Nesta Webster: Titkos társaságok és felforgató mozgalmak 2/2

Azt, hogy a Talmud mily nagy mértékben járul hozzá a modern judaizmus antiszociális beállítottságához, jól mutatja az a tény, hogy az Oroszország déli részén élő karaiták (vagyis a zsidók egyetlen csoportja, amely nem a Talmudot, hanem a Bibliát követi és a Talmudból csak azt fogadja el, ami összhangban van a Biblia tanításával) mindig jó alattvalói voltak az Orosz Birodalomnak, ennélfogva mindig egyenlő jogokat élveztek a körülöttük élő orosz néppel. Nagy Katalin cárnő különösen kedvelte a karaitákat.

Ezek szerint még a zsidók sem egységesen fogadják el a Talmudot. A valóságban - amint már láttuk - sok zsidó tiltakozott ellene, mert úgy látta, hogy a Talmud sorompó közöttük és a többi ember között.

De a Kabbalában (még inkább, mint a Talmudban) a zsidók világuralmi álma a legnagyobb konoksággal vissza-visszatérő téma. A Zohar valójában mint befejezett tényre hivatkozik erre, amikor azt magyarázza, hogy "a Sátoros Ünnepen Izrael a világ többi népén aratott győzelmét ünnepli. Ezért veszünk kezünkbe ezen az ünnepen összekötözött faágakat és visszük azokat a kezünkben, hogy megmutassuk: meghódítottuk a többi népet, a 'gojokat' és uralkodunk felettük." /Zohar, Toledosz Noah, 63 b (de Pauly I, 373)./ Mindazonáltal Istent arra kérik, hogy adjon a többi embernek is egy bizonyos részt az áldásból, "de úgy, hogy a többi nép ne részesüljön Izrael örömében, amikor elnyeri Isten áldását". Ez egy olyan király helyzetéhez hasonlítható, aki szűk baráti körével akar ünnepelni, és azt tapasztalja, hogy hívatlan vendégek várnak bebocsátásra. "Mit tesz akkor a király?

Megparancsolja a szolgáknak, hogy adjanak nekik marhahúst és növényi eledeleket, vagyis közönséges ételeket, majd barátaival asztalhoz ül, és nekik a legfinomabb fogásokat szolgálják fel." /U. o., Toledosz Noah, 64 b (de Pauly 1, 376)./

De mindez semmi ahhoz az ünnephez képest, ami akkor vár a zsidókra, amikor a messiási korszak elérkezik. Miután a világ minden népéből és tájáról visszatérnek Palesztinába, a Talmud szerint a Messiás egy nagy banketten látja őket vendégül, ahol arany asztalnál fognak ülni, és Ádám borpincéjéből hozott bort fognak inni. Az első fogás sült ökör, mégpedig olyan óriási, hogy egész nap azt fogják fogyasztani ezernyi dombon a fűben. (Az ökör neve Behemót). A második fogás egy óriási hal: Leviáthán; a harmadik egy hatalmas, párolt és pácolt nőstény állat; a negyedik egy óriási sült szárnyas: Barjuhne, amelynek egyedül a tojása oly nagy, hogy amikor kipottyan a fészekből, háromszáz magas cédrusfát dönt a földre, és a fehérje elönt hatvan falut. Ezt a fogást a "legragyogóbb és legpompásabb desszert" követi, ami csak a világon létezik. A desszert egyik része lesz az élet fájáról szedett gyümölcs, valamint "az Éden gránátalmái, amiket megőriztek az igazak számára".

A bankett végén "Isten egy bálon látja vendégül a társaságot": Ő maga leül közéjük, és mindegyikük rámutat az ujjával, és ezt mondja: "íme, ez a mi Istenünk, Őreá vártunk. Boldogok leszünk és élvezni fogjuk az üdvösségét." /J. E Stehelin: "The Traditions of the Jews" ("A zsidók hagyományai"). Idézi a Talmud-ból a Baba Baszra 74 b-t, a Peszahim 32-t, a Bekhorosz 57-t és a Massektosz Ta' anisz 31-et. A Zohar a női Levithanra is utal (Bő, de Pauly, 111, 167). Drach rámutat, hogy a Talmud által a Palesztinába való visszatérés utáni időre megígért örömök között szerepel a sertéshús és a szalonna fogyasztásának engedélyezése is. Drach id. műve (I, 265, 276. o.) idézi a Hullin 17-t és 82-t. /

A tizennyolcadik századi kommentátor, akinek összefoglalóját itt idézzük, megállapítja:

"De nézzük csak egy kicsit később, hogy milyen módon szeretnének élni a zsidók ősi hazájukban a Messiás uralma alatt! Mindenekelőtt az általuk életben hagyott idegen népek fogják építeni házaikat és városaikat, művelni földjüket, ültetni szőlőjüket, és mindezt úgy, hogy nem kapnak érte semmilyen munkabért. Ezek az életben hagyott népek önként adják át a zsidóknak vagyonukat és bútoraikat. Majd a zsidó hercegek és nemesek felügyelete alá kerülnek. Elég lesz egy intés, és engedelmeskednek nekik. Maguk a zsidók pedig, ezalatt minden gyönyör és élvezet részesei lesznek. Ékszerektől csillogó ruhát öltenek, az Istennek szentelt, felkent papokhoz hasonlóan...

Röviden: ennek a szent népnek a boldogsága a messiási korban olyan lesz, hogy ember számára felfoghatatlan, szavakkal kifejezhetetlen. Ez az, amit a rabbik erről mondanak. De az intelligens olvasó ezt kétségtelenül a Bolondok Paradicsomának fogja nyilvánítani." /Stehelin: id. mű, II, 221-224. o./

Érdekes észrevenni, hogy a Palesztinába való visszatérés módjának ez az elgondolása bizonyos modern zsidó telepesekre is átöröklődött. Sir George Adam Smith a cionizmussal kapcsolatos munkájában 1918-ban ezt írta:

"Az ország északkeleti részében egy nemrég alapított zsidó kolóniát látogattam meg. A kolónia körül a bőkezű patrónus egy magas falat építtetett. Azt tapasztaltam, hogy a kolónia lakói az árnyékban ülve szerencsejátékkal töltötték a reggelt, mialatt fellah csoportok alacsony munkabérért dolgoztak számukra. Azt mondtam, hogy bizonyosan nem ez volt a patrónusok szándéka, amikor segítette őket, hogy letelepedjenek hazájukban. Erre egy zsidó németül ezt válaszolta: 'Nincs-e megírva, hogy az idegenek fiai lesznek a ti földműveseitek és szőlőműveseitek?' Tudom jól, hogy ezek a vétkek Palesztina zsidó kolóniáiban kivételt képeznek, de olyan veszélyre utaló jelek, amik ellen védekeznünk kell." /Ft. Sir. George Adam Smith: "Syria and the Holy Land" ("Szíria és a Szentföld"), 49. o. (1918)/

A fellahok azonban szerencsésnek érezhették magukat, hogy megengedték nekik, hogy egyáltalán életben maradjanak, hiszen a Kabbala különböző szövegei szerint minden gojt el kell söpörni a Föld színéről, amikor Izrael hazatér ősi földjére. A Zohar szerint a Messiás hadat üzen az egész világnak, és a Föld minden királya végül hadat üzen a Messiásnak. De "az Egyetlen Szent, akinek neve legyen áldott, ki fogja őket irtani a világból."2 /Zohar, Semosz, 7 és 9 b, Besalah 58 b (De Pauly III, 32, 36, 41, 260)./ Majd a szöveg így folytatódik:

"Légy boldog, Izrael sokasága! Titeket az Egyetlen Szent, akinek neve legyen áldott kiválasztott, a gojok közül, akikről az írás azt mondja: 'Az ő művük nem más, mint hiúság, vagyis képzelgés, amin nevetnünk kell. Valamennyien el fognak pusztulni, amikor Isten meglátogatja őket haragjában.' Amikor az Egyetlen Szent, akinek neve legyen áldott, kiirtja az összes gojt a Földről, Izrael egyedül fog létezni, minthogy még az is meg van írva: 'Az Úr egyedül fog nagynak mutatkozni azon a napon.'" /U. o., Vayslah 177 b (de Pauly II, 298)./

A világuralom reménye tehát nem olyan eszme, amit az "antiszemiták" tulajdonítanak a zsidóknak, hanem a zsidók hagyományainak nagyon reális és lényeges része. Milyen volt tehát a kereszténységhez való viszonyuk a múltban? Már láttuk, hogy a Krisztus személye és tanítása iránti gyűlöletük nem ért véget a Golgotán, hanem ezt a gyűlöletet a rabbik, a Talmud és a Toledosz Jeshu életben tartották. A Kabbala is tartalmaz mind Krisztusra, mind Mohamedre vonatkozó olyan mondatokat, amik annyira ocsmányak, hogy itt nem lehet idézni azokat.

Ám azt az ellenvetést lehet tenni, hogy a nyugat-európai zsidók napjainkban mit sem tudnak a Kabbaláról. Ez lehet, hogy így van, ám a Kabbala észrevétlenül alakította ki a zsidó szellemiséget.

Amint egy modern zsidó szerző kijelentette:

,,[A kabbalizmus] hozzájárult a modern judaizmus kialakulásához, mivel a Kabbala hatása nélkül a mai judaizmus valószínűleg egyoldalú, lelkesedés és fantázia nélküli lenne. A Kabbala oly mélyen áthatotta a zsidó hit tartalmát, hogy számos eszme és könyörgés változhatatlanul gyökeret vert az ortodox tanításában és gyakorlatban. Ez az elem nemcsak egyszerűen részévé vált a zsidó hitnek, hanem annyira megragadta a zsidók érzelmi világát is, hogy nem lehet kitépni a zsidó lélekből." /Hastings: "Encyclopaedia of Religion and Ethics" ("Vallási és etikai enciklopédia"), Loewe: Kabbala./

Ezek szerint nem a Sinai-hegyen mennydörgés közepette kihirdetett mózesi törvény, nem a Talmud száraz szertartási előírásai, hanem a Kabbala ostoba képzelgése alakította át az idők folyamán a zsidók reális álmait és törekvéseit. Lehet, hogy az eljövendő Messiásban való hit lángjai nem csapnak magasra, de Izraelnek a világ többi népe fölötti végső győzelmébe vetett hit még mindig ott ragyog egy olyan fajnak a szívében, amelyet időtlen időktől fogva ezzel a reménnyel tápláltak. Még a szabadgondolkodó zsidók is - tudat alatt - feltétlenül reagálnak erre a hatalmas erejű, ősi ösztönzésre. Ezt egy modern francia szerző így fejezte ki:

"Kétségtelenül számos szektás szabadgondolkodó kérkedik azzal, hogy semmit sem kölcsönzött a zsinagógától és egyformán gyűlöli Jahvét és Jézust. De a modern zsidó világ maga is elszakadt minden természetfeletti hittől, és általa a továbbra is tiszteletben tartott messiási hagyomány úgy alakult át, hogy magát a zsidó fajt tekinti az igazi Messiásnak." /Eugene Tavernier: "La Religion Nouvelle" ("Az új vallás"), 265. o. (1905)/

Némi színt visz ebbe a megállapításba egy újságcikk, amely nemrég jelent meg a zsidó sajtóban. A cikk azt fejtegeti, hogy a "liberális zsidó zsinagóga" tanítása szerint Izajás könyve ötvenharmadik fejezetének gyönyörű szövegeit, amelyek "a fájdalmak emberével" kapcsolatosak és a keresztények általános meggyőződése szerint a megígért Messiásra vonatkoznak, a modern zsidó ifjúságnak úgy kell tanítani, hogy azok Izraelre vonatkoznak, és azt jelentik, hogy "Izrael szenvedéseit a többi nép bűnei okozzák". A többi nép így "elkerüli azokat a szenvedéseket, amikre rászolgált".

Következésképpen "Izrael az egész világ miatt szenved." /Jewish Guardian, 1924. január 25./ Azt, hogy miképpen tartható fenn ez az elképesztő önhittség, miközben az egész Ószövetség tele van bűneikkel, nehéz megérteni. Amikor Kánaán földjére léptek, Mózes különleges hangsúllyal figyelmeztette a népet: "Az Úr a Te Istened nem hűségedért és szíved egyenességéért adta Neked e jó földet." / l 5 Móz 9, 5./ Jóval később Dániel kijelentette, hogy egész Izrael áthágta Isten törvényét / Dán 9, 11./ . Nehemiás pedig rámutatott, hogy lázadásuk és engedetlenségük miatt kerültek ellenségeik kezébe. /Neh9, 26. / Izajás Júda gonoszságáról indulatos szavakkal beszélt:

"Lám, a bűnös nemzet, a gonoszsággal terhelt nép! Gonosztevők nemzedéke, elvetemült fiak!... Mosakodjatok meg, s tisztuljatok meg, el gonosz tetteitekkel a színem elől, ne tegyetek többé rosszat! Tanuljatok meg jót tenni." / Iz 1, 4; 11-17/

Ezek szerint még maga az Isten szava sem elég arra, hogy mérsékelje a zsidó faj mérhetetlen nagyzási mániáját. Valójában kétséges, hogy a zsidók többsége Isten által sugalmazottnak tekinti-e a Bibliát. "A Tízparancsolatot mi adtuk az emberiségnek" /Jewish Guardian, 1920. október 1./ Ez a mondat jellemzi azt a módot, ahogy Izrael önmagát tekinti a Biblia egyedüli szerzőjének. A Grand Orient szabadkőművessége az emberiséget isteníti. Ez megfelelője annak, ahogy a modern zsidó Izraelt isteníti.

Bizonyos, hogy ebben kell látnunk az okát a zsidók által a múltban átélt szenvedések nagy részének. Természetesen senki sem akarja igazolni azt a kegyetlen bánásmódot, amelyben a zsidóknak gyakran részük volt, de képtelenség lenne azt állítani, hogy a zsidók részéről sohasem történt provokáció. Egy faj, amely mindig kiváltságos helyzetet követel magának a világ népei között, elkerülhetetlenül ellenérzésbe ütközik, ami primitív korban és primitív nép részéről olyan erőszakos cselekményekben nyilvánulhat meg, amik a civilizált ember lelkét sokkolják. Feltétlenül ellentmond a történelmi tényeknek az a beállítás is, hogy a zsidó hosszantűrő, nemeslelkű nép, amely sohasem műveli, hanem mindig csak elszenvedi az erőszakot.

Az elmúlt sötét korokban a zsidók nagyon is hajlamosak voltak az erőszakra; nemcsak más fajok ellen, hanem egymás ellen is. Az első pogromok egyikét a keresztény korban maguk a zsidók rendezték. Josephus Flavius, a zsidó történész a Krisztus utáni első század közepén a "törvénytelenség és barbárság" elhatalmasodásáról számol be. Ezek a bűncselekmények a "Sicariusok" néven ismert orgyilkos banda számláját terhelik. Ezek az orgyilkosok megszállták Jeruzsálem környékét és ruhájuk alá rejtett kis tőrrel "fényes nappal a város szívében gyilkolták az embereket, különösen az ünnepek alkalmával, amikor elkeveredtek a tömegben". Egy éjszaka egy kis helységben, Engaddiban több mint hétszáz nőt és gyermeket gyilkoltak le." /Josephus Flavius: "The Jewish War" ("A zsidó háború") (angol fordítás), IV, 17Q, 334. o./ Flavius a továbbiakban így ír:

"Való igaz, ez volt az a kor, amikor a zsidók között leginkább elterjedt mindenfajta bűnös gyakorlat, úgyannyira, hogy nem volt olyan helység, amely ettől mentes lett volna. Még elgondolni sem tudott senki olyan rosszat, amit valaki más már el nem követett volna. Ennyire fertőzöttek voltak mindannyian, egyénileg is, közösségileg is. Egymással versengtek, ki képes messzebbre jutni az istentelenség és a felebarát elleni igazságtalanság útján. A hatalmasok elnyomták a tömeget, és a tömeg azt a határozott célt tűzte ki, hogy megsemmisíti a hatalmasokat." /U. o., V 152. o./
Hasztalanul ragaszkodnak hát a zsidók és (gyakran még a "királynál is királypártibb") barátaik ahhoz az elmélethez, hogy a modern zsidók minden hibája az üldöztetésük által kiváltott keserűségük következménye. A judaizmus mindig kegyetlenséggel járt együtt. /Lásd például a lengyel zsidó iskolákban a tizennyolcadik században elkövetett kegyetlenségeket! "The autobiography of Solomon Maimon" ("Solomon Maimon önéletrajza") (angol fordítás), 32. o. (1888) /

Ez nyilatkozik meg a Talmudban is. A zsidó öldöklés embertelenségei nem a mózesi törvényből, hanem a Talmudból származnak. /Hullin, 27 a. / A Talmud a legborzalmasabb irányelveket adja a kivégzésekkel kapcsolatban, különösen a nőkre vonatkozóan. Részletezi a megkövezés, megégetés, karóba húzás és lefejezés módszereit. A megégetésre ítélt áldozatnak egy sálat kell a nyaka köré csavarni, a hóhérsegédeknek a sál két végét meg kell feszíteniük, miközben az áldozatot kényszeríteni kell egy csipesz segítségével, hogy a száját nyitva tartsa. Égő zsinórt kell a szájába dugni, "hogy a lángok a beleit összeégessék". /Talmud, Szanhedrin (Rodkinson fordítása, 156. o.)/

Azt lehet erre mondani, hogy mindez csak a múltra vonatkozik. Való igaz, hogy az itt leírt gyakorlatot ma már nem alkalmazzák, de a kegyetlenségnek és türelmetlenségnek a szelleme, amely ezt a gyakorlatot egykor előírta, ma is él. Elég tanulmányozni a modern zsidó sajtót ahhoz, hogy el tudjuk képzelni, micsoda üldöztetésnek lennének kitéve a zsidók a saját fajtestvéreik részéről, ha megszegnék a zsidó törvényeknek akárcsak egy töredékét.
Ha tehát "a modern zsidó a Talmud terméke", akkor ebben kell látnunk a zsidó haladás legfőbb akadályát. Azt mondják, hogy Isaac Disraeli, Lord Baeconsfield atyja a zsinagógával való szakítását azzal indokolta, hogy a rabbinikus judaizmus a maga merev törvényeivel és béklyóba kötő szokásaival "kizárja a zsidókat az emberiség nagy családjából". / "Encyclopaedia Britannica" (1911), a Lord Beaconsfieldről szóló cikk./ A Talmud rendszere teljesen összeférhetetlen nemcsak a kereszténységgel, de a nyugati civilizáció evilági normáival is. Az a magatartás, amit a nők irányában sugall, egymagában elég ennek az állításnak az igazolására.

A zsidók napi imája: "Áldott légy, Urunk, Istenünk, Világegyetem Királya, hogy nem teremtettél engem nőnek!" /Drach: id. mű, II, 336. o. Ez a szokás ma is él. Lásd a Jewish World 1923. december 21-i számában egy zsidó nő panaszát: nekik a zsinagógákban a galériára kell húzódniuk, a rács mögé kell rejtőzniük és onnan kell hallgatniuk a zsidó férfiak imáját, akik harsány hangon hálát adnak Istennek, hogy nem teremtette őket nőnek./ Ez az ima a mai korban nevetséges anakronizmust jelent. A Talmud szerint a zsinagógai istentisztelethez legalább tíz személynek kell jelen lennie. Ez a szám biztosítja Isten jelenlétét a gyülekezetben. Drach azonban kifejti, hogy mind a tíz személynek férfinak kell lennie. "Ha kilenc férfi és egymillió nő lenne jelen, akkor sem alkotnának egy gyülekezetet, mivel a nők nem számítanak semmit sem. De ha odamenne egy 13 éves és 1 napos fiú, azonnal szent gyülekezetet alakíthatnának, a hittudósok szerint lehetővé lenne téve Isten jelenléte. /Drach id. mű, II, 335, 336. Idézi a Talmudot, a Meghilla 23-at, a Berahosz 21-et, a Szanhedrim 2-t, Majmonidész 8. fejezetét (a6), Sulhán Áruk-ot, stb./

Amikor tehát azt mondjuk, hogy tisztelnünk kell a zsidó vallást, ha csak egy kicsit is tájékozottak vagyunk ezen a téren, nem érthetjük úgy ezt a tiszteletet, hogy tiszteljük a zsidó vallásnak azt a részét, amely a Talmudon és a Kabbalán alapul, hanem csupán az Ószövetség erkölcsi törvényeit tiszteljük, amelyet az erkölcsös életű zsidók hűségesen követtek. Ez az erkölcsi törvény viszont legnagyobb részében összhangban van a keresztény tanítással.
Ne feledjük: a rabbinikus judaizmus bevallottan kibékíthetetlen ellensége a kereszténységnek. A kereszténység és Krisztus személye iránti gyűlölet nem a távoli történelem témája, és nem tekinthető az üldöztetés következményének, hanem szerves része a rabbinikus hagyománynak, amelynek eredete olyan korra nyúlik vissza, amely korábbi, mint az a kor, amikor a zsidók üldözése keresztény részről megkezdődött. A rabbinikus hagyomány Angliában jóval később is folytatódott, amikor a zsidóüldözések véget értek.

Ezért fel kell derítenünk az eredetét a napjainkban a mi kultúrkörnyezetünkben elterjedt, virágkorát élő keresztényellenes tanításnak. Megállapítható, hogy ez a tanítás három vonalat követ (amikre könyvünkben már utaltunk). Mindhárom vonal közös vonása, hogy a keresztény vallási hagyomány isteni eredetét tagadja. Ezért azt állítják, hogy Krisztus vagy a) mitikus lény volt, vagy b) pusztán emberi tanító, aki magasabb rendű erővel és a természeti törvények magasabb fokú ismeretével rendelkezett, avagy c) fanatikus őrült, /Ebben az összefüggésben lásd a JE "Jesus" cikkét, amely utal O. Holtzmann: "War Jesus Ekstatiker?" című könyvére ("Jézus egzaltált rajongó volt?"). Holtzmann szerint Jézus megnyilatkozásai és magatartása abnormális lelki folyamatokra mutat./ illetve gonosztevő.

Amint láttuk, az első két elméletet a titkos társaságok vallják, a harmadik lényegileg zsidó eredetű. Igaz, napjainkban a felvilágosultabb zsidók körében létezik egy mozgalom, amelynek követői Jézusban nagy tanítót látnak. Ezt a felfogást azonban mind ez ideig a többi zsidó sajnos ellenségesen kezeli. Napjaink zsidó sajtójában gyakran található megvető, sőt istenkáromló utalás Krisztusra és a keresztény hitre. Az a körülmény, hogy nálunk, Angliában már közel háromszáz éve engedélyezik a zsidók letelepülését, szabad vallásgyakorlatát, befogadják őket a társadalomba, a szabadkőműves páholyokba, az összes állami tisztségbe és egyre nagyobb türelemben és jóindulatban van részük, semmit sem csökkenti azt a gyűlöletet, amelyet tizenkilenc évszázadon át csöpögtetett beléjük a rabbinikus tanítás. így például egy modern zsidó időszaki folyóiratban a "Mit jelent a kereszténység?" címszó alatt ezt olvassuk:

"Azt vizsgáljuk, hogy mit jelent a kereszténység mint intézmény nekünk, zsidóknak. A kereszténység létezésének húsz évszázada egyidejű a különböző népek közé szétszórt zsidóság hosszúra nyúló tragédiájával... Ami jóságot és figyelmességet kaptunk a keresztényektől, nagyrészt csupán csalétek volt, hogy megkeresztelkedjünk. Amilyen mértékben testet öltött a kereszténység és hatalmas lett az egyház, oly mértékben teljesedett ki a zsidó tragédia. Csak akkor és ott vált elviselhetővé az élet a zsidók számára, amikor és ahol az egyház meggyengült... Semmi sem olyan bizonyos, mint az, hogy a zsidók iránti gyűlölet, zsidóellenes kitörések és kampányok mind visszavezethetők a zsidók iránti ellenszenvre, ami a kereszténységgel együtt jött létre... Ezért a zsidók nem sok örömet találnak a kereszténység intézményében." /Jewish World, 1920. december 22./

Elég a történelmet csupán futólag tanulmányozni, és nyilvánvalóvá válik ennek az állításnak a hamissága. A zsidók iránti ellenszenv sokkal korábban kezdődött, mint a keresztény korszak. Egyiptomban, Perzsiában és Rómában az uralkodók számára a zsidók gyanússá váltak, akár jogos volt ez a gyanú, akár nem. A fáraók azzal indokolták az izraeliták elnyomását, hogy ha hagyják őket túlságosan megerősödni, háború idején az ellenséget fogják támogatni. / 2 Móz 1, 10./ A római császárok fegyelmezetlen tömegnek tekintették őket. Mohamed kijelentette: "Az lesz mindenkor a céljuk, hogy rendetlenségeket keltsenek a földön, de Isten nem kedveli azokat, akik rendetlenséget keltenek." / Sura, 60. vers (Everyman Könyvtár kiadása, 493. o.)/ A "gojok" minden országban megmutatkozó antiszemita érzelmeinek mindamellett főleg gazdasági okai voltak.

Nem egyszerűen az anyagi javak birtoklása fordította az egyszerű emberek érzéseit a zsidók ellen (a szocialisták tanítják azt, hogy a gazdagok iránti gyűlölet "minden mennyiségben" jogos), hanem gazdagságuk megszerzésének módja és az a fennhéjázás, ahogy vagyonukkal kérkednek. Egy arab, Abu Ishak Elvira a tizenegyedik század közepén Spanyolországban így figyelmezteti mesterét a zsidók egyre növekvő hatalmára:

"A zsidók, akik korábban megvetettek és kiközösítettek voltak, nagy urakká váltak: gőgjük és fennhéjázásuk nem ismer határt... Sohase fogadd el az ilyen emberek szolgálatát, hanem szabadulj meg tőlük, hiszen az egész Föld hangos az ellenük szóló panaszoktól - nemsokára "nagy földrengés" lesz itt és valamennyien elveszünk. Vedd figyelembe, hogy más országokban hogyan kezelték a zsidókat: úgy bántak velük, mint a kutyákkal, elkülönítették őket...
Amikor Granadában jártam, azt tapasztaltam, hogy ott a zsidók uralkodnak. A vidéket és a fővárost felosztották maguk között: mindenhol ott találjuk ezeknek az átkozott embereknek egyikét. Ők az adószedők, mulatoznak, drága ruhákban járnak, míg ti, muzulmánok, ócska, viseltes ruhát hordtok. Minden államtitkot ismernek; nem ostobaság-e ennek ellenére bízni az árulókban? Amíg ti bíztok bennük, a szegénység kenyerét eszitek, ők ínyenc ételeket fogyasztanak a palotákban... Hogyan boldogulhatnánk, ha árnyékban élünk, és a zsidók gőgös dicsekvésükkel kápráztatnak el minket?" /Reinhardt Dozy: "Spanish Islam" ("Spanyol iszlám"), 651. o./

A középkori Franciaországban a zsidók elleni fő panasz az volt, hogy nem végeznek kétkezi munkát, hanem "óriási mértékű uzsorakamatokból" gazdagodnak meg. A tizenötödik században Geyler, a strasbourgi szónok ezt kérdezi: "Különbek talán a zsidók, mint a keresztények? Miért nem végeznek kétkezi munkát?... Az uzsoraszedés nem munka. Másokat kizsákmányolnak, ők maguk meg henyélnek."/J. Denais-Darnays: "Les Juifs en France" ("A zsidók Franciaországban"), 17. o. (1907)/ Ehhez hasonló idézetek vég nélkül szaporíthatok.

Ezért nevetséges, hogy a zsidók a kereszténységnek tulajdonítják üldöztetésük okát. A modern gondolkodású ember számára feltétlenül sajnálatosnak tűnik, hogy egy kevésbé felvilágosult korban az egyház szigorú rendszabályokat alkalmazott a mágiát és boszorkányságot űző zsidók ellen (noha nem szigorúbbakat, mint amit a zsidók saját törvénye előírt), de a középkori életnek számos más vonatkozását ugyanilyen sajnálatosnak kell tartanunk. Miért mennek hát örökösen vissza a múltba? Ha egy kevésbé felvilágosult korban üldözték a zsidókat, számos más társadalmi csoportot is üldöztek. Üldözték a katolikusokat, üldözték a protestánsokat; kis vétségekért férfiakat karóba húztak, a házsártos asszonyokat a falusi tóba fojtották.

De ha a sötét koroknak mindezeket a kegyetlenkedéseit állandóan felidézik és örökös törzsi vérbosszú tárgyává teszik, hogyan lesz végre béke a világon? Ennek az irányzatnak végzetes következményei jól megfigyelhetők az ír értelmiségieken, akiket kora gyermekkoruktól fogva a történelem során elkövetett írellenes bűnök történeteivel tápláltak. Ezek az ír értelmiségiek nem a jelen problémáival foglalkoznak, hanem a történelmi sérelmeiken kotlának, ezzel megpecsételik önnön végzetüket és hazájukat rombadöntik. Ugyanígy a dühös feministák örökké azokon a régmúlt igazságtalanságokon rágódnak, amik már régóta megszűntek, de ők ezért a férfiak örökös ellenségeinek nyilvánítják magukat. Emerson, az egészség prófétája ezt vallotta: "Egyetlen tényezőt ismerek, ami lelki egyensúlyt biztosít: tisztelnünk kell a jelen órát!" A lelki egyensúly eme eszközének hiánya miatt a zsidók saját fanatizmusuk áldozataivá válnak, és ebben a fanatizmusukban a keresztények a szeretet rosszul értelmezett eszményétől indítva gyakran még bátorítják is őket. A valóságban nincs kegyetlenebb dolog, mint egy neurózisra hajlamos faj lelkében az üldöztetettség eszméjét táplálni. A zsidók iránti igazi szeretet követelménye az, hogy a keresztények arra biztassák a zsidókat, hogy vessék ki magukból egykori vértanúságuk eszméjét, és egészséges lélekkel élvezzék a jelen áldásait, a keresztény civilizáció közvetlen következményeit.

Vizsgáljuk meg, hogy mit adott a valóságban a kereszténység a zsidóknak! Ha voltak is üldözések, amiket el kellett szenvedniük, mi mindent lehetne mondani azokról a rendkívüli engedményekről, amikben a zsidók a keresztények bibliatisztelete miatt részesültek? A keresztény iskolás gyermekek évszázadokon keresztül tanulták az ószövetségi történeteket, és a keresztény gyülekezetek részvétet éreztek a zsidók szenvedései iránt, és rokonszenvvel szemlélték a zsidó nép reményét önnön végső helyreállításában. A cionizmusnak nyújtott minden támogatás ebből a hagyományból nőtt ki. A zsidók által oly nagyon ócsárolt kereszténység volt a zsidók legfőbb támogatója. Ha a kereszténység eltűnne, vele együtt semmivé válna az az egész elmélet is, hogy a zsidó egykor választott nép volt a nem zsidókkal szemben, és az isteni kegytől megfosztott zsidó fajt a saját érdemei szerint kellene megítélni.

Angliában a választott nép elméletét a valóságban szinte babonásan értelmezték (ez a babona a zsidók számára mérhetetlenül hasznos volt). Az Ábrahámnak tett ígéretet tartalmazó szentírási szakaszt ("megáldom azokat, akik téged áldanak és megátkozom azokat, akik téged átkoznak") a zsidók előnyére ezt úgy értelmezték, hogy ez olyan áldást jelent, amiben kizárólag a zsidók részesülnek, pedig a zsidók valójában Ábrahám utódainak csupán kis töredékét képezik. A valóságban igen könnyű kimutatni a történelem segítségével, hogy azok az országok és uralkodók, akik a zsidókat pártolták, többnyire saját sírjukat ásták meg. Franciaország 1394-ben és 1615-ben száműzte a zsidókat. Utóbbi alkalommal nem engedte visszatérni őket nagy számban egészen 1715-19-ig. Ezért Franciaország történelmének legdicsőbb korszakában - XIV Lajos nagy századában - nem voltak zsidók Franciaországban. Ezzel szemben visszatérésük egybeesett a régens kormánnyal, amelytől kezdve a francia monarchia hanyatlásnak indult. Anglia 1290-ben hasonlóképpen száműzte a zsidókat, és azalatt a három és fél évszázad alatt, amíg a zsidók száműzöttek maradtak, ez az ország "a régi jó idők Angliájává" vált. Az a tény, hogy a zsidók 1664-es nagy számban való visszatérését a következő évben a nagy pestisjárvány és egy évvel később a nagy londoni tűzvész követte, nem azt mutatja, hogy a zsidók szükségképpen szerencsét hoznak arra az országra, amely támogatja őket. Természetesen az igazság az, hogy az emberi faj bármelyik része iránti szeretet magában hordja jutalmát: a szeretet cselekedetei által gyarapodik az egyén, és a nemzet is, amely azokat műveli. Ám nem jár több áldás a szeretet cselekedeteivel, ha azokat zsidók javára művelik, mintha kínaiak lennének a kedvezményezettek.

Az tehát az álláspontom, hogy a zsidókérdést nem szabad megközelíteni sem babonás zsidóbarát szellemben, sem az elkeseredett "antiszemitizmus" szellemében, hanem felvilágosult korhoz méltó egészséges szellemben kell azzal foglalkoznunk. Ismét Bemard Lazare szavait idézve, vizsgáljuk meg, hogy milyen szerepet játszhatott "a forradalmi folyamatokban és mozgalmakban a zsidó, ha figyelembe vesszük szellemiségét, jellemét, valamint filozófiájának és vallásának természetét". Van-e tehát bármilyen bizonyíték arra, hogy a mai zsidók körében létezik egy szervezett összeesküvés, melynek célja a világuralom és a kereszténység elpusztítása, ahogy azt a hírhedt "Cion bölcseinek jegyzőkönyve" sejteni engedi? /A Jegyzőkönyv problémáival kapcsolatban lásd a (II.) Függeléket !/

Természetesen a zsidó világösszeesküvés elméletének érvényessége nem eme Jegyzőkönyv valódiságának a függvénye. Abból a diadalmámorból, ami a Times-cikk közzététele után az egész sajtót jellemezte, arra lehetett volna következtetni, hogy ennek az egy dokumentumnak úgynevezett "cáfolata" után a zsidók ellen minden vád összeomlott és most már az "antiszemitáknak" mindörökre hallgatniuk kell. De a zsidók és barátaik ennél többet is bizonyítani akarnak: nemcsak azt állítják, hogy nem létezik zsidó világösszeesküvés, hanem azt is, hogy semmifajta világösszeesküvés nincs a valóságban. Ezt az álláspontot képviselték kezdettől fogva, és Lucien Wolf a "Jegyzőkönyv" legelső "cáfolatában" éppen úgy kigúnyolta a titkos társaságok veszélyességének leleplezőit, mint ahogy nevetség tárgyává igyekezett tenni a "Zsidó veszély" álnok szerzőjét is. Ténylegesen mindig megfigyelhető, hogy az Illuminátusokra való utalást majdnem ugyanolyan ellenszenvvel fogadja a zsidó sajtó, mint a közvetlenül "antiszemita" jellegű kitételeket. Barruelt, aki pedig elutasította a zsidók elleni vádakat, és de Male-t, aki egyáltalán nem is hivatkozott sohasem a zsidókra, Lucien Wolf éppen úgy rémhírterjesztőknek nevezte, mint Gougenot des Mousseaux-t vagy Chabauty-t. Ha valaki azt sejteti, hogy bármilyen rejtett erő működik a világban, ez azonnal a zsidó tiltakozás áradatát váltja ki.

Az intelligens zsidóknak azonban tudniuk kell, hogy attól függetlenül, hogy a titkos társaságok hozzájárultak-e oly mértékben az elmúlt forradalmakhoz, mint ahogy ezek az írók hitték, a titkos társaságok létezése és nagyon reális befolyásoló hatása nem feltételezés, hanem történelmi tény. Senki sem figyelmeztette hangsúlyosabban a brit közvéleményt a titkos társaságok, illetve a zsidók azokban játszott szerepének veszélyességére, mint Disraeli, akinek híres szavait gyakran szokták idézni ebben az összefüggésben: "A világot egész más személyek irányítják, mint ahogy azok képzelik, akik nincsenek a kulisszák mögött." Mi más ez, mint a Rejtett Kéz világos beismerése? Miért nem szerepel tehát Disraeli is Barruellel, Robisonnal, De Malet-vel és Des Mousseaux-val együtt Wolf listáján a rémhírterjesztők között? Talán bizony azért nem, mert Disraeli rámutatott arra a tanulságra, hogy ha egyszer a zsidók olyan veszélyesek, fel kell őket használnunk?

Ha tehát a zsidó vezetők továbbra is makacsul mindenkit gyaláznak, aki megismétli ugyanazokat a figyelmeztetéseket, amelyeket egy ilyen jeles zsidó mondott, elkerülhetetlenül arra kell gyanakodnunk, hogy érdekük fűződik a további kinyilatkoztatások elfojtásához.
Teljesen félretéve az olyan bizonyítékokat, mint a Jegyzőkönyv, vizsgáljuk meg a zsidó világösszeesküvés létezése melletti érveket! Annyit bizonyosan tudunk, hogy a fentebb említett öt hatalom - a Grand Orient szabadkőművesség, a teozófia, a pángermanizmus, a nemzetközi tőke és a szocialista forradalom - nagyon is valóságosan létezik, és nagyon határozott befolyással van a világ eseményeire. Itt nem feltevésekről, hanem dokumentálható tényekről van szó. Mindegyik esetben ismerjük számos vezető nevét, szervezési módszereiket, irányító központjukat és céljaikat. A zsidó hatalommal kapcsolatban azonban nem tudunk ugyanilyen bizonyosságot szerezni. Nem tudjuk felsorolni a vezetők nevét, és nem tudjuk megjelölni irányító központjukat; nem tudunk felmutatni bizonyítékokat szervezési módszereiket, illetve végső céljaikat illetően. Az, hogy tényleg létezik ilyen hatalom, vagyis a zsidóknak egységes és szervezett testülete, amely azon munkálkodik, hogy lerombolja a kereszténységet és a fennálló társadalmi rendszert, még mindig spekuláció tárgya és nem ismert tény.

Mindazonáltal az olyan csoportok tevékenységének vizsgálata, mint amilyen a B'nai B'rith /"A Szövetség Fiai"/ , Poale Zion / "Cion tűzhelye" / , a Jewish Bund /"Zsidó Szövetség"/ és a Weltverband /"Világszövetség"/ (illetve a Jewish International Union of Socialists /"Szocialista Zsidók Nemzetközi Szövetsége"/ ), nagymértékben fényt deríthet erre a kérdésre. A zsidóknak az a szokása, hogy a jiddis néven ismert keverék német nyelven és héber betűkkel fejezik ki mondanivalójukat, többé-kevésbé titkos kódot biztosít számukra, amelynek segítségével leplezni tudják a gondolataikat és törekvéseiket a "gojok" nagy tömege előtt.
Akár létezik tehát egységes zsidó hatalom, akár nem, a zsidók ott találhatók (munkatársként vagy irányítóként) mind az öt hatalomban, amelynek létezéséről tudunk. így a zsidók már régóta vezető szerepet játszanak a Grand Orient szabadkőművességben / "Franciaországban a forradalom óta a zsidók játsszák a legfontosabb szerepet a szabadkőművességben." - JE, a szabadkőművességről szóló cikk./ és a felsőbb fokozatokban túlnyomó többségben vannak. Amint már láttuk, a szabadkőművesség a római katolikus országokban mindig felforgató tevékenységet folytat.

Az is megállapítható, hogy azokban az országokban, amelyekben a szabadkőművesség felforgató tevékenységet fejt ki, a zsidók általában látható módon kevésbé vesznek részt a forradalmi mozgalmakban, mint azokban az országokban, amelyekben a szabadkőművesség alkotmányos keretek között tevékenykedik, vagy nem is létezik. így Franciaországban a szabadkőműves veszély sokkal ismertebb, mint a zsidó veszély. Olaszországban Mussolini betiltotta a szabadkőművességet, de a zsidókat nem tekintette veszélyesnek. Portugáliában nem annyira a zsidóság, mint inkább a szabadkőművesség robbantotta ki az újabb forradalmakat. Magyarországon azonban a forradalmárok egy személyben szabadkőművesek és zsidók voltak. Másfelől Angliában, Németországban és Amerikában, ahol a szabadkőművesség nem folytat felforgató tevékenységet, a zsidókérdés élesebben jelentkezik. Mindez kétféleképpen magyarázható.

Vagy úgy, hogy a szabadkőművesség leple mögött a zsidók előszeretettel tevékenykednek, éppen úgy, mint az Illuminátusok; ahol pedig ez a leplezés nem áll a zsidók rendelkezésére, ott kénytelenek nyíltabban színre lépni. A másik lehetséges magyarázat pedig az, hogy a Grand Orient-i szabadkőművesség az irányító hatalom, amely azokban az országokban, amelyekben nem tud nyíltan működni a saját számlájára, zsidó ügynököket vesz igénybe céljai elérésére.

Az "Auróra" soraiban a zsidó túlsúlyról már említést tettünk, és azt is jeleztük, hogy a zsidó Kabbala milyen hatást gyakorolt a teozófiának és a Rózsakereszteseknek a tanítására. De fontos, hogy ezt az utóbbi szempontot még jobban hangsúlyozzuk az okkultizmus divatjával összefüggésben, ami társadalmi méretekben terjed. Ragon mondta: "A Kabbala a kulcs minden okkult tudományhoz." Ezért ezen a területen a nem-zsidó szükségképpen hátrányban van a zsidóval szemben. Waite, aki igazán nem vádolható "antiszemitizmussal", odáig megy, hogy azt állítja: "a mágikus szertartások a zsidóság kereszténységellenes tiltakozó válaszát jelentik az évszázadokig tartó üldöztetésre." /Waite: "The Secret Tradition in Freemasonry" ("A szabadkőművesség titkos hagyománya"), II, 115. o./ Jó lenne, ha minden nem-zsidó, aki amatőr módon beleártja magát az okkultizmusba, tudatára ébredne, hogy az okkultizmusnak a Kabbala az egyik forrása és ihletője.

A zsidóság szerepe a szocialista forradalomban, de kiváltképpen a bolsevizmusban aligha igényel kommentárt. A zsidó sajtó mégis azt az utat választja, hogy tagadja ezt a szemünk előtt lejátszódó és nyilvánvaló tényt, és a zsidók szerepének hangoztatását előítéletnek, illetve "antiszemitizmusnak" tulajdonítja. Ez a tények egyszerű letagadása. Ezzel kapcsolatban helyesnek tűnik idézni a témával összefüggő néhány hivatalos nyilatkozatot, amelyek beismerik, hogy ez a tény tagadhatatlan.

Mindenekelőtt nem szabad elfelejtenünk, hogy a bolsevizmus alapítója és patrónusa a zsidó Marx, akit követőivel együtt az anarchista Bakunyin (és nem Northumberland herceg) nevezett "németzsidó társaságnak" és "vörös bürokráciának" az Internacionálén. Ezért nem meglepő, hogy amikor a bevallottan Marx tanaira épülő "vörös bürokrácia" Oroszországban létrejött, nagyrészt zsidó vezetés alá került. A hivatalos Angol Fehér Könyv ezzel kapcsolatban a következőket írta:

"Kivonat a pétervári holland követ 1918. szeptember 6-i jelentéséből, amit Sir M. Findlay továbbított Balfournak:
Úgy gondolom, hogy most a bolsevizmus azonnali megsemmisítése a legfontosabb a világon, még akkor is, ha a világproblémákba a még mindig folyó háborút is beleértjük. Ha a bolsevizmust nem fojtják meg csírájában, egyik vagy másik formájában elterjed egész Európában és az egész világon, mivel azt a zsidók szervezték és működtetik, akiknek nincs nemzetiségük, csak egyetlen céljuk: saját terveik érdekében lerombolni a dolgok jelenlegi rendjét." /Fontos megjegyeznünk, hogy az angol Külügyminisztérium által kiadott Fehér Könyv második kiadásából kimaradt a fenti és a következő oldalon jelzett két fontos mondat, és az első kiadás jelenleg hozzáférhetetlen./

Alston Lord Curzonnak (idézve a jekatyerinburgi angol konzul megállapítását) 1919. január 23-án ezt írja:

"A bolsevikok nem jellemezhetők többé úgy, mint egy szélsőséges kommunista nézeteket valló politikai párt. A bolsevikok viszonylag kicsiny kiváltságos osztályt képeznek, amely a népesség többi részét meg tudja félemlíteni, mert a fegyverek és az élelmiszerkészletek monopóliumával rendelkezik. Ez az osztály főként munkásokból és katonákból áll. Köztük nagyszámú nem-orosz található: lettek, észtek és zsidók. Az utóbbiak közül különösen sokan töltenek be magasabb állásokat."

Lord Kilmarnock Lord Curzonnak (idézve a pétervári francia követ által adott információt) 1919. február 3-án így ír:
"A bolsevikok nagyrészt zsidók és németek. Ezek igen aktívak és kezdeményezők. Az oroszok zöme antibolsevista, de többnyire álmodozók, alkalmatlanok bármilyen kitartást igénylő akcióra. Jelenleg (még inkább, mint bármikor a múltban) képtelenek arra, hogy megszabaduljanak elnyomóik igájától."

Alston Lord Curzonnak (továbbítva a jekatyerinburgi konzul 1919. február 6-i jelentését) ezt közli:

"Különböző munkás és paraszt tanúk vallomásainak tanulmányozása alapján arra a következtetésre jutottam, hogy ennek a megyének lakosai közül csak igen kevesen támogatói a bolsevista rendszernek. A munkások többsége az Alkotmányozó Nemzetgyűlés összehívásának híve. A tanúk ezenkívül azt állították, hogy a bolsevik vezetők nem képviselik az orosz munkásosztályt, mivel legtöbbjük zsidó."

B. S. Lombard tiszteletes Lord Curzonnak 1919. március 23-án így ír:

"Tíz éve élek Oroszországban. A forradalom idején végig Péterváron tartózkodtam... Bőségesen volt alkalmam tanulmányozni a bolsevik módszereket. Eredetük a német propagandára nyúlik vissza, kivitelezőik a múltban is és most is a zsidók. A németek kezdeményezték a zavargásokat azzal a céllal, hogy Oroszországot káoszba döntsék. A papírpénzek tömegét nyomtatták, hogy pénzügyileg fedezzék a terveiket. Ez a bankjegyeken lévő különleges jellegzetességből könnyen megállapítható. Ezekből a bankjegyekből néhány mintapéldány birtokomban van."

Ennek egyik következménye:

"Minden üzleti tevékenység megbénult, az üzletek zárva vannak. A legtöbb üzletház a zsidók birtokába került. Az éhezés következtében a vidéki helységekben borzalmas jelenetek játszódnak le."

Magyarországon (ahol, mint mondottuk, a szocializmust a zsidók a szabadkőműves páholyokban terjesztették / Hornyánszky Viktor: Leplezetlenül (Budapest, 1920); Tormay Cecil: Bujdosó könyv (Budapest, 1923)/) a bolsevista forradalom a zsidó faj irányításával zajlott le. Ezzel a kérdéssel kapcsolatban újra idézünk egy hivatalos dokumentumot a forradalmi tevékenységekre vonatkozó jelentést, amelyet a New York-i követségen a Lusk szenátor vezetése alatt álló bizottság adott ki: / "Revolutionary Radicalism, its History..." ("Forradalmi radikalizmus története..."), Albany, J. B. Lyon Company, Printers, 1920./

"Kun Bélának nem volt szervezett ellenzéke. Leninhez hasonlóan abszolút hatalommal rendelkező népbiztosokkal vette magát körül. A 32 fontosabb népbiztos közül 25 zsidó volt, vagyis a zsidók aránya nagyjából ugyanaz, mint Oroszországban. Az öt legkiemelkedőbb zsidó egy öttagú direktóriumot alkotott, amelynek Kun Béla, Varga Béla, Pogány József, Kunfi Zsigmond és egy másik zsidó voltak a tajgai. További vezetők voltak még: Alpári és Szamuely, akik a vörös terrort gyakorolták: parasztokat és polgárokat kínoztak meg és gyilkoltak le, különösen olyan csoportokat, akiket túszként tartottak fogva, az úgynevezett ellenforradalmárokat." /U. o., I, 374. o. /

Ugyanez a jelentés még egy 76 fős listát is közöl. Ezeket az embereket az amerikai bizottság anarchista bűncselekményeik miatt helyezte vád alá 1920 elején. A listán szereplő személyek többségének a neve zsidó származásra utal. /U. o., 24. o./

Ezek a nevek önmagukért beszélnek. Az érintett személyek többségének a neve minden kommentár nélkül utal a származására. A Lusk Bizottság annyira mentes mindenfajta "antiszemitizmustól", hogy a 2008 oldalas jelentés csupán egy esetben, a Magyarországgal kapcsolatos, fentebb idézett szövegben foglalkozik a zsidók túlsúlyával a forradalmi mozgalomban. Ezért a Lusk-jelentés a tények pártatlan rögzítésének tekinthető.
Ezen hivatalos adatok ellenére hogyan állíthatja a zsidó sajtó, hogy a zsidók és a bolsevizmus közötti összefüggés az "antiszemiták" rosszindulatú kitalálása? Az, hogy nem minden zsidó bolsevik, és nem minden bolsevik zsidó, természetesen nyilvánvaló, de lehetetlen tagadni, hogy a zsidók a bolsevisták között túlnyomó többséggel vannak jelen.

Egyesek próbálták kimutatni, hogy Oroszországban a bolsevista rezsim fennhatósága alatt a zsidók ugyanolyan mértékben szenvedtek, mint a lakosság többi része, és a bolsevisták a zsidó vallást épp olyan ellenségesen kezelték, mint a keresztény hitet. Kétségtelen, hogy Oroszországban sok zsidó szenvedett, mivel az ellenőrzés alól kikerülő emberi erőszak számtalan, előre nem látható módon megnyilatkozhat, és az orosz "proletariátus" zsidók iránti ellenszenve Lenin alatt éppen úgy felszínre tört, mint a cár idején. Ezen kívül a kereszténység ellen folytatott hajsza Oroszországban éppen úgy, mint Franciaországban, elkerülhetetlenül a vallás minden formája ellen hajszát eredményezett. A zsidó bolsevisták ateisták voltak, és ugyanúgy, mint Lambert a francia forradalomban, készek voltak azok ellen fordulni, akik abban a vallásban hittek, amit ők megtagadtak.

Azt azonban, hogy a zsidó vallás ugyanolyan mértékben szenvedett volna, mint a kereszténység, valamint, hogy szervezett hajszát folytatott volna a kormány a zsidó vallás ellen, a Lenin halálát gyászoló hívő zsidók siralmai megcáfolják. / Lenin temetése alkalmával a legjobban gyászoló személyek zsidók voltak. (Nemcsak a származás, de a tudatos identitás szerinti zsidók is.) Zsidó iskolásnövendékek csatlakoztak a gyászoló tömegfelvonuláshoz, a zsidó színház (a Habima) egy zászlót küldött, ezzel a felirattal: "Ti szabadítjátok fel a népeket, a ti emléketek örökké él." Jacob Mase, a moszkvai zsidó főrabbi, valamint a város zsidó Szolidaritási Bizottsága és a többi zsidó testület táviratilag fejezte ki részvétét. A Zsidó írószövetség pedig jiddis nyelvű külön emlékmagazint adott ki Lenin emlékére. - Jewish World, 1924. január 21./ Mint köztudott, a szovjet kormány bukása szükségképpen azt jelentené, hogy a zsidók elveszítenék jelenlegi kiváltságos helyzetüket.

Az is nyilvánvaló, hogy a zsidók Angliában is ott állnak a bolsevizmus hátterében. A Patriot nemrég cikksorozatot közölt a Nagy-Britannia-i forradalmi mozgalmak szervezéséről. Ez megállapította, hogy az egész mozgalmat egy 12 tagú csoport irányította. A 12 embernek pedig egy közülük kijelölt 3 tagú szűkebb csoport volt a vezetője. Amint a rejtjelmagyarázat feltárta, mindhárom ember zsidó volt. Egy 18 tagú, külső kört alkotó forradalmi csoportot négy zsidó férfi és egy zsidó nő irányított. /1923. május 3./ Ennek az Amerikában tevékenykedő brit irányító csoportnak az egyik tagja "emberbőrbe bújt ördög volt, akinek a pszichológiai ferdesége szülte ezt az összeesküvést." /Patriot, 1923. április 26./ Az ír Köztársasági Testvéri Szövetség is szoros kapcsolatot tartott fenn amerikai forradalmár zsidók egyik körével. Mellesleg érdekes észrevenni, hogy az egyik belső forradalmi csoport tagjai egymás közötti levelezésének nyelvezete erős hasonlóságot mutat a Weishaupt és illuminátus társai közötti levelezés nyelvezetével.

Nem kevésbé szembeszökő az angliai zsidók hatása a szocializmus kevésbé szélsőséges formáira. Az Angol Munkáspárt ugyanolyan hű barátja a zsidóknak, mint a németeknek. Noha tagjai hangos szóval pacifizmust hirdetnek és sürgetik a fegyverzet csökkentését, egy szóval sem tiltakoznak az ellen, hogy angol csapatok védjék meg a zsidó érdekeket Palesztinában az arabok ellen. Ha arról van szó, hogy az angol csapatok tartózkodjanak a katonai kalandoktól, minden további nélkül lehet emlegetni Mezopotámiát, de ilyenkor nem szabad kiejteni a 'Palesztina' szót. Az idegeneknek, de különösen a zsidóknak Angliába való beengedése mindig egyike az angol Munkáspárt legfontosabb programpontjainak. Az angol szocialista értelmiségiek mindig kegyesek és irgalmasok a zsidó kapitalisták iránt, noha heves kirohanásokat intéznek a brit vagyonosok ellen, vitairataik sohasem sorolják a megtámadottak közé a zsidó milliomosokat.

Ez talán némi fényt vet a gyakran feltett kérdésre is: hogyan hihetjük azt, hogy a zsidók támogatják a szocializmust, hiszen a szocializmus győzelme esetén mindenüket elveszítenék? Tény, hogy sok zsidó támogatja azt. Miután legutóbb a munkáspárti kormány megalakult, a Jewish World megállapította:
"A héber és jiddis nyelvű sajtó nagyon örül az angliai választási eredményeknek. A palesztinai héber nyelvű, valamint az európai és amerikai héber és jiddis nyelvű újságok mind kifejezték megelégedésüket, hogy visszatértek a Parlamentbe azok az emberek, akik azt hangoztatják állandóan, hogy feltett szándékuk ragaszkodni a Balfour-nyilatkozathoz." /Jewish World, 1924. január 10./

További bizonyítékot szolgáltatott a Jewish Courier, amikor örömét fejezte ki a konzervatív kormány bukása miatt, mivel "a választási eredmények eltörölték a föld színéről az antiszemita maradványokat Angliában", ugyanis "a konzervatív kormány számos tagja nem viszonyult baráti érzelmekkel a zsidókhoz." /U. o./ A konzervatív államférfiak jóindulata a zsidók iránt, és az a tisztelet, amit irántuk tanúsítottak, tehát semmit sem használt a konzervatívok ügyének. Az egész ország jóléte egyedül a zsidók érdekeinek lett alárendelve.
Első látásra nehéz megérteni, hogy az angol Munkáspárt programja (még erős filoszemitizmussal is kombinálva) hogyan lehet összhangban a zsidók érdekeivel, hiszen a zsidók sohasem voltak ellenségesek a kapitalista rendszerrel szemben, amit a szocializmus meg akar semmisíteni.

A valóságban azt tapasztaljuk, hogy ugyanaz a sajtó, amely örült a mostani kormány hivatalba lépésének, születésnapi üdvözletet küldött a leggazdagabb zsidónak Angliában, akinek a vagyona "nem kevesebb, mint 12 millió font sterlinget tesz ki, állandóan növekszik, függetlenül a kamathozadéktól. Alaptőkéje azoknak a konszerneknek a nagy nyeresége miatt növekszik, amikben részvénye van." /U. o., 1922. november 9./ - állapítja meg bizonyos megelégedéssel az újság.

Látható tehát, hogy a zsidóság szemében nem minden kapitalista olyan szörnyeteg, akitől könyörtelenül el kellene venni a vagyonát.
De a kapitalizmus elleni harc vizsgálata során emlékezetünkbe kell idéznünk, hogy kétféle kapitalista van: a nemzeti ipari és a nemzetközi kölcsöntőkéből profitáló, tőzsdespekuláns tőkés. A nemzeti kapitalisták általában nem-zsidó származású, okos, energikus emberek, akik sikeres tevékenységükkel tettek szert gazdagságukra.

A nemzetközi kapitalisták viszont túlnyomó többségükben - bár nem kizárólagosan - zsidók, akik spekulációból élnek. A nemzeti ipar szempontjából a társadalmi nyugtalanság könnyen végzetessé válhat, míg a nemzetközi kapitalista számára minden társadalmi zavargás profitszerzési alkalom lehet. Georges Batault találóan írja:
"Szoros értelemben vett pénzügyi szempontból a legvégzetesebb történelmi események: a háborúk, illetve forradalmak sohasem jelentenek katasztrófát. A pénzzel manipulálok és a különféle üzletemberek mindenből hasznot húzhatnak, ha előzetesen és megfelelő módon informáltak... Biztos, hogy az egész földkerekségen szétszórt zsidók különösen kedvező helyzetben vannak ebből a szempontból." /Le Probléme Juif' ("A zsidókérdés"), 41., 43.o./

Fontos megjegyezni, hogy a szocialisták és a pacifisták által leginkább támadott kapitalisták nem azok, akik a háborúkból és a forradalmakból hasznot húznak, hanem azok, akik az ország jólétét gyarapítják és az emberek millióinak munkaalkalmat teremtenek. Itt van tehát az a pont, ahol a szocialisták és a zsidók egyetértenek. Mindenesetre nyilvánvaló, hogy számos gazdag zsidó úgy gondolja, hogy nem kell félnie a vagyondézsmától és a kisajátítás más módjától. Nem emlékeztet-e ez minket óhatatlanul a Jegyzőkönyv szövegére - amely a vagyondézsmát esetenként külön is megemlíti -: "A miénkhez nem fognak hozzányúlni, mert mi ismerni fogjuk a támadás időpontját, és intézkedéseket teszünk majd a sajátunk védelmére"?

De vizsgáljuk tovább, hogy "a termelés, elosztás és pénzforgalom valamennyi eszközének államosítási" terve hogyan egyeztethető össze a zsidó kapitalista iparosok érdekeivel! Minél jobban vizsgáljuk a világ "munkások Paradicsomává" való átalakításának mágikus formuláját, annál jobban felismerjük, hogy ez a szuperkapitalizmus rendszeréhez áll közel, amelynek a zsidók a legfontosabb létrehozói, ahogy Werner Sombart kimutatta. A szocialisták kedvenc magyarázata, hogy a "kapitalizmus" a gőzgép bevezetésével kezdődött. Természetesen a kapitalizmus a magánkezekben felhalmozott gazdagság értelmében valójában mindig létezett, amióta az első bölcs ember a télire való élelmet felhalmozta éléskamrájában. Amit a szocialisták valójában kapitalizmuson értenek, nem más, mint az indusztrializmus modern rendszere, amely a termelés és elosztás valamennyi eszközét egyes egyének vagy csoportok kezében összpontosítja.

Ezek, ha történetesen lelkiismeretlenek, a munkások módszeres kizsákmányolásával és a fogyasztók károsításával a tevékenységeket oly széles skálán képesek irányítani, hogy a kisiparosok és kiskereskedők versenyképességét teljesen felmorzsolhatják.

Mindazonáltal nyilvánvaló, hogy a munkások jobb élet iránti igényének növekedése és ennek az igénynek a felvilágosult közvélemény részéről megnyilvánuló egyre nagyobb támogatása miatt a kizsákmányolás korlátlan lehetősége nem marad fenn mindörökké. Hacsak erőszakos társadalmi megrázkódtatás nem jön közbe, eljön az idő, amikor az ipari hatalmasságok arra kényszerülnek, hogy mérsékeltebb haszonnal is beérjék. így, noha első látásra az a látszat adódik, hogy a szuper kapitalistáknak azt kell óhajtaniuk, hogy a dolgok jelenlegi rendje fennmaradjon, ha azonban messzebbre képesek látni, tudatában kell lenniük, hogy a jelenlegi körülmények közötti profitszerzésnek hamarosan meg kell szűnnie.

Ezért elképzelhető, hogy még a zsidó kapitalista iparos is előnyben részesítendő alternatívának látja az ipar államosítását a magánvállalkozás melletti profitkorlátozással szemben. Ugyanaz a pénzügyi érzék és ügyes vezetés, ami képessé tette a múltban a tröszt vezetésére, az államosított ipari üzemek vezetőjeként is helyet fog biztosítani a számára. Ezek az államosított ipari üzemek ténylegesen nem lesznek ugyanis egyebek, mint óriási trösztök, amelyek névlegesen ugyan állami ellenőrzés alatt állnak, de a valóságban (minden állami vállalathoz hasonlóan) néhány ember irányítja azokat. A szocializmusban ezeknek a trösztöknek a helyzete sérthetetlenné válik.

Mert amíg a jelenlegi rendszerben ugyanis valamely személy vagy csoport tönkretehet egy bizonyos trösztöt, addig ilyen versengés nem lehetséges egy olyan államban, amely minden magánvállalkozást megtilt. Ezért az államosított vállalatok élén álló emberek korlátlan hatalommal rendelkezhetnek mind a munkások, mind a fogyasztók felett. Ezenkívül, ha a munkások rávehetők arra, hogy fogadják el a kommunizmus végső elgondolását, ami pénzbeli ellenszolgáltatás nélküli kényszermunkát jelent (olyan rendszert, amelyben a munkáért cserébe mindenki csupán egy napi adagot kap az élelemből és az élethez szükséges egyéb dolgokéból, és minden alkalommal az állami tisztviselő dönti el, hogy kinek-kinek miből és mennyi szükséges), akkor a munka irányítói (a tengerentúli rabszolgamunka irányítóihoz hasonlóan) kényük-kedvük szerint megszabhatják az élet valamennyi feltételét, ahogy ezt Oroszországban teszik.

A zsidók joggal remélhetik, hogy elfoglalják a vezető állásokat, nemcsak széleskörű szervezési hajlamaik miatt, hanem azért is, mivel nemzetközi kapcsolataik megkönnyítik az egyes országok közötti kereskedelmet, illetve árucserét. A közöttük lévő összetartás rövid idő alatt azt eredményezheti, hogy a magasabb állások az e fajhoz tartozók monopóliumává válnak.

Túl egyszerű lenne ezt a lehetőséget egyszerűen félretenni, mint agyrémet. Pontosan ez az, ami Oroszországban bekövetkezett, és napjainkban Németországban történik. így kapjuk meg talán mélyebb értelmét egy megjegyzésnek, amit az angol Munkáspárt egyik ismert tagjának tulajdonítanak: a szocializmusban egy bizonyos közismert zsidó kapitalista könnyedén megkeres 10 000 fontot egy év alatt. Nagyjából ugyanezt a gondolatot fejezte ki Lenin is, amikor azt mondta, hogy a Szovjetorosz Köztársaságnak 1000 első osztályú szakemberre van szüksége "a nép munkájának irányítására", és "ezeknek a 'sztároknak' fejenként 25000 rubelt kell fizetni", sőt négyszer annyit, ha külföldi szakembereket alkalmaznak erre a feladatra. /Lenin: "The Soviets at Work" ("Munkában a szovjetek"), 18. o./

De a zsidó kapitalisták kétségtelenül azt is tudják, hogy Angliában (Oroszországhoz hasonlóan) ez csak ideiglenes állapot lenne: a szocializmus azáltal, hogy megfosztja a jelenlegi nem-zsidó gazdagokat a vagyonuktól és mindenüktől, a zsidó és német plutokrácia számára készíti elő az utat. Oroszországban a gazdasági életet nem rombolták le, hanem a gazdagság egyszerűen gazdát cserélt. Új vagyonos osztály nőtt ki a földből, és ezt nem fogadták ellenségesen az egyenlőség hivatásos szószólói. Ezért azok a zsidók, akik a keresztény értelmiségiekben látják világuralmi álmaik legfőbb akadályát, természetszerűen az osztályharc szítóiban találják meg legértékesebb szövetségesüket. A keresztény intelligencia számára ez csak az elproletárosodást jelentheti. A munkások életkörülményeinek javítását célzó legtöbb mozgalom (Lord Shaftesburytől kezdve) nem a munkások körében keletkezett, hanem a társadalom felsőbb köreiben vagy a középosztály bizonyos csoportjaiban. /A szakszervezet tevékenységét nem becsülöm le, de a szakszervezet nem képes a viszonyokon változtatni a Parlamentben lévő és a középosztályhoz tartozó emberek segítsége nélkül./ Mihelyt ezeket félresöprik, egy vaskezű bürokrácia fogja kényére-kedvére intézni a munkások ügyeit. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ez tudatos terv, hanem azt állítom, hogy ez a feltevés kellőképpen megmagyarázza azt az (egyébként érthetetlen) engedékenységet, amit a szocialisták mindenütt tanúsítanak a gazdag zsidók iránt, ugyanakkor magyarázatot ad azoknak az óriási összegeknek az eredetére is, amik szemmel láthatóan a szocialisták rendelkezésére állnak.

Ha nem a nagy pénzügyi körök állnak a háttérben, akkor megismétlem a kérdést: honnét származik mindez a pénz? Valószínűtlennek tűnik, hogy angol kapitalistáktól, akiket a szocialisták nyíltan ócsárolnak. Az egyetlen pénzzel rendelkező csoport tehát, amelyről gyanítani lehet, hogy erre a célra adakozik, a "nemzetközi pénzvilág" néven ismert társaság, amely főképpen (bár nem kizárólag) zsidókból áll.

A zsidó befolyás a világban működő öt nagyhatalomra - a Grand Orient szabadkőművességre, a teozófiára, a pángermanizmusra, a nemzetközi pénzvilágra és a szocialista forradalomra - nem feltételezés, hanem tény. Vizsgáljuk most meg, hogy milyen szerepet játszanak a zsidók azokban a kisebb felforgató mozgalmakban, amiket egy korábbi fejezetben felsoroltunk!

A pszichoanalízis legveszélyesebb formájának kialakítója, Freud - zsidó. Ebben az összefüggésben a fentebb idézett jeles amerikai pszichiáter ezt írja:

"Nemcsak Freud pszichoanalitikus elmélete, hanem az ilyen típusú jelentős mennyiségű áltudományos propagandaanyag is a Bécsben élő és működő német zsidók egyik csoportjától származik. A pszichoanalízis létrejöttétől kezdve mindig zsidó kézben volt. Az egész világon nincs fél tucat orvos, akit tekintélynek ismernek ezen a területen, akinek a nevét ehhez a mozgalomhoz kapcsolják, s aki ne lenne zsidó. Ez lehet, hogy véletlen, de tény." /Magánközlés a szerzőnek./

Egyik korábbi fejezetben már utaltam az elfajult művészet problémájára, amit a New York Herald egyik köriratában "a rútság istenítésének" neveztek. Ennek a kultusznak a kezdeményezői a párizsi sátánimádók, valamint a kereskedők, akik ezt a mozgalmat "német" irányzatként igyekeztek népszerűsíteni, de azok között, akik ezeket a "művészi alkotásokat" kiállították, számos zsidó nevet találunk. Az egyik közismert zsidó művész kritikusa ezt írta:

"Ha ezek a művek olyan ember alkotásai lennének, aki tökéletlenül kezeli a rendelkezésére álló anyagot, aki a fény felé botorkál, és elkerülhetetlenül sokat van sötétben, aki a szépet keresi és rútat talál, aki a tisztaságot keresi és szennyet lel - az ember csendben maradna és azt remélné, hogy a jövőben majd különb alkotások következnek. De itt - hacsak nem értem félre nevetséges módon az egész alkotást - az alkotó gyönyörködik a torzulásban és dicsekszik az alantassággal... A művészet világába egy új evangéliumot visz, egy fekete evangéliumot, egy olyat, amiben minden feje tetején áll és torz. Minden dolog förtelmes, minden a rossz hírnöke, minden mocskos. Ha valami betegesre, alantasra akarunk gondolni, ezekre kell gondolnunk."

Izajás próféta foglalja össze legtalálóbban ezt az elferdült irányzatot ezekkel a szavakkal: "Jaj nektek, akik a rosszat jónak mondjátok és a jót rossznak, a sötétséget világosságnak és a világosságot sötétségnek!" A zsidó sajtó, amely mindig szolidáris a fajtestvéreivel, bármilyen hibát is követnek el azok, az ilyen kritikai megnyilatkozást azonnal az "antiszemitizmus" alattomos művének tekinti. Ám amikor egy felvilágosultabb zsidó, Frank Emánuel a nem-zsidó kritikus védelmére sietett, a zsidó újság is kénytelen volt elismerni állításának igazságát: "Sajnálatos, hogy Angliában a zsidó fiatalok aránytalanul nagy része csatlakozott a forradalmi, hamis 'modern művészeti' mozgalomhoz."

Ugyanez a befolyás figyelhető meg a filmvilágban is, ahol - amint már kimutattuk - a történelmet módszeresen hamisítják az osztálygyűlölet érdekében, és mindazt ráerőszakolják a mozilátogató közönségre, ami - törvényes keretek között - alkalmas a hazafiasság és az erkölcs aláaknázására. A filmipar pedig szinte kizárólag zsidó kézben van.

Az angliai és amerikai kábítószer-kereskedelemben a zsidók igen jelentős szerepet játszanak. Egy kiváló New York-i orvos írja nekem a következőket:

"A Pénzügyminisztériumhoz tartozó állami kábítószercsoport tagjai, akiknek feladata a Harrison-féle törvény rendelkezéseinek karhatalmi biztosítása, régóta meg vannak arról győződve, hogy közvetlen összefüggés van a politikai radikálisok mozgalma és a kábítószer-forgalom között. Hét-tíz évvel ezelőtt ezt a németbarát propaganda megnyilvánulásának tartották. A terjesztők és házalók részéről tapasztalható aktivitás a múltban is nagyobb volt és még mindig nagyobb, mint ahogy azt az elmondásuk szerinti haszon nagysága indokolná. Eléggé különös módon a kábítószerforgalom a fegyverszünet aláírását követő néhány hétre leállt.

Egy alkalommal 1920 nyarán a 'Keleti Parton' hét, szabályos engedély alapján működő zsidó orvost tartóztattak le egymás után kábítószert tartalmazó gyógyszerekkel való visszaélés miatt. Mindegyik orvostól nagyobb mennyiségű radikális politikai irodalmat foglaltak le a házkutatás során. A kábítószer és a radikális politikai propaganda társulása nem szokatlan esemény.
A Hearst's Magaziné újabb vizsgálata kétségtelenül feltárta, hogy a kábítószerek illegális terjesztői szinte kivétel nélkül zsidók, a házalók pedig zsidók és olaszok."

A mondottak tehát elegendők annak bizonyítására, hogy (vezetőként és aktív ügynökként) a zsidók jelentős szerepet játszanak valamennyi felforgató mozgalomban. Egy kikeresztelkedett zsidó, aki nem tagadta meg fajtáját, de mélységesen aggódott népének jövője miatt, nemrég a következőket mondta jelen sorok írójának: "A zsidók között egyre jobban elharapódzó materializmus a legrombolóbb erővé teszi őket a világon. A zsidók számára egyedüli remény a kereszténység elfogadása. Jelenleg tudomásul kell vennünk azt a tényt, hogy ők jelentik a legnagyobb veszélyt a keresztény civilizáció számára."
Mindezen tények felismerése természetesen nem jelenti azt, hogy minden zsidó romboló lelkiségű. Kétségtelenül vannak jó és lojális zsidók - különösen Franciaországban, ahol a szefárd zsidók vannak túlnyomó többségben -, akik teljesen azonosulnak az őket befogadó állammal, és őszinte ellenfelei a bolsevizmusnak. De ezek az egymástól elszigetelt személyek nem sokat nyomnak a latban a felforgató zsidók tömeges erőivel szemben. Ugyanezt állapították meg Amerikában is, ahol egy 1923-as (a jelen sorok írójával magánúton közölt) jelentésben ez áll:

"Aligha kerülheti el figyelmünket, hogy a radikális politikai irodalom sohasem antiszemita, hanem éppen ellenkezőleg: a Kommunista Párt Végrehajtó Bizottsága által kiadott közlemények többnyire hangsúlyozottan zsidóbarát irányzatúak. Tudomásom szerint az Egyesült Államokban nem egy kizárólagosan zsidó szervezet létezik, amely nyíltan és következetesen radikális politikai nézeteket hirdet. Az Egyesült Államokkal szemben lojális, konzervatív zsidó szervezetek és az ezek alapítói által létrehozott intézmények szervezetlenek és nem fogalmazzák meg pontosan céljaikat."

Amikor tehát a zsidó sajtó igazságtalanságnak tartja, hogy a zsidókat kapcsolatba hozzák a bolsevizmussal, és tiltakozik ez ellen, jogosan ezt válaszolhatjuk: mit tettek a zsidók annak érdekében, hogy kollektív módon elhatárolják magukat a bolsevizmustól?1 Vajon megjelent-e hivatalos tiltakozás a zsidó sajtóban akárcsak egyetlen felforgató mozgalommal szemben is (kivéve az olyan eseteket, amikor zsidó érdekek voltak veszélyeztetve)?2 Nem gyaláztak-e a zsidók minden hazafias erőfeszítést, ami a rombolás erőivel akart szembeszállni vagy ha a hazafias erők azt követelték, hogy leplezzék le a korrupt zsidókat?

De ezek a taktikák nem korlátozódnak egyedül a zsidó sajtóra. Minden angol újság, amely felett a zsidók egyre nagyobb ellenőrzést gyakorolnak, ugyanezt a politikát követi. A zsidóknak a sajtóba való behatolása a kontinensen már sokkal régebben megkezdődött. 1846-ban egy zsidókhoz küldött angol misszionárius Berlinben a következőket vetette papírra:

1 Tormay Cecil a magyarországi zsidó bolsevista rendszerről szóló leírásában kitűnően jegyzi meg: "Azt mondják, hogy a zsidóknak csak egy félrevezetett, kicsiny töredéke vett aktívan részt Magyarország tönkretételében. Ha így áll a dolog, akkor azok a zsidók, akik Londonban, New Yorkban és a párizsi békekonferencián a zsidókat képviselik, miért nem szégyenítik és bélyegzik meg zsarnok magyarországi hitsorsosaikat? Miért nem szakítanak meg minden kapcsolatot velük? Miért nem tiltakoznak a fajtestvéreik által elkövetett gyilkosságok ellen?" (Bujdosó könyv, 110. o., 1923)

2 Például az oroszországi vallásüldözés 1923 tavaszán állítólag a zsidók ellen fordult.

"Németország 15, kizárólagosan zsidó újságján kívül (amelyek közül 4 ez év elejétől kezdve jelenik meg) Európa napi politikai sajtója igen nagy mértékben zsidó ellenőrzés alatt áll. Ők mint cikkírók majdnem minden vezető kontinentális újságra hatást gyakorolnak. A befogadó ország szellemi légkörével ellentétben állnak, nagy szellemi energiával, de a normálistól eltérő lelkiséggel vetik magukat az újságírásba és elhelyezkedésük előtt nincs akadály. Ha viszont akad egy újságíró, aki megkockáztatja, hogy gátat vessen a zsidóság egyre növekvő politikai hatalmának, akkor az illetőnek azt kell tapasztalnia, hogy megakadályozzák publikációs lehetőségeit, és egyik támadás a másikat éri ellene a vezető európai sajtóban. így jártak... azok a római katolikus papok is Prágában, akik nemrég egy pamfletet írtak »Szükségidőben jótanács« címmel, amely a zsidóság egyre nagyobb hatalma ellen irányult. Annyira meg vagyok győződve a zsidó részvétel mértékéről Németország napi sajtójában, hogy nem tudok úgy elhaladni egy tömött olvasóterem mellett, hogy ne jutna eszembe: a színfalak mögött ott áll a zsidó, aki új eszmékkel lázít, és egyre jobban belopja magát a gyanútlan nem-zsidók gondolatvilágába." /B. W. Wright tiszteletes leveléből./

Nem látjuk-e, hogy napjainkban újult erővel ugyanezt a módszert folytatják? Nem túlzás-e azt mondani, hogy Angliában a Patriot kivételével nincs újság, amely szabadon merészelne beszélni az olyan kérdésekről, amelyekben a zsidók érdekeltek?

A tény az, hogy a zsidó befolyás áthatja egész nevelési rendszerünket, éppen úgy, mint az egész politikai és szociális világunkat is. A közéletben minden ember, minden politikus, bármilyen párthoz is tartozik, kötelezően kéznél tart egy bizalmas zsidó tanácsadót, ahogy a középkorban minden fejedelemnek megvolt a maga zsidó orvosa, aki mindig keze ügyénél volt, hogy hosszú élete biztosítására keverje neki az italokat. Úgy tűnik, ez nemcsak annak a következménye, hogy a zsidóknak hasznát lehet venni az üzleti tervek készítésében, hanem annak a - csaknem egyetemes - hitnek a folyománya is, hogy a zsidó fajnak magasabb rendű intelligenciája van. Ezt a hitet a zsidóknak sikerült beültetniük a nem-zsidó népek gondolatvilágába.

De itt az ideje, hogy feltegyük a kérdést: a zsidók valóban olyan emberfeletti lények, amilyeneknek ellőttünk beállítják őket? Ha ezt a kérdést megvizsgáljuk, úgy találjuk, hogy a zsidók - mind a múltban, mind a jelenben - két vonalon tehetségesek: a pénzügyekben és az okkult tudományok területén. A középkorban uzsorások voltak, napjainkban pénzügyi szakértők, de mindig kitűntek a gazdagság előteremtésében. És napjainkban éppen úgy, mint a múltban, nagy mesterei a mágiának, ennek következtében manapság szinte mágikus ügyességgel tartják ellenőrzésük alatt mind az egyének lelkivilágát, mind a közgondolkodást.

Ezzel szemben az irodalomban, filozófiában, festészetben, szobrászatban, politikában és még a természettudományokban is azt tapasztaljuk, hogy a zsidók a második és harmadik vonalban foglalnak helyet, és csak elvétve találjuk őket az élvonalban. Heine az élvonalbeli költők, Spinoza a világhírű filozófusok és Disraeli az első osztályú államférfiak között szerepel, de ezt a listát nehéz lenne folytatni. Egyedül a színművészetben és a zeneművészetben bizonyultak a zsidók egyenrangúaknak nem-zsidó vetélytársaikkal. A tény az, hogy a zsidó általában nem nagy koncepciójú ember, nincs megáldva túl nagy eredetiséggel, tehetsége mások gondolatának kidolgozásában, hatékony előadásában és hasznosításában áll. így például a modern kor legfontosabb találmányai nem a zsidók nevéhez fűződnek; ők többnyire csupán továbbfejlesztették mások találmányait.

Nem volt zsidó James Watt, Stephenson, Marconi, Edison, Pasteur, Madame Curie, és ugyanezt el lehet mondani majdnem minden nagy emberről, aki a civilizációnk kezdete óta élt. Nem volt zsidó Napóleon, Shakespeare, Bacon, Sir Isaac Newton, Michelangelo, Leonardo da Vinci, Galilei, Dante, Descartes, Moliére, Emerson, Ábrahám Lincoln, Goethe, Kant, és még Machiavelli sem volt zsidó. Ha csak a maguk erejére lettek volna hagyva, milyen civilizációt tudtak volna a zsidók teremteni? Egyiptom, a görögök és a rómaiak halhatatlan emléket állítottak maguknak, de milyen örökséget hagyott Palesztina a világnak?
/Gustave Le Bon odáig megy, hogy ezt mondja: "A zsidóknak sohasem volt művészetük, tudományuk, iparuk; semmijük sem volt, ami az emberi civilizációt alkotja... A legnagyobb hatalmuk idején, Salamon király uralkodása alatt is külföldről kellett hozniuk a templom építéséhez építészeket, mesterembereket és művészeket, mert ilyenek nem voltak Izraelben." - "Les premieres Civilisations" ("Az első civilizációk"), 613. o. (1889) Mindazonáltal nem szabad elfelejtenünk, hogy Hiram, a főépítész félzsidó volt./

A zsidók tehát magas fokú leleményességgel rendelkeznek, de az elmúlt kétezer év folyamán alkottak-e valami zseniálisat? Továbbá, noha magas az intelligenciaátlaguk, azt is meg kell állapítanunk, hogy ugyanilyen magas a mentális megbetegedéseik átlaga is. Ezzel kapcsolatban kezünkben van a Jewish Encyclopaedia tanúságtétele is:

"A zsidók hajlamosabbak az idegbetegségekre, mint azok a népek, amelyek között élnek. Úgy tűnik, hogy leggyakoribb körükben a hisztéria és a neuraszténia. Néhány nagy tapasztalatú zsidó származású orvos odáig megy, hogy azt állítja: a legtöbb zsidó neuraszténiás és hisztériás. Tobler azt állítja, hogy Palesztinában minden zsidó nő hisztériás. Raymond szerint Varsóban és egész Lengyelországban a hisztéria igen gyakori, mind a zsidó férfiak, mind a zsidó nők között. Varsó zsidó népessége csaknem egymagában kimeríthetetlen forrása az egész kontinens klinikáin fekvő férfi betegeknek (L'Etude des Maladies du Systeme Nerveux en Russie /"Tanulmány az oroszországi idegrendszeri betegségekről"/). Kraft, Ebbing és mások Ausztriával és Németországgal kapcsolatban a zsidóknak ugyanezt a neurotikus hajlamát hangsúlyozzák... Collins New York-kai kapcsolatban kimutatta, hogy az általa vizsgált 333 neuraszténiás eset közül több, mint 40 % volt a zsidó származásúak arányszáma ... stb." /JE, az idegbetegségekről szóló cikk./

Ugyanez a már idézett amerikai neuropszichiáter a zsidók magas arányszámát a forradalmi mozgalmakban ugyanerre az okra vezeti vissza:

"Az anarchisták nagyrészt a köztörvényes bűnözők közül kerülnek ki, és az anarchiában való hit természeténél fogva pszichopátiás megnyilvánulás. Ezért az anarchisták mozgalmát nemcsak kriminológiai szempontból kell tanulmányoznunk. Jelentősebb és fontosabb a pszichopatológiai háttér kutatása. Néhány anarchista ténylegesen elmebeteg, mások jellegzetes pszichológiai rendellenességeket mutatnak. Jelenleg büntetőjogi eszközökkel csak akkor fékezhetők meg, ha erőszakos cselekményeket követnek el. A mondottak következtében a mi elmeosztályainkat nagyrészt az ilyen betegek töltik meg, és ez ebben az ügyben egy újabb szakasz kezdetét jelenti. Elmebetegeink nagyrészt zsidó származásúak, vagy legalábbis az elmebetegek között félelmetes a zsidók arányszáma. Az a tény, hogy a forradalmárok között igen sok a zsidó, érdekes módon támasztja alá azt, amit mondottam."

A Jewish World nemrég kommentárt fűzött ahhoz az "általánosan elismert" tényhez, hogy "az elmezavarban szenvedő betegek arányszáma a zsidók között sokkal magasabb, mint a nem-zsidók között", és megkérdezte: "Vajon örökletes oka van-e ennek, vagyis a zsidó fajban van-e degenerációs hajlam, avagy a sok elmebeteg a külső feltételek, illetve okok okozata?" A szerző a továbbiakban a Zukunft egyik cikkére hivatkozik, amely azt a nézetet fogadja el, hogy a zsidóknak a középkorban szerzett borzalmas tapasztalatai megrongálták idegrendszerüket, ennélfogva a zsidók körében az elmezavarok nem "faji hajlam következményei, nincs etnikai lételvük, hanem a zsidó nép tragikus sorsának a következményei". /Jewish World, 1922. november 9./

Ezzel szemben biztos, hogy az elmezavarok sokkal inkább visszavezethetők a tragikus sorson való rágódásra, mint magára a tragikus sorsra. Mindenesetre érdekes felfigyelni arra, hogy "az elmebeteg általános paralízisének" első szakaszában két tünet ismerhető fel: "az a mánia, hogy az illető úgy érzi, hogy üldözik" és az a feltüzelt szellemiség, aminek neve Franciaországban: nagyzási mánia. Ez éppen az a két megszállottság, amit a Talmud és a Kabbala az eljövendő Messiás alatti világuralmi álmokkal együtt a zsidók lelkébe vésett.

De bármi is legyen az oka ennek a neurózisnak, bizonyosan nem kívánatos, hogy egy neurotikus faj irányítsa a Brit Birodalom vagy bármely más ország ügyeit. Ha "Palesztinában minden zsidó nő hisztériás", akkor feltehetőleg számos gyermek szenved e betegség következtében, ami nem sok jót ígér a szerencsétlen arabok számára, akiknek az ő uralmuk alatt kell majd élniük. Lehetetlen megállapítani, hogy a Palesztinában előforduló rengeteg baj közül mi vezethető vissza erre az okra. De az, hogy Angliában egyre több zsidó kerül vezető beosztásba, még sokkal nyugtalanítóbb jelenség.

A zsidók és az arabok mindenesetre szemiták, és valószínű, hogy vannak olyan közös eszméik, amikben végül is megértik egymást, de egy magas fokban civilizált árja fajt szemita uralom alá helyezni egészen mást jelent. Minden brit számára eljött az ideje, hogy megkérdezze magától: komolyan akarja-e venni országa hagyományait, avagy keleti szabványokkal akarja-e helyettesíteni a tisztesség, becsületesség és igazságosság örök értékű hagyományait, amik Anglia nevét naggyá tették? Nem állítom, hogy nincsenek tisztességes és becsületes zsidók, de azt vallom, hogy a "fair play" szelleme, amely a brit lélek lényege, nem általános jellemzője a zsidó fajnak. Ennek a szellemnek teljes hiánya mutatkozott meg, amikor a zsidó agitátorok a választási hadjárat idejére elnyomni igyekeztek a szólásszabadságot. Ez idegen az angol munkásoktól, akiknek a "sportösztöne" nagyon fejlett. Ez arról tanúskodik, hogy az angolok számára idegen az úgynevezett munkásmozgalom. Ha Anglia elveszíti a fair play szellemét, felbecsülhetetlen nemzeti örökségét adja fel.

A konzervativizmus, amely mindig híve volt ezeknek a nagyszerű hagyományoknak, hagyta magát hipnotizálni Disraeli emlékével és elfogadta az ő mondását: "a zsidók természetes törekvése a konzervativizmus", s ezzel együtt azt hitte, hogy az angol érdekek a zsidó kezekben jó helyen vannak. A néhai Hyndman messzebbre látott, amikor figyelmeztetett minket, hogy "azoknak, akik hozzászoktak ahhoz, hogy a zsidókat lényegében véve gyakorlatias és konzervatív lényeknek lássák, és azok közé sorolják, akik alkalmasak a társadalmi rend irányítására, felül kell vizsgálniuk következtetéseiket". /H. M. Hyndman: "The Dawn of a Revolutionary Epoch" ("A forradalmi kor hajnala"), in: The Nineteenth Century, 1881. január./ A konzervatív kormány jelenlegi bukásának okai még mindig homályosak, de tény, hogy éppen akkor következett be a Konzervatív Párt történetének legnagyobb katasztrófája, amikor a szervezete zsidó kézbe került. Ha az a mód, ahogyan ebben az időben a konzervatív propagandát folytatták, a zsidó "hatékonyság" egy példája, akkor meg kell fontolnunk, hogy a következő alkalomkor nem kell-e ezt a feladatot egyszerű angol emberekre bíznunk.

A szocializmus elleni harc egyetlen hatékony eszköze: rámutatni a mögötte álló idegen hatásra. Amíg az angol munkás azt hiszi, hogy a szocializmus az eredeti angol munkásmozgalom gyümölcse, befogja a fülét minden figyelmeztetés és antiszocialista propaganda elől, ami így kizárólag azt eredményezi, hogy egyre többen lesznek a szocialisták hívei. De sejtessük meg ezzel az angol munkással egyszer, hogy idegen cselszövések eszközévé tették, és akkor valamennyi nemzeti érzelme működésbe fog lépni. Csak annyit kell tőle megkérdeznünk: óhajtja-e, hogy idegen javak importálásával megfosszák a munkalehetőségétől és elvegyék a házát az idegen bevándorlók? Végezetül meg kell értetnünk vele, hogy kik azok a kulisszák mögötti emberek, akik - csak azért, hogy elnyerjék az ő támogatását - az ő igazi érdekei szempontjából ennyire végzetes politikát folytatnak.

A Titkosszolgálat ezzel az utolsó ponttal kapcsolatban rengeteg bizonyítékot gyűjtött össze. Mindezt a konzervatív kormány nyilvánosságra hozhatta volna, de magas helyről láthatatlan körök megparancsolták a hallgatást. A "Britannia a briteké" jelszót, ami a leghatásosabb válasz lett volna a szocializmus hamis jelszavaira, a konzervatív programból kitiltották és megtiltották, hogy az 'idegen' szó ismételgetésével megsértsék a zsidók érzékenységét. így a zsidókhoz való alkalmazkodás kedvéért a konzervativizmus a leghatalmasabb fegyverét a fegyvertárban hagyta.

A valóságban ezek a taktikák mit sem használtak a konzervatívok ügyének. A zsidóság sohasem vetette latba súlyát az igazi konzervatívok érdekében. A konzervativizmus csak abban az esetben számíthatott volna jelentős zsidó támogatásra, ha megtagadja hazafias hagyományait és kompromisszumot köt a nemzetköziség erőivel. Nem kell egyebet tennünk, mint figyelemmel kísérni a zsidó sajtó politikai elkötelezettségét, és láthatjuk: az egyedüli mérce, aminek alapján a zsidó megítél egy politikai pártot, az, hogy az illető párt milyen mértékben szolgálja a zsidó faj kizárólagos érdekét. A zsidókérdés tehát nem azon fordul meg, hogy a zsidók minden területen egyenlő jogokat kapnak-e a többi emberrel, hanem azon, hogy a törvény fölé lesznek-e helyezve, ill. engedjük-e, hogy mindenütt kiváltságos helyet foglaljanak el. /Egy angol "antiszemitizmus ellen küzdő", nemrég alakult zsidó jótékonysági bizottság egyik ülésén kijelentették, hogy egy fontos intézmény faláról eltávolították egy "antiszemita" újság posztereit, és remélik, hogy ezt a többi intézménynél is el fogják érni. (Jewish Guardian, 1924. február 22.) Ugyancsak csodálkoznánk, ha a walesiek el tudnák érni a keltaellenes természetű irodalmat reklámozó poszterek eltávolítását. Ez vészesen megközelíti a Jegyzőkönyvek beteljesülését./

Ennél kevesebb nem elégíti ki őket, és ha valaki ellenzi ezirányú igényüket, világgá kürtölik, hogy "üldözik" őket. Ezenkívül, ez a kiváltságos helyzet a zsidóság egy bizonyos csoportja számára csupán egy állomást jelent a világuralom felé vezető úton. Dokumentumok bizonyítják ugyanis - amint már láttuk -, hogy a múltban mindig létezett ilyen zsidó terv. Valószínű lenne talán, hogy éppen akkor adnák fel ezt a tervüket, amikor a legkedvezőbbnek tűnnek a körülmények a terv megvalósítására? A jelen eseményeinek iránya és a zsidó sajtó hangneme alapján bizonyosan nem lehet erre következtetni.

Összegezve tehát a mondottakat: szerintem nem bizonyítható, hogy egyedül a zsidóság az oka a világban tapasztalható forrongásnak. Ahhoz, hogy a zsidók egyedüli felelősségét bebizonyítsuk, az volna szükséges, hogy kimutassuk: a zsidók voltak az okozói minden társadalmi forrongásnak a modern civilizáció története folyamán, fel kellene tárni befolyásukat, kulisszák mögötti szerepüket az Iszlám eretnek szektái, a bajor Illuminátusok és az orosz anarchisták mögött. Ilyen irányú bizonyítékok hiányában kénytelenek vagyunk elismerni, hogy más romboló erők is hatnak a világban.
Ám ez nem jelenti a zsidó veszély alábecsülését. Noha a szabadkőműves "öregebbek" belső körének létezése továbbra is problematikus, a zsidóság önmagában véve a világ leghatékonyabb szabadkőművessége. Mi szüksége van beavatásokra, eskükre, jelekre vagy jelszavakra egy olyan népnek, amelynek tagjai tökéletesen megértik egymást, és mindenütt ugyanazért a célért dolgoznak? A szabadkőműveseket a rászorultság jelzése tömöríti vészhelyzetben egymás segítésére. Ennél sokkal hatalmasabb erő egyesíti azonban zsidókat veszély idején egymás támogatására: a vér szava, amely a zsidóság legkülönbözőbb elemeit fogja össze a zsidó ügy védelmére.

Eszerint a francia kereskedők már idézett régi panasza - "a zsidók olyanok, mint egy higanyoszlop részei, amik a legkisebb dőlés esetén is egy tömbbe futnak össze" - jogosnak tűnik. Ezért senkit se tévesszen meg az a tény, hogy a zsidók gyakran tűnnek nem egységesnek. Ez így is lehet; a zsidók között valóban nagyon kicsiny az egység, de óriási közöttük a szolidaritás. Egy Morei nevű zsidó, utalván arra az üldöztetésre, amit a keresztény hitre tért Drach rabbinak kellett elszenvednie a zsidók részéről, ezt jegyzi meg:
"Az összes ország hatalmasságainak legbölcsebb intézkedései is tehetetlenek egy nép hatalmas és állandó jellegű összeesküvésével szemben, amely olyan, mint egy óriási és erős háló, amely a világ fölé van kifeszítve, és a zsidóság erejét mindig oda összpontosítja, ahol olyan esemény történik, ami a zsidóság érdekeivel kapcsolatos." /Drach: id. mű, I, 79. o. (1844) Figyelemre méltó, hogy a zsidó Margoliouth ugyanezt a kifejezést használja: "Nagyon jellemző, hogy a ház [Rotschildé], mint a háló terül szét a nemzetek fölött." - "History of the Jews in Great Britain" ("A zsidók története Nagy-Britanniában"), II., 161. o. (1851)/

Ez a szolidaritás alkotja az igazi zsidó veszélyt, és ugyanakkor ez szolgáltatja az "antiszemitizmus" igazi okát. Ha a világban minden hazafiasságot, minden nemzeti hagyományt és keresztény erényt (a nemzetközi szocializmus tanításának felhasználásával) módszeresen lerombol egyetlen faj, egy olyan faj, amely emberemlékezet óta mindig a világuralom álmát dédelgette, amelynek nemcsak lehetővé tették, de támogatták is, hogy megerősödjön, megőrizze nemzeti hagyományait, és más fajok kárára megvalósítsa nemzeti törekvéseit, akkor nyilvánvaló, hogy a keresztény civilizáció végső sorsa a pusztulás. Annak a zsidóellenes érzelmi hullámnak, amely az utóbbi néhány év alatt elvonult Anglia fölött, semmi köze sincs a Németország "antiszemitizmusa" által sugallt fajgyűlölethez. Ez az érzelmi zsidó-ellenesség egyszerűen válasz arra a zsidó kérkedésre, amit a szabadságszerető britek nem hajlandók elfogadni. Annak, aki közülünk feláldozza hírnevét, anyagi lehetőségeit és szót mer emelni ezzel a problémával kapcsolatban, nem gyűlölet, hanem hazaszeretet van a szívében. Meggyőződésünk, hogy nemcsak nemzeti biztonságunk van veszélyben, de kockán forognak nemzeti hagyományaink is. Ha Anglia nem ébred fel időben, idegen uralom alá kerül, és a keresztény civilizáció erődítményeként gyakorolt befolyása elvész a világ számára.

VÉGKÖVETKEZTETÉS

A fentiekben végigkísértük azoknak a társaságoknak az aknamunkáját, amelyek tizenkilenc évszázad alatt a társadalmi és erkölcsi rend, de mindenekelőtt a keresztény civilizáció megsemmisítésén fáradoztak. Az is láttuk, hogy noha az aljas romboló szellem és az elnyomás ellen lázadó természetes forradalmi hajlam minden korban, minden szervezettől függetlenül létezett, a titkos társaságok használták fel eszközül és szervezték meg ezeket az erőket. Nekik tulajdonítható a forradalmak sikere. Megvizsgáltuk azt a lehetőséget is, hogy a nyílt és titkos felforgató társaságok mögött közös titkos irányító központ létezik. Végül megállapítottuk, hogy a különböző szálakon folytatott vizsgálatok összefüggést tárnak fel a felforgató társaságok és a Grand Orient (vagy inkább a nagy szabadkőműves hatalom mögé rejtőző láthatatlan kör) között. Ugyanakkor az is bizonyos, hogy ez utóbbi nem franciákból áll, mivel a világforradalmi tevékenység mindenütt Franciaország és Anglia ellen irányul, ritkán ütközik német érdekekkel és sohasem zsidóellenes. Nem túlzás azt mondani, hogy jelenleg nincs olyan felforgató mozgalom, amely angol- vagy franciabarát, illetve "antiszemita" lenne. Azt a következtetést lehet tehát levonnunk, hogy ha egy hatalom uralkodik az egész világ fölött, az pángermán /A szerző az első világháborút kővető események tükrében felismerte, hogy a pángermán magatartás a titkos társaságokkal szemben alapvetően megváltozott: egyértelműen ezek felszámolására törekedett, amit a szerző "Világforradalom" című könyvének hatodik kiadásában (1960) bővebben kifejt (a fordító megjegyzése)./ vagy zsidó hatalom, vagy olyan erő, amelyet illuminizmusnak nevezhetünk.

Az utóbbi feltevés komoly figyelmet érdemel. Jelen ismereteink fényében nem tűnik lehetetlennek, hogy ha van egy belső köre a világforradalomnak, az olyan emberekből áll, akik nemzetközi érdekeltségű csoportot alkotnak. E csoportnak ugyanaz a célja, mint Weishaupt társaságának: a fennálló társadalmi rend megsemmisítése. Azt, hogy egyesek komolyan foglalkoznak ilyen tervvel, az a tény mutatja, hogy ezt a célt nyíltan hirdetik egyes írók, illetve gondolkodók, akik között a nemeslelkű idealistáktól a kegyetlen anarchistákig mindenféle irányzat képviselve van. Módszereiket és közvetlen céljaikat tekintve jelentős különbségek vannak ugyan közöttük, mégis mind megegyeznek abban a közös célban, amit Rabaud de Saint-Éti-enne így fogalmazott meg: "Mindent, igenis, mindent le kell rombolnunk, mivel mindent újjá kell teremtenünk!"

Alaptalanul állítanánk, hogy ilyen őrült elképzelés nem jelenthet komoly veszélyt a világ számára. Tény, hogy egyre többen fogadják teljes egykedvűséggel ezt a tervet. A "minden civilizáció elpusztult, a mienk is el fog tűnni a föld színéről" frázist látszólag épelméjű férfiak és nők hangoztatják, akik akár hívei ennek a pusztításnak, akár nem, a teljes fatalizmus szellemében fogadják azt, és nem fejtenek ki semmi ellenállást ellene. Teljesen figyelmen kívül hagyják, hogy amikor a civilizáció csupán a Föld egyes meghatározott részein létezett, eltűnhetett az egyik területről, miközben a másikon újjászülethetett, de napjainkban, amikor a civilizáció világszerte elterjedt, a természethez való visszatérés álma és az újbarbárság örömei, amikre Rousseau és Weishaupt esküdött, nem lehetnek többé realitások. De ha anyagi értelemben nem is semmisíthető meg a civilizáció, a lelkeket nagyon is meg lehet fosztani a civilizáltságtól: emberi érzések és istenkeresés
nélküli halott, szívtelen, gépekké lehet alakítani őket.

A bolsevikok léteznek, telefonálnak, használják a villamos áramot és a modern élet számos kellékével élnek, de szinte teljesen meggyilkolták Oroszország lelkét. Ebben az értelemben tehát elpusztulhat a civilizáció, de nem úgy, mint a régi koroké, amely után nem maradt fenn egyéb, mint homok és omladozó rom. A mi civilizációnk mostani intézményeink külső szerkezetének alulról jövő, észrevétlen belső bomlasztásával semmisíthető meg. Ez a végső célja a világforradalomnak.

Ha tehát létezik egy belső kör, amely kizárólag rombolni vágyó illuminátusokból áll, elképzelhető, hogy támogatják őket a németek, akik a későbbi hódítás érdekében bomlasztani akarják a Szövetségesek állami egységét, és támogatják a zsidók, akik birodalmukat a keresztény civilizáció romjain akarják felépíteni. Ez teszi lehetővé a nagyarányú szervezkedést; ezért állnak mérhetetlen pénzügyi források a világforradalmárok rendelkezésére. Az is lehetséges viszont, hogy a rejtett irányítási központot egy bizonyos zsidó kör alkotja, amely a Grand Orient hátterében áll, vagy esetleg - hasonlóan a tizenkilencedik század elején tevékenykedő illuminátusokhoz - szervezetileg sehová sem tartozik, de mind a pángermánokat, mind az illuminátusok közül a nem-zsidókat felhasználja eszközül a saját céljai érdekében.

Úgy gondolom, ezzel kapcsolatban veszélyes lenne dogmatikusan végleges ítéletet mondani. De meggyőződésem szerint a problémára fényt lehet deríteni. Ha a világ összes titkosszolgálatai egybevetnék és nyilvánosságra hoznák az általuk ismert tényeket, az összeesküvés egész terve már régóta tisztázva lenne. Minden civilizált ország kormányának fenn kellene tartania egy hivatalt a felforgató mozgalmak vizsgálatára. A jelenlegi angliai konzervatív kormány felállíthatott volna ilyet, de ugyanaz a titokzatos erő, amely a háború alatt az ellenséget támogatta, megakadályozta, hogy nyilvánosságra hozzák azokat az adatokat, amelyek felvilágosíthatták volna az országot, hogy milyen veszélyekkel kell szembesülnie. Akik a mostani európai politikai helyzetben meg akarják menteni a civilizációt, nem tehetnek egyebet, mint hogy a kormányoktól függetlenül az egyes országokban ellenszervezetet hoznak létre és nem hivatalos információs irodákat létesítenek, amelyek egymással kapcsolatot tartanak, de megőrzik nemzeti jellegüket.

Angliára vonatkozóan meggyőződésem, hogy csak egy nagy nemzeti mozgalom mentheti meg pusztulástól az angol népet - egy olyan mozgalom, amelyben minden társadalmi osztály részt vesz, de fő erejét a munkások adják. Azért győzött a fasizmus Olaszországban, mert nem reakciós irányzat (ahogy egyesek abszurd módon állítják), hanem lényegileg demokratikus és haladó mozgalom, amely az emberi természetben rejlő legnemesebb ösztönökre, a hazafiasságra és az önfeláldozásra támaszkodik, s mint ilyen képes volt eggyéforrasztani a szervezetlen és széthúzó olasz nép minden rétegét egy közös ügy zászlaja alatt.
Egy nagy mozgalmat senki sem tud létrehozni anélkül, hogy ne élesztene előbb szent tüzet az emberek szívében. Senki sem képes embertömegeket mozgósítani egyedül az önérdekre hivatkozva. Az embereknek szükségük van egy ügyre, amelyért harcolhatnak, egy eszmére, ami nem csupán személyes ügyük. Noha a szocializmus az alapvető tömegösztönökre építve szerzi követőinek nagy hányadát, hamis eszményei és ígérgetései miatt mégsem képes fellelkesíteni sok nemes szívű embert és meggyőzni a becsapott embereket arról, hogy a szocialisták az emberiség javáért dolgoznak.

A szocializmus elleni küzdelem egyetlen lehetséges eszköze a vele szemben álló igazi eszmény iránti lelkesedés megteremtése.
Mégis, még Mussolini is azt tapasztalta, hogy a pusztán evilági eszmény nem elégséges; a materializmus és a rombolás szellemének legyőzéséhez vallásos lelkesedés szükséges. A forradalom konkrét erői, a pángermán, zsidó vagy illuminátus erő (s a talán mindezeket irányító láthatatlan titkos kör) mögött nem rejtőzik-e egy másik, még hatalmasabb erő, amivel számolnunk kell? Ha visszatekintünk azokra a sötét időszakokra, amelyek az emberiség történelmét kezdettől fogva a századok során át jellemezték, a furcsa és iszonyatos kultuszokra, boszorkányságokra, istenkáromlásokra és a szent helyek meggyalázására, hogyan hagyhatnánk figyelmen kívül, hogy a világban egy Titkos Hatalom működik? A rombolás közvetlen erőit a világuralom vágyával feltüzelt egyének, szekták és fajok szolgáltatják, mögöttük azonban ott állnak a sötétség igazi erői, amelyek örökös harcban állnak a világosság erőivel.

FÜGGELÉK

I. ZSIDÓ TANÚSÁGTÉTEL A TALMUDRÓL
A zsidó Pfefferkornnak (1509) és az ex-rabbi Drachnak (1844) Talmud elleni vádjait könyvünkben már idéztük. Graetz azonban a "History of the Jews" című könyvében egy korábbi, hasonló eseményről számol be. /Angol ford., III, 591.0. skk./

A tizenharmadik században egy Donin nevű (korábbi talmudista) zsidó, aki megkeresztelkedésekor a Nicholas nevet vette fel, megjelent IX. Gergely pápa előtt "és azzal vádolta a Talmudot, hogy meghamisítja a Szentírás szavait és agadikus részeiben Istent méltatlanul mutatja be", számos durva tévedést és képtelenséget tartalmaz, ezen kívül "tele van mocskolódással a keresztény vallás Alapítója és a Szűzanya ellen. Donin kimutatta, hogy a Talmud akadályozta meg, hogy a zsidók elfogadják a kereszténységet. A Talmud nélkül a zsidók biztosan feladták volna jelenlegi hitetlenségüket." Majd "azt állította, hogy a Talmud tanítása szerint a keresztények legjobbjai rászolgáltak a halálra /Megerősíti ezt Werner Sombart: The Jews and Modem Capitalism" ("A zsidók és a modern kapitalizmus"), 203. o.: "A Talmud szerint még a gojok legjobbjait is meg kell ölni. A Zohar ugyanezt tanítja: a gojoknak a legjobbjai méltók a halálra." - Vaiqkra, 14b (de Pauly, y 42. o.)./ ... minden aggály nélkül jogos becsapni a keresztényeket, és a zsidók megszeghetik eskü alatt tett ígéreteiket". Graetz mindezeket hazug vádaknak mondja.

A pápa - a vádak alapján - elrendelte, hogy a Talmud rendelkezésre álló példányait adják át a dominikánusoknak és a ferenceseknek vizsgálat végett, és ha ítéletük megerősíti Donin vádjait, égessék el azokat (1239. június 9.). Franciaországban Graetz szerint "a papság által elnyomott és gyengeelméjű" IX. Lajos (vagyis Szent Lajos) ugyanezt az irányvonalat követte. Megparancsolta, hogy "a Talmudot tegyék vizsgálat tárgyává. Észak-Franciaország négy kiváló rabbija nyilvános vitát folytasson Nicholas-szal, amelynek során vagy megcáfolják a Talmud ellen emelt vádakat, vagy beismerik, hogy a Talmud tényleg kereszténység elleni gyalázkodást és istenkáromlásokat tartalmaz."

Lehetetlen elképzelni ennél tisztességesebb döntést. Az anyakirálynő, Blanche de Castille az első megidézett tanút biztosította, hogy ha a rabbik élete veszélyben lenne, megvédené őket, és kijelentette, hogy a tanúnak csak arra kell felelnie, amit kérdeznek tőle. Nos, mi sem lett volna egyszerűbb a rabbik számára, mint becsületesen beismerni, hogy ezek a támadó élű szövegek tényleg léteznek, és talán szenvedély hevében egy kevésbé felvilágosult korban írták azokat, ugyanakkor elismerik, hogy nem illendő annak az országnak a vallását támadni, amelyben élnek, ezért eltávolítják ezeket a szövegeket a Talmudból. De ahelyett, hogy ezt a becsületes eljárást folytatták volna, amely az általuk szentnek tartott könyv támadásainak egyszer s mindenkorra véget vet, tagadták "az állítólagos istenkáromlások és erkölcstelen kifejezések" létezését és azt állították, hogy "azok a gyűlöletes tények, amiket a Talmud egy bizonyos Jézussal, Pantheras fiával kapcsolatban elbeszél, nem a Názáreti Jézusra vonatkoznak, hanem egy hasonló nevű személyre, aki őelőtte élt". Graetz, aki beismeri, hogy ez nem felel meg a valóságnak, és a kérdéses szövegek Jézus Krisztusra vonatkoznak, úgy állítja ezt be, mintha a rabbik csupán "félre lettek volna vezetve" a kérdéssel kapcsolatban. De a király, akit a rabbik nem tudtak félrevezetni, úgy rendelkezett, hogy a Talmud példányait el kell égetni, ami 1242 júniusában meg is történt. /Graetz: "The History of the Jews", III, 591-596. o./

De a Talmud továbbra is létezik, és - amint már láttuk - a rabbik csupán 1640-ben távolították el (gyakorlati okból) a támadó élű szövegeket. A támadó jellegű szövegek eltávolítását követően azonban sohasem próbálták tagadni, hogy azok a kereszténység Alapítójáról szólnak. Tudomásom szerint ezek a szövegek a Talmud egyik angol nyelvű fordításában sem szerepelnek, de megtalálhatók Dr. Gustav H. Dalman "Jesus Christus im Talmud" ("Jézus Krisztus a Talmudban") (1891), című könyvének angol nyelvű fordításában.

II. CION BÖLCSEINEK "JEGYZŐKÖNYVE"

Bizonyos írók állításaival ellentétben sohasem mondtam, hogy fenntartás nélkül elfogadom a Jegyzőkönyv hitelességét, hanem mindig nyílt kérdésként kezeltem azt. / Lásd: "World Revolution", 296-307. o. A félreértést az okozhatta, hogy könyvem címe hasonlít a Morning Post cikksorozatának címéhez: "The Cause of World Unrest" ("A világméretű nyugtalanság oka"). Ezek a cikkek néhány vonatkozásban eltérnek az én nézeteimtől, ezért aligha kell arra utalnom, hogy ezek nem az én alkotásaim. Ténylegesen nem tudtam a létezésükről, amíg meg nem jelentek, és később négy kiegészítő cikket írtam, nevem feltüntetésével./

Egyedül amellett köteleztem el magam, hogy akár eredeti a Jegyzőkönyv, akár nem, a világforradalom programját tartalmazza, és prófétai természete, valamint bizonyos régebbi titkos társaságok jegyzőkönyveihez való rendkívüli hasonlósága miatt (akár egy bizonyos titkos társaság alkotása, akár olyan valakié, aki rendkívül jártas az ezekkel kapcsolatos tudományban) alkalmas arra, hogy visszaadja eszméiket és kifejezésmódjukat.

A Jegyzőkönyv úgynevezett cáfolata, amely a Times 1922. augusztusi számában jelent meg, ezt a véleményt igyekszik bizonyítani. E cikkek szerint a Jegyzőkönyvet nagyrészt Maurice Joly "Dialogues aux Enfers entre Machiavel et Montesquieu" ("Dialógusok a pokolban Machiavelli és Montesquieu között") című, 1864-ben megjelent könyvéből másolták. Hadd mondjuk meg azonnal, hogy a két mű közötti hasonlóság nem lehet a véletlen műve. Nemcsak arról van szó, hogy egész bekezdések csaknem azonosak, hanem a program bizonyos pontjai is pontosan ugyanabban a sorrendben követik egymást. De hogy Nilus a Joly által írt könyvet másolta-e, avagy ugyanabból a forrásból merítette eszméit, mint Joly, már más kérdés. Meg kell jegyeznünk, hogy Joly előszavában sehol sem állítja, hogy az általa ismertetett terv eredeti alkotás.

Ellenkezőleg: hangsúlyozza, hogy az "különösen egy olyan politikai rendszert személyesít meg, amely alkalmazásában egyetlen napra sem változott meg attól a végzetes és - sajnos! - túlságosan távoli időponttól kezdve, amikor létrejött." Lehetséges, hogy ez egyedül a 12 évvel korábban trónra lépő III. Napóleon uralmára vonatkozik? Avagy nem vehető-e úgy, hogy ez a kormányzás machiavelliánus formájára érvényes, amelynek - Joly gyanúja szerint - abban az időben III. Napóleon volt a képviselője? Már láttuk, hogy de Mazeres a "De Machiavel et de l'influence de sa doctrine sur les opinions, les moeurs et la politique de la France pendant la Revolution" ["Machiavelli és tanításának hatása a franciák nézeteire, erkölcseire és politikai állásfoglalására a forradalom alatt"] című, 1816-ban kiadott könyvében a francia forradalom által kezdeményezett és I. Napóleon által gyakorolt rendszer ellen ugyancsak a machiavelliánizmus vádját hozza fel, mint Joly teszi ezt III. Napóleon rendszere ellen.

Ezt írja: ,,'A fejedelem' szerzője volt mindig az útmutatója... a nép szájából papagáj rikácsolt, hiú embereink módszeres félrevezetésén bértollnokok, fizetett újságírók, megvásárolt költők és korrupt miniszterek fáradoztak." Mindezt "Machiavelli tudósai a mester legtehetségesebb tanítványának irányítása alatt" hajtották végre. Ezeket a módszereket az Illuminátusoktól kezdve már a fentiekben nyomon követtük.

Pontosan akkor, amikor Joly közzétette a "Dialogues aux Enfers" ["Dialógusok a pokolban"] című művét, a titkos társaságok különösen aktívak voltak, és mivel ebben az időben számos zsidó lépett a soraikba, sok írás irányult a zsidók (és az évtizedre jellemző titkos társaságok) ellen. Ezt a támadást Eckert kezdte el 1852-ben a szabadkőművességgel foglalkozó könyvével; ezt követte Crétineau Joly "L'Église Romaine en face de la Revolution" ("A római egyház a forradalommal szemben") című műve 1859-ben, amely a Haute Vente Romaine dokumentumaira épült. Az "antiszemita" német Goedsche 1868-ban jelentkezett könyvével, és a következő évben - magasabb szinten - Gougenot Des Mousseaux "Le Juif, le Judaisme, et la Judaisation des Peoples Chrétiens" ("A zsidó, a judaizmus és a keresztény népek elzsidósítása") című alkotásával.

Közben 1860-ban létrejött az Egyetemes Izraelita Szövetség, amely végső céljául tűzte ki "az emberiség nagy művét: a tévedések és a fanatizmus megszüntetését és az emberi társadalomnak hűséges és szilárd testvériségben való egyesítését". (Ez a megfogalmazás rendkívül emlékeztet a Grand Orient filozófiájára.) Karl Marx 1864-ben vette kézbe a két éve létező "Nemzetközi Munkásszövetség" vezetését, amely számos titkos társaságot elnyelt, és ugyanebben az évben Bakunyin - pontosan Weishaupt illuminizmusának szellemében - megalapította a maga Szociáldemokrata Szövetségét, majd 1869-ben megírta a "Polémique contre les Juifs (Etude sur les Juifs alle-mands)" ["Polémia a zsidók ellen (tanulmány a németországi zsidókról)"] című művét, amelyben főként az Internacionáléban részt vevő zsidókat támadta. A múlt század hatvanas évei tehát a titkos társaságok történetének fontos szakaszát képezik. Ennek az évtizednek közepén adta ki Maurice Joly a könyvét.

Emlékezetes, hogy a Jegyzőkönyvnek a "World Revolution"-ban általában felsorolt parallel sorozatai közül kettő a fentebb idézett forrásokon (a Haute Vente Romaine dokumentumain és Bakunyin titkos Szociáldemokrata Szövetségének programján) alapul. Időközben Lucien Wolf a Goedsche által írt könyvben egy újabb parallelt fedezett fel. Nem habozott kijelenteni: "A Jegyzőkönyv Goedsche könyvének bővített másolata." /Spectator, 1920. június 12./ Hozzáfűzte: "Nilus igen szorosan követte ezt a pamfletet." Wolf és barátai tehát azt hirdették, hogy a Jegyzőkönyv teljesen és végérvényesen meg van cáfolva.

Ám a Times-cikkek - Wolf számára fájó módon - halomra döntötték ezt az egészen gondosan felépített elméletet. E cikkek azonban az én elméletemet nem cáfolják, sőt egy nagyon érdekes új láncszemet tesznek hozzá a bizonyítékaimhoz. Nem érdekes talán, hogy az általam idézett parallelek egyike ugyanabban az évben jelent meg, mint Joly könyve, és kilenc év alatt a Jegyzőkönyvnek nem kevesebb, mint négy paralleljét fedezték fel? Tekintsük át még egyszer ennek az évtizednek az eseményeit, mégpedig táblázat formájában! így az egyes időpontok egymáshoz viszonyított közelisége még szembeszökőbb:

1859: Megjelenik Crétineau Joly könyve, amely tartalmazza Haute Vente Romaine dokumentumait (paralleljeit idéztem).
1860: Megalakul az Egyetemes Izraelita Szövetség.
1864: Karl Marx átveszi az Internacionálé irányítását.
Megalakul Bakunyin Szociáldemokrata Szövetsége (programjának paralleljeit felsoroltam).
Megjelenik Joly "Dialogue aux Enfers..."-je (paralleljeit a Times idézte).
1866: Az Internacionálé Genfi (1.) Kongresszusa.
1868: Kiadják Goedsche Biarritz c. könyvét, (paralleljeit Lucien Wolf idézte)
1869: Megjelenik Gougenot Des Mousseaux: "Le Juif..." című műve stb.

Bakunyin közzéteszi "Polémique contre les Juif című könyvét.
Látható tehát, hogy amikor Maurice Joly megírta az ő "Dialógusait", az általa hangoztatott eszmék számos különböző körben már testet öltöttek. Az is figyelemre méltó, hogy a táblázatban szereplő két utolsó mű szerzői, a katolikus királypárti Des Mousseaux és az anarchista Bakunyin (akik között elképzelhetetlen bármilyen kapcsolat) ugyanabban az évben támadták a zsidók egyre növekvő hatalmát. Bakunyin a zsidókat "a legfélelmetesebb európai szektaként" jellemezte, és azt állította, hogy a titkos társaságok kiszivárogtatnak értesüléseket. Bakunyin 1870-ben azt fejtegette, hogy az ő titkos társasága azért bomlott fel, mert a zsidók a titkaikat kiadták. /"Correspondance de Bakounine" ("Bakunyin levelezése"); közzétette: Mihail Dragomanov, 325. o./

Kollégája, Necsajev arra a következtetésre jutott, hogy "ha valaki komoly, maradandó társaságot akar alapítani, Machiavelli politikáját kell követnie." /James Guillaume: "Documents de 1' Internationale" ("Az Internacionálé dokumentumai"), I, 131. o./ Közben Gougenot Des Mousseaux arról számolt be a "Le Juif "-ben, hogy 1865 decemberében levelet kapott egy német államférfitól, aki ezt írta:

"Az 1848-as forradalmak óta kapcsolatban állok egy zsidóval, aki hiúságból elárulta annak a titkos társaságnak a titkait, amelyhez tartozott. Ez a zsidó nekem nyolc-tíz nappal előre jelezte mindig azokat a forradalmakat, amik Európa különböző pontjain kitörtek. Szerintem ez a zsidó őszintén hitt abban, hogy az 'elnyomott népeknek' stb. ezeket a mozgalmait féltucat egyén tervezi. Ez a néhány ember irányítja egész Európa összes titkos társaságát. Teljesen aláaknázták lábunk alatt a talajt, és ezeknek az aknáknak nagy hányadát a zsidók szolgáltatják..." /Le Juif ("A zsidó"), 367., 368. o./

Ezeket a szavakat egy évvel később vetették papírra, mint ahogy a "Dialogues aux Enfers" megjelent.

Azt is fontos szem előtt tartani, hogy Joly könyve Genfben íródott, Európa összes forradalmárának találkozóhelyén. Ugyanebben az évben Bakunyin is járt Genfben, és két évvel később itt tartotta meg Karl Marx az Internacionálé kongresszusát. Ekkor már a forradalom tábora különböző frakciókra bomlott. A Marx és Mazzini közötti rivalizálást a Marx és a Bakunyin közötti küzdelem túlhaladottá tette. Mindezek az emberek titkos társaságok tagjai voltak. Egyáltalán nem valószínűtlen, hogy Joly, aki maga is forradalmár volt, genfi tartózkodása alatt kapcsolatba kerülhetett bizonyos titkos társasági tagokkal, akik elárulhatták neki a saját szervezetük (vagy a rivális szervezetek) titkait, vagyis egy olyan szervezet titkos terveit, amelyekről joggal lehetett gyanítani, hogy a forradalmi tanok leple alatt távolabbi célért tevékenykedett. így az Illuminátusok vagy a Haute Vente Romaine elgondolásait mintázó valamelyik titkos társaság Jegyzőkönyve Joly kezébe került, amit ő a Napóleon elleni támadásra használt fel, aki - a carbonarikkal fenntartott közismert kapcsolatai miatt - úgy tűnhetett számára, mint az emberek machiavellista megtévesztésének és hatalmi eszközül való felhasználásának fő képviselője. Ebből a machiavellista művészetből a titkos társaságok fejlesztettek ki rendszert.

Ez megmagyarázhatja Maurice Joly titokzatos hivatkozását arra a politikai rendszerre, "amely alkalmazásában egyetlen napra sem változott meg attól a végzetes és - sajnos! - túlságosan távoli időponttól kezdve, amikor létrejött". Ezenkívül ez megmagyarázhatja a Jegyzőkönyv összes parallelje közötti hasonlóságot, az Illuminátusok írásaitól és Mirabeau "Projet de Révolution" ("A forradalom terve") című könyvétől kezdődően. (Ez utóbbi az 1789-es forradalom terveivel foglalkozik.) Ha ugyanis a rendszer sohasem változik, a "szabálykönyv", amelyen alapul, lényegileg mindig ugyanaz marad. Ámde, ha nem változott addig az időpontig, amikor Joly a könyvét megírta, miért változott volna azóta? A gyeppályán játszott tenisz 1880-ban megfogalmazott szabályainak - minden bizonnyal - igen sokban hasonlítaniuk kell az 1920-as szabályokhoz, és valószínű, hogy ezek a szabályok ugyanabban a sorrendben követik egymást. Különbségek ott fordulhatnak elő, ahol modern kiigazításokat tesznek hozzá.

Nem játszódhatott-e le ugyanez a fejlődési folyamat ama két időpont között, amikor Joly és Nilus műve megjelent? Nem értek egyet a Morning Star nézetével, amely szerint "a Jegyzőkönyv szerzője művében feltételezi Joly könyvét". Ez lehetséges, hogy így van, de nincs bizonyítva. Valójában nehezen tudnám elképzelni, hogy bárkinek is, aki ennyire kidolgozott szélhámosságba fog, ne lenne annyi esze, hogy elkerülje a szószerinti idézést más könyvből (anélkül, hogy annyi fáradságot venne magának, hogy más sorrendbe fűzze a mondatokat), hiszen ezt bármikor felhasználhatják bizonyítéknak ellene. A Times állításaival ellentétben Joly "Dialogues" című könyve egyáltalán nem könyvritkaság. Nemcsak a British Múzeumban található meg, hanem a Londoni Könyvtárban is, sőt újabban mérsékelt áron, 15 frankért meg is tudtam vásárolni. Éppen ezért Nílusnak minden eshetősége megvolt arra, hogy leleplezzék plágiumának forrását.

Azután: elképzelhető-e, hogy egy ennyire ügyetlen és fantáziátlan plagizáló személy képes kibővíteni az eredetit? A Jegyzőkönyv ugyanis nagymértékben kibővíti Joly "Dialogues" című művét. Legjellemzőbb mondatai nem találhatók az eredeti műben, és - ami még jellemzőbb - nem találhatók ugyanott azok a jövendölések sem, amelyek azóta bekövetkeztek. Ez utóbbi tény a legfőbb cáfolata a Times által adott problémamegoldásnak.
Összegezve tehát: a Jegyzőkönyv vagy egyszerűen Maurice Joly művének plágiuma, és ebben az esetben a Nilus (vagy valaki más) által hozzátett "prófétai" szövegeknek nincs magyarázata, vagy pedig a Joly-val 1864-ben közölt terv módosított kiadása. A tervet addig az időpontig úgy dolgozták át és egészítették ki az összeesküvés folytatói, hogy megfeleljen a modern feltételeknek.
Az, hogy ez esetben a Jegyzőkönyv szerzői zsidók voltak-e, avagy a zsidókra vonatkozó részeket azok iktatták a szövegbe, akiknek az a kezébe került, már más kérdés. Be kell vallanunk, hogy e vonatkozásban nem állnak rendelkezésünkre bizonyítékok. A világforradalmárok egyik nemzetközi köre, amely az (immár bizonyítottan létező és most is működő) Illuminátusok irányvonalán tevékenykedik, a Jegyzőkönyvre vonatkozóan elfogadható alternatívával állt elő. Azonban könnyebb lenne felmenteni a zsidókat a bűnrészesség minden gyanúja alól, ha ők és barátaik a Jegyzőkönyv megjelenése óta egyenesebb eljárást követtek volna.

Amikor néhány évvel ezelőtt megjelent egy könyv, amely a Jegyzőkönyvben olvashatóhoz nagyon hasonló "titkos forradalmi tervvel" vádolta meg a jezsuitákat /"Révolution and War or Britain's Peril and her Secret Foes" ("Forradalom és háború, avagy Anglia veszedelme és titkos ellenségei"), a szerző: Vigilant (1913). A könyvnek nagy része, amelyben bemutatja a szocialisták és pacifisták kifinomult propagandáját, nagyszerű, de teljesen adós marad a bizonyítással ott, ahol megkísérli mindezzel a jezsuitákat vádolni./, ők nem intéztek senki ellen sem kirohanást, nem követelték az államtól a könyv megsemmisítését, nem folyamodtak fantasztikus magyarázatokhoz, hanem nyugodtan kijelentették, hogy mindez koholt vád. Ezzel az ügy véget is ért.

De attól a pillanattól kezdve, hogy a Jegyzőkönyvet nyilvánosságra hozták, a zsidók és barátaik kipróbálták a védekezésnek minden gyötrelmes módját. Nyomást gyakoroltak a könyvkiadókra (ideiglenesen sikerült leállíttatniuk a könyv forgalmazását), a könyv betiltatása végett a Belügyminisztériumhoz folyamodtak, egyik cáfolatot a másik után gyártották, és ezek ellentmondtak egymásnak. Amíg a (helytállónak tűnő) megoldás meg nem jelent, már vagy féltucatszor győzködtek bennünket arról, hogy a Jegyzőkönyv teljesen és végérvényesen meg van cáfolva. Amikor végre meglelték a kézenfekvő magyarázatot, miért nem mutatták be azt meggyőző módon? Ezért azt kellett állítaniuk, hogy a Jegyzőkönyv Maurice Joly könyvének másolata, és ezt az állítást hasonló módon, párhuzamos munkákra hivatkozással igyekeztek alátámasztani. Ha ártatlanok voltak, miért volt szükségük arra, hogy igaz ügyüknek nyilvánvalóan romantikus színezetet adjanak? Mi célt szolgált a titkos forrásokkal űzött kérkedés?

Miért akarták azt a látszatot kelteni, mintha Joly könyve olyan könyvritkaság lenne, ami csaknem elérhetetlen, holott elég egy kis kutatás a könyvtárakban, és bárki meggyőződhet az ellenkezőjéről? Miért hivatkoznak Konstantinápolyra, mint olyan helyre, ahol "a sötét titkok kulcsát meg lehet találni", a titokzatos X úrra, aki nem óhajtja közölni igazi nevét, továbbá az Ohrana extisztjére, akitől X úr - merő véletlen folytán - meg tudta vásárolni a "Dialogues..." eredeti példányát, amelyet maga az Ohrana használt fel a Jegyzőkönyv hamisítására, noha erről a kérdéses tiszt mit sem tudott? Továbbá, ha X úr ortodox hitű, alkotmányos monarchista orosz földbirtokos, miért akarja monarchista társainak ennyire hitelét rontani azzal a sértő kijelentésével, hogy "csupán titkos szabadkőműves szervezetek beszélnek olyan dolgokról, mint a Jegyzőkönyv"? Annyit jelentene ez, hogy az általa Dél-Oroszországban felfedezett iszonyatos machiavellista összeesküvés hátterében monarchisták álltak?
Nyilvánvaló, hogy a Jegyzőkönyv egész történetét ma még nem ismerjük. Sok minden maradt még, amit fel kell tárnunk ezzel a titokzatos üggyel kapcsolatban.

Az íróról

NESTA H. WEBSTER
A titkos társaságok és felforgató mozgalmak nemzetközileg elismert legtekintélyesebb angol kutatójának főműve először 1924-ben jelent meg, és azóta folyamatosan újra és újra kiadják, gyakran egy időben több kiadó is. Alapművé vált világszerte a társadalmi és erkölcsi rend felforgatására törő baloldali mozgalmak és forradalmak után érdeklődő nagyközönség és a kutató történészek számára egyaránt. A szerző meggyőződése és műve alaptétele: "A francia forradalom nem pusztán a tizennyolcadik századi körülmények miatt, és a bolsevista forradalom sem csupán az oroszországi politikai és társadalmi viszonyok következtében vagy Kari Marx tanítása nyomán robbant ki. Mindkét forradalmat olyan erők hozták létre, amelyek a nép szenvedését és elégedetlenségét kihasználva hosszú időn át gyűjtötték az erőt arra, hogy támadást intézzenek nemcsak a kereszténység, hanem az egész társadalmi és erkölcsi rend ellen."

Mrs. Webster alaposan dokumentált tudományos igényű műve a forradalmak folyamatát az első keresztény évszázadoktól nyomozza végig a Gnosztikusoktól az Orgyilkosok, a Templomosok, a zsidó kabbalisták és a Szabadkőművesek valamint az Illuminátusok mozgalmain át, a modern nyílt és titkos felforgató társaságokig.
A számos tekintélyes és megbízható külföldi sajtóértékelés közül az egyik (English Review) így méltatja a szerzőt:

"Módszere minden tekintetben szigorúan tudományos. Végtelen gondossággal és fáradozással nagy tömegű dokumentatív bizonyítékot gyűjtött össze, és - ahogy jogosan állítja - 'ha azután nem tudom meggyőzni a hitetlenkedőket, hogy a forradalom titkos erői léteznek, ez nem a bizonyítékok hiánya miatt lesz.' Ő sohasem dogmatikus. Ahol a bizonyíték kényszerítő erejű, a tanulság teljesen kézenfekvő. Ha valamilyen kétség áll fenn valamilyen, még fel nem fedezett összekötő láncszem hiánya miatt, Mrs. Webster bemutatja az esetet és az olvasói ítéletére bízza a döntést..."

--- 1. rész ---