömegek hitének tárgya lett. Minden más eszmét és propagandisztikus dogmát végső igazolás végett a "demokráciával" hozzák összefüggésbe.

Fontosságát tekintve közvetlenül a "demokrácia" után következik a "tolerancia". Ez nyilvánvalóan alapvető egy kulturális szempontból idegen rezsim számára. A tolerancia elsődlegesen a zsidók és a négerek iránti türelmet jelenti, de jelentheti az olyan európai vagy más földrészről származó személyek legkegyetlenebb üldözését is, akinek eltér a nézőpontja a tömegek számára előírt, uralkodó felfogástól. Ez társadalmi, gazdasági üldözést jelent, de ha szükséges, büntetőjogi üldözéssé válik.

A vendéglátó nép további atomizálására irányul a mindenre kiterjedő osztályharc tanítása. Ezt "a dolgozóknak joguk van a' szervezkedéshez", "joguk van sztrájkolni" és más hasonló jelszavakkal hirdetik meg. De a "tőkének" is megvan a maga joga, mivel egyik oldal sem arathat egyik ütközetben sem döntő győzelmet. A hódítás technikája itt is, mint mindig a megosztás.

A tömeg egyöntetűség eszméjének a nemek területére való kiterjesztése érdekében a feminizmust hirdetik. A nemek polaritása helyett a nemek eltűnését tartják kívánatosnak. A nőket kiokítják, hogy "egyenlők" a férfiakkal, és a nemi polaritás Nyugaton gyakorolt elismerését megbélyegzik, mint a nők "leértékelését" és "üldözését".

A propaganda részét képezi a pacifizmus prédikálása is. Ez természetesen nem az igazi pacifizmus, ami kialakul anélkül, hogy bárki is hirdetné, sokszor anélkül, hogy bárki is tudna róla, és mindig anélkül, hogy bárki is tenni tudna valamit azzal kapcsolatban. Az elméleti pacifizmus a gyakorlatban mindig a háborús propaganda egyik formája. így Amerikában Európa jelenti a háborút, és Amerika jelenti a békét. Az amerikai imperializmus mindig a béke érdekében vívott keresztes hadjárat. A rezsim egyik híres képviselője a minap azt mondta, hogy Amerikának "kötelessége a békéért hadat viselni az egész világon".

A "vallási tolerancia" is a propagandához tartozik. Ez a rezsim értelmezésében a vallási közömbösséget jelenti. A vallási dogmákat és tanításokat teljesen másodlagosnak tekintik. Sokszor teljesen gazdasági megfontolások alapján keletkeznek, illetve különülnek el új szekták. A vallásgyakorlás vagy kizárólag egyfajta kötelező hétvégi társas szórakozás, vagy politikai előadás. Állandóan szervezik a különböző egyházak közötti együttműködést és mindig hasznossági céllal, aminek semmi köze sincs a valláshoz. Ez azt jelenti, hogy a vallás a kultúratorzítás programjának szolgálatába van állítva.

II.

Európa számára az amerikai belföldi propagandánál fontosabb az amerikai külföldi propaganda.

A "demokrácia" istenségét ezen a területen is a valóság lényegének teszik meg. Az amerikai külpolitika számára kívánatos fejleményeket a "demokrácia terjesztésének" nevezik, a meghiúsítandókat pedig "demokráciaellenes", illetve "fasiszta" fejleményeknek. A 'fasizmus' szó a teológiai bűnnek felel meg, és az amerikai propaganda tényleg egyenlőségjelet tett a "fasizmus" és a bűn közé.

A propaganda által felvázolt képben elsőszámú ellenség mindig Európa, különösen az európai porosz szellem, amely az 1933-as európai forradalomban szemmel látható erővel kelt fel a materialista, pénzimádó, "demokratikus", korrupt, negatív életszemlélet ellen.

Minél világosabbá vált, hogy ez nem egyfajta, felszíneken zajló politikai jelenség, nem az egyik párturalomnak egy másik párt uralmával való felváltása, hanem egy új, életerős szellemiség mélységesen szellemi, totális forradalma egy halott szellemiség ellen, annál erőszakosabbá vált az Európa ellen irányuló gyűlölet propaganda. Ez a propaganda 1938-ban mind terjedelemben, mind érzelmi őrjöngésében olyan erősségi fokot ért el, amit már nem lehet fokozni. Az amerikaiakat szüntelenül bombázták azzal az üzenettel, hogy Európa megtámad mindent, ami a világon érték: "Istent", a "vallást", a "demokráciát", a "szabadságot", a "békét", "Amerikát".

Az elvont fogalmak túlzott használata már önmagában is azt jelzi, hogy nem volt olyan konkrét valóság, amire hivatkozni tudtak volna. Mivel a propaganda-hadjáratnak nem sikerült a szándékolt nyugtalanságot előidéznie, azt a tételt fogalmazták meg, hogy Európa a tengeren és szárazföldi hadseregével inváziót tervez az Egyesült Államok ellen. Az ehhez hasonló gondolatok tényleg meghódították az amerikai tömeglélek értelmi oldalát, de nem hatották át az amerikaiak érzelmi világát annyira, hogy az igazi neheztelést, illetve hathatós gyűlöletet váltott volna ki Európa ellen.

Az 'agresszor' szó egy másik vezető jelszava a szellemi hadjáratnak. Ennek sincs semmi köze a tényekhez, ezt a szót csak egyik irányban szitokszóként engedik használni. Kitalálták a "nemzeti erkölcs" fogalmát, és ennek olyan definíciót adtak, hogy a kultúratorzító ellensége minden további nélkül erkölcstelenné vált. Ha a kultúratorzítók nem tudtak politikájuk mellett politikai érvekre hivatkozni, erkölcsi, ideológiai, gazdasági és esztétikai érveket agyaltak ki. A nemzeteket jó és rossz nemzetekre osztották. Európa, mint egész rossznak lett kikiáltva, amikor összefogott, és ha a kultúratorzításnak sikerült megvetnie a lábát valamely országban, az ilyen ország ezáltal jóvá változott. Az amerikai propaganda-gépezet a legvadabb gyűlölettel kelt ki Európa ellen, amikor 1938-ban Csehország egyes részein megosztoztak egyes európai államok. Minden európai hatalmat, amely részt vett a tárgyalásokon, az amerikai propaganda gonosznak, agresszívnak, erkölcstelennek, antidemokratikusnak stb. minősített.

Ebben a politikai propaganda képben alapvető lett az a tétel, hogy a politika a különböző "kormányformák" egymás elleni harcát jelenti. Nem nemzetek vagy államok, hanem olyan elvont fogalmak, mint a "demokrácia" és a "fasizmus" folytatják a világméretű küzdelmet egymás ellen. Ez magával hozta annak szükségszerűségét, hogy mindig a pillanatnyi helyzetnek megfelelően minősítsék az ellenfeleket "demokratának" vagy "fasisztának", és ezt a minősítést hónapról hónapra, évről évre változtassák. Szerbia, Lengyelország, Japán, Oroszország, Kína, Magyarország, Románia és számos más ország hol "demokratikus" állam volt, hol "fasiszta", attól függően, hogy éppen akkor milyen szerződést kötöttek és milyen hatalommal.

A "demokratikus" és "fasiszta" felosztás pontosan megfelelt a "szerződéseket tiszteletben tartó" és "szerződésszegő" hatalmak megkülönböztetésének. Ezt egészítette ki ez a felosztás: békeszerető nemzetek - és a többiek. A 'nemzetközi jog' kifejezést népszerűsítették és olyan valaminek a jellemzésére alkalmazták, ami sohasem létezett és nem is létezhet. Ennek semmi köze sem volt az 500 éves nyugati gyakorlatban alkalmazott igazi nemzetközi joghoz. A 'nemzetközi jog' kifejezést a kultúratorzítók olyan jelentésben népszerűsítették, hogy a 'nemzetközi jog' "tiltja" a nemzetek közötti területi status quo bármilyen megváltoztatását.

Minden szót, melynek jó hangzása van, összefüggésbe hoztak a vezető politikai jelszavakkal. A "nyugati civilizáció" például túl jóhangzású ahhoz, hogy ellenséges kifejezésként használják, ezért ez az ő szótárukban a parlamentarizmust, az osztályharcot, a plutokráciát, és végül - a bolsevista Oroszországot jelenti. Az Európa és Ázsia közötti sztálingrádi csata idején, 1942 őszén a propaganda gépezet azt a felfogást sulykolta, hogy az ázsiai erők képviselik a nyugati civilizációt, míg az európai hadseregek a nyugati civilizáció ellenségei. Azt a tényt, hogy a bolsevista rezsim szibériai, turkesztáni és kirgiz ezredeket alkalmazott céljai érdekében, az amerikai propaganda annak bizonyítékaként hozta fel, hogy Ázsia mentette meg a nyugati civilizációt.

Az európaiak számára az ilyen dolog két nagy tényt tanúsít: az amerikai néptömegek körében mindenfajta politikai, illetve kulturális tudatosság teljes hiányát és az amerikai kultúratorzító rezsim mély, mindenre kiterjedő és engesztelhetetlen ellenséges beállítottságát Európa iránt. Japánt a propaganda ellenségként kezelte, de nem kibékíthetetlen ellenségként, mint Európát. Sohasem engedték, hogy a Japán elleni propaganda faji formát öltsön, nehogy az amerikai nép öntudatra ébredt faji ösztönei elsöpörjék a kultúra-torzítókat. A japánellenes propaganda általánosan enyhébb hangneme annak tulajdonítható, hogy Japánban nem volt és nem is lehetett olyasmi, mint az 1933-as európai forradalom.

A szellemileg egyöntetűvé tett népességű ország primitív értelmi szintje következtében ez a propaganda rendkívül nyers eszközöket volt képes alkalmazni. így például a háborúra való felkészülés idején, 1933-1939 között a sajtó, mozi és rádió tele volt olyan történetekkel, hogy külföldön meggyalázták az amerikai zászlót, titkos dokumentumokat fedeztek fel, véletlenül rejtett mikrofonnal beszélgetéseket hallgattak le, amerikai nacionalista csoportok birtokában elrejtett fegyvereket találtak stb. A propaganda állítása szerint külföldön készült "filmhíradó" felvételek bizonyos esetekben valójában Hollywoodban készültek. Mindez olyan fantasztikussá vált, hogy amikor egy évvel a második világháború előtt a marslakók inváziójának elképzelt történetéről rádiójáték készült, a propaganda hatása alatt álló lakosság széles köreiben a pánik jelei mutatkoztak.
Mivel Amerikában sohasem volt erős a spanyol kabinet-politikai nyelvezet hatása, ami mélyen beivódott az európai szellemiségbe, a kultúratorzító rezsim rendkívül visszataszító, hitvány propagandisztikus támadást indíthatott a huszadik századi világszemléletet képviselő európai vezetők magánélete és jelleme ellen. Ezeket a vezetőket úgy mutatták be, mint kerítőket, homoszexuálisokat, a kábítószer rabjait és szadistákat.

A propaganda minden kulturális alapot nélkülözött és cinikus módon egyáltalán nem vette figyelembe a tényeket. Ahogy Hollywood filmgyárai ontották a hazug játékfilmeket és "filmhíradókat", éppen úgy a sajtópropagandisták olyan "tényeket" gyártottak, amikre éppen szükségük volt. Amikor 1941 decemberében a japán légierő megtámadta Pearl Harbourban az amerikai tengeri flottabázist, a kultúratorzítók nem tudták, hogy Európa meg fogja ragadni ezt az alkalmat, hogy visszafizesse a kölcsönt azért a hadüzenet nélküli háborúért, amelyet a washingtoni kultúratorzító rezsim viselt Európa ellen. Ezért a rezsim rögtön elhatározta, hogy a japán támadást európai katonai akcióként tünteti fel. Ennek érdekében a propaganda szervek egyszerre világgá kürtölték azt a "hírt", hogy a támadásban európai repülők európai pilótákkal vettek részt, sőt vezették azt. Noha a flottabázison minden fontos hajó elsüllyedt, a rezsim hivatalosan azt adta hírül, hogy csupán kisebb károsodás történt. De ezek a ténykitalálások semmik sem voltak a washingtoni kultúratorzító rezsim erőteljes, háború utáni "koncentrációs tábor" propagandájához képest.

Ez a propaganda azt állította, hogy az európai koncentrációs táborokban a zsidó kultúra-nemzet-állam-egyház-nép-faj 6 millió tagját (és más népekből meghatározatlan számú személyt) meggyilkolták. A propagandát világméretekben folytatták, és ez a hazug propaganda talán illett egy uniformizált tömeghez, de a megkülönböztető képességekkel rendelkező európaiak számára egyszerűen visszataszító volt. Technikai szempontból a propaganda tökéletesre sikerült. "Fényképeket" gyártottak milliónyi másolatban. Az állítólag meggyilkoltak ezrei hozták nyilvánosságra élménybeszámolóikat ezekről a táborokról. További százezrek inkább a háborút követő feketepiacokon próbáltak szerencsét. Nem létező "gázkamrákról" készítettek felvételeket, és kitaláltak egy "gázautót" is a mechanikus gondolkodók izgatására.

Elérkeztünk ahhoz a kérdéshez, hogy mi volt a célja ennek a propagandának, amivel a rezsim táplálta a maga lelkileg rabszolgává tett tömegeit. A huszadik század politikai szemléletének elemzéséből látható, hogy ennek csak egy célja volt: ezt a rezsim azért tervelte ki, hogy - szellemi értelemben - totális háborút viselhessen a nyugati civilizáció ellen, ami túllép a politika határain. Az amerikai (katonai és civil) tömegeknek azért adták ezt a lelki mérget, hogy olyan mértékben feltüzeljék őket, hogy szemrebbenés nélkül végrehajtsák a háború utáni megsemmisítési programot. Különösképpen pedig azért agyalták ki ezt a propagandát, hogy alátámasszák a második világháború utáni háborút, a fosztogatás, akasztás és éhínség háborúját a védtelen Európa ellen.

Mindazonáltal a propaganda a politikának csupán járuléka. Most érkeztünk el ahhoz a kérdéshez, hogy az amerikai rezsim hogyan irányította a külügyeket attól kezdve, hogy 1933-ban átvette a hatalmat.

AZ AMERIKAI KÜLÜGYEK IRÁNYÍTÁSA 1933-TÓL

Ahogy a kulturális patológia egyik formája, a kultúratorzítás általános tételének körvonalazása során megjegyeztük, az 1904-1905-ös orosz-japán háborút követő orosz antiszemita zendülés az Egyesült Államokkal való diplomáciai kapcsolatok megszakítását eredményezte. Mivel Oroszországban vagy bármely más országban élő nem-zsidó elemek elleni faji, kulturális, nemzeti vagy vallási zendülés következtében az amerikai kormány még sohasem szakította meg a diplomáciai kapcsolatait, ez kizárólag a kultúratorzítás egyik példájaként magyarázható. A tényleges sugallatot ehhez a korábban nem alkalmazott államközi lépéshez az akkori elnök, Theodor Roosevelt környezetéhez tartozó elemek adták, akik ugyanahhoz a kultúrához-államhoz-nemzethez-néphez-fajhoz tartoztak, mint a pogrom áldozatai.

A történészek nyomon tudják majd követni 1900-tól kezdve a kulturális patológia jelentkezését az amerikai külpolitikában. Vizsgálatunkhoz azonban közvetlenül az 1933-ban, Amerika és Európa végzetes esztendejében kezdődő időszak tartozik.
A forradalmi amerikai rezsim első tényleges nem-rutin ténykedése a hatalom előzetes megszilárdítása után a bolsevista Oroszország elismerése volt. A zajos ellenvéleményt nyilvánító amerikai közvéleménynek azt a magyarázatot adták, hogy ez az elismerés csupán rutin ténykedés, aminek nincs ideológiai jelentősége és politikailag teljesen ártalmatlan. A valóságban ez a két rezsim között együttműködés kezdete volt, ami - néhány felszíni megszakítással - egészen addig fennállt, amíg az amerikai és orosz hadsereg a nyugati civilizáció szívében találkozott, majd Londont és Berlint a porig alázták.

1936-ban Spanyolország csataterein összecsapott a bolsevista forradalom és a huszadik századi nyugati tekintélyi szellem. Az amerikai rezsim tisztségviselői magánemberként kifejezték rokonszenvüket a vörös Spanyolországgal. A katolikus egyház egyértelmű szembehelyezkedése a bolsevista Spanyolországnak nyújtandó amerikai segítséggel megakadályozta, hogy Amerika katonailag beavatkozzék a spanyol polgárháborúba. Az amerikai katolikus egyháznak 20 millió híve volt, és a kultúratorzító rezsim még nem konszolidálta eléggé hatalmát ahhoz, hogy olyan belpolitikai konfliktusba keveredjék, amit a katonai beavatkozás előidézett volna. Akkor volt a rezsim fennállása alatti második országos választási hadjárat időszaka, és még mindig nagy szervezett csoportok voltak ellenzékben. Egy külpolitikai baklövés ebben az időpontban végzetes lehetett volna.

A választási technika tökéletesítése megerősítette a rezsimet a hivatalában. 1937 októberében elkezdődtek a nyílt előkészületek a második világháborúra. Hivatalosan kijelentették, hogy az amerikai kormány "vesztegzár alá kívánja helyezni az agresszorokat". A propaganda szervek azonosították az 'agresszor' szót Európával és az Európai Jövő őreivel. Annak érdekében, hogy a nacionalista elemeknek eleget tegyenek, Japánt is az agresszorok közé sorolták, de a rezsim továbbra is ellátta Japánt a hadiiparához szükséges nyersanyagokkal, míg ugyanakkor megtagadták, hogy eladjanak nyersanyagokat Európának, és bojkottálták az olyan országokból származó európai áruk importját, amelyekben nem volt hatalmon a kultúratorzító rezsim.

1938 végén már minden készen állt egy világháborúra. A fél Európa propagandája Washington befolyása alatt állt, és a fél Európa kormányai Washington bábjai voltak. Csehország Európába való bekebelezése /A szerző az 1938. szeptember 29-i müncheni egyezményre gondol, de az a Szudéta-vidéknek a Német Birodalomhoz való csatolásáról rendelkezett, és nem az egész Csehországot csatolta Németországhoz. A Cseh-Morva Protektorátus felállítása Hitler és Hácha megegyezése alapján 1939. március 15-én történt (a fordító megjegyzése). / négy európai vezető politikus kölcsönös megállapodásán alapult, akik önállóan döntöttek, és Washington tervei a gondos előkészítés ellenére teljesen meghiúsultak. Az amerikai kincstár, mint "Stabilizációs Alap" hozzáférhetővé volt téve a rezsim számára, amely milliárdokat vehetett fel anélkül, hogy bárkinek is elszámolással tartozott volna. Az amerikai rezsim európai országokban lévő képviselőinek a támogatását akkorára növelték, hogy csaknem a fél Európa egycsapásra meggyűlölte azokat a vezetőket, akik megakadályoztak egy Európán belüli háborút.

De szükség volt egy keleti határállamra a következő incidens végett, mivel nem volt közvetlen lehetőség egy háborúra Nyugat-Európában. Ezért vette be Washington Lengyelországot a maga terveibe. A lengyel kormány - látszólag Lengyelország nemzeti érdekeinek védelmében - belevitte Lengyelországot egy reménytelen háborúba, pontosan azt követően, hogy Oroszország hivatalos megállapodást írt alá Lengyelország felosztásáról. A kormány, amely megkezdte a háborút, a háború kitörésekor tüstént eltűnt, és soha többé nem lehetett hallani róla. Kiérdemelte a nyugdíját. Az amerikai otthoni propaganda ebben az időben az volt, hogy Lengyelország évekig képes az ellenállásra.

A háború 1940-ben a legkomolyabban elkezdődött. Franciaország és Hollandia néhány hét alatt elszakad Amerikától. Az amerikai rezsimnek azt kellett tapasztalnia, hogy Európa feletti uralma erősen korlátozódott, és a hazai népességből nemcsak elszállt a háborús lelkesedés, de ellenzett is mindenfajta beavatkozást abba a háborúba, amelyet a washingtoni diktatúra maga hozott létre.

Ekkor az amerikai be nem avatkozási mozgalom felett átvette az irányítást a kultúratorzító, és azt a propagandát agyalták ki, hogy ha hadianyagot küldenek külföldre, ezen a módon kívül maradhatnak a háborún. Más szóval: a korlátozott részvétel nem beavatkozás Amerikában, abban az országban, ahol nem volt tudatos politika, nem volt hagyomány, nem volt állam, és nem volt magasabb rendű történelem, ez meggyőző volt. így a beavatkozás elleni, túlsúlyban lévő érzelmeket Washington beavatkozási terveinek szolgálatába állították.

A korlátozott részvétel egyre kevésbé volt korlátozott. Azt a törvényt, amelyet a nacionalista elemek jóval a háború előtt szavaztak meg, s amely megtiltotta az ilyenfajta háborús részvételt, cinikusan félretették. Amerikai expedíciós erőket küldtek külföldre, amerikai tengeri hajóknak azt a parancsot adták, hogy az európai hajókkal szálljanak szembe a nyílt tengeren, európai kereskedelmi hajókat rekviráltak - s mindezt olyan kormány adta parancsba, amely nemzetközi jogból "főpapi leckéket" adott a világnak.

A bolsevista Oroszország belekeveredett a nyugati civilizáció elleni háborúba, és ezzel a háborús színpad kitágult. Ez két hét alatt az Európával való kapcsolatok megszakítását eredményezte. De Amerikát a belpolitikai helyzete még visszatartotta a háborúba való beavatkozástól, és Európa nem reagált a nyílt tengeren folytatott, hadüzenet nélküli amerikai háborúra. Európában egyedül a Sziget maradt amerikai bástya, és ez is csak politikai és gazdasági eszközökkel volt tartható. Bármely pillanatban elsüllyedhetett. A teljes katonai erővel való beavatkozás Amerika számára létkérdés volt, ha nem akarta, hogy a háború az ázsiai Oroszország elleni nyugati győzelemmel végződjék, melyet a Nyugat-Európa összes régi politikai problémáival kapcsolatos általános megegyezés követne. Ez a tekintélyi politika alapján a Nyugat kulturális-nemzeti-állami-népi-faji egységének létrejöttét eredményezné, amibe nem tudna behatolni a kultúratorzító, ezenkívül az egységes Nyugat a maga példájával elkerülhetetlenül felhívást jelentene egy amerikai nemzeti forradalomra a kultúratorzító rezsim ellen.

Mivel a hadüzenet nélküli háború erőfeszítései Európa népeinek megosztására nem érték el az óhajtott célt, Amerika egy távol-keleti háborút akart kirobbantani. Azt remélte, hogy így belekeveredik a nyugati civilizáció elleni igazi háborúba. E cél érdekében 1941 novemberében ultimátumot küldött a japán kormánynak. Az ultimátum azt követelte, hogy Japán ürítsen ki minden területet, amelyet 1936 júliusa óta meghódított. A japán válasz 1941 decemberében Pearl Harbour-nál az amerikai hadiflotta elsüllyesztése volt. A háború után a nacionalista elemek által lefolytatott nyilvános hivatalos vizsgálatok meggyőzően bebizonyították, hogy a washingtoni rezsim tudta, hogy ez a japán támadás megfog történni, sőt még annak napját is ismerte, mivel megfejtették a japán diplomáciai üzeneteket. Mindazonáltal nem tett katonai óvintézkedéseket, és így cinikus módon feláldozta több ezer amerikai katona és tengerész életét. A propaganda-gépezet már készen állt, hogy ezt a japán támadást a nyugati civilizációnak tulajdonítsák, de a néhány napon belül bekövetkező nyugati hadüzenet ezt a propagandát értelmetlenné tette.

Ettől kezdve az amerikai háborús erőfeszítések 80 %-a a gyűlölt nyugati civilizáció ellen irányult. Ausztráliára és Indiára nem fordítottak különösebb figyelmet, eltekintve azoktól a gyenge óvintézkedésekről, amik arra irányultak, hogy feltartóztassák a feltételezett második japán támadási hullámot, ami sohasem következett be. Ha bekövetkezik, a gyarmati Ausztrália fehér lakossága japán fennhatóság alá került volna, a nyugati civilizációban fennálló patologikus méretű torzítás következményeként. Az európaiaknak szem előtt kell tartaniuk egy amerikai parancsnok azon kijelentésének jelentőségét, melyet a fehér világnak éppen ebben a fenyegetett negyedében tett 1942 nyarán: "A civilizáció jövője az orosz hadsereg nagyra becsült zászlóitól függ." Ebből látható, hogy a gondolkodás egyöntetűsége a katonai rangnak is előfeltétele.

II.
Az amerikai háborús tevékenységek irányítása magasabb szinten teljesen elszakadt a tisztesség alapelveitől, amik korábban mindig iránytűi voltak a nyugati népek és vezetőik egymás közötti érintkezésének. Az első támadást Európa ellen az amerikai csapatok által 1942-től kezdve megszállva tartott európai szigetről felszálló bombázó repülőgépek intézték. A légitámadások célpontja majdnem kizárólag Európa polgári lakossága volt, noha ismeretes, hogy ilyen eszközökkel nem lehet döntést elérni egy háborúban. Az amerikai sajtó vérszomjasán "tömb-irtóról" beszélt, s ezen olyan bombát értett, amely képes egy lakótömböt romba dönteni és több száz polgári lakost megölni. Kérkedve mutogatták azokat a fényképeket amik a családok és családi otthonok elleni tisztességtelen hadviselés eredményeit ábrázolták. Kialakították azt a propagandát, hogy mindaz, aki szembeszáll az amerikai hadsereggel, illetve az amerikai ideológiával, bűnös, és "bíróság" elé kell állítani "bűnei" miatt.

Európa már ismerte az amerikai eredetű, kegyetlenkedésekről szóló propagandát. A kultúratorzítás és kultúrakésleltetés okozta általános primitív amerikai értelmi szint miatt Amerikában ezt a propagandát betű szerinti értelemben elfogadták, míg Európa felelős gondolkodása annak vette, ami: primitív koponyákat megcélzó tömegpropagandának. így például az első világháború alatt az amerikai sajtó tele volt kegyetlenkedésekről szóló történetekkel, amelyeket - természetesen - az amerikai hadsereg ellenfelei követtek el. Ezen történetek színhelyéül Belgiumot választották ki: azt állították, hogy a megszálló hadsereg a belga polgári lakosságot kínozta. Ebben a műfajban tovább is mentek: levágott kezű csecsemők és hasonló mesék. Oly komolyan vették ezt Amerikában, hogy az első világháború után egy amerikai újságíró küldöttség utazott Belgiumba kivizsgálni a történteket, s a vizsgálat után jelentették az amerikai olvasóknak, hogy mindent hazugságnak találtak.

Ezért azt a tételt, hogy mindaz, aki szembeszáll Amerikával, már e puszta tény miatt bűnös, nem vették komolyan Európában, de az amerikaiak gondolkodását előkészítette a háború utáni borzalmakra, amiket az amerikaiak Európában elkövettek.
Az amerikai vezetés, amely éveken keresztül beszélt "háborús bűnökről", miközben családok és családi otthonok ellen folytatott háborút, 1945-ben végül olyan fegyverrel szerelkezett fel, ami kizárólag polgári lakosok ellen volt bevethető. Ez volt az "atombomba". Az 1945-ös taktikai körülmények között nem volt alkalmazható katonai erők ellen, hanem csak városokat lehetett vele támadni, ahol háború idején katonakorú férfiak gyakorlatilag nem tartózkodtak.

Ezt a bombát úgy vetették be, hogy a hatását előzőleg nem mutatták be, nem intéztek Japánhoz előzetes figyelmeztetést, és így néhány másodperc alatt több százezer polgári lakost gyilkoltak meg.

A második világháború után az amerikai külpolitika megőrizte a folytonosságát. A megszállt Európát elpusztítandó területnek tekintették: a gyárakból leszerelték a gépeket és odaajándékozták Oroszországnak, a többi berendezést - Európa ipari potenciálját elpusztítani akaró tudatos politikájuk részeként - a levegőbe röpítették. A lakosságot ember-alatti lényként kezelték és szándékosan általános éhínséget idéztek elő, ami 1948-ig tartott. Noha Amerika az egész világba exportált élelmiszert, pedig erre semmifajta erkölcsi kötelezettsége nem állt fenn, nem volt hajlandó annyi élelmiszert küldeni a megszállt Európának, ami elég lett volna az ott élő lakosság életben tartásához. Olyan élelmiszer-fejadagokat állapítottak meg, amik sem minőségben, sem mennyiségben távolról sem érték el azt a minimumot, amit az egészség megkövetelt volna. Rövid idő alatt milliók pusztultak el rosszul tápláltság, bőrbántalmak, fertőzések és degeneratív betegségek következtében. Az első vad "győzelmi" őrjöngésben az amerikai katonáknak még azt is megtiltották, hogy beszéljenek a polgári lakosokhoz. Ez mindaddig érvényben volt, amíg nem kellett túl sok katonát e szabály megszegése miatt hadbíróság elé állítani. Akkor felhagytak ezzel, de helyettesítette ezt az erőszakos gyűlölet-propaganda, melyet az amerikai katonák között terjesztettek. Európa lakosságát úgy kezelték, mint teljesen és lényegileg alacsonyabb rendűt az amerikai hódítóknál. A hivatalos írásokban is úgy hivatkoztak az európaiakra, mint "bennszülött lakosságra". A középületekben speciális egészségügyi alkalmatosságokat különítettek el számukra, míg a "magasabb rendű" amerikaiak és négerek a sajátjukat használták.

Tömegesen rekvirálták a lakásokat: az amerikai katonáknak és polgári személyeknek megengedték, hogy elhozzák családjukat Amerikából és elhelyezzék az épen maradt házakban, melyekben korábban a "bennszülött lakosságnak" esetleg 15-20 tagja lakott. A lakástulajdonosoknak csak annyit engedtek meg, hogy ruháikat és élelmiszerkészletüket magukkal vigyék. A kilakoltatottak számára nem gondoskodtak új lakásról, mivel ember-alatti lényeknek tekintették és úgy is kezelték őket.

A lakosságot megfosztották az önvédelmi jogtól, hogy szükség esetén fizikailag is megvédje magát az amerikaiakkal szemben. Azokat az európaiakat, akik az amerikai katonák ütlegelésére visszaütöttek, az amerikai katonai bíróságok börtönbüntetésre ítélték. Egy európait két évi börtönbüntetésre ítéltek, mert - a mendemonda szerint - az amerikai hadsereg egyik zsidó tagjáról így nyilatkozott: "piszkos zsidó".
Az a szörnyű megalázás, ami Európa amerikai megszállását kísérte, egymagában elég, hogy bizonyítsa a kulturális szempontból idegen elemek jelenlétét, mivel egy nyugati nemzet vagy gyarmat sem volna képes ilyen viselkedésre. Belső akarata, történelmi lényege, ezeréves becsülethagyománya magában is kizárná a lehetőséget. Melyik nyugati nemzet süllyesztené egy másik nemzet asszonyait a törvényes ágyas színvonalára, és melyik tiltaná meg a házasságot saját férfiai és egy másik nemzethez tartozó nők között? Ezt tette az amerikai parancsnokság. Megengedte az ágyasságot, megtiltotta a házasságkötést. Ennek eredményeként a nemi betegségek járványos méretekben terjedtek a megszállt Európában.

Ennek az éhező, betegségekkel küszködő európai népnek jelenlétében a fegyverrel és drótsövénnyel őrzött amerikai katonák és családjaik azonban a házakban éltek, amiket az ő bombáik nem romboltak össze, és fejadagok által nem korlátozott kosztot fogyasztottak. Ilyen körülmények között olyan lelki tulajdonságaik alakultak ki, amik nem voltak valami magasrendűek. A megszállás kezdeti szakaszában a maradék élelmet és ruhát az éhező és didergő "bennszülött lakosság" jelenlétében elégették .

Amikor 1947 nyarán az éhínség forradalom kitörésével fenyegetett, az egyik amerikai tisztségviselő kijelentette, hogy az amerikai népnek sem a nemzetközi jog, sem az erkölcs nevében nem kötelessége, hogy a megszállt Európában a neki alávetett lakosságot etesse, és ha kitör a forradalom, szuronyokkal és gépfegyverekkel le fogják verni. Az itt leírtak csak részleges esetek, de a tények ugyanazt a mintát követték mindenütt az amerikaiak által megszállt Európában. Ez ma is folytatódik, és mély hatással van az európai gondolkodásra a legfontosabb szinten, széles körben.

--- 5. rész ---