ULICK VARANGE: IMPÉRIUM 3/5

HAGYOMÁNY ÉS LÁNGELME

A kultúrahordozó réteg két különböző úton teljesítheti a funkció-ját. Az első út egy adott vonal mentén, egy "iskolában", a hagyományos módszereken át vezet, a második út pedig az alkalomszerűen jelenlévő lángész segítségével járható. Ezek kombinálhatók, a valóságban sohasem válnak teljesen külön, mivel az első esetben mindig jelen van egy hagyomány formálódásánál az egyéni lángelme, és a hagyomány nem ellensége a lángésznek, amikor megjelenik.

Mindazonáltal ezek a kultúra megnyilvánulásának különböző módszerei, és mindkettőnek jelentősége van a huszadik századi világszemléletben, melyet lényeges vonásai szerint itt megfogalmaztunk.

Az 1250-1550 közötti olasz festészet a működésben lévő hagyomány példája. A XVII. századi flamand-holland iskola egy másik példa. Ezekben az iskolákban nem volt szükségszerű, hogy egy festő nagy mester legyen annak érdekében, hogy tökéletesen kifejezze magát. A formát senki sem vonta kétségbe. A követelmény kizárólag az volt, hogy az illető festő a formát elsajátítsa és annak lehetőségeit személyes hozzájárulásával, továbbfejlessze. Másrészt a spanyol és német festészet a nagy eredeti alkotások gyűjteményét képviseli és nem egy hagyomány továbbfejlesztését. Valamennyi közül a legfennköltebb a gótika építészeti hagyománya volt 1400-ig. Oly erős volt a hagyomány, hogy a személyiséget feltételező művészi alkotás eszméje még nem létezett.
De az ehhez hasonló hagyományok nem korlátozódtak a művészetekre. A skolasztikus filozófia ugyanazt a személyfeletti egységet képviselte. Számos olyan személyiség volt a művelője, akik mind egy hagyomány fejlesztésének szolgálatában állottak. Roscellinus-tól és Anselmustól Aquinói Szent Tamáson keresztül Gábriel Bielig a problémák és azok teljes kiaknázása folytonos volt. Minden egyes gondolkodó, akár lángész volt, akár csupán keményen dolgozó, szorgalmas tudós, az elődök tanítványa volt és követőjükké képezte ki magát. Nem a megoldások és még csak nem is a kérdések voltak folytonosak - a módszer, valamint a vizsgálat és megfogalmazás alapossága mutatta a hagyomány jelenlétét.
Cromwelltől Joseph Chamberlainig Anglia volt a hagyomány lehetőségének a példája a politikában, a filozófiában, a zenében és a képzőművészeti formákban. (E kettő volt a kezdete és a vége annak a nagy politikai hagyománynak, ami felépítette az Angol Birodalmat, amely tetőpontján ellenőrzése alatt tartotta a Föld felszínének 17/20-át).

Hány nagy politikai zseni volt ezekben az évszázadokban Anglia miniszterelnökei között? Csupán a két Pitt. Mindazonáltal Anglia ezekben az évszázadokban úgy került ki minden háborújából - a harminc éves háborúból (1618-1648), a spanyol örökösödési háborúból (1702-1713), az osztrák örökösödési háborúból (1741-1763), a napóleoni háborúkból (1800-1815), a német egyesülési háborúból (1863-1871) -, hogy a hatalma növekedett. Csak egy komoly baklövés volt ezekben az évszázadokban: Amerika elvesztése (1775-1783). Ennek a hagyománynak a lényege nem volt egyéb, mint a politikai gondolkodás kizárólagos alkalmazása a politikában. Cromwell, a teológus a politikai gondolkodástól csak alkalmilag tért el, és akkor is inkább szóban és szimpátia-nyilatkozatokban, mint cselekvésben. Követői a birodalomépítés hagyományai irányában már nem terhelték meg magukat a teológia súlyos felszerelésével, hanem azt átalakították álszenteskedéssé (ezt az angol 'cant' szó jelöli, ami egész pontosan nem fordítható le a többi európai nyelvre). Az álszenteskedés technikája volt az, ami képessé tette az angol diplomáciát, hogy folytonos sikereket arasson a tények világában, vagyis az erőszak, ravaszság és a bűn világában, miközben maga elé tartotta az erkölcsös magatartás spanyolfalát. Az ország új gyarmatokkal való gazdagításának ez lett a neve: "elvisszük a civilizációt az elmaradott népeknek." És így tovább, a politikai taktikák egész skáláján keresztül.

Ezen a példán keresztül megmutatkozik a hagyományok egyik legfontosabb sajátossága: csak akkor hatékonyak, ha az egyes emberek behatóan elsajátították azokat. Így az európai államférfiak a XIX. században, Európa anglicizálódásának századában megpróbálták alkalmazni az álszenteskedés angol módszerét, és csak nevetségessé tették magukat. Wilson, az amerikai világboldogító, aki szerényen a világerkölcsiség elnökének kínálta magát, túlságosan messzire ment. Az álszenteskedés sikeres alkalmazásának a biztos taktikája volt az előfeltétele, és ez megkövetelte, hogy annak elsajátítása álszenteskedéssel terhelt légkörben történjék. Ugyanígy az osztrák tisztikar - melynek erkölcsi kiválóságát Napóleon saját tisztikaránál nélkülözni volt kénytelen - is feltételezett egy életen át tartó felkészülést és tréninget egy bizonyos légkörben, és nem három hónapos katonai kiképzést "intelligenciatesztek" alapján.

A hagyománnyal kapcsolatban a nagy dolog az, hogy a pillanatnyi politikai vezető soha sincs egyedül - azok a tulajdonságok, amelyek belőle hiányoznak, és amelyeket a helyzet megkövetel, bizonyos, hogy valakiben megvannak a kísérete tagjai között. Valamely politikai hagyomány jelenléte elsősorban rendkívül valószínűtlenné teszi, hogy illetéktelen, nem megfelelő személy kerüljön egy magas politikai beosztásba, és ha mégis előfordul, hogy véletlenül gyenge személyiség kerül a csúcsra, a hagyomány megint csak biztossá teszi ennek a személynek rövid időn belüli eltávolítását. Feltételezhető, hogy Lord North esete ennek ellentmond, de az ő amerikai politikájának kezdeti baklövései csak a visszapillantásban látszanak ilyennek. Ha a baklövései után további szigorú rendszabályokat alkalmaz, Amerika nem veszett volna el, de az ő belpolitikai helyzete egyfelől a whigek, másfelől a monarchia vonatkozásában rendkívül nehéz volt, és az ő politikáját ugyanolyan típusú racionalisták bénították meg, mint akik "társadalmi szerződést" és "emberi jogokat" hirdettek a kontinensen. Ezzel szemben a forradalom és a terror sikeres távoltartása a XVIII. század közepén zajlott Wilkes-ügytől kezdve az 1793-as borzalmakon és az 1830-as és 1848-as általános forradalmi hullámon keresztül a sértetlen hagyomány jelenlétének volt tulajdonítható.

A hagyomány nem merev dolog, hanem biztos eredmények garanciája. A történelem számára egyáltalán nem váratlan az, ami megtörténik. Jelentkeznek a nem mérlegelhető tényezők. A váratlan a végzettel szemben az ellenpont szerepét játssza. A hagyomány folytonosságában is mutatkozhat vékony hasadás, de a hagyományhordozó réteg egészsége gyorsan megmutatkozik a rés betömésével. Az államférfiság hagyománya a kiválóság egyfajta platónikus eszméje, amely a lehetőség határain belül minden esetben alakítja az embereket és a személyes megnyilatkozásaik formájául szolgál. Az eredmények a gyakorlat és a rátermettség magas átlagában megmutatkoztak. Az ilyen vezetés a politikai organizmus számára igen szerencsés. Amit elmulasztanak az egyik helyen, az egyensúlyozódik egy másikon, az egyéni modorosságok nem válhatnak politikai dogmákká. A hagyomány jelenlétének végső eredménye egy politikai egységben az, hogy a végzet érvényesülésének szabad útja biztosítva van, és a váratlan események száma a lehető legkevesebbre csökken.

A LÁNGÉSZ
A 'lángész' szó, amely az emberiség egy bizonyos kis rétegét jellemzi, a nyugati kultúra tényleges szóhasználatába csupán a humanizmus beköszöntésekor került. A huszadik század azt érti ezen a szón, amit Emerson a "reprezentatív emberen" vagy Carlyle a "hősön". Korunk számára Lange-Eichbaum, a kitűnő európai tudós a lángész témájának átfogó körvonalazásával adta meg ennek a szónak a tartalmát.

Mi már nem az okság, illetve az eleve elrendelés szempontjából szemléljük a lángelmét. A materializmus csakis ezen az egy módon érthette ezt a szót. Nietzsche a lángelme eleve elrendeltségének ezen eszméjén ezzel az aforizmával küzdötte át magát: minél magasabb rendű az a típus, amelyet az ember képvisel, annál valószínűtlenebb, hogy sikerül azt képviselnie életkörülményei növekvő változatossága és nehézsége miatt. Így a 'lángész' szó a századok alatt nagymértékben objektív tartalomra tett szert és - magától értetődően - azon belül immár a keret eszméjét is tartalmazza.

Ha a szót kizárólag szubjektív értelemben használjuk, a "lángész" egyszerűen nagy alkotóerővel rendelkező embert jelentene. Ilyen emberek közül néhányan mindig tevékenykednek, de alkotó erőfeszítéseik a kultúra különböző ágai közül bármelyikre irányulhatnak. A siker vált az alkotóerő próbájává, nevezetesen az, hogy az embernek személyesen sikerül személyes képességeit gondolati vagy cselekvési alkotássá változtatnia. Ez nem abszolút sikert jelent, mivel ez majdnem minden embert kirekesztene. Sem Wallenstein, sem Cromwell, sem Napóleon, sem egyetlen általunk leírt hős sem ért el soha abszolút sikert. Mindazonáltal mindannyiuknak személyes sikere volt, abban az értelemben, hogy az utókor könyv nélkül tudja a nevüket.

A korszellem nagymértékben befolyásolja a lángeszű ember alkotó készsége irányát. Így a gótika vallásos időszakában sok lángelméből lett vallási zseni, filozófus, szent és vértanú. A felvilágosodás korában a lángelmék mint művészek és mindenhez értő emberek jelentkeztek. A civilizációs korszakban a zsenik többnyire a technika, a gazdasági élet, a politika és a háború külsőleges tevékenységeiben mutatkoztak meg. Minden tendencia létezik minden korban, de minden egyes korban egy eszme az uralkodó. A magas politika minden egyes korban a kornak megfelelő, és a következő kornak az a vezető eszméje. Korunkban és a következőben az alkotóerővel rendelkező emberek nagyrészt a tekintély újjáélesztésének szolgálatában lesznek találhatók.

A racionalizmus és a materializmus nyers ostobasága sehol sem nyilvánvaló annyira, mint abban a törekvésükben, mellyel a 'lángelme' szó és az 'intelligencia' szavak jelentését össze akarta mosni. Naiv "teszteket" találtak ki a "lángelme" jelenlétének megállapítására, amely így mennyiségileg kimutatható lenne. A materializmus korában aggályok nélkül mérlegelték és számlálták össze a lélek képességeit. A tény viszont az, hogy az intelligencia a lángelmével ellentétben funkcionális készség. Az intelligencia a részekre bontásban áll, a lángelme a teremtésben. Az intelligencia analizál, a lángelme szintetizál, az intelligenciát a rész érdekli, a lángelmét az egész. Olyan viszonyban állnak egymással, mint a Föld és az ég, avagy mint a számítás és a képzelet.

Meg kell jegyeznünk, hogy noha a lángelme nagy alkotó erő, minden egyes embernek van bizonyos alkotó ereje, ami éppen elegendő ahhoz, hogy olyan életművet hagyjon maga után, hogy az utánuk jövőknek sohasem kelljen szégyenkezniük miatta.

A huszadik század politikai érdeklődésű, ezért a lángelme jelentését itt ebben a vonatkozásban kell megvizsgálnunk. Ezt legjobban a politikai hagyománnyal egybevetve érthetjük meg. A hagyomány az eszme egyenletes megvalósulását úgy biztosítja, hogy a rendelkezésre álló képességet magas átlagos szintre képezi ki. Egy eszme megvalósítására a lángelme képtelen, mivel a hagyomány élete addig tart, amíg az eszme élete, míg a lángelmének csupán a szokásos 70 év jut osztályrészül. A lángész távozása űrt hagy maga után, de a hagyomány csak magával az eszmével együtt tűnik el. Tágabb értelemben Cromwell jelenti az angol nemzeti politikai hagyomány kezdetét. Ám szűkebb, személyes értelemben nem alapított hagyományt, mivel halála után néhány hónappal a dinasztiát helyreállították, Cromwell holttestét pedig exhumálták és vad lovak vontatták végig London utcáin. De amikor egyszer létrejött cromwelliánus szellemben az angol politikai hagyomány, Joseph Chamberlainig folyamatosan életben maradt. Mi hát a lángész a politikában? Hogyan nyilvánul meg ezen a területen? Egyszerűen ) egy dologban: a lángelme képviseli a Jövő eszméjét. Ha meg akarjuk állapítani a tömegek, a hagyomány és a lángelme viszonyát a jelenhez, azt kell mondanunk, hogy a tömegek mindig elmaradnak a jelen mögött, a hagyomány minden pillanatban éberen alkalmazkodik a Jövőhöz, de a lángelme Prometheust képviseli, aki lankadatlan erővel tör a Jövő felé.

A lángész megvalósulása a kultúrahordozó, illetve nemzethordozó réteg értékelésének a függvénye. A tehetséges ember meg tud érteni valamit abból, amit a lángelme elképzelni, illetve megalkot-1 ni képes, de a lángész először mindig úgy hat, mint fantasztikum. Nagy Sándor, Nagy Frigyes, Cromwell, Napóleon és korunk hősei valamennyien pályafutásuk kezdetén a legtöbb emberre úgy hatottak, mint nem-evilági, a valóságos élettel kapcsolatban nem álló lények. Erre volt is némi mentség, mivel ezek az emberek egy új világgal, a jövő realitásával álltak kapcsolatban.

Ebben az összefüggésben a 'jelen' szó csupán nyelvi formula. A, politika világában valójában nincs jelen. Amit annak mondanak,' nem egyéb, mint a Múlt és a Jövő közötti feszültség pontja. A politikában a lángész mindig a Jövő oldalán áll. A lángész nagy alkotóerő. A cselekvés területén az alkotás a tettek létrehozását jelenti, a tettek a Jövő létrehozásának formái.

A nyugati kultúra civilizációs szakaszának kezdetén két rendkívüli ember állt egymással szemben: Napóleon és Metternich. Kettőjük közül csak a Birodalom-építőnek volt lángelméje, ellenfele csupán a Múlt őrzője, szolgálója volt, jóllehet politikai ügyességben, a kor "realitásának" értékelésében és erős jellemben egyenlők voltak. Azok a "realitások", amelyeket Metternich felismert, a közvetlen múlt realitásai voltak, nem az eljövendő Realitás valósága. A Napóleon-fajta lángelme az, amely időnként feltűnik és létrehozza az új korszellemet, az új Realitást. A Metternich-féle tehetséges emberekből hiányzik a lángész látomása, és csak esetleges okok következménye, hogy ellenfelei-e a lángelmének. Ha Metternich franciának születik, Napóleon minisztere lett volna.

Miben állnak pontosan a politikai lángelmének azok a tulajdonságai, amelyek hivatását és belső erkölcsi parancsszavát alkotják? Mindenek előtt a látomás. Látja a Jövő lehetőségeit, és ez által a lelke mentes azoktól az akadályoktól, amik az átlagembert gondolkodásában gátolják. A prózai lélek számára mindaz, ami jelenleg létezik, az egész fejlődés végét jelenti, s így a Jövő nem lehet egyéb, mint a Múlt kiterjesztése. Másodszor, a szellemi tisztaság. Az átlagember eklektikus: fejében egymással ellentmondó eszmék és hiedelmek százait hordozza. A politikailag alkotó elme nem ilyen: gondolkodásában egy vonalat követ, és csakis egy vonalat. Ez ellenségeinek alkalmat ad arra, hogy sokakat meggyőzzenek arról, hogy ő elmebeteg. Nagy Sándortól addig a Hősig, akit mi látunk, a lángésszel szembenállók sohasem szűntek meg így cselekedni. De a politikai lángelme és ellenségei a történelem két különböző kategóriájába kerülnek. A lángelme neve ércbe van vésve, mint a korszellem jelképe, értelme, megdicsőülése és megtestesülése, ellenfeleiről pedig ezen a magas szinten kiderül, hogy nem voltak egyebek, mint anyag, amiből a lángész kialakította tetteit. Harmadszor, az erőteljesség: a lángelme szava parancsol, keményen, türelmetlenül. Követel és felfelé hajt. A lángész elválaszthatatlan a cselekvést sürgető belső káosz jelenlététől, az alakító munka előfeltételétől. Frigyes vagy XII. Károly alatt az emberek 5:1 arányú taktikai, és 30:1 arányú stratégiai hátrányt is leküzdenek, de Laudon, Károly főherceg vagy Grant alatt nem volt ez a helyzet. Ez utóbbiaknak megsemmisítő fölényre van szükségük a belső hiányosságok pótlására.

Negyedszer, a küldetés érzése. Ez a látomás, tisztaság és erőteljesség, mind valamennyien erkölcsi gyújtópontba kerülnek: a láng-' elme által látott dolgok a szükségszerűség bélyegét hordják magukon, és a lángésznek meg kell valósítania azokat. Ez magyarázza meg egy politikai lángelme hatalmas drámai befolyását a történelmi tényekre. Hatalmas küldetése mindenkit arra késztet, hogy állást foglaljon vele kapcsolatban. Mindenki vagy vele van, vagy ellene. A lángész a világ középpontjává válik.

Végül, egy mennyiségileg mérlegelhetetlen valami. A lángelme nem más, mint a legmagasabb rendű emberi képességek szerinti élet, és minden élet rejtélyes, irracionális, titokzatos. A lángésszel kapcsolatban van valami, ami az embereket szellemileg felemeli. Ez az a valami, ami Napóleont majdnem minden területen győztessé tette, ami sasként ült Moltke vállán, miközben nyugodtan dolgozott feladatán, a huszadik és huszonegyedik század formálásán. Ez a valami lehet, hogy nem egyéb, mint a személyiség, amely ezeket a rendkívüli adottságokat kíséri. Lehet az is, hogy a magasabb rendű organizmusból származó, tapasztalattól függetlenül létező kiáradás - az emberi ismeret által meg nem ragadható, de létezik.

A LÁNGÉSZ ÉS AZ ABSZOLÚT POLITIKA KORA

Kétségtelen, hogy az egymást követő nemzedékek mindig jelenlévő szellemi adottságait felhasználó hagyomány egy eszme tökéletes megvalósítása célja szempontjából magasabb rendű, mint a lángelme. De az eszme megvalósulhat bármelyikük nélkül is, együttes avagy egymástól elválasztott jelenlétük egyedül az életfolyamat ritmikus biztonságát és külső tisztaságát érinti.

Minden egyes kultúra lelke egy-egy organizmus, ezért egyedi jellegük van. Ez az egyedi jelleg mindenre rányomja a bélyegét, ami a kultúrával összefügg, annak történelmi stílusát beleértve. Ahogy az egyes személyek különböznek egymástól az önkifejezés módjában - az egyik ember erőteljes és parancsoló, a másik nyugodt természetű, de éppen olyan hatékony -, éppen úgy a magasabb rendű kultúrák is. Ebből a szempontból a klasszikus kultúra éles ellentétben áll a mi kultúránkkal. Történelmi stílusa a miénkkel összehasonlítva esetleges jellegű. A hangsúlyok nem élesek, az átmenetek nem tudatosak, nem jellemzik olyan erőteljesen kirajzolódó fordulópontok, mint a nyugati történelmet. Noha a klasszikus kultúrának nem volt kevesebb lángelméje, mint a miénknek, a lángelmének kisebb szerepe volt a kultúra alakításában. A lángelme volt a kisebb erősségű gyújtópont.

A nyugati népeknek is megfigyelhetők olyan nagy fejleményeik, melyeket nem kísér az egész eszme egy emberre irányulásának jelensége. Ilyen például az 1813-1815 közötti német szabadságharc vagy 1750-1800 között Anglia átmenete a demokráciára.

De a huszadik század közepén magunk körül a racionalizmus két évszázados uralma összeomlásának vagyunk szemtanúi: a Nyugat régi nagy hagyományai javarészt romokban hevernek. A bankárok és osztályharcosok horizontális háborúja a nyugati civilizáció ellen lealacsonyította a Nyugat korábbi minőségét. De a történelem nem állt meg: legnagyobb parancsszava jelenleg a politika területén fejti ki hatását. Új minőségi hagyomány van kialakulóban. Ahogy ennek a kornak a filozófusa mondotta: a politikai létnek nincsenek többé a világon olyan megszentelt formái, amiknek életkora adná megtámadhatatlan erejét.

Minthogy a nyugati civilizáció politikai területén hiányzik a működőképes hagyomány, joggal számíthatunk arra, hogy az éles történelmi hangsúlyok iránti nyugati igény óriási erőket fog összpontosítani egyes emberek kezében. Korunk Hőse, akit láttunk, a Jövő jelképe volt.

A történelem nem áll meg, egy ember sem fontosabb, mint a történelem. A politikai lángelmének a tömeghez való viszonyát félreértette a XIX. századi materializmus és Nietzsche is. A materialista szemlélet szerint a politikusnak magától értetődően az a kötelessége, hogy a tömeg anyagi felemeléséért dolgozzák. Nietzsche úgy gondolta, hogy a tömeg csak azért létezik, hogy kitermelje magából a nagy embereket. Ám a cél eszméje nem képes jellemezni a folyamatot, ahogy az létezik. Minden ideológiától elvonatkoztatva, a nagy emberek és a tömegek egységet képeznek, mindegyikük az eszme szolgálatában áll, és mindegyikük csakis az ellenpólushoz viszonyítva képes megtalálni a történelmi jelentőségét. Carlyle ennek a kornak (amikor a tekintélynek és a monarchiának újra tiszta a lelkiismerete), ösztönös igényét fejezte ki: találd meg a kg- < megfelelőbb embert, és hagyd, hogy király legyen!

A demokratikus ideológusok, akik fejüket mélyen a porba ( dugják, azt mondják: lehet, hogy rossz uralkodó lép majd a színre. De a történelem parancsszava nem az, hogy tökéletes rendszert hozzon létre, hanem az, hogy be kell tölteni a történelmi küldetést. Ez volt az, ami létrehozta a demokráciát, és ez az, amely jelenleg nem törődik a Múlt siralmaival, hanem egyedül a Jövő hangjait akarja hallatni. Jönnek az uralkodók, ha jók, ha rosszak.

A düledező épület homlokzatára cifra betűkkel nyomtatták: Demokrácia. De mögötte egy pénztár látható, amelyben a bankár ül és pénzt számol: a nyugati nemzetek vérdíját. Rémülten tekint fel, amikor menetelő lábak hangja hallatszik.

A Nyugat Jövője azt követeli, hogy a nagy embereket nagy hatalommal ruházzák fel. Politikai hagyomány teremtése - reményünk; 1950 káoszából nem vezet ki remény. Csak nagy emberek hidalhatják át a szakadékot.

FAJ, NÉP, NEMZET, ÁLLAM

A faj, a nép, a nemzet és az állam XIX. századi fogalmai kizárólag racionalista romantikus eredetűek. Annak a gondolkodási módszernek a következményei, amely az anyagi problémák mintájára akarja megoldani az élőlényekkel kapcsolatos problémákat, így tehát materialisztikus jellegűek. A materialisztikus szemléletet az élőlényekre alkalmazva sekélyes, mivel minden élettel kapcsolatban a szellem elsődleges, és az anyag csupán a szellem kifejeződésének eszköze. Mivel ezek a XIX. századi fogalmak racionalisztikusak, alapvetően nem tényszerűek, hiszen az élet irracionális, amelyet nem lehet a nem-organikus logikával és rendszerezéssel megközelíteni. A kor, amelybe léptünk, és amelynek az egyik megfogalmazása, a politika kora, tehát a tények korszaka.
A szélesebb terjedelmű kérdés a magasabb rendű kultúra alkalmazkodása, egészsége és megbetegedése. Ezek viszonya az emberi csoportosulás minden típusához a kultúra életereje végső problémája vizsgálatának egyik előfeltétele. Ezért ezeknek a csoportosulásoknak a természetét előzetes elgondolások nélkül fogjuk szemlélni, olyan látásmóddal, hogy meg tudjuk ragadni azok legmélyebb értelmét, eredetét, életét és összefüggéseit.

A lelketlen anyagi tárgyak éveken át megtartják azonosságukat, ezért az anyagi dolgok vizsgálatához szokott gondolkodásmód feltételezte, hogy a politikai és egyéb emberi csoportosulások 1800 körüli léte valami a priori (eleve adott) valóságot tükröz, vagyis az állandó valóság igazi lényegéből fed fel valamit. Mindent úgy szemléltek, mint ezeknek a "népeknek" az alkotását. Ezt alkalmazták a képzőművészeti formákra, az irodalomra, az államra, a technikára és általában a kultúrára. Ez a szemlélet nincs összhangban a történelmi tényekkel.

A sorban az első fogalom a faj. A XIX. század fajjal kapcsolatos materialista gondolkodásmódjának különösen súlyos következményei voltak Európa számára, mivel ez a gondolkodásmód párosult a tekintély újjászületésével kapcsolatos XX. század elejei mozgalmak egyikével.

Valamely politikai mozgalom esetében bármely elméleti kinövés luxus. Az 1933-2000 közötti Európa nem engedheti meg magának azt a drága árat, amit fizetnie kellett a régimódi fajelméletek iránti romantikus érdeklődésért. Ezek az elméletek megértek a pusztulásra.

II.
A fajnak kettős jelentése van. Ezeket sorjában meg kell vizsgálnunk, hogy megállapíthassuk viszonylagos fontosságukat egy abszolút politikai korban. Az első jelentés objektív, a második szubjektív.

Az egymással vérségi kapcsolatban álló, egymást követő emberi nemzedékeknek világosan kivehető törekvése, hogy állandóan egy területen tartózkodjanak. A nomád törzsek nagyobb határokon belül vándorolnak, de ezek a határok szintén meghatározottak. Ezen területen belül a növényi és állati élet formáinak helyi jellemzői vannak, amelyek különböznek a más területre átültetett ugyanezen törzsek jellemzőitől.

A XIX. század antropológiai vizsgálatai feltártak egy matematikailag kimutatható tényt, ami jó kiindulópont a talaj befolyásoló szerepének igazolására. Megállapították, hogy a világ egy adott lakott területén a lakosságnak átlagos fejméreti mutatószáma van. Ami fontosabb, Európa minden részéből Amerikába bevándoroltakon, majd Amerikában született gyermekeiken végzett mérések segítségével megállapították, hogy ez a fejméreti mutatószám a talajhoz kötött és az új nemzedékben azonnal megmutatkozik. Így a hosszúfejű szicíliai zsidók és a rövidfejű németországi zsidók leszármazottai egyaránt az átlagos amerikai fejméretet mutatták. A testméret és a növés időtartama alkotja azt a a két további jellemzőt, amelyben mindenfajta amerikai emberek - az indiánok, négerek és fehérek egyaránt - ugyanazt az átlagot mutatják, tekintet nélkül azoknak az országoknak, illetve törzseknek átlagos testméretére és növekedési időtartamára, amelyekből származnak. Az átlagos igen hosszú növekedési idejű Írországból bevándorlók gyermekei esetében a helyi befolyásoló tényezőkre való reagálás azonnal észrevehető volt.

Ezekből és egyéb tényekből, az új és a régebbi megfigyelések összehasonlításából kitűnik, hogy a talaj bizonyos határok között ugyanolyan befolyást gyakorol az emberi törzsekre, mint a növények és állatok életére. Ennek a hatásnak a technikája nem ismeretes. Forrását viszont ismerjük. A dolgok összességének kozmikus egysége a forrás, ama egység, amely a természet ciklikus és ritmikus változásában mutatkozik meg. Az ember nem független ettől az egységtől, hanem részese ennek. Az embernek a lélek és a ragadozó állat kettőssége is egységet képez. Szétválasztjuk eképpen őt, hogy megérthessük, de ez nem képes egységét megzavarni. A természet vonatkozásainak gondolati szétválasztásával sem tudjuk annak egységét lerontani. A Hold ciklusa sok emberi jelenséggel vonatkozásban áll. Erről a vonatkozásról csak annyit tudhatunk, hogy miben áll, de azt sohasem, hogy a Hold miként hat ezekre a jelenségekre. A természetben minden változás ritmikus - az áramlatok változása és a hullámmozgás, a szelek és a folyók mozgása, az élő egyedeknek, a fajoknak és magának az életnek a megjelenése és eltűnése.

Az ember részese ezeknek a ritmikus változásoknak. Sajátos felépítése ezeknek a ritmusoknak sajátosan emberi formát ad. Természetének az az oldala, amely ezt az összefüggést kifejezi, a faj. Egy emberben a faj az a létsík, amely vonatkozásban áll a növényi és állati élettel és azokon túl a világegyetem nagy ritmusaival. A faj: az embernek az a része, amely a Mindenségbe szinte általánosul, inkább beleolvad, mint a lelke, a faji jellegét meghatározza és megkülönbözteti az összes többi létformáktól.
Az élet négy formában nyilvánul meg: növény, állat, ember, magasabb rendű kultúra. Noha ezek mindegyike a többiektől különböző forma, mégis vonatkozásban áll az összes többiekkel. Az állatok, mivel egy bizonyos területhez vannak kötve, megtartanak a létükben valamit a növényi létsíkból is. A faj az emberben a növényi és állati szintet is kifejezi. A fennállásuk ideje alatt egy bizonyos területhez kötött magasabb rendű kultúrák is kapcsolatban vannak a növényi világgal, bármilyen kihívóak és szabadok is a büszke alkotásaik. Magas politikájuk és nagy háborúik a magasabb rendű kultúrák természetében rejlő állati és emberi elem megnyilvánulásai.

Az ember jellemző sajátosságaiból némelyeket a talaj, másokat a törzs határoz meg. A bőr színe az utóbbi csoportba tartozik és túléli a más területre való áttelepülést is. Az egyes fajoknak még az összes testi jellegzetességeit sem lehet felsorolni, mivel az adatok nincsenek összegyűjtve. De ez célunk szempontjából nem is fontos, mivel a faj objektív jelentésében is a legfontosabb elem szellemi.

Kétségtelen, hogy bizonyos törzsek bizonyos szellemi irányban magasabb rendű adottságokkal rendelkeznek. A szellemi minőségek éppen úgy különböznek egymástól, mint a testiek. Nemcsak az átlagos testmagasság változó, hanem az átlagos szellemi teljesítmény is. A talaj nemcsak a koponyaformát és a termetet határozza meg, hanem szükségképpen annak talajtól meghatározott szellemi sajátosságok is. Lehetetlen lenne azt hinni, hogy egy kozmikus hatás, amely rányomja a bélyegét az emberi testre, érintetlenül hagyja az ember lényegét, a lelket. De az összes törzsek annyira össze vannak keveredve, illetve a történelem ismételten annyi mindent elvett a törzsi sajátosságokból, hogy sohasem állapíthatjuk meg az egyes területek eredeti lelki minőségeit. A szellemi oldalon sohasem tudjuk, hogy egy adott populáció faji minőségei közül melyek a talaj által meghatározottak és melyek azok, melyeket a nemzedékek során végbemenő törzsi keveredés hozott létre. Egy olyan gyakorlati évszázad számára, mint amilyen a jelenlegi és a következő, az eredet és a különféle magyarázatok kevésbé fontosak, mint a tények és a lehetőségek. Ezért a faj mint gyakorlati valóság jobban érdekel bennünket, mint a faj metafizikája.

Egy adott ember milyen fajhoz tartozik? Első pillanatban tudjuk, de azt, hogy pontosan milyen jelek mondják meg ezt nekünk, anyagi módon nem lehet kifejteni. A megérzésekre és ösztönökre vagyunk kénytelenek hagyatkozni, amiket nem lehet lemérni a természettudományok patikamérlegén.

Láttuk, hogy a faj a vidékkel és a törzsi eredettel függ össze. Külső megnyilvánulása egy bizonyos tipikus kifejezésmód, az arcvonásoknak egyfajta játéka, egyfajta tekintet. Ennek a kifejezésmódnak nincsenek merev testi jelei, de ez nem érinti azt a tényt, hogy ez a sajátos kifejezésmód létezik, hanem csupán megértése módszerét befolyásolja. Egy adott területen élő primitív lakosságnak - tág határok között vizsgálva - hasonló külseje van. De a közelebbi vizsgálat helyi finom különbségeket tár fel, és ezek újra törzsekbe, altörzsekbe, családokba és végül egyedekbe sorolhatók. A faj objektív értelemben egy csoport lelki-biológiai közösségét jelenti.

Így a fajok nem osztályozhatók másként, mint önkényesen. A materialista XIX. század több ilyen önkényes osztályozást eredményezett. Természetesen a felosztásnál jellemző vonások kizárólag anyagi vonások voltak. Például a fejforma volt az egyik osztályozás alapja, a haj és a beszéd típusa a másiké, az orr formája és a bőr színe a harmadiké. Ez az osztályozás legjobb esetben anatómiai csoportokat eredményezhetett, de nem volt képes a fajt megközelíteni.

Az egymással kapcsolatban lévő emberek hatást gyakorolnak egymásra és így megközelítik egymást. Ez érvényes az egyedekre, amikkel kapcsolatban megfigyelhető, hogy az öreg házaspárok esetében a férj és a feleség testileg is hasonlóvá válik egymáshoz, és ez éppen így érvényes a csoportokra is. Amit az egyik csoportnak egy másikhoz való asszimilációjának neveznek, nem csupán a csíraplazma keveredésének eredménye, ahogy azt a materializmus gondolta.

Ez többnyire az asszimiláló csoportnak az új jövevényekre gyakorolt szellemi hatásának az eredménye, ami természetes és teljes, ha nincsenek erőteljes elválasztó határok a csoportok között. Az elválasztó határok hiánya a faji határok eltűnését eredményezi, és ezt követően már új faj van jelen, amely nem más, mint a két korábbi faj ötvözete. Az erősebbik faj általában csupán kisebb fokban változik, de itt különféle lehetőségek vannak, és ezek vizsgálata a későbbiek feladata.

III.

Láttuk, hogy a faj objektív értelemben egy népesség és egy terület közötti vonatkozást fejezi ki, és lényegében a kozmikus ritmus egyfajta megnyilvánulása. Ennek első látható jele a külső megjelenés, de ez a láthatatlan valóság egyéb módokon is kifejeződik. Például a kínaiak számára a szag a faj egyik fémjelzése. Egészen biztos, hogy a hallható dolgoknak, mint a beszédnek, a dalnak, a nevetésnek is van faji jelentése. A betegségre való fogékonyság egy másik faji megkülönböztető jelenség. A japánoknak, az amerikaiaknak és a négereknek más és más a tuberkulózissal kapcsolatos ellenállóképességük. Az amerikai orvosi statisztikák azt mutatják, hogy a zsidók között gyakoribb az idegbetegség és a cukorbetegség, mint az amerikaiak között, és a zsidók esetében bármely betegség előfordulási arányszáma más. A taglejtésnek, testtartásnak és az öltözéknek is van faji jelentősége.

Ám a faj nagy látható jele az arc. Nem tudjuk, mi közvetíti az arcvonásokban megnyilvánuló faji jelleget, és a statisztikák és mérések segítségével történő megközelítési kísérletek szükségképpen kudarcot vallanak. Ez a tény okozta, hogy a liberálisok és egyéb materialisták tagadták, hogy különböző fajok léteznek. Ez az elfogadhatatlan tan Amerikából származik, pedig Amerika valójában széles skálájú faji laboratórium. Ez a tan valójában nem egyéb, mint annak bevallása, hogy a racionalizmus és a természettudományos módszer teljesen alkalmatlan a faj lényegét megérteni, vagy a fajokat természettudományos módon típusokba rendezni. Ezt az alkalmatlanságot már korábban felismerték mindazok, akik ragaszkodtak a tényekhez, és nem voltak hajlandók tényellenes elméleteket elfogadni. Tételezzük fel, hogy egy ember tökéletesen áttanulmányozza a mérési eredményeket minden arcról (az orr hosszúságáról, a szemöldökről, az állról, a szemöldök szélességéről, az állkapocsról, a szájról stb.), míg egy új arcról helyesen meg tudja állapítani, hogy milyenek annak a méretei. Ha ezek után egy kizárólag írásba foglalt mérési eredmény-sorozatot adnak át neki, gondolhatja-e bárki is, hogy még ez a különlegesen képzett személy is képes lesz-e fogalmat alkotni annak az arckifejezésnek faji jellegéről, amelyen a méréseket végezték? Természetesen nem, és ugyanez érvényes a faj bármely más kifejeződésére is.

A faj egy másik fontos objektív analógiája figyelhető meg a női arckifejezés divatjában, amely gyakran változik a kései városi civilizációban. Amikor egy adott női típust ideálisnak tartanak, tény, hogy az erre érzékeny asszonyok igen hamar kialakítják magukon ezt az arckifejezést. A faj területén hasonló jelenség létezik. Ha egy bizonyos, a többitől különböző kozmikus ritmus egy bizonyos fajt eredményez, annak tagjai automatikusan kialakítanak egyfajta ösztönt a faji szépség iránt, ami befolyásolja a párválasztást és minden egyes egyed lelkére belülről gyakorol hatást. Ez a kettős késztetés kialakítja a faji típust, ami egy bizonyos eszmény felé mutat. Szükségtelen mondani, hogy a faji szépség iránti ezen ösztönnek semmi köze sincs Hollywood dekadens erotika-kultuszához. Hollywood ideáljai kizárólag egyedi-értelmiségi ideálok, s ezeknek semmi közük sincs a faji jelleghez. A faj a világegyetem egyfajta megnyilvánulása, és ez mindig a folytonosság megőrzésére sarkallja. A férfi a fajilag ideális nőre teljesen öntudatlanul úgy gondol, mint erős gyermekei lehetséges anyjára. A fajilag ideális férfi a nő ura, aki gazdagítja az asszony életét, aki megszerzi magának a férfit, mint gyermekeinek apját. Hollywood degenerált erotikája fajellenes, alapeszménye nem az életfolytonosság, hanem az élvezet. A nő az élvezet tárgya, és a férfi ennek a tárgynak a rabszolgája.
Egy faj törekvése a saját fizikai típusa felé - ez egyike ama nagy tényeknek, amelyekkel kapcsolatban nem lehet manipulálni az eszmények teljesen idegen típusegyedekkel való helyettesítésével, amit megkísérelt a liberalizmus és a kommunizmus a racionalizmus uralma idején.

A faj nem érthető meg, ha bensőleg összekapcsolódik más életszintektől származó jelenségekkel, mint a nemzeti jelleggel, a politikával, a néppel, az állammal vagy a kultúrával. Noha a történelem a maga fejlődése során, néhány évszázadon át erős összefüggést teremthet a faj és a nemzet között, nem lehet azt mondani, hogy mindig az előző faji típus alakítja ki az azt követő politikai egységet. Ha egy így lenne, Európa korábbi nemzetei közül egy sem alakult volna ki úgy, ahogy kialakult. Például gondoljunk csak a kalábriaiak és a lombardok közötti faji különbségekre! Ám mit számított ez Garibaldi korának története szempontjából?

Ezzel elérkeztünk a faj objektív jelentésének olyan mozzanatához, melynek korunkban legnagyobb jelentősége van: a történelem szűkíti vagy tágítja a faji meghatározottság határait. Ez a faj szellemi eleme által megy végbe. Így törekszik egy szellemi és történelmi közösséget alkotó csoport arra, hogy sajátos vonásra is szert tegyen. Az a közös jelleg, amelyben magasabb rendű természete részesedik, lefelé, az emberi természet alacsonyabb rendű, kozmikus részére is kisugárzik. A nyugati történelem folyamán így törekedett a korai nemesség arra, hogy fajjá alakuljon, annak érdekében, hogy szellemi egysége teljesebb legyen. Hogy ez milyen fokot ért el, még mindig látható mindenütt, ahol a korai nemesség történelmi folytonosságát mind a mai napig megőrizték. A faj alakulásának fontos példája a zsidó faj kialakulása, ahogy jelenleg ismerjük, ezeréves európai gettóélet után. A zsidók eltérő kultúrájától és világszemléletétől pillanatnyilag eltekintve, ha egy csoportnak évszázadokon át közös sorsban van része, egy fajjá és szellemi-történelmi egységgé kovácsolódik, bármi is volt az eredeti csoport megalakulásának az alapja.

A faj befolyásolja a történelmet azáltal, hogy anyagot szolgáltat számára, és a vér, a becsület és az erős ösztönök hordozója. Ezzel szemben a történelem is befolyásolja a fajt azáltal, hogy a magas történelem egységeinek faji jelleget kölcsönöz a szellemi jelleg mellé. A faj alacsonyabb létsíkot jelent, abban az értelemben, hogy közelebb áll a kozmikus hatásokhoz, szorosabb kapcsolatban áll az általános értelemben vett élet primitív vágyaival és ösztönzéseivel. A történelem magasabb létsík, amelyek a sajátosan emberi létmód, és fölötte a magasabb rendű kultúra képviseli az életformáinak különbözőségét.
Egy történelmi egység fajjá alakulásának útja (ahogy például a nyugati nemességből faj lett) az, hogy egy ilyen ideális testi típusú csoportban elkerülhetetlen kozmikus késztetés lép fel, ami a faji szépségre irányuló ösztönnel a csíraplazmában és az egyes lelkekben együttesen munkálkodik. Ez azt eredményezi, hogy az ehhez a csoporthoz tartozó személyeknek közös, sajátos külsejük lesz. Ennek a csoportnak ez lesz a megkülönböztetője a történelem áramlatában. Mihelyt ez a sorsközösség megszűnik, a történelem váltakozása következtében ez a faj is eltűnik, és sohasem jelenik meg ismét.

IV.

Ebből a pontból a faj XIX. századi materialista értelmezésének alapvető félreértése világossá és körülírhatóvá válik:
A faj nem csoport-anatómia.
A faj nem független a talajtól.
A faj nem független a szellemtől és a történelemtől.
A faj egyedül önkényes alapon osztályozható.
A faj az embereknek nem állandó, merev kollektív jellemzése, amely változatlan marad a történelem folyamán.

A tényeken és nem az előzetes fizikai és mechanikai elképzeléseken alapuló huszadik századi szemlélet a fajt "cseppfolyós" kategóriának látja, olyannak, amely a történelemmel együtt "siklik" a talaj által meghatározott merev csontváz fölött. Jön és megy, miként a történelem, szimbiózisban van a történésekkel. Azok a parasztok, akik Persepolishoz közel jelenleg a földet művelik, ugyanahhoz a fajhoz tartoznak, mint azok, akik ott ezer évvel Dáriusz előtt ültettek, illetve kóboroltak, tekintet nélkül arra, hogy hívták őket akkor, és hogy hívják őket ma. A közbeeső időszakban ezen a területen egy magasabb rendű kultúra jött létre és pusztult el, létrehozva olyan fajokat, amik mindörökre eltűntek.

Ez az utóbbi tévedés - a neveknek a történelem egységeivel, illetve a fajokkal való összekeverése - egyike a XIX. századi materializmus legrombolóbb tévedéseinek. A nevek a történelem felszínéhez tartoznak, és nem a történelem ritmikus, kozmikus oldalához. Ha Görögország jelenlegi lakóinak ugyanaz a közös nevük is van, mint Arisztotelész korában ugyanezen terület lakosainak, gondolhatja-e bárki is, hogy ezen a területen történelmi folytonosság létezik? Avagy faji folytonosság? A neveknek éppen úgy saját sorsuk van, mint például a nyelveknek, és ez a sors független a fajok sorsától. Így például a közös nyelvből nem szabad arra következtetnünk, hogy Haiti és Québec lakóinak közös az eredetük, pedig erre kellene következtetnünk, ha a XIX. századi módszereket alkalmaznánk a jelenre, avagy a ránk maradt nevekből és nyelvekből következtetnénk a múltra. Yukatán jelenlegi lakosai fajilag ugyanazok mint azok, akik itt Krisztus után 100-ban laktak, noha most spanyolul beszélnek, akkor pedig egy, azóta már eltűnt nyelven érintkeztek egymással; ugyanolyanok fajilag, még akkor is, ha most másképpen hívják őket, mint akkor. A közbeeső időszakban ott kialakult, kiteljesedett és elpusztult egy magasabb rendű kultúra, de annak letűnte után a faj újra a törzs és a terület közötti kezdetleges, egyszerű vonatkozássá lett. A magas történelem ott nem befolyásolta a fajt, és a faj nem befolyásolta a történelmet.

Az egyiptomi kultúra időszakában a népről, melyet líbiaiaknak neveztek, neveztek el egy területet. Azt jelentené ez, hogy akik most ott laknak, fajilag azóta is kapcsolatban állnak az egykori lakosokkal? A poroszok Kr. u. 1000-ben Európán kívüli nép voltak. 1700-ban a 'porosz' szó egy nyugati jellegű népre vonatkozott. Ezt a nevet az egykori nyugati hódítók egyszerűen azoktól a törzsektől vették át, amelyeket erről a területről elűztek. Az osztrogótok, vizi-gótok, jütek, varégek, szászok, vandálok, norvégok, dánok ugyanabból a faji anyagból származnak, de a nevük nem mutatja ezt. Időnként egy terület neve egy népcsoporttól származik, ezért miután már az a nép nem lakik ott, a régi név átszáll a hódítókra. Ez történt Poroszország és Britannia esetében. Máskor meg egy népcsoport veszi egy területről a nevét, mint az amerikaiak.

A faj-történelem együttélésének vonatkozásában a nevek esetlegesek. Nem jeleznek semmilyen belső folytonosságot. Ugyanez érvényes a nyelvre is.

Mihelyt megértjük azt a gondolatot, hogy amit történelemnek nevezünk, nem egyéb, mint a magasabb rendű kultúrák története, az úgynevezett "magas történelem", és ezek a magasabb rendű kultúrák olyan organikus egységek, amelyek belső lehetőségeiket a gondolkodás és történés előttünk fekvő gazdag formáiban fejezik ki, megérthetjük azt a módot, ahogy a történelem felhasznál mindenfajta emberanyagot a maga kiteljesedésére. A történelem úgy hat erre az emberanyagra, hogy történelmi egységeket hoz létre olyan csoportokból, amelyek korábban gyakran biológiailag nagyon különböztek egymástól. A történelmi egység, összhangban a kozmikus ritmussal, amely a növényektől a kultúráig minden élőlényt irányít, sajátos faji egységre, új faji egységre tesz szert, miután a maga szellemi-történelmi tartalmával eltávolodott a törzs és a talaj közötti korábbi primitív, egyszerű vonatkozástól. De a kultúra kiteljesedésével (a magas történelem végével) a szellemi-történelmi tartalom mindörökre tovatűnik, és a primitív összhang újra uralkodóvá válik.

A magasabb rendű kultúra által átvett csoportoknak korábbi, biológiai története nem játszik szerepet ebben a folyamatban. A bennszülött törzsek, az egykori nomádok korábbi neve és nyelvezete nem jelentős a magasabb történelem szempontjából, mihelyt annak folyama megindul. A fejlődési folyamat tiszta lappal indul. De a fejlődés során a magasabb rendű kultúra bármilyen elemet beépíthet a maga szellemiségébe. De az új elemek semmit nem adhatnak hozzá a kultúrához - az magasabb rendű egyediség, így saját egysége van, amelyet egy vele egyenrangú organizmus is csupán felszínileg befolyásolhat, és a belső természetét megváltoztatni valamely emberi csoport még inkább képtelen. Ezért bármely csoport lép a kultúra területére, az vagy a kultúra szellemén belüli, vagy azon kívüli - harmadik eset nincs.

Mindig csupán két organikus alternatíva van: élet vagy halál, betegség vagy egészség, további fejlődés vagy torzulás. Amikor az organizmus külső hatásra letér igazi útjáról, szükségképpen bekövetkezik a kultúra válsága, egy olyan válság, ami a kultúra egész életére kihat, és gyakran milliók katasztrófáját idézi elő. De erről majd később.
A faj objektív jelentésének két másik olyan vonatkozása van, ami fontos a huszadik századi szemlélet számára. Láttuk, hogy a fajoknak a történelmi célok számára különböző adottságaik vannak (fajokon értve itt a primitív csoportokat, a talaj és az emberállomány közötti egyszerű vonatkozásokat). Láttuk, hogy a fajok befolyásolják a történelmet, és fordítva. Ezzel elérkeztünk a fajok hierarchiájához.

V
A materialistáknak természetesen nem sikerült anatómiai osztályozást készíteni a fajokról. De a fajok bármelyik adott funkcióból kiindulva a. funkcionális képességek szerint osztályozhatók. Így a fajok osztályozhatók például a testi erő alapján, és akkor kétségtelenül a négerek állnának egy ilyen hierarchia csúcsán. Az ilyen hierarchia azonban nem alapulna lényeges szemponton, mivel a testi erő nem tartozik általában az ember lényegéhez, még kevésbé a kultúrember lényegéhez.

Az emberi természet alapvető késztetése - az önfenntartás és a szexuális ösztön fölött, amelyeket az ember más élőlényekkel együtt birtokol - a hatalomvágy. Az emberek között a létért folytatott küzdelem nagyon ritka. Az ilyen jellegű küzdelmek, amik előfordulnak, majdnem mindig hatalmi harcok. Ezeket a házastársak, családok, törzsek, népek, nemzetek és államok között figyelhetjük meg. Ezért a hatalomvágy erejére alapozott faj hierarchia kapcsolatban áll a történelmi realitásokkal.

Ennek a hierarchiának természetesen nem lehet örök érvénye. Ezért Gobineau, Chamberlain, Osborn és Grant iskolája bizonyos szempontból egy vonalon mozgott a materialistákkal, akik kijelentették, hogy fajok nem léteznek, mivel a saját módszerükkel nem tudták felfedezni azokat. Az előbbiek tévedése az volt, hogy feltételezték, hogy az ő idejükben létező fajok állandóak, mindig léteztek és mindig létezni fognak. Úgy szemlélték a fajokat, mint építő tömböket, mint eredeti anyagot és figyelmen kívül hagyták a faj és a történelem, a faj és a szellem és a faj és a Rendeltetés összefüggéseit. De legalább koruk létező faji realitásait felismerték. Egyedüli tévedésük az volt, hogy ezeket a realitásokat merevnek, inkább létezőnek, mint valamivé válónak tekintették. Ezenkívül az ő megközelítésükben felfedezhető a leszármazási gondolkodás maradványa is, ám ez a fajta gondolkodás értelmiségi és nem történelmi gondolkodás, mivel a történelem a rendelkezésére álló emberanyagot használja, anélkül, hogy az elődökre vonatkozó kérdéseket tenne fel, és a felhasználás folyamata során ezt az emberanyagot a rendeltetés óriási, misztikus erejével hozza vonatkozásba. A leszármazási gondolkodásnak ez a maradványa arra törekedett, hogy a kultúrnépekről olyan gondolati felosztást adjon, ami nem felelt meg a tényekhez igazodó felosztásnak. A további materialista törekvés arra irányult, hogy a Mendel által bizonyos növényekre kidolgozott öröklési elveket kiterjesszék az emberi fajok területére. Ez a tendencia terméketlennek bizonyult, és majdnem egy évszázadnyi, sovány eredményekkel járó kísérletezés után el kellett vetni annak a huszadik századi szemléletnek a javára, amely a történelmet és annak anyagát történelmi szellemben és nem a mechanika vagy a geológia természettudományos szellemében közelíti meg.

Mindazonáltal Gobineau iskolája legalább tényből indult ki, és ez sokkal közelebb vitt a realitáshoz, mint azok a tanult bolondok, akik vonalzóik és térképeik mellől felpillantva jelentették be a faj halálát.

Ez a tény volt a fajok hierarchiája kulturális célok számára. Abban az időben a 'kultúra' szót az irodalom és a szépművészetek jelölésére használták, mint amik különböznek a csúf, brutális gazdasági élettől, a technikától, a háborútól és a politikától. Ezért ezeknek az elméleteknek a "gravitációs pontja" inkább értelmi, mint lelki volt. Amikor beköszöntött a huszadik század szemlélete, és a levegő megtisztult az összes materialista-romantikus elméletektől, a kultúra egységét a képzőművészetek, a filozófia, a vallás, a természettudomány, a technika, a politika, az államformák, a fajformák és a háború valamennyi megnyilvánulásán keresztül fogták fel. Ezért a fajok hierarchiája ebben a században a hatalomvágy fokozatain alapult.

A fajoknak ez az osztályozása értelmi szempontból önkényes, éppen annyira, mint az a felosztás, amely a testi erőn alapul. Ám ez az egyetlen alkalmas osztályozás számunkra ebben a korban.

Ez az osztályozás nem is merev, mert ezen a területen a történelem váltakozásai fontosabban, mint az örökletes tulajdonságok. Jelenleg nincs hindu faj, noha egykor volt. Ez a név az egykori történelem terméke, és nem felel meg semmifajta faji csoportnak. Hasonlóképpen nincs baszk, breton, hesszeni, andalúziai, bajor, ausztriai faj sem. Ugyanígy a nyugati civilizációkban ma létező fajok el is fognak tűnni, amikor túllép rajtuk a történelem.

A fajok hierarchiájának forrása a történelem, a történéseket mozgató erők. Így, amikor azt látjuk, hogy egy sajátos fajiságú európai nép, az angol a maga maroknyi csapataival két évszázadon át elfoglalva tart egy több százmilliós ázsiai országot, Indiát, azt mondjuk, hogy ez a nép a hatalomvágy magas fokán áll. A XIX. század folyamán 300 000 000 indiait 65 000 főnyi angol helyőrség tartott megszállva.

A puszta számok félrevezethetnének minket, ha nem tudnánk, hogy Anglia népe egy magasabb rendű kultúra szolgálatában állt, míg India primitív milliókkal teli terület, olyan terület, amelyen egykor ugyanolyan magasabb rendű kultúra virágzott, mint amilyen most a miénk, de már régóta visszatért a kultúra előtti primitívségére, kulturális múltja romjai és emlékei közepette. Ha ezt tudjuk, ennek alapján azt is megállapíthatjuk, hogy ennek az erős hatalmi vágynak a forrása - legalábbis részben - a kultúra rendeltetésének erejében rejlik, melynek Anglia egyik megnyilatkozása.
Ha olyan fajra gondolunk, mint a spanyol, és olyan két csapatra, mint amilyen Cortezé és Pizarróé volt, és ezeknek a teljesítményeiről olvasunk, tudjuk, hogy erős hatalomvággyal rendelkező faj van előttünk. Valamivel több, mint száz emberével Pizarro több milliós birodalom legyőzésére indult. Cortez terve hasonlóan merész volt - és mindketten katonai sikert arattak. Nem rabszolga faj az, amely ilyen teljesítményekre képes. Az a tény, hogy az aztékok és inkák maguk is nemcsak faji jellegű népesség voltak, hanem egy magasabb rendű kultúra hordozói, ezeket a hőstetteket szinte hihetetlenné teszi.

A francia faj a forradalom és a napóleoni háborúk idején egy kulturális eszme szolgálatában állt: annak a küldetésnek a szolgálatában, mely a kultúrából civilizációba történő teljes irányváltoztatásban és a racionalizmus korszakának megnyitásában állt. Az az óriási erő, amelyet ez az élő eszme kölcsönzött a fegyvertelen Franciaországnak, megmutatkozott a húsz évig tartó katonai sikerekben, melyeket Franciaország aratott a vele szemben ismételten szövetkező egész Európa felett. Napóleon parancsnoksága alatt 150 csatából 145 esetben győztesen kerültek ki. Egy faj, amely kiállja ezt a próbát, nagy hatalomvággyal rendelkezik.

A felsorolt esetek mindegyikében a fajt a történelem hozta létre. Ebben az összefüggésben a 'faj' szó tartalmazza a két elemet: a népesség és a terület vonatkozását és a történelem és a kulturális eszme szellemi közösségét. Ezek, hogy úgy mondjam, rétegzettek: alul a kozmikus ritmus erős, primitív lüktetése egy adott névben, és fölötte fejti ki hatását egy magasabb kultúrának formát adó, alkotó, ösztönző Rendeltetése.

Amikor Anjou Károly 1267-ben lefejeztette Konrádot, az utolsó Hohenstaufen császárt, Németország mint politikailag jelentős egység eltűnt a Nyugat történelméből mintegy 500 évre, és a XVIIL században jelent meg ismét Ausztria és Poroszország kettős formájában. Eme 500 év alatt Európa magas történelmét más hatalmak alakították, többnyire saját vérükkel. Ez azt jelenti, hogy - összehasonlítva azzal az óriási vérveszteséggel, melyet a többi népek nemzedékeken át elszenvedtek - Németország meg volt kímélve.
Hogy ennek a ténynek a jelentőségét megérthessük, vissza kell mennünk az európai fajok puszta biológiai eredetére.

VI.
Azok a kezdeti népáradatok, melyek Krisztus előtt 2000-Krisztus után 1000 között Eurázsia északi részéről indultak el, valószínűleg egymással rokonságban lévő népek voltak. A hasszitáknak nevezett barbárok Krisztus előtt 1700 körül meghódították a babilóniai kultúra maradványait. A következő században a Hikszoszoknak nevezett északi barbárok meghódították Egyiptomot, és uralmuk alá hajtották az egyiptomi civilizációt. Indiában is egy északi barbár horda, az árják hódították meg az indiai kultúrát. Azok a népek, amelyek megjelentek Európában a Krisztus után 1000-ben végződő 1500 év alatt különböző néven - mint frankok, angolok, gótok, szászok, kelták, vizigótok, osztrogótok, lombardok, belgák, norvégok, vikingek, dánok, varégek, germánok, alemannok, teutonok és más népek - mind hasonló törzsből származtak. Nagyon valószínű, hogy a régi keleti civilizációk meghódítói hasonló eredetűek voltak, mint azok a nyugati barbárok, akik évszázadokon át fenyegették, és végül elfoglalták Rómát. Ennek a népnek fontos jellemzője volt a szőkeség. Mindenütt, ahol napjainkban szőke nyomra bukkanunk, valamint a régmúlt időben megfordult ott ez az északi fajta. Ezek az északi barbárok meghódították egész Európa bennszülött népeit, attól fogva ők alkották a felső réteget, ők adták a vezetőket, a harcosokat és a törvényeket mindenütt, ahová mentek. Így ők képviselték a vezető réteget a jelenleg Spanyolország, Olaszország, Franciaország, Németország és Anglia néven ismert területeken. Bizonyos helyeken nagyobb volt a számarányuk, mint másutt, és a nyugati kultúra Krisztus után 1000 körüli keletkezésekor ez az erős akaratú primitív réteg lett a koreszme hordozója. Ez a réteg, a korábbi, beteljesedett, küldetését bevégzett civilizációk meghódítója lett most kiválasztva egy magasabb rendű kultúra Rendeltetésének teljesítésére.

Ennek a primitív biológiai népáradatnak megkülönböztető vonása az erős akarat. Nemcsak a nyugati kultúra belső eszméje, hanem ez az erős akarat is oka volt annak, hogy a nyugati kultúra a maga története során gondolati és cselekvési területen egyaránt minden irányban erőteljesen megnyilvánult. Gondoljunk csak a vikingekre, akik a mi történelmünk hajnali szürkületében kezdetleges hajóikkal elérték Amerikát Európából! Ez az a fajta emberanyag, amely vérével adózott a nyugati fajoknak, népeknek és nemzeteknek. A lét eme kincsestárának köszönheti a Nyugat vitézségét a csatatereken - és ez a tény ismert az egész világon, elméletileg akár tagadják, akár nem. Kérdezzünk meg bármely tábornokot, kiknek lenne szívesebben parancsnoka: egy olyan ezrednek, melynek katonáit Pomerániából toborozták, avagy egy néger ezrednek?

A Nyugat szerencsétlenségére az orosz népben is fellelhető ennek az északi barbár népességnek egy erős rétege. Ez nem áll magasabb rendű kultúra szolgálatában, hanem úgy viszonyul hozzánk, mint valamikor Gallia viszonyult a Köztársasági és Császári Rómához. A faj az események anyaga, amely éppen úgy hozzáférhető a megsemmisítő, mint a teremtő akarat számára. Az oroszországi északi barbár még most is barbár, és negatív küldetése sajátos faji jelleget nyert. A történelem olyan orosz fajt hozott létre, amely könnyen tágítja faji határait, összevegyülve hatalmas területének népáradataival és beoltva azokat romboló történelmi küldetésével.

A hatalomvágyon alapuló faji hierarchiában az új Oroszország magasan áll. Ennek a fajnak nincs erkölcsi propagandára szüksége harcos kedvének felszításához. Barbár ösztönei jelen vannak, és vezetői támaszkodhatunk rájuk.

A faj "cseppfolyós" természete miatt még a hatalomvágyon alapuló hierarchia sem képes rendezni az összes jelenleg létező fajokat. Például, kik állnak feljebb vagy lejjebb, a szikek vagy a szingalézek, az amerikai négerek vagy az aymara indiánok? Ám a különböző fajokban a hatalomvágy különböző fokai megértésének kizárólag gyakorlati célja van, és ez elsősorban a mi nyugati civilizációnkra érvényes. Felhasználható-e ez az ismeret? A válasz: nemcsak felhasználható, hanem fel is kell használni, ha a Nyugat nem akar rendeltetése teljesítése előtt elpusztulni, és nem akar az ázsiai megsemmisítő hordák rabszolgája lenni Oroszország, Japán vagy valamely más harcias faj uralma alatt.

Mielőtt ezt az információt teljes éleselméjűséggel és a régimódi félreértés veszélye nélkül alkalmazhatnánk, meg kell vizsgálnunk a faj szubjektív jelentését és azon túl a néppel, nemzettel és az állammal összefüggő fogalmakat.

A FAJ SZUBJEKTÍV JELENTÉSE

Amint láttuk, a faj nem létezési egység, hanem a létezésnek egy vonatkozása. Sajátosan pedig az a létezési vonatkozás, melyben emberi létnek a makrokozmosz ritmusával való viszonya feltárul. Ezért ez az életnek nem-egyedi vonatkozása, akár egy növénynek, akár egy állatnak, akár egy embernek az életéről van szó.

A növény nem mutat tudatosságot - legalábbis számunkra ne -, vagyis nem áll feszültségben a környezetével. Azt is mondhatnánk, hogy a növénynek csak faji jellege van, mivel teljesen belemerül a kozmikus folyamatba. Az állat feszültséget, tudatosságot, egyediséget mutat. Az embernek ezen kívül öntudata is van, megvan az a képessége és szükséglete, hogy a jelképek világában magasabb rendű életet éljen. Ezzel a képességgel és szükséglettel minden ember rendelkezik, de a primitív ember és a kultúrember között ebből a szempontból oly nagy különbség van, hogy ez mi majdnem faji különbségnek számít.

A faji hatás az, ami a primitív késztetéseket meghatározza, ami cselekvést általában alakítja. Ezzel áll szemben a lélek megvilágosodott része, az anyagi gyökér nélküli ész, az értelem. Minél erősebbek ez utóbbiak a faji síkhoz képest, annál inkább értelmi és nem faji jellege van a létezésnek.

Minden egyednek és minden magasabb rendű organikus egységnek ez a kettős vonatkozása van. A faj az önfenntartásra, a fajfenntartásra és a hatalom gyarapítására ösztönöz. Az értelem dönt az élet értelme és célja felől, és - különböző okok folytán - ezen alapvető késztetések egyikét-másikát megtagadhatja. A pap cölibátusa és a libertinus sterilitása egyaránt értelmi megfontolás eredménye, de az egyik a magasabb rendű kultúra megnyilvánulása, a másik a kultúra tagadása, a teljes degeneráltság megnyilvánulása. az értelem tehát állhat a kultúra szolgálatában, de szembe is fordulhat vele.

A faj első megközelítésben - szubjektív értelemben - az, amit az ember érez. Ez befolyásolja - közvetlenül vagy esetlegesen - azt, amit az ember tesz. A faj embere nem született rabszolgaságra. Ha az értelme azt tanácsolja, hogy egy időre vállalja az alávetettséget a későbbi változások reményében, ez csupán a rabszolgaságból való kitörésének későbbre halasztását jelenti. A faj nélküli ember bármilyen megaláztatásnak, bántalmazásnak, megbecstelenítésnek tartósan aláveti magát, mindaddig, amíg megengedik neki, hogy éljen. A faj nélküli ember számára a lélegzés és az emésztés folytatódása jelenti az igazi életet. A faj embere számára maga az élet nem képvisel értéket, hanem számára csupán a megfelelő körülmények közötti, gazdag, önkifejező és értéknövelő életigenlés az érték.

A hősiességet a lélek bármely oldala motiválhatja: a vértanú meghal az Igazságért, amelyet tud, a harcos, aki fegyverrel a kézben inkább meghal, mint hogy megadja magát az ellenségnek, meghal a becsületért, amelyet érez. De az, aki valami magasabb rendűért hal meg, arról tanúskodik, hogy van faja, tekintet nélkül értelmileg indokolt motívumaira. Mert a faj az a képesség, hogy az ember hű maradjon önmagához. Ez az egyedi lelken túlmutató érték.

Szubjektív értelemben nem az jelenti a fajt, ahogy valaki beszél, néz, gesztikulál, jár, ebből a szempontból nem fontos az eredet, a szín, az anatómia, a koponyaszerkezet és bármi egyéb objektív adat. A faj emberei szétszórva minden népben, mindenütt megtalálhatók. Minden népben vannak harcosok, cselekvés-irányítók, a politika és a háború területén alkotó egyéniségek.

Így szubjektív értelemben is létezik faji hierarchia. Felül vannak a faj emberei, alul azok, akik faj nélküliek. Az első csoportba tartozókat a cselekvések és események áradatába sodorja a nagy kozmikus mozgás-ritmus, a második csoportba tartozók fölött elmegy a történelem. Az első csoportba tartozók képezik a magas történelem anyagát, a második csoportba tartozók túlélnek minden kultúrát, és amikor az események forgószele után a nyugalom lesz ismét egy adott területen, ezek adják a nagy tömeget. A kínai anyák ezt az ősi tanácsot adják gyermekeiknek: "Legyen kicsi a szíved". Ez a faj nélküli embernek és az akarat nélküli fajnak a bölcsessége. A faj emberei minden olyan népben kitermelődnek, amely egy magasabb rendű kultúra áramlatának részese, és ez a folyamat a történelem csúcsain, nemzedékeken át folytatódik. Ami ezen kívül van, az fellah-lelkiség.

Így látható, hogy szubjektív értelemben a faj ösztönös adottság, Az erős ösztönökkel rendelkező embernek van faja, akinek gyengék vagy elferdültek az ösztönei, annak nincs. Az értelem erejének semmi köze a faj létéhez. Az értelem erőssége bizonyos esetekben (például a cölibátust fogadó ember esetében) csupán befolyásol* hatja a faj egy részének megnyilvánulását. Az erős értelem és az erős ösztönök együttesen létezhetnek (gondoljunk csak azokra a gót püspökökre, akik híveik élén harcoltak a csatákban!). Ezek csupán a gondolkodás és cselekvés irányában állnak egymással szemben, de az ösztönök szolgáltatják a késztető erőt a nagy értelmi teljesítmények számára is. A felemelkedő élet gravitációs központja az ember ösztönös, akarati, faji, vérségi jellegében van. Az az élet, amely az "individualizmust", a "szabadságot", a "boldogságot" a hatalom tartósítása és növelése elé helyezi, dekadens élet. A dekadencia az élet, különösen a magasabb rendű élet (végső soron a faj élete) kioltására való irányulást jelenti. A nagy városok értelmiségi embere a faj nélküli ember típusa. Minden civilizációban ő a külső barbárság belső szövetségese.

A faj birtoklásának minősége nyilvánvalóan nem függ össze azzal, hogy valaki milyen fajjal érez közösséget. A faj objektív értelemben a történelem terméke. Egy ember rendeltetésének egy bizonyos keretben kell kifejezésre jutnia - a Sors adja meg ezt a keretet, így a fajjal bíró Kirgíziában született ember sorsszerűén Ázsia barbár világához tartozik, amelynek a történelmi küldetése, hogy a nyugati civilizációt rombolja. Ritka kivételek természetesen lehetségesek - az élet teljesen nem vethető alá semmifajta általánosításnak. Lehetnek olyan lengyelek, ukránok, sőt oroszok is, akiket a lelkük arra ösztönöz, hogy részesei legyenek a Nyugat szellemiségének. Ha ez a helyzet, akkor az ilyen egyedek a Nyugat fajához tartoznak, és minden egészséges, felemelkedő faj befogadja azokat, akik igaz érzéssel csatlakozni kívánnak hozzá. Ugyanígy számos nyugati értelmiségi közösséget érez az ázsiai nihilizmus különleges eszméivel. Azt, hogy milyen sokan vannak, jelzi az ebből élő újság-, regény- és drámaírás. De az ellenkezője nem igaz a faj nélküli emberekre: őket még az ellenség sem fogadná be. Semmi értékkel sem képesek hozzájárulni egy organikus csoport életéhez - pusztán emberi homokszemek, értelmi atomok, felfelé és lefelé semmihez sem kötődnek.

Minden faj (történelmi szempontból bármilyen átmenetileg is tekinthető) életével kifejez egy bizonyos eszmét, egy bizonyos létsíkot, és ez az eszme szükségképpen vonzó bizonyos emberek számára, akik ama fajon kívül élnek. Így Nyugaton nem ismeretlenek az olyan emberek, akik a zsidókkal való barátkozás, nézőpontjaiknak elfogadása és a zsidó irodalom tanulmányozása után ténylegesen zsidóvá válnak a szó legteljesebb értelmében. Nem szükséges, hogy "zsidó vére" legyen az ilyen embernek. Az ellenkezője is ismeretes: számos zsidó elfogadja, átveszi a nyugati érzéseket és ritmusokat, és ez által nyugati fajiságra tesz szert. Ez a folyamat, amelyet a zsidó vezetők megvetőleg "asszimilációnak" neveztek, a XIX. században magát a zsidó faj létét fenyegette: fennállt a lehetőség, hogy a nyugati fajok elnyelik az egész zsidó fajt. A zsidó vezetők ennek a folyamatnak a megállítására alakították ki a cionizmus programját, amely egyedül a zsidó faj egységének megőrzésére volt hasznos, és a létének mint ilyennek a további fenntartására. Ezért elismerték a társadalmi típusú antiszemitizmus értékét is. Ez ugyanezt a célt szolgálja: a zsidók faji egységének megőrzését. A KULTÚRA ÉLETEREJE

II.
A faji ösztönök elhalása ugyanazt jelenti az egyén számára, mint egy fajnak, népnek, nemzetnek, államnak, kultúrának: terméketlenséget, a hatalomvágy hiányát, képtelenséget a nagy célokban való hitre vagy a nagy célok követésére, a belső fegyelem hiányát, a könnyű és gyönyörteli élet utáni vágyat.

Ennek a faji dekadenciának sokféle tünete van a nyugati civilizáció különböző részeiben. Első ilyen tünet a szexuális élet iszonyatos eltorzulása, amely abból származik, hogy a szexuális szerelmet teljesen elválasztották a fajfenntartástól. Ennek nagy jelképe a nyugati civilizációban minden, amit a 'Hollywood' szó sugall. Hollywood üzenete a szexuális szerelem öncélúsága - a következmények nélküli erotika. Két porszemnek, két gyökértelen egyednek szexuális szerelme, nem az ősi szexuális szerelem, amely az élet folytatására, a sok gyermekes családra irányul. Egy gyermek engedélyezve van, mint egy kutyánál összetettebb játékszer, sőt talán még kettő is, egy fiú és egy lány, de ez a dekadens szemlélet kigúnyolja a sokgyermekes családot.

A dekadencia ösztöne ezen a területen számos formát ölt: ide tartoznak a válást megkönnyítő törvények, a házastárs elbocsátására irányuló próbálkozások a házasság érvénytelenítése által vagy arra hivatkozva, hogy a házasságot nem hálták el, az abortusszal kapcsolatos liberális törvények, a szexualitás öncélúságának hirdetése regényekben, drámákban és újságokban, a "boldogság" azonosítása a szexuális szerelemmel, a szexualitás olyan beállítása, hogy az a nagy érték, ami felülmúlja a becsület, kötelesség, hazaszeretet és az élet magasabb céloknak való szemléltetésének értékét. Civilizációnkon széltében-hosszában végigsöpör egyfajta mániákus erotika, amely nem hasonlít a XIII. századi szexuális megszállottsághoz, ami legalábbis faji szempontból pozitív volt, amennyiben a nyugati népek szaporodását eredményezte. A jelenlegi mániákus erotika mindig gyökértelen, a következményeket vállalni nem hajlandó. Ez a lelki betegség a faj öngyilkossága.

Az akaratgyengeség - amit Nietzsche "akaratbénulásnak" nevezett - a faji ösztönök megtagadásának másik tünete. Ennek következménye az érintett népeknél a közélet teljes lezüllése. Az állam vezetői nem mernek szigorú programot felkínálni "porszemekből" álló tömegeiknek. Lemondanak, de mint magánszemélyek hivatalukban maradnak. A kormányzás megszűnik, az egyedüli funkciók, amik folytatódnak, azok, amik mindig is megvoltak. Nincs új cél, nincs áldozat. Menjen minden tovább, mint korábban, csak semmi alkotó újítás! Csak semmi erőfeszítés! Az túl kemény lenne. Menjen tovább az élvhajhászat, a "kenyeret és cirkuszt" életszemlélet jegyében. Sose gondoljunk az életszükségletekre: hajlandók vagyunk lemondani róluk mindaddig, amíg megvannak az élvezeteink.

Ez az akaratgyengeség vezet a birodalmakról való önkéntes lemondáshoz, amiket nemzedékeken át milliók vére árán hódítottak meg. Ez feneketlen gyűlöletet eredményez minden és mindenki iránt, ami szigorúságot, alkotást képvisel, vagyis a Jövőt. Ennek egyik terméke a pacifizmus. Az egyetlen mód, ahogy egy fajilag széteső népesség háborúra késztethető, a pacifista propagandával párosított sorozás: "Ez az utolsó háború, valójában a háború ellen vívott háború." Csak egy értelmiséginek lehet beadni ekkora képtelenséget. A társadalom gyenge akarata a felsőbb osztályok bolsevizmusában, a társadalom ellenségei iránti rokonszenvben nyilvánul meg. Mindazt azonban, akinek ép az akarata, valóban ellenségnek érzik. Még a kényszerítő következtetéseket is gyűlölik, az eszmények sokkal kevésbé parancsolóak.

A haldokló faj látóhatára fölé a középszerűség emelkedik, mint végső nagy eszmény, a teljes középszerűség, lemondás minden nagyságról és mindenfajta megkülönböztetésről. A faji véráramon is középszerűsége uralkodik: most mindenki bejöhet, mégpedig nemcsak a mi feltételeink szerint, hiszen nincsenek már feltételek, és nincsenek faji különbségek, minden egy, minden unalmas, esemény nélküli, középszerű.

Az akaratgyengeség könnyen talál olyan ideológiát, amely értelmileg megmagyarázza, hogy az akarat gyengesége "haladás", mindenképpen kívánatos, az egész megelőző történelemnek ez a célja A demokrácia-liberalizmus komplexum kéznél van, és ilyen időben jelentése a halál lesz - a faj, a nemzet és a kultúra halála. Nincsenek különbségek az emberek között, mindenki egyenlő, a férfiak nők, a nők férfiak, az "egyed" minden, az élet hosszúra nyúlt ünnepnap, melynek fő problémája egyre újabb és ostobább élvezeteket kitalálni, nincs Isten, nincs állam, félre mindenkivel, aki azt merészeli mondani, hogy van küldetés, aki óhajtja a Tekintély feltámadását.

Ezek és más hasonló tünetek vannak jelen minden felsőbb réteg pusztulásakor, melynek akarata meggyengült. Ibequeville leírja, hogy a francia felsőbb réteg 1789-ben mennyire nem gyanakodott a fenyegető forradalom küszöbén, mennyire lelkesedett "az emberiség természetes jóságáért", az "erényes népért", "az ember ártatlanságáért" - mindez az 1793-as terror küszöbén. Borzalmas és nevetséges látvány! Nem ugyanezt tette-e Oroszország péteri nemessége az 1917-es forradalom előtt? A cár nem volt hajlandó menekülni a könyörgések ellenére sem, amikor még lett volna idő a cselekvésre: "Az én népem nem sért meg engem." Az orosz nemesek az orosz parasztot boldog, egyszerű, alapvetően jó muzsiknak képzelték. Hasonlóképpen a Nyugat akaratának gyengülését mutatta meg bizonyos országokban az ott terjesztett oroszbarát propaganda 1920-1960 között ezekben az országokban; olykor hivatalos bátorítással.

A HORIZONTÁLIS FAJ A VERTIKÁLIS FAJJAL SZEMBEN

Most érkeztünk el a huszadik századi fajszemlélet nagy formulájához: A faj az emberek horizontális megkülönböztetése. A XIX. század materializmusa, összekeverve a fajt az anatómiával, a fajt az emberek vertikális megkülönböztetésének tekintette. A materialista szemlélet "absztrakt" (vagyis a valóságtól elrugaszkodó) volt, melynek kiindulópontja a rendszerezni akarás és nem a tények higgadt szemlélete. Ezt a higgadt szemléletet megnehezítette számukra a politikai nacionalizmus léte, mely mindenféle falat próbált emelni a nyugati fajok és népek közé.

De ha képesek lettek volna áttörésre a tények megállapításáig, ezek a materialisták láthatták volna, hogy az európai fajok a történelem termékei és nem egyszerű folytatásai annak a kezdeti emberanyagnak, amely a nagy történelem kezdete előtt, Krisztus után 900 körül volt jelen Európában. Ha a fajok létrejöttének folyamatát szemlélik, láthatták volna, hogy nagyobb jelentősége van a fajnak szubjektív értelemben, mint objektív értelemben, mivel mindig a faj emberei hozzák létre a Történelem tetteit, és az általuk irányított egységek másodlagos jelentőségűek.

A fajok vertikális rendszerezési kísérlete Apolló próbálkozása volt, az értelem erőfeszítése. A faj valóságos elsődleges jelentése az erőteljes kozmikus ritmus jelenléte, a dionysiusi jelentés.

Az ezzel kapcsolatos huszadik századi szemlélet a tényekből indul ki, és a megfigyelt tények azt mutatják, hogy a kisebbségben lévő összes csoportok (azok is, melyek valamely magasabb rendű kultúrán belül élnek és azok is, amelyek azon kívül léteznek), szívesen fogadják be a soraikba a kívülállót, aki vonzódik hozzájuk és közéjük akar állni, függetlenül az objektív értelemben vett faji származásától. A XIX. század faji sznobsága értelmiségű jellegű volt, és a két világháború között Európában az újjászülető Tekintély általi túl szűkkörű alkalmazása groteszknek tűnik.

Egy küldetés teljesítésre vállalkozó csoport számára a többi csoportok az akaraterősség értékét nyújthatják. Ha a "faj tisztasága megőrzésének" feladataként értelmezzük a történelmi küldetést, ez pusztán biológiai értelemben színtiszta materializmus. A faj 5 mindkét értelemben véve a Történelem anyaga, és nem fordítva. A faj a termékenységet, a biztonságot és hatalomvágyat adja a küldetéséhez. A küldetés sohasem irányulhat arra, hogy a fajt biológiai értelemben "tisztává" tegye, bármilyen kielégítő lenne is az eredmény esztétikailag. Az 'esztétikus' szóval másik tényezőjét érintettük annak a tragikus kapcsolatnak, amely a régimódi fajelmélet és a Tekintély újjászületésének erős, életerős mozgalma között létrejött. Láttuk, hogy ezen a területen a XIX. századi fogalmak - a faj, a nép, a nemzet, az állam és a kultúra - racionalista-romantikus származékok. A romantika - a Jövő és a Múlt említett tragikus szövetségének egyik fele - romantikus esztétikai fogalmakra vezethető vissza. Az esztétika viszont sajátos terület: nincs elegendő életereje ahhoz, hogy egy politikai harc indítéka legyen. A politikában a romantika jelenléte felesleges.

Ebben a témakörben a történelmileg értékes egyszerűen a következő: Csak az a fontos, hogy a kulturális küldetés teljesüljön, még azon az áron is, ha ebben a folyamatban valami más megsemmisül. És azután? Gondolt-e valaha Dáriusz arra, hogy egykor oroszlánok fognak üvölteni Persepolis földjén? És ha gondolt is volna rá, mit tehetett volna ellene? A történelem, a maga - általunk ismert legszélesebb és legmélyebb - ritmusával is a nagy Világegyetem része, és a kultúrember hiúságát legyezgeti ugyan az a gondolat, hogy akaratával befolyásolhatja a távoli jövőt, ám az ilyen gondolat nem tanúskodik bölcsességről. Mi itt évszázadokban, nem hónapokban vagy években gondolkodunk. A jelen pillanatban szembe kell szegülnünk "utánam az özönvíz" magatartással, ami pillanatnyilag uralkodó. Ha azt mondjuk, hogy csak a történelmi küldetés a fontos, ezzel nem térünk ki a kötelesség elől, hanem a lehetséges legmagasabb szinten vállaljuk a kötelességet.

A faj számára nincs kötelesség. A faj vertikális értelemben absztrakció, aminek semmilyen valóságosan létező lény sem felel meg. Ha komolyan vesszük, ez a fogalom az áldozatát eltéríti a történelem útjáról és egy esztétikai zsákutcába vezeti.
A huszadik századi szemlélet számára egy ember nem tartozik egy fajhoz - vagy birtokolja a fajt, vagy nem. Előbbi esetben értékes a történelem számára, utóbbi értelemben értéktelen lakáj.

Le kell mondanunk arról, hogy a történelmet faji kategóriákban értelmezzük. A huszadik század ezt teljesen máshogy látja. A faji értelmezés kísérlete történelmileg szólva egyfajta divat volt. Egy évszázad divatja. Ma ez a divat halott. Utolsó és legradikálisabb megfogalmazása megpróbált beavatkozni még a cselekvés szférájába is. Ez volt az utolsó ilyen irányú kísérlet. Indiában, Kínában, Egyiptomban tényleg létrejött egy-egy ezeréves birodalom. De ezek a népek, melyek ezeket a birodalmakat megalapították, nem tudhatták, hogy a közeljövőben számíthatnak-e barbárok támadására, avagy sohasem. Montezuma birodalma is fennállhatott volna ezer évig - de megjelentek a spanyolok. A fennállás időtartamának nincs sem faji, sem egyéb garanciája. A valóságban a faj az, amit történelmi kategóriákban kell értelmezni, mivel ez a tényszerű fejlődés eredménye. Ez a látásmód nem divat, nem önkényes absztrakt kép, hanem olyan szemlélet, amely figyelembe veszi a történelmi tényeket.

FAJ ÉS POLITIKA

A faj mindkét - objektív és szubjektív - jelentésének a huszadik században politikai jelentősége van.

A faj objektív értelemben egy csoportot ír körül, amely egy bizonyos alapvető, ösztönös ritmus részese. Ezt a faji jelleget a történelemtől nyeri, amely szűkíti vagy tágítja ennek a fajnak a határait, a történelmi küldetés jellegétől és nagyságától függően.

Egy ilyen faj a történelem terméke és nem egy szövegkönyv sémája, amit először papíron terveznek meg és aztán ültetik át a valóságba. Nem egy embernek mint ilyennek az alkotása, noha az ember lehet a történelem eszköze és a fajteremtő történelmi energiák fókuszpontja. De a fontos az, hogy amennyiben politikáról van szó, bárki is kizárólag a létező fajokkal dolgozhat. Emberi parancsszó nem hozhatja létre és nem tüntetheti el őket.
A létező fajok emberállománya kevert. Ezzel kapcsolatban nem lehet semmit sem tenni. Az ilyen elegyedés nem "tisztátalanság" a szó igazi, tényszerű értelmében. Faji értelemben a "tisztaság" azt jelenti, hogy a teljes népességet azonos történelmi érzés, azonos kozmikus ritmus jellemzi. A "tisztaság" az érzésekre és nem az anatómiai örökségre vonatkozik. Ez igaz a 'faj' szónak még a legobjektívebb értelmében is, és még inkább érvényes szubjektív értelemben.

A fajok hierarchiája tény, amelyet a politikának tudomásul kell vennie. Az orosz faj akaratának ereje baljóslatú tény, amit nem lehet értelmi magyarázatokkal kimagyarázni. Ez az erő tükröződött a fizikai állóképességben, ami lehetővé tette az orosz katonáknak, hogy felépüljenek olyan sebesülésekből, amik a nyugati katonák számára végzetesek lettek volna. A japán fajból kiáradt hatalomvágy a japán fajt a hierarchia csúcsára helyezi. A hatalomvágy által egy nemzetnek kölcsönzött erő példája a japán gyalogság fizikai teljesítménye, melynek a jelenleg létező nyugati nemzetek közül egyetlen egyben láthatjuk a párját. Az, hogy a japán faj testileg két általános típusból tevődik össze, tökéletesen mutatja azt a tényt, hogy a tisztaság azt jelenti, hogy mindenütt ugyanaz az érzés, ugyanaz a kozmikus ritmus uralkodik, és nem azt, hogy mindenkinek ugyanolyan a testi felépítése, színe, avagy fejformája, hiszen mindkét testi típus lelkileg egyaránt japán.

A Kínának, Indiának illetve Afrikának nevezett területeken élő népeknek alacsonyabb fokú hatalomvágya szintén tény, amit a politikának alkalmaznia kell. Ez természetesen nem áll szemben azzal, hogy ezeken a területen bizonyos törzseknek erős a hatalomvágya, de ez csak általános megfigyelés az említett nagy területeken. Mindaz, ami tény, a politika számára fontos. Nem számít, hogy mennyire általános vagy mennyire sajátos, amennyiben a cselekvésre vonatkozik.

Bármennyire fontosak is ezek az általános tények az Európán kívüli fajok hierarchiája szempontjából, sokkal fontosabb a faj politikai vonatkozása, és ez nem más, mint az, hogy mekkora a mi saját fajunk ereje.

A faj a történelem anyaga, az az érték, amelyet egy nép az Eszmének felkínál. Minél erősebb a nép faji ösztöne, annál nagyobb a győzelem ígérete. Következésképpen mindaz, ami ezeknek az ösztönöknek az erejét gyengíteni akarja, igen veszélyes ellenség, ellensége még a faj létének is. Ezek az ösztönök az ön- és fajfenntartás, valamint a hatalom növelését szolgálatában állnak. Ezek nélkül nincs Eszme, nincs Történelem (csupán emberi porszemek együttese és később a koponyák piramisa létezik, amit a barbár hódítók emelnek).

Így az egész liberális-demokrata ideológia a maga "individualizmusával", ami minden személyfeletti egyszerű tagadása, a maga "boldogság"-eszményével, ami minden gyengeség és önmagunknak tett engedmény bátorítása, a maga mániákus erotikájával, ami az egész szexuális életet akaratbénítássá torzítja, a maga "türelmességével", ami tagadja a fajt és meg akar semmisíteni minden faji kötődést, a maga materializmusával, ami minden szellemi értéket tagad, és tagadja az emberi élet magasabb értelmét, a maga pacifizmusával, ami nagyobbra értékeli a gyengeséget, mint a férfiasságot, a maga középszerűség-eszményével, ami szembenáll minden alkotó emberrel és az Eszmével, amit az ilyen ember képvisel, a maga proletár-kultuszával, ami legértékesebb elemnek a proletariátust tartja, és azzal, hogy lemond az ember lelkéről - a Faj nagy ellensége.

Ez a degeneráció részben organikus, de nagyobb részt szándékosan terjesztették el széltében-hosszában a mi civilizációnkban az idegen torzító elemek, akik részben részesei, részben szimpatizánsai Ázsiának abban a megsemmisítő háborúban, ami a Nyugat túléléséért folyik ebben az évszázadban és a következőben. Teljesen világos, hogy mindaz, ami aláaknázza a Nyugat hatalomvágyát és erejét, az ázsiai öldöklést segíti elő. Ugyanilyen nyilvánvalónak kell lennie, hogy minden szükséges eszközzel gyökerestül ki kell gyomlálni azt a világszemléletet, ami ily módon szétporlasztja a nyugati lelkiséget, ahol csak ez a szemlélet ólálkodik. Ha hivatkozhatott is valaki a maga kis "szabadság" és "boldogság" eszményeire a XIX. században, a biztonság, kényelem, pénzcsinálás és pazarlás századában, le kell mondania ezekből századunkban, amikor alulról és kívülről támadják kultúránk életalapjait - és ez a támadás minden esetben mindennek a megsemmisítését jelenti. A "szabadság" és "boldogság" régi eszményeihez ragaszkodni annyit jelent, mint a Nyugat belső ellenségévé válni.

Ezért a nyugati politikának ki kell nyilvánítania, hogy aki ragaszkodik a "szabadság" és "boldogság" szemléletéhez, belső ellenség. Ezt az idejét múlt ideológiát fel kell váltani olyan erőteljes világnézettel, amely illik az abszolút politika korához. Ki kell gyomlálni a régi ideológia eszmét, el kell távolítani vezéreit, fel kell hagyni annak technikájával. Mindazt a csoportot, amely szerkezetében és szellemiségében a régi ideológia mellett kötelezte el magát, törvényen kívül kell helyezni.

A nyugati politikának kötelessége, hogy bátorítsa az ifjúság nevelése során az erős jellem, önfegyelem, becsület, ambíció megnyilvánulásait, a gyengeségről való lemondást, a tökéletességre, a felsőbbrendűségre, a vezetésre való törekvést, egyszóval: a Fajt.

A faj embere fegyelmezi önmagát - mivel szüksége van a fegyelemre. Erős ösztönök erős akaratot igényelnek. A faj a belső káosz maradványa is, mivel a káoszból csakis az alkotás a kivezető út, akár gondolati, akár cselekvési káoszról van szó. Az erős ösztönök minden kiemelkedő teljesítménynek szükséges előfeltételei, még az értelmi teljesítményeknek is. A faj nélküli, gyökértelen értelmiségi beállítottságnak nincs belső parancsszava, hanem az ilyen vállat von és azt kérdi: "És akkor mi van?" Ez egy befejezett ember magatartása - az ilyenek elhasználódnak már akkor, mielőtt elindulnának. Semmit sem képesek megkövetelni, kikényszeríteni, és nem is teljesítenek semmit sem. A faj száz, különös értelmi képzettség nélküli embere ugyanolyan vezetés mellett nagyobb teljesítményt ér el, mint ezer értelmiségi, aki nagy városokból származik. A faj embere még nem befejezett ember - anyagot kínál a teljesítményhez.

Egy értelmiségi nem lelkesíthető - a lelkesedést teljes komolysággal beteges tünetnek, mániának tekinti. Többre becsüli a kávéházban üldögélést, koktélok fogyasztását, alkohol iszogatását és fesztelen modorának megőrzését. A társadalmi és szexuális atomizmus fellengzős eszményeit, az "új képzőművészeti irányzatokat", a "demokráciát", a "tudatalattit" szavaival hirdeti, de mindezt áthatja a romlás parfümje. Az ő világa &z unalom, a blazírt degeneráció, a homokszemek véletlen összeütközésének és társulásának világa, egyszóval: a faj díszkoporsója. Baudelaire-nek a holttestek iránti érdeklődése ennek a tökéletes kifejeződése: az értelmiségi világa a személyfeletti lélek bomlása. Ahol ez a fajta emberanyag gyakorol befolyást, a barbár hódítóknak könnyű dolguk van.
A nyugati politikának fel kell ismernie ezeket a tényeket. A nevelési politikának, a propagandának, a közéletnek kell eltávolítania a fajt ettől a kripta-szemlélettől. Távol tartani ezeket a dekadens formákat annyi, mint megőrizni a faj erejét. Engedni azokat szabadon garázdálkodni nem más, mint a faj halálát elősegíteni.

II.
Láttuk, hogy bármely faj hatalma, ereje magában foglalja azt a történelmi eszmét, hogy idegen emberanyagot magába szívjon, és azt saját ritmusába építse. Ezt a jelenséget közelebbről meg kell vizsgálnunk.

Ez az egész történelem folyamán megfigyelhető. Így a rómaiak befogadták faji társaságukba mindazokat, akik képesek voltak rómaiak lenni, és ugyanazzal a belső büszkeséggel akarták mondani, mint a korábbi lakosok a Hét Halmon: "Római polgár vagyok." Amerika 1933-ig hasonlóképpen a bevándorlók millióit fogadta be, akik Európából és a Balkánról jöttek. Az oroszok ilyen módon gyarapodtak számbelileg szüntelenül az utolsó három évszázadban.

Mindegyik esetben az idegen elem belépése valamely faj testébe, az új eszmébe való teljes felszívódást jelenti, az új létszint teljes felvételét és a régi lét teljes elvesztését. Az emberek esetében a 'teljes' szó a lélekre vonatkozik. Ha a lélek asszimilálódni képes, úgy a test is. A franciák tömegesen telepedtek le Brandenburgban a XVIII. század folyamán. A németek ezrei telepedtek le Franciaországban. Nagy számban telepedtek le franciák Amerikában. Ugyanígy angolok is. Óriási számban költöztek át olaszok Franciaországba. A példák majdnem vég nélkül szaporíthatok. Az új jövevények mint csoport teljesen eltűntek. Mint egyedeknek folytatódott a vérárama az új területen, de új kozmikus ritmusra tett szert. A francia hugenották Brandenburgban poroszokká váltak, Írországban írekké. Az angolok Amerikában amerikaiak lettek. A németek Franciaországban franciákká váltak, Argentínában argentinokká, Amerikában amerikaiakká. Ebben a folyamatban az új jövevény mint egyed és csoport semmit sem képes nyújtani a személyfeletti szinten. Egyedi hozzájárulása a személyes tehetségre, csoportos hozzájárulása az egészséges ösztönökre korlátozódik. Kulturális elemeket nem adhat át, mivel azok nem fogadhatók be.

Egy bizonyos magasabb rendű kultúra hatása alatt álló egység semmit sem képes asszimilálni kulturális szinten egy másik magasabb rendű kultúra hatása alatt álló csoporttól.

Ez magyarázza meg, hogy a különböző európai fajok miért asszimilálódtak olyan könnyen egymásba, hogyan volt lehetséges, hogy egy nemzedéken belül eltűntek az új ritmusban és érzésvilágban - ugyanannak a kultúrának lettek a részesei. Noha más fajhoz tartoztak, volt egy magasabb rétege az Életnek, amely mindezeket a fajokat tartalmazta, mint a saját személyfeletti életének megnyilvánulásait. Ezért ezek a vertikális, pusztán faji különbségek nem választották el egymástól a nyugati embereket.

Nem választották el egymástól a nem-nyugati és nyugati embereket sem, amikor a jövevény nem-nyugatiak a maguk részéről nem akartak elzárkózni. Kultúránk fiatalkorában az Európa keleti részén végbemenő népvándorlás során sok ezer szláv asszimilálódott az európai fajok közé, eltűnt közöttük és teljesen európaivá vált. A jövő nyugati politikájának nem szabad megfeledkeznie ezekről a tényekről.

A valóságban ez nem keveredés, nem ötvöződés, hanem egyszerűen a befogadó faj gyarapodása. A jövevények csupán vérüket és számszerű mennyiségüket hozzák, eszmét nem hozhatnak, mivel a befogadó elem már egy eszme megtestesülése. Csak felületes szemlélet tulajdoníthat jelentőséget a szavaknak, kifejezéseknek, sőt szótáraknak avagy különleges társadalmi szokásoknak, amiket a befogadó faj esetleg átvesz az új jövevényektől, miközben asszimilálja őket. Az említett dolgok csupán nyomok, melyek alapján generációk múltán kinyomozható a hatás. Így például bizonyos ír családnevekben felfedezhető a "de la", spanyolokban a "di", franciákban és amerikaiakban a "de", a németekben a "von". Az asszimiláció után előforduló idegen családnevek nem utalnak más folytonosságra, mint a csíraplazmáéra. Valójában az a figyelemreméltó tény, ami egyben az ősi európai bölcsességnek a része, hogy - legalábbis kezdetben - ez az új elem általában nagyobb faji potenciállal rendelkezik, mint a befogadó faj. Innen ered a régi mondás: "Írebb maguknál az íreknél, pápább a Pápánál." Az, aki egy eszme perifériájáról a középpontjába kerül, olyan lelkesedést érez, amit a régi tagok nem éreznek. A befogadók követelményei arra ösztönzik a jövevényt, hogy azokat kiválóan teljesítse. Ez a megtérő buzgósága.

De vannak esetek, amikor ez az asszimiláció nem történik meg. Ez akkor van így, amikor kulturális válaszfal van a két nép között: mindkét népet más és más kultúra befolyásol, vagy az egyik csoportot befolyásol egy kultúra, a másikat nem.

Így például Nagy Katalin uralkodása alatt és az ő hívására német földművesek és kézművesek ezrei mentek Oroszországba. A Volga menti vidéket jelölték ki számukra, és a németek a legújabb időkig ott tartózkodtak. A huszadik században a számuk mintegy 350.000 volt. De oroszországi tartózkodásuk alatt megtartották Európa felé való tájékozódásukat. Kultúra nélküli, primitív orosz környezetük semmiképpen sem volt képes megfosztani őket jellegüktől: hogy ők egy magasabb rendű kultúra töredékei. A bolsevik rezsim megtette velük, amit az idő sohasem lett volna képes megtenni: mesterséges éhínség által nagyrészt kiirtotta őket és maradványukat szétszórta Ázsiában.

Más német kolóniák megőrizték európai kultúrájukat, Oroszország baltikumi részein és a primitív balkáni területen. A Nyugat megsemmisítésére irányuló új ázsiai akarat irtotta ki őket Romániában, Szerbiában, Csehországban, Lengyelországban, Bulgáriában.
Ennek az organikus törvényszerűségnek legismertebb példája, ami leginkább végzetes volt minden érintett fél számára, a zsidóknak nevezett csoport és a nyugati kultúra közötti kapcsolat. A magasabb rendű kultúrák organikus egységének és belső tagolódásának felfedezése előtt lehetetlen volt megérteni, hogy végső sorol hogyan keletkezett a "zsidókérdés". Most ennek a problémának csupán a faji vonatkozását érintjük, és csak a jelenleg létező zsidó faj eredetét szükséges kifejteni.

A zsidó egy másik kultúra terméke. Amikor a nyugati kultúra létrejött, a zsidók szét voltak szóródva annak egy részében, főleg Spanyolországban és Olaszországban. Az arab kultúra a maga legutolsó stádiumában teremtett zsidókból egységet, és a zsidók ennek a kihaló kultúrának formáját öltötték magukra. Ezért a nyugati kultúra ösztönzései bensőleg egyáltalán nem érintették őket. Minden nyugati hatástól teljesen elzárkóztak. Minden szempontból sajátos világnézetük és világérzésük volt, ami nem szorult külső hatásra, hanem csupán arra volt képes, hogy ellenálljon minden más kultúrának. Ez az alapvető tény tartotta teljesen elkülönítve a Nyugattól a zsidókat szellemileg és fajilag - a Nyugat elvetette a zsidók világérzését, a zsidók elvetették a Nyugatét. A kölcsönös gyűlölet és egymás üldözése csak erősítette a zsidó fajt, erősítette a ravaszságát, növelte az ellenállását.

Azt látjuk, hogy noha egyedül a faj nem akadályozhatja kívülről jövő törzsek asszimilálódását, a kulturális sorompók igenis megakadályozzák azt. Természetesen az idegen csoportnak bizonyos számban kell jelen lennie, hogy megőrizhesse azonosságát a kulturálisan tőle idegen vendéglátók társadalmán belül. Egy vékony réteg nem képes ennyire megőrizni önmagát.

Ami Spanyolországban végbement, azt mutatja, hogy semmi olyan testi tényező nem létezik, ami a zsidókat képtelenné tenné az asszimilációra. A XV. század végén a monarchia döntésre kényszerítette őket: vagy felveszik a kereszténységet, vagy elhagyják az országot. A legtöbb zsidó eltávozott, de azoknak a leszármazottai, akik felvették a kereszténységet és gyermekeiket a nyugatiak között nevelték, eltűntek a spanyol fajban.

A kulturális sorompónak egy másik példája Oroszország viszonya a Nyugathoz. A pusztán negatív, kultúraromboló akarat volt az, ami megakadályozta Oroszország asszimilációját a Nyugathoz, noha Nagy Péter és őt követően a dinasztiája minden rendelkezésére állót megtett az asszimiláció érdekében három évszázadon át. Az 1917-es forradalom kitörése elsődlegesen Nagy Péter törekvésének kudarca volt - az asszimilációs törekvés csak a felszínen volt sikeres: nem hatotta át ennek az óriási negatív lelkiségnek mélységeit. A nyugati kultúra a nagy sorompó, ami szintén megakadályozza a nagyszámú faji asszimiláció bármely módját.

A kínaiak és a japánok, akik a Krisztus előtt 1000 körül beteljesedett kínai kultúrát tudják maguk mögött és hordozzák lelkükben, ugyanilyen okok miatt képtelenek fajilag jelentős számban az asszimilációra. A fordítottja is igaz: ha egy nyugatiakból álló csoportot Kína közepére helyeznénk, annak leszármazottai 1000 év múlva is nyugati emberek lennének, akiket tőlük teljesen idegen kínaiak vesznek körül. Ez a magyarázata az amerikaiak Kína- és Japán-ellenes törvényeinek és tevékenységének a XIX. század közepétől mostanáig.
A számok okozzák a faji kérdéseket. Ha vékony réteg kerül egy kultúrába, eltűnik, ha számbelileg jelentős csoport van jelen, amelyet kulturális sorompók választanak el az őt körülvevő néptől, nem tűnik el.

III.
Gondolni annyit tesz, mint túlozni: egy dolog elemeire bontása együtt jár a vonatkozások természetes rendjének megzavarásával. Mégis ez a gondolkodásnak, a dolgok szellemi vizsgálatának és rangsorolásának szükséges előfeltétele. Így a népek asszimilációjának elsődleges sorompója mindig a kultúra, mivel a többinél mérhetetlenül fontosabb sorompó, hiszen az hozza létre a fajt. Mégis vannak olyan esetek, melyekben a testi értelemben vett faji különbségek olyan nagyok, hogy az asszimiláció lehetetlennek tűnik. Ilyen problémák nem léteznek Európában, hanem ilyenek a különböző amerikai és dél-afrikai gyarmatokon fordulnak elő.

A szubjektív értelemben vett faj befolyásolja a párválasztást. Ha erősek a faji ösztönök, megakadályozzák, hogy valaki olyan párt válasszon, aki tőle teljesen idegen jellemzőkkel rendelkezik, még testileg is. Így a néger általában elveti a fehér fajt, és a fehér a négert. A kulturális sorompó is jelen van, mivel a néger a mi kultúránk alatt áll, még akkor is, ha évszázadokon át él a mi kultúránk területén. Csak ha a pár mindkét tagjában legyengült a faji ösztön, akkor fogadják el a testileg teljesen idegent.

Amerika esete mutatja a testileg teljesen idegen népek közötti faji asszimiláció határait. Ott a liberális-demokrata-kommunista ideológia minden lehetséges módon nyíltan akarta elősegíteni, ennek a két fajnak a keveredését. Ennek egyedüli eredménye a faji keserűség volt, amely véres zendülésekben nyilvánult meg, amik mindkét oldalon tömeggyilkosságokhoz vezettek.

Egyedül azért érintjük itt a négerkérdést (politikai jelentőségét Amerikával együtt tárgyaljuk), mert úgy tűnik, hogy az asszimilációt akadályozó faji különbségnek ez a szélsőséges esete. Az, hogy ebből mennyi tulajdonítható a négerek primitívségének, és mennyi teljes testi különbözőségének, nem tudjuk.

Mindazonáltal a négerek ezen faji elhatároltságának érintése Európa számára nagyon fontos tényt mutat: a fehér emberek, vagyis a nyugati emberek közötti faji különbségek elenyészően kicsinyek, ha figyelembe vesszük közös küldetésüket, egy magasabb rendű kultúra meg\>alósítását. Európában, ahol a faji különbségeket (mondjuk, a franciák és az olaszok között) mindeddig nagyon felfújták, a faji különbségek nem is emlékeztetnek a nyugati civilizáción kívüli faji különbségekre. Ezen a vonalon megfelelő okulásul az szolgálna, ha az Amerikából és Afrikából származó négerek vagy az Orosz Birodalomból származó mongolok és turkesztániak elfoglalnák egész Európát (és annak nem csupán egy részét).

Ezzel a faj és a politika közötti utolsó és legmélyebb vonatkozáshoz érkeztünk el.

A politikának az a történelmi küldetése, hogy a nyugati civilizációt megvédje a belső dekadenciától és a kívülről fenyegető barbár támadástól.

Ennek sikere a megmaradt faji ösztönnek, vagyis az önfenntartási, fajfenntartási ösztönnek és az ösztönös hatalomvágynak erősségétől függ. Minden ember és csoport hozzánk tartozik, aki részese az 5000 éves történelem eme legnagyobb harcának, tekintet nélkül az ember illetve csoport származására. Minden csoport vagy eszme, amely nem részese ennek az érzésnek és a saját céljait Nyugaton belül akarja megvalósítani, belső ellenség. Minden csoport vagy eszme, amely bármilyen módon gyengíti a Nyugat faji erejét, belső ellenség.

A politikának az a nagy kettős feladata van, hogy kigyomlálja a belső ellenséget, annak érdekében, hogy megmentse a Nyugat faji ösztöneit és ezt a fajt egy biztos és erős egységgé alakítsa az évszázados harcra. A materializmus a fajjal kapcsolatban két gyászos tévedést követett el: egyrészt tagadta a fajt, másrészt a fajt a kultúra elé helyezte.

A politika célja a mi Nyugati Birodalmunk megteremtése, mindaz, aki materialista eredetű fajelméletekkel áll elő, akár a "türelem" nevében, ami azt jelenti, hogy le kell mondanunk az ösztöneinkről, akár a "faji tisztaság" nevében, ami azt jelenti, hogy le kell mondanunk a kulturális egységünkről, meghosszabbítja a Nyugat válságát és megosztottságát. A Nyugat szabadságáért és a Nyugati Birodalom megteremtéséért vívott eljövendő harc egyik eredménye hosszú és elkeseredett küzdelemben egy új faj létrejötte lesz, amely magában fogja foglalni Anglia, Németország, Franciaország, Olaszország, Spanyolország és a Skandináv-félsziget XIX. századi népeit.

Azok a nyugati népek, amelyeknek legkevésbé sérült a faji tömbjük és a faji ösztönük, fognak legerőteljesebben reagálni az eljövendő háborús évszázad parancsszavára, és játsszák majd a legnagyobb alkotó szerepet ebben a minden eddiginél nagyobb küzdelemben, de az új faj egy egység lesz, nem halott fajok együttese, hanem egy új és pompás teremtmény a most létező emberáradatból.

A XIX. századi európai fajok mint ilyenek halottak. A XIX. századi közönséges hazafiasságból kiinduló politika nem képes visszhangot kiváltani. A Nyugat egységét, melyet a barbár népek mindig is felismertek, az utolsó órában felismerte maga a Nyugat is.
A barbár a földön fekvő Nyugat hátán ül. Ez a nyugati egységnek nem a vége, hanem a kezdete.

A NÉP

Nyilvánvaló, hogy a faj a történelem terméke. Ez egyik példája annak, hogy a biológiai elem a szellemi tényezőt követi. Ahhoz, hogy ez a folyamat elérje legmagasabb fokú kiteljesedését, egy bizonyos időre van szükség. Két-három nemzedék kell ahhoz, hogy a faji eszmetípus birtokba vegyen egy emberáradatot, és sajátos kinézést adjon neki, olyat, ami megfelel a maga egyedülálló személyfeletti szellemének.

A 'nép' szó a gondolkodás más szintjén van. Ismerjük e szónak a demokratikus csőcselék általi polémikus alkalmazását a minőségi elemek tagadására. Ők csupán a tiszta és egyszerű mennyiséget nevezik "a népnek". Mi azonban tényeket keresünk. Mi a nép? Mi a tagolódása?

Két francia gondolkodó a XIX. században értékes bepillantást nyújtott az emberi csoportok természetébe. Gustave le Bon és René Worms meglátták, és Descartes világosságával kifejtették az emberi csoportok organikus természetét, a személyfeletti egységet, amely a csoport rendeltetésének őrzője. Worms ezt felfelé alkalmazta - az államra, Le Bon lefelé - a tömegre. Fejtegetéseik nem voltak teljesen mentesek materialista tendenciáktól. "Az igazság az egyén, a tévedés a kor sajátja." - mondta Goethe. Ennek ellenére bepillantást nyújtottak a Nyugat számára a történelem vonulatába. A racionalizmus kora nem méltatta figyelemre megállapításaikat. William Paley tiszta materializmusa szerint "a nép nem egyéb, mint azoknak a polgároknak az együttese, akik alkotják". Továbbá: "egy nép boldogságát az egyes személyek boldogsága alkotja". Ez az ostoba tényellenes kép nem volt megcáfolható, mivel egyfajta hit volt.

Ez a kép a korszellemet tükrözte, és nem hunyhatott volna el másként, mint ennek a szellemnek a kimúltával. Ez olyan kép volt, ami egy bizonyos lelkiségből fakadt és, még ha tagadta is a lelket, mégis egy bizonyos szellem létéhez volt kötve.

Az új korszak a Tekintély újjászületésének a kora, szellemi és politikai szempontból egyaránt. Ez a kor a politikai formuláját a tényekre, a lehetőség valóra váltására alapozza. Nem azt teszi, hogy megálmodik egy ideális képet, majd a cselekvés világának szótárát igyekszik megváltoztatni. Nem akarja azzal áltatni magát, hogy a szavak megváltoztatásával átalakítja a tényeket. A tényekre akar figyelni és mindenekelőtt a tények tárházára, a történelemre és a történelem hajtóerejére, a Rendeltetésre.

Ahhoz, hogy megérthessük, mi a nép, a legkisebb emberi csoporttal, a tömeggel kell kezdeni a vizsgálatot. Azonnal nyilvánvaló, hogy a tömegnek két típusa van. Van olyan tömeg, amely értelmiségi alapon jön össze. Egy előadáson, egy színdarabon, valamely társadalmi eseményen jelenlévő tömeg. Van olyan tömeg is, amely szellemi alapon csoportosul egy politikai gyűlésen, vallási szónoklaton, tiltakozáson, egy tüntetésen.
Az első típus csupán esetlegesen összegyűlt emberek együttese. Az egyének taszítják egymást, átvitt értelemben és betű szerint is. Ebben a tömegben annyi nézőpont van, amennyi egyed. Ezek nem alkotnak tényleges egységet, az ilyen tömeg csak lehetőség szerinti egység. Egy színházi tűzvész az ilyen esetlegesen összegyűlt, egymástól független emberek együttesét olyan tömeggé alakítja át, amelynek egy lelke, egy gondolata van. Igen, ez a gondolat nem valami magasröptű, de a tömeg egységgé válik. A pánik egysége olyan tény, amelyről a politikai és katonai vezetőknek tudniuk kell, hogyan használják ki. Ez egyfajta módja az egységteremtésnek, amikor egyéb módszerek kudarcot vallanak.

A második típus nem esetlegesen összegyűlt emberek együttese, hanem egység. Az első típus formátlan tömeg - minden ember azonos szinten lévő "atom". A második típusnak van formája - van vezetője. Ha nincs vezetője, nem egység, és néhány rendőr képes szétoszlatni. Az egyedek nem akarnak semmilyen kockázatot vállalni a puszta együttlétért, mivel legfontosabb az egyediségük. A tömeg egysége eltünteti az összetevők személyiségét, az egység egyfajta személyfeletti lélek. Az egységnek egy eszmén kell alapulnia, egy szavakkal kifejezhetetlen érzésen, amely elég erős ahhoz, hogy az egyediséget helyettesítse. Amikor ilyen eszme jelen van, a jelenlévő emberek olyanokká válnak, mintha a magasabb rendű organikus egység sejtjei lennének. Magas intelligenciájú emberek, akik részt vettek valamely akcióra egyesült tömegben, beszámolnak róla, hogyan függesztődött fel egyik pillanatról a másikra az intelligenciájukból származó lelki függetlenségük egy titokzatos erő hatására, mely éppen olyan titokzatos volt erejében, mint eredetében.
Az ilyen tömeg már nép. Magasabb rendű organizmus, melynek egy személyfeletti lélek ad formát. Az egyedek feláldozzák önmagukat abban a folyamatban, amelyben a magasabb rendű lélek ténylegesül. Az egyes emberek önmagukban ilyen önfeláldozást sohasem tennének.

Ennek a folyamatnak a technikája teljesen láthatatlan, titokzatos, de az eredményei nagyon is láthatók. Nemcsak arról van szó, hogy nagy személyfeletti lelkesítő hatásra a tömeg spontán módon forradalmat robbant ki, amikor egy vezető megjelenik, ahogy például Camille Desmoulins egységgé aktivizálta a csupán esetlegesen együtt lévőket a Királyi Palotában 1789-ben, hanem az ilyen egységek létre is hozhatók. Így mindaz, aki olyan helyzetben van, hogy egy tömeget össze tud hozni egy helyen, ezt a tömeget megfelelő vezetéssel egységgé is képes átalakítani.

Ami a tömegben lévő egyéneket illeti, a tömeg egyfajta szellemi beállítottságot jelent. A tömegben lévő embernek eszébe sem jut, hogy önállóan gondolkodjék - a gondolkodás eredményét készen adja eléje a vezető, ezért ezek a gondolatok a vezető gondolatai.
Ezzel a tömeg egységével kapcsolatban egy igen fontos tény jelenik meg előttünk. Ez csak az első világháború új propaganda technikájának eredményei tették nyilvánvalóvá. Ez a következő: bármely lehetséges típusú, állandó, szüntelen és töretlen propagandával a tömeg egysége akkor is fenntartható, ha a tagjai fizikailag el vannak szakítva egymástól. A tömegpropaganda egy földrész lakosságát tömeggé alakítja át. Ilyen körülmények között egyéni gondolatok nagyon ritkán fordulnak elő. A mozival, sajtóval és rádióval való állandó "bombázás" minden egyediségtől megfosztja az óriási tömeg egységeit.
így a tömeg vezető-vezetett tagolódást jelenít meg. Ennek lényegi jelentősége van: e nélkül nincs egység, ezzel együtt bármely összegyűlt csoport egységgé válik. De a tagolódás meghatározó része a vezető, nem a vezetettek. Minden megállapodást a vezető köt, minden döntést a vezető hoz. Ez teljesen független bármely elmélettől vagy eszménytől, melynek nevében a tömeg mozgósítható, még az individualizmus eszméjétől is. A tömeg magasabb rendű egység, a vezető képviseli azt.

Ahol jelen van egy magasabb rendű kultúra, minden tömeget befolyásol, ha csak negatív módon is. Ez azt jelenti, hogy még a kultúra elleni tiltakozások, mint a parasztháborúk, Jack Cade forradalma, a marxista osztályharc és hasonlók csak a kultúrát megsemmisíteni akaró vágyukból nyerik egységüket. Az, hogy a törne* egy kultúra szolgálatában áll vagy sem, a vezetőtől függ. A tömeg mint tömeg semleges. A döntő tényező a vezetés: az alkotó vezetők, mint Napóleon a tömeget felfelé és előre vezetik, a negatív és elferdült lelkű vezetők, mint Roosevelt a tömeget lefelé és hátra mozgatják.

A tömeg lelki egység. Jelentését és lehetőségeit a tagolódása, formálódása, a vezetője adja meg. Ez vonatkozik mind az utcán menetelő, egytekintetű és egyhangú tömegre, mind pedig egy földrésznek, például Amerikának a tömegére.

A vezetőnek kettős jelentősége van: ő is a tömeg része, de a tömeggel szemben is kell állnia. Nincs egyéniség az övén kívül; ha a tömegbe belevész, semmilyen egyediség, semmilyen akarat, semmilyen agy nem marad a tömegben. A vezető a személyfeletti egység része, ahogy az agy része a testnek. Az agy a léleknek szolgál, a test az agynak.
A legkisebb személyfeletti egység, a tömeg az ösztön és az értelem polaritását mutatja, és ez a polaritás minden emelkedő organizmus sajátja, egészen a magasabb rendű kultúráig. Az ösztön az élet tartalma, az értelem az ösztön ténylegesítésének technikáját nyújtja. Az ösztön mondja meg a mit, az értelem a hogyant. Az ösztön sugallja: Tartsd fenn magad! Szaporodj! Növeld a hatalmadat! Az értelem keresi az önfenntartásnak és a hatalom növelésének módszereit. Az értelemre hárul az élet ténylegesítésének, és az élet ösztönös parancsszavai kifejezésének küldetése.

Az ösztön és az értelem csakis egymáshoz való vonatkozásukban érthetők meg. Egymástól való elválasztásuk torzulást és betegséget jelent. Együttesen gazdagítják az egészséges embert. Ezért van az, hogy a kései civilizációkban olyan ostobák tudnak lenni egyes értelmiségiek: legyengültek az ösztöneik, ezért nem működik jól az értelmük. Az ösztön egy bizonyos rendeltetésű hajó, az értelem a kapitány, amely irányítja. Egy másik kép: az ösztön az elszállítandó utasokat jelenti, míg az értelem a hajó parancsnoka, akinek el kell indítania a szállítmányt.

Az ösztön és az értelem viszonya negatív oldalról is megfogalmazható: az ösztön szolgáltatja a hatalomvágyat, de nem tudja eldönteni a támadás pillanatát. Az ösztön nem képes eldönteni, hogy az élet milyen politikával ténylegesítheti a maga belső parancsszavát. Az ösztön vak - állandóan a támadást sugallja. Hood tábornok így pazarolta el a függetlenségi háborúban Tennessee hadseregét. Az értelemnek kell eldöntenie, hogy védekezésre, avagy támadásra van-e pillanatnyilag szükség. Amikor az ösztön megadná már magát, az értelem még mindig láthat némi reményt. Az ösztön minden mást és mindenki mást ellenségnek lát. Az értelem a helyzetből hidegen eldönti, hogy ki az ellenség, és mindenki mást barátjává akar tenni. Az ösztön megrészegedhet, az értelemnek józannak kell maradnia. Az ösztön szeret és gyűlöl, az értelem egyiket sem teszi.

A gótika időszakában a Császárság és Pápaság két tökéletes társadalmat alkottak. Mindkettőnek a maga belső egységében abszolút egyensúlyt és harmóniát kellett mutatnia, szemben az egyes emberrel, aki tökéletlen, akiben az ösztön és az értelem egymás ellen vív harcot. Abban az időben a cselekvés emberének, aki egy nagy eszme megvalósításán fáradozott, az volt a problémája, hogy az ösztöneit keretek között kellett tartania. Oroszlánszívű Henrik ösztönösen cselekedett, amikor Barbarossa ellen védekezve elpusztította a Hohenstaufenek Birodalmát, és ezt a rombolást mindmáig megszenvedte a Nyugat. A mai átmeneti időkben a probléma fordított: most az értelem az, amit erős kézzel korlátok között kell tartani. Racionalista gőgjében az értelem önmagát nyilvánította kizárólagos életnek, és magán kívül minden mást maradinak, tévelygőnek. A nyugati ösztönt megtagadó nyugati értelemnek volt a következménye a világ felosztása Washington és Moszkva között.

II.
Láttuk, hogy a tömeg az egyedi lelkek egyfajta belemerülése egy személyfeletti lélekbe. A tömeg egy emberösszességből létrejött egység. Ebben a folyamatban az értelem kilép az összetevők közül és a tagolás, formálás, vagyis a vezető szerep lesz a feladata.
Az utcai tömeg a legkisebb nép. A nép cselekvésre irányuló egység. Mindannyiszor, amikor a történelem a maga ritmikus örvényébe ragad egy csoportot, ez utóbbi vagy azonnal néppé formálja magát vagy eltűnik. A csoport eredete szerint lehet vallási, gazdasági vagy kulturális csoport. De amikor az események szereplőjévé válik, úgy kell reagálnia, hogy néppé alakul, vagy eltűnik a történelem lapjairól. A nép lehet kicsi és lehet nagy. Az Adige és Kurisches Haff torkolat között élő népesség kultúránk hajnalán kezdte magát népnek érezni. A terület mérhetetlen nagysága a Nyugati Kultúra kezdetén egyedülálló volt. Ugyanez az érzés volt az, amely szélesebb távlatban, a Nyugati Kultúra érett korában Spanyolország felügyelete alatt az egész világot a nyugati politika tárgyává tette. Egy nép kicsi is lehet. Ilyen például a mormonok szektája Amerikában, amely kizárólag vallási megtértekből áll. Erőteljesen hirdették tanaikat, kívülről támadták őket. Erre úgy reagáltak, hogy néppé váltak. Egységük megmaradt mindaddig, míg csak a vezetőségük nem döntött az értelem javára és kompromisszumot nem kötöttek vallási tanításukban. Ezt követően a mormon nép eltűnt.

Mi az, ami egy népet létrehoz? Elsősorban a csoport és emberi környezete közötti különbség, másodszor egy feszültség, amit ez a különbség kialakít. A feszültség egyfajta határvonal. A feszültség mindkét oldalon élesen kiemeli az érzéseket és egy új akciós egységet, egy népet eredményez.

Ahhoz hasonlóan, ahogy ez a feszültség lehet vallási, gazdasági, kulturális és faji eredetű, ugyanúgy az új egység mindenfajta népet tartalmazhat, amennyiben az érintett népesség heterogén. A nyelv nem akadály egy nép kialakulásában, ténylegesen minden létező nyugati nyelv a megfelelő nép kialakulása után jött létre.

A nép szellemi egység. A történelem hozza létre, és ha képes túlélni első próbatételeit, olyan egységgé válik, amely tovább viszi a történelmet. Ahogy egy utcai tömeg csakis a vezető-vezetett tagozódás által válik egységgé, éppen úgy a nép is csak a vezetés erejében válik ilyenné.

A tömeg és a nép közötti különbség csak a fennállás időtartama és a számszerű nagyság miatt áll fenn, és nem jelent jellegbeli különbséget, így egy ember is gyakorolhatja egy tömeg teljes vezetési funkcióját a szükséges néhány órára. A nép nagyobb mértékben tagolt, mint a tömeg, összetettebb léte van és nagyobb életfeladata, ezért vezetőréteget igényel. Minden abszolút monarchiának, illetve minden diktatúrának is van vezetőrétege.
Egy nép lehet erős, és lehet gyenge. A nyugati történelemnek a vesztfáliai békét követő legújabb évszázadai alatt néhány gyenge nép fenntartotta névleges függetlenségét (politikailag szólva a nagyhatalmak közötti feszült helyzet következtében). De a gyenge népek - a gyenge egyénekhez hasonlóan - nem képesek létrehozni nagy tetteket vagy nagy gondolatokat. Egy erős nép a maga belső parancsszava következtében fenntartja a határokat maga és más népek között és nem hajlandó kompromisszumra a maga egyedülálló eszméjével kapcsolatban. A határ itt természetesen szellemi határt jelent. Azt, hogy ez területi határrá fejlődik-e vagy sem, az eseményeknek kell megmutatniuk, és az is lényeges, hogy milyen kultúráról beszélünk.

Így sem az arab, sem a klasszikus kultúra nem volt egy adott területhez kötött nép eszméje. Sem a klasszikus, sem az arab kultúrában nem mondott ellent annak, hogy egy nép lelkileg egységesnek érezze magát, az, hogy ugyanazon a területen éljen egy erős nép, amelynek saját kormánya és törvényei vannak. A császári Róma az idegeneket érintő esetekben az idegenek törvényeit alkalmazta. Az arab kultúrában még jellegzetesebb volt a függetlenség. Így a nesztoriánusok, a mohamedánok és a zsidók egymás mellett éltek, de különböző nemzetekhez tartoztak, és egymás között nem házasodtak. Idegennek lenni annyit jelentett, mint más hitet vallani. Ezek a népek és nemzetek a reformáció korának nyugati tanítását: "akié a föld, azé a vallás" a természetes rend lehető legsátánibb felforgatásának tekintették volna. Szörnyűségesnek tűnt volna számukra, hogy a hit a területtől függjön. A zsidó ezt az érzést ebből az idegen kultúrából vitte magával. A nyugati lakó szomszédját ő idegennek tekintette. Vendéglátó népének közélete közömbös volt a számára, megvolt a maga sajátos közösségi élete, melyet a Nyugat nem ismert. A Nyugat törvényei nem voltak a zsidó törvényei, a nyugatiak vallása, erkölcse, szokásai, gondolatai, öltözködése és mindenek előtt politikai élete, a Haza, a hazaszeretet, a katonai szolgálat és az önfeláldozás eszméje mind idegenek voltak a zsidó számára.

Törökországban és Kínában nem érezték megalázásnak, hogy a "kapitulációk" által a nyugatiak a saját konzuli képviselőik joghatósága alá kerültek, és nem a helyi bírák ítélkeztek felettük.

Ezért az egyik népnek a többi népekhez való viszonyát annak a magasabb rendű kultúrának a szimbolikus belső élete határozza meg, melyben az illető nép keletkezett. Ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy egy nép kizárólag magasabb rendű kultúrában jöhet létre, mivel a Tarmerlane-hez és Dzsingisz Kánhoz hasonló jelenségek is népkialakító tényezők.

A faj és a nép fogalmilag teljesen elválaszthatók, de az életben nem különíthetők el egymástól. Láttuk, hogyan alakul ki egy faj.

Egy faj kialakulása egy nép kialakulásával veszi kezdetét. Minden nép, amely erős eszmével és megfelelő vezetéssel rendelkezik, faji egységgé alakul, ha elég hosszú ideig fennmarad. A fordítottja is igaz: egy faj - most kizárólag anatómiai értelemben használva a szót, pl. a négerek - gyújtópontja lehet olyan eseményeknek, amelyek arra késztethetik, hogy a nép formáját felvegye.

Egy nép lelki egység. A lelki egységet hordozó tényező mindenhol népet alakít ki. A Nyugat az egész huszadik század folyamán szemtanúja lehet annak, amit Nietzsche a XIX. század nyolcvanas éveiben megállapított: egyfajta Nyugati Nép keletkezésének. Nietzsche idejében kevesen értették meg ezt a kifejezést: "mi jó európaiak". Az európaiak túl elfoglaltak voltak a maguk kicsinyes játszmáikkal. A kormányok a nemzeti atomizmus játszmáját játszották, a szalonokban a társadalmi atomizmusról és a "boldogságról" fecsegtek, a sörözőkben az osztály-atomizmust tervezték.

Egy nép erőssége és egészsége a maga kiformálódásának határozott jellegétől függ. Láttuk, hogy egy utcai tömegben hogyan rendeli alá önmagát titokzatosan a tömegben lévő egyes ember értelmileg és akaratilag a vezetőnek. Ha a vezető tévedései következtében vagy külső erőszak hatására ez a rend felborul, a tömeg mint ilyen meghal, és újra egyedek összességévé változik.

Ezért az akarat és értés nyugati decentralizációja általában súlyos kulturális betegségnek tűnik. A kultúra értelmiségi tartalmának lassú növekedése évszázadok alatt fokozatosan aláásta Nyugaton a Tekintélyt és a Nyugat egységét. A világ ezt a kultúrát mégis egységesnek látta egészen az 1789-es katasztrófáig, melyet Napóleon és utána a Bécsi Kongresszus képtelen volt tartósan meg nem történtté tenni. Az európai egyetértés helyébe egyre nagyobb európai viszályok léptek.

Minél nagyobb lett a kultúrán belül az akarat és az értelem süllyedése és decentralizációja, annál nagyobb volt a kulturális egészség hanyatlása. A nacionalizmus a kultúra betegsége, az osztályharc a nemzet betegsége, a parlamentarizmus az állam betegsége, a pénz uralma a társadalom betegsége, a terméketlen élvezethajhászat a faj betegsége, az új önzés a család betegsége, és a válás a házasság betegsége volt.

Minden kultúra átment ezen a borzalmas válságon, és minden kultúra állt olyan helyzetben, amelyben a Nyugat most, 1948-ban áll. Ezen természetesen belső válságot kell érteni, mert korábban a barbárok és kultúratorzítók sohasem hódítottak meg egy egész kultúrát a kultúra válságának tetőfokán. A minket megelőző hét kultúra legyőzte és túlélte ezt a kritikus időszakot: az ösztön és az értelem alkotó erői harmonikusan együttműködve minden esetben előidézték a Tekintély újjászületését és kialakították a kultúra Birodalmát.
Az értelem hosszú ámokfutásának orgiája után a szintézis és alkotás ezen újjászületésének kezdete különböző jelenségekben mutatkozik. Nietzsche és Carlyle az újjászületés jelképei. Mindketten jellegzetesen európaiak voltak és megvetették koruk kicsinyes államelméletét. Életük és eszmeviláguk az organikus szükségszerűség egyik megnyilvánulása volt. Mindketten az Új Kor hírnökei. Egy másik jel a kultúrtörténeti munkák áradatának megjelenése. A harmadik az államszocializmus feltűnése. De Vries és Driesch biológiai elméletei, a materialista sablonokkal való szakítás egész csapat fizikus részéről a negyedik jel. A politikai célok szempontjából a legfontosabb a Nyugat Népe kialakulásának kezdete.

A NEMZET

A 'nép' szó olyan csoportot jelöl, mely egy eszme által és a vezető-vezetettek polaritása jelenléte miatt lelki egységgé vált. A szó jelentése szempontjából közömbös, hogy az ilyen csoport mennyi ideig áll fenn, mekkora a belső ereje, intenzitása, illetve életküldetésének nagysága.

A nemzet is nép - és valamivel több is annál. Magasabb fokú formát jelent. Egy nép létrejöhet kultúrán kívül is, a nemzet nem. Egy nép rövid életű vagy bensőleg gyenge is lehet. Egy nemzetnek hosszú élete van, és a nemzet egy kultúra legerősebb organikus egységei közé tartozik. A 'kultúra' szóval a nemzet fémjelzését érintettük: a nemzet egy kulturális eszmét hordozó nép.

Amikor egy magasabb rendű kultúra megszületik egy területen, a több nemzedéken át tartó "terhességi időszak" után, titokzatos hatást gyakorol az adott területen élő népekre. A korábbi nevek és csoportok eltűnnek az új szellemi egységekben. Krisztus után 1000 körül Nyugaton a 'sváb', 'frank', 'lombard', 'vizigót', 'szász' szavak gyakorlati célra már nem használatosak, és németeknek, olaszoknak, franciáknak és spanyoloknak kezdték magukat érezni az emberek. Ezen csoportok mindegyike egy-egy eszmét jelent, vagyis a kultúrszellemiség egy bizonyos részét, egy bizonyos vonatkozását hordozza. Ez a közöttük lévő különbözőség alapja. A hasonlóság közöttük az, hogy ugyanannak a kultúrának a termékei.

A különbözőség más és más faji ritmust és különböző gondolkodási és cselekvési stílusokat tesz szükségessé. Más és más belső hangsúly az általános nyelvi anyagot különféle nyelvekké formálja, mindegyik nyelv különböző lelkiség megnyilvánulása. A hasonló külső élményekre az egymástól különböző lelkiségek különféleképpen reagálnak, így az események is hozzájárulnak a keletkező nemzetek jellegének formálásához.
Ahhoz, hogy megérthessük, mi a nemzet, éles különbséget kell tennünk a nemzet, a politikai egység és a nyelv között, melyek egybetartozása a XIX. század számára olyan nyilvánvalónak tűnt. A racionalizmus és kapitalizmus koráig a nemzeteket a történelem alapanyagaként kezelte. Pedig ezek a nemzetek a nyugati történelemben csupán a Nemzet-Eszme egy bizonyos szakaszának megnyilvánulásai.

Kultúránk hajnalán a nyelvnek semmi köze sem volt sem a nemzethez, sem a politikához. Ebben az időben a nemzet szellemi egység volt, s mint ilyen nyert a korszellemben kifejezést. Ez a vallásos érzéseknek, skolasztikus filozófiának, a gótikus építészetnek, a császári-pápai politikának és a keresztes háborúknak a szellemével volt azonos. A külföldivel kapcsolatban határozott érzéseik voltak, de a szónak nem voltak kizárólagos politikai, illetve nyelvi vonatkozásai. A XI. és XII. században az angol, német, francia gondolkodásmódok a különböző skolasztikus filozófusoknál jelentkeznek. A különféle belső erkölcsi parancsszavak, a különféle erkölcsi tartalmú érzések, a vallási érzések megnyilvánulásának különböző módjai, a gótikus katedrálisok különféle változatai, a Pápasághoz vagy a Császársághoz való kapcsolódás különböző fokai - mind-mind a különféle nemzeteszményeket mutatják.

A külföldiekkel - a mórokkal, a szlávokkal, a törökökkel és a szaracénokkal - szemben ezek a nemzetek öntudatlanul, magától értetődően egy népet alkottak. Noha érzelmileg egymástól erőteljesen megkülönböztették magukat, az idegen kultúrához tartozó elemekkel szemben az ösztönük egybe forrasztotta őket. Így, amikor a keresztes háborúk létrehoztak egy nyugati államot Levantében, az nem angol, francia vagy német, hanem egyszerűen nyugati állam volt. A kultúra ösztöne erőteljes, ritmusa gyakorlatilag ösztönöz, személyfeletti egységét a vér érzi, ezért ismeri fel az értelem.

Az összes kultúrák nemzeti formákban nyilvánulnak meg. Ez vonatkozik a képzőművészeti formákra, a vallásokra, a nyelvekre, a technikai alkotásokra, a tudományos rendszerekre és a többi kulturális formákra is. Minden kultúrán belül úgy különbözik az egyes nemzetek stílusa, mint az összes többi formák. Ahogy az arab kultúrában a történelmet úgy fogták fel, mint a teremtéssel kezdődő és a világ végével végződő isteni világterv megvalósulását, ugyanúgy a nemzeti stílus is hit kérdése. Egy bizonyos hitet vallók szerveződtek nemzetté. A területnek, a Hazának a fogalma nem volt jelen. A nemzet fogalmának szellemi és nem fizikai határai voltak. Ez a nemzetfogalom teremtette meg ezen az idegen kultúrtalajon a zsidó nemzetet, amely ebben a kultúrában a hasonló struktúrájú más nemzetek egyike volt. A mi kultúránkban a zsidó nemzet annyira tökéletesen idegen, hogy senki sem ébredt tudatára, hogy mi a zsidó nemzet lényege. Egészen addig, amíg el nem jött a kései civilizáció kora a maga történelmi érzékenységével.

A klasszikus kultúrában a nemzeteszme a városállam formájában jutott kifejezésre. A nemzet nem terület volt, hanem csupán a város a maga lakosságával. Bármely további területi jellegű hatalom eredetileg negatív jellegű volt, mint például annak a hatalma, hogy megtagadják a lehetséges ellenségtől, hogy háborúban a területet birtokolja. Ezen nemzetek számára fantasztikus és visszataszító hallucináció lett volna a mi elgondolásunk a Hazáról, melynek tőlünk távol eső határai vannak, melyeket egész élete során senki sem lát.

II.
A nemzet egyfajta eszme. Anyagi megnyilvánulásai az önmagát kiteljesítő eszmének megvalósulásai. A könnyebb megértés végett a nemzetet három rétegre oszthatjuk. Legfelül van maga az eszme. Ez szavakban kifejezhetetlen, mivel nem elvont fogalom, hanem lélek. Csak az életben, a tettekben, gondolatokban és az eseményekben juthat kifejezésre.

Alatta következik a kisebbség, amely az eszmét magas szinten testesíti meg. Ez a nemzethordozó réteg. Ez jeleníti meg az eszmét a történelemben. Gyakorlatilag ez a nemzet. Ez ténylegesség, míg a lakosság tömege, a nemzet törzse csupán lehetőség.
A legalacsonyabb réteg a tömeg. Ez az alap felé kiszélesedik, és egyre kevésbé differenciált, ahogy lefelé haladunk. Lefelé haladva végül olyan örökké változatlan szintre bukkanunk, amely sohasem részese a nemzeteszmének, amelynek semmifajta tapasztalata sincs a csúcson játszódó történelmi drámáról.

Ahogy a tömegben a vezető az egység meghatározó tényezője, ugyanúgy a nemzeti egységben a meghatározó tényező a nemzethordozó kisebbség. Mind a kisebbség, mint a tömeg az eszme szolgálatában áll, éppen úgy, mint a tömegeszme vezetője és vezetettjei a tömeg eszméjének szolgálatában. Ha a vezetőt meggyilkolják vagy eltávolítják, egy másik vezető lép a színre, ha az eszme erős. Hasonlóképpen a nemzeten belüli tömeg a legtöbb egyedében tartalmazza a nemzeti érzésnek egy szikráját. Azok, akiket ez a belső minőség jobban megmozgat, mint a többieket, a kisebbséghez, a nemzethordozó réteghez tartoznak.

A nemzethordozó réteg és a tisztán politikai vezetés különbözik egymástól. Az organikus egészség állapotában a politikai vezetés tagjai kizárólag a nemzethordozó réteghez tartozók lehetnek, de közülük semmiképpen sem mindenki, mivel a nemzethordozó réteg sokkal szélesebb, mint a politikai vezető réteg. De előfordulhat az is, hogy a politikai vezető réteg a nemzethordozó rétegnek csak néhány tagját tartalmazza vagy egy tagját sem, mégpedig a nemzeteszme gyengesége, illetve valamely belső és idegen csoport agresszivitása következtében. A nemzethordozó rétegnek azok a tagjai, akiknek erős a nemzeti érzésük és hajlandók áldozatot hozni ezért az eszméért, a világ színe előtt és a belső, idegen, nemzetellenes elemekkel szemben őrzik az eszmét.

Ha ennek a rétegnek le kellene válnia egy egészséges nemzetről, melynek jövője van, a nemzet testében a szellemi káosz időszaka után a tömegből új vezetőréteg keletkezne. Ha a tömeg teljesen híjával van a nemzeti érzéseknek, a kisebbség nem képes valóra váltani az eszmét.

Az, hogy ez sohasem elvont elvet jelent, Oroszország esetében jól látható. Ott a Romanov-dinasztia és a hozzá hű orosz felső réteg megpróbálta nyugati néppé és nemzetté alakítani Oroszországot. De a tömeg ebben az irányban teljesen meg volt fosztva minden lehetőségtől. A felső rétegnek látszatra sikerült politikai célokra európai nemzetté tenni Oroszországot, ami a kisebbség meghatározó szerepét mutatja. De amikor a bolsevikok kiirtották, illetve kiűzték ezt az egész kisebbséget, senki sem tudott állni annak a helyére, mivel a tömeg ennek az eszmének még a szikráját sem tartalmazta.

Így a történelem szempontjából a nemzet szolgálja a kultúrát, a kisebbség szolgálja a nemzetet, és a tömeg szolgálja a kisebbséget. A racionalizmus néven ismert furcsa gondolattorzulás másként látta: nincs eszme, csak tömeg van, és minden egyébnek a tömeget kell szolgálnia. De a racionalizmus ebben a tárgykörben csak a terminológiára vonatkozott, mivel még a racionalizmus által legsúlyosabban aláaknázott nemzetek is történelmileg még mindig a kisebbség által őrizve jelentek meg, a tömeget csak felszólították, hogy engedelmeskedjék, egy bizonyos módon gondolkodjék, egy bizonyos módon szavazzon. A huszadik században fontos tudni, hogy aki a tényeket tagadja, nem szünteti meg azokat, és a névváltozás nem változtatja meg a tények természetét. A XIX. században a nemzet még mindig egyfajta eszme volt, még ha fel is tételezték, hogy nem egyéb, mint az egyedek óriási halmaza, olyan eszme, ami megfertőzte a racionalisták közül a legracionalistábbat, a kommunistákat is. Ezért a francia kommunizmus teljesen különbözött a német kommunizmustól - az 1871-es Párizs különbözött az 1918-as Berlintől. Lehet, hogy a francia és a német kommunista ugyanazt a könyvet olvassa, de közben másként ver a pulzusuk.

A NEMZET ÉS A TÖRTÉNELEM

A nemzet egy kultúra organikus része. Életével és fejlődésével a kultúrszellemnek egy bizonyos belső lehetőségét fejezi ki. A kultúrától sohasem független, és e függési viszony a korszellem tükröződése által mutatkozik meg. A gondolkodók és az akció emberei régóta tudják, hogy egy bizonyos korban vannak dolgok, amelyeket egyszerűen meg kell tenni, más dolgokat pedig egyszerűen nem lehet megtenni. Ezzel a törvényszerűséggel értelmileg lehet egyetérteni, vagy egyet nem érteni, de akár így van, akár úgy, ehhez mindenkinek tartania kell magát. A korszellem a kultúra fejlődési szakasza. A korszellemhez minden nemzetnek igazodnia kell. Mivel minden nemzetnek megvan a maga jellege, és minden kornak is, ebből az következik, hogy lehet, hogy egy adott nemzet egy adott kornak inkább megfelel, mint egy másiknak. Ez a magyarázata, hogy miért nevezik az 1050-től 1250-ig terjedő kort a "Szent Római Birodalom német korának", az 1600-1750 közötti éveket spanyol korszaknak, az 1650-1750 közötti időszakot a francia rokokó korának, az 1750-1900 közötti éveket angol korszaknak.

A kultúrának alávetett nemzeteszme a maga keretében mindent arra kényszerít, hogy engedelmeskedjék a nemzeteszme erőinek, így minden nyugati nemzetnek megvan a maga társadalmi magatartásformája, a maga sajátos módján formálja a társadalmat: élesen és világosan Angliában, Poroszországban, Spanyolországban, homályosan és ködösen Franciaországban és Olaszországban. Anglia vallásossága különbözik Spanyolországétól és mindkét ország vallásossága Németországétól. A gazdaságra való irányultság mértéke minden országban más és más, legerőteljesebb Angliában.

Még az erotika területén is különböznek az egyes nemzetek. Franciaország alakította ki a szexuális szerelem legkidolgozottabb kultúráját. Az irodalom különlegesen nemzeti jellegű, ugyanígy a drámaírás, az építészet, sőt még a zene is. A filozófia sem mentes a nemzeti jellegtől: a Nyugat filozófiai iskolái az angol szenzualista iskola (1600-1900) és a német idealista iskola (1650-1950). A vallási tanok felé való tájékozódás is eltérő az egyes nemzeteknél: Spanyolország a katolicizmus erődítménye, Anglia a protestantizmusé. A különböző nemzetekhez tartozó nagy emberek nagymértékben kinyilvánították nemzeti tulajdonságaikat, mint például Richelieu, Cromwell, Alva, Wallenstein. Az olajfestmények is kifejezésre juttatták alkotóik nemzeti sajátosságait a nyugati festészet nagy korszakában, 1550-1850 között.

Így könnyű megérteni, hogy a materializmus hogyan volt képes meggyőzni magát, hogy a nemzetek a kultúra teremtői, ahelyett, hogy meglátta volna a tényt, ami éppen ennek a fordítottja.

A kultúra hittel és miszticizmussal veszi kezdetét. Mind a gondolati világában, mind pedig cselekvési világában magától értetődő rend és tekintély az úr. A kultúra fejlődése együtt jár az értelem egyre növekvő szerepével, míg csak el nem jut a fejlődés a racionalizmus választóvonaláig, amikor is az értelem teljesen megszabadul a hittől és az ösztöntől. Mindent megelemez, minden részeire szed, mindent megmozgat. A maga valódi végső szakaszában, vagyis a késői civilizációban még egyszer összeszedi magát és a maga egységét azáltal állítja, hogy életének minden formáját elénk tárja egy végső formával, ami visszatérés eredeti jelképekben gazdag Tekintélyéhez és miszticizmusához.
A kultúra élettörténete minden életformájában nyomon követhető, a kultúrához tartozó nemzeteket is beleértve.

A kultúra a maga nemzeteit a dinasztiákon keresztül hozta létre. A dinasztia eszméje visszataszító a klasszikus kultúra számára, és ismeretlen az arab kultúrában.

De a nyugati nemzetek, melyek a nyugati kultúra kifejeződésének egyedülálló erejével és intenzitásával vannak megáldva, dinasztikusak, még akkor is, ha eltörölnek egy dinasztiát. Vagy egy másik dinasztiát óhajtanak, vagy azt akarják, hogy a dinasztikus érzés független legyen az uralkodó személyiségétől. A dinasztia a múlt és a jövő közötti politikai folytonosság állítása. A Nyugat politikai története kezdetétől fogva a dinasztiák története.
A svábok, frankok, szászok, bajorok és türingiaiak különböző törzseit német nemzetté Nagy Károly alkotása, a dinasztikus birodalmi eszme egyesítette. A francia népet és nemzetet hasonlóképpen dinasztiák alkották. Különböző vizigót és frank elemekből a Capeting-dinasztia hozott létre egy nemzetet és egy nyelvet. Ha a dinasztia a nyelv következménye lenne, akkor két Franciaország lett volna: a frank-római Franciaország északon és a Provance-i Franciaország délen.

A dinasztiák azáltal hozták létre a nemzeteket, hogy ezeket a titokzatos érzéseket egyetlen, szenvedélyekkel telített jelképbe sűrítették. A nemzetek hozták létre a fajt, a nyelvet. Az olasz írott nyelv főként a Hohenstaufen-dinasztiához tartozó II. Frigyes műve, azé a német császáré, aki előnyben részesítette a Délt, és úgy intézkedett, hogy ez a nyelv legyen hivatalosan és társadalmilag használatos a Birodalomban. A portugál nép és nyelv annak a következménye, hogy Kasztíliai VI. Alfonz ezt a területet nászajándékként adta vejének, Besancon Henriknek 1095-ben. Az, hogy a brazilok jelenleg portugálul beszélnek, egy dinasztia megalapításának köszönhető. A Lorraine dinasztia kihalt a IX. században, mivel II. Lothar gyermektelen volt. Ha a dinasztiája folytatódik, Lotharingia valószínűleg külön nemzet, nép, nyelv, királyság és állam lett volna a nyugati történelemben. Az angol nép, nemzet és nyelv a normán hódításnak és a napjainkig fennálló normandiai uralkodóháznak a következménye. A porosz nemzetet a Hohenzollern-uralkodóház, Ausztriát a Habsburg-Ház hozta létre.

A nyugati politika formája mindig dinasztikus volt, még pedig a kultúra növekedésével egyre inkább. A nagy háborúk ritmikus ciklusa is összefüggött a dinasztiákkal: az üres trón valahol örökösödési háborút idézett elő. III. Napóleon még 1870-ben is dinasztikus ürüggyel indított háborút Poroszország ellen. A nagy Napóleont is egy ezeréves dinasztikus hagyomány döntötte meg, melyet maga ellen fordított, azáltal, hogy elűzte a régi dinasztiát és testvéreit és marsalljait kívánta trónra segíteni.

A nyugati történelemnek jelen állapotában a dinasztia eszméje csupán látszólagosan a múlté. Egy ezeréves Birodalom önmagában véve is dinasztikus eszme. Az uralkodóház származási folytonossága nem több, mint a folytonosság erőteljes jelképe. Ez a jelkép kielégíti az ösztönt. A nyugati értelem ugyanezt a hatalmi folytonosságot igényli 1750-1950 között is, csupán a jelkép változik: egy királyi ház vérségi folytonossága helyébe egy darab papír, az Alkotmány lépett.

Azok, akik 2050 körül olvassák ezeket a sorokat, a nyugati dinasztikus érzés megnyilvánulása végső formájának lehetnek majd a szemtanúi. A racionalizmus időszakában a Királyi Ház mint jelkép nem kielégítővé vált. Csupán megtűrt volt, ha ugyan nem törölték el teljesen. Egy racionalista számára egy darab papír sokkal reálisabb volt. Jelenleg a darab papír nem kielégítő, mivel a történelem szép csöndesen elsüllyeszti a racionalizmust. Egy új korszak küszöbén állunk, mely a Tekintély újjászületésének a kora.

A NEMZET ÉS A RACIONALIZMUS

Valamely magasabb rendű kultúrának oly erős a nemzeti stílusa, hogy még a szomszéd népeket is magához hasonlítja. A balkáni népek, Lengyelország, Csehország és Oroszország népei azok közé tartoznak, akik a nyugati stílust földrajzi közelségük miatt átvették. Ez a stílusátvétel teljesen elegendő ahhoz, hogy bizonyos kultúrkörök tévesen azt higgyék, hogy ezek a kultúra határán lévő áramlatok szervesen a kulturális organizmushoz tartoznak. Ez a téves hit nagymértékben megerősödik a felszínes emberek lelkében, ha jön egy-két olyan nagy tehetség a kultúra határán túlról, aki hordozza a kultúra szellemiségét, és annak stílusában hoz létre szellemi alkotásokat vagy tetteket. 2050-ben hihetetlennek fog tűnni, hogy a huszadik század közepén Oroszországra úgy hivatkoztak, mint nyugati nemzetre. Ez a tévedés csupán egyik a racionalizmus által a kultúra nemzeti stílusára gyakorolt hatás következményeinek.

Az értés az a gondolkodásforma, amit mechanikus problémák megoldására használunk. Ezt a maga minden mástól független, gyökértelen formájában nem lehet organikus lényekre alkalmazni. Például minden organizmus születik és meghal. Miért? Organikus szempontból ez a kérdés értelmetlen. Miért kell egy organizmusnak meghalnia? Ennek senki sem képes megmondani az értelmét. Ez természetesen a függetlenné vált, nem-organikus értelemre vonatkozik. A vallás alkalmazza az értelmet, de a hit által megszabott kereten belül. A függetlenné vált értelem - a racionalizmus - nem ismer el magánál magasabb rendű normát, sem az organikus törvényszerűségeket, sem azon túl a hitet vagy a vallást. Ám az organizmus mégis meghal, jóllehet a racionalizmus zajosan erősködik, hogy az nem szükségszerű. Az emberi élet 70 éves időtartama nem jelent logikai szükségszerűséget. Nem sértené meg a logikát, ha az organizmus örökké élne. A logikának és az észnek az organikus ritmusokra való alkalmazhatatlansága alapvetően befolyásolja a nemzet-eszmét a racionalizmus időszaka alatt.

Az a laboratóriumi logika, amely tagadta Istent és az emberi lelket, biztosan nem hajlandó elfogadni a nemzet fogalmát. A legtöbb, amit hajlandó megengedni, a nagyszámú egyed létezése. Ténylegesen ezt a pózt még a legmegátalkodottabb racionalistának is lehetetlen fenntartani, és írásaikban állandóan olyan szóképek mögé rejtőznek, amik arról árulkodnak, hogy egy magasabb rendű eszme keretén belül gondolkodnak, ami minden racionalistában jelen van.

Így a racionalizmus számára a nemzet - tömeget jelent. E tömegen belül nem szabad lennie semmifajta tagoltságnak - nem szabad léteznie nemességnek, papságnak, uralkodónak vagy bármilyen csoportnak, amely magasabb rendű eszmetartalma folytán a többiek fölé emelkedik. Olyan eszme sincs, amely minden egyedet formál, noha a teljességnek megvan a maga mechanikus-logikai fogalma.

A nemzetnek mint tömegnek a fogalma egyidős a demokráciával és az osztályharccal. E három fogalom csak három vonatkozása a racionalizmusnak. Ha a nemzet azonos a tömeggel, nem szükségképpen létezik társadalmi rétegződés, és ha a régi hagyományos struktúra nem adja át önként a helyét, osztályharcot kell vívni ellene.

A racionalizmus születése egyidejű azzal a döntő fordulattal is, amikor a kultúrából civilizáció lett, a belső formák világa beteljesedett, és egyértelmű fordulat történt a tevékenység, mint az élet elsődleges tartalma felé. Ez a politikai vezetők számára a közhatalom óriási megnövekedését, a nagyobb háborúkat, az intenzívebb gazdasági életet, a nagyobb fizikai energiát és a technika óriási fejlődését jelenti. A nyugati emberek sohasem rendelkeztek nagyobb technikai érzékkel, mint Roger Bacon vagy Leonardo da Vinci, de utóbbiak technikai alkotásai a belső tevékenység korában születtek, amely a technikát egy ismeretágnak tekintette, és nem az ipari és katonai célkitűzések érdekében függetlenné vált hatalom egyik formájának. A civilizáció hatalomban és méretekben nagyobbá vált. Minden, ami ezzel az organikus ritmussal szembeállt, kudarcra és vereségre ítéltetett. A régi hagyományok csak akkor maradhattak fenn, ha csatlakoztak az új irányzatokhoz és azok vezetőivé váltak. Így történt ez Angliában, de a mutatvány nem olyan rendkívüli, ahogy általában feltételezik, mivel az angol nemzeteszme valójában a kultúrából a civilizáció felé való irányváltoztatás eszköze volt. A racionalista eszme Angliában született. Angol szenzualista filozófusok hirdették meg alaptanítását, az angol parlamentarizmus hívei alkalmazták a kormányzás elméletére, angol mérnökök találták fel az új erő-felszabadító gépeket, angol kereskedők hozták létre a XIX. századi kapitalizmus formáit, és angol gondolkodók hirdették először azt az eszmét, hogy a nemzet tömeg. A francia enciklopédisták valamennyien angol befolyás alatt álltak, és közülük sokan évekig Angliában éltek, így élvonalbeli személyeik érintkeztek az új eszmékkel, és szükségesnek érezték, hogy ezeket szavakban is kifejezzék.

Napóleon sorsa jelképezi azt a mélységes értelmű tényt, hogy egyszerre volt képviselője és ellenzője ennek az eszmének.

A racionalizmus csak annyit tudott mondani: a nemzet tömeg. Csupán tagadni tudja a nemzet tagoltságát. Ám ezek a nemzetek nem haltak meg, létük nem tagadható! A hangsúly áttevődik a nemzetek közötti külső különbözőségekre, ami azt jelenti, hogy a politikai különbségekre. A nemzet a Nyugat történelmében első ízben válik elsődlegesen politikai eszmévé. A 'nacionalizmus' szó kizárólag politikai jelentést nyer.

A nemzet még Nagy Frigyes háborúi idején sem volt kizárólag politikai jellegű lény. Frigyes alatt oroszok harcoltak oroszok ellen, svédek a svédek ellen, franciák a franciák ellen, és a szászok közül voltak, akik Frigyes oldalán harcoltak, és voltak, akik ellene. Frigyesnek egy korai ismerőse felajánlotta katonai szolgálatát. Frigyes őrnagyi rangot kínált fel neki. Az ember vonakodva bár, de az egyik ellenséges hadsereg tisztje lett, mivel ott ezredes lehetett. Abban az időben ezt a viselkedést nem tekintették szörnyűségnek. A XIX. századi történelem-magyarázat - figyelmen kívül hagyva a lelkiséget és követvén a szavak felszínes folytonosságát - csupán a korabeli politikát vette figyelembe, és azt vetítette vissza a korábbi történelemre. A külföldit a korábbi nyugati történelemben sem szerették, de a politika nem irányult egyedül erre a tényre. A politika dinasztikus ügy volt, vagy a nagyon kicsi népek esetében a dinasztia ellen irányult. Az olyan német hadvezérek, mint Froberger, és az olyan angol hadvezérek, mint Sir John Hawkwood, külföldi zsoldosoknak voltak a parancsnokaik az itáliai hadjáratban. II. Frigyes német császár inkább olasz volt, mint német, és semmi nehézséget sem talált abban, hogy politikailag mindkettő legyen. Az elkötelezettség nem a születés helyétől függött, hanem ragaszkodás, közös sors, eskü, becsület kérdése volt. Ennek megfelelően abban az időben az árulás nem a születési helyre vonatkozott, hanem a becsületbeli kötelezettségre. Az elkötelezettség előtt nem volt érintve a becsület. V Károlynak, a nagy császárnak német apja, spanyol anyja volt, Hollandiában nőtt fel, egy flamand egyházi személy volt a nevelője, akit később VI. Adrián néven pápává jelölt, anyanyelvi szinten beszélt franciául, Spanyolország királya és a Szent Római Birodalom császára volt. A spanyoloknak hercegségeik voltak Angliában, az egyik angol királynő Spanyolország királyának lett a felesége, és az angol király hannoveri választófejedelem volt. A hadseregek különböző nemzetekhez tartozó emberekből álltak, és gyakran különféle nemzetekhez tartozó tábornokok váltogatták egymást. Elég, ha Szász Móric, Savoyai Jenő herceg, Conde marsall, Montecuccoli nevét említjük. A dinasztikus politika keresztülvágott a nemzeteken, mint ahogy a nacionalista politika is teljesen keresztülvágott a dinasztiákon.

De a racionalizmus győzelme után a nyugati nemzetek régi szellemi jelentésének helyébe kizárólag politikai jelentés lépett. A nemzetnek mint tömegnek új eszméje összekapcsolódott a nemzet politikai jelentésével, amely a dinasztikus szemlélet helyébe lépett. E két új szemlélet összekapcsolódása okozta, hogy a nacionalizmust 1815-ben úgy tekintettek, mint 1915-ben a kommunizmust: a gyökeres rombolás csúcsának.

Napóleon képviselte Európa számára mindkét eszmét. Dinasztiaellenes volt, és így mindenütt elterjedt a politikai nacionalizmus új érzésvilága. De a francia seregek által meghódított országokban a politikai nacionalizmus franciaellenes lázadást jelentett, és az 1813-as porosz felkelés volt az, ami Napóleon uralmát megdöntötte.

A racionalizmus egy nemzetet politikai tömegnek látott. De miért éppen ez a tömeg alkotja ezt a nemzetet és nem egy másik? A nemzeti hovatartozásnak nem találta semmi látható, mechanikus meghatározó jegyét. Ezt a nyelvben találta meg. Ha egy ember franciául beszél, francia, ha olaszul, olasz. Mi határozza meg ezt? A születési hely. A születési hely döntő, illetve annak kell lennie. Az elkötelezettség egy nyelvnek és egy területnek szól, nem egy eszmének vagy az eszme dinasztikus jelképének.

A közéletben és a magánéletben ez a felfogás győzött. Ez határozta meg egy ember nemzeti érzéseit, ez változtatta meg a háborúk jellegét. A dinasztikus politikából eredő örökösödési háborúk helyébe léptek a területekért és népekért vívott háborúk. Ezeket a népeket iskolai nyelvpolitikával asszimilálni lehetett.

A balkáni országok népei az előző nemzedék iskolapolitikáját tükrözték. Ez groteszk méreteket öltött, amikor Versailles-ban, 1919-ben alkalmazták. A békekonferencia feltételezte, hogy a nyelv egy nemzet jelenlétének a jele. Ezt az elvet természetesen csak ott alkalmazták, ahol politikai céljaiknak megfelelt, de szájával mindenki ennek a materialista ostobaságnak hódolt.

A nemzeteszme ezen felfogásának számos fontos következménye van. A nyelvi egység jegyében vívott itáliai háború olyan valamit hozott létre, ami korábban sohasem létezett: a politikailag egységes Olaszországot. Ez a felfogás semmisítette meg Ausztria népét, és az Európán kívüli erőknek az osztrák nemzet feltámasztására irányuló törekvése az Európa balkanizálását célzó, második világháború utáni tervük részeként kétszeresen nevetséges volt, mivel egy új nemzeteszme volt születőben. A nyelvi nemzeteszme is hozzájárult ahhoz, hogy Anglia az első világháború alatt rá tudta venni Amerikát, hogy az ő oldalán beavatkozzék a háborúba, mivel az írott angol nyelv mindkét ország számára többé-kevésbé azonos. Tételezzük fel azt - ami hajszál híján bekövetkezett -, hogy az 1787-es Amerikai Kongresszus az angol helyett a németet tette volna meg hivatalos nyelvvé Amerikában! Ebben az esetben az 1914-1918-as nyugati történelem egészen másként alakul. Ahelyett, hogy 1950-ben Európa a földgolyó egyetlen területén (még a sajátján) sem uralkodik, az egész földkerekség ura lenne.

De a nemzet mindig egyfajta eszme, és nem is lehet semmi más. Csupán egyesek nemzeteszméje változhat, de az Eszme olyan valami, ami a vérben és a lelkiségben, és nem csupán az értelemben gyökerezik. Ez áthatja annak módját is, ahogy valaki megérti a nemzet és bármi más mivoltát. Még akkor is, ha - mondjuk - a francia és az angol racionalisták egyetértenek a nemzet pontos meghatározásában, mind a francia, mind az angol racionalisták a maguk sajátos nemzeti módján viselkednének.

A racionalizmus a nemzetet belülről szemlélve azt mondta: a nemzet nem egyéb, mint tömeg. Ha kívülről szemlélte, azt mondta: a nemzet nem egyéb, mint nyelv. Mindkét felfogás materialista ostobaság. A nemzet elsősorban az Eszme, másodsorban az eszmehordozó réteg, és csak utoljára a tömeg, amely csupán tárgy, a nemzetnek csupán a teste. Kívülről szemlélve a nemzet a többi lelkektől különböző lélek. A külföldiekkel való érintkezés alakítja ki a saját értékek érzékelésének készséget.

A racionalizmus megszabadította a nemzeteszmét a dinasztiaeszmétől. A dinasztiák megváltoztatták a nevüket, hogy elfedjék a többi nemzetekkel való kapcsolataikat. A legtöbb országban a dinasztiát mint nemzetellenes uralkodóházat detronizálták, mivel nemzeten a tömeget értették, és számukra a dinasztia jelkép volt. Mindenekelőtt a racionalizmus azonosította a nemzetet és a politikát. A nacionalizmus elsődlegesen politikai szóvá vált.

II.
A dinasztiák együttesen reagáltak mind a nemzeteszme politikai jellegűvé válására, mind pedig a nemzet és a tömeg azonosítására. A nemzet politikai egységgé tétele támadás volt minden monarchia ellen. Korábban a politika a dinasztiák monopóliuma volt - most népvezérek lépjenek a helyükbe, akik mindent szét akarnak tépni és megváltoztatni? A Bécsi Kongresszuson 1815-ben és a Szent Szövetségben a dinasztikus politika a felszínen a maga legnagyobb győzelmét aratta. De csak a felszínen, mivel a koreszme elnyomása csak mintegy gátolja azt, ám nem építhető gát a Rendeltetés ellen Ez a tragédiája minden öregedő nőnek és minden elerőtlenedett, hátratekintő uralkodó osztálynak. Mindazonáltal Talleyrand - akinek a politikai felsőbbrendűsége a Kongresszuson egyedülálló volt - a XIX. század nemzeteszméjével dolgozott a Kongresszuson, és nem a XVIII. századéval, mint a királyok. Talleyrand konzervativizmusuk ellenére ösztönzően hatott rájuk és a teljes katonai vereséget szenvedett Franciaországból erős Franciaországot teremtett. A határok a dinasztiák számára másodlagosak, Talleyrand számára elsődlegesek voltak.

A huszadik századi olvasók számára nehéz, és a huszonegyedik század olvasóinak még nehezebb lesz elhinniük, hogy a nacionalizmust még a XIX. század ötvenes éveiben is gyökeresen romboló erőnek tekintették az európai nemzetek hagyományos elemei. Németországban egy politikai lángelme, Bismarck vállalkozott arra, hogy a nacionalizmus eszméjét a romboló, osztályharcos eszméből értékőrző, alkotó eszmévé alakítja át, mely tiszteletben tartja a Hagyományt és előreviszi a fejlődést.

A "nacionalizmus" jelentésváltozása, a romboló jelentéstartalom helyett alkotó-értékmegőrző, hierarchikus tartalommal telítődése megmutatta, hogy a dinasztiák a bécsi felszíni győzelmük ellenére elvesztették a Rendeltetés elleni harcukat. A dinasztiák politikailag halottak volta, akár hatalmon maradtak továbbra is, akár nem. Többé-kevésbé puszta látványossággá váltak. A dinasztikus eszme ereje - az örökké tartó létezés szenvedélyes igenlése - átszállt a nemzetre. A dinasztia csupán a nemzeti köztulajdon egyik része lett, mint a középületek és nemzeti múzeumok. Egykor a király tulajdona volt a nemzet - a XIX. században a nemzet tulajdona lett a király. Ha valamely király részt vesz a politikában, ugyanolyan korlátozásnak van alávetve, mint a miniszterelnök.

Feltehető a kérdés: hogyan tett szert a nacionalizmus hagyományromboló jelentés helyett hagyományőrző jelentőségre? A nacionalizmus forrását jelentő racionalista eszmék fejlődése más irányt vett: a politikai-társadalmi osztályharcot gazdasági osztályharccá változtatta. A nacionalizmusnak megvolt a maga szerepe a rombolás oldalán: lerombolta a dinasztiát és a nagybirtokot. Most a nacionalizmusnak a történelem középpontjában elfoglalt helyét a gazdasági élet ostromolta. A gazdasági élet - a pénz - mindenfajta politikának ellensége, a dinasztikus politikának és a nacionalista politikának egyaránt. A tekintély a pénz uralmának elsődleges ellensége. A tekintély jelenti a felelősséget, a pénz uralma a felelőtlenséget. A tekintély jelenti a közérdeket, a pénz uralma a magánérdeket.
A pénz uralma jelenti az osztályharc második lépcsőfokát. Az első osztályharcos a barikádokon az ideológus volt, a Társadalmi Szerződéssel a kezében. Ő tisztította meg a terepet a pénz uralma számára. A kultúra termeszeinek sorában a munka uralma volt a harmadik.

Ehhez a háromhoz képest a politikai nacionalizmus bármely formája értékőrző, és megvan a lehetősége az alkotásra is, ha a felelős rétegnek kellő látnoki képessége és energiája van. De a nacionalisták közül a lángelmének kell meglátnia azt, ami nyilvánvaló. Bismarck tudta csak megmutatni a nacionalizmus konzervatív értékét és alkotási lehetőségeit. Metternich mindkét lábával a dinasztikus régi Európában állt és így a nacionalizmus küzdelmét a dinasztia ellen úgy fogta fel, mint a káosz küzdelmét a rend ellen. Halálának éve, 1848 volt a nacionalizmus számára az a szakasz, amikor a régi helyett új jelentést nyert. Ha tovább élt volna, és láthatta volna a pénz és a proletariátus erőinek gazdasági osztályharcát a politika ellen, alternatívaként ő is a nacionalizmust választotta volna.

A politika területén a racionalizmus a különbségeket hangsúlyozta a nemzetek között. A gazdaság területén a hatása még dezintegrálóbb volt. A nemzetet osztályokra akarta tördelni és az osztályokat egyedekre. A liberálisok, bankárok, kommunisták és anarchisták egymás szövetségesei voltak a nacionalista államban megtestesült Tekintély maradványai ellen. A racionalizmus létezésének első évszázadában azt állította, hogy a nemzetek a történelem végső egységei, és harcolt az ellen, hogy a nemzetek alá legyenek vetve a dinasztiáknak. Létezésének második, radikálisabb századában teljesen tagadta a nemzeteket. A professzorok és a "politikai közgazdaságtan" hirdetői úgy fogták fel a nemzetet, mint tisztán gazdasági egységet egy világméretű "munkamegosztásban". Így az egyik nemzet növényt termeszthet, egy másik gépeket gyárthat. A differenciálódás csak gazdasági lehetett. Ez kedves eszme volt a bankár számára, hiszen az ilyen világban autarchiáról szó sem lehet, és így a kereskedelemnek ő lenne a legnagyobb nyertese, mivel minden rajta keresztül folyna.

A másik oldalon a kommunisták azt hirdették, hogy a nemzetek a kapitalisták trükkjei, annak érdekében, hogy a "világ proletárjait" elválasszák egymástól. Csak az osztályok valóságosak - minden más csak illúzió -, és azok közül is csak kettő: a burzsoá és a proletár.
Ez a két világkép a teljes káoszt, a civilizáció felbomlását és a barbárságnak való alávetettségét mutatja. Ezért vált az egykor romboló nacionalizmus értékőrzővé, és szerencsés kezekben alkotóerővé.

A NEMZET A HUSZADIK SZÁZADBAN

Minden kor a következőbe a mélyben fokozatosan megy át. Az átmenet a felszínen lehet fokozatos, és lehet hirtelen változás. Ez csupán azt jelenti, mintha azt mondanánk, hogy a Fiatal és az Öreg harcol egymás ellen. Az öreg megpróbálja megőrizni, ami kedves a számára. A fiatal az újat akarja megvalósítani, ami a pulzusán ver. A hagyomány szolgáltatja a hidat a szakadék felett, és őrzi azt a felszíni fokozatosságot, ami megfelel a mélyen fekvő fokozatosságnak. Ha a hagyomány vereséget szenved (mint 1789-ben, Franciaországban) törés áll be, és megindul a harc. Anglia előbb került ebbe az állapotba, mint Franciaország (a Wilkes-agitáció a hatvanas években már magában hordta a terror lehetőségét), de az uralkodó osztály nem volt dekadens, és tudta, hogy mit kell átvenni, és mit kell szilárdan megőrizni.

A huszadik századi nemzeteszme úgy érthető meg, ha alkalmazzuk Fichte és Hegel háromszakaszos gondolkodási törvényét. A tézis: a nemzet mint dinasztikus egység, valamint az antitézis: a nemzet mint nyelvi egység egyaránt alámerült közös alkotójukba, és hatalmas szintézissé: nemzetté mint kulturális egységgé vált, amelynek ellenállhatatlan megvalósulása századunk történelmének belső mozgató ereje. Mi, akik a huszadik század közepén élünk, nem tudjuk megérteni 1848 lelkesedését, mivel mi csak az innenső oldalát ismerjük annak. Azok, akik majd 2050-ben fognak élni, mégpedig a huszadik századi stílusú nyugati nemzeteszmében, nem fogják tudni megérteni, hogyan ellenezhette bárki is a nyugati nemzeteszme nyilvánvaló rendeltetését. Ez az ellenzés azonban éppen olyan eredményes volt, mint Metternich és a hercegek szövetségének ellenkezése, amellyel ellenszegültek a nemzeteszme XIX. századi jelentkezésének.

Mindazonáltal van egy nagy különbség. Az az Oroszország, amelyet a nyugati nemzetek segítségül hívtak Napóleon ellen, és az új nemzeteszme, melyet Napóleon képviselt, egyaránt nyugati nemzetnek tekintette magát és úgy is viselkedett. Az az Oroszország viszont, melyet a pártpolitikusok segítségül hívtak a huszadik századi nemzeteszme ellen, egész életerejével és megsemmisítésre törő akaratával primitív barbárság volt. Az az Amerika, amely beavatkozott a nyugati politikába, teljesen a kultúratorzítók markában volt, és ez a vezetés ideiglenesen távol tartotta a nyugati befolyási övezettől. Oroszország és Amerika csupán annyiban különbözik egymástól az 1939-1945-ös második világháború után általuk felosztott Európa vonatkozásában, hogy nem léteztek nyugati lehetőségek Oroszországban, míg Amerikában megmaradt egy jövőbeli forradalom lehetősége, amely újjáteremtené Amerikát a Nyugat számára. Mindkét ország Európától teljesen idegen volt, mindkettő csak rombolásra volt képes.

A huszadik század meglátja még a racionalizmus végét. Már most - 1948-ban - is a racionalizmus sápadt és sovány. A természettudósok és a filozófusok elpártolnak tőle. Újra megjelentik a miszticizmus, részben tekintélyi-vallási formában, részben a teozófiai divat formájában. A mechanikus biológiai szemlélet behódolt a vitalizmus előtt. A materializmus kétségbeesetten, reményét vesztve küzd a kultúrember szellemiségének újjászületése ellen. A relativitás az emberrel kapcsolatos jelenségek meghatározottságát pontosan oda sorolta, mint a német idealista filozófia a XVIII. században. Még az anyag is megszabadult az okság rabságától - jelenleg megengedjük, hogy az "elektronok" és rokonaik szabadon táncolnak és nincsenek alávetve a nyugati hagyományos gondolkodású kultúrfizikusok szigorú szabályainak. Olyan tanokat, amiket egy nemzedékkel korábban borzadállyal szemléltek volna, most - fittyet hányva a racionalizmusnak - nyugodtan hirdetnek, mint például a telepátiát, mint "érzéken kívüli érzékelést". A lélek betört még a fiziológiába is.

De ebben az évben, 1948-ban a cselekvés világa a maga ostobaságához láncolva megmarad még a halott múltban. A nyugati gondolkodásban a szintézis lépett az analízis helyébe, de a nyugati cselekvés dezintegrált marad: osztályok, kicsiny "nemzetek", a hatalom megosztása, gazdasági megszállottság, pártok, szakszervezetek, "jogok", parlamentek, választások, egymáshoz közel eső határok Európában, a tekintély ellenzése és gyűlölete, a tisztelet és méltóság hiánya, kölcsönös gazdasági korlátozás a vámhatárok által. Ezalatt az Európán kívüli világ nagy, világméretű területekbe és népesség-tömegekbe olvad össze, és ezzel együtt nagyszámú ember egyesül. Az imperializmus kulturális ösztönzései nem kultúremberektől, hanem barbároktól származnak, mialatt a beteg, hátratekintő Nyugat egyre kisebb területekben gondolkodik. Mialatt a barbárok birodalmakat építenek, Európa lemond régi hódításairól. Mialatt a barbárok meghirdetik a saját felsőbbrendűségüket, Európában olyan hangok hallatszanak, hogy a nyugati imperializmus - a legszenvedélyesebb, legintenzívebb magasabb rendű kultúrának hatalmas belső parancsszava, amit a világ valaha látott - csak azért létezett, hogy felkészítse a világ alacsonyrendű népeit az "önkormányzásra". Miközben ezt mondják, a nem-európai népek felosztják az európai kultúra anyaföldjét maguk között, kifosztják, és tömegméretekben éheztetik az európai népeket.

Azt hihetnénk, hogy a huszadik század nemzeteszméje a dezintegráció, amikor Bajorországban olyan bolondságokat hallunk, hogy számukra az lenne a megoldás, ha "kis Svájccá" válnának. Nem tudni, lehetséges-e az Európán kívüli népek számára, hogy mélyen a nyugati kultúrszint alatt még egy ilyen népet találjanak.

De a Nyugat lelkének ez az atomizálódása nem a huszadik század eszméje. A barbároknak való alávetettség és a kultúráról való lemondás, valamint a területnek és a népességnek egyre kisebb részekre való széttagolása a Nyugatnak betegsége, nem jövője: válsága, nem egészsége. Ezek a XVIII. és XIX. századi racionalizmus látszatgyőzelmei a huszadik és huszonegyedik század eszméje, a Tekintély újjászületése fölött. Ezek a racionalizmus ikergyermekeinek, a bankár-kapitalizmusnak és a vicsorgó kommunizmusnak általánossá válását célzó tendenciái, annak a vágynak a szülöttei, amely ki akarja terjeszteni a jövőbe az európai akarat régi betegségeit, és állandósítani akarja azokat az érzéseket, amik halottak és nem képesek többé lelkesíteni a Nyugat lelkét.

Ám tudjuk, hogy a kultúra életének megvan a maga ritmusa, a maga belső fejlődési törvényszerűsége, a maga parancsszava. Ezt nem változtathatja meg az emberek akarata vagy racionalista eszméje. Ezek az eszmék maguk is egy nagy kulturális válság megnyilvánulásai, és a válság eltűnésével maguk az eszmék is teljesen kiüresednek. Senki sem hajlandó meghalni értük. A válság most közeledik a végéhez, amit jól mutatnak a más kultúrirányok felé mutató fejlemények. A megelőző kultúrák története mutatja ennek a nagy válságnak az időtartamát, amelyen minden kultúrának keresztül kellett mennie, és azok történetéből tudjuk, hogy hol állunk.

Jelenleg az új nemzeteszmébe való átmenet korát éljük. Ez az új eszme a nemzet mint Birodalom, a nemzet mint kultúregység. A faj, nép és nyelv vizsgálatainak nincs érvénye, mivel a huszadik század ki fogja alakítani a maga faját, és népét pontosan úgy, ahogy a XIX. századi fajok, népek és nemzetek is a történelem termékei. Az 1950-es fülek számára sokkal fantasztikusabban hangzik, mint a 2150-es fülek számára, hogy nem lehetetlen, hogy a kialakulóban lévő huszadik századi nemzet egy új nyelvet fog teremteni. Lehet, hogy ez egyike lesz a régi nyelveknek, amelyet az új szellem módosít: lehet az is, hogy az új nyelv lesz, amely előzetesen létező nyelvi elemeket fog tartalmazni.

A második világháború a Múlt felszíni győzelmét jelentette a Jövő felett. Metternich, Bürke, Wellington helyesen értelmeznék a jelen helyzetet, de számolniuk kellene azzal, hogy elveszítik a Jövőt, mivel a Jövő a rend, és a racionalista múlt káosz és dezintegráció. Ők a racionalizmus ellen kialakulása kezdetén harcoltak, ám mai utódaik egy halálra sebzett racionalizmusért küzdenek, amelyért senki sem hajlandó a barikádra menni, és mely kizárólag azért ülhet még üveges tekintettel a trónján, mert a barbárok számára használható. Felosztja Európát, és a felosztott Európa meghódított Európa.

Így látható, hogy az Európán kívüli erők elleni harc azonos a Múlt elleni küzdelemmel, mivel ezek az erők állandósítani akarják Európa atomokra bontottságát, a Nyugat kultúrájának balkanizációját és a Nyugat Svájccá tételét.

Egy kultúra valamennyi fejlődési szakaszának jellemzője, hogy történelmileg szükségszerű. Pontosan ugyanaz az erő okozza azt, hogy a kultúra egyik szakasza következzék a másik után, amely az ifjút elkerülhetetlenül férfivá változtatja. Az egyik folyamatba megpróbálni beavatkozni annyi, mint megpróbálni beavatkozni egy másikba. Mindeddig nem találtak ki más módszert egy organizmus fejlődésének megállítására, mint a gyilkosságot. A hernyónak pillangóvá kell lennie, a rügynek virággá kell lennie, a fiatalembernek férfivá kell válni, a férfinak ki kell fejeznie érett képességeit. Azt az erőt, amely ösztönzi a fejlődést, Rendeltetésnek nevezzük. A Rendeltetés minden organizmusban minden pillanatban működik a fogamzástól kezdve a halálig. Ez az organikus lény védjegye, amely megkülönbözteti a nem-organikus, állandó, történelem nélküli lénytől. Minden organizmusnak megvan a maga életfeladata, és ennek a feladatnak a teljesítése belsőleg szükségszerű. Egy külső erő a különböző organizmusok esetén különböző mértékben befolyásolhatja ezt a folyamatot. Egy magasabb rendű kultúrát a maga életútjáról letéríteni igyekvő külső erők megjelenési formái a kultúratorzítás fejezetében találhatók.

Az állam témaköre meg kell, hogy előzze a kultúratorzító erők tárgyalását. A faj, nép, nemzet és állam a kultúra egészségének megnyilvánulásai. A torzítás a kultúra betegsége.

AZ ÁLLAM

Az állammal az első tisztán politikai eszméhez érkeztünk a magasabb rendű kultúra életében. A faj, a nép, a nemzet mind politikai lehetőségek, mélyen összefüggnek a politikával, de az állam politikai fogalom. Olyan szó, amelynek jelentése teljesen megváltozik egy kultúra fejlődése során. Az olyan állam, melyet filozófusok, skolasztikusok, elméleti emberek terveznek meg, nem tartozik könyvünk tárgyához. Ez az irodalomhoz tartozik, viszont mi a tényleges és a lehetséges dolgokkal foglalkozunk. Platón és Campanella, Morus és Fourier, Rousseau és Marx valamennyien Utópiákat terveztek, amiknek létezniük kellene, és ez a "kellene" erkölcsi parancsszó, ami azt mutatja, hogy ezen államok gravitációs központja a gondolkodásban van és nem a cselekvésben. Az állam ténylegesen egy magasabb rendű kultúra fejlődésének megnyilvánulása. Magasabb rendű kultúrán kívül nincs állam, hanem csak többé-kevésbé tartós vezetés létezik. Az állameszme tartalma a magasabb rendű kultúra fejlődési fokozatát tükrözi, ezért az állam csakis organikusan fogható fel. Az állam nem lehet a logika tárgya, mivel él. Az állam irracionális, megközelíthetetlen a logika számára. Ha a logikai megközelítési kísérletek elérik a politika, vagyis a ténylegesség szintjét, válságba döntik az államot, mivel az állam éppen úgy, mint a kultúra valamennyi szakasza, csakis önmagával lehet azonos, vagy megbetegszik és eltorzul.

Az állam a cselekvésre irányuló nemzet formája. Ennek a formának a tartalma változó, és minden változás a kultúra fejlődésének egy-egy válságát jelenti. Kultúránk kezdetén, a keresztes háborúk, valamint a Pápaság és Császárság küzdelmeinek korában (1000 és 1300 között) a kultúra egysége oly erős volt, hogy többé-kevésbé egy nemzetet képezett, a Birodalom összes, kevésbé szuverén tartozékaival együtt. A barbárokkal szemben minden nyugati ember egy nemzethez tartozott és egy állammá forrott össze.

A kultúra első társadalmi tagolódása földbirtokok szerint ment végbe. A két rend, a nemesség és a papság a kultúrszellem két vonatkozását a lehető legnagyobb tisztasággal képviseli. A nemesség képviseli a háborút, a politikát, a törvényt, a fajt. A papság képviseli a vallást, a tudást, a tudományt, a filozófiát, a gondolkodás világát. A nép többi része - a maradék. Felülnézetből csak gazdasági funkciója van. Ebből a rétegből fejlődnek ki az első céhek, a szabad városok és a kereskedő dinasztiák.

Mindazonáltal az élet legjelentősebb eszméjét a földbirtokok és a Pápaság és Császárság jelképei képviselték. Ez a politikai forma mint feudális állam ismeretes. Ez a Nyugat első állameszméje.

A Nyugat első nagy politikai formával kapcsolatos válsága akkor következik be, amikor ez az eszme elveszíti a magától értetődő hatalmát, és megjelenik az emberek érzésvilágában az a gondolat, hogy létezik valami magasabb rendű, melynek még a nemesi vér és feudális szervezet is alá van rendelve. Ez az állameszme homályos kezdete. A feudális állam bomlása a XIII. és XIV században megy végbe. A legmagasabb rangú földbirtokosoknak, a Pápának, a Császárnak, a királyoknak a birtokai darabokra töredeznek. A Pápaság a maga evilági vonatkozásában feudális hierarchiaként szerveződött meg: a magas egyházi méltóságok a Pápának, mint legfőbb földesúrnak a hűbéresei voltak. III. Ince alatt rövid ideig az egész Nyugat elismerte a Pápa feudális vezető szerepét. Az ő halála után a jelentősebb érsekek és püspökök kierőszakolták, hogy képviseleti intézmények létesüljenek számukra. A Pápaság evilági hatalma így fokozatosan csökkent, és 1400 táján csupán árnyékhatalommá vált.

A jelentősebb német hercegek elérték, hogy a császári trón betöltése tőlük függött, mint választóktól. Ezt az eszmét hivatalosan az 1356-os Aranybulla rögzítette, jóllehet a tényleges helyzet már jóval korábban ez volt. Az 1215-ös Magna Chartának ugyanaz volt a jelentősége Angliában, mint az 1283-as "Saragossai Általános Privilégium"-nak Spanyolországban és az 1302-es Estates-General-nak Franciaországban. Mindegyik esetben megtört az állam feudális eszméje, és létrejött a tiszta állameszme. Ez a dinasztikus eszme kezdete. Eddig a legmagasabb rendű érzés az volt, hogy az élet a maga jelentőségét a nemesi vérből nyeri. Mostantól fogva a feladat, a Jövőért való munka eszméje válik uralkodóvá. A dinasztia az új eszme jelképe.

Mi a huszadik században ebből a válságból mindenekelőtt azt a tanulságot vonhatjuk le, hogy egy magasabb rendű kultúra államválsága nem néhány évig tart, hanem évszázadot vagy még hosszabb időszakot ölel fel. Megtanulhatjuk továbbá azt is, hogy történelem felszíne nem tükrözi azonnal a mélyben működő erőket, amik a történelem indításait szolgáltatják.

A válság befejeződésekor az állameszme mindenütt stabilizálódott Európában. Noha az állam mindenütt arisztokratikus maradt, a szuverenitás nem a rendekhez, hanem a magasabb rendű eszméhez, az államhoz volt kötve. Az 'árulás' szó jelentése megváltozik: abszolutizálódik, borzalmasabb bűnné válik. Oroszlánszívű Henrik csupán enyhe büntetést kapott dacoskodásért a feudális császártól. Abban az időben a császár első volt az egyenlők között, közte és a vazallusai között a viszony személyes volt. Az állameszme diadalával az állam iránti hűség kötelessége személyfelettivé vált, mihelyt valaki arra elkötelezte magát. Ezt az eszme és nem az uralkodó személye iránti hűség volt.

Az állam a maga fejlődése során az arisztokratikus államból az abszolút állam felé halad. Az 'abszolút' szó itt a minden másformától való függetlenséget jelenti. Ez az államra alkalmazva a földbirtokosok függetlenségében tükröződik, akik mindenütt azt állították, hogy hatalmukat nem érinti a császár, illetve király feudális hatalmának megszűnése. Ez a fejlemény előrevetíti a Nyugat második nagy államválságát, az abszolút államba való átmenetet. Ennek legsúlyosabb szakasza egy évszázadon át tart és 1550-1600 között minden politikai eseményt ural.

A feudális politika a családok, földbirtokosok és vazallusaik, valamint a csoportosulások közötti hatalmi harc volt. A dinasztiáknak politikai tehetségükre kellett támaszkodniuk, mivel egyik dinasztia hatalma sem volt olyan erős, hogy egy nagyhatalmú herceg ne léphetett volna fel trónigénnyel. Ez Lancaster és York, a német választófejedelmek és a reneszánsz politikusok és hercegek időszaka volt.

De a mélyekben az abszolút állameszme munkálkodott, ami 1500 körül tagolttá, megformálttá vált és mindenütt harcolni kezdett az arisztokratikus állameszmével. Így két állameszme harcolt egymással: az arisztokratikus és az abszolút állam eszméje. Mivel az abszolút államot történelmileg azonosítani szokták általános értelemben az állammal, a Nyugatnak ezt a második nagy államválságát úgy jellemezhetjük, mint az állam küzdelmét a földbirtok ellen, hiszen ennek a válságnak az volt a formája, hogy a nemesség az abszolutizmus túlkapásai ellen küzdött. Az új eszme az állam, 1500-ban az képviseli a jövőt, ezért elsőbbsége annak van. Eme válság idején a háborúk általános elnevezése a Fronde-háború, a birtokos nemesség gyűjtőneve. A válság egy évszázadon át tart, és Spanyolországban, valamint Franciaországban az állam győz a földbirtok felett. Ehhez a történelmi fejleményhez olyan nagy nevek kapcsolódnak, mint Richelieu és Olivarez neve. Angliában az államot Károly, a Fronde-t Cromwell képviseli. Az állameszme Angliában 1688-ban végleges vereséget szenvedett, ettől kezdve Anglia nem állam többé XIV Lajos, Spanyol Fülöp, a szász, württembergi, bajor vagy porosz királyok értelmében. Az arisztokratikus parlament a nemzetet jelentette, nem az államot.

A Birodalomban a nagyobb fejedelmek diadalmaskodtak az állameszme fölött a 30 éves háború során. Wallenstein neve és tragédiája jelképezi azt, hogy a német hercegek legyőzték a birodalmi állameszmét. A 30 éves háború után Németország sok kis államra bomlott. Ezek mindegyikének a Versaillesi Állam volt a modellje. Németországban az állameszme veresége azt jelentette, hogy Németország nem volt abban a helyzetben, hogy részt vegyen a nagy politikai küzdelemben.

II.
Angliának és Németországnak a Fronde háborújában szerzett tapasztalatai nagy jelentőségűek a rá következő európai történelem szempontjából. Ezért ezeket meg kell vizsgálnunk.

Az abszolút állameszme képviselte a Jövőt. Ez a politikának és ezzel együtt a hatalomnak összpontosítását jelentette. Kiszélesítette a politikai területét, növelte a közhatalmat, következésképpen azok a hatalmak, amelyek nem fogadják el az új eszmét, kiestek a nagy kombinációkból és az államok nagypolitikájának puszta csataterévé, tárgyaivá váltak. Pontosan ez történt Németországban. Mivel 300 Németország volt, nem volt Németország, hanem más hatalmak folytattak háborút német területen. Csupán Ausztria volt hatalom, az szerveződött állammá. A többi német állam túl kicsi volt ahhoz, hogy független szerepet játsszon a nyugati politikában, és így nem számított igazi politikai egységnek.

Anglia volt az egyedüli olyan hatalom, amelyben ugyan a Fronde győzött, de mégis olyan helyzetben maradt, hogy képes volt részt venni az állameszme által okozott harcokban. Ez egyedül Anglia sziget-mivoltának tulajdonítható. Anglia geopolitikai biztonsága, amelyet sziget-léte kölcsönzött számára, tette lehetővé, hogy eltekintsen az állameszme által megkövetelt belső hatalmi központosítástól, anélkül, hogy ugyanakkor megszűnt volna politikai egység lenni, mint Németország. Amikor Wallenstein és a birodalmi állameszme elbukott, két évszázadra Németország számára minden elveszett. De Cromwell győzelme, amely Angliában lerombolta az állameszmét, és azt a "társadalom" eszméjével helyettesítette, nem döntötte romba Angliát, egyszerűen azért nem, mivel a jól megszervezett államok nem voltak képesek partra szállni Angliában és meghódítani azt. Az egyedüli feltétel az volt, hogy Anglia fenntartson egy megfelelő tengeri flottát. Ez utóbbi nem igényelt politikai központosítást, ennélfogva Anglia túlélte az abszolút állam időszakát anélkül, hogy ő maga is abszolút állammá vált volna.

Anglia sziget-helyzete következtében nem ismerkedett meg a szlávok etnikai határán vívott barbár háborúkkal. Például nem tapasztalta meg a huszita háborúkat, mint Németország. Tizenhat éven át, 1420-tól 1436-ig a huszita seregek először a vak Ziska vezetése alatt, majd később megosztva elözönlötték, felégették, pusztították és legyilkolták fél Németországot. Ez a rombolás egyszerű vandalizmus volt, ami nem függött össze semmiféle építő jellegű politikai eszmével. Ez XV századi bolsevizmus volt: minden nyugati érték megsemmisítése.

Mivel Németország Ázsia határán feküdt, a barbár szláv, török, mongol és tatár seregek inváziója állandóan fenyegette. Ezen hadseregek elleni harca nem volt gyarmati háború az egyoldalú háború értelmében (a későbbi évszázadokban ez lett ennek a kifejezésnek az értelme). Ezek a határmenti barbárok kapcsolatban álltak a Nyugattal és átvették annak céltudatosságát, magasabb rendű szervezettségét és központosított akaratát.

Mialatt Németország keleten és Spanyolország délen védte a nyugati kultúra törzsét a barbároktól, Anglia kialakította azt a nemzeti érzést, amely kizárólag a többi nyugati nemzettől való eltérésen alapult és nem annak mélységes, teljes ellentétnek az átélésen, ami a kultúrnépek és a barbárok között fennáll. Ennek a túlzott nemzeti érzésnek végzetes következményei lettek az egész Nyugat számára (Angliát is beleértve) a két világháború idején.
III.
A feudális egységből az arisztokratikus államba való átmenet nagy formulája az, hogy a feudális egységben az állam csupán a földbirtokokhoz való vonatkozásban létezett, az arisztokratikus államban pedig a földbirtokok csupán az államhoz való vonatkozásukban álltak fenn. A Nyugati szellem fokozatos külsődlegessé válása - ami megmutatkozott a puskapor felfedezésében, a könyvnyomtatásban, a felfedező utazásokban, a gazdasági élet egyre bonyolultabb szerveződésében, a nominalista filozófia győzelmében a skolasztikus filozófia fölött, a városok nagyságában, a nemzeteszme egyre nagyobb erejében - egyre inkább gyengítette az államokat, és a földbirtok-háborúk voltak a földbirtokosok utolsó nagy tiltakozásai az abszolút állam hatalma ellen.

De az abszolút állam képviselte a Jövőt, a földbirtokok világa le-tűnőben volt. A Nyugat fő törzsében 1650 után az állam uralja a politikát. Ennek dinasztikus a külső megnyilvánulási formája, de a dinasztia abból nyeri jelentőségét, hogy az állam elsődleges jelképe. Amikor XIV. Lajost a környezete azonosította az állammal, a legmagasabb címet adták neki, ami az ő gondolkodásuk szerint adható volt. Angliában, ahol nem volt abszolút állam, az azt helyettesítő nemzet eszméje volt a vezető eszme, a nemesség fokozatosan megszűnt arisztokrácia lenni, és végül olyan főnemesi réteggé változott, amelynek kizárólag társadalmi jelentősége volt. Politikai lehetőségei nagyobbak az emelkedő társadalmi helyzet következtében, de politikailag még mindig alárendelt és nem szuverén, mint a Magna Charta idején.

A kultúra politikai formavilága előre tart, a következő nagy politikai formaválság a demokráciába való átmenet. A válság 1750 körül kezdődik és intenzíven tart egy évszázadon át. Franciaországban 1789-ben kevesen tört ki és gyorsan fokozódott az 1793-as terrorig. A demokraták eszméinek racionalista eredete megmutatta, hogy a demokráciaeszme nem több, mint politika terén alkalmazott racionalizmus.

Az abszolút állam-demokrácia ellentét miatti válság a többitől többféle szempontból különbözik. A nyugati szellemiség döntő jelentőségű külsődlegessé válása, amit a korszakos jelentőségű változás, a kultúrának civilizációvá válása okozott, politikai célok érdekében oly nagyhatalmat hozott létre, melyhez képest minden korábbi eltörpült. A hadseregeknek már nem ezrek vagy tízezrek, hanem néhány évtizeden belül - százezrek voltak a tagjai, és ezek összege végül mindkét oldalon milliókra rúgott. Már nem néhány követ, illetve miniszter hozta a döntéseket, hanem népvezérek léptek fel, akiket a tömegek támogattak. Több, mint egy évszázada az abszolút államforma vitathatatlanná vált, és váratlanul megjelent az a gondolat, hogy az észnek mindent újból meg kell vizsgálnia és meg kell reformálnia a világot. Mivel organikus tény, hogy az élőlényeknek engedelmeskedniük kell a belső törvényeiknek vagy megbetegednek, az a törekvés, amely a cselekvés világát az ész uralma alá akarta hajtani, eleve kudarcra volt ítélve. Akkor értek volna el sikert, ha a világ állapotot megváltoztatták volna. Ám az ész a valóságban politikai fegyverré vált, és a politikai vezetők a helyzet követelményeinek engedelmeskedtek, tekintet nélkül az észre. A logika látszatát fenntartották, és a viselkedés és az elvek közötti nagy eltérés a demokráciát képmutatássá változtatta. A pártpolitikus típusa szükségképpen sarlatán típus. Lincoln, az amerikai pártvezér, aki a szent álarcát öltötte magára, a politikus új eszményét jelenti. Az ő álarca a humanizmus, eredménye az egész földrészre kiterjedő bankár-kapitalizmus, és technikája a rendszeresített rablás volt. Az ész az élet terméke, és az a kísérlet, amely a dolgok természetes rendjének felborításával a életet akarja az ész termékévé változtatni, a gyakorlatban bukásra van ítélve. Ám elméleti szinten a racionalizmus minden magasabb rendű kultúrában két évszázadon keresztül tartja magát. Egyedüli következmény a rombolás. Lerombolja a kultúrát (az irodalom és a képzőművészeti formák szűkebb értelmében), lerombolja a szolgálatkészség, méltóság, hűség és becsület hagyományait.

Lerombolja az állameszmét, ami végső, kifinomult formájában az abszolút államban testesült meg. Politikai nyelven szólva: belülről pusztítja az államot. Miután minden politikai és társadalmi hatalmat lerombolt, a racionalizmus most felnézhet a maga-teremtette szörnyetegre, a pénz abszolút hatalmára. Ez az új hatalom formátlan, névtelen, felelőtlen. A leghatalmasabb pénzmágnásokat a tömeg nem ismeri, és ők nem is akarnak ismertté válni. A hírnév, a felelősség és a szankciók együtt járnak. A pénz ura nem óhajtja a rivaldafényt, nem kockáztatja az életét, egyedül pénzt akar, egyre több pénzt. Csak azért vannak pártpolitikusok, hogy védjék őt és tevékenységeit. A bíróságok arra valók, hogy kikényszerítsék uzsorakamatait. Az állam többi emberei arra jók, hogy a szolgái legyenek. A hadseregek akkor vonulnak fel, ha az ő kereskedelmi rendszerét fenyegeti bármi. Ő semminek sincs alávetve, ő az új szuverén. Felette áll a nemzeteknek, banki tevékenységei áthatolnak a nemzeti törvényeken. Amíg hatalommal rendelkezik a nyugati civilizáció felett, a "trón mögött álló hatalom" kifejezésnek baljóslatú és sajátos értelme van. Az ő működése kockázat nélküli. Számára a hős bolond, a hazafi idióta. Ha mégis vérét hullatja, abból busás hasznot húz. Ha az ő rendszere veszélyeztetve van, földrésznyi tömegeket mozgósít, és a nemzeti jelszavakat általános hadkötelezettséggel helyettesíti, ami hatékonyabb, mint a jelszavak.

Ez az új figura mutatja meg, hogy a valóságban mit jelent a "szabadság" nagy jelszava. A szabadság két nagy csoport, az értelmiségiek és a kereskedő réteg számára volt vonzó. Mindkét csoport számára az állam terhes a maga egységes üteme és egységes törvényei miatt, amik mindenki életének méltóságot kölcsönöznek. Az aszfalt-értelmiségi ezt a maga egyetemes kriticizmusával akarja helyettesíteni, és a kereskedő minden korlátozás nélküli, egyetemes kereskedelmet kíván bevezetni. Ez a két új rend a régi nemesség és a papság karikatúrája. Az értelmiségi a maga ateista pamfletjével és a kereskedő a maga bankjában a gondolkodás és a cselekvés demokratikus világának urai.

IV.
Annak érdekében, hogy ismétlés végett teljesen tisztán álljon előttünk a nyugati kultúra állameszméjének életrajza, mellékelek egy táblázatot. Az adatok természetesen közelítőek. A pontos évszámok tetszőlegesen vannak megválasztva. A történelmi átmenetek a mélyben fokozatosan történnek. Egy eszme megszületik, lassan növekedik, végül belép a cselekvés világába, ahol a végső sikere sok évtizeden át késleltethető. A válságok érzékelhetők, de a feléjük való lassú fejlődés kezdetét vagy a válságból való kilábolás kezdő időpontját nem lehet megjelölni. Még egy ember életében sem lehet pontosan megmondani, mikor válik az illető éretté, noha a 21 éves életkort szokták megjelölni mint ennek az átmenetnek ideális időpontját.

Az állameszme	A forma	Az új formába való
formája	időszaka	átmenet válságának
		időszaka
Feudális állam	1000-1300	1200-1300
Arisztokratikus állam	1250-1660	1550-1660
Abszolút állam	1600-1815	1750-1850
Demokrácia	1750-1950	1900-19..

A táblázat azt mutatja, hogy az egyik államforma és az egyik válság időszaka metszi a másikat, mivel a valóságban a tények is ezt a jelenséget mutatják. Az egyik helyen az eszme már győzött, egy másik helyen ugyanez csak ötven év múlva történik meg. Avagy az új eszme megjelenik, és a történelem felszínén elbukik, és évtizedek kellenek ahhoz, hogy véglegesen hatalomra jusson. Mi a huszadik század közepén élünk, tudjuk jól, mit jelent az átmeneti időszak. A régi eszme teljesen halott, de a pártvezérek továbbra is ismétlik a régi jelszavaikat, mint az értelmetlen papagájok, teljesen öncélúan.

A táblázat utolsó sorát üresen hagytuk. Az állam demokratikus eszméjét követi majd a kultúra utolsó államformája.

A kultúra korábbi átmenetét és annak legmagasabb rendű politikai megnyilvánulását, az abszolút államot alulról gyakorolt erőszakkal elsöpörte a pusztítás két évszázada. A népvezér ideológusok osztályharca támadta és verte meg a régi társadalmi erőket a racionalizmus első századában (1750-1850 között), és a bankár-kapitalisták és munkásvezérek verte meg a produktív gazdasági vezetőket, a második században (1850-1950 között), az egész közéletet nyomorúságos, lélektelen, vég nélküli pénzharccá változtatva.

A nyugati kultúra egész lakossága halálosan belefáradt ebbe a silány tülekedésbe, a vezetésnek, a tekintélynek, illetve egy erőteljes parancsoló szónak ebbe a kaotikus hiányába. Az egész Nyugat olyan világért epekedik, amely mentes a mocskos, sötét pártpolitikától, osztályharctól, uzsorától és a hősi szellem teljes hiányától. Ez az epekedés a Jövő állameszméjének jelen (1948-as) formája. Ez már kifejeződött Európa testében. Ennek formája a közvetlen jövőben a Tekintély újjászületése. Végső formája pedig olyan Birodalom, amelyben a tekintélynek egyáltalán nem kell magát megvédenie, mert újra ugyanolyan magától értetődő lesz, mint amilyen a racionalizmus előtt évezredben volt. Első szakaszában az új állameszme antidemokratikus, antiracionalista, de ezek az eszmék minél inkább elsüllyednek a múltban, annál kevésbé kell foglalkozni velük.

Az új államforma, a lassanként kialakuló európai fajnak, európai nemzetnek, európai népnek és európai nyelvnek megfelelően szintén egyetemes lesz. Olyan állam, melynek határai egybeesnek a Nyugat, vagyis a Skandináv-félsziget, Anglia, Franciaország, Németország, Olaszország határaival. Olyan részletkérdések, hogy ez az állam első szakaszában magával cipel-e valamit az elavult racionalista formákból (ilyen például az írott alkotmány, amelynek állítólag van valami köze a kormányzáshoz, a Parlamenthez, a választásokhoz), lényegtelenek az új állam óriási belső jelentősége szempontjából.
Ez az állam véget vet a Nyugat belső anarchiájának, amit a hosszas gyakorlat magától értetődővé tett. Közhatalom nem lehet többé az egyesek kezében, a közös érdekeket szolgáló vállalkozások állami ellenőrzés alá és állami tulajdonba kerülnek, néhány ember pénzügyi monopóliuma az államra száll át. A kapitalizmus mindkét vonatkozásában eltűnik: a nemzetek feletti uzsora banki kapitalizmusa is, és a munkahajcsár kapitalizmusa is. A belpolitika jelentőségét háttérbe szorítja majd a legnagyobb háborús vállalkozás, melyet a világ látott, a barbárság ellen, a Nyugat túlélése érdekében. A haszonlesés szellemének helyét a hősiesség szelleme foglalja majd el. Az álszentséget felváltja a tisztesség, és a kereskedő helyébe a katona lép. Ennek az államnak a korlátlan imperializmus lesz a feladata, nem a keresztes háborúk imperializmusa, amely a feudalizmussal együtt eltűnt, nem Spanyolország utramontán imperializmusa, amelyet fénykorában gyakorolt, nem Anglia 1600-1900 közötti gazdasági imperializmusa, hanem egy új, teljes, politikai, szervezeti, tekintélyi imperializmus, amely kitűzi a Nyugat zászlaját a legmagasabb csúcsokra és a legtávolibb félszigetekre. Az új államnak nem lesznek pártvezérei, akiknek a következő választásokig terjed a látókörük, hanem ez az állam évszázadokban fog gondolkodni, és egy évezredre építkezni. Az individualizmus önzését fel fogja oldani egy új szocializmusban, nem a "jogok" idejétmúlt osztályharcos szocializmusában, hanem egy komoly szocializmusban, amely a külső veszélynek megfelelően tájékozódik. A valóság elméleti meghamisítására irányuló törekvések el lesznek felejtve a kultúra, nemzet, nép, faj, állam új egységében. Mivel az új állam tagadja a racionalizmust, a kultúrember lelkiségének ellenségét, pozitív beállítottsággal fordul a szellemi fejlődés, a vallásosság újjászületése felé, amely az új állam létrejöttének kísérőjelensége lesz.

A táblázat utolsó sora, amely a nyugati kultúrában az állameszme életrajzi adatait tartalmazza, így fog kinézni:

Tekintélyi állam	1900-2..	Nem lesz válság,
		végleges nyugati államforma.

B. A kultúra életereje. A kultúra patológiája

A KULTÚRA PATOLÓGIÁJA

Az életnek mind a négy formája - a növényi, állat, emberi élet és a magasabb rendű kultúra élete - a születés, növekedés, érés, beteljesedés, halál organikus törvényeit mutatja. Mindegyik forma tartalmazza a kevésbé tagolt formák lényegét, és az új lélek egyfajta, magasabb rendű struktúra, amely mintegy az általános alapra épül. Így a növény szoros kapcsolatot mutat a kozmikus ritmussal, az állatok földrajzilag meghatározottan oszlanak meg egy bizonyos (nagy vagy kicsi) területen, azon kívül olyan ösztönnel is rendelkeznek, ami közvetlen és szoros kapcsolatban áll a kozmikus ritmussal. Az ember - mind lelkileg, mind testileg - ragaszkodik a talajhoz, ragadozó ösztöne is van, és alvási és ébrenléti ritmikus váltakozásával a benne lévő, feszültség nélküli növényi elemnek váltakozó erősségű uralkodó szerepét mutatja. Valamely magasabb rendű kultúra a növényhez annyiban hasonló, hogy ragaszkodik eredeti talajához, és ez a ragaszkodás a kultúra kialakulásától utolsó életszakaszáig tart. Az állathoz hasonló, amennyiben könyörtelenül elpusztít más életformákat, az emberhez hasonlít szellemiségében, és eredeti is annyiban, hogy hatalmában áll átalakítani az emberi életet, hosszú időtartamú, és Rendeltetése kényszerítően erős.

Minden élőlény sajátsága a betegség, éppen úgy, mint az egészség is. Bacon a tudományok felosztása során megemlített egy különleges tudományt: a deviációk tudományát. Őt követve D'Alambert az Enciklopédiája számára készült tudomány osztályozása alkalmával egy tételnek ezt a címet adta: "Csodák, avagy a természet szokásos rendjétől való eltérések." Az élet a maga jelenségeiben szabályszerű, és ahol a szabályszerűségtől eltér, ott a maga elferdüléseiben szabályszerű. Bármilyen (külső vagy belső eredetű) betegség a patológiához tartozik. Mind a növényeknek, mind az állatoknak, mind az embernek megvan a maguk patológiája. A magasabb rendű kultúráknak is megvan a maguk patológiája, aminek első ízben az újabb kor ébredt a tudatára, amelynek romlatlan szeme van a tényeknek a materializmus előítéleteitől mentes meglátására. A patológia az organizmus jellegét követi, így a növény nem szenvedhet májbajban, és a kutya nem lehet elmebeteg. De a folyamat felfelé halad, ahogyan az életsíkok egymás fölé rétegződnek, mivel az élet bonyolultsága növekszik. Így a parazitizmus, a növényi patológia egyik formája minden magasabb rendű életforma esetében létezik. Egy növény növekedését megakadályozhatják a kedvezőtlen körülmények, éppen úgy, mint ahogy az állat fejlődése is tökéletlen lehet külső tényezők hatására. Gyengébb emberi organizmusokat szellemileg visszamaradottá, ostobává tehetnek úgy, hogy erősebb akaratú emberek uralkodnak felettük.

Az emberi patológia a keletkezőről és nem a keletkezettről szóló tudomány, mint a fizika. Sohasem lehet sikeres olyan programja, amely az élet elferdüléseinek rendszerezését tűzné ki célul, mivel az élet ellenszegül minden osztályozásnak. A láthatatlan összetevők uralkodnak a látható felett. A lélek, az akarat, az értelem, az érzelmek mind rejtélyes okozatokat hoznak létre, és nem tárgyalhatók a fizika vagy a geológia adataihoz illő, rendszerező módon.

A magasabb rendű kultúrák patológiája természetesen semmit sem jelentett egy olyan természettudományos módszer számára, amely azt az alapdogmát vallotta, hogy az élet nem egyéb, mint mechanika, az embernek nincs lelke, és kell lennie kémiai képletnek az emberi öntudat számára. Eme szemlélet szerint, amely tagadta Isten és a lélek létezését, a magasabb rendű kultúra az egyes emberek kollektív erőfeszítéseinek elvont neve volt. A nemzet olyan egyedek együttese szerinte, akiket pusztán mechanikus kapcsolatok fűznek össze. Az élet egész tartalmát a gazdaság és a "boldogság" jelentik. Mindaz, ami szellemi tartalmat vagy értelmet visz az életbe, első számú ellenség. Ez a látásmód egyszerűen nem képes megérteni az életet. Olyan pszichológiát alkotott, amely még az állatok számára sem eléggé összetett, és elnevezte azt emberi pszichológiának. A sivár intelligenciát helyezte a belső világ középpontjába és tagadta az emberi alkotóképesség misztikus természetét.
Ez a látásmód maga is egy bizonyos kornak volt a terméke, mégpedig a racionalizmus koráé, ezért ma már, amikor ez az előítélet halott, ott állunk a lélek vonatkozásainak teljesen új világa előtt, amelybe való belépést az utóbbi két évszázad alatt megtiltották számunkra. Megszabadultunk a materializmus lesújtó szürkeségétől, szabadon léphetünk be újra a lélek sokszínű és végtelenül változatos területére. A racionalizmus kora a maga végső szakaszában saját fegyverét fordította önmaga ellen; azzal, hogy nem volt hajlandó elismerni azokat a lelki jelenségeket, amiket a saját módszerével igazolt, arról tett tanúságot, hogy a saját természete voltaképpen hit, egyfajta irracionalitás, ami a templomok, legendák és emlékiratok történelmi gyűjteményei közé került.

A materializmus az életet alulnézetből közelítette meg. A valóságban a lélek az anyagot mint kifejezési eszközét használja fel. A materializmus csak az eredményt vette figyelembe, és a láthatatlan Rendeltetést nem, amely ezeket létrehozta. Ezért kijelentette, hogy az eredmények elsődlegesek, és a lélek semmi. Mivel nem fogta fel a láthatatlan szükségszerűséget, amely irányítja az organikus lényeket és azok viszonyát a világegyetemhez, száz és száz különböző irányból arra a következtetésre jutott, hogy az élet esetleges, és nem kell szisztematikusan összegyűjteni és figyelembe venni olyan érdekes szempontokat, mint például a por jelenlétét a levegőben. A laboratóriumi gondolkodók megállapították, hogy ha nem lenne por a levegőben, minden élet lehetetlen lenne. Az sohasem jutott eszükbe, hogy az élet és minden más jelenség között titokzatos összefüggés van. Mindent külön-külön vizsgáltak, az egyre kisebb dolgokat egyre finomabb eljárásokkal elemezték. Minden kapcsolatukat elvesztették a realitással, és csodálkoztak, amikor láthatóvá váltak a dolgok közötti összefüggések. "Ez nyilván csakis esetlegesen fordulhatott elő" mondták ezek a mélységes gondolkodók.

II.
Számunkra az életfeltételei alkotják a kiindulópontot. Nem azok, amik minden élet feltételei, hanem csak azé a különleges életé, amit magasabb rendű kultúrának neveznek.
Minden életformának megvannak az ideális feltételei. Bizonyos növények sok vizet igényelnek, mások kevesebbet. Vannak növények, amit sós vízben növekednek, más növények friss vizet igényelnek. Az állatoknak megvan a maguk lakóhelye: minden fajnak megvan az a területe, illetve területei, amik egészségének és fennmaradásának feltételeit biztosítják. Az egész emberiség is egy bizonyos területhez van kötve, és a különböző embertípusoknak is megvan külön-külön a maguk területe, ami kielégíteni képes életszükségleteiket.

A különféle életformák ideális életfeltételeinek megfelelően minden egyes organizmusnak van alkalmazkodási képessége. Egy növény - alacsonyabb szinten - életben marad akkor is, ha az ideális mennyiségnél kevesebb vizet kap. De van egy pont, egy minimális vízmennyiség, aminél ha kevesebbet kap, élete teljesen megszűnik. Ez az alkalmazkodás határa. Mind az állatoknak, mind az embereknek van alkalmazkodó képessége és ennek az alkalmazkodó képességnek határai vannak. Az emberek képesek élni a völgyek sűrű és a magas helyek ritka levegőjében egyaránt. Az emberi test úgy alkalmazkodik a hegyi életfeltételekhez, hogy megnövekszik mind a mellkasának, mind a tüdeje felszínének mérete. De ez az alkalmazkodási képesség nem végtelen: van olyan levegőritkaság, amelyhez az ember nem képes alkalmazkodni, mivel az emberi életformának az emberben rejlő határai vannak.

Erről a témáról ebben a könyvben csak annyit közlünk, ami okvetlenül szükséges ahhoz, hogy a cselekvés alapjául szolgáló kulturális jelenségeket megértsük. Ez politika, nem történelem-filozófia és nem az organizmusok természetbölcselete. Az egész kultúrpatológia témaköre viszonylag új. 2100-ban teljesen kidolgozott tudományág lesz az, ami most még csak körvonalazás, és ez még a körvonalazásnál is kevesebb. Ám a politika nem választható el a kultúrától: kulturálisan és történelmileg igazolt minden olyan törekvés, amely ezen a kritikus elágazásponton megvilágítja azt az utat, amelyen a nyugati politikának járnia kell.

Egy magasabb rendű kultúra más organizmusoktól abban különbözik, hogy anyagi megnyilvánulásait alacsonyabb rendű organizmusokon keresztül, nevezetesen a kultúra emberei által valósítja meg. A magasabb rendű kultúra teste egy bizonyos területen élő emberi testek sok millióinak együttese. Az a kérdés, hogy a kultúra elsődleges jelképe szellemileg alkalmazkodott-e ehhez a különleges területhez, vagy sem, nem tartozik a tárgyunkhoz.

Nyilvánvaló, hogy a kultúra esetében nem lehet szó fizikai alkalmazkodásról. Itt csak szellemi alkalmazkodásról beszélhetünk. A kultúrának nem is lehet olyan testi betegsége, mind az embereknek. A kulturális betegség csakis szellemi jelenség lehet.

Maga az élet - titok, vagyis olyan valami, ami nem érthető meg teljes egészében. Ez talán azért van így, mivel az ember értelmi képessége csupán az élet egyik típusának egyik megnyilvánulása, más szóval: a résznek a része és így alkalmatlan az Egész befogadására.
Az élet minden megnyilvánulása titokzatos, a betegségeket beleértve. Bizonyos emberek, amikor kapcsolatba kerülnek bizonyos mikroorganizmusokkal, egy bizonyos betegségben megbetegednek. Más emberek nem reagálnak ugyanezekre a mikroorganizmusokra. Az a szérum, ami jót tesz az egyik embernek, megölheti a másikat. Ezeket a jelenségeket lehet úgy magyarázni, mint az alkalmazkodásnak vagy az alkalmazkodásra való képtelenségnek eseteit, de sohasem fogjuk tudni, mi annak a végső oka, hogy egy adott faj, illetve egyed miért ilyen és nem tágabb határok között alkalmazkodik.

Ugyanaz érvényes a kultúrákra is. Az, hogy egy kultúra miért őrzi meg a maga tisztaságát és egyediségét, rejtve van előttünk. Mindazonáltal belsőleg követi a maga meghatározott életútját, és képtelen követni olyan életutat, amit a kultúrán kívüli motivációjú valamilyen életérzés kívánna kijelölni. Ezt követni még akkor is képtelen lenne, ha szeretné követni azt.

Az, hogy a Rendeltetés miért késztet arra egy organizmust, hogy ténylegesítse a maga lehetőségeit, és miért készteti az állandó átmenetre az egyik életszakaszból a másikba, szintén titok. Ennek ellenére minden mégis tény. A materialista XIX. század, amely a realitás alatti anyagi világgal kapcsolatos megszállottsága folytán teljesen elveszítette a kapcsolatot a szellem reális világával, önmagához következetesen irtózott a haláltól. A racionalista orvosok kijelentették, hogy kiküszöbölik majd a halált. Ez nemcsak a racionalizmus értelmi vakmerőségén alapuló hitet tükrözi, hanem azt is, hogy az ő organikus gyökér nélküli intelligenciájuk az ostobasággal azonos. Nem számolhatunk le a halállal, hiszen még a halál elleni tiltakozásunk is a fejlődésünknek egy fokozata.

A kultúrpatológia egész témaköre túl széles ahhoz, hogy itt tárgyaljuk. Ez a következő évszázadokban számos kötetnek lesz a témája. A cselekvés-szemléletű huszadik század számára annyi szükséges, hogy megértsen három jelenséget a kulturális patológia nagy témakörén belül: a kultúrparazitizmust, a kulturális fejlődés késleltetését, és a kultúratorzítást. Mindhárom kulturális betegség létezik nyugaton a huszadik század közepén, és létezett is már egy bizonyos ideje. A nyugati civilizációnak ez a betegsége tette lehetővé a jelenlegi groteszk világhelyzetet. A 'jelenlegi' szó a két világháborút és azok borzalmas következményeit jelenti. A nyugati civilizáció a táptalaja a legkiválóbb koponyáknak és a legerősebb akaratú embereknek, a legintenzívebb erkölcsi erőnek, a legmagasabb technikai alkotó készségnek és az egyedülállóan pozitív magasrendű Rendeltetésnek az egész világon, de annak ellenére, hogy mindezek a világ legnagyobb hatalmi összpontosítását sugallják, a nyugati civilizáció jelenleg egyszerűen tárgya a világpolitikának. Zsákmány, martalék csupán a kívülről jövő rabló hatalmak számára. Ezt a helyzetet nem katonai erő, hanem a kultúra betegségének kritikus állapota idézte elő.

A KULTURÁLIS PARAZITIZMUS

A politikai szemléletről szóló fejezetben azt a helyzetet neveztük parazita politikának, amelyben privát módon gondolkodó személyek vannak hatással a közügyekre. Példa erre Madame Pompadour, aki Franciaországot háborúba kergette Nagy Frigyes ellen, mivel az udvariatlan névvel illette őt egész Európa előtt. Ebben a háborúban Franciaország elvesztette a tengeren túli birodalmát Anglia javára, mivel Európában harcolt, és sokkal kisebb erőt fejtett ki a nagy birodalmi háborúban, mint a helyi jellegű európai viszályban. Ez a parazita politika szokásos következménye.

A nemzet egyfajta eszme, de csak egy része a kultúra nagyobb eszméjének, amely létrehozza saját ténylegesülésének folyamata során. De ahogy egy nemzet képes befogadni olyan csoportokat és egyéneket, akik teljesen függetlenül gondolkodnak a nemzeti eszme beteljesedésétől, éppen úgy képes egy kultúra is.

Mindenki ismer egy nemzeten belül parazita politikusokat, és mindenki érti a parazitizmus lényegét, amikor tudatára ébred annak. Amikor a görög származású Capodistria volt Oroszország külügyminisztere, nem lehetett tőle elvárni, hogy görögellenes politikát folytasson. A kínai boxerlázadás idején a nyugati hatalom nem gondolt arra, hogy kínai tábornoknak adja át a parancsnokságot. A Japán elleni, 1941-1945 közötti háborúban az amerikaiak nem küldték a japánok ellen harcolni a japán származású sorkatonáikat, éppen úgy, mint ahogy az európaiak is rájöttek a két világháború tapasztalatai során, hogy a szláv csehekre nem számíthatnak az Oroszország elleni háborúban. Az amerikai tábornokok nem merték volna harcba küldeni a mexikói származású katonáikat Mexikó ellen vagy a néger származású katonáikat Abesszínia ellen. Az Oroszország elleni háborúra való felkészülés időszakában egy ismert orosz szimpatizáns nem kaphatott volna hatalmi beosztást Amerikában. Még kevésbé adták volna át az amerikaiak a teljes kormányzást ismert orosz bevándorlóknak.

Az ilyen jellegű jelenségek azt az általános tényt tükrözik, hogy egy ember vagy egy csoport az marad, ami, még akkor is, ha egy másik csoport befogadja, hacsak nem asszimilálódott. Az asszimiláció egy csoportnak, mint csoportnak eltűnését jelenti. Az egyedek véráramlása folytatódik, de a csoportnak vége. Amíg csoport volt, idegenekből álló csoport volt.

Amikor a fajt vizsgáltuk, láttuk, hogy a testi különbségek nem akadályai az asszimilációnak, de a kulturális különbségek igen. Ez utóbbira például szolgálnak a baltikumi és volgai németek a saját véreiktől elvágva a primitív Oroszországban, a kínaiak és japánok Amerikában, a négerek Amerikában és Dél-Afrikában, az angolok Indiában, a párszik Indiában, a zsidók a nyugati civilizációban és Oroszországban, a hinduk Natalban.

A kultúrparazitizmus ugyanúgy keletkezik, mint a politikai. A parazitizmus egyszerűen azt jelenti, hogy az egyik életforma egy másik életforma törzsén, annak a kárára él. Ez magában foglalja, hogy a befogadó energiájának egy része az idegenek érdekét szolgálja és elvész a saját érdek számára. Ez teljességgel elkerülhetetlen: ha egy organizmus energiájának egy részét másra fordítja, mint a saját fejlődésére, akkor az a részenergia elpocsékolódik. A parazitizmus elkerülhetetlenül árt a befogadónak. Ez a kár egyenes arányban áll a parazita növekedésével és szaporodásával.

Minden csoport, amely nem részese a kultúra érzésvilágának, de a kultúra testén belül él, szükségképpen kárt okoz a kultúrának. Az ilyen csoportok olyanok, mint az érzéstelenített területek. Az ilyen csoport, mivel kívül áll a történelmi szükségszerűségen, a kultúra Rendeltetésén, elkerülhetetlenül e Rendeltetés ellen harcol. Ez a jelenség semmiképpen sem függ az emberi akarattól. A parazita szellemileg kívülálló, de fizikailag belül van. A következmény a vendéglátó testi és szellemi megbetegedése.

Egy kultúra testén belül a kultúrában részt nem vevő csoportok jelenlétének elsődleges fizikai következménye a kultúrnép számszerű csökkenése. Az idegen csoport tagjai foglalják el a kultúrnép tagjainak a helyét, akik ezért sohasem születhetnek meg. A parazita csoport mennyisége mesterségesen csökkenti a kultúrnép létszámát. Az állati és emberi parazitizmus esetén a befogadókra gyakorolt számtalan hatás egyike a táplálék csökkenése. A kulturális parazitizmus esetében hasonló a helyzet. A kultúra egyedeinek csökkentésével a kultúra parazitája a kulturális eszmét megfosztja a szükséges fizikai táplálék egyedüli formájától - az életfeladathoz arányos, megfelelő emberanyag állandó utánpótlásától.

Csak a népesedési tendenciák újabb vizsgálatainak fényében nyilvánvaló, hogy a bevándorló csoportoknak ezen népességszaporulat-ellenes hatása állandósult. Az amerikai népesedési tendenciák összehasonlító vizsgálatától kitűnik, hogy annak ellenére, hogy 1790-től napjainkig összesen 40 millió személy vándorolt be Amerikába, ez egyáltalán nem szolgálta Amerika népességének növekedését, hanem csupán megváltoztatta a lakosság minőségét. Egy személyfeletti Eszmének a maga Rendeltetéséből származó erejével be kell töltenie a maga életfeladatát, és ha ez bizonyos méretű lakosságot igényel, amely bizonyos arányban növekedik, ezek a külföldiek színre lépnek.

A materializmus nem tud magyarázatot adni a népesedési tendenciákra. Ezek az adatok a nyugati népek fokozatos növekedését mutatják, amely hamarosan elér egy csúcsértéket, ahonnan lassan visszaesik. Megállapítható, hogy az a görbe, amely jellemzi a nemzetek népesedési változásait - megközelítőleg ugyanaz minden esetben a görbe -, jellemzi egyszersmind a magasabb rendű kultúra népesedési változásait is. Abban a szakaszban, amelyben valamely kultúra átmegy a civilizációba (a mi számunkra ezt a szakaszt Napóleon neve fémjelzi), a számszerű növekedés gyors: mellette bármely korábbi növekedés eltörpül. Ugyanaz a korszellem, amely az egész kulturális energiát külsődlegessé tette a nagyszabású iparosítás és technika, a nagy forradalmak, az óriási háborúk és a korlátlan imperializmus által, hozta létre ezt a számszerű növekedést is. A nyugati civilizáció életfeladata a lehető legnagyobb, amit a világ valaha is látott, és ennek az életfeladatnak a teljesítéséhez ezek a számok szükségesek.

A kultúrparazita csoportok megközelíthetetlenek az eszme számára. Az ilyenek a kultúra energiáját belülről és negatív módon használják. Az ilyen csoportok gyenge foltokat jelentenek a kultúra testében. Ennek a belső gyengeségnek a veszélye egyenes arányban növekszik a kultúra külső fenyegetettségével. A XVI. században, amikor a Nyugat létét a törökök fenyegették, minden nyugati ember számára tökéletesen nyilvánvaló lett volna, hogy a törökök nagy belső csoportja - ha lett volna - komoly fenyegetést jelent.

Egy másik mód, ahogy a kulturális parazitizmus elfecsérli azt, ami a kultúrát kultúrává teszi, abból a belső súrlódásból adódik, amit a kultúrparaziták jelenléte szükségképpen létrehoz. Az arab kultúra testében Krisztus születése időszakában nagy számú római volt jelen. A rómaiak kulturális szakasza a kései civilizációs szakasz volt, a teljes külsődlegessé válás. A befogadó arameus kultúra a legkorábbi időszakát élte. A természetszerű módon létrejött faji, nemzeti és kulturális feszültség végül Krisztus előtt 88-ban 80 000 római meggyilkolásában tetőződött. Ez robbantotta ki a müthridateszi háborút, és a 22 évig tartó harcok alatt több százezren pusztultak el.

A mi korunkhoz közelebb eső másik jelenség a kaliforniai kínaiak esete volt. A fehér lakosság és a kínaiak közötti faji feszültség a XIX. és XX. század folyamán kölcsönös üldözést, gyűlölködést, lázongásokat és véres kilengéseket eredményezett.

A négerek dél-afrikai és amerikai jelenléte mindkét oldalon hasonló gyűlöletkitörések és erőszakos cselekmények forrása.

Mindezek az esetek a kultúrparazitizmus megnyilvánulásai, olyan csoport jelenlétének a következményei, amely teljesen kívül áll a kultúrán. Ezek a jelenségek egyik oldalon sem függnek össze semmifajta gyűlölettel vagy rosszindulattal, ahogy azt az analitikus racionalista megközelítés gondolja. A racionalizmus mindig lefelé néz: csupán egyedek csoportját látja mindkét oldalon. Ha ezek az egyedek egymást gyilkolják, a racionalizmus szerint ezeknek a konkrét egyedeknek a vágya okozza, hogy ebben a konkrét időpontban meg akarják gyilkolni egymást. A racionalizmus még egy tömeg egyszerű organikus jelenségeit sem értette meg, sokkal kevésbé értette meg a nép, faj, nemzet, kultúra magasabb rendű formáit. A liberálisoknak sohasem jutott eszükbe, hogy mivel ezek a feszültségek 5000 éven át mindig ilyen módon nyilvánultak meg, itt valami szükségszerűség működik. A liberálisok nem voltak képesek megérteni az ösztönt, a kozmikus ritmust, a faji ütemet. Számukra egy faji zendülés a "nevelés", illetve a "tolerancia" hiányának a következménye. Egy madár, amely átrepül egy utcai zendülés fölött, jobban megértené azt, mint a materialisták, mivel ez utóbbiak a földigiliszta látásmódját alkalmazzák, és ahhoz szándékosan ragaszkodnak.

Amennyire nem igaz, hogy ezek a kilengések a rosszindulat vagy a gyűlölet következményei lennének, annyira igaz az ellenkezője: a jóakarat és a "tolerancia" kimutatása ténylegesen növeli a feszültséget a teljesen idegen csoportok között, sőt halálos gyűlöletté fokozza azt. A külsőleg idegen csoportok közötti különbségekre összpontosult figyelem ezeket a különbségeket ellentétként veszi tudomásul, és kirobban a gyűlölködés. Minél közelebbi kapcsolatba kerül a két csoport, annál alattomosabbá és veszélyesebbé fajul a kölcsönös gyűlölet.

Elméletileg jól hangzik az a mondás, hogy minden egyedet "nevelni" kell a "toleranciára", és akkor nem lehet faji vagy kulturális feszültség. Ám az egyedek nem az események ilyen típusának az egységei. Nem az egyedek hozzák létre ezeket a faji feszültségeket. Ezeket a magasabb rendű organikus egységek hozzák létre, és azok ösztönzik az egyedeket. A folyamatnak semmi köze sincs a tudatossághoz, értelemhez, akarathoz, sőt kezdetben még az érzésekhez sincs semmi köze. Mindezeket a kultúra részéről a védekezés megnyilvánulásai hozzák létre: így védekezik a kultúra az idegen életforma ellen. Nem a gyűlölet indítja meg a folyamatot, és nem a "tolerancia" állítja meg azt. Ez a fajta beszéd a biliárdasztal logikájának alkalmazása a személyfeletti organizmusokra. De a logikának itt nincs keresnivalója. Az élet irracionális, ezért minden megnyilvánulásában az. Ilyen a születésben, növekedésben, Rendeltetésben, a történelemben és a halálban. Ha fenn akarjuk tartani a 'logika' szót, meg kell különböztetnünk az organikus logikát a nem-organikus logikától. A nem-organikus logika oksági gondolkodás, az organikus logika Rendeltetés-gondolkodás! Az előbbi tudatos és világos, ez utóbbi ritmikus és nem-tudatos. Az első a fizikai kísérletek laboratóriumi logikája, a második az ilyen tevékenységet folytató emberek élő logikája. Ezek az emberek a maguk életében semmiképpen nem közelíthetők meg azon logika által, amelyet ők a munkahelyükön alkalmaznak.

II.
A Nyugat számára a kulturális parazitizmus legtragikusabb példájával annak a nemzetnek egy része szolgál, amely az arab kultúrából szóródott szét az egész Nyugaton. Már láttuk, hogy az arab kultúrában a nemzeteszmének egészen más tartalma van, mint a mienkben. Ott a nemzet az állam, a vallás és a nép mind együtt. A területi otthon eszméje az arab kultúrában ismeretlen. Az otthonuk bárhol lehet, ahol a híveik élnek. A hozzájuk tartozó és a hívő náluk felcserélhető fogalom. Ez a kultúra a kései civilizációs szakaszát akkor érte el, amikor a mi gótikus Nyugatunk gyermekkorát élte.

Az ébredő Nyugat kicsiny falui között - városok még nem voltak - ezek az állandósult kozmopoliták felépítették a maguk gettóit. Ennek a magas fokban civilizált idegen népnek a pénzben való gondolkodás volt az erős oldala, és ez a mélyen vallásos Nyugat számára gonoszságnak tűnt. Az egyház a keresztényeknek megtiltotta a kamatszedést és ez az idegeneknek biztosította a pénz monopóliumát. A zsidók utcája kulturális fejlettségben egy évezreddel előtte járt az őket körülvevő népeknek.

A bolygó zsidó legendája ebben az időben keletkezett. Ez kifejezte a titokzatosság érzését, amit a nyugatiak éreztek ezeknek a hazátlan különös embereknek a jelenlétében, akik mindenütt otthon voltak, noha a nyugatiaknak úgy tűnt, hogy sehol sincsenek otthon.

A Nyugat éppen annyira nem értette a zsidó Tóráját, Misnáját, Talmudját, kabbalizmusát és jesiváját, mint ahogy a zsidó sem értette a kereszténységet és a skolasztikus filozófiát. Ez a kölcsönös alkalmatlanság egymás megértésére okozta az idegenkedés, félelem és gyűlölet érzéseit.

A nyugatiaknak a zsidók iránti gyűlölete vallási, nem faji indítékú volt. A zsidó volt a pogány. Civilizált, értelmiségi életével a nyugati ember számára Mefisztónak, Sátánnak tűnt. A korabeli krónikák rögzítik azokat a rémtörténeteket, amiket ennek a két, külsőleg idegen csoportnak az érintkezése hozott létre. I. Richárd koronázásának napján 1189-ben, Londonban sok zsidót megöltek. A következő évben 500 zsidót ostromolt meg a yorki kastélyban egy tömeg, és a zsidók annak érdekében, hogy megmeneküljenek a tömeg haragjától, ahhoz folyamodtak, hogy elvágták egymás torkát. János király a zsidókat bebörtönöztette, szemüket kiszúratta, fogukat kihúzatta, és közülük százakat lemészároltatott 1204-ben. Amikor egy londoni zsidó arra akart kényszeríteni egy keresztényt, hogy hetenként több, mint 2 shillinget fizessen neki egy 20 shillinges kölcsönért, a tömeg megölt 700 zsidót. A keresztesek évszázadokon át egész városok lakosságát gyilkolták le, amikor Kis-Ázsia felé menet megálltak útközben. Londonban, 1278-ban 267 zsidót akasztottak fel pénzrontás vádjával. A "fekete halált" 1348-ban a zsidóknak tulajdonították, és ennek tömeggyilkosságok voltak a következményei egész Európában. A zsidókat 370 évre kiűzték Angliából, és végül Cromwell fogadta vissza őket.
Noha ezeknek a kilengéseknek az indítéka nem faji jellegű volt, mégis fajt eredményezett. Ami nem pusztította el a zsidókat, az megerősítette őket, és még jobban elkülönültek a befogadó néptől, mind testileg, mind lelkileg.

Nyugati történelmünk évszázadai alatt azok a problémák és fejlemények, amelyek alapvető felháborodást váltottak ki Nyugaton, nem érintették a problémamentes zsidókat, akiknek belső élete megmerevedett annak a kultúrának a beteljesedésével, amely létrehozta a zsidó felekezetet-államot-népet-nemzetet. Számára a Pápaság és Császárság küzdelme, a reformáció, a felfedezések kora üres, tartalom nélküli időszak. Ezeknek az eseményeknek csupán szemlélője. Az egyetlen kérdése az, hogy mit jelentenek ezek az ő számára. Az sohasem jutott eszébe, hogy részt vegyen azokban, vagy áldozatokat hozzon valamelyik oldal mellett. Az angolok Indiában ugyanezzel a szemmel nézték a bennszülöttek közötti zavargásokat.

Gettóikban, egész Európában szétszóródva minden egyforma volt: az étkezési tilalmak, a Talmud kettős erkölcse (az egyik a zsidók felé, a másik a gojok felé), a törvényrendszer, a rúnák, az imaszíjak, a szertartások, az érzés. Szofizmái, haszid szektája, kabbalizmusa, olyan vallási vezetői, mint Bál Sém, az ő szaddicizmusa mind egyaránt érthetetlen a nyugatiak számára. Nemcsak érthetetlen, hanem érdektelen is. A nyugati ember figyelmét lekötötték saját kultúrájának intenzív konfliktusai, és a hozzá való viszonyán kívül nem figyelte meg a közte élő zsidók életét.

A külsődlegessé vált, tényérzékeny huszadik századig a nyugati kultúra nem vette tudomásul a zsidót mint kulturális jelenséget. A gótika idején a reformációig pogányt és uzsorást látott a zsidóban, az ellenreformáció korában ügyes üzletembert, a felvilágosodás korában civilizált nagyvilági embert, a racionalizmus korában pedig a kultúra és a kulturális hagyomány kötelékeitől való értelmi szabadság élharcosát.
A huszadik század látta meg először, hogy a zsidónak megvan a saját közélete, a maga saját világa, amely ki van dolgozva részletesen. Nyilvánvalóvá vált, hogy a zsidó szemlélet egyenértékű a sajátjával szélességben és mélységben, ezért totálisan idegen a számára, amit korábban sohasem gyanított. A korábbi évszázadokban a Nyugatnak a zsidókkal kapcsolatos nézőpontját korlátozta az adott kor fejlődési szintje, de a huszadik századdal és annak egyetemes szemléletével első ízben látható annak teljessége, amit "zsidókérdésnek" neveztek. Nem a faj, nem a vallás, nem az etika, nem a nemzetiség, nem a politikai elkötelezettség, hanem valami, ami mindezeket magában foglalja, választja el a zsidókat a nyugati kultúrától.

A kultúra tartalmazza a világszemlélet totalitását, a tudományt, a képzőművészetet, a filozófiát, a vallást, a technikát, a gazdasági életet, az erotikát, a jogot, a társadalmat, a politikát.

A zsidó a nyugati kultúra minden ágában kialakította a maga sajátos ízlését és értékrendjét és amikor a nyugati nép közéletébe beavatkozik, különleges módon, vagyis a zsidó felekezet állam-nemzet-nép-faj stílusában viselkedik. A zsidó közélete a Nyugat számára láthatatlan volt a huszadik századig.

Mint civilizációja végső szakaszában minden nép (például a hinduk, kínaiak, arabok), a zsidó nemzet is kialakította a maga kasztrendszerét. Indiában a brahminok, Kínában a mandarinok, zsidóknál a rabbik egymásnak megfelelő jelenségek. A rabbik voltak a zsidóság Rendeltetésének őrzői. Amikor a zsidók között megjelentek a szabadgondolkodók, a helyi rabbi kötelessége volt a szakadás megakadályozása. Uriel de Costát, a szabadgondolkodó amszterdami zsidót a helyi zsinagóga börtönbe vetette, és ott annyira megkínozták, hogy végül öngyilkos lett. Spinozát ugyanaz a zsinagóga közösítette ki, és merényletet kíséreltek meg ellene, ami sikertelenül végződött. Nagy összeggel akarták rábírni, hogy térjen vissza, és amikor erre nem volt hajlandó, átkot mondtak rá. A keleti zsidóság haszid vezetőjét, Senior Salmant a rabbik 1799-ben átadták a Romanov-dinasztia kormányának, miután egy per keretében a saját népe elítélte, éppen úgy, ahogy a nyugati Inkvizíció átadta az elítélt eretnekeket az államnak rendelkezés végett.

A kortárs Nyugat észre sem vette ezeket a jelenségeket, és úgysem értette volna meg azokat. Minden zsidót a saját előítéleteinek szemüvegén át szemlélt, éppen úgy, mint ahogy a zsidók is a Nyugatot a maguk fejlett kategóriái szerint szemlélték.
Az indiai párszik jelentik az arab kultúrának egy másik, idegenek közé szétszóródott töredékét. A párszik a környezetükkel összehasonlítva ugyanolyan magasabb rendű üzleti érzékkel rendelkeztek, mint a zsidók a korai-Keleten. A párszik belső élete teljesen elkülönült a körülöttük élő idegenektől. Érdeklődésük minden szempontból másmilyen volt. Az angol uralom évszázadai alatt a zavargásokban és a forradalmakban a párszik nem vettek részt.

A 30 éves háború, az örökösödési háborúk, a Bourbonok és a Habsburgok konfliktusa szintén nem érintették a zsidókat. A kultúrszakasz különbözősége teljes szellemi elszigeteltségüket eredményezte. A zsidóknak a Nyugat iránti magatartása olyan volt, mint Pilátus magatartása volt Jézus perén. Pilátus számára a vallási vita, amiről ott szó volt, teljesen rejtve maradt - ő egy utolsó szakaszában járó civilizációhoz tartozott, ezer éves távolságban saját kultúrájának vallási lelkesedésétől.
Mindazonáltal a nyugati racionalizmus mozgolódásai által jelentős választóvonal jött létre a zsidóság nyugati kultúrában elkülönülve élő részének kollektív életében.

III.

1750 körül új szellemi áramlatok indulnak el Nyugaton. Az angol szenzualista filozófia befolyásolni kezdi az európai szellemet. Értelem, tapasztalás, analízis, indukció - ez az új szellem. De minden ostobasággá válik, amikor a hit és ösztön nélküli ész fényében vizsgálják. Erasmus "A butaság dicsérete" című, rosszmájú művében azt bizonygatta, hogy minden bolondság. Nemcsak a kapzsiság, az ambíció, a gőg és a háború, hanem az egyház, az állam, házasság, a szülés és a filozófia is. Az ész elsőbbsége ellenkezik az élettel és minden organizmusban válságot okoz, amely aláveti magát a racionalizmusnak.

A racionalizmus kulturális válsága a Nyugat Rendeltetésének egy része. Minden korábbi kultúra átment ezen a válságon. Ez jellemzi a kultúra bensőségességéből a civilizáció külsődlegességébe való átmenetet. A racionalizmus központi eszméje a szabadság - ami a kultúra kötöttségeitől való szabadságot jelenti. Napóleon megszabadította a háborút Fontenoy 1745-ös stílusától, ahol mindkét oldal udvariasan felszólította a másikat, hogy elsőként tüzeljen. Beethoven megszabadította a zenét Bach és Mozart formai tökélyétől.

Az 1793. évi terror megszabadította a Nyugatot a dinasztia szentségének eszméjétől. A materialista filozófia megszabadította a Nyugatot a vallás szellemétől, és az ultraracionalizmus azon volt, hogy megszabadítsa a világot és a természettudományt a filozófiától. A forradalom hullámai a pártpolitika mocskában megszabadították a civilizációt az állam és a magasrendű állami hagyomány méltóságától, az osztályharc pedig a társadalmi rendtől és a hierarchiától. A "humanitás" és az "emberi jogok" új eszméje megszabadították a kultúrát a kizárólagosság régi gőgjétől és a felsőbbrendűség tudatalatti érzésétől. A feminizmus megszabadította a nőket nemük méltóságától, és alacsonyabb rendű férfiakká változtatta őket.

Franciaországban szerveztek egy küldöttséget "az emberi faj képviselőiből", amely tiszteletét fejezte ki a francia forradalmi terror előtt. Voltak közöttük copfos kínaiak, fekete etiópiaiak, törökök, zsidók, görögök, tatárok, mongolok, indiánok, szakállas kaldeusok, de mindezek párizsi lakosok voltak, álarcban. Így ennek az ünnepségnek - éppen a racionalizmus kezdetén - kettős jelképes jelentősége volt. Először is jelképezte a Nyugat eszméjét, amely az egész "emberiséget" magához akarja ölelni, másodszor, az a tény, hogy ezek az álarcos nyugati emberek voltak, mutatja a pontos méretét annak a sikernek, amit ez az értelmiségi színezetű lelkesedés elérhetett.

A zsidó természetesen látta, hogy ezek a dolgok be fognak következni. Az üldöztetés nem csökkenti az intelligenciát és azt a képességet, hogy valaki tudatosan figyelje a környezetét. A zsidók már 1723-ban megszerezték a jogot, hogy földjük lehet Angliában, 1753-ban megszerezték az angol állampolgárságot, és ezt tőlük a következő években csak az összes városok követelésére vonták visz-sza. 1791-ben emancipálódtak Franciaországban, és 1806-ban Napóleon császár összehívta a Nagy Szanhedrint és így hivatalosan elismerte a Nyugaton belül a zsidó nemzet-állam-nép létezését.

Csupán egy dolog akadályozta meg, hogy az új helyzet olyan idilli legyen, ahogyan az új liberális érzésvilág kívánta. A mindkét oldalon elkövetett nyolcszáz éves rablás, gyűlölködés, tömeggyilkosság és üldözés a zsidók hagyományos gyűlöletét a Nyugat iránt erősebbé tette annál, mint ahogy a Nyugat ősidők óta gyűlölte a zsidókat. Az új nagylelkűségi és megbocsátási érzelmi kitörésében a Nyugat lemondott a régi zsidóellenes érzéseiről, de a zsidók képtelenek voltak ezt viszonozni. Nyolcszáz éves ellenérzést a számára idegen Nyugat "újévi fogadalma" nem szüntethette meg. Itt személyfeletti organikus egységek álltak egymással szemben, és ezeknek a magasabb rendű egységeknek semmi közül az emberi érzelmekhez és értelemhez. A magasabb rendű organikus egységek életfeladata oly kemény és óriási, ami kizárja a "tolerancia" érzését, a válság esetét kivéve. Az ilyen jellegű nagy küzdelemben az emberek végelemzésben csupán nézők, még akkor is, ha aktív szerepet játszanak. Az emberi rosszindulatnak és bosszúvágynak igen kicsiny szerepe van, ilyen jellegű konfliktusoknak ezek csupán legfelszínesebb tünetei, és amikor jelentkeznek, nem egyebek, mint a személyfeletti eszmék mélységes és teljes összeférhetetlenségének egyedi megnyilvánulásai.

Az új mozgalmak - a kapitalizmus, az ipari forradalom, a demokrácia, a materializmus - mind rendkívül lelkesítőén hatottak a zsidókra. Már a XVIII. század közepén érezték a lehetőségeiket, és minden úton-módon növelték azokat. A nyugati társadalmon kívüli helyzetük arra kényszerítette őket, hogy titkosan tevékenykedjenek, az Illuminátusok titkos társaságai és azok utódai a zsidók alkotása, amint ezt ezeknek a titkos társaságoknak kabalisztikus terminológiája és rituális eszközei mutatják. Az 1789-es francia forradalmat előkészítő Harmadik Rendnek több mint kétharmada ezekből a titkos társaságokból állt, melyek feltett szándéka volt, hogy aláássák az állami tekintélyt és meghonosítják a demokrácia eszméjét. A zsidó eleget tett a Nyugat felszólításának, hogy vegyen részt a nyugati közéletben, de számára lehetetlen volt, hogy máról holnapra elveszítse az identitását, és ettől kezdve kettős közéletet él: egyiket a Nyugat színe előtt és a másikat a saját nemzete-állama-népe-felekezete-faja előtt.

A régi nyugati hagyományok összeomlottak az új eszmék csapása alatt, ugyanakkor a zsidó előretört. A Rotschildok az ausztriai birodalom bárói lettek 1822-ben, ami mindkét fél számára fantasztikus lett volna két évszázaddal korábban. A zsidók az angol bárók közé 1833-ban hatoltak be, és az angol királynő 1837-ben - első ízben - lovaggá ütött egy zsidót. A Nyugat elfogadta a zsidók kettősségét, és Viktória egyik rendelete felmentette a törvényhatósági hivatali tisztségre megválasztott zsidókat az eskütételi kötelezettség alól. A negyvenes évektől kezdve a Parlamentnek zsidó tagjai is voltak, és 1855-ben egy zsidó lett a Lord Major Londonban. A Nyugat hagyományőrző elemei minden alkalommal megpróbáltak ellenállni, de minden alkalommal a zsidók győztek. A "tolerancia" kísérlete mindkét oldalon láthatóan kudarcot vallott.

A Mortara fiú esete mutatja, hogy a zsidók milyen nagy és jelentős hatalomhoz jutottak. A bolognai érsek 1858-ban erőszakosan elhurcoltatta a fiút zsidó szüleitől (akik átlagos magánszemélyek voltak), arra hivatkozva, hogy a fiút a cselédlány megkeresztelte. Ugyanebben az évben a francia kormány hivatalosan követelte, hogy a fiút adják vissza a szüleinek. A következő évben Canterbury érseke, valamint az angol püspökök és nemesek beadványban követelték Lord John Russeltől a gyermek visszaadását.

A zsidók üldözése folytatódott. Zsidóellenes kilengések voltak Bukarestben 1866-ban, Rómában 1864-ben, Berlinben 1880-ban, Oroszországban az egész XIX. században és még a huszadik században is. Ez az oroszországi üldözés megmutatta, hogy milyen erős a zsidó befolyás a nyugati nemzetek között. Tiltakozások, beadványok, bizottságok igyekeztek az oroszországi zsidók sorsán könnyíteni és akadályozni az orosz kormány munkáját. Az 1905-ös orosz-japán háború utáni ukrajnai pogrom következtében az amerikai kormány megszakította a diplomáciai kapcsolatokat Oroszországgal.

A gyűlölet vagy a tolerancia hiánya semmiképp sem magyarázza meg a számos szerencsétlen kimenetelű eseményt, ami végigkíséri a nyugati nemzetek között szétszórva élő zsidók életét. Mindkét oldalon a gyűlölet csupán következmény. Minél többet beszéltek a toleranciáról, annál nagyobb figyelmet fordítottak a különbözőségekre, és így a különbségek ellentétek lettek. Az ellentétek pedig mindkét oldalon burkolt vagy nyílt szembenállást és akciót eredményeztek.

Nem magyarázat az sem, ha a zsidókat hibáztatjuk az asszimiláció hiányáért. Ezzel olyasmiért hibáztatunk egy embert, hogy az, ami, holott az etika fogalma nem terjed ki arra, ami az ember létéhez tartozik, hanem csak arra vonatkozik, amit az ember cselekszik. A "zsidókérdés" nem magyarázható meg etikailag, fajilag, vallásilag, társadalmilag, hanem csak teljes körű módon, kulturálisan. Mivel a nyugati ember minden korban a zsidóknak csupán azt a vonatkozását látta meg, amit a saját fejlettségi foka látni engedett, a Nyugat csak most látja a vonatkozások összességét, hiszen a saját kulturális egysége leginkább most van meg a nyugati emberben. A gótika idejében a nyugati ember a zsidót csupán vallási téren látta különbözőnek, mivel a Nyugat akkor vallási korszakát élte. Az "emberiség" eszméjét hangoztató felvilágosodás idején a zsidó csak társadalmi szempontból tűnt különbözőnek. A vertikális fajelméletet valló XIX. században a zsidót kizárólag fajilag tekintették másnak, mint a nyugati embert. Ebben a században, amikor a Nyugat kulturális, nemzeti, faji, társadalmi, gazdasági, állami egység felé halad, a zsidó a maga teljes egységében a nyugati lélek számára bensőleg teljesen idegennek tűnik.

IV

A materialista XIX. század a kulturális parazitizmus jelenségét csupán nemzeti parazitizmusnak látta és így tévesen minden nemzetben kizárólag helyi adottságként értelmezte. Ezért az a jelenség, amit minden országban antiszemitizmusnak neveztek, csupán részleges reagálás volt arra, ami kulturális (és nem kizárólag nemzeti) adottság volt.

Az antiszemitizmus a kultúra patológiájában pontos hasonmása az antitestek kialakulásának a vérkeringésben az ember patológiája esetén. Mindkét esetben az organizmus áll ellen az idegen élőlénynek. Mindkét jelenség elkerülhetetlen, organikusan szükségszerű, a Rendeltetés megnyilvánulása. A Rendeltetés harcba száll az idegennel, hogy saját küldetését beteljesítse. Nem lehet elég sokszor hangoztatni, hogy a gyűlöletnek és a rosszindulatnak, a toleranciának és a jóindulatnak semmi köze sincs ehhez az alapvető folyamathoz. A kultúra organizmus, más kategóriába tartozó organizmus, mint az ember, mint ahogy az ember is más kategóriába tartozik, mint az állat. De az organikus élet alapvető szabályai minden organizmusban jelen vannak, akármilyen kategóriába tartozik, akár növényről, akár állatról, akár emberről, akár kultúráról van szó. Az organizmusoknak ez a hierarchiája nyilvánvalóan az isteni tervnek egyik része, és ezt nem változtathatja meg egy folyamatos propaganda (bármennyire is folytonos propagandáról van szó), nem változtathatja meg a "tolerancia" sem, akár önbecsapó, akár önfeladó, akár tökéletes is a "tolerancia".

Az antiszemitizmus tárgyalása olyan kérdéseket vet fel, amik a kultúratorzításhoz tartoznak és nem a kulturális parazitizmushoz, így elég itt annyit mondani, hogy az antiszemitizmus (ismét pontosan úgy, ahogy a vérben az antitestek kialakulásának emberi patológiai jelensége) a kulturális parazitizmus létezésének másik oldala, és nem érthető meg másképpen, mint annak egyik következménye. Az antiszemitizmus teljesen organikus és irracionális jelenség, éppen úgy, mint az ember betegségre való reagálása. A kulturális parazitizmus az a jelenség, amely által egy befogadó élőlénnyel együtt létezik egy tőle teljesen idegen lény. Ezért ez a jelenség is teljesen irracionális. Nincs ész-oka a kulturális parazitizmusnak.

Ezzel szemben úgy tűnik: az ész azt követelné meg, hogy az idegen csoport oszoljon szét és olvadjon be a környező lények közé. Ez véget vetne a keserű üldöztetésnek, a terméketlen gyűlöletnek, a hiábavaló harcnak. Az élet azonban irracionális, még a racionalizmus korában is. A racionalizmus egy módon léphet színre: mint egyfajta vallás, egyfajta hit, egyfajta irracionalitás.

A kultúrparazitizmus jelensége nem korlátozódik a magasabb rendű kultúrákra, a kultúra teremtőtalajára. Szemléletesen mutatja ezt Amerika történelme.

Amerika eredetileg a nyugati kultúra egyik gyarmata volt. Ez az egy mondat magában foglalja Amerika egész végzetét. Ez a tény előrevetíti az amerikai lehetőségek korlátait.
Meg kell tehát vizsgálnunk agyaimat eszméjét: Mi a gyarmat? Egy kultúra terméke, vagyis olyan mű, ami kizárólag a már meglévő kultúra átültetéséből áll, vagyis valami olyannak az átültetéséből, ami szellemileg már készen van. Másképpen ezt úgy is kifejezhetnénk, hogy nincs belső szükségszerűsége, nincs küldetése. Így attól a szellemi tápláléktól függ, amit az anyakultúrától kap. Ez éppen úgy érvényes Amerikára a nyugati kultúrában, mint ahogy igaz volt Syracusára és Alexandriára a klasszikus kultúrában, és Granadára meg Sevillára az arab kultúrában. Noha jöhetnek (és ritkán jönnek is) kulturális ösztönzések a kultúra testének végtagjaitól, fejlődésük értelmét a kulturális központban találják meg. A gyarmatok szellemi függősége gyengeség. Ez a gyengeség a kulturális szempontból idegen elemmel szembeni ellenállás hiányában mutatkozik meg, és azt várhatjuk, hogy a gyarmatokon kisebb az organikus ellenállás a kultúra számára idegen elemmel szemben, mivel a kulturális küldetés érzékelése itt egyáltalán nem általános jelenség, hanem csupán elszigetelt egyénekben vagy - legjobb esetben - kisebb csoportokban létezik. A gyarmatok történelme - aminek Syracusa az egyik példája - azt mutatja, hogy a kulturális válságok (még az olyan öngerjesztett válságok is, mint a racionalizmus megjelenése) nagyobb hatást gyakorolnak rájuk. Egy gyarmat könnyebben széteshet, mivel hiányzik a kultúrára jellemző megformáltság és tagoltság. A gyarmati területen nincs és nem is lehet kultúrahordozó réteg. Ez a réteg a területhez kötött magasabb rendű kultúra szerve. A kultúra nem ültethető át, még ha a népessége kivándorlása után kapcsolatban marad is a kultúra törzsével. A gyarmatok egy kultúra termékei, és az életet kevésbé összetett és tagolt módon tükrözik, mint az őket létrehozó kultúra.

Ennek az elemi ténynek a tudomásul vétele öntudatlanul mindig teljes volt Amerikában, és a huszadik században éppen ilyen szenvedélyes tudatossággal tagadják ezt. A XIX. századi amerikai írók bensőleg asszimilálták a nyugati kultúrát és asszimilálódtak általa. Edgár Poe jelensége mindig csodálatot keltett, mert a kulturális gondolkodás tökéletes mestere volt és teljesen független a gyarmati környezettől. Az amerikai szépirodalom felső szintjét az angol irodalom egyik részeként tartják számon, és ez a megállapítás a legtöbb esetben igaz is. Az amerikai irodalom szegényessége és jelentéktelensége a gyarmati sorsnak tulajdonítható, noha néhány nagy írója a nyugati kultúra megnyilvánulását jelenti.
A két utóbbi évszázadban mindazok az amerikaiak - sokféle hivatásban -, akik jelentékeny emberek voltak, vagy kívántak lenni, Európát tekintették tájékozódási pontnak: Irwing, Mawthorne, Emerson, Whistler, Frank Harris, Henry Jame, a pénzplutokraták, Wilsen, Ezra Pound. Amerikában hagyományos dolog, hogy egy európai út az oktatás részét képezi. Európa ma is szellemileg birtokolja azokat az amerikai elemeket, akiket érzéseik vagy ambícióik a kultúrához kötnek.

Az organikus kérdésekben minden általánosítás által csupán a nagy szabályszerűséget akarjuk megállapítani. Az élettel kapcsolatban mindig vannak a szabálytól eltérések, de ezeket csupán a nagyobb ritmusokat figyelembe véve lehet helyükre tenni. A racionalista gondolkodás úgy kísérelte meg lerombolni az organikus gondolkodást, hogy a szabálytól eltérő eseményekre összpontosított. Így akarta megtörni a nagy, hömpölygő, organikus ritmust. Még annyira sem gondolkodott mélyrehatóan, hogy felfogja annak a szólásnak a bölcsességét: "A kivétel erősíti a szabályt."

Még ha divat is Amerikában az 1898-1899-es spanyol háború óta (vagyis Amerika világhatalomként való megjelenésétől kezdve) tagadni Amerikának Európától való szellemi függését, a tény ettől még tény marad. Napjainkban nem csodálkozunk, amikor egy kulturális tény azt mutatja, hogy Amerika nem veszi figyelembe az emberi vágyakat, szándékokat, igényeket, megállapításokat. Amerika olyan téma, amelyet külön kell tárgyalnunk, mivel a Nyugat kulturális betegsége új jelentőséget adott neki a világpolitikában. Ezen a helyen a kulturális parazitizmus jelenléte Amerikában az egyetlen téma, amit meg kell vizsgálnunk.

V

A XVII. század elejétől a XIX. század elejéig a rabszolga-kereskedők az afrikaiak millióit szállítják Amerikába. Ezek a XVII. század folyamán és a XIX. század első felében nagy, termékeny és teljesen idegen parazita testet alakítanak ki. A 'parazita' szó kulturális jelentését jól példázza, hogy az nem a munkára vonatkozik gazdasági értelemben. Így például az az afrikaiak Amerikában gazdaságilag fontosak voltak, és miután egy gazdasági rendszer épült rájuk, gyakorlati értelemben szükségesek is. A 'parazita' szó az osztályharcosok szótárában mindenkire vonatkozik, aki nem kétkezi munkás. Ez ebben az értelemben polémikus szó, és semmi köze sincs a kultúr-parazitizmushoz. Az amerikai néger a kulturális parazitizmus megnyilvánulása volt, gazdasági hasznossága ellenére is.

Egy ilyen kultúrparazita test jelenlétének első következménye jól ismert. A néger meg nem született fehér embereket eredményezett Amerikában. Az életfeladat rá eső részét teljesítve a meg nem született fehér emberek millióit tette feleslegessé, ezért ez a nagy tömeg afrikai 10 %-kal csökkentette Amerika lakosságát, hiszen pillanatnyilag (1948-ban) az afrikaiak 14 milliót képeznek Amerika összes, 140 milliós lakosságából. A divatos, materialista magyarázat erre az amerikai kiszorításra az, hogy az emberek nem akarnak világra hozni gyermekeket, hogy versengjenek a feketékkel, és azok alacsony életszínvonalának legyenek a részesei. A gazdasági megszállottság természetesen mindent gazdaságilag magyaráz, de a népesedési tendenciák tényszerűen azt mutatják, hogy minden organikus egység népessége egy bizonyos életutat követ, ami még matematikailag is jellemezhető. Ez teljesen független a bevándorlástól és az egyének óhajától, valamint a reája adott nem organikus magyarázatoktól. A kiszorítás kulturális, tehát totális jellegű, és nem olyan, hogy teljes egészében gazdaságilag megmagyarázható lenne.

A gyarmati lelkiség, amelyet a racionalista válság még alaposabban szétzilált, nem képes hatékonyan védekezni a fehér lakosságnak a négerek által történő egyre növekvő kiszorítása ellen, pedig ez a fehér lakosság a szorgalmazója a Nyugathoz való ragaszkodásnak. A megértésre vagy a szembe helyezkedésre egyaránt képtelen Amerika nem állt ellen, amikor annak az arab kultúrának az utóvédjei, amely már a nyugati kultúra kezdetén elárasztotta a Nyugatot, nagyobb arányú és fontosabb szerepekre tettek szert, mint valaha is Európában.

Körülbelül 1880-tól kezdődően a zsidók belekezdtek abba a vállalkozásba, amit Hilaire Belloc találóan az Egyesült Államok inváziójának nevezett. Egyedül a számok is igazolni tudják ezt a képet. Noha a zsidók száma nem adható meg pontosan, mivel az amerikai bevándorlási statisztikák csak a törvényes eredetet, vagyis a legálisan elismert nemzeteket tükrözik, megközelítően megállapítható a számuk, egyrészt a jelenlegi amerikai népességszámok, másrészt a zsidók születési arányszámának vizsgálatából. Mennyire jellemző ez a két különböző kultúra teljes különbözőségére, hogy az egyik kultúrából tömegek mozoghatnak a másikban anélkül, hogy statisztikailag értékelhető nyomokat hagynának maguk után! A bevándorlóktól azt kérdezték, hogy hol született. Ez volt mindennek a meghatározója a XIX. századi materializmus számára. Azt tételezték fel, hogy a bevándorlónak megvan a maga állandó nyelve, és ez határozza meg a nemzetiségét. A nemzetiségi hovatartozást minden egyéb előfeltételének tekintették. A megkövesedett halott kultúrákat (az indiait, a kínait, az iszlámot és a zsidót) is "nemzetnek" tekintették a szó nyugati értelmében. Formailag a racionalizmus határozottan vallás volt, de az igazi vallás vérszegény, materialista karikatúrája. A vallás sajátosan az ember szellemiségének nagy, magasabb rendű értékeire irányul, a racionalizmus érdeklődése pedig olyan dolgok felé fordult, mint a gazdasági élet, az állam, a társadalom és a nemzet.

Amerika a racionalizmus termékeként kezdi el független politikai létét. Politikusai egyetértenek a tétellel: "minden ember egyenlőnek lett teremtve", sőt ezt "magától értetődőnek" mondták. Magától értetődőnek mondani és így önmagukat a bizonyítási kötelezettség alól felmenteni könnyebb - és talán bölcsebb is - volt, mint a tételt bizonyítani. Bizonyítani lehetetlen lett volna azt, ténylegesen hittétel volt, és így az ész fölött állt. A racionalizmus vallása olyan módon uralta Amerikát, ahogy Európát sohasem volt képes uralni. Európa mindig ellenállt a racionalizmusnak, ez a XIX. század közepéig a hagyományon alapult, majd később előfeltételezte a huszadik század eljövendő racionalista-ellenes szellemiségét, amint azt Carlyle és Nietzsche példája mutatja. Amerikának hagyománya nem lévén, az első alapja nem volt meg; nem volt me a második sem, mivel a kulturális késztetések és a kultúrát tovább vivő jelenségek a kulturális anyatalajból eredtek és innen sugároztak széjjel, mint például Amerika racionalista vallása Angliából eredt, francia közvetítéssel.

Amerika zsidósága is Európából származott. Ott szedte fel materialista filozófiáját, amelynek mindkét vonatkozását magáévá teltté. Ez nem volt véletlen. Az európai zsidóság körében gyorsan elterjedt az a felfogás, hogy az antiszemitizmus kevésbé fenyegető Amerikában, és az egyéb előnyök (például a gazdaságiak) éppen, úgy a zsidók rendelkezésére állnak, mint Európában. Ez nagyon! igaz volt és megfelelt a kollektív zsidó ösztönnek. Amerika a XIX század végén kétségtelenül olyan országot jelentett, ami a legnagyobb lehetőségeket biztosította a zsidók számára. 1880 és 1950 között megközelítőleg 5-7 millió zsidó érkezett Amerikába (emlékeztetőül ismételjük: nincsenek pontos számok). Ezek a zsidók többségükben keletről származtak, askenázi típusú zsidók voltak.

Pillanatnyilag Amerikában megközelítőleg 8-12 millió zsidó él. Pontos számadat nem adható, mert a szám nem tükröződik semmifajta statisztikában, de megközelítőleg a vallási statisztikákból és a születésszám vizsgálatából megállapítható. Ez mindenesetre jelentős szám, és az amerikaiak kiszorítására alkalmas. Az amerikai író, Madison Grant 1916-ban leírja, hogy a törzsökös amerikaiak miként szorultak ki New Yorkból a zsidó invázió hatására. Ő "lengyel" zsidóknak nevezi őket, mivel régóta az volt a szokás, hogy a zsidóknak valamilyen nyugati nemzetiséget tulajdonítanak. A nyugatiak ilyenformán különbséget tesznek német zsidók, angol zsidók stb. között. Ez a nyugati civilizáció kényszerérzete: minden embert, aki nyugati civilizáción kívül él, a maga képe szerint lát.

Amerika, mint a racionalizmus által leginkább megosztottá tett ország a legkevésbé sem értette meg a zsidóság természetét, noha mindig voltak olyan európai emberek (például Carlyle), akik még a XIX. században is tudatában voltak annak, hogy a zsidók totálisan __ és nem csupán politikailag - idegenek. De Amerikában a hagyomány teljes hiánya miatt nem voltak sem Carlyle-k, sem de Lagarde-ok. Ezért Amerika a XIX. század közepén elhatározta, hogy az Egyesült Államokban született kínaiak pontosan ugyanolyan amerikai állampolgárok lesznek, mint az európai eredetű, Amerikában született fehérek. Jellemző módon ez a döntés nem felelős módon történt, hanem egyfajta jogszokás következményeként. Ez követte azt az amerikai szokást, hogy a politikai kérdéseket szeretik pszeudo-legális formában eldönteni. Nyilvánvaló, hogy az a politikai rezsim, amely nem tesz különbséget a kínaiak és a született amerikaiak között, nem fog akadályt állítani a zsidóknak sem. Ezért mondhatja el 1928-ban a történelmi és világpolitikai kérdésekkel foglalkozó francia szerző, Andre Siegfried, hogy New Yorknak szemita arculata van. A huszadik század közepén ez a fejlődés folytatódik, és New York Városnak, Amerika (és talán a világ) legnagyobb városának lakossága csaknem félig zsidókból áll.

VI.

Amerika a szellemi ellenállás teljes hiánya következtében (amely a gyarmat-mivolttal együtt járó szellemi gyengeségből származott) más nagy, kulturálisan parazita csoportoknak is befogadójává vált. A huszadik század fordulója előtt kezdődő bevándorlási hullám (amelyben a zsidók is jöttek) sok millió balkáni szlávot is eredményezett. Egyedül 1900 és 1915 között 15 millió személy vándorolt be Amerikába Ázsiából, Afrikából és Európából. A legtöbben Oroszországból, Levantéból és a balkáni országokból jöttek. A nyugati civilizációból szép számban érkeztek olaszok, de a többiek a nyugati civilizációhoz nem tartozó országokból származtak. E milliók a maguk nagy számával okozták a kultúrparazitizmus tevékenységét. Minden csoport peremén voltak olyan emberek, akik beilleszkedtek az amerikai érzésvilágba, de a csoport mint olyan tovább létezett. Ez megmutatkozott például abban, hogy minden csoportnak-saját nyelvű sajtója volt, és a csoport - politikai célok érdekében - egységét és társadalmi exkluzív jellegét megőrizte. Amikor a faj természetét vizsgáltuk, láttuk, hogy a szlávok képesek voltak asszimilálódni (és ténylegesen asszimilálódtak is) az európai kultúrnépekhez. Két jegy különböztette meg az amerikaiak viszonyát a szlávokhoz, és magyarázta meg azt, hogy a szlávok őrizték meg csoportlétüket, jóllehet a nyugati civilizáció hatása alatti amerikai nép vette őket körül. Először: az amerikai gyarmati stílus azt jelentette, hogy az amerikaiak nem adhattak át oly hatalmas kulturális eszmei hatásokat a közéjük érkező népeknek, amilyet az európai nemzetek a maguk anyatalaján át tudtak ad Másodszor: a sok milliót számláló óriási tömegek pusztán tömegnél fogva patologikus helyzetet idéztek elő az amerikai organizmusban. Még ha ezek a csoportok nyugati ősöktől (például spanyolok vagy franciáktól) származtak volna is, politikailag parazita csoport alkotnak. Természetesen egy ilyen csoport esetlegesen feloszolhatott volna, de ezen folyamat alatt torzító hatást fejtett volna ki az amerikai politikára. A szláv csoportok azonban a maguk milliós tömegeikben, akiknek a vezetői megkapták azt a lehetőséget, hogy a csoportjukat stabil egységgé forrasszák össze, ilyen körülmények között csak lassan (vagy egyáltalán nem) oszlottak szét az amerikai nép között.

Amerikának voltak más, kisebb parazita csoportjai is, s ezek mindegyike kiszorít meg nem született amerikaiakat, és olyan gyűlölködést és keserűséget idézett elő, ami elpusztította, illetve felforgatta a személyfeletti életet. Van japán csoport, több levantei csoport és az orosz csoport.

Felszínesen úgy tűnhetett, hogy az amerikai eset szemben áll a - fentiekben kifejtett - huszadik századi faji szemlélettel, de ténylegesen nem ez a helyzet. Az amerikai példa nem kritérium Európa számára, lévén Amerika gyarmat, vagyis olyan terület, melynek alacsony fokú a kulturális érzékenysége, ennek következtében igen kicsiny a kulturális és asszimilációs ereje. Más szóval: a befogadó ereje gyengébb, mint az anyatalajé.

Amerika nem a túlságos asszimilációnak, hanem ez elégtelen asszimilációnak a példája. Az idegen csoportok (akár csupán politikailag idegenek, mint egy nyugati csoport egy másik nyugati nemzeten belül, akár teljesen idegenek, mint a zsidók a nyugati vendéglátóik között) csak addig paraziták, amíg csoportok. Amikor szét-oszlanak, az asszimiláló nép teljességét gyarapítják. Annak a ténynek nincs jelentősége, hogy a számbeli gyarapodás inkább a bevándorlóktól, mint az Amerikában született lakosságtól származik. Az a tény, hogy képesek az asszimilációra, azt mutatja, hogy parazita értelemben nem idegenek.

Az amerikai kultúrparazitizmus vizsgálata során azt a tényt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy az amerikai nép a XIX. század folyamán sok millió németet, írt, angolt és skandinávot asszimilált saját véráramába. A huszadik századi bevándorlók zöme nem ezekből a népekből jött, de azok, akik ezekből jöttek, tökéletesen asszimilálódtak. A jenki hadseregek az amerikai polgárháború során nagy számban és igen sikeresen alkalmaztak német és ír bevándorlókat. Ez a kulturálisan idegen csoportok (például zsidók, szlávok) esetében sohasem fordulhatott volna elő.

Amerikát olvasztó tégelynek szokás nevezni. Ez nem találó elnevezés, mivel a kulturálisan idegen eredetű tömegek nem "olvadnak össze", hanem külön csoportok maradnak. A kulturálisan nem idegen csoportok pedig azonnal asszimilálódtak (ami azt jelenti, hogy egy nemzedéken belül), és így a huszadik századi fajszemlélet az amerikai helyszínre is alkalmazható.

A nem asszimilált csoportok Amerika lakosságának egyharmadát-felét alkotják. A szláv csoportok nyilván lassanként asszimilálódni fognak, de, még ha ők teljesen el is tűnnének, a fennmaradó kulturálisan parazita csoportok a legkomolyabb értelemben patologikus állapotot idéznek elő Amerika számára.

Az idejét múlt vertikális rasszizmus nem vonhat le semmilyen tanulságot Amerika példájából, mivel az, amit ott látunk, nem a fajok keveredése, hanem a nem-keveredése. Az összes parazita csoportok elszakadtak régi országaiktól, de nincsenek új szellemi kapcsolataik. Csupán az ország nélküli zsidók, akik nemzetet, felekezetet, államot, népet, fajt és kultúrát egyesítenek magukban, őrizték meg a régi gyökereiket.

A kultúrparazitizmus jelensége, noha nem etikai jelenség, nincs kívül a politika területén. Nem jó, ha a kulturálisan idegen csoportokról a dicséret vagy az elmarasztalás, a gyűlölet vagy a "tolerancia" kategóriáiban beszélünk.

A háborúskodások, zendülések, tömeggyilkosságok, az értelmetlen belpolitikai konfliktusok, amik elkerülhetetlenül bekövetkeznek, amikor egy nép kulturális parazitákat fogad be, mindaddig folytatódnak, amíg a patologikus állapotok fennmaradnak.
Az ellenállás jelenségeit kiváltó kulturális parazitizmusnak kétszeresen káros hatása van a kultúra testére és az ezt hordozó nemzetre. A láz a betegséggel szemben ellenállás jele, egy emberben, de pozitív értelemben nem járul hozzá az egészséghez, ezért csupán negatív értéke van. Maga a láz a betegség része, még ha üdvös része is. Az amerikai ellenállási jelenségek, mint a japánellenesség, az antiszemitizmus és a négerellenesség éppen annyira nem kívánatosak, mint ami ellen védekeznek. Hasonlóképpen: az európai antiszemitizmusnak sincs pozitív értéke, sőt, ha túlzott méreteket ölt, könnyen egy másik típusú kulturális patológiává válhat, ami súlyosbítja a helyzetet, ami bizonyos körülmények között szintén a kulturális parazitizmus következménye lehet: a kultúratorzítást.

A KULTÚRATORZÍTÁS

Egy magasabb rendű kultúra nagyszabású Rendeltetésének ugyanolyan hatalma van a kultúra organizmusa felett, mint a növény Rendeltetésének a növény, és az ember Rendeltetésének egy emberi lény felett. Noha ez a hatalom óriási és önmagában véve tagadhatatlanul létezik, mindazonáltal nem abszolút, hanem organikus, és az organizmus a belső világnak a külső világhoz való vonatkozását, egy kis világnak (egy mikrokozmosznak) a nagyvilághoz (a makrokozmoszhoz) való viszonyát jelenti. Noha belső erők nem diadalmaskodhatnak az organizmus Rendeltetésével szemben, külső erők - az élet minden szintjén - némelykor az organizmus betegségét és halálát okozhatják. Az emberi testbe behatoló mikroorganizmusok azért betegítik meg az embert, mivel életfeltételeik teljesen különbözőek az ember életfeltételeitől. Az, ami számukra előnyös, az ember számára végzetes. A mikroorganizmusok külső erőt képeznek, jóllehet az emberi organizmuson belül fejtik ki hatásukat. Ezért úgy tűnik, hogy a "külső" szellemi és nem térbeli fogalom. Külső az, aminek különválasztott léte van, bárhol is tartózkodik esetlegesen fizikailag. Mindaz, aminek egy a Rendeltetése, egy. Mindaz, aminek más a Rendeltetése, más lény. Nem a földrajzi helyzet a döntő, hanem a szellemiség. Az ostromló hadsereg számára az erődítményen belüli áruló értékesebb lehet, mint saját katonáinak a fele. Az ostromlottak számára az áruló külső lény, annak ellenére, hogy az erődítményen belül van.

--- 4. rész ---