ULICK VARANGE: IMPÉRIUM 5/5

III.
Ahogy a politika indítékainak elemzése során rámutattunk, századunkban a hatalmi küzdelmeknek kulturális indítékai vannak. A nyugati kultúra kezdeti századaiban ez az indíték többnyire a Császárság és a Pápaság küzdelméből származott, amelyet a mindenre kiterjedő hatalomért vívtak egymás ellen, később a küzdelmek indítékai a vallási különbözőségek voltak, még később a dinasztikus törekvések, majd az egyes nemzetek kereskedelmi-gazdasági rivalizálása. Jelenleg legfontosabb tény az egész világon a nyugati civilizáció éppen most öntudatra ébredő szellemi egysége és a külső világ részéről fellépő, ezt megsemmisíteni igyekvő akarat. A cselekvés területén ez olyan formát ölt, hogy politikai küzdelem folyik: egyik oldalon áll a nyugati civilizáció a gyarmataival, másik oldalon a nem-nyugati erők. Ezért az Amerika és Japán közötti küzdelem természetszerű volt, és minden nacionalista amerikai ilyennek is tekintette. Az amerikai kultúratorzító elemek azonban ezt a küzdelmet nem tekintették fontosnak, mivel Japánban nem volt antiszemitizmus. Ennek fényében lehet csak megérteni az amerikai politikát a megszállt Japánban.

Japán meghódítása után azonnal az amerikai hadsereg szívélyes, barátságos magatartást tanúsított a japán néppel szemben. Az amerikai hadsereg hivatalos bordélyházakat létesített japán nőkkel a katonái számára. A katonák nem rekviráltak magánlakásokat, hanem kaszárnyákat építettek maguknak. A japán lakosság élelmezése megfelelt az egészségügyi követelményeknek. A császár megtartotta a rangját és államfői mivoltát, és az istenségbe vetett hitet hivatalosan nem kárhoztatták. A japán önbecsülést nem rombolták le: emberi méltóságának megfelelő bánásmódban részesítették a polgári lakosságot. Az amerikai politika mindent megtett, hogy helyreállítsa az ország ipari potenciálját. Engedélyezték a japán autonómiát. A japán országgyűlés, kormány és közigazgatás a helyén maradt. A korábbi politikai vezetőkkel tiszteletteljesen közölték, hogy bíróság előtt számot kell adniuk "háborús bűneikért" (mivel ez a szánalmas jogi képtelenség mindenhol kötelezővé vált, ahová amerikai katonák bevonultak). Az egyetlen kényszer, amit az amerikaiak alkalmaztak, az volt, hogy a lakosságnak el kellett fogadnia a "demokrácia" kultusz vallását. Olyan nép részéről, amelynek nemzeti vallása már akkor konfucianizmusból, buddhizmusból, sintoizmusból és császárimádatból tevődött össze, ez nem volt nagy áldozat.

A japán vezetőket, akik ellen lefolytatták a háborús bűncselekmény miatti ördögűzés hosszúra nyúlt szertartását, nem sértegették sem a japán, sem az amerikai sajtóban. Nem fényképezték vég nélkül, nem vetették alá freudista inkvizíciónak, nem kínozták meg, nem kényszerítették őket, hogy szedjék fel az amerikai katonák által eldobott csikkeket. Nem alacsonyították le őket módszeresen, mint tették áldozataikkal az amerikai katonák Európában. Mindenekelőtt a "háborús bűnök" miatti eljárások nem terjedtek ki oly sok személyre, hogy átfogták volna az egész japán polgári és katonai társadalmat, Japán életének teljes szervezetét, mint ahogy ez Európában történt és még 1948-ban is folytatódott.

E két hódítás politikai irányvonalának különbsége egymagában elég arra, hogy elénk tárja az amerikai külpolitika mindent befolyásoló hatását. A megszállt Európában a megszállási politika uralkodó indítéka a bosszú. Ám amint a politika elemzése megmutatta, a bosszú nem része a politikának, hanem túllépi annak határait. A politikának nem lehet célja az ellenség megalázása vagy a legyőzött ellenség lakosságának kiirtása. A politikának a hatalom növelése a célja, és az amerikai rezsim egyetlen reális hatalomtól sem kért tanácsot arra vonatkozóan, hogy milyen politikát alakítson ki és valósítson meg a megszállt Európában. A birtokában lévő, hatalmas hadi-potenciával rendelkező területen, amelyet tervszerűen használhatna saját hatalmi céljaira, módszeresen pusztítja a gépeket és gyári berendezéseket. Egy olyan nép körében, amely a világ legjobb katonáinak millióival szolgálhatna, az amerikaiak olyan vadul és gőgösen viselkednek, hogy a "bennszülött lakosságot" előre kiszámítható módon mindörökre elidegenítik maguktól. A nyugati civilizáció legkiválóbb katonai vezetőit, akiket elfogtak, és akikhez iskolába kellett volna járniuk, felakasztják azért a bűnért, hogy szembeszálltak az amerikai katonákkal a harctéren.

Röviden: a megszállási politika Amerika hatalmát nem növelte, hanem minden módon csökkentette. Ez döntő módon bizonyítja, hogy ennek a magatartásnak az indítéka kívül esik a politikán. Az indíték a magasabb rendű kultúra és benne élősködő parazita organizmus közötti teljes, mélységes és teljesen organikus kibékíthetetlenségéből származik. Ez a viszony túllép a rendes nemzetközi politika határain. Némileg emlékeztet a római légiók és Mithridates, valamint Jugurtha barbárjai közötti viszonyra, illetve arra, amely keresztesek és a szaracénok között állt fenn, és ahogy Európa és a törökök viszonyultak egymáshoz a XVI. században. Ám a magasabb rendű kultúra és a parazita közötti ellentét mélyebb, mint a felsoroltak, mivel a megszállt területen a lakosság kikezdhetetlen felsőbbrendűsége néma elszenvedésének évszázadai alatt mélyen belevésődött a parazita lelkébe a bosszúvágy. Amikor Európa - és különösen legéleterősebb része, a huszadik század nagy Európai Eszméjének hordozója - a (múlt kultúrájától teljesen idegen) hódító lábai előtt fekszik, a nagylelkűségnek, lovagiasságnak, nemeslelkűségnek, irgalomnak nyoma sincs a parazita diadalittas lelkében. Nincs más ott, mint a keserűség, melyet ezer év alatt szívott magába, amikor a számára idegen nyugati népek önteltségének alávetve várt arra, hogy egyszer eljöjjön az ő ideje. Ezeket a nyugati népeket mindig barbár népeknek, gojoknak tekintette és tekinti most is. Ebből a szempontból nézve az amerikai katonák éppen úgy legyőzöttek, mint a kultúra anyaföldjéről származó hadseregek. Az igazi győztes a kulturálisan idegen, akinek itt az egész nyugati civilizáció feletti győzelme a Rendeltetése legfényesebb csúcsát jelezte.

IV.

Az 1933-as amerikai forradalmat követő amerikai politika végső jelentősége Amerika szempontjából negatív. Amerikának természetes geopolitikai, nemzeti érdekeltségei Közép- és Dél-Amerikában és a Távol-Keleten vannak. Abban a világméretű küzdelemben, amely a bolygónk fölötti uralomért a nyugati civilizáció és külső erők között folyik, Európa természetes politikája Afrika, a Közel-Kelet és a végtelen ázsiai Oroszország felé irányul. Amerika, a nyugati civilizáció gyarmata, minden szellemi táplálékát Európából kapja, természetesen csatlakozik ehhez az érdekhez, semmiképpen nem ütközhet vele össze. Milyen érdekeltségei vannak egy nacionalista Amerikának Oroszországban, Afrikában és a Közel-Keleten? Ugyanígy: milyen érdekeltségei vannak Európának Közép- vagy Dél-Amerikában? Európának és Amerikának hatalmi tendenciája természetadta módon, organikusan nem konvergens. Amerikáé és Japáné azonban igen.

Az amerikai külpolitika ennek a természetadta rendnek minden jegyét megsérti. Amerika Oroszországgal szövetkezett - nem Japán ellen, ami érthető lett volna, hanem Európa ellen, ami az igazi amerikai érdekek szempontjából kész őrültség. Japán ellen harcolt ugyan, de a győzelem után újjáélesztette Japánt, ahelyett, hogy az amerikai birodalom állandó részévé szervezte volna át. Legfőbb szövetségese, Európa ellen küzdött, pedig Európa nemcsak politikai szövetségese volt, hanem szellemi szülője és totális, kulturális szövetségese is.

Amikor a hadiszerencse győzelemmel ajándékozta meg Amerikát, jóvátehette volna korábbi tévedéseit. Japánt bekebelezhette volna az amerikai tengeren túli birodalomba. Európát rehabilitálhatta volna. Amerika ennek éppen az ellenkezőjét tette. Európát kifosztotta, éheztette, tönkretette, míg Japánt, természetes ellenségét újjáépítette következő háborújára Amerika ellen.

Röviden: az amerikai külpolitika nem volt amerikai. Pusztán objektív tettei vitathatatlanul ezt mutatják.

1933-tól kezdve Amerikában a háború vagy béke problémájában a döntés legfőbb hatalmát a kultúratorzítás gyakorolja. Az amerikai fegyverek győzelme nem növelte Amerika hatalmát. Japán Amerika számára ráfizetés lett: gép berendezésének zömét Oroszország kapta meg, és a japán élelmiszerhiány pótlásának terhei az amerikai népre hárultak. Amíg Oroszország ipari ereje óriási mértékben megnövekedett az Európától elvett gépi berendezésekkel és azzal, amit Amerika adott neki Európa hozzája tartozó feléből, Amerikának csak a költségei nőttek. így például Európának azt a felét, melyet ő tart megszállva, olyan alaposan elpusztította, hogy még a hadsereg által igényelt számos anyagot is Amerikából kellett szállítani.

Az amerikai hadsereg kiürítette Kínát és Indiát, Észak-Afrikát és Perzsiát, a legnagyobb birodalmat adva fel a világtörténelemben. A második világháború végén Washington egy olyan katonai birodalomnak volt a fővárosa, amelyhez a Föld felszínének 18/20-a tartozott, s ezen belül az összes tengerek Amerika ellenőrzése alatt álltak.

A kultúratorzító politikája egyáltalán nem törekedett világuralomra, ahogy azt egyesek állítják. Ilyen nagyszabású gondolat csak Nyugaton támadhat. A nyugati civilizáció testében egy idegen organizmus csak torzítani képes a Nyugat életét. A parazita nem válhat nyugativá, és a világuralom nyugati eszme. Nem is minden ember számára való eszme ez, hanem mint minden alkotó nyugati gondolat kizárja a mélység és erőteljesség híjával lévő személyeket. Ezért van az, hogy Amerika nem képes megtartani azt a nagy birodalmat, amelyet megszerzett. Amerikának még nincs meg a kellő történelmi tapasztalata, politikai tudata, ami egy birodalom igazgatásához, illetve létrehozásához szükséges. Az amerikai tömeg-gondolkodásban az egész második világháborúnak csak egyetlen negatív célja volt: az Európai Eszme lerombolása.

Az amerikai kultúratorzító nem szolgálta Amerika nemzeti érdekét, és nem tűzte ki célul a világ meghódítását sem maga, sem Amerika számára. Ennek következtében Amerika a második világháborúban politikai vereséget szenvedett.

Ez a tény Európa számára teljesen világos. Fontosabb az a kérdés, hogy mennyire tudatosodik ez Amerikában. Ez magában foglalja az Amerikai Jövő formájának problémáját, az amerikai nacionalizmust, a folytatódó kulturális patológia kilátásait és Amerika szellemi lehetőségeit.

AMERIKA JÖVŐJE

Amerika eredete magában hordja Jövőjét is. Leibnitz mondta: A Jelen a Múlttal terhes és a Jövőt hordja méhében." Amerika eredetileg a nyugati kultúra gyarmata volt. Szülőföldje össze volt kötve azzal az organikus egységgel, melynek magasabb rendű kultúra a neve. Amerika ilyen földön született és ilyen földön oldja meg végső, leghatalmasabb problémáit. Jelenleg a nyugati civilizáció uralja az egész világ szellemi irányzatát. Az olyan egységek, mint Oroszország és Japán csak annyiban léteznek, mint a nyugati civilizáció elleni aktív lázadók, mint a nyugati civilizáció világszemléletének tagadásai. A nyugati civilizáció hozta létre még az ellenfeleit is, a nyugati civilizáció dinamizmusa aktiválta a külső erőket. A gyarmatok, amelyekben ez a kultúra gyökeret vert az 1600-1800 közötti időszakban, megtartották szellemi kapcsolatukat az őket létrehozó organizmussal. Argentína, Dél-Afrika, Ausztrália, Amerika, Kanada és a többi kisebb szétszórt gyarmat vezető szelleme Európa: szülőanyjuknak, a nyugati civilizációnak termékeny, világméretekben ható alkotásaiból merítik világszemléletüket, terveiket, eszméiket és belső, lelkiismereti-erkölcsi parancsaikat. Ezek a gyarmatok a nyugati civilizáció szellemi szövetségesei maradnak. Politikai érdekeik nem lehetnek ellentétben a Nyugat politikai érdekeivel, mivel osztozni fognak a közös sorsban.

Korunkban a politika indítéka a kultúrából származik. A világ két részre osztható: a nyugati civilizációra és arra, ami azon kívül van. Európa győzelme Oroszország vagy India fölött győzelem Amerika számára is, és Amerika győzelme Japán vagy Kína fölött európai győzelmet is jelent. Európa és Amerika együttesen egy szellemi egységet alkot. Ezért organikus és reális az a lehetőség, hogy Európa és Amerika egykor újra egyesül majd politikai szempontból. Amiknek a sorsuk közös, ténylegesen egy politikai egységet képeznek. Az egységbontó politika mesterséges, ellenkezik az organizmus életbevágó érdekeivel. Az Élet elsődleges célja a lehetőség ténylegesítése. Ebben áll az élet. A nyugati civilizáció félelmetesen veszélyeztetett világhelyzete miatt (amit még egy sikeresen megvívott háború sem tud megszüntetni) Európa és Amerika újraegyesülési organikus tendenciái elkerülhetetlenül úgy fognak kifejezésre jutni, hogy Amerika és Európa legjobb koponyái felismerik az újraegyesülés szükségességét. Ennek a tendenciának kialakulására nem kell hosszabb idő, mint egy nemzedék élete. Nem lehet előre látni, hogy ez a tendencia ténylegesen meg fog-e valósulni, mint ahogy a Ramessidák sem láthatták előre Karnak végzetét. De az életbe vágó szükségesség parancsszavára ez a tendencia a cselekvés gyújtópontjába kerül.

De az újraegyesülés organikus Eszméje nem valósulhat meg addig, amíg a Nyugat belső kulturális betegségekben szenved. Ez veti fel a kulturális patológiára való reagálás kérdését Amerikában.

Az amerikai nép lelkének eredeti pezsgését tükrözik a független telepes, az utat törő, a milicista, a felfedező, a határszéli lakos kezdeti típusai. E típusokat a leleményesség, bátorság és a technikai hozzáértés jellemezte. Ezek mélyén voltaképpen megint az egyre nagyobb távolság felé irányuló régi gótikus késztetés és a közbülső terület meghódítását célzó akarat rejlett. Az amerikai népben kezdetben a faji felsőbbrendűség hatalmas ösztöne párosult az önbizalom szellemével. Ez az emberanyag volt a polgárháború által kialakult jenki-típus alapja. Ez a háború véste bele ebbe az emberanyagba a gazdaság, pénz és materializmus korának formáját. Ez természetes következmény volt, mivel az egész nyugati civilizáció abban az időben a civilizációs válság betegségében szenvedett. Az amerikai nép lelke ebben a felfordulásban formálódott. Késői szakaszban lévő nép ez, ami azt jelenti, hogy technikai civilizációval rendelkező, kemény és külsődlegessé vált, de a szűkebb értelemben vett kulturális lehetőségeknek híjával van. Ez a keménység és külsődlegesség, ez a technikai hozzáértés mindig megmarad az amerikai lélekben, mivel ezek a tulajdonságok e lélek lényegéből folynak. Az ideológia csak öltözék, a korszellemhez tartozik. A XIX. század szelleme teljesen halott, és Amerika a maga kísértet-eszméit éppen úgy nem képes feltámasztani, mint ahogy egy organizmus sem fejlődhet visszafelé: nem válhat felnőttből ifjúvá.

Az amerikai ideológiának és világszemléletnek nincs Jövője, de az amerikai népléleknek van, mivel ez a nép élő organizmus. Ennek a népnek a tömegeszmével, tömeggondolkodással, tömegviselkedéssel, tömegélettel való átitatása torzulás és az amerikai lélek tendenciáiból, valamint a materializmus korának lehetőségeiből fakadó túlzás volt. Ez az elkanyarodás és elhajlás az Amerikai Rendeltetéstől csak a kultúrakésleltetés és torzítás betegségei miatt volt lehetséges. Ugyanazon betegség európai jelenlétének volt a tükröződése a kultúrakésleltetés Amerikában: a Történelem felszínén, az első világháborúban váratlanul a materializmus kora győzött, és ez a huszadik század Eszméjének ténylegesülését mind Amerikában, mind Európában késleltette. Az amerikai kultúratorzítást a kulturálisan idegen csoport óriási tömegének jelenléte okozta. Ezért Amerika közvetlen jövője összefüggésben áll a kultúratorzítással és az arra való amerikai reagálással. Ezzel kapcsolatban a számításba jövő szellemi és anyagi erőket értékelni kell, s ezeken belül is első helyen a kultúratorzító csoportot.

A zsidó kultúra-nemzet-állam-faj képviselőinek számát Amerikában 8-12 millióra becsülik. De nem a számszerűségnek van itt elsődlegesen jelentősége, mivel ennek az organikus egységnek erős faji ösztöne és hatalmas küldetéstudata van. A számszerűségnek tényleg van valamelyest szerepe mind a kultúratorzítás terjedelmében, mind az arra való reagálás formájában és nagyságában, de a kultúratorzító csoport állami hatalma azon alapul, hogy az erősen összpontosult központi szerveket ellenőrzés alatt tartja.

A propaganda területén abszolút hatalma van. Ez a hatalom magában foglalja a mozit, rádiót, sajtót (az újságokat, az időszaki folyóiratokat, könyveket), az egyetemeket és a színházat. A rádió ama néhány, egész országot átfogó nagy hálózat segítségével irányítja, amik az egyes tagállomások műsorait ellenőrzik, még akkor is, ha azok esetleg magánkézben vannak. Az újságok feletti uralma azon alapul, hogy a néhány nagy hírügynökségnek ő a tulajdonosa. Ezek a nagy hírügynökségek irányítják az egyes újságoknak eljuttatott híreket, s ezek az újságok még akkor is a hírügynökségektől függnek, ha magánkézben vannak: semmit sem változtathatnak azon, amit a hírügynökségtől kapnak. Az időszaki folyóiratok és a könyvek feletti ellenőrzést a kultúratorzító a legtöbb esetben a magazinok, kiadóvállalatok és nyomdák tulajdonjoga alapján gyakorolja, más esetekben társadalmi, gazdasági, erkölcsi és jogi kényszerítő eszközöket alkalmaz. A színházat a tulajdonjog alapján és egyéb kényszerítő eszközökkel uralja. Az egyetemet úgy irányítja, hogy a kultúratorzító csoport aránytalanul nagy számban van képviselve mind az egyetemi oktatók, mind az egyetemi hallgatók között, és ezek szervezett, agresszív tevékenységet fejtenek ki.

Mindkét politikai pártot a kultúratorzító csoport irányítja, minden elfogadott amerikai belpolitikai tevékenységet szolgálatukba kényszerít. A politikai irányítás technikáját óriási bürokratikus gépezet szolgáltatja, amely 1933 óta alakult ki. Ennek a gépezetnek a kultúratorzítók az urai, és a tagjai között is aránytalanul nagy számban vannak jelen. Ez az irányító szerepe a fegyveres erőkre is kiterjed.

Az ipart teljesen markában tartó és irányító pénzügyi világban a kultúratorzítók a lakosságban elfoglalt arányszámukhoz képest aránytalanul nagy számban vannak jelen. Ezen a területen hatalmuk eredete a polgárháborúra nyúlik vissza, amikor az 1890-1950 közötti beözönlésük néhány előfutára részt vett a déli és északi hadseregek közötti illegális fegyverkereskedelemben.

Mindennek következménye az amerikai népre gyakorolt óriási szellemi befolyás. Ez a nép olyan könyveket olvas, amilyeneket az idegen író, illetve kiadó eléje ad. Azokat a színdarabokat és filmeket nézi, amiket engedélyeznek számára. Azokat a gondolatokat gondolja, amiket a fejébe erőltetnek. Amerikát érdekei elleni háborúkba kényszerítik, ahol csak veszíteni lehet. Háború és béke, élet vagy halál problémájában Amerika számára a kulturálisan idegen csoport dönt. Amerika szemita arculatot nyert. Azok az amerikaiak, akik hatalmon vannak, az idegent védik. Az idegennel nem mernek szembeszállni a közéleti emberek. Az amerikaiknak azt mondták, hogy Arábia felosztásával kell foglalkozniuk, és nem létezett olyan nemzeti irányzatú csatorna, ahol egy amerikai polgár alapjaiban cáfolhatta volna azt a világképet, ami ennek a politikának a támogatója.
Ám az, aki belelát a Történelem lényegébe, tudja jól, hogy az idegen és a saját nem mosható össze, hanem ezek csak szemben állhatnak egymással. Az álarc, terror, fenyegetés, diktatúra, nyomásgyakorlás, propaganda egyike sem érinti a kettő közötti viszony lényegét. Az amerikai népnek - amely még nem nemzet - megvan a maga szellemisége, és csupán a történelmi tapasztalat hiánya és a kultúra azon fejlettségi foka, melyen ez a kultúra létrejött, tette lehetővé, hogy a kulturális patológia ilyen széles körben, kritikátlanul elterjedt e nép körében.

Maga a kultúratorzítás ténye feltételezi, hogy a befogadó nép lelkisége a maga benső tisztaságában létezik. A torzítás nem semmisítheti meg a befogadó népet, csak azt teheti meg, hogy energiáit álproblémák irányába fordítja, olyan irányba, ami megfelel a paraziták érdekeinek.

II.
Amint Európa számára most ismeretes, a második világháború a kultúra betegségének egyik tünete volt. A második világháborút Amerikában agyalták ki, az 1933-1939 közötti években gondosan előkészítették, és elmésen úgy intézték, hogy felszíni formájában a jelenlegi két európai hatalom közötti küzdelem álarcában robbanjon ki, jóllehet az igazi világprobléma a Nyugat egyesítése volt a külső hatalmak (Oroszország, Kína, India, az Iszlám és Afrika) részéről fennálló, életét veszélyeztető fenyegetés ellen. A háború igazi jellege 1945-ben mindenki számára nyilvánvalóvá vált, amikor a győztesek megjelentek, mint kultúratorzítók Amerikában, és mint mongolok a Kremlben. A világtörténelemben első ízben osztozott a világon két hatalom. Európa elvesztette a háborút és olyan fokú egységre tett szert vereségében, amilyet teljesen sohasem ért el győzelmei közben. Európa átmenetileg ugyanolyan helyzetbe került, mint a korábban megszállt Kína és India, amelyek külső hatalmak zsákmányai voltak.

Ez a háború Amerika számára is vereség volt. Először azért, mert az ügy, amiért folyt, hamis volt, másodszor pedig azért, mivel a katonai győzelmének kihasználása is hamis volt. Ilyen nagyságrendű tényeket nem lehet elrejteni.

Aki a Történelem organikus természetét ismeri, csak azt mondhatja, hogy Amerikának erre reagálnia kell, még ha nem is tudja megmondani, hogy ez a reakció milyen tényekkel lesz kapcsolatos. Az amerikai nacionalista reakció tényei pontosan olyanok, mint amikre számítanunk kellett. A Történelem a kisebbségeken keresztül fejti ki hatását, és ezeknek a kisebbségeknek a mérete a történelmi jelenségek szükségszerűségét tükrözi. Az amerikai nacionalista kisebbségnek legalább 10 millió tagja van. Ez a kisebbség majdnem teljesen szervezetlen. Létezik ezernyi ellenállási szervezet, de ezek politikailag nem hatékonyak, még ha erőteljesen tükrözik is a szellemi tüneteket.

A kulturálisan idegen elemek beözönlésére a nacionalista reagálás a második Ku Klux Klán alapításával 1915-ben kezdődött. Ez az év visszatekintve úgy jellemezhető, mint az Amerikai Forradalom második szakaszának kezdete. Természetesen a nacionalista elemek 10 milliós száma becsült szám, de ez azokra a személyekre vonatkozik, akiknek a lelkét erősen befolyásolja az amerikai belső Nemzet-Eszme. Kisebb erősséggel ugyan, de az egész amerikai 1 népben általános ez az érzés. Ezért soha senki sem tagadhatta, hogy az amerikai nép túlnyomó többsége kívül akart maradni a második világháborún, amelyet a washingtoni kultúratorzító rezsim robbantott ki Európában. Ez a legnagyobb propaganda-kampány ellenére volt így, amit valaha is bárhol folytatnak.

Ez nem vezethető vissza az igazi pacifizmusra, mivel ilyen nem létezik Amerikában. Ez azt a tényt tükrözi, hogy annak a népnek a lelke ösztönösen bizalmatlan volt és gyűlölte az egész vállalkozást. 1940-ben nem adták meg azt az esélyt, hogy a nép kifejezze érzéseit ezzel kapcsolatban a "választásokon", mivel mindkét jelölt a beavatkozás elkötelezettje volt. A választások ügyes kezelése mindeddig meghiúsította az igazi amerikai szellemiség kifejezését.

Ez a nacionalizmus egyre radikálisabb, még ha nem is öltött a politikai méreteket. Bizonyos amerikai nacionalistákat 1941-ben letartóztattak, mert azt mondták, hogy Amerika érdekei szempontjából a katonai vereség lenne kívánatos, mivel egy vereség megsemmisítené a kultúratorzító csoport hatalmát. Az amerikai nacionalisták általában abban reménykedtek, hogy a lelkesedés nélküli, kelletlen amerikai ifjakból sorozott katonák vereséget szenvednek. Ugyanakkor támogatták az Amerika természetes földrajzi ellensége, Japán elleni háborút.

Az egyéniségnek, valamint a lélek és a jellem folytonosságának elve a népekre éppen úgy érvényes, mint a személyekre. Ezért ismeretes, hogy még mindig él az a Szellem, amely nagyhatású volt olyan emberekben, mint Nathaniel Green, Mad Anthony Wayne, Ethan Allén, Nathan Halé, Richárd Henry Lee, John Adams, Dániel Morgan, Davy Crockett, Alamo és San Jacinto embereiben, olyanokban mint Stonewall Jackson, Róbert F. Lee, William Walker és Homer Lea. A materializmus és a pénz-megszállottság évszázada természetesen nem volt a hősiesség termőtalaja, de a huszadik század meg fogja változtatni Amerika szellemi arculatát éppen úgy, mint ahogy megváltoztatta Európát. Az Amerikai Nép rejtett hősiességét ismét felszínre hozza az abszolút politika korának teremtő szelleme.

A nagyméretű kultúratorzítás arra törekszik, hogy az amerikai népet örök időkre tehetetlen, egyarcú tömeggé tegye, mégis milliók vannak, akik ettől az egyöntetűségtől ösztönösen távol tartják magukat. Ezek az emberek a nagy történelmi erők gyújtópontjai. Óriási mértékű túlerő ellen, óriási hátránnyal küzdenek.

Az amerikai nacionalizmusnak az élet, gondolkodás és cselekvés területén nincsenek nagy hagyományai. Politikailag forradalmi küldetése van, de az amerikai nép nem forradalmár. A kultúra betegségére nyers faji formában reagál. Hatalmas politikai feladattal áll szemben, de a hatalmi gondolkodás szükségességének nincs tudatában. Értelme nem mentes az 1775-ben született, idejétmúlt "egyenlőségi" ideológiától, amit a torzítok még mindig felhasználnak a saját céljaikra.

A tömegszellemnek az amerikai népre való erőltetése alapjában véve tisztán technika, mesterség. Igaz, az erős egyéniség elsüllyedt, de az erős egyéniség nem semmisíthető meg. Az abszolút politika kora újra fel fogja ébreszteni az amerikai fajban megmaradt zsenialitást, és az amerikai szellemiséget elfedő tömeg-látszat mögötti vezető egyéniségek részéről hatalmas reakció várható. Ezeket fogják abszolút hatalommal felruházni.
Amerikában nincs alkotási lehetőség a filozófia területén. Korunk nagy realitásainak mélyebb amerikai megértése Amerikának a Nyugat anyaföldjével való, mély, meghatározó kapcsolatából fog származni.

Az amerikai nacionalizmus és a kulturális patológia közötti eljövendő küzdelemnek számos eleme lesz. Valószínű, hogy az amerikai forradalom nem ölthet többi alkotmányos formát. A késői demokratikus viszonyok tökéletesített parlamenti választási technikái kizárják ezt a lehetőséget. Egyedüli lehetőségként marad a polgárháború. Ebben a háborúban faji háború a négerek és a fehérek között, osztályharc a szakszervezetek és gyárigazgató között, pénzügyi harc a pénzdiktátorok és a feltörekvő tekintélyelvű nacionalizmus között, és a kultúratorzítónak a túlélésért vívott harca az amerikai nép ellen mind eldöntésre vár.

Előre nem lehet látni, hogy ez a válság éles harc formájában fog-e lezajlani, mint amilyen az 1861-1865 közötti polgárháború volt, avagy egy hosszantartó, éles határvonalakkal nem rendelkező időszak formáját ölti, mint a harmincéves háború vagy Cromwell szellemiségének küzdelme a restaurációval. Mindenesetre ez a harc organikus szükségszerűséggel bekövetkezik, és csak a bekövetkezés tényét lehet előre megjósolni, de sem a formáját, sem az időpontját nem ismerjük.

Ezek kiszámíthatatlan dolgok. Amikor az Amerikai Nemzeti Forradalom politikai formát ölt, végső ihlető erejét ugyanonnan kapja majd, mint az 1933-as Európai Forradalom. Ezért az itt leírtak az igazi Amerikára még akkor is érvényesek, ha a jelen és a közeljövő tényleges Amerikája ellenséges Amerika, készséges, tömeggondolkodású eszköz, amely a nyugati civilizáció totális ellenségének, a kultúratorzító politikájának szolgálatában áll.

A VILÁGHELYZET

"A képzelet uralkodik a világ felett."
Napóleon

"A következő évszázad feladataira a népképviseleti módszerek a lehető legalkalmasabbak. A következő évszázadban Európa helyzete olyan lesz, hogy a férfierény megint virágzani fog, mivel az emberek állandó veszélyben fognak élni. Az előtérben lévő nemzeti háborúk, új birodalmak és egyebek fölé és mögé nézek. Ami engem érdekel - amit lassan kibontakozó, bizonytalankodó előkészületi állapotban látok -, nem más, mint az Egyesült Európa. Azok a nemzetek, amelyeknek méltóvá kellett válniuk bármire, sohasem liberális jogintézmények mellett jutottak el erre az állapotra: a nagy veszély hozott ki belőlük valamit, ami tiszteletet érdemel, az a veszély, ami egyedül képes tudatára ébreszteni minket erőforrásainkra, erényeinkre, önvédelmi eszközeinkre, fegyvereinkre, lángelménkre - amik arra kényszerítenek minket, hogy erősek legyünk."
Nietzsche

"A pacifizmus eszmény marad, a háború tény, és ha a fehér faj elhatározza, hogy nem visel többé háborút, a színes harcolni fog és a világ urává válik."
Spengler

A POLITIKAI VILÁG

A politika a háborúval áll összefüggésben, és a háború stratégiát alkalmaz. A stratégia közvetlenül a fizikai és emberrel kapcsolatos földrajz alapvető realitásait tartalmazza. így a világpolitika tényeinek és lehetőségeinek a vizsgálata a földrajzzal kezdődik.
Az abszolút politika ezen korában az egész földgolyó a tárgya mind a nyugati civilizáció hatalmi ösztöneinek, mind pedig - az ezzel szembehelyezkedő, ezt tagadó külső hatalmi erők működése miatt, melyek szembehelyezkedő, tagadó magatartása éppen annyira totális, mint a nyugati imperialista hatalomigenlés - a Nyugaton kívüli erők hatalmi ösztöneinek is. Ezért bolygónk általános földrajzi képe a kiindulópont.

Ha a Földet a 20. hosszúsági kör mentén két féltekére osztjuk, azt látjuk, hogy a keleti féltekéhez tartozik Ázsia és Afrika földtömege, Ausztrália és Óceánia különálló szigetvilága, valamint Antarktisz legnagyobb része. Ez az egész szárazföldi földtömeg több mint 100 millió négyzetkilométer. A nyugati féltekéhez tartoznak Észak- és Dél-Amerika összefüggő szigetei, valamint Antarktisz egy része. Ez a terület összesen 47 millió négyzetkilométer, vagyis kevesebb, mint a keleti félteke szárazföld-tömegének fele. A területnél fontosabb a népesség, mivel a hatalom nép feletti uralmat jelent, ámde emberek felett csak ott lehet uralkodni, ahol vannak. A keleti félteke lakossága megközelítőleg 1700 millió fő, míg a nyugati félteke lakossága mindössze 300 millió.

Ez politikai szempontból azt jelenti, hogy a világ - politikailag szólva - a keleti féltekén van. Földgolyónk északi és déli féltekére is felosztható az Egyenlítő mentén. E felosztás szerint mind a szárazföld, mind a lakosság 9/10-ed része az északi féltekéhez tartozik. Ha földgolyónkat körnegyedekre osztjuk, azt látjuk, hogy Ázsia-Afrika nagy szárazföld tömege lakosságának több, mint a fele, illetve az egész földgolyó lakosságának megközelítőleg a fele az északkeleti körnegyedhez tartozik. Ez Európát, Oroszország legnagyobb részét, Indiát, Kis-Ázsiát és Afrika zömét foglalja magában. Ez az egész szárazföld összefüggő, a keskeny tengereket, a Földközi-tengert, az Arab-öbölt, a Perzsa-öbölt, és a Balti-tengert leszámítva. Az egész terület szárazföldi hatalom által ellenőrizhető, a keskeny tengereket beleértve, amelyek bejárata szárazföldi hatalom ellenőrzése alatt áll. így nyilvánvaló, hogy a világ feletti uralom elsősorban ezen észak-keleti körnegyed feletti uralmat, másodszor az Ázsia-Afrika földtömeg feletti uralmat, harmadszor az északi félteke feletti uralmat, és végül az egész földgolyó összes vizei és szárazföldjei feletti uralmat jelenti. Az észak-keleti körnegyed, lévén a legfontosabb körnegyed, a XX. századi imperializmus fókuszát jelenti.

Ezek az alapvető földrajzi tények jelentik minden széles látókörű politikai gondolkodás alapját, de nem a fonását, mivel bármiféle nagyszabású gondolkodás eredete egy magasrendű kultúra, ami az emberek kultúrahordozó rétege által teszi magát hatékonnyá. Maga a geopolitika tudománya olyan ismeretrendszer, amelyet egy olyan magasabb rendű kultúra hozott létre, amely eljutott a korlátlan imperializmus szintjére, az abszolút politika korába. De magában hordja a materialista gondolkodás maradványát, ami ahhoz a tévedéshez vezetett, hogy a politika eredetét, meghatározottságát, illetve indítékait fizikai tényékbe helyezte. Ez abszolút tévedés volt, mivel az egész materializmus, mint tényleírás, abszolút tévedés. Az eszmék, késztetések, élmények eredete a lélek. Magának a politikának az eredete az emberi lélek. A nagy alkotó politika eredete egy magasabb rendű kultúra szellemisége. A romboló politika eredete egy magasabb kultúra parancsszavának a külső népek szellemisége által való tagadása.

A nyugati civilizáció jelenlegi állapotában a politika indítéka a kultúrában rejlik és már nem a nacionalizmusban vagy a gazdasági életben, mint a XIX. században az esetek többségében. A nyugati civilizáció és gyarmatai szellemi egysége tény, és ez az elsődleges tény a forrása századunk nagy politikai harcainak. A Nyugat korlátlan imperializmusa hozta létre a külső népekben az ugyanolyan erős akaratot a nyugati imperializmus megsemmisítésére. A saját imperializmusuk az egyedüli eszközük. Tehát századunkban és a következőkben a Birodalom Eszméje a világküzdelem uralkodó formája. Akár a szolgálatában áll valaki ennek az Eszmének, akár ellenfele, mindenképpen köti ennek az Eszmének az egyetemes mivolta.
A geopolitika tévedése a gondolkodásban az a tétel volt, hogy a külső világ határozza meg a belsőt. De mindig a lélek az elsődleges, és az anyaggal, illetve a földrajzi helyzettel való élés nem egyéb, mint a szellemiség típusának tükröződése. Az amerikai indiánnak sokkal több forrás állt rendelkezésére, mint az amerikai telepeseknek, mégis az amerikai indiánok primitívsége a források felhasználásában tehetetlenné tette őket. De a totális technikai felsőbbrendűség nem anyagi, hanem szellemi magasabbrendűség.
A geopolitika a korábbi időkben nem a huszadik század történelemszemléletén alapult, hanem a XIX. századból ránk maradt materialista eszmék hallgatólagos elfogadását. De ezek a tudományos kutatások maradandó értéket alkottak, és a nagytérben való gondolkodás történelmileg lényeges fejlemény volt. Haushofer nevére mindig tisztelettel fog emlékezni a nyugati gondolkodás. A geopolitika a jövőben egész gondolkodásmódját és tudományának szerkezetét hozzá fogja igazítani a világ alapvető szellemi irányulásához - ahhoz a tényhez, hogy a Nyugat és a gyarmatai állnak az egyik oldalon, és a külső erők a másikon.

AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚ

Miután Anglia 1901-ben sikeresen befejezte a búr háborút és leverték a kínai boxerlázadást, az egész világ - néhány kisebb terület kivételével - a Nyugat és gyarmatai közvetlen uralma alatt állt. A Távol-Keleten csak Japán és Sziám, a Közel-Keleten csak Törökország, Perzsia, Afganisztán, Afrikában csak Abesszínia és Libéria, és a másik féltekén csak Haiti és Mexikó volt kivétel. Ezek közül Törökország, Mexikó és Afganisztán közvetett nyugati ellenőrzés alatt állt. Az iszlám államokban és Kínában a nyugatiak a saját nemzeti szerveik területen kívüli joghatósága alá tartoztak, és nem a helyi törvényszékek voltak felettük az illetékesek. A nyugati kultúrán kívüli emberek a nyugatiak iránt tiszteletteljes és engedelmes magatartást tanúsítottak. Egyszóval: a teljes külvilág politikailag passzív volt.

Egyedül ez a passzivitás tette lehetővé a groteszk aránytalanságot a személyek száma és hatalma között. Például Indiában Anglia nem egészen 100 000 fehér katonából álló helyőrséggel uralkodott több, mint 350 millió ember fölött. Az 1857-es indiai lázadás alkalmával Anglia India fölötti ellenőrzése néhány nap alatt leszűkült a tengerparti részekre és az ország belsejének néhány pontjára. A nem-nyugati terület feletti fehér uralom ilyen gyorsan megszüntethető, amikor az alávetett nép politikailag aktívvá válik.
A külső alattvalók politikai passzivitásával együtt a Nyugat 1914 előtti világméretű hatalmi monopóliumában egy másik fontos tény is megszűnt: a nyugati népek magatartási szabályai. Paul Kruger volt ennek az udvariasságnak a jelképe. Az első búr háborúban, noha páratlanul kegyetlen ellenfél ellen küzdött, határozottan megtiltotta a barbár négerek alkalmazását angolok ellen. Viselkedése kellően nem értékelt politikai lángelmére vallott.

Az első világháború előkészületi időszakában, a világban két nagy történelmi jelentőségű fejlemény ment végbe: a nyugati szellemiségen belül az etikai szocializmus személyfeletti eszméjének, mint a következő nyugati korszak formájának jelentkezése, és a külső erők világában a nyugati uralom elleni világméretű lázadás egyre nagyobb méretű növekedése.
Földünknek ez a két fejleménye volt az első világháború igazi problémája. Ezek világtörténelmi tendenciák voltak, és az eljövendő világháború belső tartalmát is ugyanezek fogják alakítani, amelynek kikerülhetetlenségét Európa minden vezető szellemisége világosan látja. Ezt a nagy fejleményt a cselekvés és gondolkodás számos embere meglátta és leírta, többek között Rudolf Kjellen, Werner Sombart, Paul Rohrbach, Bernhardt, Lord Kitchener és Homer Lea.

A kapitalizmus kora a végéhez közeledett. Anglia az a hatalom, amelyet ez az Eszme hozott létre, és amely ezt az Eszmét szolgálta, teljesen megvalósította a nyugati szellemiség organikus fejlődésének ezt a szakaszát. Poroszország-Németország volt a következő fejlődési szakaszt, az etikai szocializmust megtestesítő hatalom. Ezért a Nyugat belső fejlődési tendenciája e két hatalom közötti összecsapás felé irányult.
Poroszország-Németország a kapitalizmus korának nemzeti stílusában élt: szintén parlamentáris-demokratikus volt a belpolitikája, külpolitikáját pedig a kereskedelmi imperializmus jellemezte. Az különböztette meg Angliától, hogy Németországban jelen volt az etikai szocializmus személyfeletti Eszméje.

Anglia hódította meg - a maga történelmi szempontból nagyszerű Belső Parancsszavának hatására - az addigi legnagyobb birodalmat a világtörténelemben. A nyugati világ hatalmi monopóliuma elsődlegesen az Angol Birodalmon alapult. A külső erők számára, melyek Nyugat-ellenes tevékenységbe kezdtek - Afrikában, Kínában, Japánban, Kelet-Indiában, Oroszországban -, nem volt különbség a nyugati nemzetek között. A nyugati nacionalizmus nagy ténye már abban az időben is nagy csalódás volt, de attól kizárólag maguk a nyugati nemzetek szenvedtek. A külső világ jobban tudta, mint a Nyugat, hogy a Nyugat történelmileg egységes, és nem szellemileg szuverén "nemzetek" együttese.
Az első világháború felszíni formája két XIX. századi stílusú nyugati nemzet közötti nacionalista küzdelem volt. A felszínen Anglia és Poroszország-Németország, a valóságban a kapitalizmus és a szocializmus ütközött össze egymással. A felszínen két nacionalista koalíció háborúja folyt, valójában a külső erők harcoltak a teljes nyugati civilizáció ellen.

1916-ra teljesen világossá vált, hogy a Németország és Anglia közötti katonai küzdelem döntetlen eredményű, és a harc folytatása csak mindkét hatalom vereségét eredményezheti. Minél tovább tartott a háború, ez annál világosabbá vált. Japán híres 21 pontos követelése a nyugati erő próbája volt a Távol-Keleten, és a Nyugat engedett, az öngyilkos háborúja kellős közepén. Japán nyilvánvalóan megnyerte a háborút azzal, hogy kimaradt belőle, Amerika nyilvánvalóan győzött, és az oroszországi forradalom megmutatta, hogy az egész Nyugat vesztes. Az első világháború folytatásával az a hatalom, amely korábban Európában székelt, egyre inkább külső erőkre szállt át: Japánra, Oroszországra, Amerikára. Az idejétmúlt, nacionalista nézőpont szerint Anglia szenvedett vereséget, az új nézőpont szerint azonban az egész Nyugat volt a vesztes. Ha nem szenilis, terméketlen elmék irányították volna az eseményeket, egy 1916-ban megkötött béke megmentette volna Európa világhatalmi helyzetét. De túl sok volt a gyenge koponyákból, a finánctőkés gondolkodásból és szellemi merevségből. Nemcsak a korábbi öngyilkos háború folytatódott a keserű befejeződésig, hanem a külső erők is mozgósítva lettek, hogy részt vegyenek a tényleges küzdelemben.
Anglia és Franciaország a gyarmatain élő színes erőket bevetette az egész nyugati civilizáció ellen - ezáltal önmaguk ellen is, mivel a külső erők a Nyugatot már akkor is egységnek tekintették. Paul Kruger géniuszát nem értették meg. Ha az ellenfél legyőzésének egyedüli lehetősége az öngyilkosság, a háború elvesztette értelmét és be kell fejezni. De az ilyen egyszerű igazságokat csak a lángelmék fogják fel, és ilyen nem akadt akkor az európai politikusok között.

Több mint egy évszázadon keresztül Anglia volt Európa irányítója: képes volt megakadályozni, hogy bármely hatalom az első helyre kerüljön. Ezalatt ő volt a világtengerek ura: képes volt megakadályozni minden hatalmat abban, hogy a tengeri uralom részese legyen és a tengereken keresztül háborítatlan összeköttetést tartott fenn a tengerentúli birodalmával. Ezzel a világkereskedelemben is első volt: képes volt magának megszerezni mindazt a külföldi piacot, amelyre vágyott, vagy amelyre szüksége volt.
1918-ban, amikor Anglia "megnyerte" az első világháborút, azt kellett tapasztalnia, hogy osztozkodni kényszerül a tengereken Amerikával és Japánnal. Kereskedelmi elsőbbségének vége lett, és katonai-politikai hatalma is állandóan csökkent a külső erőkhöz képest. Németország katonai értelemben vesztes volt, de még mindig sokkal kevesebbet vesztett, mint Anglia, mivel kevesebb vesztenivalója volt. Az igazi, politikai győztesek Japán, Oroszország és - kizárólag külső értelemben - Amerika voltak. A nagy vesztes pedig a nyugati civilizáció.

Ezzel eljutottunk az első világháború széleskörű politikai következményeihez. 1914-ben két világprobléma volt: az etikai szocializmus jelentkezésének belső, és a Nyugat elleni világlázadás növekedésének külső problémája. Hogyan lettek ezek megoldva? A belső probléma az organikus fejlődés szükségszerű törvénye szerint oldódott meg: a szocializmus győzött a kapitalizmus felett, minél több idő telt el az első világháború után, ez annál nyilvánvalóbbá vált. A parlamentáris-kapitalista-materialista gondolkodás- és cselekvésmód nem volt képes megbirkózni az új világhelyzettel és annak szervezési problémáival. A betegség kiterjedt a Nyugat egész szellemi, politikai, szociális, gazdasági életére. Ezt a betegséget egyedül az etikai szocializmusnak ezekhez a problémákhoz való új hozzáállása volt képes kezelni. A háború nagy külső problémája a Nyugat ellen dőlt el. Az egész világon a korábban alávetett népek forrongani kezdtek egyre fenyegetőbben. A régi stílusú nyugati nemzetek birodalmainak alapjai recsegtek-ropogtak.

Ahol tegnap a nyugati ember parancsolt, ott ma cirógatni és ígérgetni kényszerül. Ahol korábban szabadon és büszkén mozoghatott, ott most körültekintően és - hivatalos személyként - a lázadástól rettegve vagy - magánszemélyként - életét féltve kell közlekednie. Az, hogy az első világháború után egy európai nemzet nyakára barbár megszálló csapatokat ültettek, megerősítette a Nyugat elleni külső erők lázadását. A barbároknak megadták azt az érzést, hogy uralkodhatnak a fehér ember felett. A Nyugat-ellenes tevékenység az egész világon fellángolt: Dél-Amerikában, Mexikóban, Kelet-Indiában, az iszlám területeken, Japánban, Kínában, Oroszországban. Mi volt ennek az értelme?

A Nyugat uralmának az egész külső világ felett nélkülözhetetlen előfeltétele volt az alávetett népek politikai passzivitása. Az első világháború után az egész ázsiai-afrikai szárazföldön az alávetett népek aktivizálódtak: forrongani, lázadozni, szemben állni, bojkottálni, szabotálni, követelőzni, reménykedni és gyűlölködni kezdtek. Az első világháború magát a nyugati világrendszer alapját aknázta alá.

Az első világháború harmadik következménye ugyanilyen világméretű volt: a háború a régi szellemi világot elsöpörte, a XIX. század egész szellemi alapja eltűnt. A gazdasági individualizmus, parlamentarizmus, kapitalizmus, materializmus, demokrácia, pénzben gondolkodás, kereskedelmi imperializmus, nacionalizmus és az apró államok eszméje - mindez a múlté vált. A kapitalizmus és nacionalizmus végét Benito Mussolini alkotásai és lángelméje jelképezték, aki a XIX. századi eszmék látszólagos győzelme közepette hirdette meg a huszadik század szervezési akaratát, a Belső Parancsszavát, a Tekintély újjászületését és az Etikai Szocializmust. Pontosan akkor, amikor a materialista ideológusok logikai gyakorlatokat folytattak a nemzetközi politikával és létrehozták az ostoba, haszontalan "Népszövetséget", a Jövőnek ez a hírnöke ellenszegült Genf halva született képtelenségével és magában újra megtestesítette a nyugati ember hatalomra törését és hősiességét. A "demokrácia" diadaléneke fölött Mussolini a demokrácia holttestéről beszélt.

A 'nacionalizmus' szónak megváltozott a jelentése az első világháború után. Eddig a határokkal kapcsolatos civakodást és a soviniszta patriotizmust jelentette. Ettől kezdve a Nyugat egységének gondolatát jelenti. Minden országban a "nacionalisták" saját országuk boldogulását a nyugati egységen belül keresik. Ennek érdekében kerülni akarják a Nyugaton belüli háborúkat, amik automatikusan új politikai organizmust eredményeznének.

Az első világháború ténylegesen romba döntötte a Nyugat régi kisállamokból álló szerveződését, noha az abban az időben, történelmi méreteiben még nem volt látható. A korábbi nyugati "nemzetek" egyikének sem volt elég politikai ereje, hogy megnyerjen külső politikai erőket. Más szóval: egyikük sem volt alkalmas politikai egység többé a nagy, világméretű küzdelemre. De ezek a népek még nem ébredtek tudtára a saját egységüknek, ezért a Nyugaton kívüli világ változatlanul tovább tudta folytatni egyre növekvő Nyugat-ellenes tevékenységét, amelyet az első világháború megkezdett.

A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ

Az első világháború nem oldotta meg a két nagy problémát, amik a háborúk igazi, történelmi problémáit jelentették. A "kapitalizmus vagy szocializmus" problémát a világháború a kapitalizmus látszólagos anyagi győzelmével "oldotta meg". A kapitalizmus a Múltat képviselte és nem volt képes alakítani a Jövőt. Más szóval: a háború eredménye az Etikai Szocializmus eljövendő szellemének puszta tagadása volt. A háború a világlázadás problémáját a külső erők javára döntötte el a nyugati civilizációval szemben. Ez a fejlemény történelmileg teljesen hamis volt, mivel nem tükrözte a nagy szellemi realitásokat. A valóságban a Nyugat szellemisége csak akkor lépett legnagyobb imperialista fejlődési szakaszába, csak akkor lett birtokában a szükséges anyagi erőnek, hogy megvalósítsa a korlátlan, tekintélyelvű politikai imperializmus Belső Parancsszavát. A háború történelmileg hamis kimenetele nem felelt meg ezeknek a nagy szellemi realitásoknak, hanem azt a látszatot keltette, hogy a Nyugat fáradt és visszavonulóban van világuralmi helyzetéből, a külső világnak pedig elég ereje van, hogy ledöntse a trónról a tegnap nyugati urát.

A háború harmadik súlyos következménye - a XIX. század szellemi alapjainak elsöprése - bizonyos mértékig kudarccal volt terhes, mivel ez a nagy átalakulás csak a mélyekben ment végbe, de a Történelem felszínén az egyformán ostoba politikai vezetők szájukkal még mindig a halott Múlt eszméit és jelszavait hangoztatták. Ezek az eszmék még mindig azt a bohózatot eredményezhették, ami már a XIX. századi problémák számára is elavult lett volna. A Népszövetség - eltekintve attól, hogy mint jelkép tragikusan a barbár győzelmét jelezte a Nyugat felett -, egyszerűen egy óriási világtörténelmi tréfa volt.
De a Rendeltetés visszafordíthatatlan, és a szocializmus szelleme a Tekintély Újjászületésével és fiatalos hatalmi akaratával állhatatosan tört előre. A kor szelleme elérte Európa korábbi hatalmait, egyiket a másik után. Csak a két Európán kívüli rezsimnek, a Washingtonban és Moszkvában székelőnek beavatkozása akadályozta meg Európa teljes belső megbékélését. Ez a belső megbékélés azt jelentené (amint a politika elemzése megmutatta), hogy automatikusan létrejön egy új világpolitikai egység Európa, a szervezett nyugati civilizáció, mint egy politikai-gazdasági-szellemi-kulturális-nemzeti-katonai egység.

Azok a hatalmak, amik a XIX. században léteztek, végelemzésben puszta szemlélői lettek a világküzdelemnek. A huszadik század húszas és harmincas éveiben Oroszország, Amerika és Japán voltak a világhelyzet új irányítói. Ez az első világháborúnak és annak a vakságnak öröksége volt, ami egészen addig folytatódott, amíg Anglia szövetségesei éppen úgy legyőzték Angliát, mint Poroszországot-Németországot.

A kultúratorzító csoport abszolút diktatúrát alakított ki Amerikában, és ez képessé tette Amerikát, hogy meghiúsítsa Európa belső megbékélését, ami előjátéka lett volna annak, hogy Európa visszahódítsa 1900-ban elvesztett helyét a világban: a világhatalmi helyzetét. A kultúratorzító a parlamentáris-pénzügyi propaganda eszközeivel Európa egyik részét Washington irányítása alá vonta és meghatározta a második világháború formáját.
Az 1933-as Európai Forradalom felszabadította a legfélelmetesebb szellemi erőt, amit a Történelem ismer: a Rendeltetést, a kor előrevivő szellemét. Ez ugyanaz az erő volt, amely a francia hadsereget győzelemre vitte a csataterek százain egész Európában, az 1790-1815-ös időszakban. E Rendeltetés ellen a kultúra belső erői nem vívhattak volna sikeres harcot. Napóleon legyőzéséhez Oroszországot kellett segítségül hívni, és a "győzelem" még akkor is csak felszíni siker volt, mivel Napóleon a XVIII. század alapjai lerombolásának jelképe volt. Ezeket az alapokat nem lehetett újjáépíteni még ha a Bécsi Kongresszus urai úgy is gondolták, hogy megtehetik.

Formailag a második világháború hasonlóan indult, mint az első. A felszínen úgy tűnt, hogy kicsinyes állami konfliktus a tegnap két európai hatalma között. A mélyeken azonban ez nem ilyen háború volt. Még a szocializmus és kapitalizmus közötti küzdelem sem volt a második világháború igazi problémája, csak annak látszott, de a kérdés már eldőlt a szocializmus javára. A szocializmus alternatívája nem a kapitalizmus volt, hanem a káosz.
Ezzel eljutottunk a második világháború igazi problémáihoz. Az 1918-1939-es években a huszadik század Eszméje egész Nyugaton győzött, és csak a Moszkvában és Washingtonban székelő külső erők hiúsították meg az egész egységes Európa megalapozását. A külső világban a Nyugat elleni lázadás félelmetes méreteket öltött: Indiában, Kínában, Japánban, az iszlám területeken, Afrikában, Mexikóban, Közép- és Dél-Amerikában, a Karib-tenger térségében, Kelet-Indiában, és mindenekelőtt a bolsevista Oroszországban. Ezt a külső fejleményt az első világháború felgyorsította, ahelyett, hogy szembehelyezkedett volna vele és leverte volna, mint ahogy azt az igazi katonai erőviszonyok eredményezték volna. Következésképpen ez a hatalmas külső lázadás uralta a világ képét. Ennek a külső lázadásnak megszüntetése és a Nyugat imperialista erejének feltámasztása volt az 1939-es világhelyzet nagy problémája. Ez háttérbe szorította a Nyugat egyesítése problémáját, ami az Európán kívüli befolyásnak a Nyugat hazai földjéről való száműzésével lett volna megoldható.

Mindazonáltal - az 1933-as amerikai forradalomnak és annak köszönhetően, hogy a kultúratorzító magához ragadta a hatalmat Amerikában - a második világháború végzetes formában, két korábbi európai hatalom közötti küzdelem formájában kezdődött. A kultúratorzító csoportnak nemcsak az a régi küldetéstudata volt meg, hogy bosszút kell állnia a Nyugaton az évezredes bántalmaz-tatásért és üldöztetésért, hanem ezt fokozta az a páratlan sérelme is, hogy az 1933-as Európai Forradalomban újjászületett a Nyugat zártkörűsége. Az antiszemitizmus először volt a Történelem folyamán éppen olyan totális, mint a szemitizmus. A kizárólag társadalmi antiszemitizmus előnyös volt a kultúratorzítók számára, mivel egyesítette őket. De a kulturális antiszemitizmus a kultúratorzító hatalmi befolyásának végét jelentette a nyugati világban. E fenyegetés ellen fordult a kultúratorzító a háború eszközéhez, amelyet kész volt folytatni - ha szükséges - a nyugati világ fizikai megsemmisítéséig. Megalkotott egy értelmetlen formulát, amely teljesen új az európai történelemben: a "feltétel nélküli megadás" formuláját. Ez a formula átlépi a politika határait. A politika az ellenség politikai megadását tűzi ki célul, nem a személyes megalázását, megfosztását az életétől, becsületétől, rangjától, emberi mivoltától.

Abban a formában, amelyben a második világháború elkezdődött, a nagy háborús probléma halottnak tűnt. A külső erők Nyugat elleni lázadását ideiglenesen elfedte a különböző nyugati fehér népcsoportok közötti öngyilkos küzdelem, amelyben mindenkit lemészároltak a Nyugat vereségéért és a külső erők győzelméért.
Ki nyerte meg a második világháborút? Mindenekelőtt katonai értelemben: Amerika és Oroszország, mivel a második világháború végén a Földet ez a két hatalom osztotta fel egymás között. Oroszország lett az ura a politikai világ felének - bolygónk északkeleti körnegyede legnagyobb részének -, Amerika pedig a másik felének. De - amint láttuk - Amerika elherdálta katonai győzelmének nagy részét, mivel az Amerikát kormányzó erő nem volt amerikai, ezért nem folytathatott birodalomépítő nyugati politikát, hanem csak torzító hatást volt képes gyakorolni az amerikai politikára.

Másodszor, politikai értelemben Oroszország és - valószínűleg - Japán volt a győztes. Amerika nem mondható politikai győztesnek, mivel a háború befejeződése óta hatalma folytonosan csökken. Egy olyan ország, amely kulturális szempontból teljesen idegenek rabságában szenved, nem lehet politikai értelemben győztes, mivel akárhány katonai győzelmet arat, annak áldásaiból csak az idegenek részesednek és nem a nekik alávetett nemzet. Ez a befogadó nép és a paraziták közötti viszony természetéből következik, és Amerika ennek a viszonynak egyik példája. De Oroszország ereje mindenképpen óriási mértékben növekedett az amerikai segítséggel kivívott "győzelme" által. Oroszország ereje a háború eredményeként mindenütt emelkedőben van, és ő az egyetlen hatalom, amelyről határozottan elmondható, hogy megnyerte a háborút. Azonban valószínű, hogy két évtized elteltével úgy fog tűnni, hogy Japán is megnyerte a háborút, jóllehet az esetleg közbejövő események miatt ilyet csak fenntartással lehet előre mondani. De az amerikai megszálló erők jóindulata és segítőkészsége a japán gazdasági élet és politikai hatalom újjáépítése irányában eljuthat egy olyan pontig, amelyen a megszálló azt fogja tapasztalni, hogy közte és a megszállott ország között új hatalmi viszony létezik.

Harmadszor lelki értelemben a nagy kollektív győztes a Nyugat elleni világméretű lázadás és annak vezetője, a második világháború kirobbantója, a kultúratorzító. A Nyugat hullahegyeinek tetejéről letekintve úgy érezheti, hogy bosszúküldetését látszólag tökéletesen teljesítette. Mögötte áll az ázsiai bolsevizmus szelleme, amely jelenleg a "rothadt Nyugat" fölött uralkodik (ahogy a XIX. századi orosz írók nevezték az általuk annyira gyűlölt Európát). Ezen kívül mögötte állnak mindenütt a külső erők, melyeket a győzelem új reményével töltött el a Nyugat veresége, amiért mindent elkövettek és továbbra is mindennap, mindent elkövetnek. Indiában, Egyiptomban, Kínában, Kelet-Indiában előrenyomulnak, és a fehér ember állandóan visszavonul.
Ezek a győztesek. Kik a legyőzöttek?

Először is Európa, a Nyugat hazai földje. A nyugati civilizáció organizmusa ugyanolyan egyértelműséggel elvesztette a háborút, amilyen egyértelműen azt Oroszország megnyerte. A karanténén meghalt milliók, azok a százezrek, akik a polgári lakosság elleni amerikai hadviselés következtében otthonaikban pusztultak el, az amerikai-orosz megszállás alatt éhen halt és megfagyott milliók, azok a milliók, akik még mindig éheznek és fagyoskodnak - mindezek az ázsiai Oroszország, a kultúratorzítás és a Nyugat elleni világméretű lázadás győzelméért haltak és halnak meg.

A Nyugat vereségének iszonyatos realitása felveti a második világháborúnak egy másik nézőpontját, a gazdasági szempontot.

Amint már láttuk, az első világháború kezdete, 1914 előtt a Nyugat világhatalmi monopóliumának politikai alapja az alávetett népek politikai passzivitása volt, gazdasági alapja pedig a nyugati civilizáció technikai-ipari monopóliuma. Azért élhettek százmilliók Európának viszonylag kicsiny területén, mivel ez a gazdasági monopólium lehetővé tette számukra, hogy élelmiszerimportból éljenek. Az élelmiszerimportot és a legendásan magas nyugati életszínvonalat a külső piacokra áramló nyugati ipari termelés tartotta életben. Az Ázsiában és Afrikában élő sok százmillió lakos minden igényét kielégítették a nyugati civilizáció ipari termékei.

A két világháború teljesen aláaknázta ezt a helyzetet. A nyugati civilizáción kívüli világban óriási ipari területek létesültek. A Nyugat elleni lázadás éppen úgy gazdasági, mint politikai jellegű. Mit jelent ez?

Ez azt jelenti, hogy a Nyugatnak nemcsak a hatalma van aláaknázva, hanem a megélhetési lehetősége is el van vágya. Ezért a második világháború nagy problémájának, a nyugati világhatalom visszaállítása problémájának gazdasági oldala is van. A második világháború több, mint százmillió nyugati ember biológiai létéért vívott harc volt.
Ezért a mostani világhelyzet nemcsak a hatalomért vívott harc vonásait viseli (ami a természetben szokásos és mindig, mindenütt előforduló küzdelem), hanem a fiziológiai létért folytatott harc vonásait is (ami rendkívül ritka, egyáltalán nem hősi harc).
Nemcsak Európa, de az amerikai nép is elvesztette a háborút. Az 1933-as forradalom óta ez a nép dolgozik, termel és exportál. Ez a nép kincseit és fiai százezreinek életét áldozta fel a háború oltárán. Vakon engedelmeskedett a nem általa választott, kulturálisan idegen vezetőinek, ezzel megkurtította saját életszínvonalát és lemondott szellemiségéről - s mindezért viszonzásul sem lelkileg, sem anyagilag semmit sem kapott.

Áldozathozatalának ideje nem ért véget. Továbbra is fizetnie kell számos éven át a második világháborúért, melyet elvesztett. Amerika "győzelmi" serlegében méreg volt az amerikai lelkiség számára.

OROSZORSZÁG

Oroszországnak mint politikai egységnek a nyugati történelemben való részvétele Nagy Péterrel kezdődik. Ezt megelőzően Oroszország csak a nyugati kultúrterület határán fekvő szláv államokkal tűzött össze politikailag. A Nagy Péter előtti évszázadokban Oroszországban mindig két gondolkodásmód létezett: egyik a parasztok széles tömegeinek és az erős ösztönökkel rendelkező embereknek az érzésvilága volt, a másik pedig az intellektuálisabb vágy azután, hogy a nyugati gondolkodási és cselekvési formákat fogadják és erőltessék rá a szláv népességre. Ez az utóbbi egy szűk rétegre, a varégok fizikai leszármazottaira korlátozódott, akik Nagy Károly idejében rohanták le Skandináviából Oroszországot, és időről időre utánpótlást kaptak Svédországból és Németországból. Ennek a rétegnek a támogatásával Nagy Péter felülkerekedett az "ősi orosz" csoporton és a vonakodó Oroszországot bekényszerítette a nyugati nemzetek közé.

Sem neki, sem a Romanovoknak nem sikerült sohasem beültetni mélyen a nyugati eszméket az orosz lélekbe. Oroszország, az igazi, lelki Oroszország primitív és vallásos. Gyűlöli a nyugati civilizációt, kultúrát, gyűlöli a nyugati nemzeteket, művészeteket, államformákat, eszméket, vallásokat, városokat, gyűlöli a nyugati technológiát. Ez a gyűlölet természetes és organikus, mivel ez a nép a Nyugat organizmusán kívül fekszik, ezért mindaz, ami nyugati, ellenséges és halálos méreg az orosz lelkiség számára.

Az igazi Oroszország az, amit Nagy Péter megpróbált elnyomni. Ez Hja Muromec, Minyin, Rettegett Iván, Pozsarszkij, a pszkovi Teophilusz, Avakkum, Borisz Godunov, Arakcsejev, Dosztojevszkij, Szkoptszkij és Vaszilij Sujszkij Oroszországa. Moszkva "a harmadik Róma", Róma és Bizánc misztikus örököse Oroszországa. "Egy negyedik ilyen nem létezhet" - írta Teophilosz szerzetes. Ez az Oroszország azonosítja magát az emberiséggel és megveti a "rothadt Nyugatot".

Oroszország szellemi gravitációs központja - primitívsége folytán - ösztönös. Ezért még a racionalista egyenlőség kultuszát űző XIX. században is Oroszország a pogromok hazája volt. Az orosz ember megérezte a zsidó kulturális-állami-nemzeti-vallási-faji idegenségét, és a cári rezsim külön tartózkodási helyet jelölt ki a zsidók számára, ahová csak ők telepedhettek.

Az igazi oroszok, a nihilisták, akik a Nyugat teljes elpusztítása ki nem mondott eszméjét és a világ oroszosításának eszméjét testesítették meg, gyűlölték a nyugativá vált orosz felső réteget, amely a nyugati materialista filozófiával flörtölt, sokat utazott Európába és az európai kabinet-politikával foglalkozott. Ez a nagy rombolási Eszme nyilvánult meg az egyedüli igaz vallásnak tartott keleti ortodox kereszténység vallási formájában, a szlavofilizmus, illetve pánszlávizmus későbbi politikai formájában és napjaink marxista bolsevizmusának formájában, ami folytatója ugyanannak a Belső Parancsszónak: lerombolni mindazt, ami nyugati, amit az orosz a maga lelkisége megfojtójának érez.

Az 1917. novemberi bolsevista forradalom jelentős politikai esemény volt mind Oroszország, mind Európa szempontjából. Természetesen ilyen forradalom lehetősége mindig fennállt, ahogy ezt Nagy Katalin uralkodása alatt Pugacsov felkelése, a XIX. és huszadik század számos orgyilkossága, a Dosztojevszkij írásaiban tükröződő óriási kiterjedésű alvilág és a hatalmas titkosrendőri és besúgó hálózat mutatja. A forradalom tényleges formája kettős volt: egyrészt a primitív orosz lélek lázadt fel a nyugati Romanov-rezsim és mindaz ellen, amit ez a rezsim képviselt, másrészt ezzel egyidejűleg a zsidó kultúra-nemzet-állam-faj átvette, kézbe vette ennek a forradalomnak a vezetését. A szükséges pénzt az amerikai kultúratorzító csoport New Yorkban lévő tagjai biztosították.

A kultúratorzításnak az orosz politikára gyakorolt hatása nem olyan mértékű, mint az amerikai befolyásoló hatása, legalábbis a külpolitika területén, mivel Oroszország világméretű célja ugyanaz, mint a kultúratorzító csoport célja: a nyugati ellenség elpusztítása. Mindazonáltal a kultúratorzítás Oroszországban is jelen van, és nagymértékben felelős az orosz politikáért. Agyafúrt és kegyetlen módszereinek segítségével megtartotta oroszországi hatalmát.
A bolsevista forradalom kettőssége azt jelentette, hogy egyik oldala a kudarcot vallott, a primitív ázsiai, ösztönös oldal. A felkelés orosz oldalának célja minden nyugati intézmény, eszme, forma és realitás elsöprése volt. Tehát ki akarta irtani a nyugati technológiát és gazdasági formákat, éppen úgy, mint Oroszország nyugatosodásának egyéb oldalait. Ezt nem sikerült megtennie, mivel maga a bolsevista kisebbség célul tűzte ki Oroszország lehető legmagasabb fokú, nyugati mintájú iparosítását, mivel így készült fel egy sereg tervezett háborúra a gyűlölt Európa ellen.

Az 1918-1939-es időszakban az orosz külföldi politikai létrehozta a maga nemzetközi szervezetét, a nyugati civilizációban létező valamennyi Kommunista Pártot felölelő Kominternt. A kultúratorzító csoport és az igazi Oroszország politikája ebben a kérdésben egybeesett: mindkettő célja a Nyugat aláaknázása volt az idejétmúlt XIX. századi szemlélet legdegeneráltabb formáinak, az osztályharcnak, a szakszervezeteknek, pénzügyi manipulációknak, pacifizmusnak, parlamentarizmusnak, demokráciának, a művészet és irodalom megrontásának, a társadalmi hagyományok rombolásának felhasználásával.
Ez a belső aláaknázás természetesen a teljes uralom előjátéka volt. Úgy tervezték, hogy amikor ez utóbbira szükség van, a hatalom átvételére katonai eszközöket alkalmaznak, amikor a belső rothadás reménytelenné tett már minden ellenállást. De az 1933-as Európai Forradalom teljesen használhatatlanná tette ezt a technikát. A Nyugat elsődleges ösztöneinek és a Nyugat világra szóló küldetésének pozitív, életerős igenlése minden aláaknázási kísérletet reménytelenné tett, mivel a huszadik századi nyugati zártkörűség organikusan hozzáférhetetlen bármi számára, ami kulturális szempontból idegen.

A második világháború 1939-es kitörését a nyugati kultúratorzítás a moszkvai bolsevista rezsimmel együttműködve hozta létre. A lehetőségek bolsevista értékelése az volt, hogy az Európán belül folytatott háború folytán a Nyugat annyira elvérzik, hogy az orosz seregek viszonylag kis katonai erőfeszítéssel el tudják foglalni az egész Nyugatot, és a Nyugat romjain megalapíthatják "a Harmadik Róma" világuralmát.

Kezdetben nem így működött ez a dolog, és a második világháborúnak volt olyan szakasza, amikor a bolsevista rezsimet kevés választotta el attól, hogy New Yorkba emigrálni kényszerüljön. De az amerikai kultúratorzító csoport kierőszakolta Amerika teljes beavatkozását a háborúba, aminek eredményeként Oroszország nemcsak megmenekült, hanem katonai győzelemben is része lett, amely a legnagyobb összefüggő birodalom urává tette, amely valaha is létezett a világtörténelemben, és ez a birodalom ráadásul a politikai világ közepén, vezetést biztosító térségben, bolygónk északkeleti körnegyedében foglal helyet.

II.
Így két Oroszország létezik: a bolsevista rezsim és a felszín alatti Oroszország. A bolsevizmus a maga nyugati technika iránti tiszteletével és az osztályharc ostoba külföldi elméletével nem fejezi ki az igazi Oroszország szellemiségét. Ez tört felszínre a Nagy Péter elleni sztrelec-felkelésben és a Nagy Katalin elleni Pugacsov lázadásban. Pugacsov és fellázadt parasztjai minden tisztet, tisztségviselőt és nemest legyilkoltak, aki csak kezükbe került. Mindazt elégették, illetve elpusztították, aminek bármilyen kapcsolata volt a Nyugattal. Egész törzsek csatlakoztak a tömegmozgalomhoz. A lázadás 3 éven át folytatódott, 1772-től 75-ig, és egy időben maga a moszkvai udvar is veszélyben volt. Amikor Pugacsovot elfogatása után bíróság elé állították, kifejtette, hogy Oroszország megbüntetése Isten akarata volt. Ez a szellem ma is él, mivel organikus, nem gyilkolható meg, hanem ki kell fejeződnie. Ez a szelleme az ázsiai bolsevizmusnak, amelyet jelenleg a maga céljaira felhasznál a gazdasági-technikai megszállottságban szenvedő moszkvai bolsevista rezsim.

Ezzel eljutottunk ahhoz a szerephez, amelyet a bolsevista ideológia játszik a jelenlegi világhelyzetben. Már maga az is az orosz propaganda diadala, hogy a nyugati civilizációban egyenlőségjelet tesznek az osztályharc elmélete és Oroszország közé. A politikában az elméletek technikák. A politika hatalomra törő tevékenység, nem okoskodás, érvelés vagy bizonyítás. Ha egy nyugati ember elhiszi, hogy Oroszország egyfajta társadalmi vagy gazdasági reformvágyat képvisel azáltal, hogy ezt vagy azt az osztályt jobban támogatni kívánja, mint a többit, ezzel már tanúságot tett arról, hogy teljesen képtelen a politikai gondolkodásra. Az sem gondolkodik helyesebben, aki úgy véli, hogy Oroszország az egész világon olyan gazdasági - társadalmi - politikai rendszert akar létesíteni, amilyen jelenleg Oroszországban fennáll. Az orosz küldetés a Nyugat lerombolásából áll, és minden agitáció, amely a nyugati világon belül folyik, ezt a küldetést támogatja. Az osztályharc, a faji harc, a társadalom elfajulása, az őrület művészete, a dekadens filmek, a vad elméletek és különböző vad filozófiai irányzatok mind ez az óriási orosz programot szolgálják. A kommunizmus nem egyéb, mint egyike ezeknek a filozófiai irányzatoknak, de ha holnap egy másik ideológia hatásosabbnak bizonyulna, az helyettesítené ezt.

A kommunizmus eszménye, mint a társadalom újjászervezésének elméleti programja a tények világában sem Oroszországban, sem Amerikában nem létezik. Ez a kommunizmus, amitől a Nyugatnak félnie kell, két változatú, de ezek egyike sem elméleti jellegű, a legkisebb mértékben sem. Egyik változat az osztályharc, a másik a kommunista szervezkedés. Az első teljesen ösztönös dolog, ami csakis az Etikai Szocializmus huszadik századi Eszméjével semmisíthető meg. Amíg ez a megsemmisítés nem történik meg, az osztályharc a Nyugat belülről kiinduló gyengítésének és széttagolásának orosz célját szolgálja. A második egyszerűen a Moszkvából jövő politikai parancsok Nyugaton belüli végrehajtásának közvetlen eszköze.

Jelen pillanatban, 1948-ban, Oroszország egyetlen ellensége maradt a színen: Amerika. Oroszország Amerikában szemben minden szempontból fölényben van, a technika területét leszámítva. Oroszország Amerika elleni fegyvere a belső aláaknázás propaganda és társadalmi torzítás segítségével. Ezek a módszerek Amerikával szemben azért eredményesek, mivel abban az országban nagy ellentét van az amerikai nép igazi szelleme és a kultúratorzító felső réteg között. Az amerikai kultúrakésleltetés XIX. századi materialista propagandát és ebben az országban hatásos rendkívül ostoba szociális eszméket alkalmaz.

A kultúratorzító oroszországi jelenlétét Oroszországban az mutatja, hogy a rezsim urai közül aránytalanul sok kerül ki ebből a csoportból, az antiszemitizmus bűncselekménynek minősül, és mindenekfölött a Palesztinával kapcsolatos orosz politika. 1914 és 1918 között az orosz politika minden pontban az amerikai politika tagadása volt, de Palesztina (az iszlám világ egyik része) felosztásának kérdésében a moszkvai rezsim megosztott volt azt illetően, hogy támogassa-e a zsidó kultúra-állam-nemzet-faj világpolitikáját, jóllehet az állt az orosz politikai imperializmus érdekében, hogy ebben a kérdésben ellenszegüljön Amerikának.

De a kultúratorzítás teljesen beteges természetét a pillanatnyi helyzet újra megmutatta. Párhuzamos belső helyzetük ellenére Oroszország és Amerika egymás ellen készülnek hadat viselni. Ez előkészületi időszakot jelent a harmadik világháborúra. A politikának, az emberi természet politikai oldalának a természete ösztönöz erre a háborúra, és a két létező politikai hatalomban az aktív idegen csoport jelenléte csak alárendelt szerepet játszik ehhez képest. Az ő szerepe a háborút úgy irányítani, hogy a világban elfoglalt hatalmi helyzetét ne károsítsa a háború kimenetele. Oroszország stratégiai helyzete Amerikánál sokkal előnyösebb. Először is Oroszország bolygónkon elfoglalt helyzete felmérhetetlen előnyt jelent. Amint már láttuk, az északkeleti körnegyed a világuralom elsődleges gyújtópontja az abszolút politika korában. Oroszország ebben a körnegyedben foglal helyet, míg Amerika benne sincs a keleti félteke politikai világában, amely hatszor annyi hatalomnak a forrása, mint a nyugati félteke.

Az északkeleti körnegyedet katonai értelemben részben az orosz, részben az amerikai csapatok tartják ellenőrzésük alatt. Az orosz érdekeltségek összefüggőek és egységbe rendezettek. Az orosz diplomáciai módszer a megfélemlítés, megszállás, emberrablás és orgyilkosság. Az amerikai módszer a degeneráló hatást kifejtő propaganda, bábrezsimek, melyek saját terrorjukat irányítják és pénzügyi hódítás. E két módszer közül Oroszországé sokkal előnyösebb. A háborúkat katonákkal vívják, nem pénzzel, a diplomácia pedig nem más, mint előkészület a háborúra vagy a háború eredményeinek kiaknázása. Ezért a pénzügyi eszközök a katonai eszközökhöz képest másodlagos, járulékos jellegűek.
Az amerikai érdekeltségek az északkeleti körnegyedben megvásároltak, de soha sincsenek végleg kifizetve. Az amerikaiak a bábkormányok hatalmon maradásától függnek. Ezek a kormányok Európa legértéktelenebb rétegéből származó személyekből állnak: a bábkormányokat pártpolitikusok alkotják, akik pénzért árulják magukat. Ezért Európa amerikai érdekeltségű részein az életerősebb és becsületesebb réteg által kezdeményezett forradalmak automatikusan véget vetnének Amerika felemelkedésének, míg az orosz érdekeltségű területeken a forradalmakat a jelenlegi körülmények között vérbe fojtanák. Amerika pénzügyi politikáját is természetesen - végelemzésben - amerikai szuronyok támogatják, de az amerikaiak továbbra is táplálják lelkükben a veszélyes illúziót, a pénz hatalmával kapcsolatban.

Az orosz diplomácia növeli az oroszok tekintélyét, míg az amerikai diplomácia az anyagi gyarapodás reményét kelti az alávetett népekben és a kapzsiság és lustaság alantas ösztöneihez folyamodik. Amerika óriási akasztási ünnepséget irányít, s ezt "háborús bűnöknek" hívja. Ez az ősi szemita bosszúvágy kielégítését célozza, és ezt úgy nevezi, hogy "háborús bűnök törvényszéke". Oroszország a neki alávetett személyeket annak megfelelően értékeli, hogy & jelenben és a jövőben milyen értékekkel tudnak hozzájárulni az orosz tervekhez, és nem érdeklődik elmúlt cselekedeteik iránt. De ha az oroszok mégis úgy döntenének, hogy lemészárolják a "háborús bűnösöket", az amerikaiak tanulhatnak tőlük technikai ismereteket. A Florinszkij-"per" precedense a kijevi vörös terror idején 1919 nyarán, tanulságos. Florinszkijt, a kijevi egyetem professzorát antiszemitizmussal gyanúsították. Mivel alázatosságának hiánya az egyik bírát, Róza Schwartzot felingerelte, a bírónő előhúzott egy revolvert és lelőtte a "tárgyaláson".

Oroszország helyzete az északkeleti körnegyedben azt a lehetőséget megadja Oroszországnak, hogy magas fokon tudja alkalmazni az erőkoncentráció és erőgazdálkodás stratégiai elveit. Másrészt Amerikát a távolsága rákényszeríti, hogy óriási haditengerészeti és hajózási létesítményeket tartson, mielőtt akárcsak egy katonát el tud juttatni a háború színhelyére. Oroszország a belső vonal előnyét élvezi Amerikával szemben.

És most megtehetők a záró megjegyzések Oroszországgal, küldetésével és lehetőségeivel kapcsolatban.

Oroszország a Nyugaton kívül van, imperializmusa pusztán tagadása a Nyugat korlátlan szervező imperializmusának. Ezért Oroszország küldetése a Nyugat iránt kizárólag negatív. Oroszország nem utópikus remények hordozója a Nyugat számára, és bárki, aki ezt hiszi, kulturális téren ostoba ember. Oroszország bensőleg megosztott; az uralkodó rezsim nem képviseli az igazi, ázsiai, vallásos, primitív lelkiséget, hanem Nagy Péter szellemiségének technológiai karikatúrája és az orosz néphez való viszonya magában hordja azt a lehetőséget, hogy egy szép napon ugyanaz lesz a sorsa, mint a Romanov-dinasztiának. Oroszország belső megosztottsága éppen úgy felhasználható Oroszország ellen, mint ahogy a rezsim megkísérel belső forradalmi taktikákat alkalmazni a saját politikai ellenségeivel szemben. Ilyen taktikát alkalmazott sikeresen 1917-ben a Romanov-rezsimmel szemben a Nyugat. A Nyugat határán, földrajzi helyzeténél fogva Oroszország mindig a Nyugat ellensége lesz, annak kell szükségképpen lennie, mindaddig, amíg ezek a nyugati népek politikai egységként szervezett életet élnek.

JAPÁN

Japán világhatalommá válása a XIX. századi stílusú amerikai kereskedelmi imperializmus egyik következménye volt. Japán 1853-ban "nyitott" - a kereskedelmi szellemet mindig képmutató terminológia kíséri -, amikor egy amerikai hajóraj tüzet nyitott Japánra. Mivel Amerika és Japán között nem volt technikai egyenlőség, a japán császár azonnal fegyverszünetet kért. Ettől kezdve Japán fejlődése a Nyugat anyagi technikájának és a nyugati diplomáciai módszereknek japán utánzatából áll. Japán fejlődése nagy politikai teljesítmény: ez az ország megtanulta a lehetőség művészetét és azt mindig sikeresen gyakorolta. Nem telt el még egy emberöltő sem a "nyitás" után, és Japán már megvetette lábát az ázsiai szárazföldön, mivel vezetői tudták jól, hogy a világpolitikai hatalom bázisa nem lehet egy túlzsúfolt szigetcsoport, hanem a bázisnak a szárazföld és az azon lakó emberek fölötti hatalomnak kell lennie, hasonlóan az Angol Birodalom indiai bázisához.

A XIX. század utolsó évtizedében Japán már felkészült a háborúra. A kínai-japán háborúban Japán győzött és kiterjesztette szárazföldi bázisát. 1904-ben úgy ítélte, a helyzet kedvező arra, hogy háborút indítson a legnagyobb nyugati szárazföldi hatalom ellen - abban az időben Oroszországot a nyugati államrendszer egyik tagjának számították. Ebben a második nagy háborúban is Japán lett a győztes mind katonai, mind politikai szempontból. Hagyományosan jó politikai érzéke alapján tudta jól, hogyan kell kiaknázni egy katonai győzelmet. 1914-ben ügyes meglátással megtámadta a Távol-Kelet leggyengébb európai helyőrségét, és minden katonai veszteség nélkül megszerezte az egész Távol-Keleti Német Birodalmat. Szárazföldi pozíciója állandóan terjeszkedett. Az első világháború után Angliával és Amerikával szemben diplomáciai vereséget szenvedett és várakozó álláspontra helyezkedett.

Több mint háromnegyed évszázadon át, 1853-tól 1941-ig Japán nem követett el politikai hibát. Ez világtörténelmi mércével mérve figyelemreméltó teljesítmény, ami a nemzeti hagyomány és a vezetés iránti erős, hagyományos bizalmon alapult. Ezt a hagyományt erősítette Japán primitív vallásossága: a japánok hisznek Isten emberi mivoltában a császár isteni mivoltában és Dai Nippon isteni küldetésében.

1941-ben a japán kormány új politikai helyzettel állt szemben. A Nyugat és Oroszország közötti háborúban Japán érdeke a Nyugat győzelmét követelte meg, mivel ez kiterjesztette volna Japán szárazföldi hatalmát óriási mértékben - Tibetre, Kínára, egész India határáig. De egy másik nyugati hatalom, Amerika birtokában volt a szárazföld egy részének, ezernyi szigetnek, amely Japán érdekszférájához tartozik, uralta a hatalmas Csendes-óceánt. Flottája volt, és eltökélte magát, hogy megsemmisíti Japánt. Japán elhatározta, hogy hagyja Európát Oroszország ellen harcolni, és minden katonai energiáját az Amerika elleni háborúnak szenteli. Ezt csak korlátozott értelemben lehet hibának nevezni, mivel egyáltalán nem biztos, hogy Amerika nem támadta volna meg Japánt, ha ez utóbbi Oroszországot támadja meg Amerika helyett. De általában, alapvetően előnyösebb megtámadni egy élet-halálküzdelmet folytató hatalmat, mint egy friss erőben lévőt. Az újonnan meghódított körnegyedből azután minden lehetséges támadástól lehetőleg tartózkodni kell mindaddig, amíg az egyik ellenféllel nem történt meg a teljes leszámolás.

Mindenesetre a második világháború tárgyalásokon alapuló békével fejeződött be Japán és Amerika között. Fennmaradt a japán nemzet és állam, a császár a helyén maradt, megmaradtak a japán intézmények is. A japán csapatokat tisztes módon fegyverezték le, és Japán megengedte, hogy Amerika megszállja Japánt. Ezt a döntést vallásos fegyelemmel hajtották végre. A japán vezetés, a japán nemzet és az egyes japánok nem vesztették el keleti arcukat, mivel az Isten-Császár parancsa volt, hogy alkalmazkodjanak az új körülményekhez. Amerika technikai fölénye következtében Japán fegyelmezetten átalakult ellenségből tanítvánnyá. Ezzel Japán számára néhány nap alatt visszatért az 1853-as lelki helyzet. Japánnak tanulási időszakra volt szüksége. Amerikának még egyszer meg kellett tanítania a világhatalomhoz szükséges technikát. Úgy tűnt, mintha az amerikai csapatok a japán császárnak teljesítenének szolgálatot azzal, hogy az ő népét tanítják.

Van-e olyan nyugati ember, aki azt gondolná, hogy a szamuráj hagyomány egy hét alatt megszűnik? Elképzelhető-e ez egy olyan nemzet esetében, amelynek olyan erős, egységbe forrott szellemisége van, mint a japánnak? Egy olyan nemzet esetében, amely a kamikáze pilóták végtelen sorát adta, melynek a tábornokai letették a fegyvert, hogy megmentsék katonáik életét, s aztán harakirit követtek el? Aki mégis úgy gondolkozik, nem értette meg a Történelmet és annak hallgatag, ellenállhatatlan erejét, a Rendeltetést. A japán nép szellemiségének van Rendeltetése. Japán küldetése - hasonlóan Oroszországhoz és a többi nem nyugati erőhöz - egyszerűen a Nyugat tagadása és elpusztítása.

Még egy összehangolt és intelligens amerikai Japán-politika sem lett volna képes elpusztítani ezt a lelkiséget, hanem legfeljebb abban reménykedhetett volna, hogy monopolizálja a japán szellemiség politikai-katonai kifejeződését. De az amerikai kultúratorzításból eredő amerikai politika újjáélesztette és támogatta a japán hagyományt, elismerte és megszilárdította a japán szellemiséget, hihetetlenül megerősíti Japánt, s mindezzel még reményteljesebbé teszi Japán jövőjét. Senki sem tudja megmondani, hogy milyen lesz ez a jövő. Egy amerikai forradalom erőteljesen megfordítaná az események irányát. A harmadik világháború is befolyásolhatja Japán jövőjét valamilyen módon. Amikor egy hatalom elsüllyed, mint lelkileg Japán, a saját akarata keveset nyom a latba.
Japán jelenleg a Nyugat ellensége, és az is marad, mivel a külső erők közé tartozik, és az abszolút politika korában a világpolitika mozgató ereje a kultúrában rejlik. A világ nagy szellemi felosztásában Japánt a nem nyugati erők közé kell sorolni. A földrajzi távolság mérsékli Európa Japántól való fenyegetettségét, de Japán Ausztrália felé irányuló fenyegetése reálisabbá teszi az amerikai-japán ellentétet, mivel Amerikának kulturális kötelessége Ausztrália védelme, mióta az ostoba nyugati diplomácia elvesztett minden európai befolyást ezen a területen.

Japán nem ahhoz a kategóriához tartozik, mint India és Kína, mert egységbe rendezett ország. A politika akarat harca akarat ellen; Indiának és Kínának, mint olyannak, nincs akarata. Ezek nem organikus egységek, hanem területek és népek közös, megegyezéses névvel megjelölt együttesei. Negatív akaratuk áthatja összes egyedeiket, míg Japán akarata egy nemzetet hordozó rétegben összpontosul és nyer határozott kifejezést. Ezért Japán a jövő potenciális hatalma, míg India és Kína mindig külső hatalmak zsákmánya marad.
Európa és az európai jövő számára a külső erőknél fontosabb Amerika. Ezért meg kell vizsgálnunk Amerika külső helyzetét, terveit és lehetőségeit.

AMERIKA 2

A washingtoni rezsim irányítása alatt álló fegyveres erők ellenőrzik Észak- és Nyugat-Európát, Délkelet-Európát, a Földközi-tenger egész térségét, a Közel-Kelet egy részét, a Közép-Keletet, a Távol-Keletet, egész Közép-Amerikát, Dél-Amerika legnagyobb részét. Ezenkívül ez a rezsim ellenőrzi az összes világtengereket. Ennek a birodalomnak a nagyságát azonban a lazasága ellensúlyozza. Ennek a birodalomnak a legnagyobb gyengesége az, hogy fizikailag távol van a politikai értelemben vett világtól. A másik abból adódik, hogy az amerikai vezetőkből hiányzik a politikai gondolkodás. A harmadik hátrány az idejétmúlt pénzügyi diplomácia, amely az egyedüli összekötő kapocs a birodalom óriási területei között. A negyedik az iszonyatos belső feszültség, amely az amerikai nép igazi szellemisége és a kulturálisan idegen rezsim közötti ellentét hozott létre.

Az első gyengeség parancsolóan megköveteli, hogy Amerika Oroszország ellen irányuló, világuralomért kifejtett háborús erőfeszítéseinek nagyobbnak kell lenniük, mit Oroszország erőfeszítéseinek. Amerika nem ébredt tudatára ezen gyengeségének, most egyáltalán nem ismeri a jelenlegi hatalmi viszonyokat. Még mindig azt a XIX. századi hitet táplálják, hogy a tengeri hatalmak fölényben vannak a szárazföldi hatalmakkal szemben. Talán az táplálta ezt a hitet, hogy Ázsia egész hátországa - a világ -- teljesen passzív volt, a tengerparton néhány hídfőállás és katonai kulcspont birtoklása automatikusan az egész hátország elérhetőségét és a fölötte való uralmat biztosította. De a jelenlegi megváltozott körülmények között, amikor a nyugati civilizáción kívüli erők forronganak, mintegy a nyugati civilizáció fejlődési fokának tükörképeként, amikor a világ valamennyi korábban alávetett népe politikailag mozgolódik vagy már aktivizálódott, egyedüli hatalomnak a szárazföldi hatalom tűnik, ehhez képest a tengeri hatalom csak másodlagos, járulékos jelentőségű. A tenger feletti uralom csak a közlekedést és a szállítást biztosítja, de a harc az, ami eldönti a hatalmi küzdelmeket. Ez hadseregeket tételez fel, és míg Oroszország teljes erejét bevetheti a szárazföldön, Amerikának óriási tengeri haderőt kell fenntartania, amely csupán előfeltétele a világuralomért vívott harcának. Ezenkívül az orosz birodalom katonai szempontból legmegbízhatóbb emberei másfélszer annyian vannak, mint az amerikai birodalom legmegbízhatóbb katonái, ráadásul az orosz születési arányszám primitív módon magas, míg Amerikában a besorozható személyek száma drasztikus csökkenést mutat.

Az amerikai birodalom ugyanezen gyengeségének másik oldala a technikai fölényre való támaszkodás. Ez más formában ugyanaz a tévedés, mint a tengeri hatalom fölényébe vetett hit. Mindkettő mélyén a tévedés rejlik, hogy a hatalmi erőnek más bázisa is lehet, mint a harcoló hadsereg. Egy háborúban a fegyverek csak eszközök, elsődleges, mint mindig, a szellem. Eme alapvető élettény felett a fegyverek nem diadalmaskodhatnak. A technikai fölény végelemzésben tehetetlen addig, amíg nem kíséri a hatalmat akarat, a hódító akarat fölénye. Ugyanaz a fegyver, ami katonai győzelmet biztosított, lehetséges, hogy hatástalan később a "győztes" országnak azt kell tapasztalnia, hogy politikailag vereséget szenvedett.

Az amerikai birodalom második gyengesége az a tény, hogy az amerikai kultúrakésleltetés betegsége megakadályozta, hogy Amerikában kialakuljon az igazi birodalmi gondolkodás. Nem alakulhat ki imperialista gondolkodás egy olyan országban, amely pacifista propagandával telített, amely az élet tartalmának a gyönyörhajhászást tartja, melyben az értelmi átlag a szellemi eszmény. Imperialista gondolkodás nem építhető a piszmogó "Népszövetségre", nem építhető semmilyen ostoba idealizmusra, és még kevésbé építhető a vak gyűlöletre, mint a külpolitika szegletkövére. Ám külpolitikai szempontból a felsoroltakon kívül nincs semmi más Amerikában. A lakosságnak egyik rétege sem, egyetlen amerikai csoport sem érez semmi mást magasabb rendű életfeladatnak, mint önmaguk gazdagítását. Itt nincs szamuráj-hűség, nincs Komintern, nincs Fekete Sárkány Társaság, nincs nemesség, nincs Eszme, nincs nemzet, nincs állam.

A birodalmi gondolkodás már csak azért sem kezdhet kialakulni, mivel a lusta amerikai népet, mint biológiai egységet egy kulturálisan idegen csoport arra akarja felhasználni, hogy megvalósítsa a kultúratorzítók bosszúállási parancsszavát a nyugati civilizációval szemben. Az birodalmi gondolkodásnak spontán módon a társadalom magasabb rétegeiben kellene kialakulnia. De éppen azért nem alakulhat ki Amerikában, a közeljövőben igazi imperialista gondolkodás, mivel ezek a magasabb rétegek, mint irányító elit, hiányoznak.

A harmadik gyengeség, vagyis az elsődlegesen pénzügyi eszközökkel és csak másodlagosan katonai eszközökkel biztosított bábrezsimekre való támaszkodás nem egyéb, mint a kultúrakésleltetés további következménye. A hódítás pénzügyi módszere divatjamúlt. Ez az abszolút politika kora, melyben a hatalom sem vásárolható, sem nem védhető meg gazdasági eszközökkel. Mindaz, akiben nem tudatosul a Kor Szelleme, váratlanul vereséget szenvedhet olyan óriási súlyú eseményektől, melyeket nem láthat előre.
Ebben a korban a pénzügyi diplomácia egyszerűen ostobaság.
A negyedik gyengeség a belső feszültség magában Amerikában. Az amerikai nacionalizmus jövőképe szellemi szempontból teljesen definiált: az amerikai nacionalisták részt kívánnak venni abban a harcban, amely azért folyik, hogy az Amerikai Rendeltetés, az Amerikai Sort amerikai irányítás alá kerüljön. Ez a harc a dolgok organikus természetéből következik. A befogadó és a parazita egymás ellenségei, ez az ellenségeskedés nem szüntethető meg. Azt, hogy ez a harc hogyan, mikor, milyen kezdeti sikerekkel vagy sikertelenségekkel robban ki, nem lehet előre megmondani.
Mindenesetre Európának tudnia és mélységesen tudatosítania kell, hogy mindkét megszálló hatalom (Amerika is, Oroszország is) bensőleg horizontálisan megosztott ország. Mindkét országban az uralkodó réteg bensőleg, szellemileg idegen az uralom alatt álló nagy tömeg számára. Ez elsődleges, elemi tény. Ez lényeges a világlehetőségek hosszú távú szemléletéhez, egy olyan szemlélethez, amely félreteszi mind az optimizmust, mind a pesszimizmust, a gyávaságot és a vakmerőséget, a lelkesültséget és az elkeseredést. Ezek a hatalmak Európa céljai számára abban különböznek egymástól, hogy az igazi Amerika a nyugati civilizációhoz tartozik, és az igazi Oroszország sohasem tartozhat ide. De a közvetlen, rövidtávú szemlélet számára, amely csak a következő negyed évszázadot fogja át, az egyik hatalom nagyobb mértékben veszélyes, mint a másik.

Oroszország Európa-idegenségének egész Európa tudatában van, mind horizontálisan, mind vertikálisan. Ha egész Európa orosz megszállás alá kerülne, még az igazi európai kommunisták is azonnal egy nagy, véget nem érő lázadásba kezdenének a Barbár ellen. Az európai "Mihály" elem a maga gyenge parlamenti fecsegő és pénzimádó hajlamaival, és a maga utálkozásával a szilárd, erős, porosz-európai hatalmi akarat iránt azon venné magát észre, hogy lelki betegségétől megtisztult a mongol korbácsütései alatt. Európaivá válna. Egy orosz megszállás nem tudná Európát mindörökre leigázva tartani. Először is, az európai akarat és értelmi színvonal erősebb, mint a Barbár akarata és értelmi szintje. Másodszor, a Barbárnak nincs elegendő embere ahhoz, hogy a nyugati civilizációt leigázza éppen akkor, amikor a nyugati civilizáció abban a fejlődési szakaszban van, amikor a Belső Parancsszava a hatalmi akarat formájában jelentkezik és a korlátlan, tekintélyelvű imperializmust sürgeti.

Másrészt Amerikát általában nem értik meg Európában. Még a Nyugat kultúrahordozó rétege sem látja kellő világossággal, hogy a kultúratorzító vezetés alatti Amerika Európa totális ellensége. Csak a történelmi gondolkodás kialakulása tette lehetővé, hogy Európa megértse a kultúra és a kulturális patológia organikus természetét. Európa első ízben láthatja most Amerikát a maga kettősségében: alul helyezkedik el Alexander Hamilton, George Washington, John Adams, a vidéki emberek, a felfedezők, Alamo embereinek Amerikája, felül van a kultúratorzítók Amerikája, a maguk mozi-, sajtó-, rádió-monopóliumával, az értelmi és érzelmi világot befolyásoló hatalmával, és a maguk bosszúállás-parancsszavával, amely a nyugati civilizáció teste és lelke ellen irányul. Az európai kultúrakésleltetést felhasználva az amerikai kultúratorzító a nyugati embereket képes megosztani, és egymás ellen fordítani régi, elavult, XIX. századi nacionalista vonalon. Európa szellemi megosztása és balkanizálása az ő céljait szolgálja. Azok számára, akik ellenzik ezt a célt, megmutatja a "háborús bűnösök" lemészárlásával, hogy milyen szankciókat fog alkalmazni ellenük.

Ezért Európa számára Oroszország és Amerika egyszerűen abban különbözik egymástól, hogy Oroszország - még ha meg is akarja osztani - csak egyesíteni képes Európát. Ám az amerikai megszállás következménye a megosztás, mivel az amerikai megszállás az Európa-alattiakra, a késleltetőkre, a "Mihály" elemekre, a pénzimádókra, az ostobákra és a lustákra, minden európaiban a legrosszabb ösztönökre támaszkodik. Az orosz megszállást kísérő anyagi károk jelentősek, ugyanígy egy amerikai pusztítást kísérők is. Miért lenne más Európa számára, ha az oroszok elszállítanak egy gyárat Turkesztánba, vagy az amerikaiak lebombázzák azt? A két megszállás szellemi hatása közötti különbség teszi az orosz megszállást kevésbé ártalmassá. Az éjjeli orosz őrizetbevételek, orgyilkosságok, Szibériába való deportálások senkit sem győznek meg. A "háborús bűnösök" amerikai legyilkolása egy másik technika Európa megosztására, mialatt a kultúratorzító bosszúállás-parancsszavát is megvalósítja.

A TERROR

"Gyengeség, szűkkeblűség jele, ha valaki nem mond semmi jót az ellenségéről, és nem tiszteli benne azt, amire rászolgált."
Nagy Frigyes "A Hét éves háború " című könyvének előszava, 1764

Minden egyes magasabb rendű kultúrán belül az uralkodó érzés ugyanaz volt, mint II. Frigyesé, amit a fenti idézetben juttatott kifejezésre. A civilizációs válság kezdete egymagában még nem irányult ennek a ki nem mondott tiszteletérzésnek lerontására. Bármily hevesek voltak is az ütközetek, és bármilyen hosszú ideig is tartott a háború, miden győztes az azonos kultúrán belüli legyőzött ellenfele iránt mindig nemeslelkűséget mutatott és tisztelte korábbi ellenfelét. Ez egy magasabb rendű kultúrán belül a politika valódi természetének szükségszerű sajátossága, hiszen a politikának egyedül a hatalom a célja és nem a háború utáni tömegmészárlás akasztásokkal, éhínséggel. Ha a győző a hatalmat már megszerezte, a célját elérte, és a korábbi ellenség egyedei nem ellenségek többé, hanem egyszerűen emberi lények. A nyugati kultúra ezeréves története során természetesen volt néhány kivétel, becstelenség mindig előfordult. De a legyőzött ellenség elleni rosszindulat sohasem volt széleskörű és nem tartott sokáig. Ez egyszerűen nem fordulhatott elő két olyan nép között, melyek mindegyike a nyugati kultúrához tartozott.

Még az újabb időkből is van nagyon jó példa erre az organikus parancsszóra. Például amikor Lee letette a fegyvert Appomattox-nál 1865-ben, a heves Grant, aki irgalmatlan volt a harctéren, győztesként nagylelkűnek és barátságosnak mutatkozott. Napóleon foglyul ejtői ugyanennek az organikus parancsszónak engedelmeskedtek foglyukkal szemben Lipcse után, sőt még Waterloo után is. Korábban az angol kormány - még akkor, amikor hadiállapotban állt vele - értesítette Napóleont, hogy bizonyos személyek merényletet terveznek ellene. Ugyanígy: III. Napóleon elfogása után Bismarck mindent megtett azért, hogy korábbi ellenfele tiszteletteljes bánásmódban részesüljön és élete biztonságban legyen.

De amikor egy magasabb rendű kultúrához tartozó hatalom egy más kultúrához tartozó állam ellen harcol, ez az ellenfelet megbecsülő magatartás sohasem volt általános, sem a hadviselés során, sem a legyőzött ellenféllel való bánásmódban. így például a gótika korában az egyház megtiltotta a nyíl használatát a nyugati kultúra tagjai ellen, de engedélyezte alkalmazását barbárok ellen. Ilyen esetekben a szembenálló csoportot nem tekintették puszta ellenfélnek, hanem benne valódi ellenséget láttak, ahogy a huszadik század újra használja ezt a szót a nyugati civilizáción kívüli elemek jellemzésére. A spanyol hadbíróság, amikor az utolsó inka ügyét "tárgyalta", és kimondta a halálos ítéletet, nem érezte, hogy ugyanazt a tiszteletet kellene tanúsítania vele szemben, mint amit bármely nyugati hadvezér irányában érzett volna. Még kevésbé terjed ki a kultúrán belüli általános ellenfél-megbecsülés arra a kívülállóra, aki semmilyen kultúrához sem tartozik, nem terjed ki a barbárra, így Jugurthát, Mitridatest, Sectoriust és Vercingetorixot halálukig személy szerint üldözték a rómaiak. Ugyanígy értették ezt a viszonyt a barbárok is, amint ezt Mithridates, Juba, a gótok, Arminius és Attila mészárlásai mutatják. Ebben az összefüggésben nem a nép, nem a faj a döntő, hanem az a jelentős tény, hogy valaki hozzátartozik-e, vagy sem egy magasabb rendű kultúrához, ahogy ezt a magasabb rendű kultúrán kívül álló Dzsingisz Kán mongoljainak és napjaink oroszainak tömeggyilkosságai mutatják.

Ezért, amikor a második világháború után egy óriási, a fizikai megsemmisítést és politikai-jogi-társadalmi-gazdasági üldözést magában foglaló program megvalósításába kezdtek Európa védtelenné vált teste ellen, nyilvánvaló volt, hogy ez nem kultúrán belüli jelenség, hanem a kultúratorzítás újabb, legátlátszóbb, legtanulságosabb megnyilvánulása. A torzítás ebben az esetben sajátosan az ezer éves magasabb rendű nyugati hagyományok politikai-katonai becsületkódexét vette célba. Ezekhez a magatartási szabályokhoz Európa a második világháború alatt még mindig ragaszkodott, és a kis európai államok szellemi kiválóságainak és vezetőinek egész csoportja azért élte túl a második világháború alatt börtönben töltött éveit, mivel nem fért össze az európai gondolkodással, hogy ezeket "bíróság" elé állítsák és felakasszák. Ez a becsület odáig terjedt, hogy megóvták a barbár Sztálin fiának életét is, aki a háború alatt Európa foglya volt. A becsület és tisztesség szabályaihoz tartotta magát bizonyos esetekben még a barbár Japán is, amikor megóvta az életét magas rangú amerikai tiszteknek, akiket (bírósági tárgyalás útján vagy anélkül) meggyilkolhatott volna. De a kultúratorzító a második világháború után félretette a háborús tisztesség feltétel nélküli kötelezettségét, melyet mindaddig az egész nyugati civilizációban abszolút érvényűnek tekintettek.
Mivel a kultúratorzítás sohasem befolyásolhatja legbelül a kultúrszellemet, sohasem képes maradandó változást előidézni a lélekben, de vég nélküli harcot folytathat ellene. Ebben a harcban nincs békekötés, nem lehetséges fegyverszünet. A kultúrösztönök mindig ellen fognak állni ezeknek a parazita, késleltető, illetve torzító elemeknek. Ezért volt az, hogy a kultúratorzító európai terrorhadjáratot folytatott Európában, mégpedig abban az időben, amikor már semmilyen politikai harc nem folyt a nyugati civilizáción belül.

A "háborús bűncselekményekkel" kapcsolatos program története megmutatja ennek a természetét. Alapja abban az Európa-ellenes propagandában lett lefektetve, amely 1933-tól kezdve elárasztotta Amerikát. Maga a propaganda kultúrán kívüli befolyást mutatott, mivel elvetette a nemzetek között kötelező udvariasság és politikai tisztesség szabályait. Ez a propaganda Európa vezetőit közönséges bűnözőknek és szexuálisan perverz lényeknek mutatta be, és az egész aljas propaganda azt terjesztette, hogy ezeket a vezetőket meg lehet és meg kell ölni. Ezt a tételt fokozatosan szélesítették és az Etikai Szocializmus huszadik századi Eszméjét azonosították magával a gonosszal, a szolgálatában élő népeket úgy jellemezték, mint akik tömeges elmebetegségben szenvednek és rászorulnak Amerika "nevelő" hatására.

A kultúratorzításnak mindig elfogadott eszközöket, bevett eszméket és szokásokat kell felhasználnia, hogy eredményes legyen, így Amerikában az amerikai patriotizmusra és törvénytiszteletre hivatkoztak. A második világháború alatt a propaganda kifejezetten követelni kezdte az európai vezetőknek és a Nyugat kultúrahordozó rétegének "pereit". A háború alatt egy sereg "hazaárulási pert" rendeztek Amerikában, amelyek keretében olyan amerikaiakat állítottak bíróság elé, akik ellenezték a kultúratorzítást és baráti viszonyt akartak létesíteni a Nyugattal. Annak érdekében, hogy - legalábbis átmenetileg - leküzdjék a nyugati emberrel veleszületett tisztesség-ösztönt, a háborút olyannak mondta a propaganda, mint "egyetlent, aminek nincs párja", amelyet a "humanitás" vív az "erkölcstelenség" ellen, a "béke" vív a "háború" ellen. Ezért ezt a háborút olyan intézkedéseknek kell követniük, amik páratlanok a történelemben. Ez olyan háború, amelyben az ellenséget nemcsak legyőzni kell, hanem fizikailag is meg kell semmisíteni, "bűnhődésül" "bűneiért". Mint rendesen, törvényeket alkottak ennek a struktúrának alátámasztására, és a jogászokat kioktatták, hogy készítsenek elő új büntető jogszabályokat, gondoljanak ki újfajta törvényszékeket, eljárásokat, joghatóságokat, büntetéseket. Nemcsak a politikai vezetőket, hanem a katonákat, sőt még a lakosságot is meg kell vádolni ezekkel az újfajta "bűnökkel".

Alacsonyabb értelmi szinten ezt a tevékenységet nyíltan bosszúként művelték, de ez szükségessé tette, hogy új "tényeket" koholjanak, mivel ehhez a programhoz hasonló még sohasem fordult elő a magasabb rendű kultúra ötezer éves történetében. Ezért találták ki a hírhedt "koncentrációs tábor"-propagandát, ezzel tüzelték a tömeg képzeletvilágát. A fantázia ténnyé vált, a hazugság igazsággá, a gyanú bizonyítékká, és az üldözési mánia vérszomjjá alakult át. Mivel Európa nem rendezett ilyen pereket, amelyekért bosszú járt volna, a propaganda azt mondta, hogy ilyen pereket rendeztek volna, ha megnyerték volna a háborút, és ezt a bebizonyítható hazugságot tényként kezelték.

A kultúrán belüli beteg elemeknek természetes rokonságát mutatta, hogy a kultúrakésleltető csoport vezetői, különösen Amerikában támogatták ezt a programot. Az Amerikában lévő kultúrakésleltető erők nélkül az egész "háborús bűnösök pere" lehetetlen lett volna. Amint várható volt, a legjobb elmék mind Amerikában, mind Európában elvetették az egész tervezetet, de a hatalom mégis keresztülvitte azt.
A "háborús bűnösök"-tervezet három nagy csoportot kívánt bíróság elé állítani. Elsőnek a legmagasabb rangú európai vezetőknek tervezte a tömeges pereit, akik az 1933-as Európai Forradalom véghezvivői voltak. Másodszor következtek a minden rendű és rangú katonák tömeges perei, az olyan katonáké, akiket a második világháborúban kitüntettek, és az olyanoké, akik a koncentrációs táborokat őrizték. Bíróság elé tervezték állítani azokat a polgári személyeket is, akik a polgári légvédelemben részt vettek. Harmadik helyen álltak a nagy politikai tömegszervezetek milliós tagságának kis, egyéni perei.

Noha ezeket az eljárásokat bírósági pereknek nevezték, ezek ténylegesen egyáltalán nem azok voltak, mivel nem létezett semmiféle olyan jogrendszer, ami törvényesítette volna ezt a tevékenységet. A nyugati nemzetközi jog kizárta annak a lehetőségét, hogy egy ellenséges állam vezetőit bíróság elé állítsák és kivégezzék, mintegy a győzelem kiaknázásának részeként, mivel a nemzetközi jog alapelve az államok szuverenitásának elve volt. Ezért a nemzetközi jog kizárólag íratlan szabályokon és nem az erőn alapult. Egy valódi bírósági eljárás feltételezi pusztán jogi szempontból az előzetesen létező jogrendszert, előzetesen létező bíróságot, amely törvényesen fel van hatalmazva a törvény megtartásának kikényszerítésére, amelynek joghatósága van a szóban forgó ügyben, a szóban forgó személyekkel kapcsolatban. Előzetesen létező törvény nélkül nem lehetséges vádemelés, bíróság, és nem lehet szó semmilyen joghatóságról sem. A puszta őrizetbe vétel nem azonos a bíráskodással, mert ha azonos lenne, egy emberrabló is azt mondhatná, hogy bíráskodik az áldozata felett.

Az ilyen jellegű perek nem újak a kultúra történetében, de azonos kultúra tagjai között ez egyszerűen becstelenség, és nem az áldozatok, hanem e perek megrendezői számára jelentenek szégyellni való dolgot. Becstelenséget jelentenek ezek a "perek", mert csalárdságon és jogi hamis kibúvókon alapultak, és jogi formát akartak adni olyasminek, amit az emberi ösztön és lelkiismeret egyaránt tilt. Ezért a XVI. Lajos francia király és Károly angol király kivégzésének előzményeit sem lehet pernek nevezni, még ha annak is nevezték azokat, mivel az akkor fennálló francia, illetve angol jog értelmében az uralkodó szuverén volt, nem lehetett tehát bíróság által felelősségre vonni.

A szigorú jogi alapoktól és a kultúrán belüli általános tisztességtől teljesen eltekintve is van egy teljesen független értelmi bizonyíték arra, hogy a "háborús bűnösökön" lefolytatott eljárásokat miért nem lehet bírósági pernek nevezni. Ezt a bizonyítékot az ember pszichológiája szolgáltatja. Egy igazi bírósági per feltételezi a bíróság pártatlanságát - a tényleges szellemi pártatlanságot, eltekintve az ártatlanság jogvélelmétől. De a szóban forgó eljárások (bevallottan vagy nyíltan) ellenségek ellen folytak. Az áldozatok jogilag ellenségnek voltak nyilvánítva, és a háború jogilag nem ért véget. Az ellenségeskedés kizárja a pártatlanságot, és ez sehol sem volt jelen a "háborús bűnös"-programban. A korábbi időkben azok a "perek", melyek által Szép Fülöp kiiktatta a Templomosokat mint hatalmat, valamint Jean d'Arc, Lady Alice Lisley és D'Enghien herceg "perei" sem voltak igazi perek, mert a bírák részrehajlók voltak. Még kevésbé lehettek "bíróságok" azok, melyek előtt két különböző kultúra csapott össze egymással. Nem lehet kérdéses, hogy tényleges "bíróság" volt-e az, amelyen Jézus Krisztust elítélte a római helytartó és Atahualpát egy spanyol hadbíróság. A nürnbergi színjáték egy újabb (és legmeggyőzőbb) példája volt két kultúra kibékíthetetlenségének, és annak, hogy milyen mélyre süllyedhet a kultúra betegsége. Még folyt a "per", és a rendezők utasították a sajtójukat, hogy arról képzelegjen nyilvánosan, milyen kivégzési módot kellene alkalmazni az áldozatok ellen.

Természetesen egy kultúra teljes népességét nem lehet mindörökre megtéveszteni. Van egy bizonyos réteg, amely átlát a csaláson és meglátja az igazságot. Ezeknél a "háborús bűnös"-propaganda és a "perek" a kívánt hatásnak éppen ellenkezőjét váltották ki. Mindenki, aki történelemben csak egy kicsit is jártas, tudja jól, hogy - felszíni vagy átmeneti sikerrel - bárkire rá lehet sütni, hogy "bűnös", aki egy másik csoport hatalmában van. A nyugati történelem ezer éve alatt több száz alkotó embert vádoltak bűnről, illetve börtönöztek be. A Szent Római Birodalom császárát, Konrád Hohenstaufent lefejezték, noha ő volt a legmagasabb rangú keresztény világi személy. Néhány más, bűnösséggel vádolt vagy bebörtönzött személy: Coeur de Lion, Roger Bacon, Bresciai Arnold, Giordano Bruno, Kolumbus, Savonarola, Jean d'Arc, Galilei, Cervantes, Károly angliai király, Shakespeare, Oldenbarneveldt, XVI. Lajos, Lavoisier, Napóleon, Maximilián mexikói császár, Thoreau, Wagner, XII. Károly, Nagy Frigyes, Edgár Poe, III. Napóleon, Garibaldi.

Az 1793-ban kezdődő francia terror alig uralkodott tovább, mint egy esztendő, bár állandósuló, hosszan tartó bel- és külpolitikai tevékenységből nőtt ki, és olyan fokra emelkedett, ami addig ismeretlen volt Európában. Az új francia köztársaság ezt a terrort az életért vívott harc során gyakorolta, miközben a saját népe többsége ellen is harcolt. Ilyen hatalmi harc körülményei között a terror borzalmai történelmileg nézve beleillenek a politikai dramaturgiába. A terror drámai tulajdonságai nem homályosíthatják el azt a tényt, hogy ellenfelei szerint is csak 2000-4000 embert végeztek ki guillotine alkalmazásával.

Egészen más volt a második világháborút követő terror. Egész motivációja túlmutat a politikán, ha ez a szó a kultúrán belüli hatalmi tevékenységet jelenti. Ez a terror nem volt a hatalmi harc része. A legyőzött Európa teljesen ki volt szolgáltatva a kultúratorzítóknak. Fizikai ellenállás nem volt. Ezért kizárólag a bosszú parancsolta az üldözés és tömegmészárlás programját.

A jogszerűség finoman kidolgozott látszata egy másik jele a kultúra betegségének. Ilyen hosszúra nyúlt önbecsapási orgia, ami a nyilvánvaló becstelenséget próbálja fedezni lehetetlen lenne egy magasabb rendű kultúrához tartozó csoport számára egy kultúrán belüli ellenféllel szemben. Elég annyit mondani, hogy nincs dokumentum arról, hogy ehhez hasonló eljárás előfordult volna valaha is a magasabb rendű kultúra ötezer éves történetében.

A kultúratorzítás jelenlétét mutatja a gyilkolást program határozatlan időre szóló meghosszabbítása is. Ennek a tervezetnek az alkotói nem álltak becsület-közösségben azokkal, akiket halálra szántak, és mindörökre képesek lettek volna folytatni a programot. Három évvel a kezdet után a program szélesebb körű, mint amikor megkezdődött. A kulturálisan idegen nem csömörlött meg a programtól, pedig megcsömörlöttek a gyilkosságoktól még a kérlelhetetlen jakobinusok és a párizsi csőcselék tagjai is.
A nevetséges jogi apparátus, melyet kizárólag a forma kedvéért alkalmaztak, s amely egy esetben sem tette lehetővé a "bizonyítás" vagy az "ítélet' megkérdőjelezését, további jele a kultúrán kívüli eredetnek. A nyugati jogi gondolkodás sohasem terjedt ki a nyugati tisztesség megsemmisítésére, még ha visszatetsző is volt gyakran a "tiszta" jogi gondolkodásnak politikai, gazdasági vagy vallási alkalmazása. De a kulturálisan idegen számára a korlátozás finom érzéke hiányzik: a lelepleződés után is viseli az álarcot.

A "háborús bűnösökkel" kapcsolatos program nem nevezhető a barbárság megnyilvánulásának sem, mivel a barbár még jobban gyűlöli a jogászok bűvészmutatványait, mint a magasabb rendű kultúra becsületérzéssel rendelkező felsőbb rétege. Európa megszállása során az oroszok nem öltek "bűnösöket", hanem egyszerűen gyilkoltak, amikor kedvük támadt, látszatperek nélkül.

A francia terrornak is volt pozitív nemzeti eszménye: a gyilkosságok és a pusztítás azzal a céllal történtek, hogy a régi rezsim megfélemlítésével és elpusztításával egy új rezsimet teremtsenek. Amikor elérték a politikai célt, a terror megszűnt. Amikor azonban a második világháborút követő terror megkezdődött, már elérték a politikai célt, így ennek a terrornak nem volt kulturális-politikai létjogosultsága. Ennek motívuma az egzisztenciális gyűlölet, és a célja egyszerűen a teljes, apokaliptikus bosszú volt, de a bosszú nem része a kultúra talaján lévő politikának.

A kultúrán belüli csoportok a megelőző történelem folyamán mindig kiterjesztették a nemeslelkűséget az azonos kultúrához tartozó ellenségre, még akkor is, ha megsemmisítő háborúról volt szó. Ilyenkor is csak az ellenséges állam volt megsemmisítendő, nem az összes személyei. Éppen a "perek" hosszúsága mutatja a kulturális betegséget. A francia terror még olyan fontos személyt is, mint a francia királynő, két nap alatt ítélt halálra. A hírhedt "koncentrációs perek" azonban sok hónapon át tartottak, és egy évig húzódott a Nürnbergi Per is.

A nagy program legkegyetlenebb oldala kétségtelenül a kis emberek ellen irányult, mivel több millió embert érintett. Az amerikai rezsim által teremtett bábrezsimek "nácitlanító" bíróságokat hoztak létre a tömegek üldözése nagy programjának teljesítésére. Az áldozatokat minden formában megfosztották minden tulajdonuktól. Magas végzettségű embereket arra kényszerítettek, hogy fizikai munkával keressék kenyerüket. Fiatal embereknek megtiltották, hogy egyetemi hallgatók legyenek. Alacsonyabb élelmiszer-fejadagokat állapítottak meg a számukra, ezt a technikát Lenin programjából vették át, aki a "burzsoázia" kiirtását tűzte ki célul Oroszországban. A kultúratorzítás ellenfeleit évekre börtönbe zárták. Az áldozatok családtagjai hasonló elbánásban részesültek, ezért nem tudtak segíteni nekik.

Természetesen az egész program minden szempontból ellentétben állt a dokumentumban rögzített nemzetközi megállapodásokkal, amelyek minden nyugati államot köteleznek a politikai-katonai tisztességet tiszteletben tartó kulturális-nemzetközi közösség közös törvénykönyve szerint. Ezek a megállapodások a nyugati érzéseket tükrözik, különben nem kötötték volna meg azokat. így ezek teljes mértékű semmibevevése Amerika részéről Európa háború utáni megszállása után a végső bizonyítéka a hatalmas terror-program kulturálisan beteg természetének. Egyetlen nyugati hatalom sem bonyolódott volna sohasem ilyen hosszú időn keresztül abba a csalárd próbálkozásba, hogy a nyugati nemzetközi jogot büntető törvénykönyvnek tüntesse fel, mivel annak sohasem volt egyetlen büntetőjogi kikötése sem. De a kulturálisan idegen elemek végelemzésben sohasem hatoltak a nyugati eszmék és szokások mögötti érzésekig, mint ahogy a nyugati emberek sem képesek felfogni valaha is a Kabbala vagy a majmonideszi filozófia finomságait.

Az utolsó és szellemileg legfontosabb az a kétségbeesett próbálkozás, amelyet a terror fejtett ki az összes nyugati értékek átértékelése végett. A befogadó élete és egészsége a parazita halála, és a parazita virágzása a befogadó lény betegségét és torzulását jelenti. Ezért a nyugati kultúrahordozó elemek minden természetes és normális igyekezetét, amely arra irányult, hogy szembeszálljanak a nyugati civilizációban tapasztalható, kulturális betegség-tünetekkel, bűnösnek és erkölcsileg rossznak nyilvánították. A kultúratorzítóval és eszközeivel való szembeszállást "bűnnek" kiáltották ki, és kinyilvánították, hogy az 1933-as Európai Forradalom támogatóit halállal kell büntetni. Az értékek átértékelése során egy amerikai tiszt, aki nem volt tagja a nyugati civilizációnak, odáig ment, hogy hivatalosan azt a kijelentést tette, hogy ha Bismarck élne, őt is "háborús bűnösként" bíróság elé állítanák az amerikai erők. Végül a hírhedt "Bíróságoknak Iránymutató 10. számú Törvény" valóban szó szerint "bűnösnek" definiálta Európában és a keleti szövetséges államokban a politikai, katonai, ipari és pénzügyi vezetőket.
A terror megmutatja Európa amerikai megszállásának jelentőségét. Amerikának mint a nyugati kultúra anyaföldjétől a nagy távolság által különválasztott gyarmatnak a természete teljesen megmagyarázza, hogy a kultúra betegsége miért tudott ott olyan uralkodó szerepet játszani. A korábbi tisztesség-szabályok, amelyek Amerikára is kiterjedtek, sohasem vertek mély gyökeret ebben az országban, így a kulturálisan idegen képes volt bevinni a maga bosszú-parancsszavát az amerikai organizmusba. Ez a folyamat organikus, ezért iránya van. Ez nem mehet így mindörökké anélkül, hogy ki ne hívná az amerikai nép mély és hatalmas ösztöneit, de ebben a döntő korban Amerika jelentőséget Európa számára kultúratorzító terror programja jelképezi. Amerika szabadította rá ezt a programot Európa korábbi államaira, amelyek most a második világháború után az ő gyarmataivá váltak.

A MÉLYSÉG

Európa szellemi-politikai mélységben van. A Nyugat 1914 óta lejátszódott történelme most nyújtja be a szégyen és borzalom számláját. A határ-megszállottság odáig fejlődött, hogy nincsenek többé Európának határai, az Európán kívüli erők Európában találkoznak. Általános szegénység, betegség, éhínség, fosztogatás, a Nyugat kultúrahordozó rétege tagjainak kirablása, hideg fejjel véghezvitt, tudatos legyilkolása - ezek a nacionalizmus és a tegnapi patriotizmus örökségei. Ez utóbbiak gondolkodásának határa a Rajna volt, nem az Amur, az Ob, a Jangce, a Gangesz, a Nílus, a Niger. Ennek következtében Európa a külső, fosztogató hatalmak zsákmányává vált: azok rendelkeznek az európaiak életéről, kincseiről, sőt még a legbensőbb lelkiségét kifejező műveiről is.

Láttuk-e az elmúlt kilenc évben azt az eseménysorozatot, amely a nyugati civilizáció végét jelenti? Kultúránk megszentelt földjét a barbárok, valamint a kulturális ösztöneink és örökségünk eltorzító-inak seregei szállták meg. Egykor Rollo, Normandiai Vilmos, a Hohenstaufenek, Oroszlánszívű Richárd, Bouillon Gottfried, a teuton lovagok, Rajnáid van Dassel, Gustav Adolf, Wallenstein, Álba, Cromwell, Richelieu, Turenne, de Saxe, Nagy Frigyes, Pitt, Napóloen, Bismarck jártak e földön. Ma, amikor e sorokat írom, Európa földjét kirgizek, mongolok, örmények, turkesztániak, szenegáliak, négerek, amerikaiak, zsidók tartják megszállva. Ezek a kulturálisan idegen katonák uralkodnak az áruló kormányokon, melyek tagjai az utcaburkolat repedéseiből ugrottak elő, és kérkednek azzal, hogy a korszellemet gyűlölik.

Európa világhatalma 1900 óta folytonosan hanyatlott. Az első világháború óriási mértékben felgyorsította a Nyugat elleni külső lázadást, és a második világháború teljesen kiiktatta Európát a világhatalmi kombinációkból. Az 1933-as Európai Forradalom Európa reménysugara volt. Úgy tűnt, hogy Európa is képes részt venni a világuralomért folytatott küzdelemben és vissza tudja hódítani világhatalmi helyzetét, ami biztosítani képes az európai milliók fizikai életét, nem pedig csupán kifosztandó áldozat legyen a kívülről jött barbárok számára.

Milyen erőforrásokkal rendelkezik Európa a szellemi és fizikai túlélésért folytatott harc számára? Vagy másképpen fogalmazva: mik Európa belső lehetőségei?

II.
A második világháború hamis, torz formája talán azt a gondolatot sugallja egyeseknek, hogy a kultúra nem mozgató ereje a politikának az abszolút politika jelen korában. Ám valójában éppen a második világháború bizonyítja a kultúra mozgató erejét. A valóságban három különböző háború folyt a második világháborúnak nevezett jelenségen belül. Az első volt a kultúratorzító csoport háborúja a nyugati civilizáció ellen. A második a nyugati civilizáció háborúja Oroszország ellen. A harmadik pedig Amerikának mint a nyugati civilizáció gyarmatának a háborúja Japán ellen. Mindhárom háborúnak kulturális indítéka volt.

Azok a konfliktusok, amik most folynak a világban, szintén kulturális ellentéteken alapulnak. Az egész nyugati civilizáción végigvonul egy horizontális küzdelem: alul a huszadik század életerős, hősi Eszméje, az Etikai Szocializmus, felül a parazitizmus, késleltetés és torzítás kórtünetei. Ehhez járul Japán küzdelme Amerika ellen, ami szintén kulturális harc, valamint az Amerika és Oroszország közötti konfliktus.
Európa jelenlegi helyzetét az a tény uralja, hogy mélyebb értelemben a második világháborúban a huszadik század eszméje diadalmaskodott, és csupán a felszínen lettek győztesek a kapitalizmus, materializmus, nacionalizmus és az idejétmúlt patriotizmus XIX. századi eszméi. A Kor Szelleme egész Európában jelen van nem csak Poroszországban-Németországban, az Etikai Szocializmus huszadik századi Eszméjének szülőföldjén. Vannak törekvések, amelyek azt célozzák, hogy ezt az Eszmét elhomályosítsák, eltorzítsák, energiáit álproblémák felé fordítsák. Különösen azt a technikát alkalmazzák, hogy megkísérlik felkelteni az Európa öngyilkosságát jelentő XIX. századi nacionalista gyűlölködést és a régimódi patriotizmust. A megsemmisítő háborúk első menetében Európa összes nemzetei a megsemmisítés áldozatai lettek, és a külső erők az egész civilizáció felett győzedelmeskedtek. Ezt a folyamatot nem lehet meg nem történtté tenni. Mindaz, ami egyszer megtörtént, tény marad, amihez alkalmazkodni kell.
Ilyen tény, hogy - anyagi és szellemi okok folytán - a XIX. századi típusú nacionalizmus halott. Szellemileg azért halott, mert Európa elérte a maga kulturális fejlődése során azt a szintet, melyen Birodalommá kell alakulnia. Még ha nem is létezne ilyen félelmetes külső fenyegetés, ami ténylegesen fennáll, ennek akkor is irányító felismerésnek kellene lennie. De ráadásul minden egyes régi nyugati nemzet hatalmi bázisa romokban hever. Egyetlen európai nemzetnek sincs elegendő (szellemi illetve anyagi) erőforrása arra, hogy független világpolitikához kezdjen. Európa nemzetei előtt ez a választási lehetőség áll: vagy kollektív módon vazallusai lesznek a külső erőknek vagy kulturális-állami-nemzeti-faji-népi egységgé alakulnak. Ez automatikusan megteremti a gazdasági-politikai-katonai egységet.

Ugyanakkor Európa azt is megteheti, hogy ellenáll az Etikai Szocializmus huszadik századi, porosz-német Eszméjének, és folytatódik a jelenlegi káosz. Ennek az elhatározásnak a következménye lenne, hogy a nyugati civilizációt mindörökre kiiktatják a világhatalomért folyó küzdelemből. A Nyugat romjai feletti hatalomért ez esetben Oroszország, Japán és a többi, jelenlegi hatalom fog egymással harcot folytatni, mint ahogy a külső barbárok is vég nélküli háborúkat folytattak egymással az egyiptomi, babilóniai, kínai, római és iszlám birodalom maradványai feletti hatalomért. A kultúránkra háruló, pusztán szellemi-intellektuális feladatok önmagukban véve barbár uralom alatt is elvégezhetők, de ilyen körülmények között a legnagyobb feladat, a Történelem által ismert legerősebb hatalmi akarat legkomolyabb Parancsoló Szükségszerűsége, a Nyugati Birodalom megteremtése elvégezetlen marad.

Európa minden rétegének tudatára kell ébrednie annak, hogy a Nyugat egysége csak egy alapon hozható létre. 1940-től 1944-ig majdnem egész Európa egységes volt, és a második világháború végső kimenetele az egész világnak megmutatta Európa egységét, mivel egész Európa legyőzötté vált, noha csalárd igyekezettel a Nyugat bizonyos részeit "győztessé" nyilvánították. Európa egysége csak erő alkalmazásával teremthető meg, mivel ez az egyetlen fegyver, amelyet a Történelem ismer. Ugyanolyan módon szabadulhat fel és egyesülhet újjá Európa, ahogy a külső erőktől vereséget szenvedett. Annak, hogy ez polgárháború vagy nemzetek közötti háború formáját ölti, nincs jelentősége, a két front ugyanaz. Az egyik oldalon áll a barbár és a kultúratorzító, a káosz és a halál, a másik oldalon a Kor Szelleme, a porosz-európai Eszme.

Ez az Eszme nem "nemzeti" a régi, XIX. századi értelemben - ez volt a parazita elemek propagandája, és csupán az Európa-alatti embereket győzte meg. Ez az Eszme áttöri a Nyugat régi "nemzeti" megosztottságát. Ez egyszerűen egy új Nemzetnek a lelkisége, küldetése, erkölcsi formája, olyan nemzeté, aminek a lakossága és területe azonos a Nyugat régi "nemzeti" alakulatainak, Spanyolországnak, Franciaországnak, Olaszországnak, Angliának és Németországnak lakosságával és területével. Ez nem államszövetség, nem "vámunió", nem gazdasági mesterkedés annak érdekében, hogy Európát olyan marginális létszinten tartsa, ami elég arra, hogy visszatartsa a barbárok és kultúratorzítók elleni lázadástól. Ez szellemi egység, ami természetes következményként gazdasági egység is. De ennek a szellemi egységnek még akkor is létre kell jönnie, ha gazdaságilag előnytelen lenne, mivel a gazdasági élet nem indítéka többé a Történelemnek.

BIRODALOM

A Nyugati kultúra nemzeteinek történelme nagy, hármas fejlődési ütemet követ. A Tézis a nyugati egység volt, a keresztes háborúk, valamint a Pápaság és a Császárság korának egysége. Ez az egység nagy lényegi vonásaiban megmaradt - a barbárokkal szemben egészen a XVIII. század közepéig. Az Antitézis a politikai nacionalizmus időszaka, melynek kísérőjelensége volt a materializmus. Ez olyan nagy hatást gyakorolt, hogy egy időben az emberek azt gondolták, hogy a nemzetek teremtették meg a kultúrát, és nem a kultúra a nemzeteket. Végül a nacionalizmushoz való ragaszkodás oly naggyá vált, hogy bizonyos áruló vezetők hajlandók voltak inkább Európán kívüli erők szövetségesévé tenni nemzetüket, mint egy egyesített nyugati organizmushoz csatlakozni. A Szintézis a Jövő időszaka. Ez mindenütt ott él a Nyugat kultúrahordozó rétegének lelkében, és egy rövid időre a maga első nyers, ideiglenes formájában valósággá is vált a második világháború alatt. A Szintézis visszatérés a Tézishez, de egyben megtartása az Antitézis alkotásainak is, mivel ez a nagy Szintézis nem egyszerűen tagadás. Ezen új Eszme hatása alatt egyetlen hatalmi törekvés sem tűzheti ki célul többé egyetlen régi típusú európai "nemzet" helyi sajátosságainak megváltoztatását vagy megsemmisítését sem. A Szintézis szellemi realitásként értelmezve nem terjeszthető fizikai erőszakkal.

A Szintézis a nyugati civilizációnak nem csupán a nemzeti vonatkozásait, hanem életmegnyilvánulásainak teljességét áthatja a maga új értékeivel, magasabb rendű elképzeléseivel és új alkotó erejével.

A Nyugat egyre fokozódó faji széttagoltságának időszakában a különböző Eszmék egymás elleni éles küzdelme mániákussá fokozódott. A kereskedelem harcolt a Tekintély ellen, a Harmadik Rend a társadalom ellen, a protestantizmus a katolicizmus ellen, az Észak a Dél ellen, Anglia Spanyolország ellen, Franciaország Spanyolország ellen, Anglia Poroszország ellen, természettudomány a vallás ellen, a racionalizmus a Lélek ellen, az osztályharc a Tekintély és a magántulajdon ellen. A legrosszabbat, a nacionalista hevületet a nagy Napóleon vezetése alatti francia seregek mindenüvé elterjesztették. A francia csapatoknak ugyanaz a nacionalista lelkesedése nyilatkozott meg ezzel, mint ami 150 csatában győzelmet biztosított Napóleon számára, mivel ez volt a kor szelleme. Ez a szellem az egész Nyugatra átragadt, áthatotta a spanyol ellenállást és a porosz felkelést, amely végül a bukás előidézője lett.

A nacionalizmus korszaka nem tette bensőleg szükségessé a borzalmas végkifejletet, a megsemmisítő háborúk korát. Nem sorsszerű Rendeltetés, hanem kulturális patológia volt az oka, hogy az egész Nyugat hanyatlóvá vált, idegen erők jöttek, hogy európai földön európai vért ontsanak. Mindazonáltal ez megtörtént, és a második világháború borzalmas következményei új gondolkodásmódot hoztak létre a Nyugat egész kultúrahordozó rétegében. Ezzel szemben bensőleg szükséges a nacionalizmusnak és a megsemmisítő háború korszakának végleges eltűnése. A nagy Szintézis, a Birodalom lép annak a helyébe. A Szintézis önmagában tartalmazza a Tézis és az Antitézis régi összetevőit. A nyugati kultúra ősi gótikus ösztönei még mindig jelen vannak a Birodalom-eszmében. Ez nem is lehet másként. Jelen vannak a különböző eszmék is, amelyeket ezek az ösztönök ennek a kultúrának a keretén belül formáltak a maguk számára: a vallások, a nemzetek, a filozófiák, a nyelvek, a művészet és a természettudományok. De már nem mint ellentétek, hanem csupán mint különbségek vannak jelen.

Elavulttá vált - mindörökre elavulttá vált - minden olyan elgondolás, hogy ezen - nemzeti, nyelvi, vallási, szociális - Eszmék bármelyikének az a küldetése, hogy gyökeresen kiirtson egy másik Eszmét. A Császárság hívei még mindig különböznek a Pápaság híveitől, de ez a különbség most nem uralja a gondolkodást, mivel most a legfontosabb a Birodalom Eszméje, a visszatérés a személyfeletti eredethez, és e hatalmas Eszmék mindegyikének ugyanaz a szellemi forrása. A protestánsok és a katolikusok közötti különbség, amely egykor háborús ok volt, ugyanezt az utat járta. Mindkét vallás továbbra is létezik, de elképzelhetetlen, hogy ez a különbség újra megoszthatná a nyugati civilizációt. Faji és vérmérsékleti különbségek is vannak a teutonok és a latinok, az északiak és a déliek között. Lehet, hogy egykor ezek a különbségek történelemformáló indítékok voltak, de többé nem azok. Mindkét fél újra a Nyugat része, még ha különböznek is egymástól. A Birodalom-Eszme egyedüli indítéka immár a Történelemnek.

A korábbi nemzetek, a vallások, a fajok, az osztályok - most a megalakuló nagy Birodalom építőkövei. A helyi kulturális, szociális, nyelvi különbségek fennmaradnak - nem szükséges, hogy a Birodalom-Eszme megsemmisítse az alkotóelemeit jelentő Eszméket, a Nyugati Történelem ezer évének kollektív termékeit. Ellenkezőleg: a Birodalom-Eszme igent mond mindezekre, magasabb értelemben mindörökre tartósítja ezeket, de ezek immár az ő szolgálatában állnak, és nem középpontjai a Történelemnek.
A Birodalom-Eszméjét nem szabad összetéveszteni semmilyen ostoba racionalista tanítással, gondolatrendszerrel, semmiféle gyáva boldogságvárással. Ez nem program, nem parancsok sorozata, nem jogrendszer, nem jogi csűrés-csavarás a nemzeti szuverenitás fogalmával. Ahogy a Jövőnek is mindig küzdenie kell a Múlt elsáncolt erőivel, éppen úgy ennek a hatalmas, egyetemes Eszmének is. Első szakasza nem egyéb, mint Nyugat kultúrahordozó rétege elméinek és lelkeinek szellemi meghódítása. Ez teljesen elkerülhetetlen. A következő szakasz a külső megvalósulása az Eszmének egy új nemzet és állam formájában. Ebben a szakaszban előfordulhatnak polgárháborúk, talán hosszúra nyúló, "nemzetek közötti" háborúk is a korábbi nyugati nemzetek között, esetleg felszabadító háborúk is a külső erőkkel szemben.

Az első szakasz már megkezdődött lassú, ellenállhatatlan ritmussal. Ezt követnie kell a második szakasznak, akár eléri a megvalósult Eszme végső tökéletességét, akár nem. A fontainebleau-i szerződés 1763-ban, Napóleon születése előtt kötötték meg, és végzetes következményei voltak Napóleonra nézve. A hatalomra került Napóleon küzdött ellene, de hiába. A Nyugatnak is küzdenie kell a két világháború öröksége ellen, ezek fosztották meg Európát világhatalmi helyzetétől és tették a barbárok és gyarmatiak vazallusaivá. Európának vissza kell hódítania világhatalmát, melyet a Hős féltékeny kis ellenfelei Európán kívüli erők kezébe adtak.

A siker egyetlen reményét az első szakasz megvalósulásának erőteljessége és mindent átható mivolta adja: a Birodalom-Eszme győzelme a jelentős személyek értelmében. Akkor a civilizáción belül nem lesz erő, amely ellenállhatna a kulturális egyesülésnek, ami egyesíteni fogja Északot és Délt, a teutont és a latint, a protestánst és a katolikust, Poroszországot, Angliát, Spanyolországot, Olaszországot és Franciaországot a rájuk váró feladatokra.

II.

A katonai erő alkalmazása a külső erők ellen történik, mivel azok nincsenek alávetve a Nyugat sorsszerű Rendeltetésének. Minden nem nyugati politikai organizmus a puszta létével tagadja a Nyugatot, annak Parancsszavát, Rendeltetését és a fizikai létezéshez való jogát. Ezt a hatalmi harcot nem lehet elkerülni.

Mint már láttuk, a Nyugatnak jelen helyzetében nemcsak a hatalomért kell küzdenie, nemcsak azért, hogy ne legyen a barbár rabszolgája, hanem Európa lakosságának további biológiai létéért is. Európa lakossága 100 millióval több, mint amennyit területe elbírna. Ezeknek a millióknak kell elvégezniük a nyugati organizmus hatalmas életfeladatát. Korábban az ipar és a technika nyugati monopóliuma tartotta életben őket. A két végzetes és ostoba világháború megsemmisítette ezt a monopóliumot. Ezeknek a millióknak a munkájára nincs igény. Jelenleg a szétszóratás, éhínség és szolgaság vár rájuk. Ha a jelen helyzet tovább tart, sorsuk nem kerülhető el. Európa Persepolisa kezd formát ölteni.

Száz éven belül Berlin, London, Róma, Párizs, Madrid, Tenochtitlan, Luxor, Szamária, Tel-el-Amarna sorsára juthat, ha Európa jelenlegi, hódoltsági helyzete még akkor is fennáll. Így kell-e ennek lennie?

A küzdelem szellemi előfeltételeit már láttuk. Az egész világ elszánta magát, hogy külső kifejezést adjon annak az egyedüli világszemléletnek és annak az egyedüli Belső Parancsszónak, aminek szerepe lehet a Nyugat e szabadságharcában. A felszabadult Nyugat hogyan oldhatja meg ezt a nagy feladatot, 100 millió ember életének megmentését? Csak egy megoldás van, a legközelebbi megoldás. Oroszország megművelhető területei képesek eltartani a Nyugat lakosságát, és a szükséges bázisát nyújtani a nyugati civilizáció világuralmának, ami egyedül képes megmenteni a Nyugatot attól, hogy megsemmisítsék a külső erők. Ezért nincs más megoldás, mint a katonai. Kereskedelmi-ipari-technikai monopóliumuk a múlté. Maradt a katonai-technikai felsőbbrendűségünk, erősebb a hatalomra törő akaratunk, nagyobb a szervezési tehetségünk és a fegyelmünk. 1941 és 1942 dicsőséges napjai megmutatták, hogy mire képes a Nyugat a barbárral szemben, bármilyen számbeli fölényben van is az. Oroszországhoz hasonlóan a nyugati civilizáció is az északkeleti körnegyedben helyezkedik el. Ezért Oroszország a Nyugattal szemben nem élvezi ezt a katonai előnyt, amivel Amerikával szemben rendelkezik. A közös szárazföldi határ lehetővé teszi a Nyugat számára, hogy mentesüljön a tengeri erő óriási méretű összevonásától, ami a szárazföldi harc előfeltétele Amerika esetében. A Nyugat képes arra, hogy minden erejét azon a szárazföldi területen fejtse ki, ahol a Jövőért folytatott harcot vívja.

Ez a katonai megoldás felszabadított és egyesített nyugati kultúrát tételez fel. Ennek előzetes követelménye, hogy a nyugati lélek megszabaduljon az árulók és paraziták uralmától. A magam részéről a következő kettőt látom a Nyugat Belső Parancsszava két nagy cselekvési feladatának:

Először meg kell szüntetni a XIX. századi eszmék zsarnoki uralmát. Ez azt jelenti, hogy meg kell tisztítani a nyugati lelket a materializmus minden formájától, a racionalizmustól, az egyenlőségkultusztól, a szociális káosztól, a kommunizmustól, a bolsevizmus-tól, a liberalizmustól, minden fajta baloldaliságtól, pénzimádattól, a demokráciától, a pénzügyi kapitalizmustól, a kereskedelem uralmától, a nacionalizmustól, a parlamentarizmustól, a feminizmustól, a fajtisztaság eszméjétől, a "boldogság" üres eszményétől és más hasonlóktól, az osztályharc minden formájától. Ezeket az Eszméket az Abszolút Politika Korszaka erős, férfias Eszméinek kell helyettesíteniük: a Tekintélynek, a Fegyelemnek, a Hűségnek, a Felelősségtudatnak, a Kötelességnek, az Etikai Szocializmusnak, a Termékenységnek, a Rendnek, az Államnak, a Hierarchiának - a Nyugat Birodalma megteremtésének.

Másodszor: meg kell oldani a Nyugat közvetlen életproblémáját. Meg kell hódítani a keleti területeket, melyek megalapozzák a nyugati civilizáció további életét, és lehetővé teszik, hogy világra szóló küldetését teljesítse.

III.
Megengedi-e még az 1948-as helyzet nekünk, hogy erről a nagy Parancsoló Szükségszerűségről, a Történelem Nagy Parancsszaváról legalább álmokat szőjünk? Mikor ezeket a sorokat írom, Európában milliók éheznek, és a külső világban senki sem törődik ezzel. Más milliók ember-alatti körülmények között élnek börtönben, koncentrációs táborban vagy a társadalomtól kivetve, vagy páriasorban emberi méltóságuktól megfosztva. A Nyugatnak nemcsak hadserege nincs, hanem korábbi vezetőit vagy felakasztották, vagy börtönbe zárták. A hatalmat Európában jelenleg kétféle ember gyakorolja: a kulturálisan idegen és az áruló. Meghalhat-e így egy civilizáció? A két alaktalan hatalom megfojthat-e egy kultúrát, éh-halálra ítélheti és szétszórhatja-e annak népességét? Ez a könyv azt a hitemet fejezi ki, hogy nem képesek erre. Meggyőződésem, hogy a Rendeltetés kifürkészhetetlen ereje felülkerekedik majd a külső erőkön és a Múlt örökségeként ránk maradt akadályokon. Éppen akkor, amikor úgy tűnik, hogy a külső erők győzelme teljes, és tartóssága biztosítva van, Európa mozgolódni kezd. A tragédia, a vereség és a katasztrófa hatására tágabb látókörűvé válva, fegyelmezetten emelkedik ki a romokból a nyugati szellemiség, töretlen akarattal és tisztább szellemi egységben, mint korábban valaha. Leibnitz nagy álma és célja, Európa összes államainak egyesítése Európa veresége által közelebb került a megvalósuláshoz, mivel ebben a vereségben érzékeli Európa az egységét. Ennek a nemzedéknek a küldetése a legnehezebb az összes nyugati nemzedékek küldetései között. Meg kell törnie a hallgatásra kényszerítő terror uralmát, előre kell tekintenie, hinnie kell, amikor a látszat szerint nincs remény, engedelmeskednie kell, még ha az a halált is jelenti, inkább a mindhalálig tartó harcot kell választania, mint a megadást. Erőforrása az a meggyőződés, hogy a hősiesség szelleme ellen nem győzhet materialista világnézetet valló erő. A mórok ellen harcoló Aragon és Castilia hőseihez és a szlávok ellen küzdő Teuton Lovagokhoz és poroszokhoz hasonlóan nemzedékünk embereinek a Nyugat további létéért kell küzdelmet folytatniuk. Végső soron semmi más nem győzheti le őket, mint a belső dekadencia.

A Nyugatnak van valamije erre a küzdelemre, amivel sem a barbár, sem a parazita nem rendelkezik: ez nem más, mint a leghatalmasabb, személyfeletti Rendeltetésének ereje, ami mindig megnyilvánult földgolyónkon. Ennek a személyfeletti Eszmének olyan félelmetes ereje van, hogy a perek és az akasztások, a tömeggyilkosságok, a tömeges éhínség és a koponyahegyek sem képesek gyengíteni azt.

A Nyugatnak kétszáz év és az eljövendő nemzedékek tízmilliói állnak rendelkezésre a barbár és a kultúratorzító ellen vívandó háborúra. Van akarata, amely nemcsak nem tűnt el a második világháborúval, hanem jelenleg egész Európában még céltudatosabb is, és ereje évről évre, évtizedről évtizedre egyre növekszik. A puszta anyagi fölény nem sokat számít egy olyan háborúban, amely szükség esetén évszázadokig tarthat. Napóleon tudta jól, és a Nyugat még mindig tudja, hogy a hadviselésben a szellem a legfontosabb.

Európa földje, melyet temérdek hős vére szentelt meg és tett ezer évre termékennyé, újra hősi vérrel áztatott lesz mindaddig, amíg a barbárt és a kultúratorzítót el nem űzik Európából, és nem lengenek a Nyugat zászlói Európa hazai földje fölött Gibraltártól az Északi-sarkig és a sziklás francia hegyfokoktól az Uraiig.
Ennek beteljesülése nem csupán emberi elhatározáson alapul, hanem egy magasabb rendű Rendeltetésen, melynek nem sokat számít, hogy a beteljesülés időpontja, 1950, 2000, vagy 2050. Ez a Rendeltetés nem fárad el, nem törhető össze, és erejének oltalma örökségként száll minden nemzedékre, amely beteljesülését szolgálja.

"AMI NEM TÖR ÖSSZE, MEGERŐSÍT."

VÉGE

Francis Parker Yockey
(1917-1960)

A Chicagóban született fiatal Yockey állandóan bámulatba ejtette szüleit fürge értelmével. Amerikai egyetemi évei után kitüntetéssel szerzett diplomát a Notre Dame-on 1941-ben. A háború alatt rövid ideig az amerikai hadseregben teljesített szolgálatot, majd helyettes államügyész lett Wayne-megyében (Detroit, Michigan).
1946-ban ezt az állását feladta, mert beosztást nyert a Háborús Bűnösök Törvényszékén, amelyet az amerikai liberálisok és orosz kommunisták hoztak létre a nácik megbüntetésére. Erről a beosztásról lemondott, és 1948-ban az írországi Brittas Bay-ban jegyzetek nélkül megírta az IMPERIUM-ot.

Miután az eredeti két kötetes művet sikerült 200 példányban kinyomtatni Londonban, utazásokba kezdett. Az Amerikai Külügyminisztérium nem volt hajlandó megújítani útlevelét. De ez láthatóan nem állította le külföldi utazásait.
1960. június 6-án Oakland-ben letartóztatták. San Francisco-i börtönben helyezték el, és 50000 dollár óvadék ellenében helyezték volna szabadlábra. Tizenegy nappal később holtan találták zárkájában. Egy vétke volt: megírta ezt a könyvet és ezért meg kellett halnia.

--- 1. rész ---