ULICK VARANGE: IMPÉRIUM 2/5

Ennek az egységes birodalomnak a széttagolódása 1250-től kezdve fokozatosan ment végbe, de még politikai célból sem vált teljessé az 1750-ben kezdődő korszakig, a politikai nacionalizmus koráig, amikor nyugati emberek első ízben engedték meg maguknak, hogy barbárokat használjanak fel más nyugati népekkel szemben.

Most, amikor a civilizáció kései fázisa a küszöbön áll, egy egyetemes Európának, a Nyugati Birodalomnak az eszméje huszadik századi stílusban újra megjelenik, mint korunk egyedülálló, nagy alakító eszméje. A feladat politikai formában jelentkezik. Az erőviszonyok kérdése, hogy ez a Birodalom megalapítható-e, mivel Európán kívüli erős hatalmak állnak vele szemben, és ezek a hatalmak felosztották kultúránk szülőföldjét maguk között.

III.

A Nyugati Birodalom olyan fejlődési törvényszerűség, amely ellen egyetlen belső európai erő sem volna képes jelképesnél nagyobb ellenállást kifejteni, de megalakulását most megakadályozza a külső erők döntő beavatkozása a Nyugat életébe. A küzdelem ezért szellemi-politikai síkon folyik, és mozgató ereje a nyugati egység eszméjéből származik. E pillanatban a Nyugatnak az önfejlesztéshez szükséges szabadságban való létezése a világhatalmi erők megoszlásának a funkciója.

Korunk más értelemben politikai, mint amilyen a Nyugat korábbi korszaka volt. Korunk az abszolút politika kora, mivel egész életformánk jelenleg a hatalom funkciója.
Ahhoz, hogy a cselekvés eredményes legyen, egy bizonyos szellemi kereten belül kell maradnia. Amint Goethe mondta: "Bármiféle korlátlan tevékenység csődöt eredményez." Cselekedeteinknek nem szabad vak cselekedeteknek lenniük. Eszmei felszereltségünknek olyannak kell lennie, ami képes mindent a saját hasznára fordítani. Ezért az ilyen eszmeiség mentes mindenfajta gazdasági, biológiai, erkölcsi ideológiától. Közvetlenül abból a tényérzékelésből indul ki, amelyet korunk szellemi ugrópontnak tekint.

Az egyetemeken és a legtöbb könyvben még mindig az elavult politikai szemléletmódokat mutatják be. Még mindig azt tanítják, hogy különböző "kormányzási formák" vannak, amik az egyik országból a másikba átvihetők. Van köztársaság, van demokrácia, van monarchia, stb. E formák közül egyeseket "jónak" tartanak, másokat "rossznak". Jobb, ha Európát barbárok tartják megszállva uralmuk alatt, mint ha lenne egy Nyugati Birodalom "rossz kormányzati forma" alatt. Jobb a Moszkva és Washington által megszabott élelmiszer-fejadagokat fogyasztani, mint hogy egy büszke és szabad Európa létezzék "rossz" kormányzási formával.

Ez az ostobaság tetőfoka. Az ostobaság ilyen fokára csak lélek és értelem nélküli ideológusok juthatnak el.

Az ilyen vélekedés egyfajta könyv-politika. Arra a tényre vezethető vissza, hogy a 'politika' szónak kettős jelentése van: jelentheti az ember hatalmi tevékenységét, de vonatkozhat a filozófia egyik ágának szótári jelentésére is. Nos, ha a filozófia egyik ágát értik a politikán, minden rendben van: az ilyen értelemben vett politika olyan irányba fordul, amilyenbe akar. A filozófia világában a tiszta lap az uralkodó. De a 'politika' szónak valódi értelme a hatalmi tevékenység: ebben az értelemben az élettevékenység már maga is politika. Ebben az értelemben a politikát a tények uralják, és a politika feladata tények létrehozása. Ez a 'politika' szó egyetlen lehetséges jelentése a huszadik század számára, és kulturális életünknek ez a legkomolyabb pillanata a politikailag aktív emberek értelmének lehető legnagyobb fokú világosságát követeli meg, annak érdekében, hogy teljesen szabadok lehessenek minden ideológiai maradványtól, származzék az akár a logikából, kár a filozófiából, akár az erkölcstanból.

Így állunk az olyan politikai szemlélet kapujában, amely megfelel az Abszolút Politika Kora belső igényeinek.

A HUSZADIK SZÁZAD POLITIKAI SZEMLÉLETE

"Az emberek belefáradtak a pénzgazdálkodástól való undorba. Valahonnan eredő megváltásban, a becsület, a lovagiasság, a lelki nemesség, az önzetlenség és kötelesség reális értékeiben reménykednek."
Spengler

"A kicsinyes politika ideje lejárt; a következő század terméke a világhatalomért folytatott küzdelem lesz. Ez a nagy politikára fogja majd kényszeríteni a világot."
Nietzsche, 1885.

BEVEZETÉS 2

Az első két világháborúban az erők megoszlása groteszk volt - ennek módját máshelyütt alkalmas megvizsgálni. Következésképpen ennek a két háborúnak groteszk eredményei születtek. Mindkét világháborúban látszólag a XIX. század szemlélete győzött. Valójában ez csupán látszólagos győzelem volt, mivel ténylegesen ilyen dolog lehetetlen. A kultúra és az azt létrehozó nemzetek organikus természete miatt a Múlt nem győzhet a Jövő felett - az organikus életben mindig csak két alternatíva van: vagy a fejlődés útja előre, vagy a betegség és a pusztulás.

A nyugati civilizációt ez a két félelmetes konfliktus nem pusztította el, jóllehet politikailag a létezés mélypontjára került.

Az első világháború új világot teremtett. A világháború a történelem, politika, háború, nemzet, gazdasági élet, társadalom, kultúra, művészet, nevelés, etika régi eszméit elsöpörte. De mindezekről új fogalma csupán Európa legjobb gondolkodóinak van, egy kicsiny kultúrahordozó rétegnek. Sajnos, Európa politikai vezetői - egy kivétellel - közvetlenül az első világháború után nem tartoztak ehhez a réteghez.

A második világháború oka az a tény volt, hogy egész Európa nem került még hatása alá az új eszmének, a huszadik század világszemléletének. Európa fele továbbra is a kicsinyes állameszme régimódi, végzetes játszmáját játszotta. A vezetők felelősek annak megjelenítéséért, amire Goethe gondolt, amikor ezt mondta: "A legborzasztóbb dolog a világon a cselekvés közben a tudatlanság." Európa még nem fizette meg a teljes árat ezeknek a vezetőknek rosszindulatáért és ostobaságáért. Nietzsche Oroszország fenyegető magatartásának erősödésében olyan pozitívumot szeretett volna látni, hogy Európát ez rá fogja kényszeríteni az egyesülésre, a politikai nacionalizmus, a kicsinyes állameszme szánalmas játszmájának feladására. Oroszország nemcsak politikailag, hanem kulturálisan is eltávolodott Európától és visszatért Ázsiához, ahonnét Nagy Péter egykor nagy nehézségek árán kiemelte. De Európa továbbra is a határok és a vámok, kis terek, kis projektek, kis titkok fényűző, visszataszító játszmáját játszotta, szinte semmi terve és semmi titka nem volt - még azután sem, hogy szemtanúja lett a bolsevik forradalomnak. Nietzsche feltételezte, hogy Európát bölcs emberek fogják irányítani - elfelejtette, hogy ő csupán óhajtja ezt.

A 2000. év olvasói nehezen tudják majd elhinni, hogy 1947-ben egy hatalomra pályázó francia politikus amellett a program mellett kötelezte el magát, hogy Franciaország biztonságát megőrzi Németországtól, és - ugyancsak 1947-ben - Anglia és Franciaország Dunkerque-ben szövetségi szerződést írt alá Németországgal szemben. Mind Amerika, mind Oroszország megengedte ennek a két letűnt politikai hatalomnak, hogy aláírják ezt az ártalmatlan szerződést, ami semmiképpen sem kerülhetett konfliktusba a moszkvai és washingtoni, Európán kívüli hatalmakkal, mivel ez a szerződés nem a jövőre vonatkozott, sőt még csak nem is a jelenre, hanem kizárólag a múltra. Lehetséges volna, hogy azok az emberek, akik előkészítették és aláírták ezeket a szerződéseket, egy kollektív hallucináció hatása alatt azt hitték, hogy 1750-et vagy 1850-et írnak, és valahol egy másik országban történik mindez? Amikor a politikusok megzavarodnak, országaiknak kell ezt megszenvedniük.

Ezek a dolgok nem történtek volna meg - Európa nem süllyedt volna ennyire a mélypontra -, ha az új politikai, organikusan szükségszerű szemlélet világosan jelen lett volna minden európai ország uralkodó rétegében. Ezt az új világszemléletet - amely automatikusan mindenkinek a nézetévé válik, mihelyt megérti azt - első ízben itt fogalmazzuk meg a maga teljességében.

Magát a 'politika' szót is a közelmúlt folyamán - mondjuk: 1850-től kezdve - mélységesen félreértették. Ezért két dolog a felelős: először civilizációnk nemzeteinek gazdasági megszállottsága a XIX. század folyamán, másodszor Amerikának történelemtorzító befolyása Európa bizonyos területein. A gazdasági megszállottság fokozatosan olyan szemléletet alakított ki, hogy a politika idejétmúlt valami, csupán a korábbi gazdasági realitásokat tükrözi, és végső soron el is fog tűnni. Így a háború bekövetkezését anakronizmusnak tekintették.

Amerikában - az ott uralkodó, a nyugati történelemben páratlan körülmények következtében - a 'politika' szó egy csoporthoz, vagy eszméhez fondorlatos okból való ragaszkodást kezdett jelenteni. Az amerikai politikusok állandóan azt a vádat hangoztatták egymás ellen, hogy az illető belebonyolódott a "politikába". Ez azt jelenti, hogy a politikát szükségtelen, tisztességtelen valaminek tekintették, valami olyannak, amit maguktól távol lehet, és távol is kell tartani. Valójában ezt értették ezen a szón.
Európában a politika természetének ez a mélységes félreértése azért terjedt el, mivel rendkívül hosszú időn át (1871-1914 között) az európai nemzetek között béke volt. Ez azt látszott bizonyítani, hogy a háború és a politika már a múlté. Ez az eszme olyan mély gyökereket vert, hogy 1914 kivételnek tűnt, ami erősíti a szabályt. Az is lelki szükségszerűség volt, hogy Európa és Amerika gyenge koponyái az 1914-es háborút az utolsó háborúnak tekintették. Ezt a hiedelmet 1939 sem változtatta meg. Megint ez lett az utolsó háború. Az ilyen szemléletű emberek nem szégyelltek minden háborút az utolsó háborúnak tekinteni. Egy ideológus számára a saját elmélete a norma - a tények azok, amik eltérnek a normától.

Elérkezett az idő, amikor ehhez az értelmi bűvészmutatványhoz való makacs ragaszkodásnak meg kell szűnnie. A politika nem engedelmes alanya a logikai műveleteknek, hanem a kor szellemében való cselekvés színtere.

A POLITIKA TERMÉSZETE

Először is: mi a politika? Vagyis: mi a politika mint tény? A politika a hatalommal kapcsolatos tevékenység.

A politika sajátos terület - a hatalom területe. Nem erkölcstan, nem az esztétikának, nem a közgazdaságtannak a területe. A politika egyfajta gondolkodásmód, mint ahogy a többiek is azok. Mindezek a gondolkodási formák elkülönítik a világ teljességének egyik részét, és arra igényt tartanak, mint sajátjukra. Az erkölcstan különbséget tesz a jó és a rossz között, az esztétika a szép és a rút között, a közgazdaságtan a hasznos és a haszontalan között (ez utóbbiak a későbbi, tisztán kereskedelmi korban ez a hasznot hozó és hasznot nem hozó közötti megkülönböztetéssel azonos). A politika barátra és ellenségre osztja fel a világot. Számára ezek egyfelől a kapcsolat, másfelől az eltávolodás lehető legmagasabb fokát fejezik ki.

A politikai gondolkodás éppen úgy különbözik a gondolkodás többi formáitól, mint azok egymástól. A politika létezhet nélkülük, és azok is létezhetnek nélküle. Az ellenség lehet jó, szép, gazdaságilag hasznos, a vele való üzlet hasznot hozó - de ha hatalmi tevékenysége összeütközik az enyémmel, akkor az ellenségem. Vele lehet egyedül egzisztenciális konfliktusom. Az esztétika, közgazdaságtan, erkölcstan nem foglalkoznak az egzisztenciával, hanem csupán a cselekvés és gondolkodás normáival egy biztonságban lévő egzisztencia keretein belül.

Noha pszichológiai tény, hogy az ellenséget könnyű elképzelni csúnyának, kártékonynak és gonosznak, mindazonáltal ez a politika számára másodlagos és nem rontja le a politikai gondolkodás és cselekvés függetlenségét. Mivel a politikai szétválasztás az egzisztenciával kapcsolatos, ez a legmélyebb szétválasztás valamennyi között. Ezért a politikus természetes tendenciája, hogy keresse a meggyőzés, kényszerítés és önigazolás minden eszközét, hogy cselekvését minél sikeresebbé tegye. Az, hogy ez milyen mértékben történik, közvetlen összefüggésben áll a vezetők politikai gondolkodásának tisztaságával. Minél több elemet tartalmaz a szemléletük az erkölcsi, közgazdasági vagy egyéb gondolkodásból, annál több ilyen elemet tartalmaz a propagandájuk a távolabbi politikai céljaik érdekében. Még az is megtörténhet, hogy az illetők nincsenek tudatában, hogy politikai céljaik vannak. Minden jel arra mutat, hogy Cromwell vallási és nem politikai vezérnek tekintette önmagát. Egy másik változattal az a francia újság szolgál, amely azzal akarta éleszteni 1870-ben olvasóiban a harci szellemet, hogy a francia bakák szőke nőkkel teli harci járművekkel fognak visszatérni Poroszországból.

Másfelől a japán propaganda a második világháború alatt a hátország felé majdnem kizárólagosan a küzdelem teljesen egzisztenciális, vagyis tisztán politikai természetét hangsúlyozta. Lehet olyan eset, hogy egy másik ember rút, gonosz és kárt okozó, de nem az ellenségem. Ugyanakkor lehet jó, szép és hasznos ember, de az ellenségem.
A barát és az ellenség konkrét valóságok. Nem jelképek. Nem keverednek erkölcsi, esztétikai vagy közgazdasági elemekkel. Barát és ellenség mint magánemberek nem ellenszenveznek feltétlenül egymással. Az ellenszenv, a barát és az ellenség politikai szétválasztásának nem szükségszerű tartozéka. A gyűlölet a magánszférához tartozó jelenség. Ha a politikusok gyűlölettel oltják be népüket az ellenséggel szemben, ezt csak azért teszik, hogy személyileg érdekeltté tegyék őket a közös küzdelemben, és ez a személyes érdekeltség máskülönben nem lenne meg. A személyfeletti organizmusok között nincs gyűlölet, jóllehet egzisztenciális küzdelem lehet közöttük. A szeretet-gyűlölet szétválasztás nem politikai szempontot fejez ki, és ez semmiképpen nem vág egybe a barát-ellenség szétválasztással. A szövetségkötés nem jelent szeretetet, mint ahogy a háború sem jelent gyűlöletet. A politika területén a világos gondolkodás előfeltétele, hogy már a kezdetben határozottan meg-különböztessük a fogalmakat egymástól.

A liberalizmus világszemlélete (amely itt is, mint mindig, a valóságtól elrugaszkodott) azt állította, hogy az ellenség fogalma vagy a gazdasági vetélytársat jellemzi vagy az eszmei ellenfelet. De a gazdasági életben nincsenek ellenségek, csak vetélytársak, és egy erkölcsi szempontokkal teljesen átitatott világban (vagyis egy olyan világban, amelyben csak erkölcsi ellentétek léteznek) nem létezhetnének ellenségek, hanem csak eszmei ellenfelek. Az egyedülállóan hosszú (1871-től 1914-ig tartó) békekorszak által megerősödött liberalizmus a háborút elavultnak, és a barát-ellenség csoportosítást, maradinak nyilvánította. Ez természetesen olyan állásfoglalás, amely a politikához mint a filozófia egyik ágához tartozik. Ezen a területen téves állítás nem lehetséges. A tények tömege sem bizonyíthatja be, hogy egy elmélet rossz, mivel ezek az elméletek minden fölött állnak, a történelem a politikai szemlélethez tartozó ügyekben nem bíró, az értelem dönt el mindent, és ki-ki maga dönti el magának, mi az ésszerű. A valóságos politikát azonban csak a tények érdeklik. Itt csak egy ellenvetés tehető: ez vagy az a nézet végelemzésben nem felel meg a tényeknek.

Az ellenség tehát nem vetélytársat jelent. Nem jelenti általában az ellenfelet sem. Legkevésbé jelent olyan személyt, akit valaki személyes ellenszenvből fakadó érzelemmel gyűlöl. A latin nyelvben a 'hostis' szó a köz ellenségét, az 'inimicus' szó a privát ellenséget jelöli. Sajnos, a nyugat-európai nyelvek nem teszik meg ezt a fontos megkülönböztetést. A görög nyelv azonban megteszi ezt: a görögök mélységes különbséget láttak a háború két típusa között, amiket más görögök ellen folytattak, és amiket a kultúrán kívüli barbárok ellen vívtak. Az előbbi háborúk voltak az "agon"-ok, és csak az utóbbiak voltak az igazi háborúk. Az "ágon" eredetileg a nyilvános vetélkedő volt a kitűzött jutalomért. Az ellenfele volt: az "antagoniszt". Ez a megkülönböztetés azért értékes a számunkra, mert korunk háborúival ellentétben a megelőző 800 év háborúit európai népek folytatták egymás ellen, azok tehát agonális háborúk voltak. Mihelyt a nacionalista politika uralkodóvá vált a klasszikus kultúrán belül, a peloponézoszi háborúval a megkülönböztetés eltűnt a görög nyelvhasználatból. Nyugat-Európában a XVII. és XVIII. századi háborúk "jutalomért" folyó vetélkedések voltak: a "jutalom" egy területsáv, egy trón, egy cím volt. A résztvevők a dinasztiák voltak, nem a népek. A szembenálló dinasztia elpusztításának eszméje nem volt jelen; ilyesmi csak kivételes esetben volt lehetséges. Az ellenség politikai értelemben a köz ellenségét jelenti. Ez korlátlan értelmű, s mint ilyen, a privát ellenségtől különbözik. A közellenség - privát ellenség megkülönböztetés csak akkor jöhet létre, amikor személyfeletti egységek vannak jelen. Ilyen esetben a személyfeletti egység határozza meg, ki a barát, és ki az ellenség. Magánszemélyek nem tehetnek ilyen megkülönböztetést. A magánszemély gyűlölheti azokat, akik szembeállnak vele, ellenszenvesek a számra vagy vetélkednek vele, de nem tekintheti őket ellenségnek korlátlan értelemben.

A köz ellensége és a privát ellenség megkülönböztetésére szolgáló két szó hiánya is hozzájárult a közismert bibliai szakasz "szeressétek ellenségeiteket" (Mt. 5,44; Lk. 6,27) értelmezési zavaraihoz. A görög és latin szövegben a privát ellenségre vonatkozó szó található. És valójában is ez az, amire a szakasz vonatkozik. A szakasz nyilvánvalóan a gyűlölet és rosszindulat félretevésére szólít fel, de ez a felszólítás szükségtelen, amikor a köz ellenségeiről van szó. A gyűlölet a politikai gondolkodástól idegen fogalom. A köz ellenségei ellen irányuló bármilyen gyűlölet nem politikai indítású és mindig a belső politikai helyzet bizonyos gyengeségét mutatja. Ez a bibliai szakasz nem szólít fel senki sem arra, hogy szeresse a köz ellenségét, és a szaracénok és a törökök elleni háborúban sem a Pápa, sem a szentek, sem a filozófusok nem értelmezték így. Bizonyos, hogy ez a szakasz nem javasol a köz ellensége iránti szeretet alapján árulást.

II.
Minden nem-politikai jellegű (például jogi, társadalmi, vallási, gazdasági vagy egyéb) csoportosulás végül politikai jellegűvé válik, ha olyan mély ellentétet hoz létre, hogy a különböző emberek ellenségnek tekintik egymást. Az állam mint politikai egység természeténél fogva kizárja az ilyen fajta szembenállást. Ha ennek ellenére egy államhoz tartozó népességen belül olyan mély és erős a széthúzás, hogy barátokra és ellenségekre oszlanak, ez azt mutatja, hogy a szóban forgó állam - legalábbis időlegesen - ténylegesen nem létezik. Többé nem politikai egység, mivel nem minden politikai döntést ő hoz. Minden állam ragaszkodik a politikai döntés monopóliumához. Ez más szóval a belső béke fenntartását jelenti. Ha bizonyos csoport vagy eszme oly erőssé válik, hogy barát-ellenség osztályozást hozhat létre, az már politikai egységgé vált. Ha a létrejött erőket az állam nem képes békés eszközökkel kézben tartani, legalábbis egy időre megszűnt létezni. Ha az államnak erőalkalmazáshoz kell folyamodnia, ez már önmagában mutatja, hogy immár két politikai egység. Más szóval: két állam létezik az eredeti egy állam helyén.

Ez felveti a belpolitika jelentőségének kérdését. Egy és ugyanazon államon belül beszélünk szociálpolitikáról, ítélkezési politikáról, valláspolitikáról, pártpolitikáról és más hasonlókról. A felsoroltak más értelmét tükrözik a szónak, mivel a barát-ellenség szétválasztást nem tartalmazzák. Békés politikai egységen belül mennek végbe. Csupán "másodlagosnak" nevezhetők. Az állam lényege a maga területén belül kizárja a barát-ellenség osztályozás lehetőségét. Ezért az egy államon belüli konfliktusok természetüknél fogva korlátozottak, míg az igazi politikai konfliktus korlátlan. Természetesen ezeknek a belső korlátozott küzdelmeknek bármelyike igazi politikai ellentét fókuszává válhat, ha az állammal szembenálló eszme elég erős, és az állam vezetői elveszítik a biztonságukat. Ha ez bekövetkezik, az állam egységének megint csak vége. Egy organizmus vagy követi a saját törvényét, vagy megbetegszik. Ez az organikus logika, és ez irányít minden organizmust: a növényeket, állatokat, embereket és a magasabb rendű kultúrákat. A felsoroltak vagy önmaguk maradnak vagy megbetegednek és elpusztulnak. Számukra nem ésszerű és nem logikus az a nézet, amely azt mondja, hogy ha valami erőltetve leírható egy adott rendszeren belül, az egy organizmusba is belekényszeríthető. A racionális gondolkodás az organikus élet számos képződményének csupán egyike, és minthogy magához az organikus élethez képest másodlagos, nem foglalhatja bele az egész organikus életet a szemlélődésbe. Az emberi értelem korlátozott, csak egy bizonyos módon működhet, és csak olyan tárgykörben, amely alkalmas értelmi vizsgálatra. Az organizmus azonban az organikus élet egészét jelenti. Nem engedi át titkait egy olyan módszernek, amelyet ő maga fejlesztett ki a saját alkalmazkodó képességéből, annak érdekében, hogy megbirkózzék olyan nem-organikus problémákkal, amik fölött az élő organizmusnak diadalmaskodnia kell.

A másodlagos politika gyakran eltorzíthatja az elsődleges politikát. Például a kicsinyes féltékenykedésnek és személyes gyűlölködésnek az a nőies politikája, amely XV Lajos udvarában uralkodó volt, nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy sok francia politikai energiát kötött le a Frigyes elleni kevésbé fontos harc, és kevés energia maradt a Kanadában, Indiában és a tengereken vívott küzdelmekre Anglia etilen. Madame Pompadour nem kedvelte Nagy Frigyest, és Franciaországnak egy birodalmat kellett áldoznia annak érdekében, hogy Nagy Frigyest megbüntesse. Amikor a privát ellenségeskedés ilyen hatást gyakorol egy köz javával kapcsolatos döntésre, a politika torzulásáról kell beszélnünk, az ilyen politika torz politika. Amikor egy organizmus egy saját fejlődési törvényén kívüli erőtől kér tanácsot, vagy annak szorításában van, az élete eltorzul. A privát ellenségeskedés és az általa eltorzítható országos politika közötti viszony ugyanaz, mint az európai kicsinyes állameszme és a nyugati civilizáció közötti viszony. A nacionalista politika kollektív öngyilkosságban vétkes játszmája torzította el Nyugat egész rendeltetését 1900 után az Európán kívüli erők előnyére.

III.
A politika konkrét természetét a minden nyugati nyelvben jelentkező bizonyos nyelvi tények tükrözik. Valamely politikai csoport fogalmai, eszméi és szótára egyformán polémikus, propagandisztikus 'király', 'társadalom' jellegűek. Ez az egész világtörténelemre érvényes. Az 'állam', 'osztály', 'király, 'társadalom' szavak valamennyien polemizáló tartalmak hordozói és teljesen mást jelentenek a hívek, mint az ellenfelek számára. A 'diktatúra', 'törvényes kormány', 'proletariátus', 'burzsoázia' szavaknak is kizárólag polemikus értelmük van, és csak az tudja, hogy ezekkel a szavakkal mit akarnak kifejezni, aki tudja, hogy kik és kik ellen használják azokat. A második világháború alatt például a 'szabadság' és a 'demokrácia' szavakkal mindazokat jelölték, akik az Európa-ellenes koalíció tagjai \ voltak, tekintet nélkül teljesen a szó eredeti jelentésére. A 'diktatúra' szót az Európán kívüli koalíció nemcsak Európa jelölésére alkalmazta, hanem ezzel a szóval minősítettek minden országot, amely nem volt hajlandó csatlakozni a koalícióhoz.

Ugyanígy a 'fasiszta' szót is kizárólag szitokszóként használták, mivel a szó az alkalmazott értelemben nem írt le semmit annak tulajdonságaiból, akire, vagy amire alkalmazták. A 'demokrácia' szó is csak a dicséret kifejezése volt, nem tulajdonságok leírása. Például az amerikai sajtó mind az első, mind a második világháborúban Oroszországot mindig, mint "demokráciát" jellemezte. A Romanov-ház és a bolsevista rezsim egyaránt demokratikus volt. A sajtó kénytelen volt az olvasók számára ezekről a háborúkról homogén képet festeni, és ezt mindvégig fenntartani: ezek a háborúk a demokráciák háborúja a diktatúra ellen, ámde Európa azonos a diktatúrával, tehát minden ország, amely Európa ellen harcol, demokrácia. Machiavelli hasonló módon minden országot, amely nem volt monarchia, köztársaságnak nevezett, és ez a polemikus definíció mind a mai napig fennmaradt. Jack Cade számára a 'nemesség' szó elítélő terminus; azok számára, akik leverték a felkelését, mindenestől jót jelentett. Az osztályharcos [ és zsidó, későbbi osztrák kancellár- szerk] Kari Renner jogi tanulmányában a bérlő által a földesúrnak fizetett bérleti díjat "adónak" nevezi. Ugyanígy Ortega y Gasset a tekintélyi államnak, a rend eszméjének, a hierarchiának és fegyelemnek az újjáéledését a tömegek lázadásának hívja. És egy igazi osztályharcos számára bármely kubikus társadalmilag értékes személy, de egy tiszt "parazita".

Abban az időszakban, amikor a liberalizmus uralta a nyugati civilizációt, és az állam szerepe - elméletileg - egy "éjjeli őr" szerepére korlátozódott, magának a 'politika' szónak is alapvetően megváltozott a jelentése. Azelőtt az állam hatalmi tevékenységét jelentette, most a magánszemélyek és szervezeteik olyan erőfeszítéseit, amik által helyet akartak biztosítani maguknak a kormányban, mint életben maradásuk eszközében. Más szóval: a 'politika' szó a pártpolitikát kezdte jelenteni. Azok, akik 2050 körül olvassák majd ezeket a sorokat, nehezen fogják megérteni ezeket a vonatkozásokat, mivel akkorra a pártpolitikát éppen úgy elfelejtik, mint ahogy mára az ópiumháború feledésbe merült.

Minden állami organizmus eltorzult, megbetegedett, válságban volt, és ez a befelé fordulás volt a válság egyik nagy tünete. Azt tételezték fel, hogy a belpolitika az elsődleges.

Ha a belpolitika tényleg elsődleges lett volna, ennek azt kellett volna jelentenie, hogy valamely belpolitikai kérdéssel kapcsolatban barát-ellenség osztályozás állhatott volna elő. Ha ez megtörténik, szélsőséges esetben polgárháború lehetett volna a következmény. Ha azonban nem következett be polgárháború, a belpolitika valójában még mindig másodlagos, korlátozott, nem közérdekű, hanem magánérdekeket szolgáló volt. Valójában az az állítás, hogy a belpolitika elsődleges, polemikus állítás, ami azt jelenti, hogy a belpolitikának elsődlegesnek kell lennie. A liberálisok és osztályharcosok - mint ahogy most is teszik - vágyaikról és reményeikről úgy beszéltek, mint tényekről, majdnem tényekről, potenciális tényekről. Az energia belső problémákra való összpontosításának egyetlen következménye az volt, hogy az állam a többi államokkal kapcsolatos ügyeiben meggyengült. Minden organizmus csupán két alternatívát enged: az organizmusnak hűnek kell maradnia önmagához, mert különben sorsa a betegség és a halál. Az állam természete, lényege a belső béke és a külső harc. Ha a belső békét megzavarják vagy megszüntetik, a külső harc szenved kárt.

Az organikus és nem-organikus gondolkodásmód nem egyezik egymással: az iskolás logika, a kézikönyvek filozófiájának logikája szerint nincs magyarázat arra, hogy miért kell még mindig léteznie államnak, politikának és háborúnak. Nincs logikai magyarázat arra, hogy miért ne szerveződhetne az egész emberiség egy társadalommá vagy pusztán egy gazdasági vállalkozássá, avagy egy óriási könyvklubbá. Azonban az államok magasabb rendű organizmusai és a legmagasabb rendű organizmusok, a magasabb rendű kultúrák nem kérik ki a logika művelőinek az engedélyét, hogy létezhessenek - maga az, hogy ilyen racionalista, valóságtól elrugaszkodott ember létezik, csupán a magasabb rendű kultúra válságtünete, s amint a válság elmúlik, vele együtt eltűnnek a racionalisták is. Azt, hogy a racionalisták nincsenek kapcsolatban a történelem láthatatlan, organikus erőivel, az a mód mutatja, ahogy a jövő eseményeiről nyilatkoznak. 1914 előtt általános véleményük volt, hogy egész Európára kiterjedő háború lehetetlen. A racionalisták két típusa erre két, egymástól különböző magyarázatot adott. Az Internacionálé osztályharcosai azt hangoztatták, hogy a nemzetközi osztályharcot hirdető szocializmus lehetetlenné teszi, hogy az egyik ország "munkásait" a másik ország "munkásai" ellen mozgósítsák. A racionalisták másik típusa - akiknek a gondolkodásában a gazdasági élet állt a középpontban, mivel a racionalizmus a materializmussal elválaszthatatlanul összefonódik - az állította, hogy általános háború azért lehetetlen, mivel a mozgósítás következtében egyes országok gazdasági élete annyira kizökkenne a kerékvágásából, hogy az összeomlás néhány hét alatt bekövetkezne.

HÁBORÚ ÉS A POLITIKA SZIMBIÓZISA

Gondolatmenetünk során eljutottunk odáig, hogy a háborúnak a politikához való viszonyával kell foglalkoznunk. Nem szándékszunk tárgyalni a háború metafizikáját, hanem a háború lehetőségeiről és szükségszerűségeiről akarunk gyakorlati szemléletet kialakítani, hogy az a cselekvés alapjául szolgáljon.

Mindenekelőtt a háborút így határozhatjuk meg: a háború nem más, mint szervezett politikai egységek közötti fegyveres küzdelem. Itt nem a harc módjáról van szó, hiszen a fegyverek csupán a pusztítás módját határozzák meg. Nem is a katonai szervezetről - ezeknek a dolgoknak semmi közük a háború belső természetéhez. A háború a barát-ellenség szétválasztás lehető legnagyobb megnyilvánulása. Ez adja meg gyakorlati jelentését az 'ellenség' szónak. Ellenség az, aki ellen valaki háborút készít elő, illetve folytat. Ha nincs szó háborúról, az illető nem ellenség, hanem vagy pusztán ellenfél egy díjért folytatott küzdelemben, vagy csupán pogány, aki kizárólag ideológiai ellenfél, vagy vetélytárs, illetve ellenszenves, gyűlöletes személy. Amelyik pillanatban ellenséggé válik, a fegyveres küzdelem, a háború lehetősége vagy ténylegessége beköszönt. Egy "ágon" nem háború, ezért a XVIII. század közepéig a nyugati kultúrállamok közötti fegyveres küzdelmek nem voltak háborúk (a szó huszadik századi értelmében). A korábbi háborúk célja és terjedelme korlátozott volt, a szembenálló országok nem voltak egzisztenciális ellenfelek. Ezek a küzdelmek nem politikai harcok voltak (a szó huszadik századi értelmében) - ezeket nem ellenségek ellen vívták, ahogy mi értjük ezt a szót. Sajnos, nyugati nyelveinkben nincs meg az a pontosság, ami ebből a szempontból megvolt a görög nyelvben: a görögök megkülönböztették a hellének között folyó küzdelmeket, az agonokat (amiket "antagonisták" vívtak egy. más ellen), a nem kultúrnépek ellen folytatott háborútól, amelyben a hellénekkel szembenálló nép (például a perzsa) ellenség volt. Így a keresztesháborúk a szó teljes, korlátlan értelmében háborúk voltak: a végső szellemi cél a kultúra és az igaz hit felsőbbrendűségének érvényesítése volt a pogányokkal szemben. Az ellenfelet (a lovagi tisztesség belső parancsszavára természetesen az ellenfél katonáira is kiterjesztett személyes nagylelkűség ellenére) ellenségnek tekintették, amelyet nem szabad engedni továbbra is, a maga politikai egységében élni, ha ez az egység megsemmisíthető.
A becsület a keresztesháborúk során tiltotta a személyes aljasságot, de nem zárta ki az ellenségnek mint szervezett egységnek teljes megsemmisítését. Az európai népek közötti küzdelmek etikája azonban megtiltotta, hogy túl kemény szerződést kényszerítsenek rá a legyőzött ellenfélre, és senkinek sem jutott eszébe, hogy tagadja az ellenfélnek azt a jogát, hogy mint szervezett egység létezzék.

Kultúránk történelme folyamán VII. Gergelytől kezdve Napóleonig a kultúránkhoz tartozó nemzetek közötti küzdelem mindig korlátozott volt, de a pogányok, illetve a kultúránkhoz nem tartozó népek ellen korlátlan, igazi háborút vívtak.
A kultúra előtti, utáni és kívüli háborúk korlátlanok. Inkább az emberben lévő barbárság megnyilvánulásai, amennyiben nem hordoznak magasabb rendű szimbólumokat. Ennek ellenére ezek a háborúk is szellemiek, mivel minden, ami emberi, szellemi. Az ember számára a szellem az elsődleges, az anyag a szellemi fejlődés hordozója. Az ember látja a szimbolikus jelentését az őt körülvevő világnak - ezeknek a szimbólumoknak a megtapasztalása, az ember cselekedetei és szervező tevékenysége összhangban állnak azzal, ami őt emberré teszi, még akkor is, ha állati ösztönöket is hord magában. Természetesen az emberi lélek a maga átalakító szimbolizmusával teljesen megváltoztatja ezeknek az ösztönöknek a megnyilvánulását. Ezek beleolvadnak a lélek és annak szimbolizmusának szolgálatába.

Az ember nem élelemért gyilkol, mint a tigris - lelki szükségből öl, amikor elvesz egy emberi életet. Még a magasabb rendű kultúrán teljesen kívüli háborúk sem kizárólag állatiasak, azok sincsenek teljesen híjával a szimbolikus tartalomnak. Ember esetében ez lehetetlen lenne - csak szellemi valóság képes tömegeket felsorakoztatni a csatatéren. De a magasabb rendű kultúra szimbolizmusa nagyszabású szimbolizmus - összekapcsolja a múltat, jelent, jövőt és a dolgok teljességét, összeolvasztva azokat egy nagyszabású ábrázolásával annak, amiről később kiderül, hogy maga is szimbólum. A kultúrán kívüli emberi jelenségek csak ezekkel az átfogó értelmű jelenségekkel, ezzel a nagy személyfeletti rendeltetéssel összehasonlítva tűnnek csupán állatiasnak. Így szegényesebb szimbolikus tartalmú és kisebb szellemi energiájuk miatt ezek a háborúk sohasem képesek megközelíteni a magasabb rendű kultúrákkal összefüggő háborúk hevességét, terjedelmét, és időtartamát. Az előbbiekben a vereséget sokkal könnyebben ismerik el, mert az csak azoknak a lelkét érinti, akik a háború aktív résztvevői. De a kulturális háborúkban a kultúra lelke működésben van és a szolgálatában állókat a maga láthatatlan, de legyőzhetetlen erejében részesíti. Az ilyen háborúkban a küzdelem évekig folytatódhat ijesztő esélyek ellen is. Néhány vereség után Dzsingisz Kánnak vége lett volna. Nem így volt ez Nagy Frigyes vagy George Washington esetében, mivel ezek úgy érezték, hogy egy Eszmének, a Jövőnek a hordozói.

Nem mondható, hogy ellenségeskedés áll fenn, amikor nincs lehetőség háborúra. A lehetőségnek ténylegesnek és nem csupán elképzelhetőnek kell lennie. De ahhoz, hogy ellenségről beszélhessünk, a háborúnak nem kell mindennapi és fenyegető lehetőségnek lennie. Ahhoz, hogy a háború lehetséges legyen, és igazi ellenségeskedésről beszélhessünk, az sem szükséges, hogy bezáruljanak az ajtók a tárgyalások előtt.

Még a harcias államok között sincs naponta vérontás. A háború a politika lehető legnagyobb felerősödése, de kell lenniük kevésbé intenzív szakaszoknak is: ilyen az újjáépítés, a tárgyalás, a kormányzás és az előkészület időszaka. Ha nem lenne béke, nem lenne szavunk a háborúra, és - amire a pacifisták sohasem gondolnak - háború nélkül nem lehetne olyan boldog, álomszerű, édeskés békénk, amilyen értelemben ők használják ezt a szót. Mindaz a tüzes energia, amit a háború a személyfeletti küzdelmekre fordít, ilyen vagy olyan belpolitikai viszályokban nyerne levezetést, és a veszteséglista aligha lenne rövidebb.

A háborúnak a politikához való viszonya világos. Clausewitz (az általában helytelen értelemben idézett mondásában) a háborút "a politikai érintkezés más eszközökkel történő folytatásának" nevezte. Helytelen értelemben szokták idézni ezt a mondást, mert ez nem azt jelenti, hogy a katonai küzdelem a politika folytatása, hiszen nem az. A katonai küzdelemnek megvan a maga stratégiai és taktikai nyelvezete. Megvannak a maga organikus szabályai és követelményei. Mindazonáltal a háborúnak nincs saját motivációja. Ezt pótolja a politika. Amilyen intenzív a politikai harc, vagyis az ellenségeskedés, olyan a háború.

A háború és a politika kölcsönös viszonyába némi bepillantást nyújt egy angol diplomata mondása: egy politikusnak nagyobb gyakorlata van a harcban, mint a katonának, mert a politikus állandóan harcol, míg a katona csupán alkalmilag. Az is megfigyelhető, hogy egy hivatásos katona hamarabb változtat át egy háborút agonná, mint egy politikus katona. A 'politikus katona' kifejezés csak egyedi megjelölés: azt a személyt jelöli, aki inkább meggyőződésből, mint hivatásos mivoltától indíttatva harcol.

Clausewitz ugyanebben a fejezetben a politikus és a háború közötti viszonyt úgy jellemezte, hogy az ebben a században is érvényes: "Mivel a háború a politikához tartozik, átveszi annak formáját. Amikor a politika naggyá és hatalmassá válik, a háború is ilyen ' lesz. Odáig fokozódhat, hogy abszolút formát nyer."

A háború éppen úgy feltételezi a politikát, mint ahogy a politika is feltételezi a háborút. A politika határozza meg, ki az ellenség, és azt is, hogy mikor kezdődjék a háború. Ezek nem problémák a katona számára. A hadseregeknek felkészülteknek kell lenniük arra, hogy bármely politikai egység ellen harcoljanak.

A háború és a politika esetében nem határozható meg, hogy melyik célja a másiknak. Organikus értelemben nem mondhatjuk, hogy a háború a politika célja, vagy a politika a háborúnak. Egyik állítás sem igaz. Mindegyikük feltételezi a másikat: egyik sem létezhet a másik nélkül. Természetesen egy adott politika célul tűzhet ki egy bizonyos háborút, de a háború nem lehet általában a politika célja.
A háború eshetősége adja a politika gondolkodás sajátos jellegét. Ez különbözteti meg például a gazdasági, erkölcsi, természettudományos vagy esztétikai gondolkodástól.

II.
A politikai gondolkodás és cselekvés lényegét alkotó barát-ellenség szétválasztás azt jelenti, hogy nincs közöttük harmadik lehetőség? Nem, hiszen ténylegesen van semlegesség is. Sajátos szabályai és létfeltételei vannak. A nyugati kultúra a maga nemzetközi jogának egyik részeként kialakította a semlegességet szabályozó jogot is. Maga az a tény, hogy jogszabályokat fogalmaztak meg a semlegesek számára, azt mutatja, hogy döntő dolog a konfliktus, a barát-ellenség szétválasztás. A semleges számára a probléma az, hogy miképpen maradjon a konfliktuson kívül; a szokásos esetben nem a többiek problémája, hogy a semleges a konfliktuson kívül maradjon. Az egész semlegességi joggyakorlat azon áll vagy bukik, hogy kik a hadviselő felek. Ha nagyhatalmak háborúznak egymással, a semleges államoknak a gyakorlatban nem sok joguk van. Ha kis hatalmak közt folyik a harc, és a nagyhatalmak semlegesek, a semlegeseknek számos jogát tiszteletben tartják.

Ám a lényeges az, hogy a semlegességet mint politikát a háború és az aktív politika gyakorlati lehetősége háttérbe szorítja. Előfordulhat, hogy egy ország mint politikai egység megszűnik létezni, ha semlegessé válik. Gazdaságilag, társadalmilag, kulturálisan esetleg továbbra is létezhet, de politikailag nem létezhet tovább, ha semleges lesz. A háborúról való lemondás azt jelentheti, hogy egy ország a jogairól lemond az ellenség javára. Ameddig egy hatalom egy adott eshetőségben elkötelezett a háború mellett, nem fogadta el a teljes semlegességet. Így például Belgium semlegessége a XIX. század folyamán csupán egy szó volt, nem tény, mivel hadsereget és külföldi képviseletet tartott fenn és katonai szövetségre lépett Angliával és Franciaországgal, Németország ellen. Amíg egy ország hadsereget tart fenn, nem mondhatjuk, hogy nemzeti politikájának alapját a semlegesség képezi. A hadsereg a politika eszköze, még ha csupán az önvédelmi politikáé is. A politika és a semlegesség kizárják egymást, akárcsak a semlegesség és a további létezés is. Itt megint egy példáját láthatjuk minden politikai nyelvezet polemikus természetének. A semlegességet bizonyos kis európai államok polemikus szóvá változtatták. A valóságban a puszta létükkel Európa egyik felének politikai céljait szolgálták Európa másik fele ellen. Ezt a helyzetet, amelyben a puszta létükkel a harcban állók egyik csoportja mellett kötelezték el magukat, nevezték ők "semlegességnek". Tudják, hogy politikájuk be fogja őket vonni a háborúba, és amikor a háború eljött, azt kiáltozták, hogy megsértették a "semlegességüket".

Lemondani a politikáról - a teljes semlegesség ezt jelenti - annyi, mint lemondani az önálló állami létezésről. Számos esetben a bölcsesség követelménye és a kultúra parancsa egy másik hatalommal ötvöződni és lemondani egy kiüresedett önálló létről, egy olyan létezésről, amelynek nincs jelentése, illetve jövője.

A háború alatti tényszerűen bizonytalan semlegesség és a polémikus csalást jelentő semlegesség mellett van olyan semlegesség is, amely létét annak köszönheti, hogy nincs remény arra, hogy egy háború sikeresen megvívható lenne. Ez közelebb áll az igazi semlegességhez, mivel ez azt jelenti, hogy az ilyen állam korlátozott háborús erejével nem számolnak a többi hatalmak, kivéve természetesen, ha a kérdéses ország számukra vonzó mint zsákmány vagy mint hadszíntér. Ebben az esetben a semleges országnak el kell döntenie, hogy a még harcban álló hatalmak közül melyik javára adja fel a függetlenségét. Ha ezt a döntést nem hozza meg, külső hatalom fogja eldönteni helyette. Az a hatalom, amely gazdasági gyengesége, kicsiny területe vagy elöregedése miatt képtelen a hadviselésre, valójában lemondott a háborúról és semlegessé vált. Az, hogy lehetséges-e számára a "posztumusz" élet, egyedül attól függ, mennyire vonzó a területe. A magas politikai célok számára nem politikai, hanem semleges tényező.

A haditechnika óriási fejlődése miatt kevés ország képes védekező, illetve támadó háborúra. Ez indította a racionalistákat és a liberálisokat (akik mindig egy új, vágyaiktól sugallt "ragyogó" ötlettel állnak elő) arra a kijelentésre, hogy a világ a háborútól mentessé vált. Nem lesz több háború és politika - az ő Szóhasználatuk szerint "hatalmi politika", ami éppen olyan szószaporítás, mint amikor valaki szép-esztétikáról, haszon-közgazdaságról, jó erkölcsről, istenfélő vallásosságról vagy törvényes jogról beszél -, a világ semlegessé válik, a háborús alkalmak megszűnnek, a politikai hatalmaknak nem lesz módjuk háborút folytatni stb. Pedig nem a háború, avagy a politika tűnik el, hanem az egymással háborút folytató országok száma lett kevesebb.

Háborútól mentes az a világ lenne, amiben nincs politika. Ez olyan világ lenne, amiben nem állhat elő az emberek között olyan nézeteltérés, ami az embereket ellenséggé tenné egymás iránt. Egy pusztán gazdasági világban az emberek csupán mint vetélytársak állnak szemben egymással. Ha erkölcsiség is létezne, a különböző nézetek hirdetői szembenállhatnának egymással, de csak a vita során. A vallásos emberek szembenállhatnának egymással, de csak a saját hitük terjesztése esetén. Olyan világ lenne az, amelyben senki sem ölne, vagy jobban mondva, olyan erőtlen, színtelen, unalmas világ, amit senki sem vehetne valószínűleg olyan komolyan, hogy öljön vagy kockáztassa az életét miatta.

Csak azt a következtetést vonhatjuk le, hogy egy olyan racionalista, liberális vagy pacifista, aki azt hiszi, hogy a háború eltűnhet az emberiség életéből, egyszerűen nem érti, mit jelent a 'háború' szó, nem érti a háború kölcsönös viszonyát a politikával, illetve nem érti a politika természetét, azt tudniillik, hogy a politika ellenségként állítja az embereket egymással szembe. Más szóval (és a lehető legfinomabban kifejezve): ezek az emberek nem tudják, miről beszélnek. Politikával, sőt háborúval akarják eltörölni a Föld színéről a háborút. Ha a háború eltűnt, és a politika maradt, háborúval kellene megsemmisíteniük a politikát vagy esetleg politikával. Összekeverik a szavakkal való virtuóz játékot a politikai gondolkodással, a logikát a lélek szükségszerűségeivel, a véletlent a történelemmel. A személyfeletti erőkről azt gondolják, hogy nem léteznek, mivel nem láthatók, súly- és hosszmértékekkel nem mérhetők.

III.
Mivel a háború és a politika szimbiózisa sajátos gondolkodási kategóriát alkot, amely független a gondolkodás többi módjaitól, az következik, hogy kizárólag nem-politikai motívumból nem lehet lefolytatni egy háborút. Ha valamely vallási nézeteltérés, gazdasági ellentét vagy ideológiai eltávolodás az érzések olyan fokát érné el, amelyen az emberek ellenségként fordulnának szembe egymással, az ellentétek ezáltal politikaivá válnának, az ilyen módon formálódó egységei pedig politikai egységgé, amelyeket a manőverezés, gondolkodás és értékelés politikai módja, és nem vallási, gazdasági vagy egyéb gondolkodásmód irányít. Pusztán gazdasági rendszerek nem folytathatnak háborút egymással, mivel a háború gazdasági szempontból nem kifizetődő. Egy kizárólag vallási vagy ideológiai rendszer sem viselhet háborút, mivel a háború nem képes terjeszteni a vallást, nem képes megtéríteni senkit sem, egyedüli eredménye a hatalom növekedése vagy csökkenése. A pusztán politikai motívumoktól különböző egyéb motívumok valóban képesek kirobbantani egy háborút, de a háború ezeket a motívumokat magába olvasztja, és azok eltűnnek benne. A nyugati kereszténység motivált olyan háborúkat, mint a keresztesháborúk, de ezek nem kölcsönöztek olyan erőt a kereszténységnek, amire pozitív értéket építhetett volna. Gazdasági célok is motiváltak háborúkat, de a háború közvetlen eredménye sohasem az anyagi gyarapodás volt.

Ezért a liberálisok és a racionalisták 1914 előtt abba a kényelmes meggyőződésbe ringatták magukat, hogy nem lesz többé háború, mivel nem jár anyagi haszonszerzéssel. Ezek a maguk elvont világukban mozogtak, ahol mindig a gazdasági élet az egyedüli motívuma az emberi cselekvésnek, és ahol láthatatlan személyfeletti erők nem léteznek. 1914 nem változtatta meg azt az álláspontjukat, hogy ahol a tények összeütköznek az elmélettel, ott a tényeket kell kiigazítani. 1914 azt okozta, hogy újra megvalósulva látták elméletüket: az első világháború további bizonyítéka volt álláspontjuknak, mivel megmutatta, hogy gazdaságilag szükségszerű, hogy a háború eltűnjön. Ezek az emberek nem tudták, hogy a személyfeletti erők sohasem veszik számításba az emberek gazdasági szükségleteit. Nem láthatták volna-e meg az események kulcsát az 1914. júliusi tárgyalások lázas izgalmában az egyik legközvetlenebb résztvevő megállapításából, aki azt mondta, hogy minden érintett államférfi csupán sodródik a háború felé? A tényekhez szigorúan ragaszkodó szemlélet azt mutatja, hogy a személyfeletti organizmusoknak - a szó általunk használt értelmében - nincs gazdasági életük, mivel tisztán szellemi lények. Amikor a kultúrnépek önmagukat táplálják - ebben áll a gazdasági élet - a magasabb rendű organizmusukat táplálják, mivel a népek annak a sejtjei. Sejtjei a személyfeletti szellemnek, mint ahogy az emberi test sejtjei az emberi lélek szolgálatában állnak.

Egy tisztán vallási, gazdasági vagy egyéb motívumból folytatott háború értelmetlen lenne, nem csak lehetetlen. Vallási ellentétekből hívők és nem-hívők kategóriái keletkeznek, gazdasági ellentétekből munkatársaké és vetélytársaké, ideológiai ellentétekből egyetértőké és nem egyetértőké. Csupán politikai ellentétekből ered barát-ellenség kettéválása, és kizárólag ellenségeskedés eredményezhet háborút. Az ellenségeskedés kezdődhet máshol - az egyik államférfi szeretőjének személyes ellenszenve ellenséges csoportosulást idézett elő a nyugati államok között -, de amikor ténylegesen ellenségeskedéssé válik, politikai természetű lesz. Noha az ellenségeskedés kiindulópontja lehet vallási ellentét, amikor a háború kirobban, előfordulhat, hogy hívők ellen harcolnak, vagy nemhívők segítségét használja fel. Ebben az összefüggésben elég megemlítenünk a harminc éves háborút. Még olyankor is, amikor az ellenségeskedés gazdasági ellentétekkel kezdődik, amikor intenzívvé válik, a gazdasági következményekre való tekintet nélkül, egyedül a politikai következmények figyelembevételével folyik a harc.

Más gondolkodási kategóriák igényt tartanak arra, hogy övék legyenek a gondolkodás monopóliuma, és a politikai kategória nekik legyen alávetve. A huszadik század politikai szemlélete csupán megállapítja, hogy ez nem áll fenn. A háború és a politika esztétikai szempontból lehet csúnya, gazdasági szempontból ráfizetéses, erkölcsi szempontból rossz, vallási szempontból bűnös. Ezek a szempontok azonban politikailag közömbösek: a politika először megállapítja, másodszor megváltoztatni igyekszik a tényeket, de sohasem törekszik azokat valamely nem-politikai értékrend szerint értékelni. Igaz, vannak politikusok, akik ezt teszik. Különösen a Cromwell utáni angol politikusok éreznek belső kényszert arra, hogy minden egyes háborújukat úgy állítsák be, mint ami valamiképpen keresztény üggyel kapcsolatost. Így szerintük még az a háború is, amely a Sarló és Kalapács uralmát hozta be Európa szívébe, a kereszténységért vívott háború volt. Ez azonban nem érinti azt, amit itt mondok, mivel az ilyesmi csak a szóhasználatot érinti, a tényeket vagy a cselekedeteket nem. Egy nem-politikai propagandisztikus terminológia használatával nem szüntethető meg a politika politikai jellege, mint ahogy a pacifista terminológia sem szüntetheti meg a háború háborús jellegét.

Általában a politikusok nem tisztábbak a gondolkodásukban, mint a többi ember. Még egy szent is követ el bűnöket, még a természettudósnak is megvannak a maga privát babonái, még egy papnál is becsúszhatnak kis hibák a mechanizmusba, még egy liberálisban is maradhat némi nyoma az állati ösztönnek, amely szabadjára engedve egy vad háború okozója lehet, aminek befejezése után a liberális államfő megkísérelheti kiirtani az embereket, a korábbi ellenség lakosságát.

Mivel egy háború - lényegesen - nem lehet tisztán gazdasági, vallási vagy erkölcsi indíttatású, ebből következik, hogy egy háborút nem szükséges más kategória szempontjából minősíteni, hogy politikai szempontból igazolható legyen. A skolasztikus filozófusok felsorolják egy igazságos háború erkölcsi-vallási előfeltételeit. Aquinói Szent Tamás ezeket az etikai-vallási gondolkodás számára végérvényesen megfogalmazta. Politikai szempontból azonban egészen más az igazolás kritériuma. Természetesen világos, hogy az 'igazolás' szó nem megfelelő, mivel eredetileg az erkölcsi és nem a politikai gondolkodáshoz tartozik. Ezért nem úgy kell értelmezni, mint behatolást az erkölcs területére, ha az 'igazolás' szót ebben az összefüggésben használják, mivel itt alkalmasságot, kívánatosságot, előnyös mivoltot jelent, és ezek valójában benne is vannak az 'igazolás' szó másodlagos jelentésében. Ebben a gyakorlati, politikai értelemben tehát milyen háborúk igazoltak? A politika a hatalom megszerzésére vagy megtartására irányuló tevékenységet jelenti. A politikával foglalkozó állami egységek megszerezhetik vagy elveszthetik a hatalmat. Az ösztön és az értelem a hatalom növelésének keresésére indítja őket. A háború a hatalom növelésére irányuló próbálkozásnak legintenzívebb módszere. Így egy olyan háború, amely előreláthatólag gyakorlatilag nem képes növelni a hatalmat, politikailag nem igazolható. Politikailag igazolható az a háború, amelyik a hatalom növelését ígéri. A 'siker' szó ebben az összefüggésben azt jelenti, hogy a háború következménye nagyobb hatalom. Ha a háború következménye a hatalom csökkenése, a háború sikertelen volt.

IV.
A 'vereség' és a 'győzelem' szavaknak tehát két, egymástól élesen különböző jelentésük van: katonai és politikai jelentésük. Előfordulhat olyan eset, hogy a hadsereg győztesen hagyja el a csatateret, de az állam, amihez állítólag tartozik, kisebb hatalommal kerül ki a háborúból, mint amivel abba! belépett. Az 'állítólag tartozik' szavakat használtam, mivel abban az esetben, ha egy politikai egység olyan helyzetben van, hogy még a katonai győzelem is politikai vereséget jelent, a politikai realitás szerint már nem független egység. Ezért, ha csak két hatalom lenne a világon, az, amelyik katonai győzelmet arat egy háborúban, szükségképpen politikai győztes is lenne. Nincs más lehetőség. De ha kettőnél több hatalom vesz részt egy háborúban, és a háború katonai győzelemmel ér véget, egy vagy több hatalomnak politikai győztesnek kell lennie, vagyis hatalmának gyarapodnia kell. Így, ha valamely hatalom, annak ellenére, hogy katonai értelemben a győztesek oldalán harcolt, kisebb hatalommal rendelkezik a háború után, ténylegesen egy másik hatalom politikai győzelméért harcolt. Más szóval: valójában nem volt független egység, hanem egy másik egység szolgálatában állt.

Általánosságok helyett konkretizálva: noha az első világháborúban Anglia katonai értelemben a győztesek oldalán harcolt, az első világháború után kisebb hatalommal rendelkezett politikailag, mint a világháború előtt. A spanyol örökösödési háború után Franciaország gyengébb lett, mint amilyen e háború előtt volt, jóllehet katonai győzelmet aratott.

De a 'győzelem' és a 'vereség' szavaknak kétféle jelentése között rangsor van: e szavak politikai jelentése az elsődleges, mivel maga a háború alá van rendelve a politikának. Lehet olyan politikus, aki kívánatosabbnak tarthatja a politikai győzelemmel párosuló katonai vereséget, mint az ellenkezőjét. Annak ellenére, hogy Franciaország a napóleoni háborúban katonai vereséget szenvedett, Talleyrand a tárgyalások során politikai győzelmet ért el Franciaország számára a Bécsi Kongresszuson. Ha azt mondjuk, hogy valamely állami egység katonai győzelmet aratott és ugyanakkor politikai vereséget szenvedett, más szavakkal azt mondjuk, hogy a katonai ellenfele nem volt a valóságban ellensége. Az a valóságos ellenség, akit katonailag legyőzve egy ország növelni képes a saját hatalmát.

A politikusnak kell eldöntenie, hogy ki ellen harcol, és ha olyan országot választ ellenségnek, amelynek kárára nem gyarapodhat a saját országának a politikai hatalma, még katonailag sikeresen megvívott háború esetén sem, politikailag képtelen döntést hozott. Ilyen esetben a politikus vagy egyszerűen ostoba, vagy egyéni parazita-politikát kíván folytatni: honfitársai élete árán akarja személyes ellenszenvét kiélni, ahogy például Brühl gróf tette ezt a hét éves háborúban, vagy pedig szándékosan ártó személyiség, aki valamely külső hatalmat képvisel, amely nem tartozik a saját nemzetéhez, sőt esetleg a saját kultúrájához sem.

Az ilyen politikus esetleg áruló is, aki privát anyagi megfontolásai alapján bocsátja áruba önmagát, mint azok a lengyelek, akik eltűntek a második világháború 1939-es kitörése után, és soha többé nem hallottunk róluk.

De tekintet nélkül arra, hogy miért választ egy politikus olyan állami egységet ellenségnek, amely valójában nem ellensége, tény, hogy ezzel a cselekedetével lemond saját állama szuverenitásáról, és hazáját egy másik állam szolgálójává teszi.
Ennek klasszikus példája a legújabb kori történelemben természetesen Anglia részvétele a második világháborúban. Anglia katonai értelemben a győztesek oldalán harcolt, de politikai értelemben totális vereséget szenvedett. Már a világháború alatt akadt egy képviselő, aki az Angol Parlamentben képes volt jelenteni, hogy Anglia szemmel láthatóan Amerika szolgálatában áll. Ennek a világháborúnak a befejeződése után Anglia hatalma és presztízse olyan mélypontra süllyedt, hogy kénytelen volt feladni a Birodalmát. A győztesek Európán kívüli hatalmak voltak. Angliát a második világháborúban legyőzték: vért áldozott és helyzetét feláldozta más hatalmak politikai győzelme érdekében. Nem ez volt az első eset a történelemben, nem is ez lesz az utolsó, de a nagy jelentősége miatt mindig ez marad a klasszikus példa.

Annak ellenére, hogy 242 000 km2-nyi kicsiny sziget, Anglia 1900-ban a Föld felszínének 85%-át uralma alatt tartotta. Ebben a területben benne voltak az összes tengerek is, amelyek fölött Anglia volt az úr, abban az értelemben, hogy megtagadhatta azok használatát az összes többi országok számára. Még 25 év sem telt el, és Angliának az első világháborút követően azt kellett tapasztalnia, hogy ez a tengerek feletti hatalma éppen úgy a múlté, mint a kereskedelmi fölénye. Ugyanígy megszűnt az a helyzete is, melynek révén, mint Európa döntőbírája meg tudta akadályozni, hogy bármely más hatalom az első helyre kerüljön. Nem telt el a századforduló óta még 50 év sem, és az 1939-1945 közötti második világháború után minden elveszett: Anglia elveszítette Világbirodalmát és függetlenségét. Természetesen ennek az a tanulsága, hogy egy struktúra, amely évszázadokon keresztül épült fel háborúkkal, véráldozattal és a magas politikának azzal a hagyományával, hogy mindig azt az országot kell ellenségnek választani, amelynek a veresége Anglia Birodalmát növelni képes, egy-két háború által összeomolhat, amelyet egy olyan hatalom ellen folytatnak, amely nem valóságos ellenség.

Már 1939-ben is minden politikai gondolkodónak látnia kellett, hogy Angliának nem lehet egy hatalom sem ellensége Európában, mivel az Európán kívüli hatalmak, Japán, Oroszország és Amerika váltak döntő világpolitikai tényezővé. De 1946-ban már a világon mindenkinek tudnia kellett ezt, akár képes volt politikailag gondolkodni, akár nem, természetesen a liberálisok kivételével, akik - mint mindig - csak az elméleteket veszik figyelembe, nem a tényeket. Még a végzetes második világháború után is Angliában a liberálisok, a torz szemléletűek és az ostobák valójában folyamatosan Anglia "győzelmével" dicsekednek. Politikai szempontból az volt a legreménykeltőbb esemény Anglia jövője szempontjából a háború utáni időszakban, hogy a nem-európai megszálló erők kivonultak Angliából.

Ismét szemtanúi lehettünk az organikus alternatívák egzisztenciális természetének: egy ország vagy a valóságos ellensége ellen harcol, vagy bukásra van ítélve. Továbbá: az az ország, amely nem a valóságos ellensége ellen harcol, ezt egy idegen hatalomnak szolgálatában teszi - közbülső eset nem lehetséges. Ha egy ország nem önmagáért küzd, önmaga ellen harcol. Ezt az alapelvet a legtágabb értelemben így fogalmazhatjuk meg: minden organizmusnak hűnek kell lennie létezése belső törvényéhez, mert ha nem ezt teszi, megbetegszik és elpusztul. Minden politikai organizmus belső törvénye, hogy növelnie kell a hatalmát: a hatalommal szemben csak így szabad viselkednie. Ha megkísérli egy másik organizmusnak átadnia a hatalmát, önmagát károsítja. Ha csupán arra törekszik, hogy egy másik organizmust megakadályozzon abban, hogy a hatalom birtokába kerüljön, önmagát károsítja. Ha feladja teljes létét, hogy egy másik organizmust akadályozzon, önmagát elpusztítja, teljesen függetlenül attól, hogy negatív célját eléri-e, vagy sem.

Franciaország 1871-től kezdve ez utóbbinak a példája. Franciaország mint állam egész léteszméje arra irányult, hogy akadályozza és meghiúsítsa a vele szomszédos állam minden életmegnyilvánulását. Ennek az eszmének a lelkesítő jelszava a revans volt. Ezt az eszmét követték évtizedeken át, és ennek folytán Franciaország elpusztult. Egy egészséges organizmusban természetesen nem alakulhatott volna ki ez a politika.

A TOTALITÁS ÉS A SZUVERENITÁS TÖRVÉNYEI

A szuverenitás és a totalitás organikus törvényei mindenfajta politikai egységre érvényesek. Eredetétől függetlenül minden olyan politikai egységre vonatkoznak, melynek a megnyilvánulása erősségében eléri azt a fokot, amelyen a barát-ellenség szétválasztás tényezőjévé válik. A totalitás az organizmuson belüli kérdésekre és személyekre egyaránt vonatkozik. Az organizmuson belül minden kérdés politikai döntésnek van alávetve, mivel minden kérdés lehetőség szerint politikai jellegű. Az organizmusban minden személy egzisztenciális szempontból az organizmus szerves része. Az organizmussal kapcsolatban lévő minden fontos kérdésben a szuverenitás hozza a döntést. Mindkét törvény egzisztenciális jelentőségű: vagy tiszteletben tartja ezeket az organizmus, vagy betegség és halál az osztályrésze. Mindkét törvényt az alábbiakban bővebben kifejtjük.
Először is a totalitás törvénye: az organizmuson belüli csoportok között bármely ellentét, szembenállás vagy ellenségeskedés politikai jellegűvé válhat, ha eléri azt a fokot, amelyen valamely egység egy másik csoportot, osztályt vagy réteget valódi ellenségének érez. Az ilyen egység számára fennáll az organizmuson belüli polgárháború, illetve súlyos válság lehetősége, amely az organizmust belülről károsíthatja, illetve megsemmisítheti. Ezért minden organizmusnak - magából a létezéséből következőleg - az a sajátossága, hogy hatalma van minden kérdés eldöntésére. Ez nem azt jelenti, hogy az organizmus tervezi meg a nép teljes gazdasági, társadalmi, vallási, jogi, műszaki életét és üdülését. Csupán azt jelenti, hogy mindezek politikai döntésnek vannak alávetve. Ezek közül számos dolog bizonyos államok számára közömbös, más államok számára viszont fontos. Ám minden organizmus beavatkozik, ha egy belső csoportosulás a barát-ellenség szétválasztás gyújtópontjává válhat. Ez minden politikai egységre érvényes, teljesen függetlenül attól, hogy van-e valamely írott alkotmányuk, és ha van, milyen az.

A totalitás törvénye annyiban érinti az egyes embereket, hogy egzisztenciális szempontból az organizmus életének szerves részévé teszi őket. A politika a politikai egységen belül minden ember életét mérlegre teszi. Magából a létezéséből következőleg parancsolólag megköveteli, hogy minden egyén kész legyen az organizmus szolgálatában az életét is kockára tenni. Más csoportok megkövetelhetnek tagjaiktól kötelezettségeket, a gyűléseiken való időszakos jelenlétet és azt, hogy idejük egy részét a csoport céljaira fordítsák. Ha azonban - a totalitás ezen organikus törvényének alapvető fontosságára hivatkozva - azt követelik, hogy tagjaik életüket áldozzák a csoportért, ezzel politikai jellegűvé válnak. Haurion, a francia származású közjog-professzor valamely politikai egység létezése előfeltételének jelölte meg azt, hogy azok az egyes embert teljes mértékben részüknek tekintsék, míg a nem-politikai csoportok az egyes embert csupán részlegesen tekintik részüknek.

Ez más szavakkal megfogalmazva nem más, mint a totalitás törvénye. Ezért valamely csoport jellegének kritériuma az, hogy tagjaitól megkövetel-e egzisztenciális esküt.
Ha valamely csoport a tagjaitól ilyen esküt vesz ki, politikai csoporttal állunk szemben. Aligha szükséges hozzátennünk, hogy a totalitásnak ezen törvénye egyáltalán nem a katonai sorozásból származik. A katonai sorozás valamely magasabb rendű kultúrán belül csupán néhány évszázadon át létezik, míg a totalitás törvénye magát a politikai organizmussá alakult kultúrát jellemzi, és a kultúrállamokban a politika összpontosulásának időszakában minden egyes államot jellemez. Mint minden organikus törvény, a totalitás törvénye is egzisztenciális jellegű: ha ennek valamely belső erő ellenszegülhet, az organizmus beteg, ha az ellenszegülés sikeres, az organizmus súlyos válságban van és megsemmisülhet. Mindenesetre az egysége időlegesen szünetel, és fennáll annak a lehetősége, hogy külső hatalmak részekre osztják.

A szuverenitás törvénye az organikus lét belső szükségszerűsége, mely az organizmusra ruházza a döntést, minden fontos kérdésben dönt és nem engedi meg valamely belső csoportnak, hogy ilyen döntést hozzon. Organizmussal kapcsolatos fontos körülmény mindaz, ami az organizmust mint egészt, a világban való irányítását, szövetségeseinek és ellenségeinek megválasztását, a háború és béke kérdésében való döntést, az organizmus belső békéjét és az ellentétek eldöntéséhez való, támadhatatlan belső jogát érinti. Ha ezek bármelyikében a szuverenitást kétségbe vonhatják, ez annak a jele, hogy az organizmus beteg. Egészséges organizmusban ez a szuverenitás abszolút értelemben kétségbevonhatatlan és évszázadokon át megmaradhat. De előállhat egy új korszak a maga új érdekeltségeivel, ellentétek keletkezhetnek, amiket az uralkodók nem fognak fel, hibákat követhetnek el a vezetésben és megtapasztalhatják, hogy egy polgárháborúban védekező helyzetbe szorulnak. Az organizmus szuverenitásának kétségbevonása a válság első tünete. Ha az organizmus túléli a válságot, ugyanazon organizmus új urai ugyanazon szuverenitás fókuszpontjai lesznek.

Ezzel egy fontos tényt érintettünk: ennek a törvénynek értelmében nem az uralkodók szuverének. Hatalmuk ténylegesen szimbolikus képviseleti helyzetükből származik. Ha valamely réteg a kor szellemét képviseli és a kor szellemében cselekszik, az ellene irányuló forradalom lehetetlen. Egy önmagához hű organizmus nem lehet beteg és nem lehet válságban.

A szuverenitás törvénye nem jelenti azt, hogy az organizmuson belül a társas élet minden vonatkozását minden időben a politikai szempont uralja, minden meg van szervezve, illetve nem jelenti azt, hogy egy központosított kormányzási rendszer szükségképpen mindenfajta belső szervezkedés után nyúl és szétrombolja azt. Az itt kialakult szemlélet csupán tényekhez igazodó, és a szuverenitás törvénye minden politikai organizmusra jellemző, egy politikai organizmus lényeges jellegzetességének szavakban való megfogalmazását jelenti.

A szervezettség totalitása - a "totális állam" - bizonyos időkben és bizonyos körülmények között a politikai szerveződésnek egy bizonyos fázisát jelenti. Bizonyos államok vallási kérdésben semlegesek, mások egy hivatalos vallást tesznek nyilvánosan magukévá. A tizenkilencedik század folyamán bizonyos államok gazdasági téren többé-kevésbé semlegesek voltak, más államok beavatkoztak a gazdasági életbe. A XX. században minden állam beavatkozik a gazdasági ügyekbe. A különböző államokban más és más terminológia használatos ennek a beavatkozások a leírására, és a beavatkozás foka az organizmus szükségleteitől függ. Így egy organizmus, amely gazdasági forrásokban viszonylag bővelkedik, kisebb fokban fog beavatkozni a gazdasági életbe, mint egy olyan organizmus, amely a munka és az anyag minden részletét számon tartani kényszerül. De ez nem változtat azon a tényen, hogy a XX. században minden állam beavatkozik a gazdasági életbe.

A szuverenitás törvénye független attól a ténytől, hogy egy adott organizmusban bizonyos belső erők (például a vallási vagy a gazdasági tényezők) erősebbek lehetnek, mint a kormány. Ilyesmi előfordulhat és gyakran elő is fordul. Ha ezek a belső erők még nem elég erősek ahhoz, hogy megakadályozzák a kormány munkáját, még nem politikai erők; ha csak annyira erősek, hogy a kormányzásban patthelyzetet idéznek elő, de annyira még nem erősek, hogy polgárháborút robbanthatnának ki, nem képviselnek politikai egységet. Ha egyetlen tényező sem idézhet elő ellenségeskedést, illetve háborút, nincs politika. Ez azt jelenti, hogy más egységek, amelyek megőrzik a politikai jellegüket, számításaikban figyelmen kívül hagyhatják a beteg egységet, illetve jelentős kezdeti előnnyel képesek támadást intézni ellene.

A szuverenitás törvénye ilyen szempontból is egzisztenciális jelentőségű. Ez a törvény az egészséges, kiteljesedés felé útban lévő organizmust jellemzi. Ahol ez a törvény nem érvényesül, ott - az azonos természetű más organizmusokkal ellentétben - az organizmus élete fel van függesztve, és ha ez az állapot tartós, a politika! organizmus el fog tűnni. A legjobb példa, ami a szuverenitás törvényének egzisztenciális jellegét mutatja, a XVIII. századi, anarchia? állapotában lévő Lengyelország példája. Az organizmus gyengesége és betegsége vezetett Lengyelország ismételt felosztásához.

A PLURALISZTIKUS ÁLLAM

A XIX. században a nyugati civilizáció, a különböző államok viszonylagos semlegessége, ennél fogva nyilvánvaló gyengeségük a belső gazdasági egységeikkel és azok taktikáival, például a szakszervezetekkel és a sztrájkokkal szemben a liberálisokat és az értelmiségieket (amint kitűnt, némileg idő előtt) arra a kijelentésre indították, hogy az állam halott.

"Ez az óriás halott" - hangoztatták a francia és olasz szindikalisták. Más racionalistáknál is meghallgatásra találtak, és Ottó von Gierke előállt a "minden emberi csoport lényegi egyenlőségének" tanával. Ez természetesen az állam elsődlegessége tagadásának egyik formája, ezért polémikus, nem tényszerű állítás. Az értelmiségiek óhajtották az állam halálát, ezért tényként jelentették ki azt. Ez az elmélet, mint a "pluralisztikus állam" tanítása vált ismertté. Filozófiai megalapozását és politikai teológiáját a pragmatizmusból, az Amerikában kialakult szellemiség materializálódásának filozófiájából merítette. A pragmatizmus valamely végső egység keresését minden területen, még a természet tanulmányozásában is babonának, a skolasztika maradványának bélyegezte, így nincs többé kozmosz, és természetesen állam sem. Ez a szemlélet különösen megfelelő volt a II. Internacionálé tagjai számára, akik törekvéseikben liberálisok voltak. Ezen irányzat számára a gondolkodás két sarkpontja az egyén és az emberiség. Ez a gondolkodás úgy látta, hogy az "egyén" mint "társadalmi" lény számos szervezetnek a tagja. Egy gazdasági vállalkozásnak, egy otthonnak, egy egyháznak, egy tornászegyesületnek, egy szakszervezetnek, egy nemzetnek, egy államnak, de ezen szervezetek egyikének sincs szuverenitása a többi felett, és ezek a szervezetek politikailag mind semlegesek. Egy ilyen pluralisztikus államban a kommunisták harcos proletariátusa is politikailag semleges szakszervezetté, illetve párttá vált. Az összes szervezeteknek igényt kell tartaniuk az egyénre, akinek "sokféle elkötelezettsége és sokirányú hűségvállalása" lenne. A szervezetek kölcsönös viszonyban állnának egymással és kölcsönös érdekeltségeik lennének, de nem lennének alávetve az államnak, amely csupán egy szervezet lenne a szervezetek között, még csak nem is első az egyenlők között.

Természetesen egy ilyen pluralisztikus állam nem politikai organizmus. Ha egy ilyen államot külső veszély fenyegetné, az az állam azonnal összeomlana, vagy felvenné a küzdelmet, amely esetben azonnal politikai szervezetté válna és a "pluralizmus" megszűnne. Az ilyen pluralisztikus ügyintézés politikailag nem járható út. Mindig fennáll a lehetősége egy külső veszélynek, egy belső természeti katasztrófának, olyannak, mint a szárazság, éhínség vagy földrengés, ami kierőszakolná a központosítást, illetve létrehozna egy csoportot politikai ösztönökkel, amely csoport teljes hatalomra törekszik a többi fölött, és nem eléggé intelligens ahhoz, hogy megértse a "pluralisztikus" állam kifinomult elméletét. Amerika 1914 előtt többé-kevésbé ilyen pluralisztikus volt, és 1921-1933 között visszatért ehhez a pluralizmushoz. Ez a "pluralisztikus állam" megszűnt 1933-ban, amikor létrejött egy olyan csoport, amely magához ragadta a hatalom teljességét.

Az olyan politikai elméleteknek, mint "pluralisztikus állam", "proletárdiktatúra", "jogállam", "ellenőrzés és egyensúly", mindnek politikai jelentőségük van, feltéve, hogy bizonyos mértékig divattá válnak. Ez a jelentőség kettős: először, mindezek az elméletek parancsoló és polémikus jellegűek, és azáltal, hogy az állam belső formájában igényelnek változást, már a puszta létükkel is legalább annyit mutatnak, hogy az állam, amely ellen panaszkodnak, beteg. Másodszor, ezek az állam további gyengítését célzó technikák: igazi ellentéteket munkálnak ki és végül a barát-ellenség szétválasztás erősségi szintjére emelvén azokat, polgárháborút robbantanak ki.

A XIX. század volt az elméletek politikai technikaként való felhasználásának csúcspontja. A XXI. század számára éppen olyan nehéz lesz megérteni a "proletárdiktatúra" fogalmát, mint számunkra megérteni, hogy Rousseau eszméi hogyan lehettek fókusza oly sok politikai szenvedélynek. A félelmetes válság, ami minden nagy kultúrában végbemegy, amikor azok utolsó nagy fázisukhoz, a civilizációhoz érkeznek el, nem egyéb, mint a kultúra lelkének külsővé válása, és ez egyben a racionalizmus születési ideje is. Ahogy Napóleon mondotta: "Az értelem az utcán szaladgál Franciaországban." Az értelem, a léleknek külsőlegessé vált, elemző, boncolgató képessége a politikára is alkalmazza önmagát. Az eredmény: az elméletek özöne, minden állam belső tekintélyének csökkenése és minden államban a belső tekintély kétségbevonása.

AZ ORGANIZMUSOK KÖZTI HATALOM ÁLLANDÓSÁGÁNAK TÖRVÉNYE

Láttuk, hogy bizonyos elméletek az állam gyengítésének technikájává válnak azzal, hogy megkísérlik kialakítani a barát-ellenség szétválasztást elméleti alapon. Ez a technika nemcsak a belső csoportok számára hozzáférhető, amelyek igazi politikai jelentőség megszerzésére tartanak igényt, hanem más államok számára is. A másik államnak még arra sincs szüksége, hogy beavatkozást hajtson végre, anélkül is élvezni tudja előnyeit annak, hogy bizonyos elméletek hívévé tesz egyes csoportokat egy tőle különböző államban.

Láttuk, hogy az az állam, amely olyan hatalom ellen harcol, amely valójában nem az ellensége, küzdelmével egy harmadik hatalom érdekeit szolgálja. Ez csupán egy példa egy egyetemesebb törvényre, amelynek az organikus egységek közötti hatalom állandóságának törvénye a neve.

Ez a törvény így fogalmazható meg: Egy államrendszeren belül bármely korban a hatalom mennyisége állandó, és ha az egyik organikus egység hatalma csökken, egy másik egység vagy más egységek hatalma ugyanolyan mennyiséggel növekszik.
Ha egy államférfi, akire egy állam sorsa van bízva, a hatalma biztos ismeretében cselekszik (amely biztos ismeretet az organikus törvények iránti érzék kölcsönzi neki), sohasem választhat saját állama ellenségének olyan hatalmat, amelyet nem képes legyőzni, mivel az ilyen hatalom nem lenne reális ellensége. Az ilyen államférfi tudná, még ha csupán öntudatlanul is, hogy az a hatalom, amelyet a saját állama elvesztene egy olyan háborúban, amelyet nem képes megnyerni, csupán átszállna egy másik hatalomra: vagy egy ellenségnek rosszul választott hatalomra vagy egy harmadikra. Az organikus egységek közötti hatalom állandóságának törvényét példázó számos jelenség egyike egy adott állam, amelyet belsőleg tönkretettek azok a csoportok, amelyek az elméleteket belső ellentétek szítására használták fel. Ebben a folyamatban el fog jönni az a mozzanat (a polgárháború esetétől eltekintve, amely természetesen az organizmust felbomlasztja, legalábbis időlegesen), amikor az organizmus külső hatalma csökken. Az elvesztett hatalom más államra vagy államokra megy át.

Az egész helyzetből adódó körülmények határozzák meg, hogy melyek lesznek azok a más hatalmak, amelyek hasznot húznak a hatalomnak ilyen megnövekedéséből. Gyakran még az agitáló csoportok által alkalmazott elméletnek is van ebben bizonyos szerepe, mivel bizonyos hatalmak bizonyos elméleteket tesznek magukévá. Franciaország 1789-től 1815-ig a "demokrácia" és az "egyenlőség" elméletét, Anglia a XIX. század közepétől az első világháborúig a "liberalizmus" elméletét több formában, Oroszország 1917-ben a "proletárdiktatúra" elméletét vette át.

II.
A valóságban nincs "politikai egyesület" vagy "politikai társaság" - egyedül politikai egység, politikai organizmus létezhet. Ha egy csoportnak igazi politikai jelentősége van, ahogy ez megmutatkozik azáltal, hogy képes megállapítani, hogy ki az igazi ellensége a háború lehetőségével vagy ténylegességével együtt, a politikai egység döntő jelentőségűvé válik, és még abban az esetben is, ha szabad értelmiségi társaságként indult, politikai egységgé vált és teljesen elveszítette "szociális" vagy "egyesületi" jellegét, amely esetleg korábban a sajátja volt. Ez nem kizárólag szóbeli kategória. Politikában létezni nem jelenti ugyanazt, mint társaságban létezni, mivel a társaság nem foglalja magában az élet kockáztatását. Egy társaság nem válhat politikai jellegűvé azáltal, hogy annak nevezi önmagát. A politikai organizmus jelenléte által okozott igazi politikai gondolkodásnak csakis akkor van helye abban, ha valódi politikai egységre tesz szert, és ennek szükségszerű előfeltétele az, hogy ellenséges szembenállás fókuszává váljék, a háború lehetőségével együtt. Az a tény, hogy egy csoport egy "választáson" egységesen szavaz, nem kölcsönöz a csoportnak politikai jelentőséget, rendszerint magának a "választásnak" sincs politikai jelentősége.

A "választások" vonatkozásában (amik majdnem kétszáz éve divatban vannak a nyugati civilizációban, mind Európában, mind pedig más nyugati civilizációs területeken) a politikai organizmusoknak egyik fontos törvénye figyelhető meg.

"Demokratikus" feltételek között fordulnak elő azok a belpolitikai jelenségek, amik "választások" néven ismeretesek a ("demokrácia" eredetét és történelmi jelentőségét máshol már láttuk). Az 1750 körül keletkező "demokrácia" elmélete az volt, hogy a helyi feltételektől függő monarchiának, illetve arisztokráciának "abszolút" hatalmát meg kell törni, és ez a hatalom átszáll a "népre". A 'nép' szónak ez a használata ismét minden politikai értelemben használt szónak szükségképpen polémikus természetét mutatja. A "nép" itt csupán tagadást jelentett: tagadni akarta, hogy a dinasztia vagy az arisztokrácia "a néphez" tartozik. A monarchia, illetve az arisztokrácia politikai létének tagadására irányult a törekvés, más szóval ez a szó őket burkoltan ellenségként határozta meg, valódi politikai értelemben. A Nyugat történelme során ez volt az első eset, hogy egy értelmiségiek által kidolgozott elmélet a politikai események fókuszává vált. A monarchia, illetve az arisztokrácia mindenütt, ahol ostoba, tehetségtelen volt, ahol a múltba tekintett, ahelyett, hogy alkalmazkodott volna az új századhoz, eltűnt a süllyesztőben. Mindenütt, ahol maga is átvette az elméleteket és hivatalosan értelmezte azokat, megtartotta a hatalmát és uralkodó szerepét.

A szavazások, illetve "választások" az "abszolút" hatalom "népre" való átszállásának technikáját voltak hivatva szolgálni. Az ' elméleti cél az volt, hogy az emberek millióit hatalomhoz juttatják: minden ember megkapja a ténylegesen létező hatalomnak a milliomod részét. Ez természetesen lehetetlen volt, úgyannyira, hogy ezt még a nacionalisták is láthatták, ezért a kompromisszumot a "választások" szolgáltatták, melyek által az organizmusban létező minden egyes ember "képviselőt" "választhat" maga helyett. Ha a képviselő a fiktív szerepének eleget téve valamit csinált, ezt egyezményesen úgy értelmezték, hogy minden egyes "képviselt" kis ember maga csinálta. Azoknak az embereknek a számára, akik akár személyileg, akár eszmeileg a hatalomban érdekeltek voltak, rövid idő alatt nyilvánvalóvá vált, hogy ha valaki egy ilyen "választás" előtt eredményesen befolyásolja a szavazó népesség véleményét, szükségképpen meg fogják "választani". Minél hathatósabb eszközök állnak rendelkezésre a szavazó tömegek meggyőzésére, annál biztosabb a "megválasztása". A meggyőzés eszköze bármi lehetett, ami rendelkezésre állt: a szónoklatok, a pénz és a sajtó. Mivel a választások nagy jelentőségű események, amelyeken nagy hatalomról született döntés, csak azok voltak képesek a választásokat irányítani, akiknek a meggyőzés ennek megfelelő eszközei rendelkezésük- > re álltak. A szónoklatoknak megvolt a maguk szerepe, a sajtó úgy lépett fel, mint egy földbirtokos, és mindenek fölött ott tornyosult a pénz hatalma. Egy uralkodó nem volt megvásárolható, milyen megvesztegetés lehetett volna vonzó a számára? Nem gyakorolhatott rá nyomást az uzsorás - nem volt perelhető. De a pártpolitikusok, akik olyan időben éltek, amikor az értékek egyre inkább pénzértékekké váltak, megvásárolhatók voltak. Így a demokrácia ezt a képet mutatja: a nép a választások kényszerének hatása alatt áll, a képviselők a pénz kényszerítő hatása alatt állnak, és a monarchia trónját a pénz foglalja el.

Így az abszolút hatalom megmaradt - amint meg kell maradnia minden organizmusban, mivel minden organizmus egzisztenciális ? törvénye: Egy organizmuson belül a hatalom állandó, és ha az organizmuson belül egyes személyek csoportok vagy eszmék hatalma csök-len bizonyos más személyek, csoportok vagy eszmék hatalma ugyanolyan mértékben növekszik. Az organikus egységen belüli hatalom állandóságának ez a törvénye egzisztenciális törvény, mivel abban az esetben, ha a hatalom csökkenése az egyik helyen nem eredményezi az organizmuson belül egy másik helyen a hatalom növekedését, az organizmus beteg, gyenge, és fennáll a veszélye, hogy politikailag megszűnik létezni, mint önálló egység. Dél-Amerika történelme 1900-1950 között bővelkedik győztes forradalmakban, amelyek megfosztották hatalmától a fennálló rendszert. Ez a hatalom azután az Észak-Amerikai Egyesült Államokra szállt át, és mindaddig, amíg ezek a körülmények fennálltak, az az ország, amelyben ilyen forradalom előfordult, a jenki imperializmus gyarmata volt.

A POLITIKAI TÖBBELEMŰSÉG

Láttuk, hogy mi a "pluralisztikus állam". Mindazonáltal van a pluralizmusnak egy másik típusa is, tényleges, nem elméleti. Ténylegesen létezik egy bizonyos többeleműség, ami több egy filozófia bizonyítására és egy másik filozófia kigúnyolására tett kísérletnél. A politika világa többelemű. Noha a politikát úgy határoztuk meg, mint a hatalommal kapcsolatos tevékenységet, és kifejtettük belső természetét, előfeltételeit és változhatatlan jellemzőit, mindazonáltal magának a hatalomnak a természete még további megvilágításra szorul. A hatalom két hasonló organizmus közötti irányítás viszonya. Az irányítás fokát a két, kölcsönösen egymásra ható organizmus természete határozza meg. A hatalom a maga homályos csírájában az állatvilágban jelenik meg, ahol a ragadozó állatok valami hasonló hatalomra törekednek leendő áldozataik fölött. Mindazonáltal ez állandósulva és kialakítva az emberrel veszi kezdetét.

Az állatok a nem materialista gondolkodó által két nagy csoportba sorolhatók: a ragadozók és a növényevő állatok csoportjába (bármely más osztályozásban, mint például a Linné-féle materialisztikus osztályozásban ez nem felosztási szempont). Ha a materialisztikus gondolkodók valaha is figyelemre méltatták volna ezt a szempontot, az embert bizonyosan a ragadozó állatok közé sorolták volna, és ez az ember állati részére vonatkozóan helyénvaló is lett volna. Ez az állati rész állandó feszültségben áll a szellemi résszel, a sajátosan emberi lélekkel, amely meglátja a dolgokban lévő szimbolizmust és a szimbólumnak elsőbbséget ad a puszta jelenségekkel szemben. Valójában erre vonatkozik minden kor minden filozófiájának legmélyebb alapja. Miért merül fel mindig első helyen a "látszat" és a "valóság" közötti konfliktus problémája? A magasabb rendű kultúrákban minden nagy filozófia (és a magasabb rendű kultúrákon kívül egyetlen nagy filozófia sem létezik) telítve van a látszat és a valóság közötti igazi viszony eszméjével, és ez engedelmeskedik az ember lényegét megtestesítő ösztönnek. Az emberi lélek azt mondja az embernek, hogy minden múlandó dolog csupán hasonlat.

A ragadozó állatok hatalomra törése korlátozott és gyakorlati jellegű, ez a törekvés vad, de nem-szellemi hajlam. Az ember önmagában ugyanilyen hatalomra törést hordoz, de a lelke tiszta szellemi erősségűre fokozza azt. Ez a szellemi erő az ember hatalmi igényeit és teljesítményeit a ragadozó állatok szintje fölé emeli, összehasonlíthatatlan magasságra. A ragadozó állatok számára a hatalomra törés kizárólag az ölésben nyilatkozik meg. Az ember azonban nem ölni, hanem irányítani törekszik. Irányítás végett alkalmilag ölni is akar, de ahogy Clausewitz helyesen jegyzi meg, a hódítók elsősorban a legyőzöttek alávetettségét és a békét óhajtják, az áldozat az, aki háborút kezdeményez. Az az ember, aki erős akarattal tör a hatalomra, az irányítást óhajtja, nem önmagában a háborút mint célt.

De egy ember hatalmi akaratának megnyilvánulása máshelyütt vele szembenállást vált ki. Éppen úgy, mint a személyfeletti organizmusok, a hatalomra törő emberek nem léteznek és nem létezhetnek egyedül, mivel politikai szempontból szembenálláson alapuló egységek. Mindegyikük úgy létezik, mint ellenség választására és az azzal való küzdelemre képes egység. A barát-ellenség szétválasztás létrehozására irányuló képesség a politika képességének lényege.

De az a képesség szükségképpen feltételez hasonló jellegű ellenfelet is. Ennélfogva teljes politikai ostobaság olyan világról beszélni, amelyben csupán egy állam, egy Parlament, egy kormány létezik vagy bárminek is nevezzük azt. Megbocsáthatunk Tennysonnak, de csak azt mondhatjuk, hogy ha egy politikus olyan világról beszél, amelyben "egy állam" "egy Parlament", illetve "egy kormány" van, úgy ez a politikus tökéletes típusa egy értelmiségi szamárnak, és legyen bármilyen beosztásban, csak olyanban ne legyen, amelyben egy ország végzete lehet és nyomorúságot okozhat a benne élők' számára. Az ilyen politikus még akkor is szamár, ha nagyobb tudású, mivel abszolúte nem szükséges egy politikus számára, hogy kizárólag hazugságokat mondjon, mint ahogy ezt a liberális iskola' képviselői, az osztályharcosok és a kultúratorzítók hiszik, és ez magától értetődőnek fog hangzani 1980 után. Azoknak az embereknek, akik a jövő ellen küzdenek, talán jó okuk van arra, hogy állandóan becsapjanak másokat, ködös elméletekkel takarják cselekedeteiket, békéről beszéljenek, amikor háborút akarnak, és háborúról, amikor béke a szándékuk, és ragaszkodjanak olyan jól kidolgozott kategóriákhoz, mint "titkos", "bizalmas" és más hasonlók.

Az egyedüli titkot, ami a politikában szükségképpen létezik, az egyes emberek részéről a megértés korlátai hozzák létre, és ezzel a fajta titokkal kapcsolatban abszolúte semmit sem lehet tenni. Például mindaz, amit ebben a könyvben leírtunk a politika és a hatalom természetéről, mindörökre titok marad az intellektuelek és a racionalisták számára, még akkor is, ha olvassák e sorokat.

És egyéb hazugságokhoz hasonlóan: azoknak az államférfiak számára, akikben a korszellem megtestesül, teljesen nyilvánvaló, hogy nincs szükség alapvető hazugságokra. Az ilyen államférfi nem félhet az igazságtól, mivel cselekedetei organikus szükségszerűségből fakadnak, amelyek ellen az illető organizmuson belül nem lehet erő alkalmazásával diadalmaskodni. Ugyanilyen nyilvánvaló, hogy azok, akik eltökélték, hogy megfojtják a jövőt, mint Metternich és a Fejedelmek Szövetsége, illetve a liberálisok, demokraták, a mindenfajta természetű pártvezérek és az 1900-1975 közötti időszak kultúratorzítói és intellektueljei, hazugságokra kényszerülnek, egyre nagyobb és nagyobb hazugságokra. Ők szeretik ezt macchiavellizmusnak nevezni és ezzel vádolnak másokat is. De Macchiavelli biztosan nem volt "macchiavelliánus", különben nem írta volna > meg a maga tényszerű, igazságokkal teli könyvét. Helyette arról írt volna könyvet, hogy milyen jó az emberi természet általában, és különösen milyen jó a fejedelmek természete. Ahol Macchiavelli a becsapásról ír, ott az ellenség becsapására gondol - a liberálisok és a kultúratorzítók viszont a becsapást tartják normális viselkedésnek azzal a néppel szemben, amelynek sorsa a kezükben van, és amelynek élete hatalmi rendelkezésüktől függ.

Ezen a területen örök érvényű klasszikus példa az 1940 őszi amerikai "választás". Két jelölt volt, mindkettő azonos érdeket képviselt, és a lakosságnak közülük kellett választania. A lakosság ezzel a választással amellett akart "dönteni", hogy Amerika belépjen-e, vagy sem a második világháborúba. Mindkét jelölt a nyilvánosság előtt teljesen egyértelmű nyelvezettel kijelentette, hogy nem akarják, hogy Amerika belekeveredjék a háborúba. Mégis mindketten olyan érdekek mellett voltak elkötelezve, hogy Amerika lépjen be a háborúba olyan gyorsan, ahogy csak lehetséges. Természetesen mindkét jelölt sikeres volt, mivel a modern demokratikus körülmények között a pártok trösztökké váltak, és többé már nem vetélkedtek, hiszen a vetélkedés mindkét jelöltnek ártott volna. A "választás" után a két sikeres jelölt megvalósította azt, ami mellett valójában el voltak kötelezve: belevitték Amerikát a háborúba és halálba küldték azokat az embereket, akik életének megmentésére esküt tettek, mégpedig abba a második világháborúba vitték bele Amerikát, amelynek semmi köze sem volt az amerikai érdekekhez. A jelöltek egyike a "választás" után kifejtette, hogy a be nem avatkozásra vonatkozó ígérete a nép felé kizárólag "kampányszónoklat" volt.

Ebben az esetben Macchiavelli kétségtelenül azt tanácsolta volna az amerikai vezetőknek, hogy mindkét jelölt jelentse ki, hogy a háborúba való beavatkozás pártján áll. De a pártpolitikusok belső kényszerből hazudnak, mivel már maga a tevékenységük is organikus hazugság.

A NÉPSZÖVETSÉG

Azt, hogy az "egy államból" álló, illetve "egy kormány" által igazgatott világ lehetetlen, jól szemléltette azoknak a két kísérlete, akiknek összefogását a világállam felállítását célzó, huszadik századi Szent Szövetségnek nevezhetjük. Mindkét világháború után az Európán kívüli Szent Szövetség Európa ellen létrehozta a "Népszövetséget".

Mindazonáltal a politikai organizmusok organikus jellegűek maradtak, és mint ilyenek alá voltak vetve a szuverenitás törvényének. Ha egy politikai egység létezik, szuverén; ennek a két "Népszövetségnek" az egységei, a tagok továbbra is léteztek politikailag és így szuverének voltak. Mellesleg a szuverenitás organikus törvénye nem § azonos Grotius és Pfendorff "népszuverenitás elvével": ez utóbbi jogi fogalom, és mint ilyen, alá van vetve a jogászi csűrés-csavarásnak, míg a szuverenitás organikus törvénye minden kor minden politikai egységére jellemző, mivel azok valódi létéhez tartozik.

Így a dilemma az volt, hogy a "Népszövetségnek" nem volt szuverenitása, és így ez a két szervezet nem volt politikai egység (ismét tényleges, organikus és nem jogi szuverenitásról beszélek). Nincs politikai egység organikus szuverenitás nélkül, nincs organikus szuverenitás politikai egység nélkül.

Mi volt hát ez a két "Népszövetség"? Két vonatkozásuk volt: etikai és gyakorlati-politikai vonatkozásuk.

Gyakorlati-politikai szempontból polémikus realitások voltak.. Bármilyen hatalom irányítja is őket, mondhatták, hogy ők az összes nemzetek nevében beszélnek, és így mindaz a hatalom, amely szembeáll velük, a törvényen kívül állóvá, a nemzetek közösségén kívülivé válik, sőt még emberi mivoltából is kivetkőzik, mivel a Népszövetség azonos az emberiséggel. Természetesen mondani sem kell, a Népszövetség hamarosan átadta az irányítást bizonyos tagállamoknak a szuverenitás törvényének megfelelően (ahol nincs szuverenitás, nincs független politikai egység, ezért a szuverenitás székhelyének máshol kellett lennie). És tényleg: az első világháború után alakult Népszövetség Anglia irányítása alá került. A második Népszövetség, amely a második világháború után alakult, a politika abszolutizálásával az Egyesül Államok irányítása alá került.

Ez már abból a tényből is előrelátható volt, hogy Oroszország beleegyezett, hogy a második Népszövetség Amerikában alakuljon meg. Ezt nemcsak azért tette, hogy távoltartsa a saját területétől az ideológiák, paraziták és turisták nemkívánatos tömegét, az olyan jelenségeket, amelyet szükségszerű velejárói mindenfajta "Népszövetségnek", és nem is csak azért, hogy mentesüljön a kémektől, akik ilyen körülmények között nyüzsögni szoktak, hanem ez a beleegyezés az ügy iránt ténylegesen korlátozott és másodlagos érdeklődést mutatta.

A múltban bizonyos hatalmak bizonyos elméleteket tettek magukévá. Fordítva is állt: sohasem létezett jelentős elmélet, aminek ne lett volna gyakorlati, politikai kisajátítója. Egy olyan elmélet, amelyet egy politikai egység sem használ fel gyakorlati cél érdekében, nem bír jelentőséggel. Ha egy elmélet fő propagandistáinak elegendő szenvedélyük és nem-elméleti jellegű politikai ügyességük van ahhoz, hogy intenzív érzéseket keltsenek az elméletükkel, lehetséges, hogy hatalomra jutnak ezzel a fegyverrel. Ha eljutnak egy pontig, de nem kerülnek még hatalomra, valamely már létező politikai egység ki fogja sajátítani az elméletet gyakorlati célok érdekében. Például: a bolsevista Oroszország 1918-ban átvette a marxizmust az Európa elleni politikai céljai érdekében, mialatt a marxizmus politikai propagandistái Németországban politikai halottnak látszottak.

A "Népszövetség" elmélete ténylegesen Amerika sajátja volt. Bárki is terjesztette ezt az eszmét - még Anglia is, amely az első "Népszövetséget" magához ragadta -, Amerika hatalmát növeltei akár tudta ezt, akár nem.

Az olyan ideológiamentes politikusoknak, mint amilyenek Kremlben székelő mongolok, ezt feltétlenül látniuk kellett. Mivel értették az elméletek felhasználásának módját, nem engedhették, hogy akárcsak egy politikai egység is lehetetlenné tegye őket a Népszövetség elméletével. Így ment tönkre a második és utolsó "Népszövetség".

Ezeknek a Népszövetségeknek etikai vonatkozásuk is volt. Egy újabb példát szolgáltattak arra a csalásra, amelyet egyesek még a huszadik század első felében is a politikai magatartás szükséges kellékének tartottak. E Népszövetségek nem voltak egyebek, mint polémikus próbálkozások Európa tagadására. Európa mint politikai egység a kor szellemében alakult. Mindaz, aki bármely más cél érdekében agitált, csupán tagadni tudta ezt az eszmét. Ez magyarázza meg azt a tényt, hogy noha a két "Népszövetség" semmi más politikai tettet nem hajtott végre, mégis megakadályozta Európának, mint politikai egységnek a létrejöttét. Ez teljesen független attól a kérdéstől, hogy minden résztvevő nép tudatában volt-e ennek. Mindazonáltal a politikus organikus feladata, hogy tudatában legyen a politikai realitásnak, megértse és helyesen értékelje az idők lehetőségeit. Természetesen ma már tudjuk, hogy sok személy, aki részt vett ezekben a világcsalásokban, teljesen tudatában volt a realitásoknak.

Abból, amit a politikai organizmusok természetéről mondottunk, nyilvánvaló az államférfiaknak a saját politikai organizmusaikhoz való viszonya is. Ha az államférfi arra szólítja fel a népét, ; hogy vállalja a halált, nem menekülhet az alól a kötelezettség alól, hogy ha szükséges, a saját életét is feláldozza. Az államférfi a saját politikai egységére tartozik fordítani fizikai energiáit, szellemi értékeit és értelmi képességét. Ha gondatlan egy helyzet megvizsgálásában és - mindenekelőtt - ha olyat tesz, amiről tudja, hogy ellentétben áll az organizmus életének folytonosságával, elveszti jogát az élethez. Valóban szerencsésnek tekintheti magát, ha ezek után lehetősége van arra, hogy szívrohamban, agysérülésben, trombózisban vagy egyszerűen az öregkor következtében haljon meg.

Amikor az Európán kívüli erők fokozatosan olyan mértékű hatalomra tettek szert, hogy a Nyugat független létezése problematikussá vált (ez már 1920-tól kezdve nyilvánvaló volt és 1933-tól kezdve teljesen áttetszővé vált), a nyugati államok és a nyugati civilizáció iránt minden államférfinak azt volt a kollektív kötelessége, hogy igyekezzen megmenteni a nyugati államokat az Európán kívüli erők megsemmisítő csapásától. Ezért mindazok az európai államférfiak, akik szabotálták azt, hogy a nyugat európai államok megértsék egymást és véglegesen megegyezzenek egymással (amire a nyugati civilizáció szellemiségének őrzői törekedtek), saját országaik és a nyugati civilizáció sorsának megrontói voltak.

Az ily módon megfogalmazott etika tényetika. Hisz tényszerű, organikus, politikai etika, semmi más.

Ennek az etikának egyedüli parancsszava organikus-politikai parancs. Ez a valláserkölcstől annyiban különbözik, hogy nincs teológiai szankciója. Az összes etikai rendszerektől is különbözik annyiban, hogy csak egyetlen vonatkozást vesz figyelembe: az egyén viszonyát a politikai egységhez. Nincsen semmifajta szankciója büntetőjogi értelemben. A politikai egység és az államférfi közötti organikus vonatkozás maga állítja fel az etikai parancsot. Ha az államférfi megsérti ezt az organikus vonatkozást azáltal, hogy olyan tesz, ami az organizmus életét károsítja, ahelyett, hogy előrevinné, a szankciót a sors, az organizmus belső ereje szolgáltatja. Az az államférfi, aki ilyen bűnt elkövet, elveszti jogát az élethez, de gyakran van olyan szerencsés, hogy élve el tud menekülni. Az egyedek életének ama egzisztenciális szorítása, amelyről kimutattuk, hogy minden politikai egység lényeges jellemzője, nem tesz kivételt a politikusok javára. Ez az organikus parancs (a maga legnagyobb feszültségében) alapozza meg azt a kötelezettséget, hogy egy államférfi a saját élete árán is harcoljon eszméi győzelméért, az organizmus érdekében. Bismarck és Nagy Frigyes is eltökélték, hogy kudarc esetén lemondanak az életről.

A SZUVERENITÁS TÖRVÉNYÉNEK BELSŐ VONATKOZÁSA

A szuverenitás törvénye minden kor minden politikai egysége jellemző sajátosságait írja le. A szuverenitás dönt minden olyan ügyben, amelynek az organizmussal kapcsolatban politikai jelentősége van. A körülményektől függően egy vagy több belső probléma politikailag fontossá válhat, vagyis elkezdheti felvenni a politikai egység formáját és meghatározója lehet a barát-ellenség szétválasztásnak. Az organizmus kormánya ezen a ponton mindig beavatkozik, ha értelme és akarata sértetlen. I. Károly angol király elmulasztotta ezen a kritikus ponton a beavatkozást, amikor megengedte első Parlamentjének, hogy Montague-t börtönbe zárassa azért, hogy a királyok isteni jogát hirdette. Ettől kezdve gyorsan romlott a helyzet, és ennek megfelelően egyre nagyobb erő lett volna szükséges a változó események irányának megváltoztatásához. A küzdelem tényleges jelentőségét a kortárs politikai gondolkodó, Thomas Hobbes kezdettől fogva látta, aki a Parlament álláspontjának államromboló természetét ostorozó gondolatait le is írta. A tényleges helyzetet eléggé érzékenyen felismerte: tudta, hogy az események elértek egy olyan fokot, amelyen a személyes biztonság már nincs biztosítva, és 1640-ben elhagyta Angliát. A belső ellenségeskedés ezen évei alatt Anglia mint politikai egység nem létezett, az európai hatalmi kombinációkban figyelmen kívül hagyták és csak az összeurópai helyzetnek köszönhetően nem osztották fel.

A Parlament önmagát tekintette kormánynak, a monarchisták is önmagukat tekintették kormánynak. A politikai szemlélet természetesen nem foglalkozik a "jogosság" kérdésével. Ennek a kérdésnek nincs politikai jelentősége. Csak jogi jelentése van, és a jog a politika tükröződése. A politikus értékeli a tényeket és hat azokra, a jog ezt követően lép a színre és az a funkciója, hogy megszilárdítson egy adott politikai tény-komplexumot. A jog a törvényest a törvénytelentől a politika követelményei szerint választja el. Ha nincs politikai egység, amely előírja a jogot, nincs jog. Így polgárháború idején nincs jog - illetve két jog létezik. Ha a háború eredményeképpen a korábbi népességi és területi helyzetet állítják vissza, minden esetben kimutatják, hogy a győztes volt az, aki mindig jogosan cselekedett, és a vesztes volt jogilag bűnös. Ez a megváltoztathatatlan tény mutatja a jog természetét.

Mindazonáltal a király és a Parlament szemben állt egymással, mindegyikük magát tartva Angliának. Politikai értelemben mind a király, mind a Parlament tévesét állított, mert Anglia nem volt. A politikai nyelvezetben a két Anglia nem egyenlő Angliával. Mindkét csoport politikai egység volt és azáltal váltak ilyenné, hogy meghatározták, hogy ki az ellenségük. Mindkét csoport úgy viselkedett, mint kormány és mindkét csoport hasznot húzott az organikus politikai jogból: erre hivatkozva határozták meg, hogy ki a belső ellenség, de később erre tételes törvényt is hoztak. Minden kor minden politikai egységének organikus jellemzője a szuverenitás törvényének az a záradéka, melynek alapján ők maguk határozzák meg, hogy ki a belső ellenség, amikor ezt szükségesnek érzik. Így a Parlament területén lévő Gavallérok a kormány ellenségei voltak, és a kormány szemében az ő létezésük törvényen kívüli volt. Hasonlóképpen tekintettek a Parlament hívei a király területén lévőkre. A példát ugyan egy polgárháborúból vettük, de nem szabad azt hinnünk, hogy a belső ellenség effajta meghatározása csak polgárháborúban fordulhat elő. Ellenkezőleg: ha I. Károly a kezdet kezdetén ellenfeleit belső ellenségnek nyilvánítja, és ilyenként bánik velük, nem lett volna polgárháború. Mindazonáltal ennek megtételére hiányzott nála az erő és a szükséges értelem. Hobbes-szal kellett volna tanácskoznia, aki jól értette ezeket a dolgokat. De I. Károly nem sokat olvasott, nem ismerte Hobbes értekezéseit, amelyek az "Emberi természet" és politikai testületről" című könyveiben találhatók.

A történelem során minden hatalom gyakorolta szükséghelyzetben (és némelykor szükséghelyzeten kívül is) azt az organikus jogi hogy meghatározza a belső ellenségét. Ha ezt késlekedés nélkül mindenre kiterjedően teszi meg, a veszélyt elháríthatja. Ha a meghatározással késlekedik és félrendszabályokat alkalmaz, megszűnj politikai egység lenni.

Ha ezt a hatalmat egy politikai egység szükségtelenül gyakorolja/ saját népét üldözi, és elveti a gyűlölet magvait, amik egy szép napon megdöbbentő gyümölcsöt teremnek. Az államférfi és politikai egységének kapcsolatában az organikus etika erre a típusú viselkedésére is alkalmazandó. Az államférfinak nincs organikus joga könnyelműen rendelkezni népe életével. Bűnös, nem-politikai magatartás az alattvalókat halálba küldeni egy olyan háborúban, amely olyan hatalom ellen folyik, amely nem igazi ellenség, egy olyan háborúban, amelynek természeténél fogva sikertelennek kell lennie, avagy kikiáltani egy olyan csoportot belső ellenségnek, amelynek az adott körülmények között nincs reális lehetősége arra, hogy igazi politikai egységgé váljon. Az ilyen kiteszi magát azoknak az organikus szankcióknak, amiket a sors gyakran kiszab ilyen esetekben.
A belső ellenség meghatározásának ezt az organikus jogát nem mindig gyakorolták azonos módon. Ez a meghatározás történhet nyíltan: letartóztatással, hirtelen rohammal, az ellenségnek otthonában történő megsemmisítésével és utcai mészárlással. Történhet rejtett módon: általános büntető jogszabályok kimondásával, melyeket azonban ténylegesen csak egy csoportra alkalmaznak. Történhet formák nélkül, de mégis reálisan: az uralkodó szóbelileg megtámadhatja a kérdéses személyt vagy csoportot. Ez a szóbeli ellenséggé nyilvánítás szolgálhatja csupán a megfélemlítést, vagy lehet orgyilkosságra való felhívás is. A belső ellenséggé nyilvánítás gazdasági nyomás formájában történhet - az ilyen taktika természetesen a liberálisok kedvence. Egy "feketelista" vagy bojkott sújthat egyént és csoportot egyaránt.

Mondanunk sem kell, hogy ennek a jognak a gyakorlása soha sincs összefüggésben egyfajta írott "alkotmánnyal", amely szóbelileg szabályozza a közhatalom megosztását valamely politikai egységben. Lehet, hogy valamely írott "alkotmány" megtiltja a belső ellenséggé nyilvánítást, de a politikai egységek sohasem haboznak szükséghelyzetben, amikor meg kell jelölni a belső ellenséget az ilyen alkotmányos tilalom ellenére is, és gyakran fordulnak ilyen eljáráshoz szükséghelyzettől függetlenül is. Így például a második világháborúban az Európa-ellenes koalíciónak az Atlanti-óceánon túli része a szükséghelyzettől teljesen függetlenül is így járt el, mivel ugyan ténylegesen belső ellensége nem volt, mégis széleskörű belső üldözést indított saját népességének bizonyos csoportjai ellen. Ennek a tevékenységnek politikai természetét nem érinti, hogy kultúratorzító elemek hajtották végre, mivel az itt kifejtett organikus törvények minden kor minden politikai egységét jellemzik, még akkor is, ha politikai és kulturális szempontból kívülállók alkalmazzák azokat.

II.
A szuverenitás törvényének ez a belső alkalmazása természetesen minden magasabb rendű kultúra egységeire érvényes. A klasszikus kultúrában az erre vonatkozó információink elégségesek ahhoz, hogy megmutassuk ennek az alkalmazásnak az alakulását. Az erre vonatkozó legismertebb példa Krisztus előtt 410-ben Demophantos döntése, mely kimondta, hogy minden személy, aki az athéni demokráciát meg akarja semmisíteni, "az athéniak ellensége". Ugyanebben az időben a spártaiak háborút hirdettek minden helóta ellen, akit élve találtak Spárta területén. A mi kultúránkban a nagy inkvizítornak, Torquemadának tevékenysége és mindenekelőtt az a híres dokumentum tanulságos, amely által II. Fülöp Hollandia egész lakosságát halálra ítélte, mint eretnekeket. Ez tárja elénk azt a végső fejleményt, amely ebből az organikus jogból következhet. Kálvin genfi teokráciája II. Fülöptől csak mennyiségileg maradt le.

A régi római közjogban a nemkívánatos személyt ünnepélyese "ellenséggé" nyilvánították, és ez a szó a köz ellenségét jelentette. 4 Birodalom által alkalmazott törvényen kívül helyezések ugyanennek' az organikus funkciónak alkalmazásai voltak (tekintet nélkül a gazdasági motívumokra). A Szent Római Birodalomban a figyelmeztél tés és kiátkozás gyakorlata a belső veszélyes és nemkívánatos elemek, ellen irányult. Ezeket "nyughatatlannak" nyilvánították, és minden < védekezés lehetőségétől megfosztották őket. Ezért mindaz, aki ilyen személyt támogatott, ugyanebbe a kategóriába került. A jakobinusok és a Közjóléti Bizottság ezrével végeztette ki az áldozataikat, azokat is, akiket ellenséggé nyilvánítottak, azokat is, akiket nem.

A korai demokratikus viszonyok között az állam gyengesége a belső csoportokkal szemben nehézzé tette ennek a törvénynek az alkalmazását, de fordítva is állt: nem volt gyakran szükség erre a jogra hivatkozni, mivel minden nyugati állam többé-kevésbé ugyanazon belső viszonyok között élt. A politikai szóhasználatban az egyenlőség és szabadság győzelme mindenesetre alkalmatlanná tette, hogy a régi nyílt, kifejezett, jogászias formában erre a jogra hivatkozzanak.

A korai demokrácia a nyugati civilizációban 1800-tól 1850-ig tartott. Ebben az időszakban a belső ellenség meghatározása által f szemléltetett belső szuverenitás kifinomulttá, értelmileg kidolgozottá, rejtetté vált. Példa erre az amerikai idegentörvény és zendülési törvény, az ausztriai intézkedések a demokraták ellen 1815-1848 között, továbbá Bismarck törvényei az osztályharcosok ellen. Háború esetén természetesen ezt a jogot ugyanolyan erőteljesen gyakorolták, mint valaha, de általában formaságok nélkül: így cselekedtek a jenkik az 1861-1865 közötti polgárháborúban és a francia kommunisták 1871-ben.

A nem-demokratikus viszonyokra való hirtelen áttéréssel - amit az első világháború jelzett - kezdetét vette a megsemmisítő háborúk kora. Ez az abszolút politika korának is nevezhető. A XIX. század a gazdaság kora volt. Ez nem azt jelentette, hogy a gazdaság a cselekvés világában valóságos értelemben valaha is elsődleges volt, hanem azt, hogy a gazdaság sok szempontból indítéka volt a politikának, ahogy ez megmutatkozott az olyan jelenségekben, mint az ópiumháború, az amerikai polgárháború és a búr háború. A gazdaság gyenge államot tartott kívánatosnak, és a gazdasági korszakban az államok védekezésben voltak, de az új korszellem teljesen megváltoztatta a történelem értelmét és a cselekvés tartalmát. Mivel a XX. század korszelleme külsőleg nem diadalmaskodott egész Európában, sokan feltételezték, hogy a gazdaság kora nemcsak folytatódni fog, hanem új, győzelmes szintre is emelkedik. A század kezdetén vívott háború megmutatta, hogy ez a feltevés téves. A kérdéses háborút a nyugati civilizáció egyik gyarmata, a búr állam és Anglia vívta egymással. A háború nem barbárok vagy gyűjtögető életmódot folytató bennszülöttek ellen folyt, tehát nem lehet egy lapon említeni a Tasmania őslakos törzsei ellen vívott ausztráliai háborúval, amikor az áldozatokat lelőtték, teljesen kiirtották, mint a nyulakat. Láttuk, hogy a nyugati kultúrállamok közötti fegyveres összetűzések nem igazi háborúk voltak, hanem olyan természetű összetűzések, mint a görög vetélkedő harcok. A nyugati civilizáció számára a fordulópontot Napóleon jelzi, az abszolút háború és abszolút politika előfutára, de a korábbi hagyomány olyan erőteljesen folytatódott, hogy az 1870-1871-es francia-porosz háborúban a győztes Poroszország még mindig nem gondolt a teljesen legyőzött ellenség teljes megsemmisítésére, sem arra, hogy azt véget nem érő katonai megszállással sújtsa, hanem megelégedett azzal, hogy visszacsatolt a saját területéhez két tartományt és a legyőzöttet kártérítésre kötelezte, amit ez utóbbi néhány éven át fizetett.

A kultúrán belüli fegyveres viszályok esetén Anglia is így viselkedett. Mégis 1900-ban a búrok ellen megsemmisítő háborút folytatott. Ez igazi huszadik századi tett volt, és meg kell jegyeznünk, hogy Anglia, az az organizmus, amely a XIX. század eszméjének fő zászlóvivője volt, és nem arra jelölte ki a sors, hogy meghirdesse a XX. század eszméjét, ilyenformán teljesen az új kor szellemiségének megfelelően cselekedett. Ilyen erős a korszellem - belső alávetettséget követel még attól is, aki a múlt formuláit használja és azt hiszi, hogy egy haldokló eszmét feléleszthet.

A búr háborút azért említettük, mivel ez a szuverenitás törvényének vonatkozásában fordulópontot jelentett. Ebben a háborúban az angol hadsereg megkezdte a belső ellenség kijelölésének és kezelésének huszadik századi módszerét alkalmazni. Ez ebben a vonatkozásban történelmi korszaknak számít, annak ellenére, hogy nem volt politikailag szükség arra, ami megtörtént, mivel minket az érdekel, ami ténylegesen történt, és nem a történelem újraírásában vagyunk érdekeltek. Ebben a háborúban a búrok közül nagyszámú búr polgári lakos, férfi, nő és gyermek került az angol hadsereg fogságába. Ezeket annak az elméletnek alapján vették őrizetbe, hogy veszélyeztetik a Birodalom által ellenőrzött terület belső biztonságát és így belső ellenségnek számítanak. Az őrizetbe vett személyek száma jelentős volt: az akkor létező börtönrendszer befogadóképességéhez mérten túl sokan voltak. Azt a megoldást alkalmazták, hogy erre a célra sietősen felállított fogolytáborokban helyezték el őket. Ezeket nevezték el "koncentrációs tábornak", és ennek a szónak sajátos sorsa lett.

Az első világháború után az abszolút politika korszaka mindenütt megnyilatkozott, és ennek egyik megnyilatkozási formája a "koncentrációs tábor"-rendszernek bevezetése volt a nyugati civilizáció minden országába. Minél nagyobb veszélybe került egy ország külső helyzete, annál nagyobb szükség volt a szilárd belső irányításra, a töretlen és megbonthatatlan belső békére, ezért a leginkább politikai érdekeltségű államok nagy számú ellenségének nyilvánított, illetve - mindenesetre - belső ellenségként kezelt személyt zártak fogolytáborba. De mivel a szó összefüggött a politikával, polémikus jelentése lett, és bizonyos államok arra használták fel, hogy ennek segítségével más államok erkölcsiségét támadják. Ám ezek a koncentrációs táborok minden országban hasonlóak voltak, éppen úgy, mint a börtönök. Nem számít, hogy az Európán kívüli erők zárják az európaiakat az Angliában felállított koncentrációs táborokba, vagy Európa küldi a szlávokat, zsidókat és bolsevistákat az Európában lévő koncentrációs táborokba, ezek a táborok politikai szempontból lényegileg azonosak voltak.

Mindkettő rávilágít a szuverenitás törvényének belső vonatkozására, ahogy az a huszadik században alakul. Az abszolút politika korszakának még van egy teljes évszázada. Így a fogolytáborok és foglyok száma növekedni fog és nem csökkenni.

A belső szuverenitás jövő alakulásáról kell még röviden szólnunk. Mivel korunk és a következő kor szelleme nem a gazdaság, hanem az abszolút politika szelleme, a személyek és a csoportok ellen alkalmazott óvatos, burkolt módszereket el fogják ejteni. Ehelyett újra jelentkezni fog nyíltan, jogilag megfogalmazva az ellenséggé nyilvánítás. Még a gazdasági indítékú döntéseket is teljesen nyíltan politikai eszközökkel fogják átvinni a gyakorlatba.POLITIKAI ORGANIZMUSOK ÉS A HÁBORÚ

Egy politikai egységnek joga van a háborúhoz, organikus joga' háborút kezdeményezni az általa meghatározott ellenség ellen, nem erkölcsi jogról van szó - ez az organikus egység független erkölcsiségtől, noha a legszigorúbb skolasztikus filozófusok ismerik, hogy a politikai egységeknek tisztán erkölcsi szempontból joguk van a hadviseléshez. De itt kizárólag politikai értelemben használjuk ezt a szót: a háború kezdeményezéséhez való jog az organizmus állandó sajátosságai közé tartozik. A politikai egységként való létezés, egy ellenség meghatározása, a háború kezdeménye se, a belső béke fenntartása, a belső ellenséggé nyilvánítás, az összes alattvalók élete és halála feletti hatalom - mindezek n egyebek, mint a politikai-organikus létezés különböző oldalai.! elválaszthatatlanok, egyetlen oszthatatlan egészt alkotnak, amennyiben csakis egymáshoz való vonatkozásaik segítségével határozhatók meg.

Az állam a háború kezdeményezése jogának gyakorlása során mind alattvalóinak, mind az ellenségnek élete felett rendelkezik, a vérontás nem előfeltétele valamely állam életének, hanem a hatalomszerzési folyamat egyik részeként fordul elő. A közvetlenül hatalomra törő állam nem oka a vérontásnak és a háborúnak. Egy politikus sem indítana háborút egy másik állam ellen, ha úgy gondolná, hogy az a másik állam harc nélkül behódol előtte. Ezért a háború mindig az ellenállás és nem a politikai dinamizmus következményei. A háború nem normát állító, hanem egzisztenciális esemény. Kétlem, hogy a magasabb rendű kultúrák egész története során valaha is lett volna olyan eset, hogy egy politikai egység uralkodó rétege először elhatározta, hogy háborúzni fog, majd keresett egy államot, amely ellen háborúzhat. Ez nem lenne politikai cselekvés.

Az élet és halál fölötti általános hatalom egymagában szintén nem fémjele egy politikai organizmusnak. A történelem során számos állam elismerte a családok élet és halál fölötti jogát. A régi Róma megadta a családatyának ezt a jogot. Bizonyos államok elismerték a rabszolgatartó hatalmát a rabszolga élete fölött. A legtöbb állam megengedte, hogy a becstelenséggel megrágalmazott áldozat megküzdjön rágalmazójával életre-halálra. Sok állam elismerte a törzsek közötti vérbosszú jogát - noha ez ebben a vonatkozásban éppen a határesetet jelentette, ritkán és kizárólag békeidőben fordul elő.

Teljesen bizonyított tehát, hogy a politika mint ilyen nem törekszik az élet elvételének monopóliumára. A politika a maga legintenzívebb formájában, a háborúban csakis azért veszi el az emberek életét, mivel ezt a vele szembeni ellenállás szükségessé teszi. A politika a hatalommal vonatkozásban lévő tevékenység, és az organikus ösztön a hatalommal való vonatkozásban csak egyféleképpen viselkedik: egyre nagyobb mértékben törekszik arra. Metafizikailag ez egyfelől az emberi lélek és a magasabb rendű kultúrák lelke, másfelől a ragadozó állatok habitusa közötti vonatkozás. Noha a politika bizonyos esetekben megengedi, hogy alattvalói elvegyék a szuverenitás törvényével összhangban az állam által meghatározott személyek életét, az állam sohasem engedi meg, hogy az alattvalói háborút kezdeményezzenek. Ha az alattvalóknak egy csoportja háborúra vállalkozik, egy új állam jön létre. Ha a vérbosszúhoz való jog törzsi háborúvá változik, az államnak közbe kell avatkoznia, mivel a saját léte van érintve. A komoly politikát űző valamennyi államban ezért helyezték hatályon kívül a vérbosszúhoz való jogot.
A háború kezdeményezésének és ennek folyamán a halálos ítélet kimondásának a joga tisztán politikai jog. Egyetlen egyház sem kívánhatja tagjaitól, hogy haljanak meg az egyházért, hacsak nem válik politikai egységgé (ez teljesen más, mint ragaszkodni ahhoz, hogy a vértanúság magasabb rendű, mint a hittagadás). Kritikus időkben (például az iszlám Abu Bekr idején) számos egyházból 1 állam, de azok többé már nem voltak egyházak, a politikai gondolkodásmód, valamint az egyre nagyobb hatalom utáni alapvető, belső organikus igény irányította őket, és már nem az emberek üdvözítésének és megtérítésének vallási parancsszava.

Kegyetlen és ostoba dolog lenne azt kívánni, hogy azért haljanak meg emberek, hogy utódaiknak gazdasági színvonala sértetlen maradjon avagy magasabb legyen. Amikor a háborúnak gazdasági eszme az indítéka, a gazdasági szempontok a katonai-politikai helyzet következtében elhalványulnak: a siker ismérve politikai természetű, a hadviselés módszerét nem a ráfordított költség alapján ítélik meg, az alkalmazott eszközök mindig katonai-politikai jellegűek, vezetés mindig a politikusok kezében van, és ez még akkor is így lenne, ha kizárólag közgazdászokat alkalmaznának hadvezéreknek. Ez utóbbiak gondolkodása valóban sajátságos lenne ugyan, de nem lenne gazdasági gondolkodás. A politika és a gazdaság az ember gondolkodásnak két különböző iránya, és egyik a másiknak ellensége. Ezért egyetlen igazi politikus és egyetlen igazi katona sem folytathat sohasem teljes lelkiismeretességgel olyan háborút, amit kizárólag gazdasági indítékból vívnak, bármilyen alkalmat nyújt is a személyes kitüntetés elnyerésére. A gazdasági indítékú háborúkat, mint amilyen volt például az 1861-1865-ös amerikai polgárháború és az angol ópiumháború és a búr háború, a résztvevők számára szükségképpen hazug propagandával állították be.

A gazdaság - illetve a "tiszta" gazdaság - önmagában nem képes olyan cselekvésszintre felemelni az embereket, hogy hajlandók lennének kockáztatni az életüket. Ez azért van így, mivel a gazdaság feltételezi az életet, és nincs más célja, mint annak módját keresni, hogyan lehet az életet biztonságossá tenni, táplálni és fenntartani. Az életet a halál árán megvásárolni egyszerűen értelmetlenség - amikor a halál lehetőségével kell számolni, már nem vagyunk többé a gazdaság területén. Ha a gazdaság egy bizonyos háborút kívánatosnak tart, azt egyedül politikai eszközökkel robbanthatja ki, és akkor már nem vagyunk a gazdaság területén.

Gyakran hivatkoznak az erkölcsiségre mint a háború indítékára, és számos háborút vívtak az erkölcs nevében. Mindazonáltal ennek nincs értelme (illetve ez az erkölcsiség bármely nyugati felfogása szerint értelmetlen), mivel az erkölcs hatásköre nem terjed ki az államokra: az erkölcs kizárólag az egyes emberekre vonatkozóan érvényes. Ezenkívül a XIX. század materialista erkölcstana a háborút gyilkossággá nyilvánította. Ezért amikor ennek a fajta erkölcstannak propagandistái (akik ma is léteznek és propaganda tevékenységet folytatnak) a háború megfékezése céljából akarnak háborút, ez nyilvánvaló csalás. A legtöbb, amit egy ember megtehet a gyilkosság megfékezése érdekében, annyi, hogy ő maga tartózkodik a gyilkosságtól, de ezek az erkölcsiség-bajnokok nem ezt tették.

Egy erkölcsi indítékú háború nemcsak erkölcsi szempontból lehetetlen, hanem katonai-politikai szempontból is. A háború nem norma, nem rendszer és nem lehet ellene harcolni. A háború egzisztenciális döntés, nem rendszer és nem intézmény. A gazdasági, erkölcsi, esztétikai vagy egyéb változásoknak nincs racionális céljuk, illetve programjuk, és nincs az a jaj-de-korrekt norma, amely igazolni tudná azt, hogy valaki gyilkoljon. A háború és a politika alkalmazása ténylegesen a többi dolgok megtagadását jelenti. Egy embernek mint magánszemélynek megmaradhatnak a nem-politikai eszményei, de a közéletben ezek eltűnnek a politikai eszményekben. Az eredmény az erkölcsi ruhába öltözött politika.
Az erkölcsiséggel elegyedett politikával kapcsolatban egy másik tény is jelentkezik. Először is két lehetséges elegy van: egyfelől a Cromwell-Torquemada típusú, amelyben maguk a politikusok is hisznek abban, hogy a politikájukkal erkölcsi célokat valósítanak meg, másfelől a Lincoln-Roosevelt típusú, amelynek az erkölcsiség kizárólag a megtévesztés eszköze. Az első esetben abban az arányban, ahogy a politikus erkölcsi szempontok alapján gondolkodik, téves politikát folytat. Így utasította el Cromwell 1653-ban a Spanyolországgal való szövetséget, ami nagyon előnyös lett volna Anglia számára, mivel irtózott a spanyolok vallásától. Ennek ellenére természetesen a viselkedése politika volt, mivel Franciaországgal megkötötte ugyanazt a szövetséget, amit Spanyolországgal nem volt hajlandó megkötni, és sokkal kevesebbet nyert ezzel, mint Spanyolország felajánlott. A második esetben, ahol a politikának erkölcsiséggel való elegyedését nem veszik komolyan (mint Rockwell esetében), egyáltalán nincs szó valóságos erkölcsről, és visszataszító a tisztesség számára. Így, ha az erkölcsiséget a politikában komolyan veszik, ez rossz politikát eredményez, és ha cinikusan használják fel, erkölcstelenné teszi a vele visszaélőt.

Fel lehet tenni a kérdést, hogy az abszolút politika jelen korában miért vitték bele a politikába az erkölcsre utaló szókészletet. A válasz az, hogy ez teljesen megfontoltan és politikai meggondolás alapján történt. Elemi igazság, hogy a politika az ellenség eszméjébe nem foglalja bele a rosszaság, illetve a gyűlölet másodlagos tartalmát. A gyűlölet az egyes emberrel kapcsolatos: a privát gyűlölködésük miatt egymással ellenszenvező emberek között fordul el Még ha ez a terminológia különbözik is Hegelétől, a gondol ugyanaz. Hegel a köz ellenségének olyan gyűlöletéről beszél, a differenciálatlan és teljesen független a személyiségtől. Ez a szó elsődleges értelmében már nem gyűlölet. A háború államok között folyik, és mihelyt az ellenséges államot legyőzik, nem lehet szó a továbbiakban háborúról (az, hogy a győzelem mit jelent, a kort tükrözi vissza, és az abszolút politika korában a másik állam teljes 1 kebelezését jelenti). Az ellenségeskedés megszűnik, és ha volt is valaha bármily fajta gyűlölet, annak most meg kell szűnnie, mert az politikai gyűlölet volt, az ellenséges állam ellen irányult. Az állam megszűnt.

De ha egy állam népessége kizárólag azt a propagandát halijai hogy a háborút nem politikai, hanem erkölcsi, emberiességi, jogi, tudományos és egyéb célokért vívták, ez a népesség a háború végét mint a korábbi ellenséges állam népessége korlátlan elnyomásának kezdetét fogja látni. Így az erkölcsi propaganda a maga meztelenségében lép a színre - a XX. században ez az egyik eszköze annak, hogy a háború után egy újabb háborút vívjanak, egy olyan háborút, amely ebben az esetben nem fegyverrel a kézben küzdő állam ellen, hanem a legyőzött állam túlélői ellen folyik. Ebben rejlik az igazi értelme egy jelenségnek, ami abban az időben számos embert megtévesztett - arra az Európa-ellenes "koncentrációs tábor"-propagandára utalok, amely a második világháború után tetőződött. Ezt a propagandát kizárólag azzal a céllal folytatták, hogy a háború után egy újabb háborút vívjanak, tehát nem igazi háborút, hiszen nem létezett semmifajta ellenálló egység, hanem ez a háború arra irányuló próbálkozás, hogy az Európán kívüli népességben és az Európán kívüli megszálló hadseregekben állandóan megújuló kegyetlenséget és személyes gyűlöletet keltsenek egy védtelen európai nép ellen.
így a "háború megszüntetéséért" vívott erkölcsi háború a valóságban véget nem érő háborúvá válik. A humanitárius célokért folytatott háborúból olyan háború lesz, amelynek az a célja, hogy a korábbi állam lakosságát éhínség által kiirtsák. A koncentrációs táborok ellen vívott háború nagyobb és népesebb koncentrációs táborokat eredményez. Az abszolút politika korában ennek így kell lennie, mivel egy ilyen korban egy háborúhoz nincs szükség nyíltan erkölcsi okokra. A propaganda nem képes több embert a csatatérre vinni, mint a korszellem. Ezért az, aki erkölcsi terminológiával él, olyan rosszindulatot akar belevinni a küzdelembe, amit a politika szelleme egymagában nem képes kialakítani. Proudhon megállapította: "Mindaz, aki emberiességről beszél, megtéveszteni akar."

Egyedül a politika mutatja meg a háború igazi értelmét. A gazdaság, az esztétika, a jog és a többi gondolkodásformák nem képesek elénk tárni a háború jelentőségét, mivel a háború a legnagyobb intenzitású politika. Egy háború politikai értelme az, hogy egy igazi ellenség ellen vívják. Ahhoz, hogy egy háború politikailag igazolható legyen, az szükséges, hogy egy politikai organizmus megerősítését vagy megmentését szolgálja. Bármilyen más háborúban az emberi élet felhasználása az állam rendeltetésének eltorzítása, és az ilyen háborúban elpusztuló katonák és polgári lakosok halála áruló, tisztességtelen gyilkosságsorozatot jelent. Nemzeti szellemű államférfinak kell döntenie arról, hogy ki az ellenség, és ha a döntést hozó államférfi nem ilyen, az eredmény politikai torzulás. A politika nyelvén azt nevezzük igazságos háborúnak, amelyet igazi ellenség ellen vívnak.
Éretlen gondolkodásra vall azt javasolni, hogy katonák döntenek ilyen ügyekben. Egy politikus számára lehetséges, hogy egyszersmind katona is legyen, de egy katona nem válik automatikus politikussá. A Római Birodalomban minden államférfi - általánosságban szólva - katonai parancsnok volt korábban, de ők politikai pályafutásuk részeként mentek ki a csatamezőre. Caesar katonai pályafutása életének késői szakaszában kezdődött, de hány hivatásos katona lett volna képes megfelelő képességgel politikus válni? Politika vonatkozásában a katonák ugyanolyan helyzetben vannak, mint a népesség általában.

A POLITIKAI TELJESSÉG TÖRVÉNYE

Azt, hogy a háború az organikus politikai létezés lényeges kelléke, az a tény mutatja, hogy egy állam sem adhatja fel a háborúhoz való jogát anélkül, hogy ezáltal a politikai létét is fel ne adná. A magasabb rendű kultúrák történetében nagyon kevés példa van arra, hogy egy politikai egység akár nyíltan és tudatosan, akár egyszerűen az alávetettsége által lemondott a háború kezdeményezésének organikus jogáról. És egyetlen esetben sem fordult elő, hogy egy fontos szerepet játszó hatalom, vagy amely azt gondolta magáról, hogy fontos, lemondott volna erről a jogról.

A híres Kellog-Paktum - amit a XXI. századi történész az ideológiai politika csúcspontjaként fog jellemezni - meg sem próbálta az aláíró feleket a háborúról való lemondásra kötelezni. A Paktum csupán "elítéli" a háborút. A francia fordításban "condemner", a német fordításban "verurteilen" áll. Természetesen egy olyan korban, amikor számos politikus a pap szerepét játszotta, majdnem minden egyes állam hajlamos volt "elítélni" a háborút. De a papként viselkedő vezető hatalmak elítélésükhöz fenntartásokat fűztek, így Anglia kijelentette, hogy nem ítélheti el a háborút olyan esetben, ha az a nemzeti becsület, önvédelem, a népszövetségi és semlegességi szerződések, a locarnoi szerződés ügyét vagy olyan érdekszférák jólétét szolgálja, mint Egyiptom, Palesztina, és így tovább. Franciaország és Lengyelország hasonló kivételeket tett. A politikai gondolkodók azonnal megállapították, hogy a Paktum nem tiltotta meg, hanem szentesítette a háborút, mivel a kivételek minden lehetséges esetet magukban foglaltak. Ettől kezdve a háborúkat jogi formába kell önteni. Más politikai gondolkodók egy újévi elhatározáshoz hasonlították a Paktumot.

Ez az egyedülálló Kellog-Paktum tehát az organikus realitásokhoz igazodott, még akkor is, ha az volt a célja, hogy azokat félretegye. Ahelyett, hogy a jog eltörölte volna a politikát, a politika, mi mindig, arra használta fel a jogot, hogy alátámasszon egy bizony politikai tényállást.

A Paktum is kizárólag úgy beszélt a háborúról, mint "a nemzetpolitika egyik eszközéről". Ám semmit sem mondott a háborúról mint bizonyos más eszméknek eszközéről. Sőt a háborúról mint nemzetközi politika eszközéről sem tett egy szóval sem említés. Ezért a Paktum a legbűnösebb háborúkra nem vonatkozott, nemzetközi politikáért, az "emberiességért", az "erkölcsiségért" hasonlókért vívott háború a legrosszabb az összes lehetséges háborúk között, mivel embertelennek állítja be az ellenséget, személyest ellenséggé teszi azt, bármilyen jellegű kegyetlenséget szentesít ellene és a becsület minden fékező erejétől megfosztja azt a személyt, aki ilyen háborúban részt vesz.

Nem is lehetséges teljesen feladni a politikai létet. Csupán egy politikai egység tűnhet el. Ilyenkor érvényesül a politikai teljesség organikus törvénye. Ha egy adott állam idős korának következtében kimerül és nem akar többé háborúzni, illetve politizálni, ha akarja, kinyilváníthatja ezt az elgondolást a világ összes államai előtt. Tudtukra adhatja, hogy lemondott az ellenségeskedésről és minden államot magához ölel, mint barátját, nem akar többé háborút és nem óhajt egyebet, mint békét. Az ilyen magatartás nem hozná meg a kívánt eredményt, bármilyen logikus is lenne teljesíteni az ilyen óhajt. A logika a politikában nem áll fenn. Az így viselkedő állam politikai vákuumot hozna létre és a többi államok, amelyek nem fáradtak bele a háborúba és a politikába, azonnal megszüntetnék ezt a vákuumot, és a háborúról lemondó állam területét és népességét magukhoz csatolnák. Ez a vákuumot kitöltő akció lehet nyílt és leplezetlen, és lehet leplezett.

Mindenesetre a háborúról lemondó hatalom azonnal egy nagyobb területnek a része lesz. Egy államrendszeren belül a politikai vákuum lehetetlen. A politikai teljességnek ez a törvénye a tényleges politikai helyzetek jellemzője, és az eltűnő állam részéről nincs szükség a háborúról való lemondás bejelentésére. Ha egy ilyen állam pusztán a tágabb értelemben vett helyzet általános alakulása következtében, vagyis politikai kötelezettségvállalás révén olyan helyzetbe kerül, hogy nem folytathat háborút, a politikai teljesség törvénye azonnal működésbe lép. Az eltűnő államnak a nagyobb államba való bekebelezéséhez nem szükséges, hogy a területére idegen csapatok vonuljanak be. Természetesen a bekebelezésnek ez a huszadik századi módszere, mivel ez az abszolút politika kora, és a politikai cselekvés számára bármely leplezés szükségtelen és nem megfelelő. A bekebelezés automatikusan megtörténik azáltal, hogy az eltűnő államban a politikai cselekvés képessége csökken.

Így például a második világháború után fél Európának magához ragadása Amerika részéről katonai és a titkos politikai eszközök elegyítésével ment végbe. Oroszország Európa másik felét nyíltabban kerítette hatalmába, de még mindig elegyítette azt olyan XIX. századi nyelvezettel, mint "jogosság", "be nem avatkozás", "biztonság", "katonai szükségesség", és így tovább. Mindkét esetben Európa korábbi politikai egységei függetlenségének látszatát fenntartották.

A nyugati civilizáció ezen felosztása a két Európán kívüli hatalom között egy példája a politikai teljesség törvényének. Az európai államok külön-külön képtelenek voltak háborút folytatni 1945 után, mivel a háborúval együtt járó óriási ipari és emberanyagbeli követelményeknek képtelenek voltak eleget tenni. Ezek a követelmények egyedül Amerikában és Oroszországban voltak jelen. Ezáltal Európa kollektív vákuummá vált, mivel a nyugati civilizációhoz tartozó államok külön-külön politikailag tehetetlenek voltak.

A hadviselésre való képtelenség a politikai létezésről való tényleges lemondással egyenlő, akár tudja ezt a lemondó állam, akár nem. Ezért a függetlenség látszata ellenére a határok, melyeket egy időre meghagytak Európában a második világháború után, nem hatalmi határok voltak, hanem csupán közigazgatási demarkációs vonalak. Ezért Amerika és Oroszország Európának a hozzájuk tartozó felén nem vették komolyan ezeket a határokat. Az egyedüli határ, melyet Oroszország és Amerika komolyan vett, az egyetlen megmaradt hatalmi határ volt Európában, amely közöttük húzódott. Minden korban a tényleges politika világát a háborút folytatni képes hatalmak határozzák meg.
Csak a politikai függetlenség adható fel, a politikai lét nem. A politika még mindig jelen van és felöleli az egész nép életét egzisztenciális értelemben. A védelem és engedelmesség organikus törvényével állunk szemben.

A VÉDELEM ÉS ENGEDELMESSÉG TÖRVÉNYE

A nagy politikai gondolkodó, Hobbes azért írta meg a "Leviathan" című könyvét, hogy még egyszer rámutasson a világ előtt a "védelem és az engedelmesség közötti kölcsönös viszonyra", amelyet mind az emberi természet, mind az isteni törvény igényel. A rómaiak formulája ez volt: "Védelmezek, tehát kötelezek." A védelmet nyújtó személyt megilleti az a jog, hogy a védelmezettek engedelmeskedjenek neki. Ez az engedelmeskedés vagy önkéntesen történik vagy kényszer hatása alatt. Ennek a formulának megint nincs erkölcsi tartalma. Lehet erkölcsi vonatkozása, de itt nincs szó sem erkölcsi, sem más szempontról, egyedül a politikai vonatkozásról. A XX. századi politikai szemlélet szükségképpen tisztán tényszerű, és a politikai realitással kapcsolatban nem fejezi ki sem helyeslését, sem helytelenítését. Az erkölcsi alapon történő helyeslés vagy helytelenítés kívül esik a politikán. Mindazonáltal a kultúra iránti érzéken, hajlamon, illetve ösztönön alapuló helyeslés vagy helytelenítés a politika mozgató ereje. De a realitás vizsgálata során (ami a realitásra való hatás előfeltétele) mindennemű előzetes koncepciót félreteszünk.
Nézzük tehát a védelmet és az engedelmességet! Ez az organikus törvény ismét az egzisztenciális realitás jellemzése. A védelem és az engedelmesség közötti viszony nélkül nincs politika. Minden politikai organizmus bizonyságot tesz erről, és a védelem és az engedelmesség terjedelme határozza meg az organizmus területének határait. Mindenütt, ahol az egyik hatalom egy másik védelme alatt áll, a két hatalom a külpolitikai cél szempontjából egy hatalmat alkot.

Mindenütt, ahol korábban nyilvánvaló rendellenességek voltak, rendellenességek azonnal eltűnnek, mihelyt a kérdéses területen politikai feszültség növekszik. Az organizmust belülről szemlélve elmondhatjuk: a védelem és az engedelmesség mértéke és ezek minősége meghatározza a szóban forgó egység erejét. A magas fokú védelem és magas fokú engedelmesség szervezett organizmust no* létre, amely képes kiállni a politika próbáját. Egy ilyen organizmus gyakran komoly hátrányokon is képes diadalmaskodni. A védelem-engedelmesség viszonyának alacsony foka azt mutatja, hogy az illető egység belsőleg gyenge. Az ilyen organizmus nem tud helytállni egy igazi kemény küzdelemben, és gyakran megadja magát még egy olyan organizmusnak is, amely anyagi eszközökben és számbelileg gyengébb.

Ezért amikor a huszadik században egy organizmus nem meri besorozni katonának saját területének népességét, ez a terület belsőleg gyenge, és nem vehető számba a politikai test részeként. Az ilyen helyzet csak addig állhat fenn, amíg az ilyen terület nem válik politikai feszültség gyújtópontjává. A védelem és engedelmesség törvénye is meghatározója egy politikai egység földrajzi kiterjedésének. Ahol a védelem és engedelmesség megszűnik, ott vannak a tényleges határok.

A 'védelem' és az 'engedelmesség' szavakat megint minden erkölcsi tartalom nélkül használtuk. Így a "védelem" jelenthet katonai eszközökkel gyakorolt korlátlan terrort is, és az "engedelmesség" a koncentrációs tábor alternatívájának tükröződése is lehet. Az Európán kívüli hadseregek által megszállt Európa helyzete ennek az organikus törvénynek értelmében védettnek nevezhető. Még akkor is, ha ezek az Európán kívüli hadseregek éheztetik és kínozzák a lakosságot, mindazonáltal védik Európának azt a részét attól, hogy egy másik politikai egység bekebelezze, Amerika Európának általa megszállt részét védelmezi Oroszországtól, és Oroszország Európának a másik felét védelmezi Amerikától. Így a 'védelem' szó semleges az önzetlenség-önzés szétválasztással szemben. A védelem nem barátságosságot, hanem hatalomszerzést jelent. Az engedelmesség nem azonos a hálával, hanem bármilyen indítékból származó alávetettséget fejez ki.

Ahol a védelmező erő az adott kultúrán belül van, és a védelmezett terület és nép is a kultúrához tartozik, az engedelmesség teljes, természetes és önkéntes lesz a kultúrahordozó réteg részéről, legalábbis akkor, amikor a kultúra léte forog kockán.

Ez a törvény jellemzi például a nyugati feudalizmust. A feudalizmus a lehető legerősebb politikai rendszer. Belülről is, kívülről is jól szervezett. Az a rendszer, amelyben a politikai tevékenység önmagában nyilvánvaló formai keretek között történik. Ez a szó egyedüli igaz értelmében vett Internacionálé, az egész kultúrában egyaránt érvényes jelenség. A mi esetünkben ez volt 300 éven át a nyugati események formája és kerete. A feudális eszmény alapformája nem egyéb, mint védelem és engedelmesség.

A nyugati nemzetközi jog által elismert protektorátusok erre a törvényre utaló példák. Ez is minden keletkező feudális egységre jellemző. A központi kormány kizárólag politikai jellegű lehet, mivel védelmező tevékenységet fejt ki és így politikai engedelmességben részesül.

A törvény egzisztenciális természetét az a tény is mutatja, hogy ha egy állam képtelen megvédeni a saját rendszerén belül egy bizonyos területet és annak népességét, az a terület és az a népesség egy olyan másik állam rendszerébe megy át, amely képes ezt megvédeni és meg is akarja védeni. Az átmenet történhet forradalom és háború által, de történhet tárgyalások útján is, különösen, ha a védelmező állam egy kormányhoz hasonló testületet enged létezni a védelmezett területen, amely külön megegyezésre juthat más hatalmakkal, hogy átadja számukra a népet és a területet. Mellékesen: ez mutatja a túl messzire menő fikciók gyártásának veszélyét a politikában. Ha túl hangosan dicsekednek azzal, hogy a csatlósok nem is csatlósok, ez azt eredményezheti, hogy a védelmezettek egy másik szövetségi rendszerbe kerülnek át. Hasonlóképpen: veszélyes egy erődítményt bevehetetlennek jellemezni, mert ez sohasem fog meggyőzni egy hasonló erősségű, eltökélt államot, de az erődítmény birtokosainak könnyen vereségét okozhatja.

Ugyanezt mélyebbre hatolva úgy is kifejezhetjük, hogy az abszolút politika korában a politikai látszatnak meg kell felelnie a politikai realitásnak. A gazdasági-erkölcsi álszent frázisok századában a szabadság gondosan kidolgozott látszatának és ezzel egyidejűleg % szolgaság merev állapotának fenntartásában állt a politikai ügyesség. Ez használhatatlanná és visszataszítóvá válik korunkban, amelyhez hozzá fog tartozni a következő két évszázad is. Használhatatlanná, mert állandóan fennáll a veszélye annak, hogy a hamis látszatot keltő csak önmagát csapja be és nem a politikai ellenséget, Visszataszítóvá, mert korunk egészségesebb erői megvetik azokat, akik alattomos és rejtett formulákkal akarják a politikai alárendeltség tényét leplezni.

Egy olyan országban, ahol az erkölcsi álszent frázisok monopolhelyzetet foglalnak el a politikai szótárban, a politikusok még egymáshoz sem képesek nyíltan beszélni. A tényekkel szemben a politikai szóhasználat ilyen képtelen fajtájának fenntartásához propaganda-terror szükséges - ez végül azt eredményezi, hogy a kormányzás belülről meggyengül az ilyen országokban. Mindaz, aki akárcsak egy tényszerű megjegyzést tesz, gyanússá válik, és a legjobb koponyák közül néhányan ezért kerültek koncentrációs táborba.

INTERNACIONÁLÉ

Láttuk, hogy a politika világa többelemű. Ennek az organikus ténynek végzetes következménye van a politika világán belül az ideológiai jellegű Népszövetségre és az azon alapuló rendszerekre. Az első és második világháború után az Európán kívüli erők által alapított két Népszövetség egyike sem volt nemzetközi szervezet, hanem csupán államközi szervezetek voltak. Az angol nyelvben nem olyan magától értetődő ennek a két fogalomnak a megkülönböztetése, mint a német nyelvben. A német "zwischenstaatlich" szó olyan eseményt jelent, ami önálló, áthatolhatatlan egységként létező államok között történik, az "international" pedig olyan eseményt, ami mindkét államon belül megy végbe és minden értelemben áthatol a határokon, így a XIX. és XX. századi macedón terrorizmus valóban nemzetközi és nem államközi jellegű volt. Ha a világ különböző államainak népességei különböző államaiktól teljesen függetlenül lennének képviselve a "Népszövetségben", és az államok egyáltalán nem vennének részt abban, lehetne azt nemzetközi szervezetnek nevezni. Amikor a tagság kizárólag az államok képviselőiből áll, akkor a szervezet kizárólag államközi, németül "zwischenstaatlich", angolul "interstate".
A megkülönböztetés azért jelentős, mivel egy államközi szervezet feltételezi az államokat. Ha ezek igazi és nem csak névleges államok, akkor meghatározójuk a szuverenitás és totalitás törvénye. És valóban: mindkét Népszövetségben legalábbis néhány állam valódi állam volt ebben az értelemben. Az első Népszövetségben különböző alkalmakkor öt, hat, illetve hét ilyen állam volt. A második Népszövetségben csupán kettő. De ameddig e két állam benne van, addig a Népszövetség csak az államközi politikai magatartás színhelye.

Egy Internacionálénak (feltéve, hogy a kultúra lelkéből származik megvan a lehetősége, hogy minden államot magába olvasszon ha az életet a maga teljességében felölelő, vagyis kulturális eszme és nem csupán politikai tervezet (és mindenek előtt: nem csupán egy bizonyos elvonatkoztatás, egy eszmény). A feudalizmus ilyen: Internacionálé volt. Szükségtelen mondani, hogy a különféle osztályharcos forradalmi "internacionálék" nem ilyenek voltak, mivel: eredetük tisztán politikai és jellegük kizárólag negatív. Egy kulturális eszme nem lehet negatív: az ilyen eszme nem emberi alkotás, hanem a kultúra fejlődéséből származik és a magasabb rendű organizmus organikus szükségszerűségét képviseli. A 'korszellem' kifejezés a 'kultúreszme' kifejezéssel helyettesíthető. Mindkettő személyfeletti, és a legtöbb, amit egy ember megtehet, annyi, hogy megfogalmazza az eszmét, próbálja megvalósítani vagy elfojtani, illetve eltorzítani. Megváltoztatni vagy elpusztítani nem képes.

Természetesen egy olyan Internacionálé, amely egy kultúreszmét képvisel, nemzetek feletti és nemzetközi a szó igazi értelmében, mivel a nemzetek a magasabb rendű kultúra teremtményei. Csak ilyen Internacionálé olvaszthatja magába az államokat - mégpedig kizárólag a kultúrán belülieket. Az eszme természetesen nem gyakorolna belső hatást az organikus testén kívüli népekre és területekre. Így egy Nyugati Internacionálé nem érinthetné bensőleg Kínát, Indiát, Japánt, Oroszországot vagy az Iszlámot. Reakcióik egy ilyen Internacionáléra - feltéve, hogy a külső okozatai által érintve volnának - szükségképpen negatív reakciók lennének. Ha egy ilyen Internacionálé a Nyugatot egységessé kovácsolná politikai célok vonatkozásában is (a külvilág a Nyugatot - teljesen helyesen - minden más cél vonatkozásában mindig egységesnek tekintette) ez egy nyugatellenes egységet hozna létre a Nyugaton kívüli népek és területek között. Ez csupán azért lenne így, mivel a nyugati civilizáció, amely elsőként cselekedett így, az egész világot tevékenysége szférájává tette. A magasabb rendű kultúrák történetében először egy kulturális-politikai rendszer ölelte át az egész világot, minthogy az Európán kívüli erők politikájának is a maga mélységében a mi nyugati civilizációnk történelmileg mindenható ereje az indítéka, mégpedig úgy, hogy az Európán kívüli erők kizárólag abból a tényből származtatják egységüket, hogy ők Európa tagadásai. Ha nem lenne Európa, Oroszország nem lenne egyéb, mint nyájaikkal vándorló és kicsinyes törzsi háborúkat folytató nomád csoportok színhelye. Hasonlóképpen az 1911-es híres "kínai forradalom" a nyugati áramlatnak csupán visszhang-jelensége volt, és egész jelentősége abban állt, hogy nyugatellenes hatást fejtett ki azon területen, melyet a Nyugat Kínának nevez.

Egy igazi Internacionálé közvetlenül hat az egész kultúrterületre és minden népre, amely azon a területen él. A kapitalizmus ilyen igazi Internacionálé volt - a korszellem megnyilvánulása. Anglia volt a kultúra által kiválasztott eszköz ennek az eszmének a megvalósítására, és Anglia maradt a továbbiak során is a kapitalizmus szellemi otthona. A többi népek rá voltak kényszerítve, hogy életüket ezen eszméhez igazítsák - ami inkább világnézet volt, mint gazdasági rendszer. Választhattak: vagy elfogadják, vagy tagadják azt. Ez a választási lehetősége csak azért létezett, mert a korszellem is tartalmazta a politikai nacionalizmust és ezért a kizárólag egy néphez tartozó kapitalizmus nem ötvözte és sohasem ötvözhette az összes nyugati népeket egy nemzetté. A politikai nacionalizmus az első világháború előtt már haldokló volt, majd a gyakorlata egyszerűen kultúratorzítóvá vált - a Nyugat minden népét megsebezte egyedileg is, kollektíve is.

Korunk Internacionáléja olyan időben jelentkezik, amikor a korszellem kinőtte a politikai nacionalizmust. Az abszolút politika kora nem fogja eltűrni a kicsinyes állameszmét. Ebben az óriási politikai korszakban az egész világ a zsákmány, és nyilvánvaló, hogy gyenge egységek (olyanok, mint Európa korábbi különböző államai a néhány tízezer négyzetkilométerükkel) nem vehetnek részt a politikai küzdelemben egy olyan világban, amelyet 2 milliárd ember népesít be. A legkisebb lehetséges egységnek, amely még megkezdheti a részvételt ebben a világméretű küzdelemben, olyan méretű területtel kell rendelkeznie, mint Európa és Oroszország. Bármilyen küzdelem helyi jelentőségű ennél alább.

A két "Népszövetség" kizárólag államközi jelenség volt. Így feltételezték az államokat, ezért ők maguk nem voltak politikai egységek, nem vehettek részt a politikában, nem létezhettek mint politikai realitások. A szuverenitás és totalitás itt megfogalmazott törvénye a két Népszövetség tagállamait jellemezte, de magukat a Népszövetségeket nem. A liberálisok és racionalisták, a moralisták és a logika tudományának művelői a tények világában úsztak az árral, a helyzet, amibe kerültek, nem rémítette meg őket. Azt állították, hogy nincs szükség egyébre, mint arra, hogy a tagállamok átadják a szuverenitásukat a Népszövetségnek (kizárólag jogi szuverenitásról beszéltek, mivel semmit sem tudtak és semmit sem tudhatnak a 1 szuverenitás organikus törvényéről). Úgy gondolták, hogy a "szuverenitás" egy papírdarabra leírt szó, és mint ilyen - a szimbolikus logika számításai szerint - tetszés szerint alakítható. Ám a szuverenitás történetesen egy politikai organizmus egzisztenciális jellemzője, és ezek az organizmusok nincsenek alávetve emberi irányításnak, hanem - ellenkezőleg - ezek irányítják politikailag az embereket a maguk területén. Ez tény, tehát más szinten létezik, mint a logika szintje. Ezt a logikai szint sohasem metszheti. A logika a kultúrember egyik fejlődési szakaszával, az ember értelmével foglalkozik és csak azzal. Csak az ember értelmét képes ízekre szedni, elemezni, csak azon képes szellemi boncolást végezni. Ezért a logika nem fejthet ki akciót, mivel az akció teremtés. Ebben a fényben a politika inkább tűnik művészetnek, mint a logika. A logika fény, a politika fény-árnyék játék, a logika kámea, a politika intaglio-véset; a logika szilárd, a politika cseppfolyós. A teremtés az egész lélek műve, és a logika csupán a lélek egy kis részének egyik terméke. A logika nonszensz lehet esetleg józan politika; a politikai nonszensz még lehet józan logika. A kultúrpolitikai eszmék megelőzik a realitást, az értelmi eszmények a realitás sarkában járnak.

A Népszövetségek alapeszméje a háború és a politika kiküszöbölése volt. A háborús-politikai egységek számára találkozóhelyéről való gondoskodás aligha képes ezt a célt megvalósítani. Következésképpen ezeknek a találkozási helyeknek nem volt politikai jelentőségük: jelentős politika továbbra is az egyes országok fővárosaiban székelt.
Láttuk, hogy képtelenség az olyan világ, melyben csak egy állam létezik, mivel az állam ellentételt feltételező egység. De bizonyos intellektuelek olyan világot óhajtottak, amelyben egyáltalán nem létezik állam, sem egy, sem több. "Emberiségről" beszéltek, és az emberiséget egyesíteni akarták azzal a céllal, hogy kiiktassák politika által a politikát, háború által a háborút. Ezáltal a háborúra és a politikára igent mondottak, de ez rejtve maradt előttük. Az 'emberiség' szó így polémikus szóvá változott - mindenkit jelent, kivéve az ellenséget. Ez természetesen nem volt új dolog, mivel ez az elcsépelt szó politikai kifejezésként a XVIII. században jelent meg, amikor az intellektuelek és az egyenlőség ideológusai szóhasználatában ez a kifejezés mindenkit jelentett, kivéve a nemességet és a papságot. Ez a szó tehát megfosztotta emberi mivoltától a nemességet és a papságot, és amikor a hatalom az 1793-as francia terror alkalmával az intellektuelek kezébe került, ők megmutatták, hogy úgy tekintik ellenségeiket, mint akikkel embertelenül kell bánni, mivel azok nem tartoznak az "emberiséghez". A politikai és a logika ismét elvált egymástól: a logikai "emberiség" a politikában embertelenséget jelent.

De - szemantikailag (jelentéstanilag) szólva - még az 'emberiség' szó sem zár ki senkit sem. Az ellenség is emberi lény. Ezért az emberiségnek nem lehet ellensége, és az "egy állam" liberális hirdetői és az "emberiség" intellektueljei éppen azzal foglalkoztak, amit ki akartak küszöbölni - a politikával és a háborúval. Az "emberiség" nem a béke, hanem a háború jelszava volt. Az "egy állam" az álmok világában maradt. A politika viszont a valóságos világban maradt és ezeket a politikaellenes dolgokat a maga hasznára fordította.
Milyen lenne a politika nélküli világ? Sehol sem lenne védelem, illetve engedelmesség, nem lenne arisztokrácia, demokrácia, nem lenne birodalom, haza, hazafiasság, nem lennének határok, vámok, uralkodók, politikai gyűlések, nem lennének feljebbvalók és alárendeltek.

Ahhoz, hogy ez a világ megszülessen, illetve folyamatosan létezi zen, teljesen hiányozniuk kellene a világból az olyan embereknek, akikben kezdeményezési kedv és uralkodási vágy van. Nem volna szabad léteznie hatalomvágynak, nem léteznének barbár ösztönök! bűnözők, felsőbbrendűségi érzések, messiási eszmék, békétlen emberek, akcióprogramok, nem lenne hittérítés, becsvágy, személyes szintet meghaladó gazdaság, nem lennének külföldiek, nem lennének fajok, nem léteznének eszmék.
Eljutottunk az alapvető különbségtételhez a politikai gondolkodás és csupán a politikáról való gondolkodás között. A politikával kapcsolatos mindennemű, kizárólag értelmi megközelítésű gondolkodás az emberi természetet nagyrészt nem létező jellemző vonásokkal ruházza fel.

A KÉT POLITIKAI ANTROPOLÓGIA

Bármely politikai elmélet próbaköve az, hogy mi az állásfoglalása az emberi természet erkölcsi alapminőségével kapcsolatban. Ebből a szempontból csak kétfajta politikai elmélet van: az, amely "természeténél fogva jó" emberi természetet tételez fel, és az, amely az emberi természetet ellenkezőnek látja. A "jó" ésszerűt, tökéletesíthetőt, békeszeretőt, nevelhetőt, javulni vágyót és más különböző dolgokat jelenthet.
Minden racionalista politikai elmélet, illetve államelmélet az embert természeténél fogva "jónak" tekinti. Az enciklopédisták, az illuminátusok és báró Holbach filozófiájának követői valamennyien a racionalizmus beköszöntésének tünetei a XVIII. században. Valamennyien "az emberi természet lényegi jóságáról" beszéltek. Rousseau volt ebből a szempontból a XVIII. századi írók közül a legerőteljesebb és legradikálisabb. Voltaire ettől elhatárolta magát: totálisan tagadta, hogy az emberi természet lényegénél fogva jó lenne.
Különös, hogy valaha is alapulhatott politikai elmélet ilyen feltevésen, mivel a politika csakis a barát-ellenség szétválasztás formájában valósul meg. Így az ellenséges viszony elmélete azt tételezi fel, hogy az emberi természet lényegénél fogva békeszerető és nem ellenséges.

A XVIII. század közepe a 'liberalizmus' szónak és liberalizmus fogalomrendszerének kezdete. Mivel az emberi természet alapvetően jó, felesleges vele szemben a szigorúság, tehát az ember "szabad" lehet. Ez az eszme az angol szenzualista (vagyis kizárólag az érzékekhez kötött ismeretet elismerő) filozófusoktól származik. Rousseau társadalmi szerződés-elméletének alapja az előző századi angol Locke filozófiája. Az egész liberalizmus szenzualista, materialista filozófiát hirdet. Az ilyen filozófiák tendenciájukban racionalista gondolatrendszerek, és a liberalizmus egyszerűen a politikailag alkalmazott racionalizmusnak egy változata.

A XVII. századi vezető politikai gondolkodók, mint Hobbes és Pufendorff annak a "természetnek" az állapotát, amelyben az államok léteznek, úgy tekintették, mint egyfajta állandósult veszélyt és kockázatot, ahol az akciók indítékai a vadállatok összes ösztönei és késztetései: az éhség, a félelem, a féltékenység, mindenfajta vetélkedés és vágy. Hobbes megállapította, hogy igazi ellenségeskedés kizárólag emberek között lehetséges, és a barát-ellenség szétválasztás annyival mélyebb az emberek, mint az állatok között, amennyivel az emberek világa szellemileg a vadállatok világa fölött áll.

A két politikai antropológiát szemlélteti a Carlyle által kitalált története Nagy Frigyes és Sulzer társalgásának, amelyben Sulzer kifejti a racionalizmus új felfedezését, mely szerint az emberi természet lényegileg jó. Nagy Frigyes pedig ezt mondja: "Ó, kedves Sulzer, Ön nem ismeri ezt az átkozott fajt!"

Az emberi természet jóságának feltételezése az elméletben két fő ágat alakított ki. Az anarchizmus ezen feltételezés radikális elfogadásának eredménye. A liberalizmus a feltevést kizárólag az állam gyengítésére használja fel: olyan államot akar, amely a "társadalomnak" szolgál. A korai liberális Thomas Paine fejezte ki ezt a gondolatot egy olyan formulában, amely a liberalizmusra máig érvényes: a társadalom az ésszerűen szabályozott szükségleteinknek az eredménye, az állam a bűneink következménye. Az anarchizmus a radikálisabb: az emberi jóságot teljesebb mértékben fogadja el.

A "hatalom egyensúlyának", az állam egyik gyengítési technikájának eszméje mélységesen liberális elgondolás. Ilyen módon az állam alárendelhető a gazdasági életnek. Ez államelméletnek nem! nevezhető, mivel csupán tagadás. Nem tagadja teljesen az államot, hanem decentralizált, gyenge államot óhajt. Nem akarja, hogy az állam a politikai organizmus súlypontja legyen. Az organizmust inkább "társadalomnak", szabad és független egyének és csoportok laza társulásának gondolja, melynek szabadságát egyedül a szokásos büntetőjog korlátozza. Ezért a liberalizmusnak nincs ellenére, ha egyének a törvények fölött állnak. A liberalizmus a tekintélyt nem kedveli. Az államot, mint a tekintély legnagyobb jelképét, gyűlöli. A két nemes rendet mint a tekintély jelképeit szintén gyűlöli.

Az anarchizmus, az állam és mindenfajta szervezet radikális tagadása igazi politikai erőt képviselő eszme. Elméletileg politikaellenes, de intenzitása révén politikai jellegű, mégpedig az egyetlen módon, ahogy a politika megnyilatkozhat: a szolgájává tudja tenni az embereket, és egymás ellenségeivé tudja tenni őket. A XIX. század folyamán az anarchizmus olyan erőt képviselt, amellyel számolni kellett, noha majdnem mindig valamilyen más mozgalommal szövetkezett. Különösen a XIX. századi és a XX. század elejei Oroszországban volt hatalmas politikai realitás. Itt mint nihilizmus volt ismeretes. Oroszországban az anarchizmus helyi erőssége annak volt tulajdonítható, hogy történetesen vonzó volt a vékony szentpétervári kérgen belül izzó, rettenetes nyugatellenes érzelmek számára. Nyugatellenesnek lenni annyit jelentett, mint minden ellen lenni, ezért a nyugatellenes ázsiai negativizmus az anarchizmus nyugati elméletét alkalmazta kifejezési eszközéül.

Ám a liberalizmus a maga megalkuvó, határozatlan magatartásával, a precíz fogalmazásra való képtelenségével, valamint azzal a sajátosságával, hogy képtelen kiváltani akár pozitív, akár negatív érzelmeket, nem politikai erőt képviselő eszme. A XVIII., XIX. és XX. században számos híve csak úgy vett részt a politikában, mint más csoportok szövetségese. Nem okozhatott problémát, nem volt képes felsorakoztatni az embereket mint barátokat és ellenségeket, ezért nem politikai eszme volt, hanem csupán egy politikával kapcsolatos elgondolás. Követőinek a liberalizmusuk kifejezési eszközeként más eszmék mellett vagy ellen kellett állást foglalniuk.

Az anarchizmus képes volt arra indítani bizonyos embereket, hogy áldozzák fel az életüket, de a liberalizmus nem. Más dolog meghalni azért, hogy minden rend, minden állam el legyen törölve a föld színéről, és egészen más dolog meghalni az államhatalom decentralizálásáért. A liberalizmus lényegénél fogva nem-politikai ej gondolás, kívül esik a politikán. Azt szeretné, hogy a politika a gazdasági élet és a társadalom szolgálólánya legyen.

A LIBERALIZMUS

A liberalizmus a racionalizmus egyik legfontosabb mellékterméke. Eredetét és ideológiáját tisztán kell látnunk.

A nyugati történelemnek az ellenreformációt követő, "felvilágosodás" korszaka egyre növekvő nyomást gyakorolt az értelem, ész és logika fejlődésére. Ez az irányzat hozta létre a XVIII. század közepén a racionalizmust, amely az összes szellemi értékeket tárgyának tekintette, és arra törekedett, hogy az "ész" szempontjából újraértékelje. A nem-organikus logika az a képesség, amelyet az emberek matematikai, mérnöki, szállítási, fizikai problémák megoldására és egyéb, erkölcsi értékelést nem igénylő helyzetekben mindig alkalmaztak. Az azonossághoz való ragaszkodás és az ellentmondás elvetése az anyagi tevékenységben használható eljárás. Ezek az elvek értelmi kielégülést nyújtanak a tiszta elvont gondolkodásban (például a matematikában és a logikában) is, de túlhajtva pusztán technikává, egyszerű feltevésekké válnak, melyeket kizárólag tapasztalatilag lehet igazolni. A racionalizmus vége a pragmatizmus (haszonelvűség), az ész öngyilkossága.
Az ész alkalmazkodása az anyagi problémákhoz azt okozza, hogy mindenfajta probléma mechanikussá válik "az ész fényében" szemlélve, minden gondolkodási misztikum, illetve tendencia nélkül. Descartes az állatokat automatává racionalizálta, és egy-két emberöltő múlva maga az ember is automatává, illetve állattá racionalizálódott. Az organizmusok kémiai és fizikai problémává váltak, és személyfeletti organizmusok egyszerűen többé nem léteztek, mivel nem voltak hozzáférhetők az ész számára, lévén láthatatlanok és megmérhetetlenek. Newton a csillagokból álló világegyetemet egy nem-szellemi önszabályozó erővel ruházta fel, a következő évszázad eltávolította a szellemet az embertől, az ember történelmétől és ügyeitől.

Az ész megveti a megmagyarázhatatlant, a titokzatosat, a homályosat. Egy gép megszerkesztésének vagy egy hajó építésének gyakorlati problémája esetén érezni kell, hogy minden tényező a tervező ismerete és irányítása alatt áll. Semmi olyan nem létezhet, ami nem mondható meg előre és nem irányítható. A racionalizmus, annak érzése, hogy minden dolog az ész alá vethető és teljesen megmagyarázható, elvet mindent, ami nem látható és ki nem számíthat tó. Ha valami ténylegesen nem számítható ki, az ész egyszerűen azt t mondja, hogy oly számos tényező van, és azok annyira bonyolultak, hogy a számítás gyakorlatilag kivihetetlen, de elméletileg nem lehetetlen. Így az észnek hatalmi akarata is van: mindazt, ami nem engedelmeskedik, ellenszegülőnek nyilvánítja vagy egyszerűen, tagadja a létezését.

Érdeklődését a történelem felé fordítva a racionalizmus az egész, történelmet az ésszerűség felé irányuló tendenciának látta. Az évezredek során az ember "felemelkedik" és a barbárságból és fanatizmusból a felvilágosodás felé, a "babonából" a "tudomány" felé, az erőszakból az "ész" felé, a dogmából a kritikai szemlélet felé, a sötétségből a világosság felé "halad". Nincsenek többé láthatatlan dolgok, nincs többé szellem, lélek, nincs többé Isten, egyház, nincs többé állam. A gondolkodás két pólusa "az egyed" és az "emberiség". Mindaz, ami ezeket elválasztja egymástól, "ésszerűtlen".

A dolgok ezen ésszerűtlennek bélyegzése voltaképpen korrekt eljárás. A racionalizmusnak mindent mechanizálnia kell, és számára mindaz, amit nem tud mechanizálni, szükségképpen ésszerűtlen. Ezáltal az egész történelem, annak lefolyása, titkos erői, rendeltetése ésszerűtlenné válik. Maga a racionalizmus is, mint egy magasabb rendű kultúra fejlődésének mellékterméke, szintén ésszerűtlen. Az, hogy a racionalizmus miért követ egy vallási korszakot, miért tart rövid ideig az uralma, miért tűnik el ismét a vallásban; ezek a kérdések történelmiek, tehát ésszerűtlenek.

A liberalizmus politikai racionalizmus. Elveti az államot, mint organizmust és azt csak mint egyedek közötti szerződést képes látni. Az élet céljának semmi köze sincs az államokhoz, mivel azoknak nincs önálló létük. Így az élet céljává az "egyed" "boldogsága" válik. Bentham ezt a lehető legdurvábban kollektivizálta a "legnagyobb számú ember legnagyobb boldogságává". Ha a legelésző állatok beszélni tudnának, ezt a jelszót alkalmaznák a farkasokkal szemben. A legtöbb ember számára, akik a történelemnek csupán anyagai és nem szereplői, a "boldogság" a gazdasági jólétet jelenti. Az ész mennyiségileg és nem minőségileg értékel, így az átlagembert teszi meg "emberré". "Az ember" élelemmel, ruházattal, menedékhellyel, társadalmi és családi élettel és szabadidővel rendelkező lény. A politika némelykor láthatatlan dolgokért kívánja az élet feláldozását. Ez a "boldogság" ellen irányul, ezért nem szabad léteznie. A gazdasági élet azonban nincs a "boldogság" ellen, hanem majdnem egyenlő terjedelmű azzal. A vallás és az egyház az egész életet láthatatlan dolgok alapján kívánják értelmezni és így a "boldogság" ellen hadakoznak. Másrészt a társadalmi etika biztosítja a gazdasági rendet, így előmozdítja a "boldogságot".

Itt találta meg a liberalizmus a gondolkodásának két pólusát: a gazdasági életet és az etikát. Ezek megfelelnek az egyed és az emberiség fogalmának. A divatos etika kizárólag társadalmi, materialista etika. Ha a régi etikát meg is tartották, a metafizikai alapjait elfelejtették, és azt mint társadalmi (és nem mint vallási) parancsszót hirdetik. Az etika a rendfenntartáshoz, a gazdasági tevékenység keretéül szükséges. E kereten belül azonban az "egyednek" "szabadnak" kell lennie. A liberalizmusnak a nagy jelszava a "szabadság". Az ember kizárólag önmaga és nincs kötve semmihez, csak ahhoz, amit magának választ. Így a "társadalom" emberek és csoport "szabad" társulása. Ezzel szemben az állam a szabadság hiánya, kényszerítés, erőszak. Az egyház a szellemi szabadság hiánya. A liberalizmus a politika területén mindent átértékelt. A háború a gazdasági pólusról nézve versengéssé, az etikai pólusról szemlélve ideológiai különbözőséggé változott. A liberalizmus a háború és béke titokzatos váltakozása helyett csak a versengések, illetve biológiai ellentétek állandó küzdelmét látja, ami egyetlen esett sem válik ellenségeskedéssé, illetve véres összetűzéssé. Az álla~ etikai oldalról társadalommá, illetve emberiséggé, gazdasági oldalról pedig termelési és kereskedelmi rendszerré válik. Valamely politikai cél megvalósítására irányuló akarat etikai oldalról "szociális eszmények" programkészítésévé, gazdasági oldalról számításkészítéssé alakul. A hatalom etikailag propagandává, gazdaságilag szabályozássá válik.

A liberalizmus tanítását legtisztábban valószínűleg Benjámin Constantin fejezte ki, aki 1824-ben fejtette ki nézeteit az "ember haladásáról". Szerinte a XVIII. századi felvilágosodás a maga értelmi-humanitárius jellegével csupán előjátéka az igazi felszabadulásnak - amely a XIX. század műve. A "szabadság" eszközeit a gazdasági élet, az iparosodás és a technika képviselik. A racionalizmus természetes szövetségese volt ennek az irányzatnak. Az új eszmének le kell győznie a feudalizmust, a reakciót, a háborút, az erőszakot, az államot, a politikát és a tekintélyt, és ezek helyébe kell lépnie a észnek,,( a gazdasági életnek, a szabadságnak, a haladásnak és a parlamentarizmusnak. A háború, lévén erőszakos és brutális, ésszerűtlen, és át í kell adnia a helyét az intelligens és civilizált kereskedelemnek. A háború minden szempontból elítélendő: gazdasági szempontból még a j győző számára is anyagi károsodást jelent. Az új háborús technika (a í tüzérség) a személyes hősiességet érzékelhetetlenné tette, így a hadviselés vonzó ereje és a vele járó dicsőség elvált a gazdasági hasznosságától. A korábbi időkben a katonanépek igázták le a kereskedelemmel foglalkozó népeket. Többé nem ez a helyzet. Most a kereskedelmet folytató népek lépnek a színre, mint a Föld urai.

Egy pillantásnyi reflexió is mutatja, hogy a liberalizmus teljesen negatív. Nem alakítható, hanem mindig kizárólag széttagoló erő. Le akarja rombolni a két ikertekintélyt, az egyház és az állam tekintélyét és a gazdasági szabadsággal meg a társadalmi etikával kívánja helyettesíteni azokat. Az organikus realitások viszont csak két alternatívát engednek: az organizmus vagy hű marad önmagához, vagy megbetegszik és eltorzul, majd más organizmusok prédájává válik- A vezetők és vezetettek természetes szétválása ezért nem szüntethető meg az organizmus megsemmisülése nélkül. A liberalizmus az állam elleni küzdelmében sohasem volt teljesen sikeres, annak ellenére, hogy a XIX. század folyamán az államot széttagolni szándékozó erők minden más típusával szövetségben tevékenykedett. Ennek megfelelően voltak nemzeti liberálisok, szociál-liberálisok, szabad konzervatívok, liberális katolikusok. Szövetkeztek a demokráciával, ami nem liberális, hanem következményében ellenállhatatlanul tekintélyi uralom. Amikor a tekintély erői meg akarták védeni magukat a liberálisokkal szemben, akkor ez utóbbiak az anarchistákkal rokonszenveztek. A XX. században a liberalizmus Spanyolországban szövetkezett a bolsevizmussal, és az európai liberálisok az orosz bolsevizmussal rokonszenveztek.

A liberalizmus csak negatív módon határozható meg. Tisztán kritikai, nem élő eszme. Nagy jelszava, a "szabadság" negatív jellegű, valójában a tekintélytől való szabadságot, tehát az organizmus szétesését jelenti. Végső soron társadalmi atomizálódást eredményez, amelyben nemcsak az állam, hanem a társadalom és a család tekintélye is ki van kezdve. A válás egyenrangú a házassággal, a gyermekek egyenrangúak a szülőkkel. Ez az állandó negatívumokban való gondolkodás eredményezte, hogy olyan aktivisták, mint Marx, Lorenz von Stein és Ferdinánd Lasalle lemondtak politikai eszközként való használatáról. A liberalizmus magatartása mindig ellentmondásos volt, mindig kompromisszumra törekedett. Mindig ki akarta játszani "egyensúlyozás" végett a demokráciát a monarchiával szemben, a gyárigazgatókat a munkásokkal szemben, az államot a társadalommal szemben és a törvényhozó hatalmat a bíráskodással szemben. Válság esetén a liberalizmus mint ilyen sehol sem található. Forradalomban a liberálisok vagy az egyik vagy a másik oldalhoz csatlakoznak, liberalizmusok következetességétől és a tekintély iránti ellenséges érzelmeik fokától függően.

Így a liberalizmus a cselekvésben éppen olyan politikai jellegű, mint bármely más állam volt. A nem-liberális csoportokkal és eszmékkel való szövetkezése organikus szükségszerűség. Elméleti individualizmusa ellenére (amely természetesen kizárná annak lehetőségét, hogy egy ember vagy csoport egy másik embertől vagy csoporttól az élete feláldozását követelje) a liberalizmus olyan "szabadságellenes" eszméket támogat, mint a demokrácia, szocializmus, bolsevizmus, anarchizmus, amelyek mindegyike megköveteli az élet feláldozását.

II.
A racionalizmus az emberi természet általános alapvető jóságának antropológiájából hozta létre a XVIII. századi enciklopédizmust, a szabadkőművességet, demokráciát, anarchizmust és liberalizmust, összes elágazásaikkal és változataikkal együtt. Mindegyik gondolatrendszer szerepet játszott a XIX. század történelmében és az egész nyugati civilizáció torzulása következtében okozója lett még a XX. századi két világháborúnak is, amikor már a racionalizmus groteszk módon nem találta helyét és lassanként irracionalizmussá alakult át. A XX. század közepén még nem került sor a liberalizmus hullájának temetésére. Következésképpen a nyugati civilizáció súlyos betegségét még most és a liberalizmusban diagnosztizálták, idegen-mérgezéssel súlyosbítva.

Mivel a liberalizmus szerint a legtöbb ember harmonikus, jó ember, az következik, hogy meg kell engedni az embereknek, hogy kedvük szerint cselekedjenek. Mivel a liberalizmus szerint nincs olyan magasabb egység, amelyhez mindenki kötve van, melynek személyfeletti élete az egyének életét uralja, az emberi tevékenység minden területe kizárólag öncélú, mindaddig, amíg nem tör uralomra és a "társadalom" keretei között marad. Így válik a művészet öncélúvá (l'art pour l'art). A gondolkodás és cselekvés minden területe ugyanígy autonómmá lesz. A vallás kizárólag társadalmi fegyelmi szabályzattá alakul át, mivel ennél több már tekintély elfogadását jelentené. A természettudomány, filozófia és nevelés mind egy-egy önálló világ. Egyik sincs alávetve magasabb normának. Az irodalom és a technika ugyanígy autonómiára jogosult. Az állam funkciója csak az, hogy szabadalmak és copyright útján védje őket. De elsősorban a gazdaság és a jog független az organikus tekintélytől, a politikától.

A XXI. századi olvasóknak nehéz lesz megérteniük, hogy egykor az volt az uralkodó felfogás, hogy az egyes embernek gazdasági vonatkozásban még akkor is szabadnak kell lennie, ha személyes tevékenysége százezrek éhínségét, teljes erdőségek és ásványi kincsekben gazdag területek pusztulását és az organizmus életerejének elsatnyulását eredményezi. Ám mindez teljesen megengedhető az olyan ember számára, aki önmagát a gyenge állami tekintély fölé emeli, és magáneszközökkel az egész népesség gondolatainak irányítására törekszik, azáltal, hogy ellenőrzi a sajtót, rádiót és a mechanizált drámaírást.
Még nehezebb lesz számukra megérteni azt, hogy egy ilyen személy hogyan volt képes a joghoz fordulni romboló szándékának kikényszerítése végett. Így egy uzsorás még a XX. század közepén is sikeresen fordulhat jogi segítségért annak érdekében, hogy megfosszon a birtokától akárhány parasztot és farmert. Nehéz elképzelni, hogyan lenne képes valaki a politikai organizmust jobban megsérteni, mint a földnek ilyen porrázúzásával, ahogy ezt a nagy von Stein mondja.

Ám ez a gazdasági életnek és a jognak a politikai tekintélytől való függetlensége eszméjéből elkerülhetetlenül következett. Nincs semmi magasabb, nincs állam, csak egymással szembenálló egyedek vannak. Az csak természetes, hogy a gazdaságilag ügyesebb egyedek kaparintják kezükbe a legnagyobb mozgósítható vagyont. Ha azonban igazi liberálisok, ezen gazdagsággal együtt nem óhajtják a tekintélyt, mivel a tekintélynek két vonatkozása van: a hatalom és a felelősség. Az individualizmus pszichológiai szempontból önzést jelent. A "boldogság" = önzés. Rousseau, a liberalizmus nagyapja igazi individualista volt és öt gyermekét a lelencházba küldte.

A jognak mint az emberi gondolkodás és törekvés egyik területének ugyanakkora függetlensége és ugyanakkora függősége van, mint minden más területnek. Az organikus kereten belül szabadon gondolja át és szervezi rendszerbe az anyagát. De a többi gondolkodásformához hasonlóan külső eszmék szolgálatába állítható. Így a jog, amely eredetileg a törvényalkotásnak és (a rendfenntartás és a magánviták megelőzése által) az organizmus belső békéje megőrzésének eszköze, a liberális gondolkodás révén a belső rendetlenség fenntartásának eszközévé vált, annak eszközévé, hogy a gazdaságilag erős egyének megsemmisíthessék a gyengébbeket. Ezt nevezték a "jog uralmának", "jogállamnak", "az ítélkezés függetlenségének". Egy adott tényállás jogi szentesítésének eszméje nem a liberalizmus eredeti gondolata. Hobbes idejében más csoportok már próbálkoztak ezzel, de Hobbes romlatlan lelke a legprecízebb világossággal ki- 1 mondta, hogy a jog uralma azoknak az uralmát jelenti, akik meghatározzák és irányítják a jogot. Egy "magasabb rend" uralma üres frázis, amit csupán adott embereknek és csoportoknak valamely alacsonyabb rend fölötti konkrét uralma tart elfogadhatónak.

Ez politikai gondolkodás volt, amely a hatalom eloszlására és működtetésére irányult. Politika volt kiemelni az uzsorás álszentségét, erkölcstelenségét és cinizmusát is, aki hangosan követeli annak a jognak az érvényesítését, amely gazdagságot szán neki és szegénységet millió másik embernek, és mindezt valami magasabb, emberfeletti érvényesség nevében. Amikor a tekintély egyszer majd újra felkel a racionalizmus és a gazdaság erői ellen, hozzá fog látni annak kimutatásához, hogy azok a transzcendentális (tapasztalattól független) eszmények, amelyekkel a liberalizmus felszerelte magát, semmivel sem érvényesebbek, mint az abszolút monarchia korának legitimizmusa. A legitimizmus legerőteljesebb támaszai az egyeduralkodók voltak, a liberalizmusé pedig a bankárok. De az egyeduralkodó teljes létével az organikus léthez volt kötve, organikusan még ott is felelős volt, ahol ténylegesen nem volt felelős. Így XVI. Lajosnak, I. Károlynak, számtalan más egyeduralkodónak és abszolút fejedelemnek menekülnie kellett jelképes felelőssége miatt. De a bankárnak csak hatalma van, de felelőssége nincs, még jelképesen sem, gyakran már csak azért sem, mivel a neve általában nem ismert. A történelem, a Rendeltetés, az organikus folytonosság, a hírnév mind óriási befolyást gyakorolnak egy abszolút politikai vezetőre, ráadásul a helyzete teljesen távol tartja a megvesztegethetőség világától. A bankár azonban névtelen, teljesen gazdasági, felelőtlen magánszemély. Semmilyen szempontból sem lehet önzetlen, maga a puszta léte az önzés megdicsőülése. Nem gondol a történelemre, a rendeltetésre, továbbá messzemenően korrumpálható alantas eszközökkel, mivel uralkodó vágya a pénz és az egyre több pénz utáni vágy.
A liberális bankár a tekintély elleni hadakozása során kialakított egy elméletet, amely szerint a hatalom megvesztegethetővé teszi az embereket. Ám az óriási névtelen vagyon az, ami megvesztegethetővé tesz, mivel nincsenek személyfeletti fékjei, olyanok, amik az igazi államférfit teljesen a politikai organizmus szolgálatába állítják és minden korrupció fölé emelik.

Éppen a gazdaság és a jog területén gyakorolta a liberális tan a legrombolóbb hatást a nyugati civilizáció egészségére. Nem sokat nyomott a latban, hogy az esztétika függetlenné vált, mivel a nyugati zene (az egyetlen művészi forma Nyugaton, melynek még mindig volt jövője) nem méltatta figyelemre az elméleteket, és folytatódott a nagy alkotó korszak, amely Wagnerrel és epigonjaival ért véget. Baudelaire a l'art pour l'art nagy jelképe: ő a betegességnek mint szépségnek a szimbóluma. Ezért Baudelaire nem más, mint az irodalmi liberalizmus, a betegesség mint életelv, a válság mint egészség, a betegesség mint éltető szellem, a szétesés mint cél. A személyiség liberális eszménye: az individualista, kapcsolatok nélküli ember. A liberalizmus a legnagyobb kárt nem a gondolkodás, hanem a cselekvés területén okozta.

Azzal, hogy a gazdaság és a technika területén nyugodtan átengedte a kezdeményezést az egyéneknek, akik kicsinyes politikai befolyás alatt álltak, az egyedeknek olyan csoportját hozta létre, akik számára személyes vágyaik fontosabbak voltak, mint az organizmus és a nép millióinak kollektív sorsa. A jog, amely ezt a tényállást szolgálta, teljesen különvált az erkölcsiségtől és a tisztességtől. Annak érdekében, hogy az organizmus a szellemi oldalától meg legyen fosztva, azt az erkölcsiséget, amit még elismertek, a metafizikától és a vallástól elválasztották, és egyedül a "társadalomra" vonatkoztatták. A büntetőjog a bankár-liberalizmust tükrözte azáltal, hogy büntetni rendelte az erőszakos és szenvedélyből fakadó bűncselekményeket, de nem minősítette bűncselekménynek a nemzeti vagyon tönkre tételét, milliók nyomorba döntését vagy az országost méretű uzsorát.

A gazdasági élet függetlensége a liberalizmus "dogmája" volt. Ezt vita tárgyát nem képezhette. Sőt kialakították az elvont "gazdasági ember" fogalmát. Ennek a gazdasági embernek a cselekedetei előre megmondhatók voltak, mintha a gazdasági élet egyfajta vákuum . lett volna. Ennek a gazdasági embernek az egyetlen indítéka a gazdasági haszon, egyedül a kapzsiság ösztönző erő a számára. A siker technikája, hogy ki-ki a maga hasznára összpontosítson, és hagyjon figyelmen kívül minden mást. Mindazonáltal ez a "gazdasági ember" volt általában az ember a liberálisok számára. Ő volt világképük egysége. Ezeknek a gazdasági porszemeknek volt az összessége az "emberiség".

III.

A liberalizmushoz az a lelki típus került közel, amely hisz az emberi természet lényegi "jóságában". De van egy másik politikai antropológia is, amely felismeri, hogy az ember diszharmonikus, problematikus, kettős, veszélyes lény. Ez az emberiség általános bölcsessége, és ez tükröződik a nagyszámú őr, kerítés, páncélszekrény, zár, börtön és rendőr által. Minden katasztrófa, tűzvész, vulkánkitörés, árvíz lopássorozatot előidéző esemény. Még egy rendőrségi sztrájk egy amerikai városban is jeladás volt arra, hogy tisztes, jó állampolgárok üzleteket fosztogassanak.

Ez a gondolkodásmód tehát a tényekből indul ki. Ez általában a politikai gondolkodás, szemben a politikáról való racionalizáló gondolkodással. Még a racionalizmus árhulláma sem süllyesztette el ezt a fajta gondolkodást. A politikai gondolkodók között nagy különbségek vannak alkotóerőben és mélységben, de abban mind egyetért, hogy a tények az irányadó tényezők. Az intellektuelek és a liberálisok lejáratták magát az 'elmélet' szót, mivel kedvenc szavuk annak jelölésére, ahogy szeretnék, hogy történjenek a dolgok. Eredetileg az elmélet a tények magyarázatát jelentette. Egy intellektuel számára, aki a politikába csöppen, az elmélet cél, egy igazi politikus számára az elmélete korlátozó tényező.

A politikai elmélet a történelemből a politikai lehetőség korlátait akarja kiolvasni. Ezek a korlátok nem az értelem területén találhatók meg. Az ész korszaka vérontásban született és még nagyobb vérontás közepette fog kimenni a divatból. Háborúellenes, politika- és erőszakellenes tanítása ellenére az ész elnöklése mellett zajlottak le az elmúlt 5000 év legnagyobb háborúi és forradalmai, és az ész korszaka nyitotta meg az abszolút politika korát is. Az embertestvériségről szóló tanítása ellenére ebben a korban volt a legnagyobb éhínség, megaláztatás, emberkínzás és emberirtás a nyugati civilizáció történetében a két világháború után. Azzal, hogy a politikai gondolkodást lealacsonyították és a háborút hatalmi küzdelem helyett erkölcsi harccá változtatták, egy évezred lovagiasságát és tisztességét taposták sárba. A következtetés kényszerítő erejű: az ész is politikai jellegűvé vált, amikor belépett a politika területére, még akkor is, ha a saját szótárát használta.

Amikor az értelem a háború után megtisztított egy területet a megvert ellenségtől, ezt az "elcsatolás megszüntetésének" nevezték. Az új helyzetet rögzítő dokumentumnak "szerződés" volt a neve, még akkor is, ha azt az éhínséget előidéző blokád közepette diktálták. A legyőzött ellenségnek a "szerződésben" el kellett ismernie, hogy háborús "bűnös", erkölcsileg alkalmatlan arra, hogy gyarmatai legyenek, és a katonái "háborús bűnöket" követtek el. De nem számít, hogy milyen súlyos az erkölcsi leplezés, mennyire következetes a politikai szótár, ez politika, semmi egyéb, és az abszolút politika kora újra visszatér ahhoz a fajta politikai gondolkodáshoz, amely tényekből indul ki, elismeri a hatalmat, az emberek és a magasabb organizmusok hatalomra törését mint tényeket, és bármilyen próbálkozást? amely a politikát erkölcsi kategóriákkal akarja leírni, éppen olyan groteszknek talál, mintha valaki a kémiát akarná teológiai kategóriákkal jellemezni.
A politikai gondolkodásnak a nyugati kultúrában egész hagyománya van. Ennek néhány legkiválóbb képviselője: Montaigne Macchiavelli, Hobbes, Leibnitz, Bossuet, Fichte, de Maistre, Donoso Cortes, Hippolyte Taine, Hegel, Carlyle. Amíg Herbert Spencer a történelmet a katonai-feudális szerveződésből a kereskedelmi-ipari szerveződés felé való "haladásként" jellemezte, Carlyle Anglia számára bemutatta az etikai szocializmus porosz szellemiségét, melynek belső felsőbbrendűsége az eljövendő politikai korban ugyanolyan alapvető átalakulást idézhetne elő a nyugati civilizációban, mint amilyet a kapitalizmus idézett elő a gazdasági korban. Ez alkotó politikai gondolkodás volt, de - sajnos - nem értették meg, és az ebből származó tudatlanság tette lehetővé, hogy a torzító hatások belevigyék Angliát a két értelmetlen világháborúba, melyekből úgy került ki, hogy csaknem mindent elvesztett.

Hegel feltételezése szerint az emberiség háromlépcsős fejlődésen keresztül jut el a természetes közösségtől a burzsoá közösségen keresztül az államig. Hegel államelmélete mélységesen organikus, és a j burzsoáról adott meghatározása teljesen megfelelő a huszadik század számára. Szerinte burzsoá az az ember, aki nem akarja elhagyni a belső politikai biztonság területét, aki mint egyed az egésszel szemben önmagát szereli fel a saját szent tulajdonával, aki saját politikai semmiségét a béke gyümölcseivel, a birtoklással, a tökéletes biztonsággal és mindezek élvezésével helyettesíti, ezért felmenti magát a bátorságtól, és mentes marad az erőszakos halál lehetőségétől. Ezekkel a szavakkal Hegel az igazi liberálist jellemezte.

Az említett politikai gondolkodók nem sok ember körében voltak népszerűek. Amíg minden jól megy, a legtöbb ember nem szívesen hallgatja a hatalmi harcokról, erőszakról, háborúkról szóló \ beszédet vagy az azokra vonatkozó elméleteket. Ezért a XVIII. és a XIX. században kialakult az a beállítottság, hogy a politikai gondolkodók gonosz, kezdetleges ősi örökséget hordozó, vérszomjas emberek (Macchiavelli volt az első áldozat). Az egyszerű megállapítás, hogy háborúknak mindig kell lenniük, elegendő volt ahhoz, hogy azt, aki így beszél, olyan embernek könyveljék el, aki óhajtja, hogy a háborúk folytatódjanak. A háború és béke hatalmas, személytelen ritmusára a figyelmet felhívni erkölcsi fogyatékossággal és érzelmi romlottsággal rendelkező, beteges lelkületre vall. Azt a nézetet tartották, hogy leírni a tényeket annyi, mint óhajtani és létrehozni azokat. Még a huszadik században is mindazt, aki rámutatott a "Népszövetségek" politikai semmiségére, a reménytelenség prófétájának tekintették. A racionalizmus történelemellenes, a politikai gondolkodás alkalmazott történelem. Békében népszerűtlen a háborút emlegetni, háborúban népszerűtlen a békéről beszélni. Nagyon hamar népszerűvé válik az olyan elmélet, amely azt állítja, hogy a jelenleg létező dolgok és az általuk feltételezett tendencia nyilvánvalóan a lehető legjobb rend, amelyet az egész megelőző történelem eleve elrendezett. Így az intellektuelek kiátkozták Hegelt államelmélete miatt, amit "reakciósnak" bélyegeztek, és azért, mert nem csatlakozott a forradalmár tömegekhez.

Mivel a legtöbb ember csak "altató beszédet" szeret hallgatni a politikával kapcsolatban, és nem cselekvésre indító felhívást, és mivel a demokratikus körülmények azt teszik politikai technikává, amit az emberek többsége hallani akar, a XIX. században a demokratikus politikusok kialakították a pártpolitika egész dialektikáját. Az elgondolás az volt, hogy egy "érdektelen" szempontból, vagyis erkölcsi, tudományos vagy gazdasági szemszögből meg kell vizsgálni a cselekvés egész területét, és meg kell állapítani, hogy az ellenfél erkölcstelen, tudománytalan, nem-gazdasági, tehát ténylegesen politikus. Maga az ördög, aki ellen harcolni kell. Mindenki a saját álláspontját teljes egészében "nem-politikai" álláspontnak nevezte. A gazdaság korában a politika szitokszó volt. Érdekes azonban, hogy bizonyos helyzetekben, általában külpolitikai vonatkozásban a "nem-politikus" kifejezéssel is vissza lehetett élni: az olyan embert nevezték így, aki tárgyalásai során híjával volt a kellő ügyességnek. A pártpolitikusoknak is azt kellett színlelniük, hogy nem akarnak tisztséget vállalni. Végül egy gondosan megrendezett "népi akaratnyilvánítás" megtörte az ellenkezésüket és beleegyeztek, hogy elvállalják a "szolgálatot". Ezt macchiavellizmusnak nevezték; ám nyilvánvaló, hogy Macchiavelli politikai gondolkodó volt és '- nem színlelő ember. A pártpolitikusok könyve nem mérhető "A fejedelem"-hez, az egész emberi nemet dicséri, kivéve bizonyos perverz embereket, a szerző ellenfeleit.

Valójában Macchiavelli könyve védekező hangnemű: politikailag igazolni kívánja bizonyos államférfiak magatartását. A példákat í Olaszország külföldi megszállóitól kölcsönzi. Abban az évszázadban, amelyben Macchiavelli élt, Olaszországba különböző alkalmakkor behatoltak franciák, németek, spanyolok és törökök. Amikor a francia forradalmi csapatok behatoltak Poroszországba és az emberi jogokról szóló humanitárius tanokat kegyetlenkedéssel és nagyméretű fosztogatással párosították, Fichte és Hegel ismét felújították Macchiavellinek mint politikai gondolkodónak a tiszteletét. Az ő tana védekezést képviselt a humanitárius ideológiával felfegyverzett ellenséggel szemben. Macchiavelli rámutatott a szavak által keltett érzelmek tényleges szerepére a politikában.
Azt lehet mondani, hogy az emberi magatartással szemben - annak indítékait értékelve - három beállítottság lehetséges: szentimentális, realisztikus és cinikus. A szentimentális mindenkinek jó, a cinikus mindenkinek rossz indítékot tulajdonít, a realista egyszerűen megvizsgálja a tényeket. Ha egy szentimentális ember (például egy liberális) politikába kezd, szükségképpen képmutatóvá válik. Ennek a képmutatásnak végső terméke leleplezésekor a cinizmus. Az első világháborút követő szellemi betegség egyik része a cinizmus egyfajta hulláma volt, amely az eseményeket abban az időben irányító néhány ember könnyen átlátható, visszataszító, hihetetlen képmutatásból keletkezett. Mindazonáltal Macchiavelli nem volt romlott értelmiségi és nem cinikus szellemben írt. A politika anatómiáját akarta felvázolni, különleges problémáival, belső és külső feszültségeivel együtt. A racionalizmus fantasztikus beteges lelkületű beállítódottsága szerint a kemény tények sajnálatos dolgok, és beszélni róluk annyi, mint létrehozni azokat.

A liberális típusú jelentéktelen politikusok még a második világháború után is meg akarták akadályozni, hogy szót ejtsenek a harmadikról. A liberalizmus egy szóval kifejezve: gyengeség. Ez az irányzat azt szeretné, hogy minden nap születésnap, és maga az élet egyetlen hosszúra nyúlt mulatság legyen. Az idő, a végzet és a történelem kérlelhetetlen váltakozásai, a teljesítménnyel együtt járó kegyetlenség, szigor, hősiesség, áldozat és személyfeletti eszmék - mind ellenségek. A liberalizmus menekvés a keménységből a puhaságba, a férfiasságból a nőiességbe, a történelemből a pásztorkodásba, a realitásból a növényevő álmodozásba, a végzetből a boldogságba. Nietzsche utolsó és legnagyobb művében a XVIII. századot, mint a nőiesség századát jellemezte, és azonnal megemlítette Rousseau-t, a realitás elől menekülő emberkerülés vezérét. Maga a feminizmus mi más lenne, mint a férfi nőiesítésének egyik eszköze? Ha a nőket tényleg férfiakhoz hasonlóvá akarja tenni, ezt csak úgy valósíthatja meg, hogy először a férfit alakítja át olyan teremtménnyé, akit egyedül a személyes gazdasági helyzete és a "társasághoz" való viszonya érdekel, vagyis nő. A "társaság" a nő eleme: sztatikus és formai, a "társaság" küzdelmei kizárólag személyes jellegűek és mentesek a hősiesség és erőszak minden lehetőségétől. Társalgás, nem cselekvés, formalitás és nem tettek. Mennyire más a "rang" fogalma, ha azt egy társasági problémával kapcsolatban, vagy ha a csatatérre alkalmazzuk! A harcmezőn végzetszerű, a szalonban üres és csillogó a jelentése. A háború a hatalomért folyik, a társasági küzdelmeket a női hiúság és féltékenység ihleti, az a vágy, hogy valami megmutassa, hogy "különb" a másiknál.

És a liberalizmus végső soron a nőkkel mégis azt teszi, hogy rájuk húz egy egyenruhát és "harcosoknak" nevezi őket. Ez a nevetséges teljesítmény csak arra a tényre világít rá, hogy a történelem férfijellegű, kemény parancsai elől kitérni lehetetlen, alapvető realitásait nem lehet elutasítani még a legcsiszoltabb hittérítőnek sem. A szexuális polaritással kapcsolatos liberális hamisítás csak az egyének lelkében idéz elő pusztítást, csupán az egyének lelkét képes 1 összezavarni és torzítani, de mind a nőies férfi, mind a férfias nő akit létrehoz, alá van vetve a történelem magasabb Rendelésének.

A DEMOKRÁCIA

A racionalizmusnak egy másik fontos mellékterméke a demokrácia. Ennek a szónak számtalan jelentése van. Az első világháborúban az Európán kívüli hatalmak kisajátították és a liberalizmus szinonimájának nyilvánították. Ez - természetesen - a szónak polémikus jelentése, és ezen belül is számtalan változat létezik. De lássuk először a demokrácia történelmi eredetét!

A demokrácia a XVIII. század közepén keletkezett a racionalizmus beköszöntésével. A racionalizmus tagadta, hogy a történelem alapja lenne bármilyen gondolatnak vagy törekvésnek, ezért az egyháznak és az államnak, a nemességnek és a papságnak is tagadta a hagyományon alapuló jogait. Az ész mennyiségileg értékel, ezért a rendek kevésbé fontosak, mint a jelentéktelen néptömegek. Az előző századok egyeduralkodóra az ország nevét alkalmazták. Például Franciaország királya "Franciaország" volt. A nemesek együttesét hasonlóképpen "Franciaországnak", "Angliának", illetve "Spanyolországnak" nevezték. Ám a racionalizmus számára nem a minőség, hanem a mennyiség a meghatározó, ezért a tömeg lett azonos a nemzettel. A "nép" polémikus szóvá változott a nemesek kizárására, illetve a politikai létezéshez való joguk tagadására. Először a tömeget nevezték el "a harmadik rendnek", de később mindenfajta rendet tagadtak.

Mindazonáltal a demokrácia eszméje hatalomra törekvő akarattal terhelt fogalom, nem merő elvonatkoztatás, hanem organikus eszme, ami személyfeletti erővel rendelkezik. Természetesen az egész alakulás, amely a racionalizmust létrehozta, az a kor, amelyben a kultúrából civilizáció lett, a nyugati organizmus válságát jelenti. Ez betegség volt, és a demokrácia maga is betegség, de olyan betegség, amelyen minden magasabb rendű kultúra keresztülment, amelyet tehát organikus szükségszerűség hozott létre. A demokrácia nem keres kompromisszumot, nem keres "egyensúlyt", nem rombolja le a tekintélyt - hatalmat akar. Azért tagadja a rangokat -hogy helyükbe lépjen.

A demokrácia egyik jellemzője, hogy tagadta azt az arisztokratikus elvet, amely egyenlőségjelet tett a társadalmi és politikai jelentőség közé. A demokrácia ezt visszájára kívánta fordítani és a társadalmi jelentőséget a politikai jelentőségtől tette függővé. Ez természetesen csupán egy új arisztokráciának megalapozása volt, és a valóságban a demokrácia önmagát pusztította: amikor hatalomra került, arisztokráciává változott.

Napóleonnak ebből a szempontból is a lehető legnagyobb jelképes jelentősége van. Ő, a nagy demokrata, a nagy népbarát, forradalmat vívott a dinasztia és az arisztokrácia ellen, de létrehozta a maga dinasztiáját és tábornokaiból herceget csinált. Ez nem cinizmus volt és nem is a meggyőződés hiánya - Napóleon mint császár ugyanolyan demokrata volt, mint amikor Párizs utcáiról elszabadította a tömeget. A demokrácia a néptömegek mozgósításával rendkívüli fokban emeli a nemzetek és a kultúra hatalmi erejét. A demokrácia az az eszme, amely szerint a herceg nem válik származása alapján tábornokká, hanem a tábornok válik teljesítménye alapján herceggé. A demokrácia mint kormányzási módszer nem egyéb, mint egyszerűen a politikai vezetők kiválasztásának új módszere. A társadalmi rangot a politikai-katonai rangtól teszi függővé, és nem megfordítva.

A demokrácia új dinasztiája és az új demokratikus arisztokrácia ugyanolyan tartós hatalmat akart, mint ellenlábasai: a Hohenstaufen, a Capet, a Norman, a Habsburg és a Welf dinasztia, valamint a feudális bárók, akiknek a neve mindmáig fennmaradt.

Történelmileg szólva a demokrácia egyfajta érzés, és az égvilágon semmi köze sincs az "egyenlőséghez", a "képviseleti kormányhoz" vagy más hasonlókhoz. A demokrácia egész korszaka sűrítve megtalálható a nagy Napóleon viszonylag rövid politikai pályafutásának intenzív jelképrendszerében. Napóleon formulája: "a tehetségesek előtt nyitva áll az érvényesülés útja" jól kifejezi azt, hogy a demokrácia érzése milyen "egyenlőséget" tartalmaz. Ez az alkalmak egyenlőségét jelenti. A demokratának esze ágában sincs a rangok vagy a különböző fokú jogok eltörlése. Forradalom, konszolidáció, imperializmus - ez a demokrácia története.

De a demokrácia egész korszaka csak jelképesen fejeződött ki Napóleon rövid életében, mivel a demokrácia két évszázados életének legnagyobb része a Napóleon előtti időszakra esik. A demokrácia nem jelent menekülést a realitástól, a háborútól, a történelemtől és a politikától, mint a liberalizmus. A demokrácia a politikán belül marad, a politikából igyekszik tömegügyet csinálni. Mindenkit alá akar vetni a politikának, és mindenkiből politikust csinál. Napóleon Goethére vonatkozó megjegyzése ("a politika rendeltetés") a politikai hatalom bázisának ezt a kiszélesítését fejezi ki, ami a demokrácia lényege. A XVIII. század végéig a háború és a politika a kormányok és a királyok érdekeit szolgálta, és csupán kis hivatásos hadseregek voltak. A politika és a háború ritkán érintette az átlagembert. A demokrácia mindezt megváltoztatta: a nemzet egész férfierejét csatatérre küldte, kikényszerítette, hogy mindenkinek legyen véleménye a kormányzási ügyekről, és azt is, hogy mindenki ki is fejezze ezt a véleményét a népszavazások és választások alkalmából. Ha valakinek nincs független véleménye - és az emberek 99 %-ának nincs -, akkor ráerőszakol egy véleményt, és azt mondja neki, hogy ez az ő nézete.

A demokrácia eszméjének az volt a végzete, hogy a gazdaság korával egyidejűleg született. Ez azt jelentette, hogy tekintélyi tendenciája, amennyiben egyáltalán lett volna, el volt fojtva, és Napóleon tiszavirág életű dicsősége után a demokráciának várnia kellett volna egy politikai korra, hogy ismét kifejezhesse önmagát. Ám a gazdaság korának vége egyszersmind a demokrácia eszméjének is végét jelentette. Így a demokrácia ténylegesen egész története alatt javarészt a gazdaság szolgálója volt a tekintély ellen vívott harcában.

A demokráciának két pólusa volt: a tehetség és a tömeg. Mindenkit bevont a politikába és egyes sikereseknek tízszer annyi hatalmat juttatott, mint ami egy abszolút egyeduralkodónak volt. De maga Napóleon sem állhatott ellen annak a hatalomnak, amelyet a pénz mozgósított ellene a gazdaság korában, és a kisebb demokratikus diktátorok még könnyebben legyőzhetők voltak. A spanyol Dél-Amerikában, ahol a pénz hatalma nem volt abszolút, a demokratikus diktátorok egész hagyománya - Bolivár, Rosas, Francia, O'Higgins, néhányan a legjobban ismertek közül - jól mutatja a népi kormányzásban a tekintélyelvű tendenciát.

De a legtöbb országban a demokráciának csupán a szótárát tartották meg, és ez képessé tette a gazdasági hatalmat, hogy többé-kevésbé abszolutisztikus módon viselkedjék, mivel az államot legyőzték a demokrácia segítségével, majd megvásárolták a demokráciát. A későbbi demokratikus viszonyok között - a mi esetünkben 1850-től - egyedül a bankár volt az, akinek az érdekeit szolgálta a demokráciának nevezett alkotmányos anarchia. A 'demokrácia' szó jelentése így átment a pénz birtoklásának jelölésére, és a történelmi jelentése átformálódott a huszadik századi jelentésévé. A kultúratorzítók ezt a szót a nemzetek és fajok közötti minőségi különbségek tagadására alkalmazzák, ezért a külföldinek át kellett engedni a pénz és hatalom pozícióit. A bankár számára - ezt jelenti a "jog uralma" - az ő saját jogát, ami lehetővé teszi számára a pénz monopóliumának segítségével azt a múltban példátlan uzsorát, amelyet folytat.

Ám a demokrácia a racionalizmussal együtt elpusztul. A néptömegekre alapuló politikai hatalom legjobb esetben technika volt. Vagy tekintélyi uralommá változott, mint Napóleon és Mussolini esetében, vagy lepelül szolgált a bankár gátlástalan lopása számára. A tekintélyi uralom a demokrácia célja, de nem maga a demokrácia. Az abszolút politika korának eljötte szükségtelenné teszi a leplezést. A népszavazások és választások kimennek a divatból, és végül teljesen megszűnnek. A háború és a politika együttélése önmagát tartja fenn és nem tart igényt semmifajta osztály "képviselésére". A tekintély és a pénz közötti megsemmisítési háborúban a demokrácia" lehetett jelszó bármely oldal számára, de több, mint jelszó nem lehetett.

II.
A történelem tele van vízözönszerű pusztító tragédiákkal, de egyben folytonos is. A felszínen zajló események gyakran rendkívül erőszakosak és meglepőek, de ezek mélyén az egyik kor átmenete egy másik korba fokozatos. Így például a demokrácia korai hívei egyáltalán nem úgy értették e fogalmat, mint minden emberinek a legalacsonyabb emberi lények értékszintjére való leszállítását. A demokrácia első hirdetői a magasabb kultúrrétegekből származtak, és akik nem ilyenek voltak, azt a benyomást igyekeztek kelteni, hogy ilyen körökből származnak: "de" Voltaire, "de" Robespierre, "de" Kalb, "de" Beaumarchais. Az eredeti elgondolás az volt, hogy mindenkiből - úgymond - nemes embert csinálnak. Természetesen ez az eszme az 1793. év terrorjának vak gyűlöletében és szenvedélyes féltékenységében elhomályosult, de a hagyomány nem pusztul el egy támadás során, és társadalmi szempontból a demokrácia küzdelme a hagyomány ellen hosszú és kemény volt.

Mint láttuk, a demokrácia tekintélyi politikai tendenciáját a gazdasági korban való születésekor a pénz hatalma megfojtotta. De a szó aztán a társadalmi és a gazdasági küzdelemben jelszóvá alakult. Az eszme első változata az volt, hogy mindent közös magasabb szintre kell emelni, és miután ez megvalósíthatatlannak bizonyult, a következő eszme az volt, hogy minden minőséget és magasabbrendűségét meg kell szüntetni a tömegbe süllyesztéssel. Minél gyengébb volt a hagyomány, annál nagyobb volt a tömegszellem sikere, így például Amerikában a tömegszellem sikere teljes volt, és a tömeg elvét még a nevelés területén is alkalmazták. A huszadik században Amerikához a nyugati kultúrát hordozó népességnek kevesebb, mint a fele tartozott, és mégis tízszer annyi volt Amerikában az úgynevezett felsőbb oktatási intézményeknek a száma, mert a demokráciának minden esetben kudarcot kell vallania, még siker esetén is. Ha mindenkinek diplomát adnak, ez azt jelenti, hogy a diploma egyszerűen elveszíti minden jelentőségét.

Ebben az irányban az utolsó lépést egy amerikai író tette meg, aki a magasabb fokú kémiát, fizikát, technikát és matematikát "nem-demokratikus" hagyományoknak bélyegezte, mivel azokat csak kevesen birtokolhatják, és így azok lassanként egy új arisztokráciát hoznak létre. Ennek az írónak sohasem jutott eszébe, hogy maga a demokrácia eszméje is csak kevesek tulajdona: ezek a tömegek nem önmagukat mozgósítják, hanem a nép bizonyos egyedeire hat a korszellem, ez terjeszti el azt az érzést, hogy mindent változásba kell hozni, külsődlegessé kell tenni, mindent meg kell fosztani szellemi tartalmától és megszámolható és kiszámítható "tömeggé" kell alakítani.

így a huszadik század eljöttével a demokráciának más a jelentése, mint amilyen eredetileg volt. Kettős pólusa, a tehetség és a tömeg elsüllyedt a gazdasági hatalom céljainak érdekében, amely ebben a században kisajátította a 'demokrácia' szót. A demokráciára kizárólag a tömeg jelentését ruházták rá, és arra használták, hogy a nevében harcoljanak az újonnan jelentkező tekintélyi eszme ellen. A föld gazdasági urai a tömegeket az állam tekintélyével szemben mozgósították, és hamisítva ezt nevezték el "demokráciának". Az abszolút politika kora a tömegeknek a pénz és a gazdaság hatalmával szembeni mozgósításával veszi kezdetét, és Napóleonhoz hasonlóan a tekintély restaurációjával fog végződni. De végre nem lesz többé népszavazás, nem lesznek többé választások, nem lesz propaganda, nem lesz tömeges hallgatóság a politikai dráma előadásán. A demokrácia két évszázada a Birodalomban végződik. A valaminek még számító tömeg eszméjének természetes halálával semmiféle intellektuális hivatkozásra nincs szüksége önmagának igazolására. Egyszerűen létezik, és ez nem probléma.

A KOMMUNIZMUS

A XVIII. század szellemének a XIX. század szellemébe való fokozatos átmenete a hagyomány és a demokrácia közötti konfliktus egyre radikálisabb természetében mutatkozott meg. A racionalizmus minden évtizeddel szélsőségesebbé vált. Ennek legkönyörtelenebb terméke a kommunizmus.

Az 1750-1850 közötti évszázadban a demokrácia aláaknázta az államot és utat nyitott a gazdasági kor előtt. De az abszolút egyeduralkodót helyettesítette a bankár és az iparbáró. A kommunizmus annak a jelképe, hogy a demokratikus harc gazdasági területre helyeződött át.

A kommunizmus racionalista filozófiával szerelte fel magát: materialista metafizikával, atomisztikus logikával, társadalmi etikával, gazdasági politikával. Sőt egy olyan történelemfilozófiát kínált fel, amely azt tanította: "az emberi fejlődés a gazdasági fejlődés és gazdasági harcok története". És ezek az emberek kicsúfolták a skolasztikus filozófusokat olyan problémák természetéért, amilyeneket ők maguk is felvetettek. A vallás is természetesen gazdaság volt, a politika persze szintúgy. A technika és a művészet nyilvánvalóan gazdasági jellegűek voltak. Ez az elmélet tényleg a gazdaság korszaka értelmi ostobaságának megkoronázása. Így a korszak a maga mindenhatóságát és egyetemességét állította. "Minden a gazdasági életen belül van, semmi sincs a gazdasági életen kívül, semmi sem áll a gazdasági élettel szemben" - így lehetett megfogalmazni a jelmondatát.

Éppen úgy, ahogy a demokrácia politikai vonatkozása a minőség és a hagyomány ellen irányult, a gazdasági vonatkozás még az ellen a minőség és magasabbrendűség ellen is harcot hirdetett, amit a gazdasági különbséget okoztak. A politikai osztályharc gazdasági osztályharccá vált. Éppen úgy, ahogy az első fázisban azokhoz szólt a felszólítás, akik nem tartoztak a két rendhez, később a vagyonnal nem rendelkezők voltak a propagandával megcélozott emberek. Azonban nem minden vagyonnal nem rendelkező ember, hanem csak a nagy városokban élők, és ezen a csoporton belül a fizikai munkások, mivel fizikailag csak ezek voltak úgy tömörülve, hogy az utcára lehetett őket vinni az osztályharc érdekében.

Ám a kommunizmus a liberalizmustól eltérően politikai irányzat, és a megsemmisítendőket, a burzsoáziát ellenségnek nevezi. Minél előrehaladottabb állapotban volt az akcióprogram, a kép annál egyszerűbbé vált, az egész világon mindössze két osztály létezett: a burzsoázia és a proletariátus. A nemzetek és államok a burzsoázia eszközei a proletariátus megosztására és ezáltal leigázására. Ez volt az eredete annak az eszmének, hogy a kommunizmus egyfajta Internacionálé, de ennek mint Internacionálénak az ereje megmutatkozott 1914-ben, amikor az osztályharcos szervezetek minden országban teljes szívvel belevetették magukat a nemzetek közötti küzdelembe. Ez nem volt sohasem Internacionálé igazi értelemben.
Mindazonáltal a politika egyfajta igenlése volt, és olyan erő, amellyel a gazdaság korszakában számolni kell. Képes volt kirobbantani polgárháborút különböző nyugati országokban, például 1871-ben Franciaországban. Ennek csúcspontja volt az 1918-as oroszországi bolsevik forradalom, amikor egy nem-elméleti ázsiai rendszer ténylegesen alkalmazta a kommunizmus elméletét mint külpolitikai fegyvert.

A kommunizmusnak mint a racionalizmus minden melléktermékének lényegéből következett, hogy a vágyai által felvázolt képet sohasem lehetett megvalósítani. A nem-organikus logika felhasználásával a tényleges valóságra szerkesztett program nem változtatja meg azt a tényt, hogy minden organizmusnak megvan a saját szerkezete, fejlődése és üteme. Ez kívülről megsérthető, torzítható és megsemmisíthető, de belülről meg nem változtatható. Így a kommunizmus ténylegesen tisztán romboló jellegű volt, és ez volt az oka annak, amiért Európa határán az ázsiai hatalom ezt mint az összes európai államok széttagolására irányuló programot alkalmazta. A kommunizmust az összes utópiákhoz hasonlóan lehetetlen megvalósítani, mivel az utópiák ésszerűek, és az élet ésszerűtlen. A kommunizmus utópiájával kapcsolatban az egyedüli újdonság az, hogy önmagát kikerülhetetlennek nyilvánítja. Ez hozzájárult a hatalomra törő akaratához, de ez az üres dicsekvés ugyanolyan tiszavirág életű, mint a racionalizmus. Az abszolút politika korának beköszöntével még az osztályharc is elveti az elméletet. A történelem a racionalizmust és minden törmelékét eltemeti majd. A racionalista politikai és gazdasági elméleteknek a sorsa nem a megcáfolás, hanem a halál. Mi, akik a huszadik század közepén élünk, tanúi leszünk a racionalizmus és szülötte végső pusztulásának.

A GONDOLKODÁS ÉS CSELEKVÉS FORMÁINAK TÁRSULÁSA ÉS SZÉTVÁLÁSA

A huszadik század politikai szemléletének kialakítása során mindenekelőtt a politikának az emberi energia egyéb irányaitól, különösen a gazdasági élettől és az erkölcsiségtől való szétválasztására volt szükség. Mivel rendkívül divatosak azok az elméletek, melyek a politikai jelenségeket a tevékenység, illetve gondolkodás más területeiről származó és csak azokhoz alkalmas eszmei felszereléssel akarják megmagyarázni, ez a szétválasztás teljesen szükségszerű volt. Láttuk, hogy a politika egyfajta sajátos jellegű tevékenység, ezért a politikai gyakorlat a cselekvésre irányuló gondolkodás sajátságos módját tételezi fel, gyakran a politikus részéről teljesen öntudatlanul. Hátra van még az emberi és kulturális energia különféle irányai elválaszthatóságának és kölcsönös függőségének végleges megállapítása.

Egy világ, amelyben nincs elvont gondolkodás - például a kutya világa - olyan világ, amelyben tökéletes folytonosság uralkodik. Minden egyes dolog tökéletesen illik a helyére, illetve tágabb környezetébe. Az emberi világgal összehasonlítva problémamentes világ. A látszat és a valóság egy és ugyanaz. A különleges emberi lélek azonban a világegyetemet mint jelképet látja, különbséget tesz a látszat és a valóság, a jelkép és a jelképezett dolog között. Ez minden alkotó emberi gondolkodás lényegéhez tartozik. De a dolgoknak látszatra és valóságra való ezen elkülönítése, az egyik dolognak a másiktól való ilyen elválasztása és intenzív elvont gondolkodással való vizsgálata már önmagában is torzítása a többi dologhoz való nyugodt, problémamentes vonatkozásának. Ezért gondolkodni annyi, mint felnagyítani.

A kultúrember számára a magasabb rendű kultúra, amelyben a Sors akaratából született, él és meghal, a saját lelkének világa. Ennek a világnak a szellemi határait a magasabb rendű kultúra szabja meg. A magasabb rendű kultúra a maga területén a gondolkodás majdnem minden formájára és az egyedek és csoportok tevékenységére hatást gyakorol. Ezen a területen belül minden gondolkodásforma és gondolat, minden cselekvésforma és cselekvés természetes helyére illik, és minden problémamentes vonatkozásban áll egymással. Ezek a vonatkozások folytonosak, még akkor is, ha a gondolkodást egy területre azért alkalmazzuk, hogy felnagyítsuk annak a szerepét a nagy egész rendeltetésében. Gondolkodni annyi, mint felnagyítani, de ez a felnagyítás csak a gondolkodást érinti és nem a világegyetemet. Ugyanez igaz minden egyes emberre: energiájának különböző irányulásai organikusan egységes, harmonikus viszonyban állnak egymással. Nincs "gazdasági ember" - csak ez az ember van, aki pillanatnyilag a gazdasági élet felé fordítja az energiáit. Nincs valamiféle "értelmes ember" sem, amilyen bizonyos nyugati jogrendszerek hirdetnek. Csak ez az ember van, aki pillanatnyilag értelmesen gondolkodik. A magasabb rendű organizmusoknak, az embernek és a magasabb rendű kultúrának a lényegi jellemzője a lélek. Ezért ez az egyedi ember gazdasági téren egész másként cselekszik, mint egy másik ember, mivel a lelke különbözik a másik ember lelkétől. Ez teszi minden gondolatát és cselekvését rá jellemzővé. Az egyik embernek az egyik, a másiknak egy másik irányban van erős érdeklődése és képessége. A magasabb rendű kultúrákat is a különböző irányok iránti különböző tehetség különbözteti meg egymástól. Az egyediség elve a magasabb rendű kultúrákra is alkalmazható.

A növényektől és állatoktól kezdve az emberig, illetve a kultúrákig minden organizmusnak többféle működése van. Ahogy haladunk a tökéletesebb lényeg felé, a kifinomultságban és tagoltságban megnyilvánuló különbözőség egyre nagyobb. Ez a működésbeli sokféleség azonban nem zavarja meg az organizmus egységét. Éppen az organizmus egysége teszi szükségessé a különböző irányokba történő megnyilvánulást. Mivel az egyik irányban cselekedni egy -másik irányról való lemondás árán torzítást jelent, és betegséget és halált okoz, ha ehhez ragaszkodunk. Itt csak az egészséges organizmusokkal foglalkozom. Ezekben az energia irányváltozásait az organizmus belső ritmusa irányítja. Ez a ritmus minden egyes organizmusban különböző, az egyediség, életkor, nem, alkalmazkodás és a környezet mind befolyásolják. Minden egyes ember energiaáramlásai irányváltozásának megvan a maga mindennapi ritmusa. Minden organizmusnak megvan a maga belső ritmusa, ami megszabja, hogy egy adott pillanatban melyik funkció lépjen működésbe. Minden kultúrának is van ilyen ritmusa, ami fejlődésének bizonyos stádiumaiban hangsúlyt tesz hol az egyik, hol a másik területére a gondolkodásnak és a cselekvésnek. Minden egyes emberhez, de különösen a kultúremberhez hasonlóan minden kultúra minden egyes fejlődési szakaszának és az annak megfelelő korszaknak megvan a maga megfelelő cselekvési és gondolkodási típusa. Helyesen állapítják meg, hogy egy fiatal idealista, az érett ember realista, az idős ember misztikus lelkületű. Ez a ritmus egy kultúrában, amely adott szakaszában elsőbbséget ad élete egy bizonyos oldalának, eredményezi a korszellemet.

Ez az irányváltozás kizárólag a hangsúlyt, az ütemet érinti. Az összes különböző működések folyamatosak, de az egyiknek elsőbbsége van. Ez mind az egyes embereket, mind a kultúrákat jellemzi, így a "gazdasági ember" továbbra is mint egység létezik, még a gazdasági tevékenységben is, továbbra is létezik az egyedisége, és továbbra léteznek a többi szellemi oldalai is, még ha nem is kapnak elsőbbséget pillanatnyilag. Hasonló a helyzet a kultúrákkal: minden gondolkodási és cselekvési forma létezik minden korban, még ha J egy adott kor számára az életnek egy bizonyos oldala is a legfontosabb. Ez az "anakronizmus" jelentése történelmi szempontból. Így Fausto Sozzini anakronizmus a XVI. században, Carlyle a XlX-ben.

Ennyit a gondolkodási és cselekvési formák társulásáról. Ezek szét is válnak egymástól.

Az 'irányváltozás' kifejezést annak jelölésére használjuk, hogy a hangsúly egyik működésről a másikra tevődik át. Ezek az irányváltozások a helyzetnek különböző típusai szerinti alkalmazkodási formák. A helyzetnek és a megoldásra váró problémának a típusa az, ami egy bizonyos gondolkodási, illetve cselekvési módnak az egyedi jellegzetességét megadja. Magától értetődik, hogy egy gépalkatrész rögzítésének problémáját nem közelíthetjük meg úgy, mint egy hatalmi problémát - aminek az ellenséges mechanizmus szétzúzásával kell végződnie. Mindazonáltal számos racionalista és liberális úgy próbálja kezelni a hatalmi problémákat, mintha azok mechanikai természetű problémák lennének.
A különféle gondolkodási és törekvési területek így különülnek el egymástól. Önmagukban szemlélve teljesen autonómok. Mindegyiküknek különböző tudatos feltevései és tudattalan beállítottságai vannak. A legfontosabb területek közül néhányat fel kell sorolnunk, alapstruktúrájukkal együtt.

Először is, létezik vallás. Szellemi tartalom szempontjából ez a legmagasabb rendű az összes gondolkodásformák közül. A vallásnak az a nagyszerű, mindig jelenlévő jellemzője, hogy a dolgok teljességét egy szent szempont szerint szemléli. Ez isteni metafizika, és az emberi gondolkodás és cselekvés minden más formáját másodlagosnak tekinti. A vallás nem a társadalom jobbításának módszere, nem egyfajta ismeret jogi formába öltöztetése, nem etika - egy szent végső realitás bemutatása, és minden fázisa ebből folyik.
Mindazonáltal a filozófia lényegénél fogva a gondolkodásnak egy másik iránya. Még egy Istent elismerő filozófiának is más a beállítottsága, mint a vallásnak. Egy Istent elismerő filozófiában a vallás kezdete a filozófiai fáradozás végét jelenti. A filozófia a vallásnak ezen oldalán fekszik és kizárólag természetes ésszel megismerhető magyarázatot ad a tárgyára és anyagára.

A természettudomány a gondolkodásnak megint egy másik iránya. Egyedüli célja a jelenségek kölcsönös összefüggéseinek megállapítása és az eredmények általánosítása, de nem törekszik adni végső magyarázatot.

A technikának semmi köze a természettudományhoz, mivel az előbbi egyáltalán nem tiszta gondolkodási forma, hanem cselekvésre irányuló gondolkodás. A technika egyetlen célja: a világegyetem feletti uralom. Felhasználja a természettudomány eredményeit mint eszközét, a természettudomány elméleti általánosságait, mintegy emeltyűket, de elveti azokat, amikor a hatékonyságuk megszűnik. A technikát nem érdekli, hogy mi igaz, hanem az érdekli, hogy mi ' működik: ha egy materialista elmélet nem eredményes, és a teológiai elmélet az, a technika az utóbbit alkalmazza. Ezért sorsszerű volt, hogy a pragmatizmus Amerikában jelenjen meg, a technika tiszteletének hazájában. Ez a "filozófia" azt tanítja, hogy az az igaz, ami működik. Ez semmi egyéb, mint más formában való megfogalmazása az igazság iránti érdektelenségnek és a filozófiáról való lemondásnak. Ez nevezhető a technika felemelésének vagy a filozófia lealacsonyításának, de ezáltal a technika és a filozófia iránya közötti teljes különbözőség mit sem változott, egyedül a kor helyezett erős hangsúlyt a technikára és kicsit a filozófiára. A természettudomány és a technika művelői közötti szövetség, majdnem azonosság a huszadik századi gyakorlatban szintén nem képes elmosni e két terület közötti különbséget. Egy és ugyanaz az ember képes az egyik pillanatban információt keresve úgy gondolkodni, mint természettudós és a következő pillanatban a természet feletti uralkodás érdekében alkalmazni azt, mint a technika művelője. A természettudomány és a technika éppen annyira különböznek a filozófiától, mint egymástól. Sem a természettudomány, sem a technika nem törekszik arra, hogy magyarázatokkal szolgáljon, a magyarázat a filozófiára és a vallásra vár. Ha valaki azt gondolná, hogy egyfajta "természettudományos filozófiát" alkot, nagyon tévedne: könyvének már első oldalán le kellene mondania a természettudományos magatartástól a filozófia javára. Senki sem képes egyszerre két irányba fordulni. Ha valaki elsőbbséget ad a természettudománynak a filozófiával szemben, ez már más kérdés, ez csupán a külsőlegessé vált korszellemet tükrözi. De a fontos az, hogy mindezek a gondolkodási és cselekvési formák egy magasabb rendű kultúra fejlődési folyamatába és ritmusába vannak ágyazva, egy adott gondolkodási irány hozza létre a velük összefüggő divathullámát, amely addig tart, amíg a kultúra jelen fázisa, amely ezt a divatot kiválasztotta erre a szerepre.

A gazdaság a cselekvés egyik formája. Sajátosan az a tevékenység, amely az egyes embert táplálni és gazdagítani hivatott. A mások életének irányítására törekvő minden igyekezet ezek szerint különbözik a gazdaságtól. Amikor Cecil Rhodes elsődlegesen a saját meggazdagodására gondolt, gazdaságilag gondolkodott, amikor a továbbiak során a gazdagságát Afrika népeinek irányítására akarta felhasználni, politikailag. Ennek a két törekvési iránynak annyira különbözik a technikája, hogy csak ritkán fordul elő, hogy egy személy, aki a cselekvés embere, képes legyen mindkét irány mestere lenni. A gazdaságnak két fázisa van: a termelés és az értékesítés, és ezeknek is olyan különböző a technikájuk, hogy az átlagember nem képes művelni mindkettőt.

A gondolkodás és cselekvés kifinomultságának számos útja van. Például a metafizika témája nem azonos az etikáéval, jóllehet hasonló elvei vannak mindkettőnek. Az etikának ténylegesen sajátos témája van. A matematikának is sajátos beállítottsága van, ami összefügg a logika beállítottságával, de különbözik is tőle. Az esztétika a vonatkozások egészéből kiemel egyet, és ez határozza meg alapfeltevéseit.

II.

A gondolkodás és a cselekvés formái között nemcsak társulás és szétválás van, hanem rangsor is létezik közöttük a pillanatnyi problémától függően. Az ember kettőssége, amely abból származik, hogy az emberi természet lélekből és a ragadozó állatok ösztöneiből van összetéve, okozza azt, hogy az emberi cselekedetek szinten soha sincsenek összhangban elvont gondolatrendszereivel. Az elvont gondolkodás gravitációs pontja az emberi lélek, a cselekvésé a ragadozó állati oldal. Az, aki egy teológiai vita során fizikai ütlegekhez folyamodik álláspontjának igazolása érdekében, a gondolkodás és cselekvés két területét összetéveszti. Ugyanígy jár az is, aki a politikát erkölcsi kategóriák segítségével tárgyalja. A gondolkodás és cselekvés területének tökéletesen megállapítható határai vannak. Minden egyes embernek van elvont gondolkodási és cselekvési képessége. Amikor elvont módon gondolkodik, nem cselekszik, és amikor cselekszik, nem gondolkodik elvont módon. Gondolkodása ilyenkor teljesen belemerült a cselekvésbe. A cselekvés elvont megfogalmazása történhet a cselekvés előtt vagy után, de nem történik a cselekvés közben. Goethe ezt így fejezte ki: "A cselekvő mindig öntudatlan, csak a szemlélőnek van tudata."
Mi az élet? A lehetőség ténylegesülésének folyamata. Ténylegesülés - és így tevékenység. Az életnek a cselekvés oldalán van a gravitációs pontja és nem a gondolkodás oldalán. A cselekvés céljai alapján tehát fennáll egy rangsor, amely a cselekvést az elméletgyártás fölé helyezi. Ez az oka annak, hogy Macchiavelli politikai szempontból értékesebbet alkotott, mint Platón, Thomas Morus, Campanella, Fourier, Marx, Edward Bellamy vagy Sámuel Butler. Ő úgy írt a politikáról, ahogy az létezik, a többiek azt írták le, hogy a politikának milyennek kellene lennie, illetve milyennek szeretnék.

Közismert, hogy erőszakkal semmi sem bizonyítható - ez azért van így, mivel az elvont gondolkodás és cselekvés, és az igazságok és a tények területe nem metszi egymást. Ezt nem úgy kell érteni, hogy megfordítva is igaz, vagyis hogy a bizonyítás nem eredményezhet erőszakot, más szóval: a cselekvés világában nem érhető el eredmény igazságok által. Pusztán azzal, hogy valaki elkezdi megpróbál ni valamely elvont elmélet ténylegesítését, már le is mondott arról. Ha megkíséreljük egy gondolkodásmód alkalmazását ott, ahol az nem helyénvaló, kontármunka az eredmény. Nem a jó fizikus és a kémikus között van alternatíva, hanem a jó szakember és a kontár között. Aki egy mechanikai problémához úgy közelít, mintha abban a jó és rossz problémája rejlene, eleve kudarcra van ítélve. Az élet minden vonatkozásának titkai csak annak számára tárulnak fel, aki megfelelő módszerrel akarja kibogozni azokat. A politika sohasem juttatja hatalomra azt, aki azon fáradozik, hogy a politikát az erkölcsiség követelményei szerint "megreformálja". Még megérteni sem lehet a politikát tőle idegen gondolkodási módszerrel. A politika az elvont gondolkodás ellentéte, ellentéte következésképpen az elvont eszközöknek, amelyek "messze elvonatkoztatnak" - mitől messze? - a cselekvéstől, realitástól és a tényektől.

Ez az egész szemlélet az ember tényekkel kapcsolatos oldalának egyik szemlélete. Ez a mű csak a cselekvéssel kapcsolatos, mivel az abszolút politika kora, amelyben ez a mű megjelenik, cselekvési kor. Senki sem mondta sohasem, hogy a politikának erkölcstelennek kell lennie - hanem minden politikai gondolkodó azt mondta, hogy a politika az politika. A kell kérdései a lélek másik oldalához tartoznak, és azokkal nem itt kell foglalkozni. Azt a tényt, hogy a politika és az erkölcs világa nem metszi egymást, a második világháború példája megmutatta. Az Európán kívüli, Európa-ellenes koalíció amerikai fele a leghatározottabban azt állította, hogy ezt a háborút a keresztény erkölcsért vívja, ám a háború után minden igyekezettel azon volt, hogy fizikailag megsemmisítse a kultúrahordozó réteget a megszállt Európának az ő joghatósága alá eső részén. Ezen túl éhínséggel és fosztogatással sújtották, hogy fizikailag és gazdaságilag tönkretegyék az európaiak millióit. A példa nem egyedülálló: az első világháború után a győztes hatalmak éhínséget előidéző blokáddal sújtották a legyőzött ellenséget a háború után, pedig ezt a háborút is a győztes hatalmak a keresztény erkölcs nevében folytatták.

A politika gyakorlatában az erkölcsi megközelítés vagy elégtelen vagy katasztrófát idéz elő. Annál kártékonyabb, minél komolyabban veszik. Ha az erkölcsre való hivatkozást cinikusan művelik, mint propagandaeszközt a háború kegyetlené tételére, ez a háborút és a politikát állatiassá torzítja.

A XX. században a politika újra visszahódítja a maga területét. A politika indítéka többé nem a gazdaságból származik. A jog, a technika, a gazdaság, a társadalmi szerveződés - mind a politika nagy realitásait tükrözik. Egy nagy kultúrának ebben az utolsó nagy alakító korában, amely a XXI. századra is átnyúlik, az állandó hatalmi harc indítékát maga a nyugati civilizáció egysége nyújtja. E kor háborúinak igazi frontvonala egyszerűen Európa és az Európaellenes hatalmak között húzódik. Vannak határterületek, például amik Oroszország és Európa között húzódnak, és ilyen határterületet alkotnak Dél-Amerika északi országai is. Mindegyik oldalnak vannak szövetségesei: az egész világon élő fehér emberek Európához tartoznak, az európai egység és hatalom ázsiai eredetű torzító elemei a különböző nyugati országokban a nem-európai oldalon állnak. Ez a pozitívum harca a negatívum ellen, a teremtés harca a rombolás ellen, a kulturális felsőbbrendűség küzdelme a kulturálatlan lény irigysége ellen. Ezt az engesztelhetetlen harcot a tegnap urai vívják a felszabadult rabszolgáikkal, akik bosszút akarnak állni rabszolgaságuk évszázadaiért.

Ezek a háborúk természetesen igazi korlátlan küzdelmek lesznek, mint a keresztesháborúk, és nem olyanok, mint az Európán belüli, XVII. és XVIII. századi vetélkedő háborúk. Ennek megfelelően eszközeikben és időtartamukban abszolút háborúk lesznek. Például a nyugati civilizációban a hadifoglyokkal való bánásmód emberiességi és katonai tisztességre vonatkozó megfontolások alapján alakult ki. A második világháború után Oroszország megsértette az első alapot azzal, hogy a hadifoglyait éheztette és rabszolgamunkára fogta. Amerika pedig a másodikat azzal, hogy tömegesen akasztatott hadifoglyokat és figyelmen kívül hagyta a hágai egyezményt Európának háború utáni megszállásával.

Az eljövendő háborúk tehát fel fogják eleveníteni a hadifoglyok rabszolgává tételének és meggyilkolásának régebbi gyakorlatát, és \ nem fogják figyelembe venni a polgári lakosságot védő szabályokat. A magasabb rendű kultúra jogszabályokba foglalt katonai tisztessége helyett a becsület esetleges belső személyes erkölcsi parancsszó ügyévé változik, az egyén sajátmaga számára fog döntéseket hozni, amelyek jelentősége a helyzetétől függ. Foglyokat megölni nem természeténél fogva becstelenség, de becstelenség megölni katonákat, ha megadják magukat, és azzal a feltétellel teszik le a fegyvert, hogy az életüket megkímélik, mint ahogy tettek az európai katonák és európai vezetők, akiket az amerikaiak felakasztottak a második világháború után.

A nagy nyugati kultúrdráma utolsó felvonásában maga a kultúra bizonyítja be páratlan erejét - a Sors mindig fiatal, mondja korunk filozófusa - az élet középpontjába helyezi önmagát, és minden embert barátként vagy ellenségként határoz meg, annak megfelelően, hogy ragaszkodnak-e a kultúrához vagy ellene fordulnak. A kultúra-politika egy sorozat vége; a keresztes háborúktól a reformációig a valláspolitika, családpolitika és frakciópolitika, majd a Bécsi Kongresszusig a dinasztiapolitika és attól kezdve a második világháborúig a nemzetpolitika és gazdaságpolitika. A racionalizmus által okozott válságon túl vagyunk. Kísérőjelenségei elhalványultak, erőltetettebbé váltak és egyenként sorra eltűntek: - egyenlőség, demokrácia, boldogság, a stabilitás hiánya, kereskedelmi szemlélet, a pénz hatalma, osztályharc, a kereskedelem mint öncél, társadalmi atomizálódás, parlamentarizmus, liberalizmus, kommunizmus, materializmus, tömegpropaganda. Mindezek a büszke lobogók csúfos kudarcot vallottak. Nem voltak egyebek, mint jelképei az ész merész és arcátlan, de reménytelen igyekezetének, amellyel meg akarta hódítani a lélek birodalmát.

A KULTÚRA ÉLETEREJE

A./ A KULTÚRA EGÉSZSÉGE
"Csak két nemzetet ismerek el, a Nyugatot és a Keletet."
Napóleon

"A faj hiánya, és semmi más, ami képtelenné teszi az intellektueleket - a filozófusokat, az elméletgyártókat, az utópistákat - arra, hogy megértsék ennek a metafizikai gyűlöletnek a mélységét, ami nem más, mint az elviselhetetlen disszonanciaként megnyilvánuló két áramlat ütemkülönbsége, az a gyűlölet, ami tragikussá válhat mindkét áramlat számára."
Spengler

"Elő akartam készíteni Európa nagy érdekeinek egyesítését, éppen így, ahogy az érdekelt felek egyesítését elvégeztem. Nem sokat törődtem a népek múló gyűlölködésével, mivel biztos voltam, hogy az eredmények ellenállhatatlanul vissza fogják vezetni őket hozzám. Ily módon Európa valóban egyesült nemzetté vált volna és minden egyes európai ugyanabban a Hazában lett volna, bárhol is jár-kel. Ez az egyesülés a tények sürgető hatására előbb-utóbb létre fog jönni, adott az a lendület, amely létre fogja hozni újból azt az egyensúlyt, amely a bukásom és a rendszerem eltűnése óta kizárólag a nagy nemzetek összeolvadásával és egyesülésével hozható létre Európában."
Napóleon

BEVEZETÉS

Először itt van kidolgozva a kultúra életerejének tétele, amely egy magasabb rendű kultúra alkalmazkodásának, egészségének, illetve betegségének külső megjelenési formájára vonatkozik. Mindeddig a kultúrát általában eredménynek, emberek, illetve embercsoportok kollektív tevékenysége puszta összegződésének látták. Az egységét és a folytonosságát (abban a mértékben, ahogy egyáltalán észlelték) az egyedeknek, csoportoknak vagy leírt eszméknek a kortársakra vagy az utókorra gyakorolt, csupán anyagilag összefüggő "hatásának" tekintették, de a nyugati kultúra korának előrehaladtával az egységét ködösen észlelni kezdték. Ezt az egységet, eredetét és fejlődési törvényeit nagyon különböző módokon fogalmazták meg, de a kultúra egysége lényeges eszme volt. Még a materializmus honában is elismerte Benjámin Kidd a Nyugat belső egységét a "Western Civilisation" (Nyugati civilizáció) című művében. Nietzsche, Lamprecht, Breysig, Méray csupán néhányan azok közül, akik felismerték ezt az eszmét.

Egy olyan korban, amely tényekből indul ki és nem programokból, amely aláveti magát a realitásoknak anélkül, hogy racionalista módon megkísérelné bizonyítani azokat, nyilvánvalóvá vált, hogy szellemi kényszer ebben az új keretben gondolkodni. Ha két ember, aki a földrajzi messzeség miatt semmilyen módon nem tart kapcsolatot egymással, ugyanolyan felfedezésre jut, hasonló filozófiát alakít ki, ugyanolyan témát választ drámai, illetve lírai alkotásai számára - ez nem "egymásrahatás", nem "egybeesés", hanem ama kultúra fejlődésének tükröződése, amelyhez mindketten tartoznak. Magasabb kulturális szempontból teljesen meddő azon vitatkozni, hogy ki találta fel elsőként ezt vagy azt a szerszámot, kinek jutott eszébe először ez vagy az az eszme. Ezek a kérdések legjobb esetben csupán a jog szintjén vetődnek fel, magasabb szinteken egyáltalán nem. Ha a kérdéses fejlemény személyfeletti erő okozata, és nem egyszerűen személyes kedvtelést szolgál, azt a kultúra fejleményének kell tekintenünk, és az a tény, hogy egyidejűleg több személy által jutott kifejezésre, csak rendeltetéses jellegét tanúsítja.

A kultúra egységének természete eredete szerint teljesen szellemi. Az azt követő anyagi egység a korábban létező belső, szellemi egységnek megnyilvánulása. Az élet a lehetőség ténylegesülése, egy magasabb rendű kultúra fejlődése nem egyéb, mint a kultúra lelke által tartalmazott belső lehetőségeknek az eleve meghatározott organikus életszakaszban történő kibontakozása.

Az a kultúra, amelyben élünk, a nyolcadik magasabb rendű kultúraként jelent meg a Földön. A többi kultúrák bármelyikében a formák és alkotások egysége és belső viszonya nyilvánvaló a számunkra, mivel teljesen kívül állunk azokon és nem vagyunk képesek behatolni ezen kultúrák szellemi árnyalataiba, mivel más kultúrához tartozunk. Egy idegen kultúrának ez az áthatolhatatlansága egy szélesebb terjedelmű organikus általános tény része: még a saját kultúránk egy másik korszakának, egy másik népének és - végső soron - egy másik egyedének tökéletes megértése is nehézséget jelent. A más életformák megértésének technikája: bele kell élni magunkat azokba. Egy másik organizmus magatartását megmérni, időpontját megadni, kiszámítani - mindez értéktelen az organikus hasonulás szempontjából. A materialista "pszichológia" sohasem járult hozzá semmivel sem, hogy az egyik ember megértse a másikat, noha papíron egy csomó eredménnyel dicsekszik. Ha mégis bárkit is azonosítania sikerült, ez elvont kellékei ellenére történt.

A más organikus formákkal való azonosulás, azok megértése és az azokba való behatolás nehézségeinek különböző fokozatai vannak. Egy hasonló jellemű személyt könnyű megértenünk. Ha a háttere hasonló, de a jelleme különböző, a megértése már nehezebb. A különböző nemzethez, különböző fajhoz való tartozás és az eltérő kulturális eredet növeli a kölcsönös megértés nehézségeit. Ez elénk állítja a kulturális életerő egyik problémáját.

A kérdés a következő: milyen mértékben képes hatást gyakorolni egy kultúra azokra az új lakosokra, akik az illető kultúra területére lépnek? A másodlagos problémák attól függően keletkeznek, hogy az új populációban az összetartó erő milyen fokú: egy néphez, egy fajhoz, egy nemzethez, egy államhoz tartoznak-e vagy egy másik kultúrához?

A további probléma a kultúrának a saját területén élő és az azon kívüli emberekhez való eltérő viszonyából származik. Ezt így fogalmaztuk meg, mivel a magasabb rendű kultúrák területhez kötöttek, és a kultúrát alakító ösztönzések mindig az eredeti területen jelennek meg, még az utolsó, civilizációs szakaszban is, amelyben a kultúra teljesen külsődlegessé teszi magát és kiterjeszti határait. A terjeszkedő, külsődlegessé váló tendencia már a kultúra életének derekán kezdetét veszi, de uralkodóvá csak abban a szakaszban válik, amelyet a kultúra válsága éles határral választ el a korábbi szakaszoktól. Számunkra ennek a törésnek Napóleon a jelképe, mivel azóta kerültek a Föld népei a legkorlátlanabb imperializmus hatalma alá, amelyet csak ismer a történelem. Ám ennek az imperializmusnak őseszméjével különféle viszonyban állnak, és ezeket a viszonyokat is meg kell vizsgálnunk.

EGY KULTÚRA TAGOLÓDÁSA

A nemzetek, a gondolkodásformák, a művészi formák és az eszmék, amik egy kultúra fejlődésének megnyilvánulásai, mindig egy viszonylag kis csoport őrizetében vannak. Az, hogy milyen nagy ez a csoport és milyen könnyen képes kiegészíteni önmagát, a kultúra jellegétől függ. Ebből a szempontból tanulságos a klasszikus kultúra. Eszméi egységesek és exoterikusok voltak (közkincset képeztek): Szókratész a nyilvánosság előtt filozofált. A mi kultúránk esetében Leibnitz vagy Descartes hasonló helyzetben rendkívül nevetséges lett volna, mivel a nyugati filozófia nagyon kevés ember kincse.

De bármilyen kultúra - még az exoterikus klasszikus kultúra is - korlátozott, bármilyen irányban, a területén élő bármely szintű népességnek való teljes megnyilvánulása tekintetében. A kultúra természeténél fogva csak kiváltságos kevesek birtoka. A személyes értelemben használt 'kultúrember' szó az átlagostól eltérő embert jelöl, akinek a gondolatai és viselkedésének megnyilvánulásai rendezettek, tagoltak. Kultúráltnak lenni személyes értelemben annyit jelent, mint elkötelezettnek lenni valami iránt, ami önmagunkon és otthoni kényelmünkön túl van. A XIX. századi atomisztikus világképben, amelyben kizárólag egyedek léteztek, és minden magasabb rendű valóság létezését tagadták, ezt a szót annak az embernek a jellemzésére alkalmazták, aki a képzőművészetnek vagy az irodalomnak a művelője nagy tisztelője volt. De egy kultúra megnyilvánulása a hazafiasság, a kötelességteljesítés, az etikai parancs, a hősiesség és önfeláldozás is - a primitív emberek nem tanúsítják mindezeket. Egy háború éppen úgy megnyilatkozása egy kultúrának, mint egy költemény, egy gyár éppen úgy, mint egy katedrális, egy puska éppen úgy, mint egy szobor.

Valamely magasabb rendű kultúra a kiteljesedése során a gondolkodás és cselekvés minden irányára és a területén élő minden emberre hatást gyakorol.
Egy adott irányban kifejtett hatásának erőssége a kultúra lelkétől függ: bizonyos kultúrák szenvedélyesen történelmi jellegűek voltak (mint például a kínai), másokból teljesen hiányzott a történelmi jelleg (például az indiaiból). Voltak kultúrák, amelyek tömegméretekben alkalmazták a technikát (mint az egyiptomi kultúra és a mi kultúránk), más kultúrák figyelmen kívül hagyták a technikát (mint a klasszikus és a mexikói kultúra).

A kultúra egyesekre gyakorolt hatásának erőssége ez utóbbiaknak a szellemi hatások iránti befogadóképességétől függ. A kislelkű és korlátolt látókörű egyed önmagának él, mivel nem ért meg semmi mást. Ilyen ember számára a nyugati zene nem több, mint felfelé és lefelé menő, erős és gyenge hangok váltakozása, a filozófia kizárólag szavak halmaza, a történelem szép történetek gyűjteménye, amelyeknek még a realitását sem érzi a lelkében, a politika a nagyok önzése, a sorozás tehertétel, amit erkölcsi gyávasága miatt kényszerül elfogadni. Így még az individualizmusa is valami magasabb rendű tagadása és nem a saját lelkének állítása. Aki a saját életénél és biztonságánál előbbre valónak tart valami mást, az a rendkívüli ember. William Walker még a kivégző osztag előtt is megmenthette volna életét, pusztán azzal, hogy lemond arról az igényéről, hogy ő Nicaragua elnöke. Az átlagember számára ez őrültség. Az átlagember igazságtalan, de nem elvből önző, de Ibsen magasrendű önzésére képtelen, saját szenvedélyeinek rabszolgája, de a magasabb rendű szexuális szerelemre alkalmatlan, mivel még ez is a kultúrának egyfajta megnyilvánulása - a primitív ember egyszerűen nem értené meg a nyugati erotikát, ha kifejtenék számára: a nyugati erotika a szenvedélynek metafizikává való szublimációja (finomítása). Az átlagemberből hiányzik a méltóság, és bármilyen megaláztatásnak inkább aláveti magát, mint hogy fellázadjon - a forradalmárok mindig vezéregyéniségek voltak. A nyereség reményében szerencsejátékba kezd, és ha veszít, siránkozik.

Inkább térden csúszik, hogy éljen, mint hogy egyenesen állva meghaljon. Annak a szavát fogadja el igaznak, aki a leghangosabb. A pillanatnyilag hatalmon lévő vezetőt követi, de csak addig, amíg el nem homályosítja alakját egy újabb vezető, s ha ez bekövetkezik, annak lesz a híve. Győzelem esetén hencegő, vereség esetén lakáj. Nagyhangú, de tettei kisszerűek. Szeret játszani, de nem sportember. A nagy gondolatokat és terveket "megalomániának" (nagyzási mániának) nevezi. Mindazt az embert gyűlöli, aki a magasabb teljesítmény útjára akarja vezetni, és ha lehetősége van rá, keresztre feszíti, mint Krisztust, megégeti, mint Savonarolát, belerúg a holttestébe a milánói dóm előtti téren. Más rovására mindig nevet, de nincs humorérzéke, és ugyanúgy képtelen az igazi komolyságra. Elítélően szól a szenvedélyekből fakadó bűnökről, de buzgón olvassa az ilyen bűnökről szóló könyveket. Beáll az utcai csődületbe, hogy egy baleset szemtanúja legyen, és élvezettel szemléli, amikor egy másik embernek el kell szenvednie a sors csapásait. Nem törődik azzal, hogy honfitársa a vérét hullatja, míg ő maga biztonságban van. Minden, ami középszerű és nem-hősies, megtalálható benne, de hiányzik belőle Jágó vagy III. Richárd lelkisége. A kultúra elérhetetlen a számára, és ha kellő bátorsága van hozzá, üldözi azokat, akik kultúremberek. Semmi sem okoz nagyobb gyönyörűséget neki, mint egy nagy ember bukásának szemlélése. Gyűlöli Metternichet és Wellingtont, a hagyomány jelképeit, s ahogy a Reichstag nem volt hajlandó, ő sem hajlandó az ex-kancellár Bismarcknak , születésnapi üdvözletet küldeni. Mindenütt hajbókol a parlamenti alkotmányosság előtt, és minden haditanácson ott van, hogy okosságot és óvatosságot tanácsoljon. Ha az a meggyőződés, amely mellett elkötelezte magát, veszélyessé válik, visszavonja, megtagadja ' nézeteit: azok egyáltalán nem voltak sohasem az ő nézetei. Az ilyen ember minden organizmus belső gyengesége, minden nagyszerűség ellensége, az árulás nyersanyaga.

Nem ez az az emberanyag, amelyet egy engedelmességet megkövetelő magasabb rendű kultúra fel tud használni rendeltetésének, további teljesítésére. Az átlagember az az anyag, amellyel a nagy politikai vezetők demokratikus körülmények között dolgoznak. A korábbi évszázadokban az átlagember nem vett részt a kulturális drámában. Az nem érdekelte őt, és a résztvevők még nem álltak a racionalista varázslatnak, vagy - Nietzsche szavaival élve - a "számolás-mániának" hatása alatt. Amikor a demokratikus viszonyok előrehaladottabb stádiumba kerülnek, az eredmény, hogy még a vezetők is az átlagemberek közül kerülnek ki, akik féltékeny és gonosz lelkülettel irigykednek azokra, akik náluk különbek, pl. Roosevelt és társasága Amerikában. Az "átlagember" önimádatában Istenné nyilvánítja magát, mint Caligula. A minőség eltörlése a kivételes embert fiatal korában elfojtja és cinikussá teszi.

A korábbi századokban sehol arra utaló jel, hogy a tömegek szerepet játszottak volna. Amikor ez az eszme mégis győz, kiderül, hogy az egyedüli szerep, amit a tömegek képesek eljátszani, az, hogy passzív nyersanyagul szolgálnak a népesség tagolt része számára.
Miben áll a kultúra testének fizikai tagolódása? A kulturális feladat a legtöbbet követeli meg, a legmagasabb rendű embertípust igényli a megvalósításhoz. Minden kultúrában létezik a teljes népességnek egy szellemi szintje, és ezt nevezik kultúrahordozó rétegnek. A kultúrnépességnek ez a tagolódása teszi egyedül lehetővé egy magasabb rendű kultúra megnyilvánulását. Ez az élet technikája, a kultúra habitusa (állandó jellemzője). A kultúrahordozó réteg a kultúra gazdag kifejezésformáinak őrzője. Ehhez tartozik a vallás, filozófia, természettudomány, zene, irodalom, képzőművészet, matematika, technika és a háború területén minden alkotó, és azok a nem-alkotók is, akik teljesen megértik és maguk is tapasztalják ebben a magasabb rendű világban a fejlődést. Ezek a kultúra értékelői.
így magán a kultúrahordozó rétegen belül is van tagolódás: alkotókat és értékelőket különböztethetünk meg. Általában ez utóbbiak közvetítik a nagy alkotók szellemi értékeit lefelé, amennyire lehetséges. Ez a folyamat azt célozza, hogy a bárhol fellelhető magasabb rendű anyag bekerüljön a kultúrahordozó rétegbe. A kiegészülés folyamata állandóan folytatódik, mivel a kultúrahordozó réteghez való tartozás szorosabb értelemben nem örökletes tulajdonság. A kultúrahordozó réteg a kultúra népességének tisztán szellemi szintje. Nincs gazdasági, társadalmi, politikai vagy egyéb fémjele. A legzseniálisabb alkotók közül néhányan szűkös anyagi körülmények között éltek és haltak meg, például Beethoven és Schubert. Másokat, akik ugyanilyen alkotókészségekkel, de kevesebb életerővel rendelkeztek, megfojtott a szegénység, mint például - Chattertont. Számos alkotó zseni az életében teljesen ismeretlen volt: Mendel, Kierkegaard, Kopernikusz. Másoknak (mint Rembrandtnak és Shakespeare-nek) a tehetségét alábecsülték.

A kultúrahordozó réteget a kortársak semmiképpen sem ismerik j fel, mint egységet, és ők maguk sem ismerik fel magukat ilyennek. Ezek, mint réteg láthatatlanok, hasonlóan a kultúrához, melyet hordoznak. Mivel ez a réteg kizárólag lelki természetű, nem adható róla olyan anyagi leírás, ami az intellektueleket kielégítené. Mindazonáltal még az intellektuelek is kénytelenek elismerni, hogy Európa, illetve Amerika teljes anyagi káoszba süllyedne, amelyből csak hosszú évek alatt emelkedne ki, ha kivonnák belőle a néhány ezer magasabb technikai tudással rendelkező személyt. Ezek a műszakiak a kultúrahordozó rétegnek egy részét képezik, noha ez a réteg nemcsak olyanokból áll, akik kultúrahordozó tevékenységüket hivatásszerűen űzik. Természetesen a műszaki szakemberek a gazda- sági és katonai személyekhez hasonlóan csak mellékszereplői a kultúrdrámának. Ennek a rétegnek mindenkori legfontosabb része az a csoport, amely a legmagasabb rendű eszmét őrzi. Így Dante idejében a császár és a Pápa voltak ennek a realitásnak a legmagasabb rendű jelképei, és a kultúrahordozó réteg vezető személyiségei mind megtalálhatók voltak ezen jelképek valamelyikének szolgálatában. Majd a legmagasabb rendű jelképes erő átszállt a dinasztiákra, és a dinasztikus politika évszázadokon át működött. A felvilágosodás és a racionalizmus eljövetele az egész Nyugatnak és a kultúrahordozó rétegnek is hosszú távú válságot okozott. A Nyugat a szokásosnál is nagyobb mértékben megosztottá vált, és csak most, kétszáz esztendő után van lehetőség alapvető egységének helyreállítására. Azt mondtam: "a szokásosnál is nagyobb mértékben", és ezzel nem azt akartam mondani, hogy feltételezhető, hogy a kultúrahordozó réteg valaha is egyfajta nemzetközi jellegű szabadkőművesség volt. Ellenkezőleg: minden háborúban és minden áramlatban ez a réteg adta mindkét oldal vezető személyiségeit.

II.

Ezen a rétegen belül állandó harc folyik a hagyomány és az újítás között. Természetesen az életerős réteg az újat, az előre mutató fejlődést képviseli, és ez igenli a következő kort. A hagyomány funkciója a folytonosság biztosítása. A hagyomány a személyfeletti szellem emlékezete. Gondoskodnia kell arról, hogy minden egyes újításban jelen legyen a nagy múltnak ugyanaz a teremtő szelleme.

A racionalizmus válsága ugyanazt a félelmetes feszültséget okozta a magasabb rendű rétegen belül, mint az egész organizmusban. Az előrelépés - a demokrácia - végelemzésben pozitív jellegű, mivel az történelmi szükségszerűség egy kultúra életében, amint ez a történelemből ismeretes. De olyan emberek számára, akik életüket tették fel az építésre és alkotásra, nehéz lépés az, hogy a tömegeket a rombolásra mozgósítsák. A kultúrából átlépni a civilizációba hanyatlást jelent, a szenilitás kezdetét. Ezért azok a szellemi vezéregyéniségek, akiknek gravitációs pontja a kultúra oldalán volt, minden erejükkel ellenálltak a forradalomnak és a demokráciának, mint Bürke, Goethe, Hegel, Schopenhauer, Metternich, Wellington, Carlyle, Nietzsche. Az alkotókra és értékelőkre tagozódó kultúrahordozó réteg, mint ilyen, láthatatlan. Ez a réteg nem felel meg egy gazdasági-társadalmi osztálynak sem, a nemességnek, az arisztokráciának vagy valamely foglalkozásnak. Tagjai semmiképpen sem közéleti figurák. De a létezése által ez a réteg ténylegesíti a magasabb rendű kultúrát földünkön. Ha ennek a rétegnek a tagjai bármilyen módszerrel különválaszthatók volnának a többi embertől, az Európán kívüli hatalmak valószínűleg fizikailag megsemmisítenék ezt a réteget, annak érdekében, hogy megsemmisítsék a Nyugatot. Igyekezetük nem lenne sikeres, mivel ezt a réteget a kultúra hozta létre, és egy hosszú ideig (a körülményektől függően egy-két nemzedéken át) tartó káosz után ez a kulturális organizmus ismét jelen lenne, és magában foglalná a hódítóknak a leszármazottait is, akik szintén meghódolnak az Eszmének. Az ilyen irányú lehetőségeket a későbbiek során alaposabban megvizsgáljuk.

Természetes, hogy egy politikai korban a legjobb koponyák részt vesznek a háborúban és a politikában. Ezek, akik készek a lemondásra és áldozatra, ezen a területen a hősök. A háborús politika elsősorban a hősiesség területe, és kulturális szempontból ezen a területen az áldozatok sohasem hiábavalók, mivel maga a háború is a kultúra megnyilvánulása. Racionalista szempontból ostobaság bármilyen eszméért életet áldozni. De az élet a maga organikus realitásával itt sem engedelmeskedik a középszerűséget sürgető racionalizmusnak, így minden nemzedékből kiválasztódnak a legkülönbek és belső késztetéstől hajtva a kultúra szolgálatába állnak. Mind közül legnemesebbek a hősök, akik meghalnak az eszméért, de nem lehet mindenki hős, és a többiek élnek egy eszméért.
Ennek a rétegnek változhatatlan jellemzője a szellemi érzékenység, és ennek következménye az, hogy több benyomást fogad be a többinél. Ez összetettebb belső lehetőségekkel párosul, ami rendezi a benyomásokat. Ez az érzék megérzi az új korszellemet, annak tagolt kifejeződése és győzelme előtt. Ez is jellemzője minden nagy embernek, és egyik oka annak, hogy oly sokan halnak meg erőszakos halállal, az, hogy oly dolgokat hirdetnek meg nyilvánosan, amik "megelőzik" korukat. Ezek az emberek reálisabb világban éltek, mint a "realisták" világa. Ugyanezek a "realisták" gyalázták és égették meg azt a Savonarolát, akit egy-két nemzedék múlva gondolkodás nélkül követtek volna.

A kultúra hosszú évszázadain keresztül ez az életmegnyilvánulási szint kizárólag lelki kulturális egység, de a legutóbbi civilizáció beköszöntésével (a huszadik század közepén) a teljes kultúra uralkodó eszméje politikai. Napóleon mondása, "a politika rendeltetés", ma még igazabb, mint amikor hirdette. A demokrácia és a tekintély eszméje áll egymással szemben, és közülük csak az egyik tartozik a jövőhöz. Csak a tekintély képviseli az előrelépést, ezért a kultúrahordozó réteg legerősebb, legéleterősebb, teremtő elemei a tekintély feltámadásának szolgálatában találhatók. Ez politikai-kulturális réteggé vált.
Mivel a kultúrahordozó réteg a legfontosabb egy olyan korban, mint a jelenlegi, amikor a minőség ismét állítja magát a mennyiséggel szemben, a lehető legpontosabban meg kell határoznunk a mivoltát. A puszta kiválóság fogalmát erőteljesen el kell választanunk az e réteghez tartozás eszméjétől. Wagner, Ibsen, Cromwell életük első felében nem voltak kiválóságként ismertek, de korábbi életükben is az életnek ezen a szintjén éltek és gondolkodtak. A kiválóság fogalma a kultúrahordozó réteg fogalmával a következő viszonyban áll: minden ember, aki valamilyen területen kiváló, és akinek a belső látásra, értékelésre, illetve alkotásra is tehetsége van, természetesen ehhez a réteghez tartozik. Mindazonáltal természetesen a születéssel vagy a szerencsével együtt járó esetleges következmény is lehet, és az európaiak a közelmúltban - a két világháború után - két olyan időszaknak voltak a szemtanúi, amikor majdnem minden vezető európai politikai átlagember volt, akiket az esetleges körülmények és a magasabb rendű organizmus torzulása lökött a politika élére.

A kultúrahordozó rétegnek ma nagyobb jelentősége van, mint a megelőző századokban, mivel ez a réteg ma viszonylag vékonyabb. Európa óriási számbeli gyarapodása - a XIX században háromszor akkora lett a lakóinak száma -r nem növelte meg az ehhez a rétedhez (és általában a magasabb rendű természetekhez) tartozó embereknek a számát. Ehhez a réteghez a keresztesháborúk idején nem kevesebben tartoztak, mint most. A kultúrának egyszerűen abban áll az útja, hogy a saját kifejezésére kisebbségben lévő embereket válasszon ki. A nép szaporodása minőségromlást jelent. 4 mennyiség és a minőség közötti feszültség a számbeli növekedéssel \együtt növekszik, és a kultúrahordozó rétegnek matematikailag nagyobb jelentősége lesz. A feszültség számadatokkal is érzékeltethető: jelenleg nincsenek többen Európában, mint 250 000-en, akik képességeiknél, erkölcsiségüknél, adottságaiknál, létezésüknél fogva a Nyugat kultúrahordozó rétegéhez tartoznak. Földrajzi megoszlásuk sohasem volt teljesen egyöntetű. Abban a népben, amelyet a kultúra kiválasztott a korszellem kifejeződésére, mint ahogy Spanyolországot kiválasztotta az ultramontanizmus kifejezésére a XVI. és XVII. században, Franciaországot a rokokó kifejezésére a XVIII. században és Angliát a kapitalizmus kifejezésére a XIX. században, mindig nagyobb volt a kulturális szempontból jelentős emberek aránya, mint azokban az országokban, amelyek nem játszottak a kultúrában vezető szerepet. Ez a tény ismert volt az Európán kívüli hatalmak számára a második világháború után, és a nyugati civilizáció elpusztítására irányuló igyekezetükben ezt a tényt fel is használták a lehetőség határain belül. A tömeges akasztások, tömeges fosztogatások és tömegek éhhalála mögött az igazi cél az volt, hogy a sokak elpusztításával azokat a bizonyos keveseket elpusztítsák.

A kultúra tagolódásának három vonatkozása van: maga az eszme, az eszmét átadó réteg, és azok, akikre az eszme átszáll. Ez utóbbiakhoz az a nagyszámú ember tartozik, akik bárminemű kifinomultsággal rendelkeznek, bizonyos szempontból ragaszkodnak a tisztességhez és erkölcshöz, gondozzák a tulajdonukat, becsülik önmagukat és mások jogait, jobbítani akarják önmagukat és helyzetüket, ahelyett, hogy a gazdagabb és magasabbra emelkedett embereket akarnák alacsonyabb szintre süllyeszteni. Ők alkotják a kultúra testét, a kultúrahordozó réteg az agy, az Eszme pedig a lélek szerepét tölti be. Minden egyes személyben, aki ehhez a számszerűen nagy csoporthoz tartozik, van egy bizonyos fokú kulturális ambíció és a kultúra alkotásai iránti nagyrabecsülés. Ők nyújtják az alkotók számára az alkotásaikhoz szükséges eszközöket. Ilyen módon adnak jelentőséget az életüknek, mégpedig olyan jelentőséget, amit az alacsonyabb rendű világ nem képes megérteni. Egy mecénás szerepe nem a legmagasabb, de kulturális értéke van.

Ki tudja, létrejöttek volna-e Wagner legnagyobb művei II. Lajos nélkül? Amikor egy nagy csata végső kimeneteléről olvasunk, mindig szemünk előtt lebeg-e, hogy ez nem egyszerűen két hadvezér közötti, sakkjátszma volt; hanem a bátor tisztek százai és a nekik engedelmeskedő egyszerű katonák ezrei haltak meg azért, hogy ezt a vonalat meghúzzák a történelemben és tegyék mindörökre emlékezetessé ezt a napot és dátumot? És amikor a rendőrség és a hadsereg lever egy társadalmat fenyegető rablóbandát, a rend védelmében elesettek haláluk által az életüknek is jelentőséget adnak. Nem játszhat mindenki nagy szerepet, de senkitől sem lehet elvenni azt a jogot, hogy jelentőséget adjon az életének.

De mindezek alatt ott van az a réteg, amely még a legszegényesebb kultúra elsajátítására is képtelen: tömeg, a csőcselék, a "profán tömeg", az amerikaiak által tisztelt "átlagember".

Ezek elnökölnek minden terrorcselekménynél, hallgatják ábrándozva a bolsevik agitátort, köpködnek mérget a kultúrára és felsőbbrendűség bármely megnyilvánulása láttán. Ez a réteg minden kultúra minden fázisában létezett: a parasztháborúkban ide tartozott Jacquerie, Wat Tyler, Jack Cade, John Ball, Thomas Münzer, ide tartoztak a jakobinusok, a spanyol milicisták, a kommunárdok és a milánói dóm előtti tömeg. Mihelyt egy alkotó ember elhatározza, hogy alkotni fog és munkába kezd, valahol másutt egy sötét, irigy lélekben megszületik az elhatározás a munka megállítására, tönkretételére. A nihilista Tolsztoj későbbi éveiben ezt az alapvető tényt tökéletesen kifejezte, amikor azt mondta, hogy még egy kődarab se legyen egy másik tetején. Az 1918-as bolsevik jelmondat is megvilágít sok mindent: "Pusztítsatok el mindent!" Korunkban ez az alvilág az osztályharcosok, a racionalizmus utóhada tulajdonában van. Ez - szélesebb körű politikai szempontból - kizárólag az Európán kívüli erők céljait szolgálja. Ennek a rétegnek összes korábbi lázadásai a kultúra egysége és a teremtő lendület ősereje miatt (valamint annak következtében, hogy a korunkban jelenlévő, megsemmisítő arányú külső veszély akkor nem fenyegetett) kudarcot vallottak. Ennek a rétegnek a története még nem ért véget. Ázsia használja fel ezt a réteget, Ázsiának tervei vannak vele.

--- 3. rész ---